Nits Árpád

Kikötői kocsmában egy matróz rendszeresen iszik egymagában, két pohárból. A törzsvendégek tudják, hogy távoli tengereken hajózó barátját képzeli asztaltársának.
Egyik nap váratlanul csak egy pohár rumot rendel, és mély sóhajtások szüneteiben kortyolgatja az italt. A döbbenettől a kések megállnak a levegőben. Valaki részvétteljesen érdeklődik:
– Csak nem szenvedett hajótörést a kollégája?
– Dehogy! Ez az ő adagja. Én leszoktam a piáról.
*
Helyettesítsük be a matrózt az erdélyi magyar választópolgárral, a rumos poharat pedig a szavazóurnával, és keressük a megoldást az aktuális problémára: mit tegyen az, aki a tíz fényes, különösképpen az utóbbi négy fényéves év hatására leszokott a szavazásról?
Nos, gondoljon társaira, akikkel a határtalan reménységek korszakában együtt politizált, és akik most távoli tengereken hajóznak. Közöttük biztosan akadnának olyanok, akik a szavazókörzet közelébe sem mennének, mert ilyen a vallásuk, vagy mert így akarnák megtorolni korábbi sérelmüket, esetleg talán azért, mert a listára felkerült egy számukra ellenszenves fickó, vagy épp ellenkezőleg, nem jutottak a válogatott keretbe a legrokonszenvesebb személyek – ők maguk. Stb., stb. Hosszasan sorolhatnánk a viselkedésformákat, amelyek az előző választások idején is megnyilvánultak.
De a távolban hajózó honfitársaink között szép számmal vannak olyanok, akik időjárástól, RMDSZ-politikától, jelöltlistától, sárdobálástól függetlenül most is a tulipánra szavaznának. (Nem váltak absztinensekké, mert a kormányszereplés közvélemény-kutatásokban kimutatott kimagasló eredményeit nem érzik a bőrükön.) Tehát az itthon maradt választópolgár, aki leszokott a szavazásról, valaki helyett mindenképpen el kell hogy fáradjon a szavazókörzetig. Úgy, mint a matróz, aki antialkoholista lett, de társa helyett üríti a poharat.
Ez a magatartásmodell számos településen különösen üdvös lenne. Kolozsváron például a maradék erők maximális mozgósításával az RMDSZ-jelöltek megközelítőleg annyi szavazatot kaphatnak, mint az előző választások idején. Ez azt jelentené, hogy a jelenlegi hatnál kettővel több magyar tanácsos lenne a helyhatóságban, ugyanis az ötszázalékos küszöb alkalmazásával a helyi RMDSZ-szervezet is részesülne a kis pártok elvesző mandátumainak újraelosztásából. Ezt a lehetőséget nem szabad kihagyni. A több tanácsos nagyobb eséllyel küzdhetne a magyarellenes intézkedések, a felesleges kiadások, a helyi adók növelése stb. ellen. (A transzfeleki alagút, a külmunicípiumi föld alatti vasút és más Funar-tervek ellen természetesen nem kellene küzdeni. Ezek maguktól válnak közröhej tárgyává.) De mit rendeljen távollevő asztaltársának az a választópolgár, aki teljesen elszórványosodott vidéken tengeti napjait? Méregpoharat a legjobb barátai helyett sem szívesen hajt fel az ember. Márpedig az ötszázalékos küszöb azt jelenti, hogy ott, ahol elgyérítették a magyar lakosságot, hírmondónak sem jut be képviselője a helyi tanácsba, tehát nem is érdemes RMDSZ-listát állítani. Ilyen települések számára politikusaink majd kitalálják az alkudozás stratégiáját, hogy arra a pártra kell szavazni, amelyik a legtöbbet ígér a kisebbségnek, csakhogy éppen az ilyen ötletektől szakad le a padlás nyolc évtizede.
A magyar lakosság részarányának van egy másik kritikus határértéke: ötven százalékon felül érzékelhető erősebben a kompromiszszumpolitika klientúrájának betokosodása a helyhatóságba (is). Az előválasztásokat nem kimondottan azzal a szándékkal szervezték meg, hogy néhány bástyáról lemondjanak az újoncok javára – magyarán: az RMDSZ-listákon maradtak a patinás nevek. Így a hatalmi betonerődítményeket korábbi szokás szerint független jelöltek ostromolják, akik most magasabb létrákat kell hogy lobbizzanak maguknak az ötszázalékos küszöbhöz. Az egyik módszer a különutas szervezkedés és listaállítás, a választópolgár azonban ettől kétségbeesik. Hát éppen ő járuljon hozzá az RMDSZ bomlasztásához? A matróz esetéhez visszatérve: ennek a helyzetnek az a dilemmája, hogy vajon a távolban hajózó kolléga rum helyett szívesen fogyasztana-e székely köményest.
Tehát ha összeszámoljuk, legalább háromélű fegyver az ötszázalékos küszöb, amelyre oly lelkesen adta áldását az RMDSZ kormányzó vezérkara. Ezért aggodalommal várjuk a helyhatósági választások kimenetelét. És azért is, mert most fogunk rádöbbenni, hány erdélyi magyar hajózik távoli vizeken.

Jóhiszemű vagy szerepjátszó pacifisták szívhez szóló felhívásokkal fordultak a szembenálló felekhez: a helyhatósági választások idejére függesszék fel egymás felfüggesztését. Vagyis a rendkívüli kongresszus hívei ne erőszakolják a csúcsvezetőség leváltását, a csúcsvezetőség pedig gondolja meg Kincses Előd menesztését.
Tehát vannak, akik elhitték – vagy valamilyen érdekből elhitetnék a választópolgárral –, hogy a marosvásárhelyi csetepatét a tanácsosi helyek elosztása váltotta ki. Pedig meg kellene szoknunk végre, hogy a látható jelenségeknek néha az ellenkezője sem igaz.
Ezt példázza a közvélemény-kutatási felfedezés is, amely a közelmúltban felhívta a figyelmet, hogy az RMDSZ népszerűsége mindenütt növekedik, csak a Bánságban nem. Első olvasatra mire gondolhattunk? Ha Toró T. Tibor Besztercére költözne, a legközelebbi felmérés a határőrvidékiek körében mutatná ki a Reform Tömörülés úgymond bomlasztó szerepét. De a magyarázat nem ilyen egyszerű. Toró bárhova költözhetne, az RMDSZ népszerűsége sehol sem csökkenne olyan drámai mélységbe, mint Marosvásárhelyen, ahol alig hétezren vállalták az előválasztás fáradalmait. Ez a baljóslatú fásultság a levegőben volt, társadalomtudósaink bizonyára érzékelték. Miért nem jelezték legalább az RMDSZ-tagoknak, titkos csatornákon?
Most a Maros megyei RMDSZ-székházat ostromgyűrűbe záró Markó-hadosztály szolgáltat találós kérdést. Tényleg annyira fontos, hogy ne a leghűségesebb 7000 RMDSZ-tag választottjai, hanem a Központi Politikai Végrehajtó Bizottság kiszemeltjei kerüljenek a városi tanácsba? Érdemes ezért országos – Erdély más településeinek választási eredményét is befolyásoló – botrányt kavarni? A szónoki kérdésekből elég.
Ha mégis annyi energiát öltek Kincses Előd kigittelésébe, annak nyomós oka van. A helyhatósági választásnál sokkal nagyobb tétje van a parlamenti választásnak! Néhány hónap múlva eldől, kik nem jutnak vissza a frissen megemelt fizetést és inkább oda- mint ideadó igyekezettel kiépített kapcsolatokat jelentő bársonyszékekbe. Márpedig ha Kincses Előd a helyén marad, ő a parlamenti jelöltlista összeállításakor is kiáll a népakarat mellett, mint Zonda Attila tette négy évvel ezelőtt, felborítva a magasabban fekvő székházban kifundált „algoritmust”. Aki nincs a szenátusban vagy a képviselőházban, nem válik automatikusan az SZKT tagjává (esetleg csak akkor, ha újabb „automatizmusokat” visznek az alapszabályba), nem szavaz egyöntetűen pártunk és kormányunk politikája mellett stb. A parlamenti választás kihatása tehát felér egy tisztújító kongresszuséval. Ezért naiv dolog elvárni, hogy a Maros megyei elnököt felfüggesztő csúcsvezetőség párbajszünetet kössön. Ha a szövetségi és ügyvezető elnökség, a kampánystáb, az SZKT legalább 80 százaléka most politikai rugalmasságot, bölcsességet tanúsítana, veszélybe kerülne az a személyi folytonosság, amelynek jegyében lebonyolították a csíkszeredai újraválasztási kongresszust. Kincses Elődöt tehát óhatatlanul meneszteni kellett, még annak árán is, hogy a belháborúra ráfizetünk a helyhatósági választásokon. Sőt, a várható júniusi kudarc után előreláthatóan tovább fokozódik a romániai magyar választópolgárok közönye.
A mindenre elszánt kampánystáb felkészült arra a balesetre is, ha a parlamentbe egyetlen képviselőnk kerül be hírmondónak. A hivatalos állásfoglalásokban majd a Reform Tömörülés és Kincses Előd lesz a hibás, hogy tovább erősödjön a szövetség jogszerű, helyesebben alapszabályzat szerint jogszerű vezetőségének látszólagos pozíciója. A bűnbakok sorában jelentős szerepet kap a sajtó bizonyos része – erre is előlegeztek néhány vad utalást a központi sajtóosztály legutóbbi bukaresti szemináriumán.
Ezért a szavazópolgárok ne reménykedjenek párbajszünetben, hanem – az eddigi és a további botrányoktól függetlenül – menjenek el szavazni júniusban. Hogy ne váljon be azok számítása, akik a helyhatósági választások kimenetelét feláldoznák csoportérdekek oltárán.
A parlamenti választások idején majd meglátjuk, mihez tartsuk magunkat. Attól függ, kik tolakodnak érdemtelenül a jelöltlistákra a sejthető vagy előválasztásokkal kipuhatolt közakarat ellenében.

Négy évvel ezelőtt a kampánystábosok közösségi pénzek felhasználása körül kavartak botrányt azzal a céllal, hogy megakadályozzák Szőcs Géza visszatérését valamelyik RMDSZ-alapszervezet esetleg megüresedő altitkárhelyettesi tisztségébe. A példát látva mások is rázendítettek ugyanerre a választási kampánymuzsikára, a megvádoltak pedig visszamutogattak az erénycsőszök fején olvadozó vajra. A cirkusz láttán több választópolgár arra a következtetésre jutott, hogy egyik elöljárónk sem jobb a Deákné vásznánál, és egyenlő távolságtartás mellett döntve nem ment el szavazni. A sárból tehát visszafröccsent az akció kezdeményezőire is, és ami a legfájdalmasabb, mindennek a levét különösképpen Kolozsvár magyarsága itta meg: elúszott egy városi tanácsosi hely.
Most a „Központi Politikai Végrehajtó Bizottság” akaratának érvényesítése kavarja az indulatokat – természetesen a kampánystáb felkérésére, hogy megadják a demokratikus látszatot. A céltudatosan csűrt-csavart és megszavaztatott belső rendszabályok szerint nemcsak parlamenti képviselők, kongresszusi küldöttek, SZKT-ülnökök, kormányhivatalnokok és egyéb kulcspozíciók elosztásakor, hanem helyhatósági választásokon is egyeztetni kell a mindenható szövetségi elnökkel. Aki erre nem hajlandó, Kincses Előd sorsára jut.
Ennek a politikai bakalódásnak az eddigieknél tragikusabb következménye lehet. És mégis elindították a lavinát, majd felhívással fordultak a választókhoz, hogy – a lepocskondiázott jelöltlistától függetlenül – menjenek szavazni. Fél szemmel sírunk, fél szemmel nevetünk.
Az eleve kizárható, hogy Markó Béla előre megfontolt szándékkal vágná magunk alatt a fát. Nem kell ahhoz magas matematikai tudás, hogy kiszámítsa: ezen a politikai ösvényen haladva előbb-utóbb az ő lába alól is kicsúszik a talaj, mert elfogyunk, eltűnünk, és nem lesz kit képviselnie Bukaresttől New Yorkig, via Budapest. De mindezért nem Markó Béla hibáztatható. Az ő ösvénye kényszerpálya. Ha nem elég határozott, pontosabban erélyes, talán mondjuk úgy: erőszakos, akkor a partvonalról visszatérhet valamelyik letiltott játékos, Domokos Géza sorsára juttatja, és oda a továbbfejlesztett Fidesz-életmodell (például nem négy kerék, hanem négy autó).
Az elnöki széknek nemcsak a munkaidő jelentős részében, hanem túlórában is történő védelmezésére kitaláltak egy magasztosabb magyarázatot: a célok megkezdett követésének folyamatosságát, meg azt, hogy nehogy rosszabb kezekbe kerüljön az RMDSZ. Hát ami a megkezdett célokat illeti, azokról már annyi mérleget és közvélemény-kutatást láttunk, hogy az eredmények felmutatása elhanyagolható. Ami pedig a rátermettséget illeti: roppant szomorú a helyzetünk, ha milliós nagyságrendű tömeg képtelen kitermelni legalább száz kitűnő elnöknekvalót. Demokratikus közmondás szerint különben is jobb ma egy kezdő vezető, mint holnap egy trónhoz ragadt diktátor.
Már rég nem azon kellene töprengeni, hogy a vezetőségnek avagy ellenzékének van-e igaza. Esetünkben másodrangú kérdés, hogy Kincses Előd, a nagy gyakorlattal rendelkező jogász avagy Markó Béla, a költő értelmezi helytelenül az RMDSZ-törvényeket, ki szegi meg azokat szándékosan, ki a vétkes. Egyedül az RMDSZ alapszabályzata a hibás: ha szerkesztői leszögezték volna, hogy kivételes képességekkel megáldott elnök sem maradhat tisztségében két mandátumnál tovább, értelmetlenné válna a székház(ak) bebetonozása újraválasztó aktivistákkal, és a politikai ellenfelek kigittelésére fordított energiát jobb ügyekre használnák. Vagy legalább annak egy részét, mert a könyöklést teljesen kiiktatni nem is lenne szabad. Ezzel edződik a politikai acél. De amíg az unalomig ismételt újraválasztást nem tiltja meg az alapszabályzat, csak annak lehetünk tanúi, hogyan rozsdásodik az ócskavas.

Tulajdonából kiforgatott ember megpróbált előre menekülni. A halálba. Megmentették. Hogy végignézhesse a filmet, amelyben az új honfoglalók rátelepednek házára, telkére.
Előfordulhatnak-e ennél szomorúbb esetek? Mi az hogy! – vágja rá a pesszimista. És a tények újfent őt igazolják.
Drága jó magyar embernek elkönyvelt vállalkozó bagóért tette rá a kezét egy szintén magyar ember házára. Az alkudozás a korábbi átkosból a jelenlegi átkosba való átmenet elején elkezdődött, mielőtt a hazai fizetőeszközökön megjelent volna a három felesleges nulla. Egy bármire kapható ügyvéd periratot fabrikált az első adásvételi szerződésvázlatból, amely a lej régi értékén tüntette fel az ingatlan árát. Ennyi még nem lett volna elég a törvényes csalárdsághoz, de mire való az alperes ügyvédje, akinek „besegítését” busásan megfizethetik a majdnem ingyen megszerzett ház értékéből? A szerződési ígéretszegéssel vádolt háztulajdonos jogi képviselőjének mindössze annyi volt a feladata, hogy a tárgyaláson „felejtse el” az árkiigazítási (indexálási) elv alkalmazását kérni. A fellebbviteli tárgyaláson pedig a törvényszék állítólag nem módosíthatta a „megalkudott” árat.
Ha ez igaz, vajon miért nem rendelték el az 1989 előtt nemcsak megalkudott, hanem kifizetett Daciák kötelező leszállítását? A bukaresti bíróság miért hivatkozott arra, hogy a gépkocsi egykori alapára legfeljebb a pótkerékre elegendő? Ezt a jogi precedenst a független bíróság az ügyvéd kérése nélkül is alkalmazhatta volna, és akkor a fondorlatos haszonleső esetleg egy vízcsapra kérhet végrehajtási eljárást az 1990 elején megalkudott ár fejében. Így viszont a kilakoltatott háztulajdonos egy pár műanyagcipőre elegendő összeghez jutott a jogerőre emelt adásvétel nyomán, de az is elúszott a perköltségre.
Az elsődleges tőkefelhalmozás minden szinten szinte azonos forgatókönyv szerint zajlik: az erdélyi magyarok megszerzett vagy visszaszerzett házait, földjeit, erdőit könnyebb megkaparintani, ezért a nagyobb gazdasági és/vagy politikai hatalommal rendelkező kisebbségi szélhámosok is rájuk vetik magukat, és elképesztően egyszerű csalafintaságokkal valósítják meg a tőkekoncentrációt.
Arra nem tudunk példát, hogy romániai magyar vadkapitalistáink és ügyvédeik a többségi nemzet fiait paliznák be.
Sajnos arra sem tudunk példát, hogy érdekvédelmező szervezetünk jogászai hathatós védelmet nyújtanának a kettős fosztogatás ellen. Lehet, hogy a szervezet élcsapatába tömörült ügyvédek temérdek nemes cselekedetet hajtottak végre a romániai magyarok szerény vagyonkájának védelméért, de a sikeres perek kimeneteléről nem szereztünk tudomást. Talán túlságosan egyoldalú az érdeklődésünk. Felfigyeltünk a marosvásárhelyi, a székelyudvarhelyi, a kézdivásárhelyi stb. etnikai koncepciós perekben elszenvedett kudarcokra, de nem vettük leltárba a más természetű jogi teljesítményeket.
Ezért segítséget kérünk. Szakmai szerénységüket félretéve a jelöltlistákra pályázó jogászok ismertessék választóik előtt, milyen vagyonjogi pereket nyertek meg, illetve veszítettek el az utóbbi tíz évben. A sikerlista hitelességét biztosíthatja, hogy a találkozókon a balkáni kapitalizmus kisemmizettjei is jelen lesznek.