Nits Árpád

Minden pánikkeltő híreszteléssel ellentétben a politikai életben nem várható globális felmelegedés, így a széljárást a továbbiakban is majdnem százszázalékos valószínűséggel lehet előre jelezni. Várható például, hogy az MSZP és az RMDSZ vezetősége nem tartja kielégítőnek a külhoni állampolgárságra vonatkozó MVSZ-törvénytervezet előírásait. Így volt ez a státustörvénnyel, és miért ne fanyalognának ismét éppen azok, akik semmit sem tettek, sőt túl nagy kabátot emlegettek, amikor egykapus pályájukon pattogott a kettős állampolgárság labdája.
Az is megjósolható, hogy a történelem ezúttal némi fáziseltolással ismétlődik. Most az elsőrendű probléma a parlamenti választás, amíg az le nem zajlik, a politikai széltolók csak szőr mentén foglalkoznak a külhoni státussal. Ezt már hivatalosan is kinyilatkozták: előbb kerüljenek vissza a parlamentbe, lehetőleg a kormányba is, aztán majd meglátják. Így válik az eszköz fontosabbá, mint a cél. Ahogy a Bolyai-egyetem helyett a Petőfi–Schiller nem valósult meg, érdekvédelmezőnek nevezett szervezetünk vezetői ugyanúgy kiküzdik majd nekünk a román–moldovai állampolgárságot – persze szintén csak elvben. (Kivétel talán csak a Kolozs megyei szervezet, amely a választási kampány évében is talált időt problémamegoldásra: komoly szerepet vállalt a külhoni állampolgárság napirendre tűzésében.)
Némileg nehezebb a politikai széljárás-előrejelző dolga, amikor arra a kérdésre keresi a választ, hogy a továbbiakban gyakran várható-e derült égből törvénytervezet. Tájainkon az ilyesmi rendkívül szokatlan. A Magyarok Világszövetsége úgy terjesztette elő a külhoni magyar állampolgárság javaslatát, hogy előzőleg nem tartott nyolc operatív tanácsülést, tíz egyeztető és tizenkét szövetségi képviselői tanakodást, amelyből tizenegy határozatképtelenséggel zárult volna, tekintettel a legújabb típusú személygépkocsik szoros menetrendjére. Talán szokásba jön, hogy ezután demokratikusnak színlelt teketóriázás nélkül fognak végre valamit mozdítani az erdélyi magyarság érdekében, de ezt a lehetőséget nem merjük elkiabálni.
Sokkal könnyebb megjósolni a további politikai műviharokat. A Tőkés-dossziék minden évszakban többször japán vonatok pontosságával feltűnnek a Kárpát-medence egén, a „legkedveltebb napilapok”, az ÁVH és a szeku egykori (?) harcostársai legnagyobb kielégülésére. De ez így van rendjén. A politikai klímaváltozás ezen a téren okozná a legtöbb kárt, mert képzeljük el, mi történne, ha hirtelen megszűnne Tőkés László zaklatása. A szélcsendből arra lehetne gyanakodni, hogy a háttérben valami történt. A megingathatatlannak hitt püspök esetleg megígérte, hogy ezután munka- és szabadidejét kizárólag imádkozással tölti, úgy, ahogy több állítólagos nemzettársa is szorgalmazza immár tíz éve, és ennek fejében hagyják nyugton. Vagy ennél rosszabbra is lehetne gondolni. Például arra, hogy Tőkés felcsapott vállalkozónak, jól megszedte magát, és lefizette a zsarolókat. Meg aztán ebben az üzletágban nemcsak pénzzel lehet fizetni. Ki tudja, még mivel? Talán az, aki kipróbálta. Volt már arra példa, hogy kikezdett személyt hetekig rágtak, majd a kampány varázsütésre elnémult, és az illető megmaradt magas közjogi tisztségében.
Úgyhogy sokkal jobb, ha a politikai időjárásban tovább érvényesülnek a megszokott fuvallatok, Tőkés Lászlót is csak csepüljék kitartóan ellenségei, a normális emberek éppen ettől a kiszámíthatóságtól nyugodnak meg.

Napok óta egyéb sincs a Prima TV hírműsorában, mint düledező iskola. Ez az emberarcú kereskedelmi tévé a fejébe vette, hogy felrázza a társadalmi tudatot. Kampányának szalagcímet is kitalált, valami olyasmit, hogy gyermekeink jobbat érdemelnek.
Hát persze. Sőt sokkal jobbat érdemelnek. Ebben egyetértünk. Csak az a baj, hogy mi, akik túléltük a Scânteia egykori dohányellenes kampányát, nehezen bírjuk ki röhögés nélkül. A korabeli országos kampánynak valami ilyen szalagcíme volt: Dohányzol? A te bajod! De ne mérgezz bennünket is! (Ez az a kivételes eset, amikor az eredeti szöveg ostobaságát tükörfordítással sem lehetne híven érzékeltetni.) Amikor Románia legkedveltebb napilapjának jogelődje kitalálta magának az előrerágott csontot, az ország üzletei üresen kongtak, az emberek kopogó szemmel ődöngtek egyik sorból a másikba, és ha véletlenül belenéztek az újságba, azt kérdezték: a füstölés lenne az egyetlen megoldatlan probléma?
Most, ahogy körülnézünk, és csukott szemmel is megállapíthatjuk, hogy a korrupció és a politika virágzásán kívül minden romokban hever, úgyszintén feltehetjük a kérdést: csak a gyermekeink érdemelnek jobbat?
Ebből azonnal adódik az ötlet a többi tévéstúdiónak. Ha lépést akarnak tartani, máris elkezdhetik szociális kampányaikat. Az egyik rázendíthet arra, hogy munkásaink jobbat érdemelnek, és felkérhetnék a menő vállalkozókat, hogy vegyenek részt a munkahelyek renoválásában. Ebben az akcióban lenne egy kis szépséghiba, ugyanis megtörténhetne, hogy egy sikeres vállalkozó adományozna egy esztergakést annak a műhelynek, ahonnan korábban elmismásolt egy esztergapadot. De ajándék fognak ne nézzük a lovát.
Egy másik tévéstáb azzal a szalagcímmel indíthatna társadalmi lavinát, hogy parasztjaink jobbat érdemelnek. Igaz, ezzel a megfogalmazással bajok lennének, ugyanis ellenérzést szülne. Ezek?! Ennél jobbat?! Na jó, akkor mondjuk úgy, hogy földműveseink érdemelnek jobbat. És értelmiségieink is. Bár ők mintha egy kicsivel többet tehetnének ezért, hogy a politikusok ne vegyék át teljesen a szerepüket… Viszont mégis érdemes volna kipróbálni, vajon hány bankár dobná össze egyheti jövedelmének százaléknyi töredékét, hogy valamely kutatóintézetben kicserélhessék az ugyanolyan törött lábú székeket, amilyeneket az iskolákban is filmeztek.
A sort még hosszasan folytathatnánk, és természetesen eljuthatnánk ahhoz a tárgykörhöz is, hogy nyugdíjasaink jobbat érdemelnek, de a fennmaradó spáciumra szükségünk van, hogy a magunk háza táján is sepregessünk. A Prima TV akciójának van némi sikere. Akadnak üzletemberek, akik a felhívásra lelkesen válaszolva részt vesznek az iskolák padozatának felújításában, a vízcsapok megjavításában, a patkányok kiirtásában stb. Hogy ebben mennyi a humanista nekibuzdulás és mennyi a reklámlehetőség megragadása, azt ne firtassuk. A lényeg az, hogy néhány iskola jól jár. Milyen jó volna, ha néhány magyar iskola is jól járna! Hogy ne menjünk messzire politikusaink főhadiszállásától: a bukaresti Ady Endre Líceum előcsarnok-mennyezete az utóbbi földrengés óta lyukas. Nem kellene megvárni, hogy betapasztásából egy másik parlamenti párt sikeres üzletemberei kovácsoljanak választási tőkét.

Közeledik az idő, amikor megint kiosztják a feladatot nekünk, egyszerű szavazópolgároknak. Pedig hasznos útmutatások nélkül is tudatában vagyunk érdekeinknek, tehát felvilágosításunkra kár kidobni milliárdokat és elpöfögni néhány kiloliter benzint. A választási propaganda úgyis csak azoknak szól, akik anélkül is az RMDSZ-re szavaznának. Aki úgy érzi, hogy etnikai közérzetének, anyagi helyzetének rosszabbra fordulásához az RMDSZ vezetősége is hozzájárult, annak egyik fülén be sem mennek, a másikon ki sem jönnek a kiszínezett mérleg mutatószámai. Úgyszintén inkább a pusztába kellene kiabálni azokat a magyar szívhez szóló szavakat, amelyekkel az utóbbi tíz évben elcsángált falvakat céloznánk meg. Ahova már egyetlen magyar újság sem jár, ahol az iskolában nem hallható magyar szó, és ahol a hívek arra kérik papjaikat – vallásfelekezeti különbség nélkül –, hogy egy újabb keletű latin nyelven prédikáljanak nekik, mert a magyart éppúgy nem értik, mint őseik a középkorban a régi latint, oda az RMDSZ kampánystábja hiába visz plakátokat.
Mindezen túl a parancsolgatást is sérelmezzük. Attól tartunk, hogy egyesek súlyos szerepzavarban tévelyegnek, amikor azt képzelik, hogy mi, a választók az ő alkalmazottjaik vagyunk, akiket megszervezhetnek, mozgósíthatnak, megdolgozhatnak és végül céljaiknak megfelelően munkába állíthatnak. Ennek éppen az ellenkezője igaz. Az RMDSZ vezetői kenyerüket (és mindazt, amit vastagon rákenhetnek) nekünk köszönhetik, mi tettük oda őket, hogy érdekeinknek megfelelően dolgozzanak, mégpedig nagyon szigorú elvárásoknak megfelelően: önfeláldozóan tegyenek éjt nappallá, körülbelül úgy, mint egy válogatott keret tagjai valamely sportágban, éljenek céltudatosan, minden energiájukat vessék alá a közszolgálat érdekeinek, tartózkodjanak a kicsapongástól, pihenésük is egyetlen célt szolgálhat, azt, hogy felfrissült erővel vessék rá magukat a programban foglalt vagy az újonnan felmerült problémák megoldására. Majd ha átadják helyüket, bepótolhatják a kiesett világi örömöket.
Ezeket az elemi kívánalmakat nem foglaltuk munkaszerződésbe. Azt hittük, hogy a jóérzésre lehet bízni a munkaviszonyt. Sajnos ez nem működik ilyen egyszerűen. Az alkalmazott örökké alkalmazott marad. Ha nincs rajta a munkáltató szeme, hajlamos a lazsálásra, a kibúvókeresésre. A munkatervben – kongresszusi programban – foglaltakra objektív nehézségeket keres, a menet közben előadódó feladatokra pedig azt mondja, túl nagy kabát az nekünk, vagy ne lovaljuk bele az erdélyi magyarságot elérhetetlen álmokba. (Az előbbire a Bolyai-egyetem, az utóbbira a kettős állampolgárság lehet példa.)
Kulcspozíciókat betöltő vezetőink ezzel nemcsak magukat kényeztették el, hanem politikai vetélytársaikat is, akiket meg kellett volna dolgozniuk jogaink érvényesítéséért. A munkát számon kérni bátorkodó belső ellenzéket aztán együttes erővel próbálják elnémítani – szélsőségesnek kikiáltani –, hogy ne zavarja a békés együttlétet. Nem csoda, hogy az idei bálványosi–tusnádi összejövetel után egyes bértollnokok felrótták a „radikálisabb” részvevőknek a román alminiszterelnöknek okozott kellemetlen perceket. Tényleg, a többségi politikusok nincsenek ilyesmihez szokva. Pedig a politika nem apácazárda, nem kellene félni a kemény belemenésektől.
Száz szónak is egy a vége: ha kulcspozícióban lévő vezetőink egészséges szellemben viszonyulnának munkájukhoz, nem volna szükség választási kampányra. Valósággal tolonganánk a szavazóurnák elé. Így azonban majd megnézzük a jelöltlistát, és pecsételés előtt elgondolkozunk azon, hogy akik úgymond „hivatalból” befutó helyre kerültek, azok az utóbbi évtizedben, főleg a kormányzati szerepvállalással jelzett négy évben hányszor folyamodtak politikai munkamegtagadáshoz.

Budapesten az ellenőrök elcsíptek egy erdélyi polgárt elavult buszjeggyel. Szorult helyzetéből úgy próbált kihátrálni, hogy elmondta: régóta nem járt a lelki szempontból minden magyarok fővárosában, nem tudott a díjszabás megváltozásáról, jóhiszeműen használta fel a forintok között valutaként őrzött jegyet. Magyarázkodását nyilván nem kísérte siker. (Talán több esélye lett volna, ha nem kotyogja ki, honnan jött, és ha az ellenőr történetesen nem MSZP-s érzelmű, de most nem ez a probléma képezi mondanivalónk tárgyát.)
Lejárt buszjeggyel Budapesttől délkeletebbre sem tanácsos igénybe venni a közszállítási intézmények szolgáltatásait. De ha az egész világon így, visszamenőlegesen emelik a tömegközlekedési díjszabásokat, ez a gyakorlat akkor is közgazdasági szemérmetlenség. Ugyanis ha valaki korábban, tehát értékesebb, nagyobb vásárlóerővel rendelkező pénzzel megvásárolt egy buszjegyet, lényegében a közszállítási vállalatnak megelőlegezte a későbbiekben igénylendő szolgáltatást. A vállalat azt a pénzt azonnal, legjobb belátása szerint hasznosította. Tegyük fel, új autóbuszt vásárolt, amellyel magasabb minőségi szinten elégítette ki az utazóközönség elvárásait, és többek között erre hivatkozva emelte a buszjegy árát. Nagyobb bevételhez jutva még több új autóbuszt vásárolhat, még magasabb szinten elégítheti ki az utasok igényeit, még inkább növelheti bevételeit stb., stb.
Az lenne tehát a természetes, ha az ellenőrök a régi jegy tulajdonosának – befektetőjüknek – tisztelettudóan kezet csókolnának, és habozás nélkül kiszámítanák a buszjegy névértékének és kibocsátási idejének megfelelő kamatot, amit a jegy nélkül utazóktól jogosan bevasalt büntetésekből helyben kifizetnének. Minél régebben vásárolta a buszjegyet, annál nagyobb jutalomra lenne jogosult az utas, hiszen annál hosszasabban használták a pénzét.
Sajnos nem ez történik. A régi jegy tulajdonosával úgy bánnak, mint egy köztörvényes bűnözővel.
Félelmetes belegondolni, hogy hasonló jelenségek történnek a nálunk elhíresült befektetési és más fantombankokban. Minél régebbi a betét dátuma, annál nagyobb kamatot illene rá fizetni, ehelyett annál nagyobbat röhögnek a betétes szeme közé.
Persze van némi különbség a kétféle intézmény között. A fantombankokban korlátozott számú partner milliói, esetleg milliárdjai forognak kockán, míg a buszjegybörzén a játék filléres tételekkel folyik, több millió palimadár részvételével.
És még egy apró nüansz: az érvénytelenített bankbetétet bemutató balekot legalább nem büntetik meg.

Amikor Constantinescu bejelentette visszavonulását a politikai életből, Markó Béla kifejtette aggodalmát, hogy ez a lépés a választói hajlamokat még inkább balra sodorhatja. Pechére a közvélemény-kutatók éppen aznap mutatták ki Iliescu népszerűségének 10 százalékos zuhanását.
Ettől nem estünk kétségbe. A politikai éleslátásban és a közvélemény-kutatásokban körülbelül egyformán hiszünk, úgyhogy mindkét állításnak az ellenkezőjére sem vettünk mérget. Annál inkább elszomorít az elnöki sugallat, miszerint aggódnunk kellene a romániai baloldal előretörésétől. Az utóbbi négy esztendő kormányzása bebizonyította: számunkra mindkét oldal majdnem egyformán balszerencsés. Az Iliescu-uralom hat éve sem okozott több kárt a romániai magyar kisebbségnek, mint a demokratikusnak tartott pártok négyéves szövetsége. Önálló állami magyar egyetem éppúgy nincs és a marosvásárhelyi Bolyai-líceum jogos tulajdonosait éppen úgy szeparatistáknak tartják, mint Iliescu idején. A Székelyföldön folytatódott a katonaság, a rendőrség, a csendőrség és a papság betelepítése, sőt a csíkszeredai ortodox püspökséget éppen ebben a kormányzási időszakban hozták létre, amikor állítólag az európai normák szellemében nem szándékoztak beavatkozni a települések etnikai összetételébe. A helyhatósági választások eredményei alapján pedig sejteni lehet, hogy az utóbbi négy évben több erdélyi magyart ösztökéltek kitántorgásra, mint 1990–1996 között.
Persze nem sírjuk vissza a hatalomba a marosvásárhelyi pogrom kitervelőit, és megtesszük, ami rajtunk múlik, hogy a választásokon ne hajtsuk a malmukra a vizet. De nem kell olyan nagyon rettegnünk tőlük. Nem sokkal roszszabbak a Deákné vásznánál, miattuk ne nyúljunk a vándorbothoz.
Számunkra sokkal nagyobb veszélyt jelentenek a magyarországi balosok. Ők írták alá Iliescuval a „kiherélt” alapszerződést, hetet-havat összehordtak a kettős állampolgárság ellen, propagandakampányt indítottak – bizonyos erdélyi magyar körök támogatásával – a Bolyai-egyetem megtorpedózására, nehogy néhány forinttal és vendégtanárral megsegítésére kényszerüljenek stb., stb., stb. De ez még mind semmi ahhoz képest, hogy áldatlan ügyködésük akkor is tartós következményekkel jár, ha a gondviselés távol tartja őket a kormányzástól. Annyira belenevelték a magyarországi közvéleménybe a határon túli magyarok iránti ellenszenvet, hogy az anyaország most szívélyesebben fogadja a kínai (maoista) betelepülőket, mint az erdélyi (magyar) vendégmunkásokat. Ellenzéki pozícióból is hatékonyan folytatják nemzetbomlasztó mesterkedésüket. Kötekedésük a státustörvénnyel csak a jéghegy csúcsa, a mélyben, a tapasztalt aktivistahálózat segítségével „embertől emberig” folyik a meggyőzőmunka arról, hogy a Fidesz-kormányzat feleteti a magyar kenyeret a székelyekkel, akik a balosok szerint nem is igazán magyarok.
Furcsa, hogy emiatt az RMDSZ hivatalos vezetősége egyáltalán nem aggódik, sőt hatalomféltésből a jelenlegi kormányzatot bírálgatja, és ezzel a baloldalt támogatja. Pedig mindenki számára világos, hogy ha két év múlva újra kormányváltás lesz Magyarországon, a kapitalizmus építéséhez visszatolakodó szocialistáktól semmi jót sem várhatunk. Pontosabban: csak rosszat várhatunk. Még pontosabban: sokkal több rosszat várhatunk, mint Iliescuéktól. Kovácsék a NATO-ban és az Európai Unióban egy mukkot sem fognak szólni az érdekünkben, sőt minden „éberséget” elaltatnak a román kisebbségmodell elismerésével. Érdekvédő szövetségünk vezetőinek inkább erre a veszélyre kellene figyelniük. Ha tudnának. Ha a „csodás” kisebbségmodell találmányi szabadalmán nem lenne ott a kézjegyük.
Ezért is jó volna végre újakat állítani az élvonalba.