Nits Árpád

Bizonyos politikai körök bennszülött és magyarországi fullajtárjai hatalmas energiát fektetnek minden olyan kezdeményezés megtorpedózásába, amely anyagi kötelezettséget róna az anyaország mindenkori kormányára. Napjainkban az egyetemi oktatásra kiutalt 2 milliárd forint és a határon túli magyarok különleges jogállása képezi az acsarkodó diverzió céltábláját.
Legújabb korunk bértollnokai – ők másokat ülepnyalóknak tartanak, és ezt „tárgyilagos publicisztikájukban” le is írják, ahogyan tanulták a szocialista-liberalista ki- és továbbképző tanfolyamokon, de mi maradjunk a kevésbé külvárosias kifejezésekkel –, tehát a bértollnokok akkor kaptak jelentősebb adag idegroham-pasztillát megrendelőiktől, amikor kiderült, hogy ők kimaradnak az egyetemalapítványi pénz forgatásából, és így nem tudják kompromittálni az elképzelést. Hogy mivel? Nem is rejtik véka alá: többek között átpasszoltatnák a Babeş–Bolyai Tudományegyetemnek multikulturális elherdálás céljából.
Ha az impulzushoz szükséges alapot nem fogják elügykezelni, fennáll annak a lehetősége, hogy végre valami megvalósul, amit nem lehet további támogatás nélkül légűrben hagyni. A Fidesz–FKGP–MDF-kormányzat különben is hangoztatja, hogy nem egyszeri juttatásról van szó, a sikertől függően jövőre is lesz költségvetési pénz az erdélyi magyar egyetemre. Mivel a magyarországi gazdasági fellendülés erre lehetőséget nyújt, még nagyobb biztonságot jelentő kerekebb összegre lehet számítani – pláne, ha kezelésébe a továbbiakban sem furakodhatnak be a mindent ellenző ellenzék neotalpnyalói (még ez is szalonképesebb kifejezés, ugye). Ebből az következik, hogy a következő kormánynak folytatnia kell a támogatás folyósítását, és mivel az MSZP meg az SZDSZ javában feni a bicskáját a 2002-es hatalomátvételre, a szépreményű múltbeli koalíció úgy érzi, hogy az ő örömét ürmösíti ez az adakozás.
Vajon elvi szempontok miatt akarja a mostani magyarországi ellenzék (a MIÉP kivételével) és annak legkedveltebb napilapja ugyanazt, mint a román szocialisták és az Adevărul? Korántsem. Manapság bizonyos politikai körökben az elveknek nincs jelentőségük. Sőt, az anyagiak sem számítanak. Egy olyan költségvetésben, amely 100 milliárdokat kénytelen a kereskedelmi bankokból budai sétányokra eltérített kisbetétek fedezésére fordítani, 2 vagy 5, vagy akár 10 milliárd forint meg sem kottyan. Viszont a következő kormányra is kötelező gesztus veszélyezteti a választási tőkét. A 45 + 10 év alatt Magyarország legkedveltebb tömegtájékoztatási eszközei arra nevelték a néma többség jelentős részét, hogy a határon túli magyarok nem léteznek és állandóan kellemetlenkednek. Az előző kormány pártjai kudarcaik ellenére is jelentős támogatottságot élveztek, többek között éppen azért, mert ellenezték a határon túli magyarok dédelgetését. Inkább játékteret nyitottak a keleti maffiáknak, mint törvényes építőtelepet a székely ácsoknak, de ez bizonyos választók szemében nem bűn. Ez is a szocialista elnevelés egyik kimagasló eredménye. Ha azonban az MSZP és az SZDSZ kénytelen vállalni a nem kívánt terhességet – hiszen elvetélése olyan összeomlást okozna, mint a Bolyai-egyetem egykori felszámolása –, szavazatokat vesztene. A régi elvtársak közül sokan elközömbösülnének, újakat pedig nem szerezne, mert a szegény rokonokkal együtt érző választók megmaradnának a Fidesz, az MKGP, az MDF és a MIÉP vonzáskörében.
Ugyanezért kötekednek a státustörvény szövegszerkesztőivel is, hátha azok izgalmukban elrontják, és akkor nem kell a következő egészségügyi kormányzatnak anyagi felelősséget vállalnia a külhoni magyar polgár aszpirinszükségletéért. Hiába mind célozgatnak a Határon Túli Magyarok Hivatalának illetékesei arra, hogy a kolozsvári esősebb időjárás miatt Magyarországon nem kell beruházni a szociális esernyőgyártásba, mert juttatásból csak azok fognak részesülni, akik az anyaországban dolgoznak és adóznak. Egyeseknek rendkívül szelektív a hallásuk.
Bár ki tudja… Lehet, hogy bizonyos esetekben a fején találják a szöget. Persze, nem véletlenül. Magukból indulnak ki. Kolozsváron élnek, de áldatlan tevékenységükért Budapesten nyújtják be a számlát, mert saját maguknak már rég elintézték a különleges jogállást (vagy a kettős állampolgárságot). Éppen azért kettős indíttatásból hadakoznak ellene: főnökeik útmutatására és saját meggyőződésükből. A különleges státus is árunak tekinthető: ha sokan rendelkeznek vele, veszít az értékéből. Legalábbis bizonyos bal-liberális szemlélet szerint, amely sietett is félteni bennünket attól, hogy kereskedni fogunk nemzetiségünkkel.
Szinte elviselhetetlen ellenszélben valósítja meg tehát a jelenlegi magyar kormány azt a néhány szerény lépést, amellyel helyzetünkön próbál könnyíteni. Ebből mi csak azt érzékeljük, amit kiszűrünk az országgyűlési viaskodásból és az erdélyi magyar újságokba becsempészett Fidesz-ellenes másodközlésekből. A legkétségbeejtőbb az, hogy meg van kötve a kezünk. Anyaországi jótevőink melletti kiállásunkkal ellenfeleik malmára hajtjuk a vizet. Akkor járnánk el ravaszul, vagyis politikusi értelemben helyesen, ha Magyarországon jártunkban halálra dicsérnénk a jelenlegi ellenzéket, élen Horn Gyulával, aki vasárnap az MTV 2-ön többek között azt vetette a mostani magyar kormány szemére, hogy magyarkodik és kereszténykedik. Meggyőzően állítanunk kellene, hogy mi is egy olyan magyar kormányt szeretnénk, amely bangladeskedik és budháskodik. Hátha bizonyos választórétegek feltételes reflexből azt mondanák, hogy elment az eszünk, és csak azért is elkezdenének másként gondolkodni. Vagy legalább csak gondolkodni.

Hülyítik a szegény népet a szélhámosok is, nemcsak a politikusok. Mostanában a földrengés jött divatba. Egyesek az előreláthatatlan katasztrófa bekövetkezési idejének és méretének pontos megjövendölésével kufárkodnak. A miszticizmus ezen a téren azért is vezet látványos eredményhez, mert nem látszik a pánikkeltéssel járó közvetlen anyagi haszon. Pedig a hiszékenység mindenképpen gazdagít valakiket. Ingyen senki sem facsarná az agyát manapság.
Kolozsváron egy szekta közös fohászkodásra szólította fel a lakosságot, mert ha nem követjük tanácsát, januárban kő kövön nem marad. Ez az ájtatos manó rájött annak a titkára, hogyan lehet biztosan fogadni. Ha véletlenül tényleg földrengés lesz, akkor ő, ugye, megmondta, tehát a túlélők a jövőben hiánytalanul pengessék le a szektaadót, mert ha nem… Ha pedig elmarad a földrengés, az annak köszönhető, hogy tanácsát megfogadva naponta buzgón lefohászkodtuk az általa előírt időt. Tehát ugye érdemes hallgatni a szavára? A jelek szerint már eddig is sok hívet gyűjtött magának, ha van pénze a röpcédula kinyomtatására tömegpéldányszámban.
Nehéz volna kikutatni, ki ötölte ki a biztos fogadás módszereit. Meditáló tanárok évek óta garanciával vállalják, hogy nemcsak tölcsérrel töltik a felvételizők fejébe a tudományt, hanem a bizottsági tagok megvásárlásával biztosítják a bejutást. Ha tanítványaiknak sikerül bejutniuk, nyertek, ha nem, akkor „becsületesen” visszaadják a taksát, így megmarad a hitelük.
Néhány szélhámos a hatóságokat is képes belekényszeríteni a táncba. Január 15-ére egy román származású amerikánus (állítólagos) fizikus beígért egy 7-esnél nagyobb méretű földrengést. De tudhat valamit a tektonikai lemezek tulajdonságairól, ezért hozzátette, hogy ha január közepén elmarad a katasztrófa, tovább izgulhatunk február végéig, mert addig még nagyobb méretű földrengéshez gyűl össze energia a mélyben. Mit tehet ilyenkor a közigazgatás? A lakosság megnyugtatására ismerteti a katasztrófák következményeit elhárító rendszer működőképességét. Ennek ugyanaz az eredménye, mint Rejtő Jenő vesztegzárában a rendőr felszólításának, hogy mindenki őrizze meg nyugalmát. Akkor is kitör a pánik, ha addig mindenki nyugodtan várta a fejlemények alakulását.
A biztosító társaságoknál megnövekedett forgalom láttán azt hihetnénk, hogy ez az amerikánus voltaképpen rangrejtett biztosítási ügynök. De ez nem valószínű, ugyanis a biztosítók az idén nem fogadnak olyan ügyfelet, akinek a háza nem maradna lábon 7-es méretű földrengés idején. A biztosítók azért biztosítók, hogy ne vállaljanak kockázatot. Hátha mégis bekövetkezik a jóslat, és akkor a főnökeik elővehetik őket gondatlan ügykezelésért. Ám ha a földrengésjós benne volna a bizniszben, nem engedné, hogy elszalasszák az ügyfelek jelentős részét, hiszen így az ő jutaléka is csökken. Erőltetné a rozoga házak biztosítását, még ha a kockázatból is részt kellene vállalnia. Ő tudja a leginkább, hogy egy földrengés időpontjára és méretére nehezebb ráhibázni, mint egy tizennégy találatos totószelvényt kitölteni.

Régen is megfordultak nyugati megfigyelők az országban. Jöttek magánkezdeményezésből vagy kormányzati, illetve független intézmények megbízásából, és jelentéseikben tapasztalataikat összevetették a Ceauşescu-rendszer kikent-kifent arculatával. Ez ma sem történik másként, a különbség csak annyi, hogy az ellenőrzés tárgyát egy demokratikusan megválasztott kormány imádzskeltő apparátusának dolgozatai képezik, amelyek tartalmazzák a legkisebb koalíciós partner, az RMDSZ kézjegyét is.
Egykor a hatósági vendéglátók gondoskodtak arról, hogy a nyugati megfigyelők megrekedjenek a hivatalos nyilatkozatok szintjén, így legtöbb esetben a mikrofonoktól és a kirendelt idegenvezetőktől, tolmácsoktól rettegő (vagy azokhoz önként igazodó) „felelős tényezők” betanult szövegét kapták arról, hogy az egész nép egy emberként követi szeretett vezetőjét a szocializmus építésének rögös, de reményteljes távlatokhoz vezető útján, és ebben természetesen a nemzeti kisebbség sem kivétel. Ma a megfigyelők akadálytalanul elvegyülhetnének a mélyrétegekben, de nem érdemes. Jelentésüket odahaza a túlbuzgóság jelének tekinthetnék, ha az nem egyezik a nemzetiségi kérdés modell értékű megoldásának hivatalosan kidolgozott és az illetékes kisebbség képviselete által megerősített képletével.
Ezért legitim, pontosabban statutáris képviselőinknek különösképpen vigyázniuk kellene nyilatkozataikra. Azokat sokkal inkább készpénznek veszik a megfigyelők, mint régen az egyke párt központjából kijelölt megbízottjainkét.
Persze, megértjük: ha képviselőink kormánytisztségeket vállaltak, nem tehetnek úgy, mint régen egyes jobb érzésű kiemelt kádereink. Nem kacsinthatnak, vagy nem bökdöshetik finoman az asztal alatt a külföldi vendég lábát, jelezve, hogy amit mondanak, annak az ellenkezője sem igaz. Az ilyen jelbeszéd ma egyet jelentene azzal, hogy nézze, uram, ha feltárnám a valós tényállást, most senki sem törné ki a nyakam, nem vinne el a szeku, ellenben megsérteném a pártfegyelmet, ami beláthatatlan anyagi következményekkel járhat. Igen, mi már sok mindent megértünk a tíz, különösképpen az utóbbi három (kormányzati) évben, ezért nem vesszük túlságosan zokon, hogy egyes illetékeseink ugyanazt mondják, mint az államelnöki vagy a kormánypalota bérlői.
Azt azonban jogosan elvárhatjuk, hogy ne vigyék túlzásba a dicsekvést. Ahogy régen mondogattuk: ne tegyenek rá egy lapáttal.
Egy ilyen rálapátolás eredményeként elhitették a világgal, hogy a marosvásárhelyi Bolyai-líceumot visszaszolgáltatták jogos tulajdonosának, a református egyháznak. A magyar külügyminiszternek a kormányban való cselekvő részvétel jeleként ismertették a vívmányt, a Duna tévében is siettek megnyugtatni a világ közvéleményét, hogy aggodalomra semmi ok, a dolgok jó irányban haladnak.
Pedig humbug az egész! A kolozsvári magyar szövetség megalakulásának 10. évfordulóján Fülöp G. Dénes marosvásárhelyi református esperes elmondta, hogy a Hivatalos Közlöny két kurta sorban közölte a kormány visszakozását a Bolyai-líceum ügyében.
Jellemző, hogy az újabb kudarcot a hírforrások, a legkedveltebb sajtóorgánumok nem kürtölték sietve világgá.
Úgy látszik, illetékeseink nem akarják rontani eurófóriánkat.

Adószakértők mondták, hogy a jövő év elején a vásárlások összegezésével fogják felbecsülni az adóbevallások őszinteségét. Ha tehát valaki jobban él, mint fizetése megengedné, ne merészelje letagadni láthatatlan jövedelmét, mert a körme alá néznek.
Próbáljunk előrefutni az időben, lássuk, hogyan néz majd ki az adóűrlap és a valóság összevetése.
Szerény tömbházlakás ajtóján csengetnének, de hiába. A behatolási kísérlet dörömböléssel folytatódik.
– Adóhatóság! Kinyitni! – Majd az ajtó megnyílása után elhangzik az első keresztkérdés: – Miért nem működik a csengő?
– A villamos energia adótartalma kiütötte a biztosítékot.
– Ez nem a mi asztalunk. Hogy a megadózott jövedelmét milyen áruforgalmi adó kifizetésére fordítja, az a maga baja. Ön Átlag Béla? Ne is válaszoljon. Mindent tudunk magáról. Itt van a kimutatás tavalyi költekezéséről. Kezdjük az elején. 2000. január 25-én kifizetett a lakóközösségi társaságnak 650 000 lejt az 1999. novemberi közös költségekért. Beismeri?
– Töredelmesen.
– Mi több, 160 000 lejjel növelte a forgóalapot.
– De csak kényszer hatására.
– Nem az a kérdés, hogy miért fizetett, hanem hogy miből.
– Magam sem tudom.
– Na ez az! Ön, Átlag Béla, adóbevallása szerint 2000 januárjában 810 000 lejes fizetésén kívül semmilyen jövedelmet sem valósított meg, felesége decemberben elfogyasztotta munkanélküli segélyét, gyermekei, ha akarnának sem tudnának koldulni vagy Avram Iancu szeme láttára autóablakot mosni, mert a maffia nem engedné. Látja, mindent tudunk, kár tagadni. Miből vett januárban 15 kenyeret, hogy legalább azzal lakjanak jól, ha fizetését a blokk-költségre fordította?
– Kenyeret nem vásároltam. Hajnalonként kukáztunk.
– Ne hazudjon! A kukákba már rég nem kerül száraz kenyér. És még valami. Miből fizette ki 750 000 lejes lakásadóját?
– Itt valami tévedés forog fenn. A lakásadót nem fizettem ki…
– Januárban nem. De februárban vagy márciusban? Amikor a még nagyobb decemberi és januári közköltséget is kifizette? Mi megértjük, hogy egyik hónapban koplaltak, de egész évben nem bírták volna ki mellékes jövedelem nélkül. Gyorsan ki vele.
– Bevallom, a lakásadóval most is adós vagyok.
– Igen? Ezt ellenőrizzük, de tudja meg, ha kiderül, hogy a lakásadóra is költekezett, megüti a bokáját!
Ez így mehetne több millió háztartásban. Buzgó adóellenőrök pótadót vethetnek ki az ószeren eladott télikabátok árára, a falun élő anyóstól kapott alamizsnára, mindarra, amivel a létminimum alatt élők áttengetik magukat a XX. század utolsó évén.
Lehetnek azonban kivételek is.
Politikailag rosszul tájékozódó adóellenőr véletlenül becsengethet egy sarokháznál, ahol tönkrement bank egykori menedzsere tengeti mindennapjait. Az adóbevallásban a munkanélküli segélyen kívül semmilyen jövedelem sem szerepel, viszont az udvaron lévő egyik garázsba nemrég behajtott egy ötkerékmeghajtású, hároméltű hobbiautó. Ennek eredetét próbálja kipuhatolni az adóellenőr.
– Számla van?
– Már hogy lenne? Az utcán találtam. És ne sokat akadékoskodjon, mert szólok az ügyvédemnek, aki bejáratos a parlamentbe, és elintézi magát az alkotmánybíróságon.
– Akkor bocsánat az ártatlanság vélelmének megszegéséért.

Kolozsvári újságok összefogásával közös akciót kellene kezdeményezni: a helyhatósági választásokig előbb havonta, aztán hetente, majd naponta közöljék azoknak a tanácsosoknak a névsorát, akik hozzájárultak a helyi adók 50 százalékos növeléséhez. Nem egyébért, de jó volna tudni, mekkora lelkesedéssel szavazzunk – pártvonzalmi és nemzetiségi különbségekre való tekintet nélkül – azok listáira, akik szavazatukkal biztosítják világjáró polgármesterünk és hódolói további napidíjainak fedezetét, a rendes és rendkívüli gyűléspénzek egyre és szépen növekvő pénzügyi keretét, hogy a bágyadtan pislogó és rövid életű macskaszemekre fordított és egyéb felesleges kiadásokról ne is szóljunk.
A listát természetesen nyitva kellene hagyni, mert szüntelenül körvonalazódnak az újabb népnyúzó ötletek. Most például az ortodox katedrális kifestéséhez akarnának legombolni havonta minden lakostól 5000 lejt. Nem nagy összeg? Kérdezzük meg azoktól, akik 500 000 lejes munkanélküli segélyből vagy nyugdíjból próbálják meg a lehetetlent, vagyis a 750 000 lejes lakásadó lepengetését. Különben valamely egyház támogatásának általános kötelezése ellenkezik a vallásszabadság alkotmányban lefektetett elvével, tehát ha a helyi tanácsban megszületik a határozat, a prefektusnak hivatalból meg kell óvnia (igaz, sokszor láttunk már karón varjút). Mégis jó volna kiemelten népszerűsíteni azokat a tanácsosokat, akik felekezeti hovatartozás nélkül mindenkit az ortodox egyház adóköteles alattvalóivá tennének. Az ilyenek más disznóságra is képesek.
A siker természetesen nem garantálható. Egyáltalán nem valószínű, hogy a túlbuzgó tanácsosokat tartalmazó választási listák nem kapnák meg a befuttatáshoz elegendő számú pecsétet. Egyrészt azért, mert a szavazópolgárok jelentős része nem olvas újságot. Másrészt azért, mert olvas, de olyan újságot, amely biztosítja a népnek a szociális demokrácia és hazafiság szellemében történő nevelését, márpedig ennek a szellemnek szüksége van bizonyos személyek újraválasztására. Ennek ellenére próbálkozni kellene. Hátha mégsem olyan magas a népbutítás hatásfoka, hátha ébredezik már a szendergő többség, és nemcsak a szakszervezeti vezérek vezényletére üvöltözi időnként ütemesen, hogy hóci, hóci. (Ami reformkorunk politikai szótára szerint azt jelenti, hogy tolvajok, tolvajok.)
A kísérlet negatív eredmény esetén visszaüthet az átlagpolgárokra, mert ha a pellengér ellenére újra bekerülnek a helyi hatalomba az adóbarát tanácsosok, akkor a központi kormányzat nyugodtan tovább csavarhatja az adóprést. Bevezetheti például a gyalogútadót, amely alól természetesen mentesülnének a politikusok és a nagyvállalkozók. A vadászterepjárók amúgy sem férnek el a gyalogösvényeken, tehát nem koptathatják. A befolyt nagyobb összegekből a parlamenti tagok, a kormánytisztviselők, más közhivatalnokok – párthovatartozásra való tekintet nélkül – nagyobb jutalékokat szavazhatnak meg maguknak a választott vagy kinevezett tisztségekben, igazgató- és más tanácsokban, ahol tanácstalanságuknak adnak hangot, amikor a válságból kivezető útról kellene társalogni.
De ha a kolozsvári kísérlet sikerül, vagyis az adónövelő tanácsosok nem jutnak a városvezetésbe, akkor a parlamenti választások idején országos méretben meg lehetne ismételni. Hátha egyszer elérnénk, hogy egy fillérrel sem kerül be több pénz a költségvetésbe, mint amennyi feltétlenül szükséges a társadalmi szolgáltatásokhoz: egészségügyhöz, szociális hálóhoz, honvédelemhez, tanügyhöz, igazságügyhöz stb. Akkor a szakszervezeti vezérek nem ordíttathatnák a tüntetőkkel, hogy hóci. Mert nem lenne miből lopni.