Nits Árpád

Kolozsvárról is felhívták a Kossuth rádió Beszéljük meg című műsorát, amikor a helyhatósági választások kimenetele volt a téma. A betelefonáló félreérthetetlen célja az volt, hogy a szerencsétlen kolozsvári és marosvásárhelyi polgármester-választást kapcsolatba hozza a magyar kormány egyes tagjainak erdélyi látogatásaival.
A felvetésben semmi újszerűség sincs. Für Lajos 1992-es nyilatkozata óta sulykolják a fejekbe, hogy a román nacionalizmus minden gonoszkodása legalább részben magyar politikusok megfontolatlan lépéseinek tulajdonítható. A romániai magyar kisebbség iránti gondoskodás legapróbb jelére mindig elhangzik az aggályoskodás, hogy nem kellett volna most, hiszen éppen választási kampány előtt, közben, után stb. vagyunk… Állítólag mi akkor lennénk a legboldogabbak, ha a magyar kormány olyan taktikusan törődne velünk, hogy mi magunk sem vennénk észre.
Azt is megszoktuk, hogy ezzel szemben a jogok feladása bármikor időszerűnek tekinthető. Választási kampány teljében írták alá a román–magyar alapszerződést, de senki sem telefonált a rádiónak, hogy miért éppen akkor látogatott Horn Gyula és Kovács László Temesvárra.
A mostani betelefonálásnak azonban volt egy kivételes szépséghibája. A helyhatósági választási kampányt megelőzően nem csak kormánypárti magyar politikusok jártak Erdélyben, sőt a román nacionalisták éppen az SZDSZ-delegáció egyik tagjának nyilatkozata nyomán kavarták fel a legnagyobb port. (Egyébként az is érdekes, mekkora RMDSZ-protokoll járt ki Marosvásárhelyen az ellenzéki politikusoknak. Bezzeg amikor a Fidesz ellenzékben volt, küldöttsége számára nem jutott hivatalos idő.) Meglehet, hogy a betelefonáló lemaradt erről az eseményről, a műsorvezető azonban hivatalból emlékeztethetett volna az SZDSZ-küldöttség marosvásárhelyi szereplésére. Közmondásosnak tartott tárgyilagosságát és azt bizonyította volna, hogy a közelgő romániai parlamenti választások kampányának idején nem csak a kormánypárti magyar politikusokat akarják távol tartani Erdélytől.

Visszafogottabb morgás kísérte a két szavazási menetet, hogy az erdélyi magyarság miért nem szavazott kellő mennyiségben az RMDSZ jelöltjeire, urnazárás után pedig elindult a nyílt szemrehányás áradata. A választópolgárnak, a nép egyszerű fiának védekeznie kell az alaptalan vádaskodással szemben, mert a baklövésekért nyolcvan százalékban vezetői okolhatók.
Hogyan? Ezt eddig nem tudták? Nem olvasnak társadalomtudományi leckéket? Hát akkor mit olvasnak? Pénzt? Elnézést, hogy éppen ez jutott eszünkbe, de nemrégiben, amikor a parlament lelkesen megszavazta magának a nyugati fizetésszintet, és ezt a keleti nyomorba süllyesztett választók rossz néven vették, egyik RMDSZ-képviselőnk így érvelt: amelyik nép nem becsüli anyagilag is vezetőit, az nem érdemli meg őket. Adolf Hitlernek is volt egy hasonló vesszőparipája, de nem ám a választások előestéjén, hanem akkor jutott eszébe, amikor visszavonulni készült a köz- és magánéletből. Érdekes volna felmérni, mennyire befolyásolta a választói hangulatot a politikusok anyagi önbecsülésének újabb gátlástalan megnyilvánulása.
Tehát a nép egyszerű fia (a továbbiakban NEF) ne vállalja „fel” a vezetők hibáit. Nem ő bakizott akkor, amikor választani kényszerült a „Központi Bizottság” kedvencei és a függetlenek között. A függetleneket, akik többségükben az RMDSZ alapító tagjai, nem a NEF marta ki a szervezet vezető pozícióiból. És a NEF nem tehet arról, hogy a hatalmi díjbirkózásban néha az alulmaradtakkal rokonszenvez. A lelátók közönsége sem a bírónak ad igazat, ha az szándékosan vagy merő rövidlátásból szabadrugdosást ítél.
A NEF értetlenkedve állt olyan jelenség előtt is, hogy az RMDSZ vezetősége részéről szemernyi nagyvonalúságot sem tapasztalt a választási kampányban. Székelyudvarhelyen például nyilvánvaló volt a függetlenségbe kiszorított polgármester népszerűsége, a kampánystratégák mégsem mondták: jól van na, legyen meg a NEF akarata.
Úgyszintén nem a NEF a hibás azért, mert Marosvásárhelyen egy szabaddemokratának nevezett párt – nomen est omen – elvitt néhány száz szavazatot. Honnan tudja a NEF, hogyan néz ki a kakukktojás, amikor esetenként az RMDSZ is éppen olyan pettyes (értsd: neptunos)?
A NEF arról sem tehet, hogy a választási kampány teljében javában folytatódott a kiszorítósdi. Ebben a pankrációban többek között elcsattant olyan pofon is, hogy Kincses Előd rosszul szervezte a kampányt, mert nem ragasztott plakátokat. Kincses felfüggesztése előtt Nagyváradtól Kézdivásárhelyig egyetlen plakát sem volt látható, de nem ez a lényeg. Mutassanak a NEF-nek valakit, aki bosszúból azért nem szavazott Fodor Imrére, mert az optimális kampányidőszakban pillantása homlokterébe nem került egy plakát. Sőt a NEF többre becsült volna egy szerényebb, takarékosabb kampányt. Főleg ebben a nagy nyomorban. Azt a pénzt okosabb dologra fordíthatták volna.
Az sem varrható a NEF nyakába, hogy nem ül itthon, amikor szavaznia kell. A NEF arra megy, amerre vezetői jelzik a követendő utat. A NEF sohasem a saját feje után eredt neki a nagyvilágnak. Vezetői vagy kertelés nélkül kimondták, hogy elfogyott a regimentjük, vagy azt állították, hogy a kompromisszumokon kívül semminek sem jött el az ideje, és ez is elég ok a menekülésre.
Még hosszasan lehetne sorolni a választói közömbösség okait, amelyek nem a mostani választási kampányban, hanem az évtizednyi politizálásban gyökereznek, de a méltányosság kedvéért tisztáznunk kell azt is, mi az a húsz százalék, amelyért a NEF hibáztatható. Ez a hibaszázalék arra a közmondásra vezethető vissza, hogy minden nép megérdemli vezetőit. Úgy kell neki, ha csak ilyeneket tud kitermelni magából, vagy ha csak ilyenek tudnak kiemelkedni soraiból, mert a többit visszahúzza vagy engedi visszanyomni!

Ha igaz az, hogy Románia lakosságának mintegy 7 százaléka magyar, akkor a helyhatósági választások első menetében az RMDSZ 100 százalékos sikert ért el, mert van, ugye, mintegy 7 százaléknyi megyei tanácsosa, hozzávetőlegesen 7 százaléknyi helyi tanácsosa, és a második fordulóra esélyes lett körülbelül 7 százaléknyi polgármestere. Igen, de az ország lakosságának még felét sem vitte a lelkesedés az urnák elé, tehát a félmezőnyben a magyar választók aránya meghaladhatta volna a 15 százalékot. Ez országos viszonylatban azt jelenti, hogy 100 helyi vagy megyei tanácsos közül 15 magyar lenne. Még érdekesebben alakulhatott volna a helyzet Erdélyben, ahol 25 százalékos népességünk 50 százalékosan képviseltethetné magát a helyhatóságokban. Marosvásárhelyen az RMDSZ polgármesterjelöltje az aktív választópolgárok legalább 100 százalékának a szavazatát kaphatta volna meg, hiszen a város fele még magyar, és ha minden magyar szavazó leadja voksát, az 50 százalékos részvételbe mások bele sem férnek. De sajnos Fodor Imre szavazóinak közömbössége – elemzésre érdemes okokból kifolyólag – hasonult az országos átlaghoz.
A lakossági arányoknak megfelelő eredmény tehát 50 százaléknyi sikert jelent.
Újabb alkalom az ünneplésre, amely az urnazárás után nyomban el is kezdődött...

Magasan képzett kolozsvári magyar választópolgárok is akadtak azok sorában, akik 1996-ban a helyhatósági választások első menetében megspórolták a fáradságot, mondván, hogy a második forduló a döntő. Nagyon meglepődtek, amikor a döntő elmaradt, mert Funart első dobbantásra valami varázslat hajszálnyival a léc fölé lendítette. A spekuláció, valamint a másféle egyéni indítékok okozta távolmaradás ennél is nagyobb hátulütője az volt, hogy a magyar tanácsosok száma az elméletileg lehetségesnél kettővel kevesebb lett.
Az idén az RMDSZ megszerezte az egykor elveszített két tanácsosi helyet is, a nyolc magyar tanácsos akkora frakciót alkot, mint Funar csapata, a Nagy-Románia Párt. És szerencsére az RMDSZ-nek több szövetségese lesz a helyhatóságban, mint a nagy-romániásoknak. Helyi szinten a szociális demokraták is hajlandók az RMDSZ-frakcióval együtt szavazni, mert Funar gyakran lép a tyúkszemükre. És bár hihetetlenül hangzik, a Román Nemzeti Egységpárt maradék erejével sok esetben a magyar tanácsosok oldalán fog állni. Funar mindenre elszánt ellenségeket hagyott hátra egykori pártjában. Persze a koalíciós partnerekre, a parasztpártiakra, a liberálisokra, a demokrata pártiakra is számítani lehet. Az RMDSZ és állandó vagy alkalmi szövetségesei akarata ellenében tehát még egyszerű többségi határozatokat sem képes keresztülvinni a városi tanácsban Funar, ha történetesen újra ő lesz a polgármester.
A magyar tanácsosok – és velük együtt mindazok, akik a város javát szolgálnák, nem riasztanák el a beruházókat, nem rombolnának műemlékeket stb. – helyzetbe jöttek. De ez a helyzet kizárólag az ötszázalékos küszöbnek köszönhető. Az idén csak néhány százzal több magyar szavazat jött össze, mint 1996-ban. Választójoggal rendelkező huszonötezer kolozsvári magyar, nagyjából annyi, mint 1996-ban, újra spekulált. Második fordulóra tartogatta meglepetésszerű szavazatát, vagy azt mondta, hogy ha szomszédja nem megy szavazni, akkor ő sem, és így a mérkőzés állását nem befolyásolja. Egyesek sérelmeket toroltak meg közömbösségükkel. Bárhogy okoskodtak, a távolmaradók ellőtték az esélyt, hogy a magyar tanácsosok frakciója városházi többséget alkosson.
És most itt állunk a második forduló előtt. Sokan matematikai axiómának tartják, hogy a polgármester kiléte eldőlt, mihelyt az első fordulóban megközelítette az 50 százalékot. Mások úgy okoskodnak, hogy a Funar-hívek nincsenek hozzászokva a kétfordulós helyhatósági választásokhoz, tehát csalódottságukban cserben hagyják eddigi bálványukat. Mindkét számítgatás leszerelő hatású lehet: a kényelmesebbek azt gondolhatják, hogy ilyen esetekben egy-két, tíz-húsz, netán tízezer-húszezer szavazat nem oszt és nem szoroz. Pedig könnyű elképzelni, mi lenne most, ha az első fordulóban még több magyar szavazó spekulál – szavazás helyett. A nagy-romániások így is birtokon belül érzik magukat, múlt heti sajtókonferenciájukon sértegették az újságírókat, míg azok magukra nem hagyták a győzelemittas nyilatkozókat.
A második forduló előtt tehát Kolozsváron nem lehet helye a spekulációnak. Az egyetlen épeszű magatartás a morfondírozás nélküli szavazás Serban Radulescura, azok oldalán, akik gyökeres változást akarnak a város életében. Hogy utólag ne legyen ok azon siránkozni, mekkora volt a lehetőség, és hajszálon múlott…

Borzasztóan sajnálni kellene az újabb Caritas-típusú szélhámosságok áldozatait, de amióta Kolozsváron az ún. kisbefektetők rátámadtak a tüntetésük közelébe tévedt gyanútlan járókelőkre, fenntartásunk fokozódik. Különösképpen azért, mert a vagyonából és önmagából kivetkőzött bankbetétes, aki beleöklözött egy fiatalember arcába, szél ellenében felismerhető arról, hogy a civil ruhát nyugdíjas korában is félszegen viseli.
Tényleg, kiknek van lehetőségük manapság arra, hogy forgassák a hot moneyt a bankokban és befektetési alapokban? Kizárásos módszerrel gyorsan leszűkíthetjük a kört. Holtbiztos, hogy az átlagnyugdíjasok a közköltség kifizetése után megmaradt fizetésképtelen keresletükkel inkább a kukákat és nem a 90 százalékos kamattal incselkedő sziréneket ostromolják. Az átlagfizetésű munkásokról, hivatalnokokról és más alkalmazotti rétegekről vagy a munkanélküliekről a tévedés legcsekélyebb veszélye nélkül állítható ugyanez. (Persze akad egy-két kivétel. Külföldön, tehát hányattatás árán, nehéz munkával megszerzett lakásra való is úszott el a Caritas-típusú bankokban. Szomorú tanulság: nem érdemes korpa közé keveredni, mert megesznek Paunescuék.)
A hatalmon lévő pártok helyzetét – különösképpen választási évben – nagyon megnehezítik a pénzügyi botrányok. Az elkeseredettség a politikai ellenfelek malmára hajtja a vizet, még akkor is, ha ez az ellenzék hatalma teljében volt, amikor elburjánzottak a szélhámos bankok. De a kormányt is csak komoly fenntartásokkal sajnálhatjuk. Semmi sem gátolta abban, hogy 1996 novemberében megindítsa az eljárást a pénzvilág sakáljai ellen. Könnyű felbecsülni, hány százalékkal múlná felül most a kormány népszerűsége az ellenzékét, ha idejében beperel néhány milliárdost csalárdságért, csalási cinkosságért, vagy egyszerűen: lopásért, rablásért. A vád alapanyaga készen állt a televízió szalagtékájában. Nemcsak Tatulicira meg Funarra találtak volna elegendő terhelő bizonyítékot, hanem annak idején felvételek készültek arról a „magas szintű” találkozóról is, amelyen többek között egy New York-i görögkeleti pap elismerően nyilatkozott a tőkefelhalmozás kolozsvári módszeréről. Az „értekezlet” szervezőit, előadóit, lelkes asszisztenseit 1996-ban sem lett volna késő felelősségre vonni a Caritas „tudományos” alapjainak bizonygatása, tehát tömegbolondítás miatt.
Nevetséges, hogy háromévi tétovázás után Funart egy banális építési engedély megtagadásával okozott kár miatt próbálták felfüggeszteni polgármesteri tisztségéből, és futni hagyták azért, mert részt vett egy országos rablás támogatásában. A szélhámosságok büntetlenül hagyása bátorította az újabbak felbukkanását. Sajnos ebben az országban amúgy is túl nagy a hajlam az intézményesített lopásra. Még a „tiszta” szocializmusban is megtalálták a módját. Aki új autóra vágyott, annak pénzét évekre kivonták a forgalomból – kamatfizetés nélkül. Aztán végérvényesen eltulajdonították, amikor meglódították az inflációt. A pénzügyi útonállás teljes felszabadítása után késedelem nélkül megjelent a Dacia Felix Bank, amelynek „szakértői” alapgárdájának túlméretezett személyi vagyonából a mai napig sem próbálták kártalanítani a betéteseket. Aztán színre lépett és látványosan megbukott a SAFI, a Columna, a Felekezetek Bankja (innen a közmondás, hogy szegény, mint a templom egere?) stb., stb., most pedig a hitelszövetkezeteken a sor.
Úgy tűnik, a hazai pénzügyi illetékesek ugyanazt az elvet vallják, mint a Caritas-értekezletre érkezett amerikai pópa: mindegy, milyen eszközökkel, csak koncentrálódjon a tőke. Senkinek sem fájt – és még most sem fáj eléggé –, hogy a csalásra, rablásra hajlamos egyének nem a legjobb kapitalisták. Ilyenek Nyugaton is előfordulnak, de nem ők teremtették meg az anyagi javak bőségét, az általánosan magas életszínvonalat. A belevaló nyugati üzletembert az jellemzi, hogy termelői befektetései többszörösen felülmúlják fogyasztói keretüket, magyarán: gyárcsarnokuk nagyobb, mint a lakóházuk. A pénzügyi sakálok ezzel szemben dzsipekkel, hegyvidéki villákkal, rongyrázással kezdik gyarapodásukat, és mellékesnek, alibinek tekintik a termelői befektetést.
Kiket sajnáljunk tehát a bankcsődök láttán?
Elsősorban azokat, akiknek nincs bankjuk vagy bankbetétjük. Mert végső soron ők fizetik meg a betört ablakokat adójukból, az igazi befektetők elijesztése miatt elmaradt haszonból. Az egykori bankkormányzó és mostani miniszterelnök ígéri ugyan, hogy nem fedezik közpénzekből a sikkasztásokat, de ez sovány vigasz. Amíg a zavarosban halászók szabadon garázdálkodhatnak, sőt közjogi tisztségekbe választathatják magukat, a csődök garantáltan ismétlődnek.
*
Ui.: A „beruházók” bukaresti bányászjárása megerősítette fenntartásunkat. Autógyújtogatással nyomatékosított kormányostromjuk idején a költségvetéstől követelték kártalanításukat, eszükbe sem jutott a botcsinálta bankárok évtizednyi üzelmeinek kivizsgáltatása, vagyonuk elkoboztatása. Mintha kímélni akarnák a pénzügyi sakálokat. Netán egy húron pendülnének velük.

A Magyarok Világszövetségének (MVSZ) tisztújító küldöttgyűlése nem fogadott el olyan határozatot, amely a jelenlegi európai határok felülvizsgálatát kérné – szögezte le Patrubány Miklós, a szervezet újonnan megválasztott elnöke az MTI-hez eljuttatott közleményében.
Az MVSZ vezetője erről annak kapcsán nyilatkozott, hogy Duray Miklós szlovákiai magyar politikus, a világszövetség egyik stratégája szerint olyan döntés született a fórumon, amely úgy értelmezhető, hogy „a világszövetségnek határrevízióra kell törekednie”. Patrubány mindennek kapcsán arra emlékeztet: a nyolcvan évvel ezelőtt elfogadott trianoni békediktátum a magyar nemzetet szétszaggatta, máig fájó sebeket okozva ezzel. A diktátum azonban ma már nem hatályos, hiszen azt felváltotta a második világháborút lezáró 1947-es párizsi békeszerződés. Véleménye szerint ugyanakkor „nem kétséges, hogy a trianoni békediktátum a 20. századi európai történelem egyik sarokkövét képezi, amelynek következménye milliók lelkében él”. A Magyarok 5. Világkongresszusán mondott beszédében ezzel kapcsolatos, új, eredeti nemzetmeghatározással rukkolt elő, amire a világ öt kontinenséről érkezett közel ezer küldött és meghívott egyöntetű beleegyezéssel bólintott rá: magyar az, akinek fáj Trianon. Az MVSZ elnöke úgy gondolja, hogy jogos az igény, amely meg szeretné vizsgálni, hogy a milliók kisebbségi sorsba taszításakor a nagyhatalmak által vállalt kötelezettségekből mára mi valósult meg.
Patrubány leszögezte: ez a revízió pusztán morális értelmű lehet. „A Magyarok Világszövetsége soha nem hirdetett sem területi revíziót, sem határmódosítást, hanem következetesen halad az 1996-ban elfogadott világkongresszusi határozat nyomán, amely az integrálódó Európában tűzte ki célul a magyar nemzet egységesítését” – fogalmazott.
Az elnök kihangsúlyozta: az MVSZ értelmezésében ennek a határmódosítás nélküli nemzeti integrációnak a legfontosabb eszköze a külhoni magyar állampolgárság intézményének megteremtése.
Meglepetések szezonja
Óriási kiábrándulást okozott Duray Miklós. Ahogy duzzogva járt fel-alá az előcsarnokban a világkongresszus szüneteiben, majd hirtelen otthagyott csapot-csapot, az enyhén szólva gyermeteg durcáskodás volt. Visszavonulásának megokolása sem emlékeztetett az egykori kemény Durayra. Tette magát, hogy berezelt egy világháború előtti, tehát már érvénytelen békeszerződés történelmi megítélésének felülvizsgálási ötletétől. Gyenge ürügy. Ha a Molotov–Ribbentrop-paktum újraértékelési javaslatát minden alkalommal a térség nyugalmának felbolygatása követné, itt már rég nem maradt volna kő kövön. Időnként felerősödnek azok a szlovák hangok is, amelyek Verecke elvesztését égbekiáltó igazságtalanságnak tartják. Ez is egy történelembe vonult békeszerződés következménye, mert a Csehszlovák kormány írta alá. Bárki másnak ijedezés nélkül szabad előnytelen határszerződésekre panaszkodni, vagyis Duray szavai szerint kalandorkodni?
A világszövetségi tisztújítással kapcsolatban kellemes meglepetésben is lehetett részünk. Markó Béla, az RMDSZ szövetségi elnöke felemelte szavát az MVSZ-ben megnyilvánuló kiszorítósdi ellen. Valóban ez a helyes kifejezés. A szavazatszámlálás még be sem fejeződött, és már megkezdődött a próbálkozás az új elnök és általában az erdélyi tisztségviselők elűzésére. Előbb elnökségi bojkottot találtak ki, majd a tisztújítás megismétlését követelték, mégpedig belátható időn belül. A küldöttek lehetőleg váltsanak menettérti jegyet. Ezt a diverziót ítélte el Markó Béla, ha jól értettük szavait.
Nagyon derék dolog, főleg azért, mert az erdélyi jelöltek budapesti szereplését temérdek itthoni mocskolódás előzte meg. Patrubány Miklósról a legképtelenebb rágalmakat kapták fel és szellőztették a sajtóban, miközben a cáfolatok hiábavalóak voltak, mert a gáncsoskodók nem hallottak, nem láttak, csak fújták a magukét. Volt, aki az erdélyi elnökjelölt szellemi képességeit is kétségbe vonta, mondván, hogy a világszövetség túl nagy kalap neki. Mekkora az a kalap? Kizárólag vízfejűek pályázhatnak a viselésére? A tisztújítás alatt és után sem csillapodó hang- és képzavar jelentősen hozzájárult a demokratikus választás eredményének kétségbe vonásához. Nem túlzunk, ha azt állítjuk, hogy az Erdélyből Budapestre továbbított – hellyel-közzel hisztérikus – ellenpropagandának komoly része volt abban, hogy a tisztújítás utolsó napján tömegesen eltávoztak a küldöttek. Ha egy RMDSZ-kongresszuson a választás eredményével elégedetlen részvevők ennyire felhúzzák az orrukat, a záróakkordra csak a jól szervezett kényelmes többség marad a teremben.
Korábban sajnos Markó Béla is bekapcsolódott azok kórusába, akik a Magyarok Világszövetsége Erdélyi Társaságának tekintélyét a választási megmérettetés előtt nem igyekeztek növelni, sőt. Azt állította róla, hogy nem az ő szervezete. Ezt nem kellett volna… Először is: nem lehet minden a Markóé, ami Erdélyben él és mozog. Másodszor: ha nem is az övé, a VET közelebb áll hozzá, mint teszem azt a luxem-burgi magyarok társasága. A VET tagjai, rokonszenvezői, akcióinak támogatói és haszonélvezői az erdélyi magyarság választótestületébe tartoznak, míg a luxemburgi magyarok, ugye, nem szavazhatnak az RMDSZ jelöltjeire.
No de ezeken a dolgokon már ne rágódjunk, jó, hogy elindult az a folyamat, amelyet Patrubány Miklós megjósolt: a világraszóló botrányt okozó hecckampány a választások után hamarosan lecsillapodik. Ennek egyik jele Markó Béla kiállása a világszövetség erdélyi tisztségviselői mellett, hogy azok ne legyenek többé kitéve a kiszorítósdinak.
Természetesen ha jól értettük szavait.

Borzasztóan idegesít egyeseket a felvetés, hogy a kommunizmus áldozataira érvényesíteni kellene a legnagyobb kedvezmény elvét (vagyis hogy részesüljenek a hasonló esetekben szokásos bánásmódban). Amint valaki a reálszocializmus kártételeinek leltározása közben meg meri kockáztatni az összevetést a nemzetiszocializmus galádságaival, menten megkapja az antiszemita bélyeget, még akkor is, ha őszinte elismeréssel nyilatkozik a zsidóság összetartásáról, sérelmeinek orvoslásáért vívott küzdelméről, és azt más népek számára követendő példának tartja.
Nem véletlen, hogy azok acsarkodnak a fasizmus és a kommunizmus üldözöttjeinek egy napon való emlegetése ellen, akik a kártérítési pénzek átvételéből, elosztásából, átutalásából, egyszóval elkezeléséből közvetlenül vagy közvetve kiemelt hasznot húznak. Pedig az érdekek nem ütköznek. A fasizmus áldozatainak – szerencséjükre – a fejlettebb világtól van követelnivalójuk, míg a málenykij robotok és más, szintén „humanista” népirtások kárvallottjai a jaltai határtól keletre tobzódott diktatúrák jogutódjaitól várnának el legalább bocsánatkérést. Miért hát a dühös ellenállás?
Egy-egy elszólásból következtethetünk a háttérgondolatokra. Időnként elhangzik a kétségbevonás, hogy vajon a pszeudokommunisták tényleg a fasisztákéval összemérhető bűnmennyiséget követtek volna el. Ne azon hökkenjünk meg, hogy egyesek a számadatokat felcserélhetőnek vélik a magánvéleményükkel, hanem azon, hogy megkérdőjelezik a keleti diktátorok besorolását. Szerintük a gulágokat, az átnevelő munkatáborokat, a politikai börtönöket nem valódi kommunisták létesítették. Belekapaszkodnak egy pszeudoötletbe, hogy a „pszeudodiktátorok” nem voltak a szocialista társadalom elvhű építői.
A keleti diktatúrák védelmezői tehát voltaképpen pszeudoszemiták: nem a zsidóság érdekét tartják szem előtt, amikor a fasizmus bűneit egyedülállóaknak hirdetik, hanem a kommunizmust védelmezik. Ha másként nem megy, legalább eszmei szinten.
Az lesz a nagy meglepetés, amikor a jövő majd őket igazolja. Mert az, amin a 20. században néhány balszerencsés országban kísérletezgettek, tényleg nem volt igazi kommunizmus. Még az átmenetinek tekintett szocializmus sem fogható rá.
Az első nagy tévedést az eszme szülőatyja, Marx követte el. Szépen, logikusan, tudományosan lefektette elméletét a társadalmi szervezési forma és a termelőeszközök fejlettségi foka közötti összefüggésről, aztán a végén bukfencet vetett, és azt állította, hogy a kapitalizmus termelőeszközeivel kisebb-nagyobb vérengzés árán át lehet térni a következő társadalomszervezési formára. Vagyis az emberi erővel működő malomhoz rabszolgatartó rendszer talált, a vízimalom működtetéséhez hűbéri szervezettség kellett, a gőzmalom pedig feltételezte a tőkés menedzser megjelenését, de aztán ne várjuk meg az újabb technológiai ugrást, hanem a malom üzemeltetését vegyék át erőszakkal a pártaktivisták.
A következő társadalomtudományi szélhámos Lenin volt, aki a türelmetlenségével rálapátolt a félresiklott elméletre: kitalálta, hogy a legfejlettebb társadalmat elsőként éppen a legfejletlenebb országban lehet kiharcolni. Ő leggyengébb láncszemnek nevezte hazáját, hogy ne sérüljön az önérzet. Követői is küszködtek a legfejlettebbnek deklarált társadalmi viszonyok és az elmaradott termelőeszközök közötti ellentmondással, ezért átmeneti stációkat találtak ki: Ceauşescu a sokoldalúan fejlett szocializmusát a fejlődésben lévő ország stádiumába illesztette, Kádárék a gmk-s gulyáskommunizmus távlataira hivatkozva nyújtották a markukat nyugati hitelekért. Mellesleg: máig kiható „sikerrel”.
Talán éppen az eladósodás jelzi a leghívebben a reálszocializmus feloldhatatlan ellentmondását: a legfejlettebbnek meghirdetett társadalmi rendszer koldulásra kényszerült éppen attól a rendszertől, amelynek sírásója akart lenni. Ez legalább akkora őrület, mint a fasizmus. Elfogadtatásához, tartós fenntartásához nélkülözhetetlen az erőszak, a legkeményebb diktatúra, a terror, a vérengzés. A végeredmény – a fasizmusét felülmúló áldozatok száma – tizedes pontossággal kiszámítható lett volna a kísérlet kezdetekor. Ha lett volna hozzá megfelelő termelőeszköz. Vagyis számítástechnika. Csakhogy az a következő társadalomszervezési forma jellegzetes termelőeszköze, amely a 20. század végén még olyan sérülékeny volt, mint a motorizáció hajnalán a minduntalan bedöglő gépkocsi.
De előbb-utóbb a számítógépek elérik azt a fejlettségi szintet, hogy kijavítják kezelőik melléfogásait, elhárítják az illetéktelen behatásokat (vírusokat), megbízhatókká válnak – netán önbizalmat nyernek… Mielőtt valaki utópiát kiáltana: mindegy, hova lyukad ki a fejlődés, a lényeg az, hogy eljön a kibernetikus malomra épülő új társadalmi rend ideje. Nem történhet másként, mert a kapitalizmus sem lehet örök, valami újabbnak jönnie kell.
Hosszasan lehetne spekulálni azon, hogy milyen lesz az a bizonyos új társadalom. Meglehet, hogy tartalmazni fogja a kommunizmus bizonyos jegyeit, természetesen továbbfejlesztve, például így: minden dolgozó szükségletei szerint részesüljön az anyagi javakból, és minden politikus képességei szerint adózzon. Tehát minél nagyobb jövedelmet szavaztatnának meg maguknak a pártvezérek – ha egyáltalán szükség lesz rájuk –, annál inkább közelítenének a 100 százalékos elvonáshoz. És meglehet, hogy a számítógépes társadalmi optimum szerint egy tudós jövedelme nem lehet kisebb, mint egy részvényspekulánsé. Ennek ellenére nem valószínű, hogy a kibernetizált társadalom neve kommunizmus lesz. Addig az emberiség rádöbben, hogy egy ilyen névadás éppen akkora cinizmus lenne, mint a fasizmus rehabilitálása.