Nits Árpád

Akasztott ember házában nemcsak kötélről, hanem szappanról is illetlenség beszélni, ezért meghökkentő az érvelés, hogy a szegény kormánykoalíciót három és fél évi kormányzás után még mindig víz alá húzza a súlyos örökség. Nemcsak az Iliescu-, hanem a Ceauşescu-féle hagyatékot is felhánytorgatják. Ha így haladunk, maholnap előveszik a történelmi kincstárból az oszmán és az osztrák–magyar igát, és ha ez sem elég meggyőző, akkor a 2050 évvel ezelőtti súlyos kőkitermelési körülményeket vázolják fel a népnek tanulságul.
Ez a módszer általában működőképes, de jelen esetben kivételesen nem megy. Ugyanis ez a kormánykoalíció azzal kezdte reményteljes – és nagyon sokunk által támogatott – mandátumát, hogy ünnepélyesen megfogadta: nem tölti az idejét múlthánytorgatással, hanem ehelyett munkához lát.
Szó se róla, munka hiányáról nem beszélhetünk. 1996 őszétől a kormányok maratoni ülésekkel bizonyították állóképességüket. Most például a tanerők sztrájkja idején kétszer is éjfélig tartotta a tévé előtt a felizgatott közvéleményt az a szalagfelirat, hogy néhány perc múlva fontos kormányközleményt sugároznak. (Mint 1989. december 25-én, amikor elveszett a kazettát őrző vasszekrény kulcsa.) De a társadalom vezetésében nem a jelenléti napló bejegyzései, hanem az eredmények alapján osztogatják az elismerést.
A megígért eredmények azonban váratnak magukra. Nem csaptak le a „kisajátítottak kisajátítójának kisajátítóira” (továbbfejlesztett marxi tétel), sőt, engedték tovább virágozni a feketegazdaságot. És elmaradt a Constantinescu-féle csodás találmány szabadalmazása, hogy ezután nem a választók, hanem a választottak fizetik meg az átmeneti nehézségeket. Sőt… Nagyon sőt… A politikai kaszt húsosfazékhoz közeli rétege úgy megszedte magát, hogy régen az igazi arisztokráciának ekkora teljesítményhez több nemzedékre volt szüksége. És ez még mind semmi. Az ember beletörődne, hogy el kell tartania a felső tízezret, mégpedig jól kell tartania, különben „nem képes jó törvényeket kitalálni nekünk”. De ennek a kormánykoalíciónak egyik nagy vétke az, hogy engedte elszaporodni a parazita rétegeket. Az Iliescu–Funar-korszak Caritas-szélhámosságaiból kifejlődött a bingó-társadalom, amely nemcsak a játékasztalok mellett, hanem az összeköttetésekhez vezető ösvények mentén lesi a mesés fizetéseket biztosító állásokat. Például az egészségbiztosító pénztárak fő-, közép- és alfelügyelő méltóságai – többnyire valakik feleségei – az orvosokét többszörösen meghaladó fizetéseket tépnek fel akadékoskodásukért, amit a néhai rajoni pártaktivistákhoz méltó szakértelemmel osztogatnak, miután kiszállnak a helyszínre Euro-2-es autóikkal. Így már érthető, miért kell szüntelenül emelni az egészségbiztosítási díjakat, anélkül, hogy az orvosi ellátás hajszálnyival javulna. Sőt, kitalálták, hogy a háziorvosok bizonyos szolgáltatásait ezentúl meg kell téríteni. Akkor miért fizetjük a betegsegélyzőt? Csak az adózás kedvéért? És mindennek a tetejében az ártámogatott gyógyszerek kiváltásakor időnként 2000 lejes illetéket kell fizetni, úgymond a Kolozs megyei egészségügyi pénztár támogatására. Hogy jusson még több pénz a csaszifeleségek fizetés-kiegészítésére.
Ilyen feneketlen zsákokba folynak a pénzek (egy része). Nem csoda, hogy azok a tanárok, akik csak a fizetésből élnek, koldusbotra jutottak (az élelmes meditátorokat régen sem kellett félteni), és abszurd drámába illő lépésre szánták magukat. Régebb az ifjúsági akceleráció nyomán divatba jött a szokás, hogy a diákok egy év alatt két osztályt léptek előre, most szinte osztályismétlővé vált az egész ország tanulóifjúsága. És amikor ennek a veszélye a tetőfokára hágott, akkor a kormányban azon vitatkoztak naphosszat, hogy a honvédelmi miniszter lemondása nyomán elhangzott parlagi kijelentésekért ki és hogyan kérjen bocsánatot.
Már elnézést, de ezt sem lehet az – egyébként vitathatatlan – átkos örökségre fogni. Még akkor sem, ha a parlagi szitkokra olyan miniszter ragadtatta magát, aki az Iliescu–Roman-kormánynak is tagja volt. Miért nem küldték átnevelésre? Három és fél év alatt tánc- és illemtanárt faraghattak volna belőle.
A borzalmas az, hogy aki jót akar ennek az országnak, a közelgő választásokon újra ezt a garnitúrát segíti hatalomra, mert a régi még rosszabb. De sajnos, ebben a tekintetben semmi sem múlik rajtunk.

Osztrák politikai megfigyelők szerint a világ azért visszhangozza szünet nélkül Haider nevét, mert a szociáldemokraták választási kampányirigységből televisítják a világot a jobboldali veszéllyel.
Úgy látszik, így kell ezt csinálni. Tanuljunk. Ne dőljünk be annak a tézisnek, amely a napokban éppen Kolozsváron hangzott el SZDSZ-külszakértő szájából, hogy „egy pártnak csakis pártokkal alakulhat ki külkapcsolata, az RMDSZ-től nem lehet számon kérni olyasmit, ami az állam feladata”. Lám, az osztrák szocdemek ellenzékbe vonulva célratörőbben külpolitizálnak, mint maga az állam (pontosabban: a kormány).
Nekünk ráadásul sokkal több okunk volna a világ telesírására, mint Haider politikai ellenfeleinek. Nemzetközi fórumokon megsúghatnánk például, hogy egyetlen szárazajtai család sem kapott kárpótlást azért, mert felmenőjének fejét életlen fejszével csapták le a falu központjában, miután elvonult a második világháború frontja. A földvári gyűjtőtábor egykori lakóitól, azok megnyomorított családjaitól sem kért bocsánatot miniszterelnök, vagy akár államtitkár-helyettesi titkárnő. A bărăgani kényszerlakhelyeseknek sem mondtak legalább annyit, hogy pardon. Általában a mi holocaustjainkat nemcsak lebecsülik, nemcsak megpróbálják kisebbíteni, hanem tudomásul sem veszik. És ennek a jelenségnek nemcsak múltja, hanem szervezettségi hibáinkból kifolyólag jelene és jövője is van.
1989 decemberének eufóriája után az első hideg zuhany az volt, hogy tudtunkra adták: a diktatúra alatt egyformán szenvedett a kisebbség és a többség, és jobb lesz, ha elhallgatunk a külön bejáratú sérelmekkel, különben… Különben bekövetkezett 1990 márciusa, amiért még mindig nem kértek bocsánatot, nem fizettek kártérítést, és amelynek a megszervezői azóta többször a világ egyetértésével készülődhettek újraválasztási kampányra és győzelemre. És készülődnek most is.
Következtek az etnikai-politikai perek, amelyek most is folytatódnak (l. a kézdivásárhelyiek tragédiáját).
Stb., stb., stb. Ha az osztrák szocdemeknek akkora vádlistája lenne Haiderről, mint amilyent az RMDSZ ügyes tálalásban a világ elé tárhatott volna az utóbbi tíz év megalázó atrocitásairól, a Szabadság Párt a parlament közelébe sem juthatna. Az osztrák civilizáció nem viselne el olyanokat a hátán, akik képesek tényleges és képletes bányászjárások megszervezésére.
Most Magyarlónát pécézték ki azok, akik nyilatkozataikban nemcsak túltesznek az osztrák szélsőségeseken, hanem „dolgoznak”. A Pro tv után a Renasterea rádióadó is rázendített az uszításra. Az egyébként színvonalas – tehát sokak által hallgatott – zenei műsorába beleszőtte a legválogatottabb hazugságokat a zaklatott román orvosokról, akik úgymond a végsőkig kitartottak pácienseik mellett, az utcán, személygépkocsikban hallgatták a panaszokat és írták a recepteket, de végül a falu hangadói elüldözték őket, mert magyar orvosokat akarnak a faluba hozni. Ez egy akkora adag cián, amely nyomán a Szabadságban közölt riport és a háziorvosok megyei egészségügyi felügyelőségen tisztázott, törvényes helyzete nem teremti újra az életet az együttélés csermelyében (különösképpen, ha abban eddig is inkább méreg folydogált, mint tej és méz).
Elképzelhetjük, mennyire nyugodtan hajtja álmára a fejét az a megrágalmazott magyar falu, amelyet bekerít a Mócvidék megtévesztett népe és Kolozsvár jelenkori többsége.
A kolozsvári román szélsőségesek által megkevert méreganyagból nagy garral kellene most mintát vinni Strasbourgba, Washingtonba, az ENSZ-be, a NATO-ba, az EU-ba, a STB-be, tele kellene visítani a világot, úgy, ahogy az osztrák szocdemek teszik. Választások előtt kellene kikényszeríteni a nemzetközi közvéleményből a tiltakozást minden olyan személy parlamenti tagsága vagy kormánytisztsége ellen, aki támogatja vagy elnézi a kisebbségek elleni kedélykavarást.
Igaz, hogy ha ez az akció sikerülne, a román parlament ünnepi együttes ülésszakokon is úgy kongana az ürességtől, mint mostanában a szabad péntek előtti napokon.
De ilyen „veszély” fennforgásától nem kell tartani. Jelenleg képviseleti szervezetünkben nincsenek kulcspozícióban azok, akik ügyünkért keményen kiállnának. Vezetőinknek könnyebb elhinni, hogy meg van kötve a kezük, mert a világban csak a román állam külpolitizálhat a mi érdekünkben.

Kolozsvár közelében van egy falu, amelynek beszolgáló református lelkészét arra kérték a hívek, hogy prédikáljon nekik románul, mert magyarul már nem értik az igét.
Az elcsángósodás a századfordulón még színtiszta magyar faluban azért roppant fájdalmas, mert itt nem egy román püspök parancsára tiltják ki a magyar nyelvet a templomból, hanem maguk a hívek „hagyják a templomot, a templomot”. Az iskolát már elhagyták. A kisebbségi oktatás tízéves visszafejlesztése során a szórványfaluban az I–IV. osztályok is megszűntek, a szülők, nagyszülők nem kérdezik magyarul a nebulóktól, hogy mit hagytak fel az iskolában. Minek? Úgyis románul kapnák a választ.
Ugyanebben az átmeneti időszakban a magyar családok asztaláról eltűntek az újságok. Nem járja a falvakat a postás a megyeszékhelyen kiadott napilappal, annak szerkesztői hiába gyötrik magukat falusi riportokkal. Megszűnt a Falvak Népe és az egykor százezres példányszámú Dolgozó Nő utódja, a Családi Tükör előbb ritkán megjelenő periodika, „szórványlap” lett, aztán a támogatók végképp feladták. A százéves hagyományt reményteljesen újraindító Erdélyi Gazda a szakmai vagy inkább egyéni civakodások porondjává vált, és ezt az olvasók hullámzó érdeklődéssel büntetik. A pár ezer példányban megjelenő szakfolyóirat különben sem sokat segíthetne a milliós nagyságrendű magyar falusi lakosság anyanyelvi olvasásra való visszaszoktatásában.
A lelkészt tehát teljesen magára hagyták a nyelvőrzésben, és minden jel arra utal, hogy nemsokára bedobja a törölközőt.
Az anyanyelvi oktatásra van program. RMDSZ-program. Igényes program. Minden kongresszuson és jelentősebb SZKT-n kiemelték, kihangsúlyozták, úgy gondolták stb., hogy az óvodától az egyetemig…
De sajtópolitikának még nyomelemét sem látjuk a szövetség programjaiban. A gyermeklaptól a nyugdíjasközlönyig mindent a magánkezdeményezésre, az objektív piacgazdasági törvénytelenségekre bíztak. Bírja, aki marja a szelektíven osztogatott különféle alapítványi támogatásokat, reklámrendeléseket, kormányhivatali juttatásokat. Amelyik lap nem tud vagy nem akar hízelegni, és csak olvasóira van utalva, az vagy vásári fogásokkal igyekszik felszínen maradni, vagy a munkatársait nyomorítja meg éhbérrel.
Kezdetben az RMDSZ-vezetők fejében meg sem fordulhatott a sajtóstratégia kidolgozásának szükségessége. A szókimondó újságokra hatalmas kereslet mutatkozott. De 1990 februárjában a szerkesztőségek már érezték a fojtogatást. Akkor még nem anyagi, hanem csak erkölcsi segítségre lett volna szükség. Megkezdte tevékenységét a Vatra Românescă (amelynek alapítói között, engedelmünkkel, a listán elsők között volt Ion Iliescu). A magyar kiadványokat szabotálta a sajtóelosztó, a vasúti szállító, a posta. Az előfizető a kifizetett lappéldányok negyedét sem kapta meg. Óhatatlanul megkezdődött az olvasó-lemorzsolódás. Akkor kellett volna megteremteni a saját, közös terjesztőhálózatot, amely most az erdélyi magyarság egyik jelentős vállalkozása lehetne. Aztán elindult a gazdaság szekere a lejtőn. Akkor kellett volna kidolgozni a romániai magyar érdeket szolgáló sajtótámogatási politikát, amely megmenti az arra érdemes hagyományokat, és elősegíti az új hajtások kibontakozását. (A vadhajtásokat is, mert azok idővel úgyis elszáradnak. Vagy megnemesednek.) Az RMDSZ arra sem vállalkozott, hogy egy nagyobb szórású napilapot felkaroljon, a magáénak valljon. (Néhány aktivista-vaskalap felbukkanása különben is megriasztotta az újságírókat. Tartani lehetett a központi sajtóosztály újraalakulásától, amely mindent mindenkinél jobban tud, sőt, helyesírás tekintetében a Magyar Akadémiát is felülbírálja.)
Egy sajátos RMDSZ-sajtópolitika a fű alatt mégis kialakult. Úgy nevezik, hogy imádzskeltés. De ennek a stratégiának nem az a célja, hogy minél több erdélyi magyar olvasson magyar újságot, hanem az, hogy minél több szavazó a legsötétszürkébb ködben is rózsaszínűnek lássa a világot. Mindenki, aki a lószemüveget nem óhajtja elviselni, aki bírálni merészel, az fekete, mint az ördög – legalábbis az RMDSZ-sajtószemlélet színskáláján. Az olvasó szemét zavarja a valóságnak ellentmondó sok pacni, amely mögül felsejlik egy önelégült, elbizakodott, a közéletben kitanult politikusoktól, a sajtóban pedig beépített barátoktól és barátnőktől megtámogatott RMDSZ-vezetőség vidor arculata. Ennek a sajtópolitikának az lesz a következménye, hogy még kevesebben mondanak le a mindennapi kenyérről (esetleg sörről, na és?), hogy újságot vásároljanak, még kevesebben találkoznak naponta magyar szóval.
És nyakunkon a választások. Sokan azt sem fogják tudni, miért a nagy felhajtás a faluban, és vajon az RMDSZ egyáltalán létezik-e még. Ha a paptól románul akarják hallani az igét, majd a választási tudnivalókat is román forrásokból szerzik be. Esetleg éppen a nagy-romániásoktól. Vagy valamelyik konvenciós párt embereitől, de a kormányzati együttműködés tapasztalataiból kiindulva, ez szinte egyre megy.
Kár, nagy kár azokért a képviselőjelöltjeinkért, akik választóikat nem akarták megvakítani a 10 fényéves év ragyogó eredményeivel.

Érdekes, mennyire felrázta a világ hivatalos közvéleményét az osztrák Szabadság Párt készülődése a kormányzati szerepvállalásra. Azért különös, mert ennek a közvéleménynek a hangadói más esetekben meglehetősen aluszékonyak. Nagyokat ásítottak, amikor Nagy-Jugoszláviában hatalomba iktatták Milosevicset, aki tízéves balkáni háborúját még most sem fejezte be. És nem fontolgattak szankciókat, amikor Meciar szorítónak alakította át a szlovák kormányt. A világ most sem hív haza nagyköveteket, amikor a szélsőjobbos Benes-törvények igazolására felsorakozik az egész mérsékelt szlovák politikai középmezőny.
Az osztrák Szabadság Párt az európai környezetéhez hasonlítva, ahol nem volna helye a szélsőségeseknek, piskóta. Az SZP olyasmiket bátorkodott lobogójára tűzni, hogy megvédi hattyús tavait a bevándorlóktól, miközben valahol Oroszországban őshonos lakosság városait teszik az ostrom utáni Sztálingrádhoz hasonlatossá.
Az Ausztriával kapcsolatos túlfűtött aggodalom azért is furcsa, mert ez az ország a második világháború után bebizonyította, hogy szomszédaival nincs osztanivalója, máig megőrizte katonai függetlenségét (a dél-tiroli németek érdekében ugyan erélyesen és sikeresen fellépett, de csakis diplomáciai eszközöket vett igénybe). Továbbá Ausztria többé nem vetemedhetne agresszióra. A NATO bekerítette. Észak- és délkeleten még érintkezik ugyan olyan országokkal, ahol a szélsőségek felüthetik a fejüket, de ezek a kiskapuk bármikor lezárhatók néhány magyar–cseh vagy magyar–olasz előőrsjárattal. És még továbbá: fejlett demokráciákban, amilyen Ausztria politikai rendszere, közismert jelenség a szélsőségek hangjának letompulása hatalomra jutás után. Választások idején vitorláikba fogják a lakossági elégedetlenség szelét, majd civilizált hangra váltanak át, mert ilyen a neveltetésük.
Ezzel szemben a kevésbé fejlett társadalmakban – hogy finoman fejezzük ki magunkat – ennek pontosan az ellenkezője történik. Ezt mi a bőrünkön érezhetjük immár tíz éve. Miután a szélsőségesek bejutottak Románia kormányába, hangjuk felerősödött, nyíltan, a sajtó össztüzével az őshonos kisebbség ellen uszították a többségi lakosságot, hosszú időre megakadályozva elemi emberi jogok érvényesítését. Érdekes, ugye, hogy amikor C. V. Tudor és Gh. Funar pártja kormánykoalíciós tárgyalásokba kezdett Iliescuékkal, Izrael nem fenyegetőzött bukaresti nagykövetségének bezárásával. És most sem célozgatnak amerikai szankciókra, amikor a jelenlegi román kormányzó pártok szétszakadásával megteremtődik a táptalaj, a fertő szélsőbal és -jobb hatalmi felfutásához. Pedig a román szélsőséges hangok nekibátorodását már most érzékelhetné a világ. Például amikor az őshonos nemzeti kisebbség történelmi egyházainak vezetőit a sátán ügynökeinek nevezik, a hivatalos világközvélemény, ha tényleg olyan finnyás lenne, felkaphatná a fejét.
Csak az a baj, hogy érzékenysége nagyon szelektív.
De éppen Románia esetében vajon miért olyan „türelmes”? A helsinki meghívás újabb humbug volt?