Nits Árpád

Kolozsvár polgármestere közvetve azt állítja, hogy Csernovicban egyetlen román ember sem él. Úgyszintén nem léteznek besszarábiai románok, csak román etnikumú moldovánok stb. Mindez abból következik, hogy a kormányzattól megtűrt, sőt elkényeztetett, szélsőséges politikus szerint Kolozsváron nincsenek magyarok, csak ungárofon románok léteznek még itt-ott, mint a hiányosságok.
Ennek a „tézisnek” beláthatatlan következményei lehetnek a határon kívüli románok számára. Csernovicban a Funar-idézet alapján bármikor megszüntethetik a román tannyelvű iskolát, mert ha mindenki ukrán, minek bonyolítani a dolgokat. Ugyanígy Magyarországon feloszlathatják a román kisebbségi önkormányzatot, hiszen Funar gondolatmenete szerint még a gyulai ortodox püspök is magyar, csak egy kicsit más nemzetiségű.
Lám, hova vezet, ha valaki gyorsabban beszél, mint ahogy gondolkozik.
Nem Funar az egyedüli, aki kínos helyzetbe hozza a határon túli románokat és azok elkötelezettebb vezetőit.
Itt van például Dan Pavel neves politológus. Pedig ő előbb gondolkozik és csak azután beszél; meglátásai olyan előremutatóak, hogy azok alapján a Nyugat túlbecsülhetné az ország szellemi érettségét. Ha rajta múlna – és szavai összhangban állnának tetteivel –, hirtelen hatástalanná válna az erdélyi magyarság és a Magyarország ellen irányuló évszázados „népnevelés”. (Hogy ez mennyire nem utópia, azt Európa egykor összebékíthetetlennek tűnő ellentétpárja bizonyítja, amelyre Dan Pavel gyakran hivatkozik. Egy németellenes Adevarul ma Franciaországban beadná a kulcsot, mielőtt legkedveltebb napilappá nőhetné ki magát sovinizmusával.)
Dan Pavel tűréshatára azonban csak odáig tart, ahol eszébe juttatják az RMDSZ-beli „radikálisokat”. Újabban amikor a „mérsékeltek” kormányszereplését méltatja, szavaival és gesztusaival jelzi, hogy a radikálisnál jóval keményebb jelző illetné meg azokat, akik ellenezték az RMDSZ kormányba lépését vagy ösztönözték a menet közbeni kiugrást.
Ez az álláspont a határon kívüli románokat korlátok közé szoríthatja, ha szervezeteik a közeljövőben kormányzati szerephez jutnak. (És miért ne jutnának, amikor a kisebbségek államhatalomban való részvételét kötelezően előírják a nemzetközi szerződések?) Dan Pavel értékelésének nemzetközi kiterjesztése azt jelentené, hogy minden etnikai kisebbség elégedjen meg annyival, amennyit az RMDSZ kormányhivatalnokai elértek, követelőző szószólóit némítsa el, vesse ki magából, lehetőleg egyenesen a börtönbe. A román politológus biztosan nem ezt akarja mondani, nem javasolná például az ukrajnai testvéreinek, hogy miután a világgal elhitetik gyámországuk kisebbségvédő modelljének meséjét, tapsikoljanak egy Eminescu–Schiller-szerű halva született ötletnek. Előbb tájékozódna: maradt-e annyi német Észak-Bukovinában, hogy azok komolyan igényelnének egy ilyen társbérletet? Rájönne a multikulturális ötlet mögött rejtőzködő turpisságra, és tovább puhatolózna. Miután ráeszmélne, hogy az ukrajnai román közösségek ingatlanjainak visszaszolgáltatási gyorslistája is nagyjából humbug, hajlana arra, hogy a „radikálisokat” túlságosan mérsékelteknek tartsa, és a „mérsékeltekre” keresgélne megfelelőbb jelzőket. De a romániai magyarok problémáival kapcsolatban – kényelmi és egyéb okokból Dan Pavel megelégszik felszínes, egyoldalú információkkal, amelyeket az RMDSZ hivatalos forrásai szolgáltatnak. Ezek pozícióféltési megfontolásból sötét színben tüntetik fel a szövetség belső ellenzékét, elferdítve idézik a csúcsvezetőséget érő bírálatokat és így félrevezetik nemcsak a román, hanem a nemzetközi közvéleményt is. Ennek egyik unalmassá vált példája a kormányba lépés körüli vita elcsúsztatása. A fenntartások kizárólag a szövetségkötés módjára vonatkoztak, de 1996 decembere, az elhíresült bukaresti SZKT-ülés óta egyebet sem hallunk, mint hogy egyesek meg akarták torpedózni az állítólag előzmények nélküli kísérletet. Az is csak féligazság, hogy a menetközbeni kiugrást valaki erőltette volna. A „legradikálisabb” vélemény szerint csapdába kerültünk, kijönni nehezebb, mint bent maradni, ezért a kormányban maradás feltételeit kell úgy megfogalmazni, hogy végre befejeződjék az RMDSZ megalázása – hangzott el tavaly. Ez radikalizmus volna? A Demokrata Párt számtalanszor nyúlt a politikai zsarolás eszközéhez, mégsem kiáltották ki szélsőségesnek.
Valamikor politikusaink elgondolásai között szerepelt a kapcsolattartás a határon kívüli román kisebbségekkel. Ez is a jobb sorsra érdemes ötletek sorsára jutott. Pedig román sorstársaink a saját érdekükben is tehetnének egy-két jó szót Dan Pavelnél, hogy ne higgye el az RMDSZ radikálisairól szóló meséket.

Nehéz dió a külhoni magyarok jogállásának törvénytervezete. Ha megspékelik kompromisszumokkal, végleg megpecsételhetik a határokon kívül rekedtek sorsát, ha pedig olyan „radikális” megoldásokhoz folyamodnak, mint Horvátország vagy Szlovákia, netán mint Románia a moldvaiak esetében, akkor kiválthatják az anyaországi választótestület szocialista módon félrenevelt részének fékezhetetlen dühét.
A kivételes gáncslehetőséget gyorsan felismerte az MSZP. Tabajdi Csaba „határontúlimagyar-szakértőt” ráállították a problémára, hogy minden elképzelhető alkalommal csak mondja, csak mondja, csak mondja a magáét. Olyan ez, mint a primitív népek körében alkalmazott csepegtetés a meztelen fejbőrre: aránylag gyorsan bele lehet őrülni.
Szerencsére a csepegtetőgépezet gyakran meghibásodik. Egy ilyen ritmuskihagyásnak lehettünk tanúi a Tolcsvay-klubban, amikor Tabajdi arra a felmérhetetlen veszélyre irányította a figyelmet, hogy ha a Fidesz-kormányzat munkavállalási jogot biztosít a határ mentén élő magyaroknak, akkor hirtelen 3,5 millió munkahelyet kell teremteni. Egy darabig szünetelt a csepegtetés, miután a csapkezelő figyelmét felhívták, hogy a csecsemők továbbra is pelenkában végzik dolgukat, nem az épülő BMW-gyárban, valamint a nyugdíjas háztartásbeliek sem fogják ellepni a magyarországi építőtelepeket, továbbá néhány milliónak otthon is van megélhetési lehetősége, tehát legtöbb 300.000 munkavállalóról van szó. Annyi pedig éppen jól fog a fellendülő magyar gazdaságnak.
Érdekes, illetve jellemző, hogy a másnapi „tárgyilagos” sajtóhírekből a Tabajdi-akadékoskodás kimaradt, ellenben a beszámoló még a címével is azt sugallta, hogy szocialista gondviselőnk mennyire aggódik azért, hogy jó státustörvény szülessen.
Más ellendrukkerek olyan kemény fába akarják vágatni a jelenlegi magyar kormányzat fejszéjét, amitől saját választói és a külföldi magyarság előtt egyaránt kudarcot vallhat. Mind gyakrabban hangzik el, hogy valamikor a Fidesz teljes értékű kettős állampolgárságot ígért, most pedig jóval alább hagyja. Ezt a szemenszedett hazugságot az MSZP erdélyi megbízottjai is szorgalmasan sulykolják a köztudatba. Gyorsan elfelejtették ostoba aggályaikat a katonáskodásról, az adófizetésről, a választási joggyakorlásról és más „nehézségekről”, amelyek miatt az előző kormányzat idején megoldhatatlannak vélték a kettős állampolgárság kiterjesztését néhány kiválasztottról a népesség nagyobb részére, most pedig azt szeretnék ráfogni a Fideszre, hogy a választások előtt nekünk valami újjászülinapi ajándékot ígért, és lám becsapott.
Először is: a Fidesz választási kampányában nekünk semmit sem ígért, mert a mi rokonszenvünk nem jelentett számára szavazatokat. Sőt… Másodszor: a kettős állampolgársággal kapcsolatban pláne nem ígért semmit. Határozottan kijelentette, hogy nem adhat olyasmit, amit a képviselőink nem igényelnek, márpedig legitimnek mondott szervezeti vezetőink kedvenc szavajárása szerint a kettős állampolgárság túl nagy kabát nekünk.
De különben is: hogyan fészkelte be magát a köztudatba ez a diverziószagú elvárás és ígéret? A felvezető, a Magyarok Világszövetségének Erdélyi Társasága 1998 elején azt tartotta szükségesnek, hogy majd a választások után, akár a bal, akár a jobbik oldal győz, kutatásokat kell indítani a határon túli magyarság magyarországi tartózkodásának rendezésére. Ennek egyik módja lehet a kettős állampolgárság valamilyen formája, de egyáltalán nem kötelező lehorgonyozni ennél a – térségünkben egyébként mások által kipróbált – formánál. Csakhogy a véletlenül kiszivárogtatott szándék nyomban kiváltotta a lázas hatalomféltékenységet. Egyesek berezeltek, hogy a VET népszerűségre tesz szert, ezért teljes gőzzel ráhajtottak a kompromittálására. Ugyanazt a technikát alkalmazták, mint a kormányba lépés vitájánál. Ahogyan ráfogták a kormánypartnerség teljes tagadását azokra, akik csupán a koalíciós szerződést hiányolták, az anyaországi tartózkodás rendezőinek híveire is a kettős állampolgárság partizánkodásának bélyegét sütötték.
A kormányban lenni vagy nem lenni kérdése nem mozgat meg széles tömegeket, a magyarországi jogállás rendezésének szüntelen torpedózása azonban elevenbe vágott. Ellenkampányukkal elöljáróink kivívták az RMDSZ-tagság jelentős részének ellenszenvét, ami oda vezetett, hogy a Kolozs megyei szervezet nyilatkozatmoratóriumot követelt arra az időre, amíg a probléma tudományos körbejárása be nem fejeződik.
Roppant szomorú, ha szószólóinkat hallgatásra kell felszólítani!
Még szomorúbb, hogy ennek a felkérésnek nem tettek eleget.
És most nyakunkon az újabb megnyilatkozás.
Megint felmérés eredménye járja be Erdélyt. Többek között megtudhatjuk, hogy az erdélyi magyarság körében az RMDSZ-politikusok népszerűsége növekszik, a jelenlegi magyar kormányzaté pedig csökken. Mit is mondott a viccbeli apa, amikor megtudta, hogy ikrei születtek, és az egyik gyerek fehér, a másik pedig néger? Komolyan: hogyan lehet az, hogy a magyar állam támogatását éppen most értékelik kevesebben, miután a növekvő alapítványi, logisztikai, sőt politikai támogatás mellett megkaptuk a kétmilliárd forintot is az egyetemalapításra? – hangzott el az Erdélyi Napló kérdése azon a kolozsvári sajtótájékoztatón, amelyen ismertették a közvélemény-kutatást. Markó Béla válasza így összegezhető: nemcsak az anyagiakról van szó, hanem az emberek azt érzékelik, hogy a kettős állampolgársághoz fűzött túlfűtött remények nem valósulnak meg. Következett néhány célzás azokra, akik „közülünk” elindították a lavinát. Vagyis a VET-re. Tehát ezért érdekes a magyar kormányzat népszerűségi indexére vonatkozó adat: kiegészíti a hét elején az MTI-nek adott különös nyilatkozatot, amely szerint a VET nem képvisel senkit, mivel nem tartozik az RMDSZ fennhatósága alá.
Összegezzünk: a státustörvény megalkotóinak kezét Magyarországról a „konstruktív” ellenzék pártjai, Erdélyből az RMDSZ egyes vezetői rángatják, hogy ne haladjanak, vagy rossz irányba térüljenek el.
A státustörvény kidolgozásának idejére újra nyilatkozatmoratóriumot kellene követelni. És szigorúan be is kellene tartatni, valahogy úgy, hogy aki ebbe a tárgykörbe továbbra is belepiszkol, azt nem nagyon szeretnénk jelöltlistán látni.

Az román–magyar alapszerződés dicséretét – lásd az MSZP-s pártelnök és RMDSZ-es elvbarátainak iparkodását – általában az agyhasználati jogosítvány felfüggesztésével, különösen most pedig végleges bevonásával lehetne büntetni. A Tisza élővilágának elpusztítása, majd az azt követő árvíz bebizonyította, hogy a Horn-kormány az alapszerződéssel nemcsak az erdélyi magyarokat árulta el, hanem Magyarországot is. Belement a trianoni és a párizsi határrajzolgatás megalázó jeleneteinek felesleges újrajátszásába, viszont egyetlen szó erejéig sem kért biztosítékot arra, hogy legalább Magyarország megmaradt részét nem veszélyeztetik kezdetleges bányaipari technológiával és esztelen erdőirtással.
De ha már szóba került, nem árt emlékezni az alapszerződés aláírásának körülményeire. Hogy is volt azzal az RMDSZ-egyetértéssel? A paktum szövegének vitájakor valóban ott ültek vezetőink az Országházban, és mélyen hallgattak. A példátlan egyetértés azonban nem jóváhagyást fejezett ki, hanem kényszerhelyzetet tükrözött, ugyanis a T. Ház akkori gondnokai a meghívottaknak megtiltották a beleszólást saját dolgunkba.
Négy évvel ezelőtt heves ellenérzést váltott ki, hogy az RMDSZ-t statisztának hívták meg. Ilyen gyorsan megszépül a történelem?
Persze korántsem biztos, hogy az RMDSZ-küldöttség minden tagja kifejtette volna fenntartásainkat egy olyan alapszerződéssel szemben, amelyet Iliescuval meg lehet kötni. De legalább két-három…, na jó, legalább egy küldöttségi tagnak lett volna néhány keresetlen szava. Ebben biztosak lehetünk, ugyanis a mikrofontalanított páholyban ott ült Tőkés László is.
Aztán itt van ez a közvélemény-kutatás eredmény a 80 százalékos támogatottsággal. Mi csak tudjuk, hogyan lehet kutatni a közvéleményt, hogy a megrendelő által kívánt eredmény jöjjön ki. Szintén magyar pénzen végzett felméréssel nekünk már azt is bebizonyították, hogy nincs szükségünk Bolyai-egyetemre. A dolgok különben összefüggnek. Ez a felmérés mintegy kiegészítette az alapszerződést, amelybe a temesvári aláírás előtti pillanatban – tehát az országgyűlési vita után – bekerült egy olyan megjegyzés, hogy az anyanyelvi oktatást a szükségletek szerint szervezik meg. Amire nincs szükségünk, azért az alapszerződőknek, ugye, nem kell törniük magukat.
Egyébként érdekes, hogy 1996-ban, amikor Teodor Melescanu román külügyminiszter azzal dicsekedett nyilvánosan, hogy az elhíresült lábjegyzettel kiherélte az egész alapszerződést, kollégája, Kovács László nem töltötte meg a magyar sajtót a trivialitás ellen tiltakozó nyilatkozatokkal. Pedig ennek nem lehetett akadálya a teljes létszámú médiakuratóriumok paradicsomi sajtószabadságának korszakában.

Mindenki sejthette, hogy a Petőfi–Schiller fedőnevű diverziót nem azért találták ki, hogy abból az erdélyi magyarságnak haszna származzék, de azt senki előre nem látta, milyen hosszú távon fejti ki romboló hatását. Amikor azt hittük, hogy végleg lecsengett a körülötte felpörgetett sikerpropaganda, a halva született vízfejű ötletet hirtelen törvényesnek kiáltotta ki a Legfelsőbb Bíróság. (Egy ideig újra van min rágódniuk az ország szellemi munkásainak. Képzeljük el, hogyan gyürkőzik a zsíros falatnak az agysztahanovista, az Antena 1 nadrágtartós kommentáltatója meg az Adevărulnál tömörült többi ideges nemzetideológus.)
A lúd kövérségének biztosításáért valaki kitalálta, hogy ez a „nesze semmi, fogd meg jól” nem lehet máshol, mint Kolozsváron. Ezért azonnal nekiesett a témának a közszolgálati televízió 1-es csatornája is, amely eddig visszafogta magát, de úgy látszik, készülődik a hatalomváltásra. Visszakapják hangjukat Rosianu és Dorin Suciu tanítványai. Főműsoridőben a pedofilekről és selyemfiúkról összehordott napi csemegesorozatot képesek voltak rövidebbre fogni, csak hogy a magyar–német egyetem feleslegességét bőbeszédűen bizonygathassák. Kinek? Nekünk ugyan nem szükséges axiómát magyarázgatni, hiszen ki gondolná egy lóról, amelyet a kényszertárs sem akar megnyergelni, hogy nem sebzett a háta? A multikulturális utánzat különben nevében sem hasonlít az egykor felszámolt és az RMDSZ-program szerint visszaállítandó Bolyai-egyetemhez. Elfogadásakor – ha még emlékszünk – úgy akartak rábeszélni, hogy jobb ma egy műveréb, mint holnap az elpuskázott túzok…
A tévés hangulatkeltés tehát csak arra volt jó, hogy a politikusok figyelmét a kisebbségellenesség felé tereljék. Másnap tele is voltak az újságok további elvi, gazdasági, szociális, nemzetállami stb. ellenvéleményekkel. (A tévések szociologizáló puhatolózása egyébként kísértetiesen hasonlított ahhoz a magyar pénzből készült közvélemény-kutatáshoz, amely a „kormányballépéssel” egy időben készült arról, hogy ugye nincs szükség Bolyai-egyetemre.)
A Petőfi–Schiller-egyetem bírósági jóváhagyása nemcsak az állóvíz felkavarására, hanem kellemetlen üledékek elrejtésére is alkalmas. Újra elkezdtünk foglalkozni a koalícióban maradásért idevetett lerágott csonttal, és közben alig vettük észre, hogy az ingatlan-visszanyerés terén újabb csúfos vereséget szenvedtünk. A mérgező placebo legalizálásával egy időben az Alkotmánybíróság kimondta, hogy kormányrendelettel nem lehet visszaadni a temesvári Magyar Házat. A döntés logikusan hangzik: a kormány nem rendelkezhet olyan ingatlan ügyében, amelynek nem kizárólagos tulajdonosa. Az állam csak társbérlője a Magyar Háznak, mert egy részét már eladta. Az állam nem tudta, hogy nem adhatja el azt a vagyont, ami nem az övé, a vásárló pedig szintén nem akarta tudni, hogy ebül szerzett vagyonon osztozik, ugye. Mivel a törvény nem ismerete senkit sem ment fel, ezt úgy hívják, hogy rosszhiszemű adásvétel, amit bírósági eljárással kellett volna tisztázni. Jogászaink tudhatták, hogy anélkül a Magyar Ház felvétele a 17-es kirakati ingatlanlistára propagandacélokat szolgált.

Sokan acsarkodnak a Kossuth rádió Vasárnapi Újság című műsorára. Az előző kormányzat idején talán csak a demokratikus kirakatpolitika és az mentette meg a pufajkások haragjától, hogy bizonyos szerkesztők és rádióhallgatók hajnalban, pláne vasárnap, az igazak álmát alusszák. Nem a sajátjukat.
De most biztosan kifundálnak valamit a Vasárnapi Újság ellen, mert miután Markó Béla levélben fejezte ki nemtetszését amiatt, hogy a műsorban megszólaltatták az RMDSZ csúcsvezetőségét bírálni merészelő Katona Ádámot, mások is elkapták a kényszerképzetet, miszerint demokratikusan megválasztott főnökök nevét nem szabad hiába felvenni. Ez a láz súlyos szövődményekkel jár. Ceauşescu és Kádár is többharmados (igaz, szintén csak kongresszusi) többséggel megválasztott vezéreknek képzelték magukat, és lám, milyen csúfosan végezték, de addig temérdek kárt okoztak.
A heveny fennhéjázással és önkielégültséggel járó hallucinálás állandó érzékszervi csalódást okoz, ami a politikában helytelen meglátásokat szülhet. Ilyen például a Funarhoz való hasonlítgatás.
Pedig Funar csak önmagához hasonlítható. Igaz, több példányban, megkockáztathatjuk: több millió példányban fordul elő, de ez más lapra tartozik, a lényeg az, hogy a funarok kizárólag azért támadják az RMDSZ-t, mert egyáltalán létezik, viszont Katona Ádám azt nehezményezte, hogy a szövetség nincs sehol, amikor az erdélyi magyarságot védelmezni kellene. A különbség több mint lényeges.
De sajnos a magas szintről elvetett gyommag itt-ott kicsírázik. Ismeretségi körömben eddig nem hallottam olyan véleményt, hogy a Vasárnapi Újsággal valami baj volna, a markói kifakadás után azonban felütötte a fejét a Funarhoz való hasonlítgatás. Azt mondta valaki, mégpedig olyan valaki, aki szerepet játszik az erdélyi magyar közvélemény formálásában, hogy a Vasárnapi Újság hangja olyan, mint a Funaré. Eddig szerette, „de most már bántja durvasága, múltba fordulása”. Szerinte a Vasárnapi Újság ugyanazt műveli hétről hétre, mint Funar a kolozsvári Fő téren: turkál a romok között.
A hasonlattól azért is támadhat sírhatnékunk, mert a Vasárnapi Újság sohasem ferdít a tényeken, ellenben állítólagos hanghasonmása annyit csúsztat, ahányat lép. A Vasárnapi Újság kalendáriuma hiteles dokumentumok alapján áll össze, míg a mértékegységnek használt személy erőlködését román történészek is kinevetik, amikor őseinek nyomát a középkori magyar épületek alapkövei között keresi, holott családfája egy bánsági falu bevándorlási hivatalában keresendő. A szüntelen hazudozás további bizonyítékai olvashatók az újabb keletű kolozsvári emléktáblákon, a magyar főkonzul elleni törvényszéki feljelentésben stb.
Egy másik finnyásabb rádióhallgató a napokban azt rótta fel a Vasárnapi Újságnak, hogy túlságosan direktben mondja ki az igazságot, így nem képes meggyőzni a másként gondolkodókat (pontosabban: a másként sem gondolkodókat). Ebben van valami. Egyes embereket az orruknál fogva kell ráébreszteni a valóságra, de ez már a politikai propaganda dolga. A Vasárnapi Újságnak ehhez nincs hagyománya. Térségünkben ez volt az első szókimondó rádióműsor. Amíg vasárnaponként szignójára ébredünk, tudjuk, hogy nem tért vissza a sorok közötti olvasás kora. Ennyi sem maradhat meg a „forradalmi” vívmányokból?
Ha nem, hát törődjünk bele, hogy az ujjmutogatások hatására változtatni fognak a Vasárnapi Újság hangján. Valószínű, már készül az intézkedési csomagterv, amelyet a csonka kuratórium próbakövének szánnak: ha nem teljesíti, megkezdődik az MSZP parlamenten belüli, kívüli, felüli és aluli engedetlenségi szabotázsakciója. Mivel bennünket már semmi sem lep meg, azon sem csodálkoznánk, ha bevezetnék a mohamedán szokásjog ősi formáját. Bizonyos (ki)választottakat megfelelő létszámú háremmel látnának el, és a tömegtájékoztatási eszközök minden rovatába és rekeszébe szerződtetnének egy-egy pártmuftifeleséget. A módszer szavatoltan működik: próbálna csak Katona Ádám befurakodni véleményével a Duna Televízió Bukarestben szerkesztett hírei közé! A politikailag szervezett nagycsaládi munkamegosztás alkalmazása után a Vasárnapi Újságnál is olyan őszinte utálattal fogadnák az MSZP, az SZDSZ, az RMDSZ és más pártok mimózalelkű vezetőinek bírálóit, hogy azok a Magyar Rádió Bródy Sándor utcai székházának közelébe se merészkednének.

Éktelen zsivaj késztette sietősebb alkudozásra a piac egyik szegletében a bevásárlókat. A magnókazetta-árus valamilyen vallási szekta szertartását nyekergette. A közelben árusító hóstáti gazda látszólag közömbösen hallgatta, de hálásan fogadta a részvétteljes érdeklődést:
– Nem tart attól, hogy megtérítik?
– Egyet se féltsen engem, kedves uram, van nekem hova térni! Amint túladok a portékámon, betérek a kocsmába, aztán eltérek a sógorhoz, végül hazatérek az asszonyhoz, akinek a szája reggeltől estig be nem áll, mégis elviselhetőbb, mint ez az óbégatás.
Miközben a krumpli a kosárba, a pénz pedig a kötényzsebbe került, a gazda komolyra fordította a szót:
– Mi különben sem hagyjuk el egyházunkat.
Ha szomorú hétköznapjainkban általános lenne az egészséges humorérzék és a kitartás, felkopna a hittérítők álla. De sajnos, a közelmúlt nemcsak a hóstáti közösséget tizedelte meg, hanem ránk szabadította az idegen behatásokat.
A szektásodás kor- és világjelenség. Lehet, hogy máshol szükség van rá. Meglehet, hogy az elidegenedés „magasabb” fokán bizonyos egyéneknek szükségük van különleges mákonyra. Nem elég a kábítószer… Hát fogyasszák, váljék egészségükre, vagy betegségükre – mit szokás ilyenkor mondani? Nem szólhatunk bele abba, hogy például az öngyilkosságot szentesítő világszemlélet helyett milyen szabadidős foglalkozást kellett volna kitalálni a földteke túlsó oldalán. De azt biztosan tudjuk, hogy Erdélyben, a magyar hívők körében ügyködő hittérítők a legfeleslegesebb szélhámosok.
A vallási tolerancia őshazájában az emberek évszázadok óta több vallás közül választhattak, ha a születéssel örökölt hittől valamilyen okból eltávolodtak. A történelmi egyházak azonban számos közös vonással rendelkeznek, amelyek napjainkban lehetővé teszik az ökumenizmust. Az egyik legfontosabb közös törekvés a nemzetvédelem, amelyet az új (vagy régi új) szekták nem tudnak és nem is akarnak vállalni. Nem engedi őket a globalizmus és több más olyan béklyó, amelyet az erdélyi egyházak nem tűrtek és nem tűrnek meg magukon. A vatikáni világbirodalomhoz tartozó római katolikus püspökségeink bizonyos kérdésekben inkább követik Márton Áron példáját, mint a pápai helytartó útmutatásait, aki szerint a katolicizmus moldvai megmaradása érdekében nem kell firtatni a szertartás nyelvét a csángó templomokban. Az erdélyi magyarság érdekeinek a római katolikus egyház általi hű képviselete tükröződött abban is, ahogyan az erdélyi püspökök megértették, de nem fogadták el a Szentszék magyarázatát, amikor a pápa romániai látogatásakor elkerülte Erdélyt.
A protestáns egyházak is elévülhetetlen érdemeket szereztek abban, hogy az erdélyi magyarság túlélte a határtologatást, majd a demokratikus, a királyi, a fasiszta és a kommunista diktatúrát. Számos településen templomaik átvették az iskola szerepét, betöltötték a hatalmilag létesített űrt az anyanyelvi közművelődésben.
Arról viszont nem tud a krónika, hogy a szekták is kivették volna részüket ebből az áldozatos, sőt kockázatos tevékenységből. És végül a hallgatás falát ledöntő társadalmi megmozdulás szikrája sem valamely új keletű vallásfelekezetből pattant ki.
Ha 1989 utolsó napjaiban felvetődik a kérdés, mekkora legyen a „demokratikus választék” a hitélet terén, a nagy eufóriában még azt találtuk volna mondani, hogy most már minden mindegy, elérkeztünk egy újabb Édenbe, a történelmi egyházaknak megköszönjük eddigi szolgálataikat, és mindenkinek külön bejáratú temploma lehet (ahogy az épülő ortodox templomok és kolostorok sokaságát elnézzük, nem állunk messze az egy főre eső egy templomtól). De aztán hamar ráébresztettek arra, hogy egyházaink nemzetvédő funkciója korántsem vált feleslegessé. Sőt, bizonyos tekintetben fontosabb lett. A beolvasztás, kiutálás, az etnikai egyneműsítés burkoltabb, ravaszabb eszközökkel folytatódik. Megmaradásunkban nem tud és nem is akar segíteni az a szekta, amely azt tartja, hogy hívei ne politizáljanak, így ne is szavazzanak az erdélyi magyarok jelöltjeire. (Másokra se, de ez nem vigasztal.)
Erdélyi magyar egyházaink történelmi tapasztalattal rendelkeznek abban, hogyan késztethetik kitartásra híveiket válsághelyzetekben. Ezért nagyon szomorú, hogy a reformátusok közé is hittérítők furakodtak. Az egyik amerikai, a másik ázsiai(!) tapasztalatokkal akarja fűszerezni az erdélyi hitéletet. Ezeknek a „missziósoknak” az áldatlan befolyása nyomán maholnap minden parókián más nyelven beszélnek. Az egyik lelkész kifejti, hogy miért kell kivonulnia az egyháznak a közművelődésből, a másik azt hajtogatja, hogy muszáj rockosítani az egyházi dalokat, a harmadik bezárná a templomot, hogy az emberek otthon, négyszemközt személyesebb kapcsolatot létesítsenek Istennel stb.
Nagy kár, hogy magyar falvainkban is meghallgatásra találnak. Pedig a hívek ősi egyházuknak is köszönhetően maradtak meg magyaroknak. Miért gondolják, hogy éppen most kellene „újítani” rajta? Miért hiszik el egy vándorprédikátornak, hogy eddigi hitéletük foltozgatásra szorul?
A hittérítők Kolozsváron felkereshetnék a Széchenyi téri piac szegletében a hóstáti gazdát, hogy megkérdezzék, mivel védi a fülét az álszirének óbégatásától.

Elsőként Kolumbán Gábor hökkentette meg a kolozsváriakat azzal a tézissel, hogy az RMDSZ kormányzati szerepvállalásának a továbbiakban állandósulnia kell, függetlenül attól, hogy milyen párt vagy pártkoalíció kerül hatalomra. Ez a januári szűkebb körű évfordulós polgári fórumon hangzott el. A márciusi, szintén kolozsvári, de hivatalos RMDSZ-fórumon Cornel Nistorescu közíró, meghívott előadó ugyanazt mondta. Sőt, továbbment: fontosnak tartotta, hogy már most kezdődjenek meg a tárgyalások a legesélyesebb párttal. Vagyis az RTDP-vel. (Brrr…) De nem akárhogyan – hangsúlyozta Nistorescu –, hanem szerződéses megállapodással, amelyet kormányba lépés előtt alá kell íratni a partnerrel, hogy az RMDSZ elkerülje a zsákutcát, amelybe felkészületlenül besétált 1996 végén.
A hallgatóság őszinte lelkesedéssel megtapsolta a szónokot. Pedig a vitafórumon sokan jelen voltak azok közül, akik 1996 decemberében „pártunk és elnökünk körüli szoros egységben” hevesen rendreutasították Tőkés Lászlót, amikor a kormányba lépés eldöntése előtt írott megállapodást tartott szükségesnek.
Ugyanazért a felvetésért valakit megtapsolunk, másvalakit pedig elítélünk? Végül is helyes, avagy helytelen a szerződéses kormányszövetség? Hogyan próbáljunk tisztán látni? Nézzük meg, ki az, aki még most is „úgy gondolja”, hogy az „egyetlen alternatíva” nem igényel szerződést, és menten rádöbbenünk, mi a helyes álláspont. Hasonlóképpen dönthetnénk el azt a kérdést is, hogy helytálló-e az állandó kormányszereplés tézise. Figyeljük meg, hogyan vélekedik ebben a tárgykörben Markó Béla.
Tekintettel Iliescuék nacionalista retorikájára, a szövetségi elnök nem tudja elképzelni a koalíciót az RTDP-vel. Érdekes, 1996 nyarán, amikor nem volt biztos a Demokratikus Konvenció győzelme, még el tudta képzelni, erről éppen Kolozsváron nyilatkozott egy sajtóértekezleten. Pedig Ion Iliescu nacionalizmusa akkor sem volt mérsékeltebb, mint 1958-ban (a Bolyai-egyetem felszámolásakor) vagy napjainkban. Egyébként Markó mostanában minden alkalommal kifejti, hogy Király Károllyal ellentétben ő nem mindig tartotta üdvösnek a kormányzási részvételt. 1990-ben „határozottan elleneztük” – mondotta a kolozsvári fórumon. Kik „elleneztük”? Ha jól „emlékszünk”, akkoriban eléggé távol „álltunk” a döntéshozataltól. De ez mellékes. A lényeg az, hogy Markó Béla most nem osztja Kolumbán Gábor és Cornel Nistorescu nézeteit az állandó kormányszereplésről.
Tehát feltétlenül a kormányban kell maradnunk a választások után.
Erre a következtetésre juthatunk akkor is, ha beleolvasunk a Románia által aláírt nemzetközi egyezményekbe, amelyek előírják a nemzeti kisebbségek arányos képviseletének biztosítását a központi és a helyi hatóságokban. Tehát ha nem is akarnánk kormányozni, a kormány intézményeiben hivatalból lennének képviselőink. És a választási eredményektől függetlenül lesznek is, ha tudjuk, hol és hogyan kell kopogtatni.
Ez pillanatig sem jelenti a parlamenti jelenlét fontosságának csökkenését. A szavazáson való részvétel mindenkinek becsületbeli kötelessége, hogy ne egyetlen képviselőnk árválkodjon feleslegesen a képviselőházban, mint a szervezeti egységre (eddig) képtelen romáknak, vagy a kis létszámú kisebbségeknek.
A kormányhivatalokban való jelenlétünket azonban felül kell vizsgálnunk. Ha etnikai kisebbségként delegálunk közjogi tisztségviselőket, akkor azok viselkedjenek kisebbségi érdekvédőkként. Majdani művelődési államtitkárunk ne kérkedjen azzal, hogy román színtársulatoknál káderproblémákat oldott meg, vagyis színházigazgatókat menesztett. Ha a miniszter netán ilyen piszkos munkát bízna rá, határozottan utasítsa el, mivel nem tartozik hatáskörébe. Őt többek között azzal bízzuk meg, hogy a romániai magyar színházak ügyével foglalkozzon, ne üsse az orrát olyasmibe, amihez semmi köze. Túlbuzgóságával sértené a többségi nemzet autonómiáját, és akkor mások is jogot formálhatnak arra, hogy a mi (leendő) autonómiánkat sértsék.
Kormányszövetséges partnerként sem kellene arra törekednünk, hogy törékeny vállunkra vegyük az egész ország valamely problémáját. Nem biztos, hogy a román nemzet egészsége fölött magyar arkangyalnak kell őrködnie. Elég gond lenne szakembereink számára a magyar tömblakosságban előforduló sajátosabb nyavalyák leküzdése. Amilyen például az alkoholizmus.
De ahelyett, hogy a magunk ügyeivel foglalkoznánk, most, a csúfos kudarc vége felé a „vannak még hiányosságok” címszó alatt elhangzik a vallomás, hogy nem sikerült helyet könyökölnünk magunknak a külügyben. Még csak ez hiányzik! Lehet, hogy néhány tisztségviselőnk valami távoli diplomáciai állomáshelyen sikeresen küzdene a román–hottentotta kapcsolatok elmélyítéséért, de ebből a romániai magyarságnak semmilyen haszna sem származna, sőt. A kormányszereplésből nyert szerény koncoktól vezetőinknek így is olyan érzése támadt, hogy külföldön egy zokszót sem szabad elsóhajtani, hát még ha diplomatáink is lennének. A román külpolitika és a romániai magyarok külföldi érdekei nem teljesen fedik egymást. Ennek kimondásától nem kell félni. A holland védelmi miniszter romániai látogatásának elszabotálásakor kitűnt, hogy román nemzeti pártok külügyi érdekei sem mindig esnek egybe.
A továbbiakban a kormányzási szövetségre vonatkozó elképzelést is felül kell vizsgálni. Erre kényszerít a közelmúlt siralmas tapasztalata. Amikor barátságtalanul viselkedtek az RMDSZ-szel (mikor viselkedtek barátságosan?) és felvetődött a szemernyi méltóság védelmének szükségessége, az volt az ellenérv, hogy számunkra nincs más „alternatíva”, csak a kormánypártokkal egyezkedhetünk, nem ülhetünk át az ellenzék padsoraiba, a nacionalista baloldallal nem szövetkezhetünk. Vajon a parlamenti helycsere feltétlenül szövetséges-váltást jelent? Minipártjával Varujan Vosganian kilépett a Demokratikus Konvencióból és a kormányból, de ez nem jelentette azt, hogy Iliescu ölébe ült volna. Vagy itt a másik példa, a MIÉP. Az ellenzék oldalán ül, de nem öltözött pufajkába. Sőt, újabban az SZDSZ is időnként az MSZP ellenzékeként viselkedik.
Meg aztán melyik kormánypártnak a szövetségese a Demokrata Párt? Az utóbbi három és fél évben a nagyromániásokkal gorombáskodott a legkevésbé. Băsescu több kormányválságot pattintott ki, mint ahány bizalmatlansági indítványt kezdeményezett az ellenzék.
Nem szép, de hasznos az el nem kötelezettség a politikában, tehát valahogy így kell elképzelni a jövőben a kormányban való részvételt. Koalíción kívüli kormányzási szerepvállalást Iliescuval és pártjával is el lehet képzelni, sokkal inkább most, mint 1996 nyarán. Mert ha visszakerülnek a hatalomba, kedvezőtlen nyugati megítélésüket nagyon szívesen enyhítenék a nemzeti kisebbségek államhatalmi tisztségekbe való bevonásával, és ezért szerződéses kötelezettségeket is vállalnának.
Aki ezt a lehetőséget nem akarja kihasználni csak azért, hogy ellentmondjon Király Károly 1990-es elképzelésének, az etnikuma ellen cselekszik.

Felül kellene vizsgálni azt az általános jogi elvet, amelynek értelmében a gonosztevők kedvezőbb bánásmódban részesülnek, mint az áldozatok. Már az is eléggé bosszantó, hogy a gyilkosnak joga van hallgatni ügyvédjének távollétében, nehogy őszinteségi rohamában feltárja lelke sötétségét, míg az áldozat utolsó kívánság formájában sem igényelhet kíméletesebb megsemmisítési eljárást.
Ennél sokkal felháborítóbb a politikai és háborús bűnök védelme (ezek többnyire egybeesnek). Itt van például Pinochet esete. Futni hagyták, mert nem viselné el a bírósági eljárást. A chilei lelkes fogadtatást bezzeg elviselte… Áldozataitól annak idején senki sem érdeklődött, hogyan szolgál egészségük, nem kaptak-e napszúrást a stadionokban a golyószórók felállítását megelőző várakozásban, kibírják-e a rögtönítélet fáradalmait stb.
Sokan azt mondják, hogy Pinochet esete különleges, mert ha nem lépett volna színre erős kézzel, Chilében megveti a lábát a szocializmus, az ország Moszkva előretolt bástyájává vált volna, Kuba mellett. Szegény Kuba. Képzeljük el, milyen recsegő-ropogó faerődítmény lehet, ha a gazdasági visszafejlődésben még bennünket is elhagyott. Chile is hasonló sorsra jutott volna. De ne töltsük az időt történelmi spekulációkkal, úgyis teljesen mindegy, hogy egy diktátor milyen politikai színekben pompázik. Aki hatalmának megkaparintása vagy megtartása érdekében akárcsak egyetlen emberéletet kiolt vagy kioltat, az gyilkos, és kész. Az ítélet szempontjából az is közömbös kellene hogy legyen, hogy a hatalomvágyból elkövetett gyilkosságot polgár-, helyi vagy világháború keretében követték el.
Az sem logikus ellenvetés, hogy Londonban a degenerált szállodaportásnak kicicomázott örökös szenátort megszervezett baloldali tüntetők nyomására vették őrizetbe. Na és? Váljék a baloldali erők dicséretére. Mindegy, ki kezdeményezi egy gonosztevő megbüntetését, az igazságszolgáltatásnak működnie kellene. A jobboldali erők is szervezzenek hasonló tüntetéseket, valahányszor felbukkan valahol egy baloldali vérengző. Még üdvösebb lenne, ha jobb- és baloldaliak együtt követelnék a hatalommániások bebörtönzését. Képzeljük el: oroszok és csecsenek együtt vonulnának fel május 1-jén, a hagyományos Vörös téren. Többé nem kellene tőrbe csalni csecsen terroristákat, és kezdődhetne az újabb orosz elnökválasztási kampány.
Hasonlóan üdvös lenne, ha a mosonmagyaróvári sortűz évfordulóján az áldozatok sírjánál az MSZP vezetői is erélyesen követelnék a pufajkások felelősségre vonását. Iliescuék szintén küldhetnének egy delegációt. Töredelmesen beismernék, hogy 1956-ban az elődpártban megragadták az alkalmat jó pár politikai ellenfél kinyírására, és egy füst alatt a Bolyai-egyetem felszámolására, de egyben fogadkoznának, hogy megjavultak, és elítélik az erőszakot. Bár számukra akad jóval későbbi beismernivaló is. A marosvásárhelyi pogrom, az azelőtti és azutáni bányászjárások áldozatai még nem kaptak elégtételt.
Egyébként érdekes, hogy a politikai indíttatású gyilkosság milyen hamar feledésbe merül. Mostanában hetet-havat összehordanak arról, hogy Iliescut miért nem látná szívesen újra a Nyugat az államelnöki székben. Silviu Brucan még hajlott korára is hivatkozott, de nem jutott eszébe, hogy Iliescu köszönetet mondott a bukaresti értelmiségiekre és cigányokra uszított bányászoknak. Vagy lehet, hogy eszébe jutott, viszont nem mondhatta ki, mert akkoriban Iliescu védelmére kelt. Úgy látszik, a politikai köztudatban a „magas”, elvi célok bármilyen eszközt, így az emberéletben elkövetett kárt is szentesítik. Ezek szerint a politikacsinálók sorában középkori erkölcsök uralkodnak. Ezért hagyták futni Pinochetet is. És ezért fognak futni hagyni további milosevicseket.

Nehéz lehet manapság a román önérzet dolga. Mitől sértődjön meg? A magyar diplomácia jólneveltségétől, avagy Csurka István állásfoglalásaitól? Vegyük sorra, mit tesz egyik és mit a másik. A magyar diplomácia diplomatikus. Úgy viselkedik, mint az úriember, akinek a társaságában valaki ütemesen szellent, de ő nem akarja észrevenni. Amikor ellopták a zászlóját a kolozsvári konzulátusról, szemérmesen elfordult. Azt sem kérte számon, hogy felségterületének megsértőivel az illetékes hatóságok miért nem jártak el a törvény előírásai szerint. Pedig léteznek vonatkozó bírósági precedensek. 1990 elején Marosvásárhelyen magyar fiatalokat börtönbüntetéssel sújtottak azért, mert állítólag arra gondoltak, hogy levennék Avram Iancu szobráról a zászlót. Ha elérnék. De előre megfontolt szándékukban a létra sem szerepelt. Ilyen szempontból a magyar külpolitika következetes. A mostani kolozsvári főkonzult is rendszeresen sértegetik, de a magyar diplomácia csak nagyokat nyel. (Attól tartunk, valaki azt sugallja a magyar külügynek, hogy tapintatával bennünket kímél. Pedig rajtunk mindenképpen találnak kötekednivalót. Ha nem találnak, akkor kitalálnak.) Ezzel szemben Csurka István komolyan veszi azt, amit lát vagy hall. Itt van például az a botrányos kijelentése, hogy a Tisza mérgezése nem a véletlen, hanem a szándékosság műve. Mire alapozhatta? Amikor a tiszai halállomány a hasát mutatta a világnak, román félhivatalos és hivatalos – nemcsak ellenzéki nacionalista, hanem minisztériumi! – vélemény szerint Nagybányán nem szabadult el annyi cián, és ha el is szabadult volna, attól a ciántól nem döglik a hal. Kipróbálták, a tévében bemutatták. Aki ezt készpénznek veszi, mire gondoljon? Hogyan került annyi méreg a folyóba, amennyitől végül Galacon is megtiltották a vízfogyasztást? Máshol juttathattak gyilkos anyagot a Tiszába. Nem Magyarországon, mert annyira azért nem öngyilkos nemzet a magyar, hogy saját életterét önkezével felszámolja. Tehát valahol Nagybánya és a magyar államhatár között került a kritikus mennyiségű méreg a folyóba – gondolhatta az, aki az azonnali román állásfoglalásokat komolyan vette. Ha pedig a méregadagolás helyszínének semmi köze az aranybányászathoz, akkor csak a szándékosság gyanúja merülhet fel. Következhet a cél firtatása. Vajon a szomszéd kecskéjének a megnyuvasztására irányuló szándék egymagában mindent megmagyarázna? Talán. De van más román szállóige is, amely felkeltheti a szándékosságelmélet kutatójának figyelmét. Ez úgy hangzik, hogy a Dnyesztertől a Tiszáig. Ettől csupán gondolatnyi távolságra van a mai alföldi lakosság elzavarásának, az igénytelenebb keleti népesség betelepítésének a veszélye és annak szükségessége, hogy az SZDSZ-t meg kell akadályozni a magyar honvédelem felszámolásában. (Egyébként, ha nem mindenki vette volna észre, Csurka főként a sorköteles fiatalok megnyerését szolgáló kampányfogást akarta leszerelni a maga módján.) Külön téma lehetne, hogy vajon az igénytelenebb népességbe bennünket is belekalkulált-e Csurka István, és hogy erre meg kellene sértődnünk, avagy ne fájjon az igazság. Azt azonban váltig nem értjük, hogy a szándékosság gyanújától mások miért szívták fel a vizet. Hiszen nyilatkozataikból egyenesen következik. Vagy azt szeretnék, hogy levegőnek nézzék őket?

Mugur Isărescu az általános életszínvonal lassú emelkedésének kezdetét jósolta az év második felére, ugyanakkor kormányunk, pártunk és államunk mindent előkészített a tömeges elnyomorodás folytatásáért. Áprilisban emelik az összes áru és szolgáltatás költségeit befolyásoló energia árát.
Pedig az utóbbi tíz év gazdaság-leépítési tapasztalata világosan bebizonyította, hogy nem az árak emelésével, hanem a fizetések csökkentésével kellett volna megteremteni a jelenlegi állapotot, vagyis azt, hogy a bérből, fizetésből, nyugdíjból, szociális juttatásokból élők a totális fizetésképtelenség bejelentését fontolgatják.
Aki még emlékszik a régi pénzértékre, könnyen el tudja képzelni, hogy ha a kenyér ára 5 lej maradt volna, és az átlagember jövedelme 300–1200 lejre csökken, az életminőség hajszálra ugyanolyan lenne, mint most, a sok nullával. A pénznyomda rengeteg papírt megspórolhatott volna, a közgazdasági nullák mégis elszabadították az inflációt.
Persze, jól tudjuk, hogy valójában nem szakmai nullák ők, sőt a kelleténél több a magukhoz való eszük. Bizonyos rétegek számára roppant előnyös az infláció, mert zavarost teremt, amiben élvezet halászni. Az egyik nagytestű halfaj a kamat. Ha magas az infláció rátája, a bankok csak kétszámjegyű (esetünkben 50 százalékon felüli) kamatokkal csalogathatják ki az emberek zsebéből a pénzt. A nagymenők is magas kamatokkal forgathatják a pénzüket – helyesebben: pénzünket – egyik bankból a másikba. Csőd idején azonban a nagybetéteseket a jegybank megsegíti, nehogy meginogjon az állítólagos pénzügyi egyensúly, a kispénzűek pedig évekig szaladgálhatnak, és jajgathatnak a pénzük után.
Ez is a kezdeti (esetünkben: nagyon primitív) tőkefelhalmozást segíti elő. A magas kamatnak azonban van egy másik, szintén erkölcstelen vetülete. Az állam által szavatolt betéti vagy kincstárjegyi kamatot gazdasági visszaesés idején az adóból fizetik. Más forrás nincs. Normális körülmények között a kamatot az alapágazatokban gazdálkodják ki, ráfizetéses termelésben azonban a hitel alapösszege sem térül meg. Úgyhogy akinek van némi összekuporgatott pénze, és a félévenkénti tolongásban vásárol néhány kincstárjegyet – most éppen újra szezonja van –, tudja meg, hogy a jelentősnek tűnő nyereség nem az égből pottyan az ölébe, hanem többek között saját út- és füstadóiból fedezik azt.
Ideje volna hát megállítani az árak emelkedését és el kellene kezdeni a fizetések csökkentését. Ha a villanytermelők nem jönnek ki a jelenlegi árakból, mondjanak le fizetésük egy részéről, de nem úgy ám, ahogy a vezérigazgatók szeretnék. Ne a takarítónők járandóságát kezdjék megnyirbálni, hanem az 50 millión felüli „szakértőket” és „delegált” igazgatótanácsosokat késztessék terepszínűbb életmódra.
Hasonlóképpen kellene felülvizsgálni a hőenergia-szolgáltatók juttatását is. Évtizednyi szorgos telhetetlenséggel elérték, hogy egyre nagyobb lakossági réteg képtelen megfizetni szolgáltatásaikat, mind több lakást, háztömböt, lakótelepet lekapcsolnak a melegvíz- és távfűtéshálózatról. Ki kellene számítani, hogy a maguknak sok milliós fizetést megkövetelő „menedzserek” szolgáltatási területe mennyire szűkült be, és a járandóságukat annak megfelelően állapítsák meg. Mindjárt sokkal megfontoltabban számláznák a reális és a fiktív fogyasztást, nehogy további fizetéscsökkentést vívjanak ki maguknak.
A fizetéscsökkentést persze azokban az ágazatokban kellene elkezdeni, amelyekben a legfrissebb statisztikai adatok szerint a legmagasabbak a fizetések, és amelyekben – sorszerűen – nem új érték, hanem többnyire kár keletkezik:a bankokban, a biztosítótársaságokban és az egészségbiztosítási pénztárakban.
Így a nemzeti pénznem hamarosan elvesztené dömpingáru jellegét, egyre kevesebbet nyomtatnának belőle, az árak hamarosan elérnék az 1990-es szintet, a fizetések a jelenlegin maradnának, de a felesleges nullák nélkül. Az életminőség tehát ugyanilyen lenne, viszont nem kellene újabb áremelésekkel felkavarni a gazdasági állóvíz iszapját.
Ezekkel az intézkedésekkel elérnék a világ egyedülálló választási eredményét: nyeregben maradna az a kormánykoalíció, amelyik drasztikusan csökkenti a fizetéseket.
Aztán el lehetne kezdeni végre komolyan dolgozni.