Nits Árpád

Gondolatébresztő riportot láthattunk március 24-én éjszaka a Duna tévében. B. Nagy Veronika és Vetési László stábja a verespataki magyarságot mutatta be.
A szerzők rendszerint a szórvánnyal foglalkoznak, de azok a magyarok, akik családban, iskolában, templomban románul beszélnek, nem sorolhatók ebbe a kategóriába. Ez az első gondolat, amit a dokumentumriport ébresztett. Ebből következik a második, amit szintén a riport sugallt: az azonosságzavar nem helyi színfolt, magyarázata a közhiedelemmel ellentétben nem a történelemben gyökerezik, hiszen az 1849-es vérengzés emléke alig él az egyszerű emberek tudatában. Az Aranyos völgyében, az igen erős román nemzettudattal rendelkező mócok hazájában bárki bátran mondhatja magáról, hogy magyar ősei voltak, és ő is magyarnak tartja magát, még ha egy mukkot sem tud magyarul.
A jelenség egyébként földrajzilag is terjedőben van, hiszen a Mezőség egyes falvaiban a hívek napjainkban kezdik kérni a papokat, hogy románul prédikáljanak.
Tehát nemsokára három erdélyi magyarkategóriában kell gondolkoznunk: van tömbmagyar, szórványmagyar és foszlánymagyar. Ennek a helyzetnek megfelelően kellene megszervezni a belső választásokat. Vajon közvetlenül, avagy elektorokon keresztül válassza meg vezetőit az a magyar, akit vezetői magára hagytak? (Sietni nem kell a döntéssel. Az RMDSZ XIII. kongresszusáig ráér.) Meg aztán a készülő státustörvény sem tekinthet el ettől a valóságtól. Nem volna helyes, ha a nyelvtudás alapján Fúró Gyulának, Boda Józsefnek, Hajdú Győzőnek és Păunescu több más kebelbarátjának, valamint a már kettős állampolgársággal rendelkező személyeknek kijárna a különleges magyarországi jogállás, ugyanakkor a verespatakiakról, akik önhibájukon kívül vesztették el kapcsolatukat az anyanyelvvel, megint elfeledkezne a magyarok Istene.
A másik gondolatot az egyik interjúalanynak az a mondata gerjesztette, hogy Verespatakot Mária Terézia lendítette fel. Igaz, sok aranyat elvitt innen, de hozott is gépeket, szakembereket. Ma újra a fellendülés reményétől ég lázban a bányaváros. Kanadaiak hoznak gépeket és szakembereket. Persze szintén elvisznek valamit. Nemcsak aranyat. Hanem lebontanak katolikus, református, unitárius templomot és több más régi épületet, mert állítólag éppen azok alatt van a legtöbb aranyérc.
Ez mindig így történt Verespatakon. Idegenek jöttek, valamit hoztak, de többnyire vittek. Már a rómaiak is innen töltötték fel a kincstárukat. Bukarest is. A „felszabadulás” után még a személyes ékszereket is elvitték. Bukarestből is hoztak valamit, hogyne hoztak volna. Például embereket, akik elhurcolták a megátalkodott aranyrejtegetőket, függetlenül azok nemzetiségétől – tudtuk meg a riportból. Hogy ezen kívül mit hozott a bukaresti hatóság? Miért? Muszáj hoznia is annak, aki elvisz? Nem létezhet kivétel?
Verespatak egyébként a szegénység, a pangás, a tanácstalanság völgye. Amikor a külső be- és kiruházók más térségekkel foglalkoztak, a kincstári jellegű épületek menten roskadozni kezdtek, az emberek szétszéledtek a távolabbi bányákba, főleg a Zsil-völgyébe. (Jó helyre!) Hát nem tragikus? Ha nem akad valaki, aki elvegye az arany oroszlánrészét, Erdély egyik leggazdagabb vidéke azonnal nyomorba süllyed. Olyan ez, mint a vérvételhez szoktatott ember: belebetegszik, ha nem csapolják rendszeresen a vénáját.
Verespatakon évezredes hagyománya van az önkormányzatiság feladásának. A történelem folyamán meg sem próbálta önállóan hasznosítani hatalmas kincsét, pedig „aszfalt helyett arannyal boríthatnák a úttestet”. Vagy megpróbálta, csak sohasem hagyták?
Akkor nem akarta eléggé erősen. Mint általában az egész Erdély.

Elég volt a személyiségek okozta csalódásokból! Nem akarom gonosznak látni Duray Miklóst, akinek vádjait kolozsvári druszájáról, Patrubány Miklósról szintén nem hiszem el. Inkább homokba fúrom a fejem. Így legalább azt sem veszem észre, hogy akik a Magyarok Világszövetségében vagy körülötte kezdetben bomlasztó szerepet töltöttek be, most moralizálnak vagy kárörvendeznek.
Elég volt a tíz év kiábrándulásaiból! Például…
A kitérőt nem lehet megkerülni, a probléma időszerűsége miatt muszáj emlékezni a legelső csalódásra, a forradalom emanációjára, aki elhatárolódott a kivégzett Ceauşescutól, miközben egy golyó a pulóverét súrolta, és azonnal jelentette Moszkvának telefonon, hogy „kik vagyunk és mit akarunk”. Most hevesen tiltakozik a feltevés ellen, hogy közvetlen telefonkapcsolata lett volna a Kremllel. Hát nem mindegy, hogy közvetlen, avagy meghitt a legénykorban gyökerező viszony?
Bár akkor engedelmünkkel ő volt az utolsó a listán, Iliescut végtelen libasorban követik a politikusok, akikben csalódnunk kellett. Egy újabb példány a liberális Mircea Ionescu-Quintus, aki a legvadabb ultraszélsőségesekkel képes szövetkezni, hogy Háromszéken kiüsse jogos pozícióikból a székelyek képviselőit a helyhatósági választásokon. Vele is szövetségesek vagyunk a kormánykoalícióban, és egyesek még mindig azt a nótát fújják, hogy egyetlen politizálási „alternatíva” létezik. Számunkra ez a „kitartás” okozza a legnagyobb csalódásokat.
Hogy ilyen a politika? Nem! Csak ez a politika ilyen.
Hát ezért lenne jobb elbújni, nem látni, nem hallani.
Bár éppen a világszövetségi választási kampányban láthatjuk a jelét annak is, hogy a józan értékítélet nem veszett ki teljesen. Mindkét világszövetségi elnökjelölt bejelentette visszalépési szándékát, amennyiben Tőkés László jelölteti magát.
Ábrándozzunk el történelmileg, képzeljük el, mi lett volna, ha a jóérzés korábban jön divatba. Például ha a brassói RMDSZ-kongresszus elnökjelöltjei hasonlóképpen járnak el. Talán nem lennénk a kormánykoalícióban – bár ez egyáltalán nem törvényszerű –, viszont biztosan nem adtuk volna fel a szövetség alapvető céljait. (Petre Roman pártja talán lemondott valamiről? Sőt, rátett néhány lapáttal, mégis a kormányban maradt.)
Persze, egy „nemzetállami” párt előnyösebb helyzetben van, mint egy etnikai kisebbségi szövetség. De a szomorú kormányzási tapasztalatból azt a tanulságot is levonhatjuk, hogy a koalíciós egyezkedéseken egy nemzetiségi szövetségnek úgyis csak Petőfi–Schiller-szerű alamizsnát osztogatnak. Ezért kár volt szemérmesen eljegelni a kongresszusi határozatokat (úgymond: egy időre). A többi eredmény kizárólag nyugati nyomásra született meg. A Babeş–Bolyai-egyetem csak azért multikulturalizálódik, hogy Marga etethesse valamivel a vendégeit, a módosított (de így is hiányos) földtörvénnyel a magántulajdon tiszteletének látszatát próbálják kelteni stb. A Nyugattal folytatott kacérkodás közben a vonatkozó kormányhatározatok vagy törvények akkor is érvénybe lépnek (gyakorlatba szintén kevésbé), ha az RMDSZ csúcsvezetősége bátran és maradéktalanul vállalja a kongresszusi határozatokat.
De hol állunk mi attól? A brassói kongresszuson kialakult (inkább kialakított) vezetőréteg a belső ellenzék polgári fórumait csak megfigyelőkkel „tiszteli” meg, és a román sajtót sietve biztosítja teljes elhatárolódásáról az ott elhangzottaktól. Vagyis a szövetségi határozatoktól.
Brassóban a jelöltek nem verték le egymást, amikor a visszalépésre terelődött a szó. Ellenkezőleg, utolsó pillanatig lobbyzták magukat, sőt, külső segítséget is szívesen fogadtak. Érdekes, hogy Emil Constantinescu is hirtelen ott termett, Olaszországból érkezett repülőn Brassóba, ahol nincs polgári repülőtér, és folyosón, mellékhelyiségben, színfalak mögött propagandázott az egyik jelöltnek. Nagy mozgáslehetősége volt ebben a problémában ahhoz képest, hogy még nem is volt államfő. Így aztán pontosan azt az elnökjelöltet beszélték le a megmérettetésről, akiért az összes többinek vissza kellett volna lépnie: Tőkés Lászlót. Azt az egyedüli jelöltet, akinek a nevét jegyezték a nemzetközi politikai tőzsdén.
A Magyarok Világszövetségének tisztújítása még teljesen nyitott kérdés. Kevés a valószínűsége a jelöltek által (is) legesélyesebbnek tartott személy színrelépésének. De bárhogy dőljön el a választás kimenetele, a visszalépési nyilatkozatok hallatán azt remélhetjük, hogy megússzuk az újabb kiábrándulássorozatot.

Kompromisszumpolitikusaink az utóbbi időben jó néhány decibellel felerősítették hangjukat. Olyasmiket is kimondanak, amikért korábban másokon elverték a port: most kijárna nekünk Bolyai-egyetem, kettős állampolgárság, európa tanácsi felvigyázás és sok más nyalánkság, amilyenek eddig csak a szakadárnak és antipolitikusnak tartott polgári fórumokon hangzottak el.
Tudjuk, persze, jól tudjuk, honnan fúj a szél. Nyakunkon a választási kampány, és a jelöltlisták bérletesei bizonygatni akarják, hogy számukra sem idegenek a „nép-nemzeti” törekvések. Érthető tehát a nyüzsgés, de nem elfogadható. Ugyanis bárki átlát a pótcselekvés szitáján. A kormányzás utolsó kilencven méterén képtelenség látványos eredményeket elérni, és most már külföldön sem vesznek komolyan, miután három évig nyugtatgattuk a Nyugatot, hogy semmi bajunk, benne vagyunk... Tehát teljesen kár a gőzért. Ugyanakkor kifejezetten káros is lehet a hegy alatti abrakolás, mert a politikai ellenfél (az egyik, a rosszabbik, vagyis a mostani ellenzék) így kiálthat fel: na né, milyen követelőző szervezetet vitt be a kormányba a Demokratikus Konvenció, hát már ezzel is rászolgált a leváltásra, ugye, kedves román testvérek a nacionalizmusban.
Az ésszerű ütemezés az lett volna, ha a kemény szólamok a kormányzás elején kapnak hangot, és a felmérés arról, hogy voltaképpen nincs is szükség Bolyai-egyetemre, most készülne el (amikor már megvolna az egyetem). A Szabadelvű Kör ideológusa is okosabban járt volna el, ha most törne ki örömujjongásban, hogy bárki demokratikusan kimondhatja, ha nem ért egyet az önálló egyetem létrehozásával. Mindezt a határon túli magyarok „szakértője” a Magyar Hírlapban közölt és a Szabadságnak sebtében faxon elküldött tanulmányában támasztaná alá (igaz, az illető már nincs a hivatalban, de az ellenpropaganda a legkedveltebb napilapokban és „kereskedelmi” tévékben a csonkakuratóriumok idején sem ismer akadályt).
Hasonlóképpen a kormánykoalíció mandátumának végén kellene fejtegetni, hogy a kettős állampolgárság nem kivitelezhető, mert nem lehet eldönteni, hogy például melyik helyi kiskirálynak fizessünk adót a kolozsvári ószeren vásárolt kerékpárért és a monostori blokklakásért. (Ezt a problémát pillanatnyilag nem szabad túlbeszélni, mert többségi érzékenységet sértenénk. A besszarábiai testvérek tömegesen intézik kettős identitásukat, egyet sem izgulva azon, hogy vajon hova címezik számukra a katonai behívót.)
Egyszóval most kellene minden elképzelhető jogról lemondani, most kellene a világ legcsendesebb kisebbségi szervezetének látványát mutatnia az RMDSZ-nek, ha nem akarjuk rontani a koalíciós partnerek választási esélyeit. Az utolsó nyolcvan méteren kellene kivívni többek között a németországi sajtó elismerését, amelyet oly erőteljesen hangsúlyoztak a Szabadelvű Kör marosvásárhelyi vitáján. (Mellesleg: ne csodálkozzunk azon, hogy a ki tudja kik által vezérelt német sajtó annyira kedveli a meghunyászkodó kisebbségeket. Németországban a közvélemény a vendégmunkások egyre növekvő tömegét tartja etnikai kisebbségnek, nem az őshonos nemzetrészeket.)
De akkor hogyan viszonyuljunk a választási kampányhoz? Mit ígérjen a szavazóknak az a jelölt, aki eddig tudott volna tenni valamit, de nem akart? Semmit se ígérjen. Lehetőleg ne legyen jelölt. De ha a listaösszeállítók mégis úgy látják, hogy az illető képességeire, tapasztalatára, egyéb kvalitásaira feltétlenül szükség van, lelkük rajta. Mindazok, akik meg vagyunk győződve, hogy az RMDSZ-nek feltétlenül újra be kell jutnia a román parlamentbe, és minél nagyobb arányban kell képviselnie a magyarságot a helyhatósági szervekben, mindenképpen elmegyünk szavazni.

Miután Iliescu közröhej tárgyává tette magát egy fenyegető levéllel, kolozsvári klónja megpróbálta továbbfejleszteni az alapötletet. A sajtónak ugyanolyan hátborzongatóan nevetséges levelet mutatott be, de ezen szerepel a feladó aláírása, lakcíme és terrorszervezete.
Ha az országban működne ügyészségnek nevezett közjogi hatóság, hivatalból vádat emelne ismeretlen elkövető ellen. Ezt a levelet ugyanis nyilvánvalóan a közhangulat megbolygatásának szándékával írták és bocsátották közszemlére. Gyanúsított lehetne a világon bárki, csak éppen az a személy nem, akinek az aláírását odahamisították. Arra ugyanis a legkezdőbb, leglassúbb észjárású ügyész is aránylag hamar rájöhetne, hogy ilyen levelet a szerzők egyáltalán nem, vagy nem a saját nevükkel írnak alá. A legmegátalkodottabb magyar „légionárius” sem lenne olyan elszánt, hogy kitegye magát a Funarok zaklatásának.
A nyomozás során gyorsan szűkebbé válna a lehetséges elkövetők köre. Alibijük lenne mindazoknak, akiknek öt–hat általános iskolai osztály elegendő annak belátására, hogy magyarok nem nagyon alapítanak legionárius szervezeteket, mint ahogy nincs magyar pasoptista klub, vagy úgyszintén nincs magyar ortodox hittérítő egylet. Van, akit ebben a felismerésben a történelemoktatás nem segített, mert ugye, a 2050 év önimádatába nem fér bele minden. Ilyen esetben intelligenciájára támaszkodik az ember, ha van. Tehát a 80 IQ feletti egyedek is felmenthetők a gyanú alól. Ezek után nem marad más hátra, mint bizonyos hivatal íróasztalairól ujjlenyomatok és DNS-minták begyűjtése, és pillanatok alatt előkerülne az ötlet atyja, a választási kampányideológus.
Persze, csak akkor, ha volna hozzá Európának elkötelezett politikai és helyi pimaszkodásoktól független igazságszolgáltatási szándék.
Egyébként ha erre a feladatra nem akad ügyész Romániában, az RMDSZ jogászai segíthetnének az igazságszolgáltatás kereke fordulatszámának növelésében. Közel vannak a szakminiszterhez. Még.

Egyik átmeneti korszakunkból a másikba való átdöcögés közben eljutottunk ahhoz a mérföldkőhöz, amelynél nem érdemes személyeket bírálni. Egyesek felismerték a letagadás letagadásában rejlő óriási lehetőségeket, és így hiába szembesítjük őket félrelépéseikkel, amelyekkel segítettek elszúrni például a Bolyai-egyetem újralétesítését, mert most szemrebbenés nélkül állítják, hogy ők bizony még a kettős állampolgárságra sem mondták soha, hogy túl bő nagykabát az nekünk.
Mások a vállvonogatás technológiáját, a Horn-módszert karolták fel. Igen, na és? – ismerik be nyíltan vagy hallgatólagosan, ha szemükre vetik, hogy rossz ügy szolgálatába álltak. Bővebb válaszváltozatukban kígyót-békát vitapartnerükre szórnak, de a lényeggel kapcsolatban nem igyekeznek tisztázni magukat a közvélemény előtt. Ez nem egyeztethető össze az emberi hiúsággal, tehát a jelenségnek objektív magyarázata lehet. Olyan társadalmi szövődmény alakult ki, amelyben a saját barikádoldalról a saját barikádoldalra való tüzelést busásan megfizetik bizonyos érdekcsoportok, politikai maffiák, amelyeket a barikádnak ugyanarra az oldalára vetett a sors.
Ezért volt oktalanság felszisszenni akkor, amikor bizonyos személyek, akik saját maguknak rég kijárták a kettős állampolgárságot, magyarországi és erdélyi újságokban heves kirohanásokkal hadakoztak annak intézményesítése ellen. Minden tiltakozásunk, észérvünk egy elismerő aláírás volt megbízólevelükön: igazoltuk az oldallövészeket kenyéradó gazdáik előtt, hogy elevenünkbe találtak.
Most, amikor a jobbik oldali magyar kormánykoalíció erőfeszítéseket tesz a kérdés megoldására, az oldallövészek késedelem nélkül kitaláltak egy szószörnyet, a státusmagyart, amellyel „bármilyen pozícióból” lőni lehet a külhoni magyar állampolgárság alakuló intézményére. Akkor követnénk el a legnagyobb hibát, ha a szó szabadalmazóját, első alkalmazóját, majd lihegő követőit név szerint kezdenénk emlegetni a nyilvánosság előtt. Ez nekik nem pellengér lenne, ellenkezőleg, kapóra jönne. Ellenérzésünket büszkén idéznék megbízóiknak, és nyújtanák a markukat, mert ugye, tevékenységük hatékonyságához nem férne kétség.
Érdekes belegondolni, mi történik eközben a barikád túlsó oldalán.
Miért ez a gyanús csend? Vajon az ellenfél kárán miért nem örvendeznek hangos hahotával Románország legkedveltebb napilapjában? Mi képtelenek vagyunk visszatartani kuncogásunkat, amikor a sok közül az egyik nemzeti egységpárt lehúzza egy másik nemzeti egységpárt képéről a bőrt. Egy esetben szopogatnánk citromot, hogy el ne áruljuk érzelmeinket: ha valamelyik egységpárt soraiban olyan emberek is lennének, akik valamilyen érdekből áthajtják a vizet a mi malmunkra. Nem lennénk bolondok kinevetni őket, mert akkor „hivatalból” észbe kellene kapniuk, találataik megtapsolásától is tartózkodnánk, mert az felérne dekonspirálásukkal.
És ha már a barikád túlsó oldalán vizsgálódunk: az ottani főstatiszták név szerinti bírálgatása sem túlságosan kifizetődő. A legvadabb uszításokmiatti felháborodásunkat is kemény valutára váltják bizonyos választórétegekben. Mi kaparjuk ki a számukra a legfinomabb gesztenyét a legforróbb parázsból. Ehelyett inkább jelenségekre hívjuk fel a figyelmet. Például arra, hogy a kommunista alanyba oltott nácizmus eredményei már abban gyümölcsöznek, hogy magyarul beszélő gyermekeket vernek meg kolozsvári buszon. Hadd legyen a világnak méltó feladata, hiszen az osztrák ügy korántsem mérhető energiáihoz.

Minisztériumi illetékes szavait idézték, miszerint a tiszai halpusztulást nem a cián, hanem annak ellenszere okozta, mire a magyar Tisza-ügyi kormánybiztos jelezte, hogy nem hisz a fülének. Megerősítették, hogy valóban román államtitkár mondta a sületlenséget, akkor azonban a kormánybiztos a közvetítőláncban gyanította a hibát.
Mi itt, Romániában, előnyösebb helyzetben vagyunk. Rendszerint egyből elhisszük, hogy azt halljuk, amit mondanak. Akkor is hittünk a fülünknek, amikor első számú vízügyi szakemberünk szerint a halak azért döglöttek meg, mert januárban hideg volt, a folyó befagyott, a jégkéreg alatt elfogyott az oxigén. Ezt bizonyára így tanították Moszkvában, mellőzve annak firtatását, hogy a szibériai farkasordító hidegtől miért nem pusztult el évente a Dnyeszter teljes halállománya, amikor a folyó odatartozott.
Sietünk pontosítani, hogy csak a fülünknek hiszünk. Az illetékeseknek nem. Csak azért, nehogy valaki szándékosan félrehalljon.
Így például akkor sem rohantunk fülgyógyászhoz, amikor azt hallottuk a Kossuth rádió amerikai tudósítójától, hogy a környezetszennyező Baia Mare-i vállalatra az ottani közvélemény is felfigyelt. A nyolcvan év alatt többször voltak olyan időszakok, amikor magyar szövegben is csak így volt szabad leírni, nyilvánosan kimondani Nagybánya nevét. A fülünk tehát hozzáfásult. De a tudósítónak nem hinnénk el, hogy a világszerte törvénytelennek közismertetett csonkakuratórium nem biztosít pénzügyi keretet egy helységnévtár beszerzésére (ha a rádió munkatársa valamilyen okból nem ismeri az erdélyi városok eredeti nevét). És azt sem hisszük el, hogy a stúdióban ne lehetne valaki, aki kiollózná a magyar szövegbe nem illő szót, különösképpen most, amikor kivételesen erdélyi magyar újságíróktól sem követelhetik meg a kevertes nyelvhasználatot.
Szombat délelőtt sem kapkodtunk a fülünkhöz, amikor a rádiókabaréban a tiszai károsultakkal élcelődtek. Első „olvasatra” elhittük, hogy olyan ízléstelenséget hallunk, ami nemcsak a tragédia közvetlen kárvallottjait, hanem az edzetlen füleket is sérti. De a miénket? Hol vannak azok az idők, amikor a budapesti rádió kollektív hallgatásával vigasztaltuk magunkat?! Rég rádöbbentünk, hogy a kabarét is elvitte a pártoskodás az „objektív tárgyilagosságba”, minduntalan kilóg a ballólába. Lám, ha a Tisza-ügyben ütni lehetett a Fidesz egyik miniszterén, akkor a tönkretett halászok is kaptak néhány frászt. Máskor ne álljanak olyan közel a zaftos témához.
A politikai viccgyártók viselkedését magyarázná, hogy a közönség a mindenkori hatalom kifigurázását honorálja a legodaadóbban. Hát persze, mondanánk, ha nem ugyanez a politikusi garnitúra lett volna a kabarék céltáblája kormányváltás előtt is. Amikor ellenzékben volt. És ha nem lenne egy ellenpélda, a Divertis. A bukaresti kabarésok mindkét oldalnak érdemei szerint juttatnak a poénokból, így a politikai színpadi vicc nem járul hozzá a román balos koalíció visszahozásához. (Ha mégis visszajön, azért majd mások vállalhatják a felelősséget.)
Hogy a jelenlegi magyarországi ellenzék nem szolgáltat elegendő humorizálnivalót? Na, ne etessenek! Az országgyűlés munkálatait mi is élőben láthatjuk.

Constantinescu elnök gyakran tévedett, sokszor hibázott. De egyszer holtbiztosan helyesen járt el. Most, amikor világgá kiáltotta vereségét.
Sokan állítják, hogy egy államfő nem siránkozhat, mert a szavazók nem szeretik a gyenge vezéreket, és így ráfizet a választásokon. Ez a megállapítás Emil Constantinescu esetében tárgytalan, ugyanis neki nincs mit veszítenie. Háromévnyi elnökösködése idején nagyon sokan elfordultak tőle azok közül, akik az 1989. december 22-e előtti forradalom, majd a bukaresti Egyetem téri mozgalom folytatását remélték – egyszóval igazi rendszerváltást, társadalomtisztítást vártak.
Nem csak a szekusoktól kellett volna megtakarítani a közéletet és a gazdaságirányítást. Ostobaság csak a titkosrendőrségre mutogatni, miközben annak egykori munkáltatói, a pártaktivisták vígan politizálhatnak és/vagy megszedhetik magukat. Itt van például Ceauşescu kutyasétáltatójának az esete. 1990 januárjában Iliescu maga mellé akarta venni politikusnak, de a România liberă fellármázta az országot, mire az illető felcsapott üzletembernek, és hamarosan milliárdos lett (régi pénzben számítva!). Miből? Senki sem kérdezte és ma sem kérdezi hivatalosan. Mint ahogy C. V. Tudortól sem kérdezték meg, hogy mennyi volt a fizetése a Săptămânánál, amiből „felszabadulása” után mindjárt földbirtokot vásárolt. (Most demagógiájának egyik napirendi pontja a vagyoneredet-vizsgálat követelése. Teszi magát, hogy rá nem vonatkozna.)
Szóval, néhány világos esetben nagyon könnyen fülön csíphetők a letűnt kor jómadarai, és a megújuló törvényhozásnak, igazságszolgáltatásnak egyéb sem kellene, mint egy-két jogi precedens. Olyan szépen megtelt volna a kincstár az elgurult Ceauşescu-dollárokkal, hogy még Băsescu sem törné a fejét azon, hol legyen elásva a pénzünk.
Aztán itt vannak a propagandisták, akik akadálytalanul mételyezhetik a közvéleményt. Az 1989 decemberében leköpdösött és az események közeléből elzavart Păunescu Iliescu idejében megvetette a sarkát a „kereskedelmi” tévékben. De mi kötelezi az 1996-ban hatalomra került kormányt a hírhedt „alkotókörönd” felélesztésének eltűrésére? Nincs adat annak bizonyítására, hogy Păunescu súlyosan vétkes a kommunista diktatúra éltetésében? Nem elég az életműve?
A társadalom-lomtalanítás során az érintettek még azt sem mondhatták volna, hogy kegyetlenül elbántak velük. Ők talán posztjukon hagyták a tőkés, burzsoá, félfeudális, monarchista stb. rendszer vezető garnitúráját?
Igaz, most alkotmányos, parlamentáris, hatalommegosztásos demokrácia van, nem lehet tollvonással elintézni dolgokat, mint a század derekán. Nyugati megfigyelők sem néznék jó szemmel. Sőt… Talán a történelemírók egyszer megmagyarázzák, hogy a sokkal több áldozatot követelő kommunizmus kulcsembereit a világ miért nem ítélte el legalább úgy, mint a fasisztákat. Például miért barátkozott meg olyan könnyen a jogállamfőkké átképzett egykori párttitkárokkal, pufajkás munkásőrökkel? Nem tudta volna, hogy a keleti szocialisták nem olyanok, mint svéd névrokonaik? Akkor minek tartják a titkosszolgálatokat?
Tény, hogy Constantinescu nem kapott elegendő segítséget Nyugatról a múlt sötét figuráinak legyőzéséhez – mint ahogy a térség más jobbosabb kormányait sem kényeztetik el –, és ennek is tulajdonítható, hogy Románia államfője olyan politikai proletár lett, aki csak láncait kockáztathatja. De miért ne értékesítené? A múlt heti elnöki beszéd lánceladási kísérlet lehetett. Most, amikor a Nyugat akkora lármát csap az osztrák szélsőjobb térnyerése miatt, nagyon könnyen elképzelhető, hogy Constantinescu megragadta az alkalmat. Beszédének lényege egy kétségbeesett üzenet lehet: tessenek végre a baloldali veszély ellen is fellépni!
Nem érdemes bírálgatni tehát az elnököt, hanem mellé kell állni. Az RMDSZ-nek pláne támogatnia kellene. Igen, a legtisztább hazafias és nemzetiségi elkötelezettségből minden úton-módon bizonygatni kellene, hogy az osztrák Szabadság Pártnál sokkal veszélyesebb gócok alakultak ki Keleten az egykori kommunista pártokból. Ezt államelnöki kezdeményezés nélkül, saját fejünktől is megtehettük volna, hiszen nincs szükség különösebb szellemi erőfeszítésre. Elegendő a Vatra Românească szélsőséges szervezet jubileumi népgyűlésének anyagát felmutatni, amelynek kiagyalói között volt Ion Iliescu is. Vagy elég volna felhívni a nemzetközi közvélemény figyelmét arra, hogy nem Bécs főterén éktelenkednek évek óta gödrök idegen-, helyesebben mássággyűlöleti okokból.
Hogy mivel segíthetne Nyugat a román szélsőbal letörésében? Ez most már nem kérdés. Ha Ausztriát olyan keményen tudja szorongatni, akkor a segélyekre annyira szomjazó hazánkat nem lenne nehéz észre téríteni.
Ha ez a sakkhúzás sikerülne Emil Constantinescunak, megérdemelné, hogy első menetben, simán megnyerje az elnökválasztást. Második mandátuma idején biztosan sikeresebben teljesítné ígéreteit. Keserű tapasztalata után tudná, hol kell kezdenie.
Persze, minden a Nyugat válaszától függ. Most meglátjuk, melyik oldalon dobog valójában a szíve.