Nits Árpád

Miután közhírré tették az újabb rágódnivalót, hivatalos állásfoglalások formájában temérdek sületlenség hangzott el Emil Constantinescu államfő politikai visszavonulásáról. A mi nevünkben is. Ezért jó volna tisztázni, hogy számos romániai magyar választópolgár számára már régóta nem képezi mérlegelés tárgyát az, hogy egykori legfőbb reménységünk menynyire rossz vagy kevésbé jó politikusi alkat. Miután a kézdivásárhelyi népnyúzó milicistát a forradalom hősévé avatta, sokunkban megérlelődött a gondolat, hogy többé nem szavazunk egyik elnökjelöltre sem. Így legalább utólag nem röhögjük szembe saját magunkat. Egyelőre olyan a helyzet, hogy Románia elnöke nem lehet a mi elnökünk is. A jelenlegi politikusi felhozatalból nem mutatkozik számunkra is megfelelő emberanyag.
Ez persze roppant távol áll az RMDSZ hivatalos álláspontjától, hiszen ha a romániai magyarok nem szavaznak valamely elnökjelöltre, nincs kinek benyújtani a számlát – politikusi zsargonban szólva: szövetségünk nem kerül alkupozícióba. Ám sokunknak elege van a politikai alkudozásokból. Ezek az egyezkedések úgy kezdődnek, mint a hetivásárok: minden csillog-villog a csecsebecséktől, aztán mire felocsúdunk, maradunk a Petőfi–Schiller-féle készleten felüli selejttel, a többi áru pedig eltűnik. Elviszik. Hogy hova, azt csak sejteni lehet, amikor olyan hírek kelnek szárnyra, hogy egyes szenátori listavezetői helyek kikiáltási ára 500 millió lej.
Erre célozhatott Emil Constantinescu, amikor leköszönő beszédében többek között undorára hivatkozott. Megértenénk, ha kísérletet tenne a közélet megtisztítására ezektől a piszkos pénzektől és emberektől. De ehelyett közvetlenül visszavonulásának bejelentése után a kisnyugdíjasok helyzetén próbált segíteni. Őket is „milliomossá” tette. Ceauşescu 1989. december 21-én hasonlóképpen egy százassal ígért nagyobb minimálbért. Egyik leköszönő elnök sem vette volna észre, hogy a rablógazdaság legmegalázottabb rétegein egy százas nem segít? Olyan, mint a fuldoklónak nyújtott pót-szalmaszál. Cinizmusnak vehető. És ebben az „akcióban” felzárkózik MugurIsarescu, a jobboldal legújabb üdvöskéje, akit annak idején Iliescu nevezett ki bankkormányzóvá, és aki Theodor Stolojan egykori pénzügyminiszterrel együtt mulasztotta el a,90-es évek elején a legpiszkosabb pénzek semlegesítését egy stabilizáló pénzbeváltással. A teljes választékhoz tartozik persze Ion Iliescu és Teodor Melescanu, és ezek után csak azt mondhatjuk, hogy ha románok volnánk, akkor sem találnák megválasztásra érdemes elnöknekvalót.
Egyetlen esetben talán még visszatérhet az ország fényes távlataiba vetett reményünk: ha Constantinescu gesztusa a politikusi kaszt túlvastagodott rétegében tömeges visszavonulást váltana ki, ha eltűnnének a politika kupecei, dzsipes, műkedvelő „szakértői”, és általánossá válna az új politikai vonalvezetés, a kiútkeresés. Nagyon ideje volna, hiszen a világtörténelem legnagyobb gazdasági válsága mindössze négy évig tartott, míg ez a mostani, romániai, tíz év alatt sem érte el a szakadék fenekét.
Az általános megújulásban szívesen látnánk egy új RMDSZ-politika színre lépését is, amely megszakíthatná az első titkos neptunfürdői alkudozás óta hömpölygő kudarcsorozatot. Akkor elnökválasztásra is örömmel elfáradnánk.
Nem a mi hibánk lesz, ha az álmodozással maradunk.

Még sokáig foglalkoztatni fogja a politikai kenyérmunkásokat az idei helyhatósági választások iránti érdektelenség. Előreláthatóan az őszi parlamenti és elnökválasztás idején a jelenség megismétlődik, tehát a jövő évben is lesz min rágódni.
Mint ilyenkor szokás, legalább két változatban dolgoznak ki hivatalos magyarázatot: az egyik sajtónyilatkozatokhoz, a másik belső használatra készül. Az első változat díszpéldányaival már volt alkalmunk találkozni. Ezek szerint így is teljes a siker, az itt-ott megmutatkozó hiányosságokért a politikai ellenfél a hibás, amely illetlen viselkedésével összezavarta a központi bizottságokban megkevert kártyákat, továbbá a máris begyűrűzött nyugati divat, hogy az ítélőképes lakosság alig harmada bizonyul aktív szavazónak.
A belső használatra készült elemzésekben ennél sokkal őszintébben kellene feltárni a valóságot, de attól tartunk, hogy az öncenzúra erősen visszafogja a politikai hivatalnokokat. Hiszen végső soron ők is csak alkalmazottak, akik ráadásul nemcsak láncaikat veszíthetik el, ha a főnök megharagszik. Márpedig a főnök bizonyára megorrolna, ha a választások tömeges bojkottjának okaként szerepelne az elemzésben az, hogy őt bizony a széles néptömegek utálják.
Meglehet, hogy Nyugaton is sokan azért tartózkodnak a szavazástól, mert a politikusok nem vívnak ki általános rokonszenvet. De ott a távolmaradók nagy többsége azért nem szavaz, mert az évtizedek során azt tapasztalta, hogy beleszólása nélkül is jól mennek a dolgok. Bejáratott társadalmi rendszereken egy politikusi csoport – legyen az régi vagy új – nem képes észrevehető mértékben rontani. Sőt az olasz példa bebizonyította, hogy a kialakított-kialakult automatizmusok akkor működnek a legjobban, amikor a politikusok nem piszkálnak bele a társadalmi gépezetbe: az olasz polgár abból érzékeli a kormányválságot, hogy erőteljes gazdasági fellendülés kezdődik.
Nálunk azonban a helyzet ennek éppen az ellenkezője. Mennél aktívabbak a politikusok, annál szédítőbb a gazdasági mélyrepülés. Ha gyorsabb dzsipekkel száguldoznak a törvényhozói, a végrehajtói, az igazságszolgáltatási és a titkosszolgálati hatalom vezetői, nemcsak a közutak közveszélyesebbek, hanem az adófizetők zsebéből is gyorsabban fogy a pénz.
A tíz esztendő alatt volt alkalmunk kipróbálni mindkét garnitúrát: azt a csoportot, amelyik a Moszkvában tanult társadalomtudományt alkalmazná a hazai kapitalizmus építésében, és a másikat is – benne az RMDSZ vezérkarával –, amely nyugati vonzalmaira hivatkozva jobboldalibbnak nevezte magát. Mindkét mutatvány siralmas volt. Egyik társaság sem képes kitermelni magának az anyagi fedezetet, sőt mindkettő jelentős társadalmi tartalékokat élt fel, de ez nem akadályozta abban, hogy saját jólétének biztosításáért egyre mélyebben nyúljon az adófizetők zsebébe. És ez még mind semmi. A felső tízezer fényűzését a legszegényebb nép is elviseli. Az utóbbi évtized hatalmasai abban vétkeztek a legsúlyosabban, hogy elszaporították az élősdi rétegek széles „középosztályát”: a bankárokét, a különféle biztosítókét, köztük az egészségbiztosítókét, akiknek mesébe illő fizetéseket engedélyeztek, és mivel ehhez nem elég az aktív lakosság tagdíja, a nyugdíjasok megfejésére külön törvényt alkottak, a befektetőügynökökét, a betétesekét, akik – ha nem üt be idejében a csőd – uzsorakamatokat vágnak zsebre többnyire kétes úton szerzett pénzek után stb., stb., és végül, de nem utolsósorban az ügyvédekét, akik nélkül maholnap a legelemibb jogainkat sem gyakorolhatjuk, mert a törvényeket úgy alkotják meg, hogy azok csak pereskedéssel működnek.
Itt van például a különböző jogcímen eltulajdonított ingatlanok visszaszolgáltatása vagy a jogos tulajdonos kárpótlása. Normális törvény esetén az egykori háztulajdonos elmenne a község- vagy városházára és iktatná igénylését (nem kérvényét!), amire a hivatalnak a törvényes harminc napon belül válaszolnia kellene, de nem ám objektív nehézségekkel, hanem visszaszolgáltatott ingatlannal, vagy ha erre nincs mód, például azért, mert a hivatal az ingatlant eladta, akkor annak árával. Ehelyett az ingatlan visszaigénylőjének első útja az ügyvédhez vezet, aki azzal kezdi, hogy nehéz ügy, de mindent megtesz. Miért nem tett meg mindent a maga idején a törvényhozó? A magyarázat egyszerű: a törvény kellett, mert a Nyugat elvárta, de azt nem követelte meg, hogy működőképes legyen. Így a visszaszolgáltatandó ingatlanok sorsa függőben, a kárpótlás pedig a hivatal pénztárában (vagy valamilyen „befektetői alapban”) maradhat mindaddig, amíg egy újabb hatalomváltás ki tudja, mit hoz. Esetleg rendszerváltást is.
Az ügyvéd után következik a bíróság. Ha Romániában minden vállalat bezár, a törvényszékek akkor is teljes üzemben működni fognak. Illetve akkor is látszólag fognak üzemelni. A perek ugyanis nagy rössel elkezdődnek, de nem fejeződnek be (kivéve az etnikai koncepciós pereket). Mint ahogy a Caritas-perek és a korrupciós ügyek tárgyalásai is rendszerint elnapolással érnek véget. Furcsa mesterség az igazságszolgáltatás. Érdekes volna, ha a sebészek is hetekkel, hónapokkal elhalasztanák a műtét befejezését. Talán éppen ez a cél: minél több az elvarratlan szál, annál nagyobb az ügyfelek száma. A várószobában, vagy a temetőben – az az illeték szempontjából szinte mindegy.
A választópolgárok megfigyelhették, hogy nálunk a tömeges elnyomorodással arányosan emelkedik a hatalom képviselőinek étvágya, és ezzel együtt az élősdi „középosztály” kapzsisága. Minél kisebb a termelők fizetése, annál nagyobbak a fizetésadóból származó jövedelmek. És ezzel a felfedezéssel nagyon sokak számára meg is szakadt a kapcsolat a közélettel. Újság-előfizetésre már rég nem jut az átlagpolgárnak, az újabb gazdasági stratégiák pedig elvezettek az utolsó „luxuskiadások” felszámolásához: tömegesen mondják le a kábeltévé szolgáltatásait. Marad – még – az antennával fogható műsor, ami a Király-hágón túli területen egyet jelent az információs elcsángósodással. Ezért szánalmas egyes vezetőink panaszkodása, hogy rajtuk kívül mások is beleszólhattak (még!) a választók irányításába, sőt magyarországi politikusok közvetlenül besegítettek bizonyos ellenjelölteknek. A szavazók közül egyre többen észre sem vehetik, hogyan alakulnak a Duna-tévében a családi viszonyok.
A valóban őszinte elemzések feltárnák, hogy az átlagpolgár akkor tolongana az urnákhoz, ha politikusaink a pozícióőrzésre fordított energiákat nemes ügyek szolgálatába állították volna, szolgálva az életszínvonal emelését, vagy legalább a négy évvel ezelőtti szinten tartását. Ennek a tanulságnak azonban csak akkor lenne értelme, ha nem maradna titkosított belső forgalomban – és természetesen konzekvencia nélkül.

Aligha merte volna valaki a nyilvánosság előtt kijelenteni a balszerencsés polgármester-választás eredményhirdetésekor, hogy az idei helyhatósági választások egyik legnagyobb nyertese Kolozsvár. Azóta azonban mind a városi, mind a megyei tanácsban bebizonyosodott a Funar- és Nagy-Románia Párt-ellenes nagykoalíció működőképessége. A megegyezésnek megfelelően mindkét helyi hatóságban az elképzelhető legnagyobb szavazataránnyal választották meg a magyar alpolgármestert, illetve alelnököt, majd a városi tanácsban olyan „házszabályt” fogadtak el, amely felér a polgármester felfüggesztésével.
Megismétlődött az RMDSZ meghívása a kormányba, csak persze kicsiben, és egészen más feltételek között. Most nem barátságosan mosolygó, úgynevezett természetes szövetségesek tárták szélesre az ajtót azzal az előrelátható hátsó szándékkal, hogy gyertek csak, gyertek, aztán kaptok Petőfi–Schillert, meg olyan tárcát (egészségügyet), ahol még Băsescu is lehetne szép, de okos nem. Ezzel szemben a helyi kormányalakítás előtt olyan fenyegetés hangzott el, hogy aki bemerészkedik az ordasodúba, azzal feltörlik a padlót. Az RMDSZ Kolozs megyei szervezete mégis vállalta a kockázatot, és az érvek között sok minden elhangzott, csak az a neptuni tétel nem, hogy más alternatíva nincs is.
Más tekintetben is különbözik ez a kormányba lépés az előzőtől. A Kolozs megyei szervezet nem nevezhető az RMDSZ átlagos közös nevezőjének. Kolozsváron szerveztek már olyan lakossági fórumot, amelyen a hivatalos vezetőség csak megfigyelői szinten képviseltette magát, nem mert szembenézni a felvetésre kerülő problémákkal. A Kolozs megyei magyarság általában érzékenyen reagál minden tájba simuló tendenciára, nem dől be a kompromisszumpolitikusoknak. Szervezetten tiltakozott, amikor az RMDSZ vezetői gyermeteg ellenvetésekkel – egyébként sikeresen – próbálták leseperni az asztalról a kettős állampolgárság ötletét, és akkor sem válaszolt dísztáviratokkal, amikor felméréssel és SZDSZ-sajtóakcióval bizonygatták, hogy nincs is szükség Bolyai-egyetemre. Az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének legtöbb vezető egyéniségét nem lehetne meghívni egy titkos neptuni egyezkedésre, és ezt a helyi szövetségesek jól tudják róluk. Mégis megszületett az egyezség, abból az őszinte felismerésből kiindulva, hogy a partnereknek szükségük van egymásra. Az RMDSZ a nyolc, illetve tíz tanácsossal a városi, illetve megyei tanácsban egymagában semmit sem érhetne el és semmit sem akadályozhatna meg, viszont a szövetségesek sem érhetik el céljaikat a magyarok frakciójának megkerülésével. Emellett a jelenlegi nemzetközi helyzetben az RMDSZ-szel megkötött szövetség a város és a megye hajtómotorja lehet, amelyre a nyolcévnyi nacionalista elszigetelés után életbevágóan szükség van. Ezt Ioan Rus SZDRP-s megyei tanácselnök, a város egyik legjelentősebb, nyugati kapcsolatokban rendkívül érdekelt vállalkozója is felismerte, és bátorító politikai nyilatkozatokkal üdvözölte a kolozsvári magyarok képviselőit a megyei tanácsban.
Szívesen folytatnánk a távlatok ecsetelését, mert a többség részéről érkező bármely barátságos jeltől még mindig – a tíz év során történtek után is – képesek vagyunk lázba jönni, de jobb, ha nem kiabáljuk el. Még csak annyit: reméljük, az RMDSZ helyi szervezete nem esik a „központiak” hibájába. Mindvégig tudatában lesz annak a hozadéknak, amelyet jelenléte biztosít a helyi hatóságokban, és ennek fejében nem restelkedik ellenszolgáltatást igényelni. Nem sokat. Nem kell feszíteni a húrt. De már az is nagy siker lesz, ha az RMDSZ tanácsosai megakadályozzák a helybéli magyarság további kisemmizését, elűzését.

Borzasztó nagy a gond a nemi kisebbségekkel. Úgy néz ki, hogy az eurós, a nyugati, az atlanti, a kontinentális, az azon is túli és általában mindenféle csatlakozáshoz megoldottuk a termelés, az életszínvonal, az oktatás, a nyugdíjellátmány, a nemzeti egyenjogúság stb., stb. öszszes problémáját, csak a homoszexszel nem bírunk zöld ágra vergődni. No meg a környezetvédelemmel, de annak megoldását legalább a nemzeti egyház nem tiltja. Ha nem vigyázunk, az öröklött vagy szerzett különleges vonzalmakkal rendelkező kisebbségekhez tartozó egyéneken fog állni vagy bukni befogadásunk.
A megoldás pofonegyszerű: a nemi kisebbségek képviselőit be kell vonni a kormányba.
Pillanatig sem kell attól tartani, hogy attól kezdve sorozatban születnek a homokosvédelmi törvények. Hozzánk közel álló példából tudjuk, hogy éppen ellenkezőleg: miközben a világban gyorsan elterjed a hír, hogy Románia modellértékűen megoldotta a nemi kérdést, a rendfenntartó közegek tétlenül elnézhetik, hogy a homokosok kriptogramjait fényes nappal teljesen ismeretlenül vigyorgó tettesek bemángálják szurokkal vagy a trikolór színeivel.
Időnként tanúi leszünk a különleges nemi hajlamokkal rendelkező egyéneket képviselő kormány-tisztségviselők követelőzéseinek. (Azért kell ilyen hosszasan megnevezni őket, hogy kitűnjön: kollektív jogok márpedig nemi kérdésben sincsenek. Gyakorolják egyénenként.) Előfordulhat, hogy önálló állami tudományegyetemet akarnak, és hogy az általuk képviselt tömegeknek aktivitási potenciáljukat bizonygassák, a kormányból való kilépéssel is fenyegetőznek, de semmi vész, sürgősségi kormányrendelettel azonnal meg kell ígérni nekik a multibuzi egyetem létrehozását. Ebben az újszerű intézményben koedukációs elvek érvényesülnének, együtt tanulnának a magukat lányoknak érző fiúk a fiúérzelmű lányokkal, persze a munka nyelvén, hogy a nemzeti büszkeség se sérüljön. Ez a közismert megoldás annyi párkapcsolati ellentétet okozna, hogy azok feloldása eltartana a nemi kérdés valóban végleges megoldásáig, vagyis a világ végéig.
A nemi kisebbségek kormányba való bevonásával lappangó problémák is megoldódnának. A művelt világ nagyvárosaiban zajló homoszexuális fesztiválokat látva elképzelhetjük, hogy idehaza is egyre többen vallják majd magukat nyíltan gaynek vagy leszbinek. Magas választott tisztségekben is teljes nemiségükben megnyilvánulhatnak. (Most derült ki valami Ceauşescuról: ki tudja, hány szeretőjét juttatta fontos pozíciókba, és azok ott lehetnek az átmentett nómenklatúrában...) Újraválasztásukhoz azonban szervezetük nem tudná mozgósítani az egyébként minden lényeges kérdésben homogén választótestületet, annyira el volna foglalva a kormányzati tisztségek őrizetével. Így előbb-utóbb a helyhatósági szintekről is kiesnének azok, akik perverz ötleteikkel rég gyanúsakká váltak.
Szóval tessenek bátran alkalmazni, a módszer kipróbáltan működik. Egyetlen akadály az lehet, ha kizárólag a nemzeti kisebbségek bepalizására szabadalmazták.
Valaki epéskedhetne, hogy ha az idén az RMDSZ testületileg rávetette volna magát a bukaresti magyar iskola szilárdítására, akkor bezzeg azt mondanánk, hogy na ugye, mit meg nem tesz az ember a családért. Lehet, hogy ezt mondanánk. Mert valamit mindig kell mondani. Azt azért hozzátennénk, hogy ha a családi kapcsolat az előremutató cselekedetek kulcsa, akkor a kongresszusi határozatokhoz tessenek mellékelni valami hasonlóan ösztönző viszonyrendszert. Hátha úgy menni fognak a dolgok. De a bukaresti magyar iskola mai állapotát látva, egyelőre ehhez sem fűzhetünk sok reményt.
Az iskola tehát úgy kezdte a tanévet, hogy ha valaki – tanerő vagy diák – balesetet szenved az épület állaga miatt, a hatóságok az igazgatót állítják elő. Változásra csak egy év múlva lehet számítani. Akkor érik be az igazgató által nagyra becsült államtitkári igyekezet eredménye. Kötő József kiharcolta a világbanki támogatást az iskola teljes felújítására. Csak addig ne legyen földrengés. Vagy a szülők meg ne gondolják, hogy érdemes-e a nagyon távoli, romos iskolába járatni gyermekeiket.