Nits Árpád

Újabb fényes bizonyítékát láthatjuk annak, hogy a kolozsvári – és általában az erdélyi – magyarság ügyének egyik legkövetkezetesebb védnöke Gheorghe Funar, tehát a közelgő polgármester-választásokon egyet se töprengjünk, üssük rá a pecsétet.
Szakavatott érdekvédőnk most azt vette a fejébe, hogy helyi népszámlálást rendez annak kimutatására, hogy itt már nincs 20 százaléknyi magyarság. Látszólag azért töri magát, hogy ne alkalmazzon magyarul is tudó hivatalnokokat, de ez csak ürügy. A hajszálgörbülés legkisebb veszélye nélkül a köztisztviselői törvényt is semmibe vehetné. Törvény mondja ki, ugye, hogy a város határában legyen román-magyar helységnévtábla, ehelyett van román-római felirat, ahogyan a pontosan tíz éve halott keresztapa akarta. (Egyszer biztosan két élő nyelven készülő felirat lesz külmunicípiumunk határában, de az roma-román lesz.) Továbbá törvény van a műemlékvédelemre, és Funar számtalanszor bebizonyította, hogy azt is büntetlenül megszegheti. Arról már nem érdemes szólni, hogy mi történne egy rendes román állampolgárral, ha bírósági idézésre sajtóértekezlettel válaszolna.
A helyi népszámlálással tehát valami hátsó célja lehet. Például az, hogy ország-világ előtt szemléltesse az etnikai tisztogatás mértékét, amely rendszertől és kormánytól függetlenül hatékonyan folytatódik Romániában.
Erre a jelenségre mások is megpróbálták felhívni a figyelmet, de óriási felhördülés volt a válaszreakció. Kormány- és ellenzéki pártok egybehangzóan elítélték azt, aki az évtized elején a boszniai eseményekkel egy napon merészelte emlegetni a romániai hatalmi „toleranciát”. Sőt, bizonyos RMDSZ-berkek is kifejezték elhatárolódásukat, mondván, hogy az asszimiláció összetévesztése az etnikai tisztogatással olyan, mint a sulyokelvetés. Talán éppen akkor hangzott el először, hogy „közöttünk is vannak szélsőségesek”. Pedig az akkori problémafelvetés nem jutott túl a véleménynyilvánítás szintjén. Milyen lenne a válasz egy tekintélyes felmérőapparátust igénylő kísérletre? Ugyanis annak számszerűsített kimutatása, hogy egy népszámlálás eredménye fél évtized múltán teljesen hasznavehetetlen, az asszimilációnál jóval többet bizonyít.
Egészen másként fest a dolog, ha a kezdeményezés Funártól indul el. Neki senki sem mondja, hogy most éppen más felmérésre kell a pénz, vagy hogy ne rontsa az ország euroatlanti megítélését, éppen most, amikor … (a pontokat tetszés szerint mindenki behelyettesítheti a leghétköznapibb sorsdöntő dátummal). Azzal sem próbálják leszerelni, hogy ilyesmivel nem jó kirukkolni éppen abban az országban, amelyben modellértékűen megoldották az RMDSZ kormányzati tényezőségét. Funárnak mindent ki szabad mondani, mindent be szabad bizonyítani, még azt is, hogy Románia diplomatái hazudnak, amikor a magyar kisebbség jó közérzetéről propagandáznak Nyugaton. Funar a leghitelesebben közvetítheti sérelmeinket. Ha Funar primar aláírással jelenik meg egy közlemény arról, hogy Kolozsvár magyar lakossága 5 év alatt 5 százalékkal csökkent, legtudományosabb magyar sajtóelemezgetőink sem mondhatják, hogy a kisebbségi újságírók túlsiránkozzák helyzetünket.
Ilyen jószolgálatokat egyetlen más kolozsvári polgármester sem tehetne. Segítsünk hát híveinek a szavazáskor. (Persze vessünk számot azzal, hogy így az ország – románok és magyarok – érdeke ellen cselekszünk, de ha már úgyis mindegy…)

Évfordulós ünnepség Menyőben és Szilágycsehben
Tövisháton a sajtó mérsékelt érdeklődése közepette emlékeztek december 19-én a tíz évvel ezelőtt történtekre. A napjaink legbanálisabb eseményeiről is elmaradhatatlan krónikások, a videokamerások teljességgel hiányoztak a menyői templomból és a szilágycsehi művelődési házból.
A felújított menyői református templomban ezen a vasárnapon az egykori menyői lelkész, Tőkés László püspök hirdetett igét. Jelezte: csapdahelyzetbe jutottunk, betonként vesz körül a kilátástalanság, mintha objektív valóság foglyai lennénk. Nem látjuk az alagút végét és ebben a helyzetben túlértékeljük a nehézségeket, lebecsüljük a megtett utat. Jó irányban kell keresni a kiutat, ott kell folytatni a forradalmi változtatásokat, ahol 1989-ben elkezdtük. Isten áldását kérte országunkra, hogy megmeneküljön válságos helyzetéből, nemzetünkre, hogy megmaradhasson.
Szilágyi Kupás Éva menyői lelkész a XIII. századtól vezette le Menyő történelmi szerepét. Akkoriban Sándorházának neveztek egy közeli települést, mielőtt a tatárok felperzselték volna. Megmaradt lakossága a félreeső völgykatlanba menekült, a Menhelyre, amely később Menő, majd Menyő lett. 1989. december 17-én, amikor Tőkés Lászlót és családját ide hurcolták, Menyő ismét menedékhely lett, bár vesztőhelynek szánták. Azokra a sorsfordító napokra emlékezett Baksai Károly egyházközségi főgondnok, Tőkés István teológiai professzor, Seres Dénes szilágysági és Csapó József bihari szenátor, Mátyus Éva, a zsibói RMDSZ-szervezet megbízottja, Molnár Károly akkori szilágycsehi lelkész, a zilahi egyházmegye mostani esperese, Ady Áron akkori egyházközségi gondnok, Varga Jenő szemtanú, Virág Károly akkori szilágyfőkeresztúri lelkész, Gazda István temesvári lelkipásztor. A méltatások szüneteiben menyői fiatalok szavaltak és énekeltek, a zilahi Wesselényi-kollégium és a zilahi belvárosi líceum kórusa adta elő az alkalomra előkészített műsorát.
Kovács Zoltán főgondnok a királyhágó-melléki egyházkerület díszoklevelét nyújtotta át Menyő és Désháza keresztény népének a 10 évvel ezelőtti helytállásért. Egyéni kitüntetésben részesültek a désházai polgári őrszolgálat egykori részvevői: Nagy István, Lakatos Zsigmond, Lakatos István, Nagy Samu Lajos, Hunyadi Imre, Németi Nagy Sándor, Nagy Ferenc, Máthé László, Debreceni József, Hunyadi József, Hunyadi István, Sándor Imre, Oláh Lajos, Hunyadi Dezső, Szarvadi András, Molnár Imre, Nagy Sándor, Nagy Albert, Nagy Imre, Lakatos Dénes. A menyői templomban a megemlékezést a szilágycsehi teológus ifjak műsora zárta.
Délután, a szilágycsehi művelődési ház zsúfolt nézőtere előtt, a helybéli RMDSZ-szervezet részéről – amely fennállásának szintén 10. évfordulóját ünnepli – Bara Zoltán nyitotta meg az ünnepséget. Előbb a Bopperock együttes, majd a Ferenczy György vezette Rezeda népdalegyüttes szórakoztatta a közönséget. Ezután mondott beszédet Csapó József és Tőkés László, majd Kovács Zoltán átadta a díszoklevelet Szilágycseh keresztény népének az 1989. decemberi helytállásért. Az ünnepségre románok is eljöttek, ezért Tőkés László románul is emlékeztetett a 10 évvel ezelőtti példás összefogásra, az akkori szép reményekre, amelyeket éltetni kell. Molnár Kálmán ismertette a Tövisháti emlékezések 1989–1999 című kötetet, amely a zilahi egyházmegye gondozásában jelent meg. A teológus fiatalok zenés-táncos fonójelenete zárta a szilágycsehi ünnepi műsort.
Kötetlen beszélgetések során kitűnt, hogy nemcsak a környék, hanem Temesvártól Székelyudvarhelyig Erdély és Partium szinte mindegyik tájegysége képviseltette magát a menyői és a szilágycsehi ünnepségen. A nép emlékezőtehetségében bízni lehet.

Theodor Stolojan olyan talonember Romániában, amilyen Németh Miklós Magyarországon. A szocialista nómenklatúra hatalmi visszakapaszkodásának meghatározó pillanataiban felmutatják őket, emlékeztetik a népet az ötforintos, illetve az ötven lejes kenyérre.
Érdekes, hogy Romániában szóba sem jöhetnek Németh Miklós korszaktársai, olyan miniszterelnökök, akik öt lejnél olcsóbban mérték a nép kenyerét. Igaz, hogy azt a román kenyeret szárazon kellett fogyasztani, egyrészt mert frissen nem engedték forgalmazni, nehogy túlpörögjön a fogyasztás, másrészt mert a vajat szűkösen adagolták hozzá. Ez nem volna akadály, a stupid people gyorsan felejt. Ahogy Németh Miklósnak kész elnézni az adóssághalmozást, épp úgy Verdeţnek vagy Dăscălescunak sem vetné a szemére az éheztetést. De 1989 előtt román miniszterelnök nem képezhette a személyi kultusz alanyát. A diktátor árnyékában lézengett, szürke tagja volt a főtapsnokok seregének. Nem is volt szabad miniszterelnöknek nevezni, mert elnök csak egy lehetett. Ezért a román nép nem emlékszik egykori kormányfőire. A rokonszenv a főszereplőre irányulna, ha feltámaszthatnák.
Stolojan viszont ideális megfelelője Némethnek. Miniszterelnöksége idején még tűrhető volt az élet, és ezt kellően gyakori közszereplésein sikerült kapcsolatba hozni pénzügyi szakértelmével. Kétségtelen, hogy ha holnap lennének Romániában a választások és Stolojan valamelyik szocialista utódpárt színeiben indulna, miniszterelnök lehetne belőle. Elnök nem, mert eddigi előválasztási kampányában Iliescu korteseként viselkedik. Nemrég például kifejtette, hogy véleménye szerint jelentősen beszűkült a következő elnök mozgástere, ugyanis Constantinescu megtöltötte környezetét rokonaival, ismerőseivel. Ugye – tette hozzá –, Iliescuban volt annyi jóérzés, hogy ilyesmit nem művelt, de ha visszatér a Cotroceni palotába, párthívei követelni fogják a precedens megismétlését. Stolojan gyorsan elfelejtette – és feledtetni igyekszik –, hogy Iliescu nemcsak az államelnöki palotát, hanem a kormányépületet is megtöltötte az egykori KISZ KB-val, vagyis volt kollégáival. Hogy a rokonaival miért nem rukkolt elő? Két anyával nehéz a családot felvonultatni.
Demokratikus rendszerben mindenki, így Stolojan is szíve és érdeke választottjának propagandázhat. A nagyobbik baj ott kezdődik, hogy Stolojan pénzügyi szakértelmének és sikeres (mert rövid) miniszterelnökségének emléke feledteti azt, hogy Iliescu pénzügyminisztere volt éppen akkor, amikor az ország feltartóztathatatlanul elindult a gazdasági lejtőn. Az okok rangsorolásában a termelési viszonyok legfontosabbika, a tulajdonviszonyok alakulásának az elemzéséből kell kiindulnunk. Stolojan pénzügyminiszterkedésének idején zajlott le a vadprivatizáció első hulláma, amikor az „egykori” pártaktivisták, szekusok, valamint diplomatáknak, tolmácsoknak és idegenvezetőknek álcázott kémek és kémelhárítók, udvari költők és hivatalos történelmi filmrendezők, továbbá más hatalmi beszállítók zavartalanul, a pénzmosás fárasztó műveletének kiiktatásával befektethették kétes eredetű vagyonukat.
Abban az időszakban pénzügyminisztériumi sajtóértekezleten hangzott el a kérdés: az infláció megfékezésére miért nem alkalmaznak korlátozott pénzbeváltást? Stolojan válasza: a lakosságnál lévő monetáris többletre alapozzák a privatizációt. Az újságírók egy része (ama bizonyos része) nem akart hinni a fülének. Hiszen jól tudjuk, kiknek a kezében lehetett a monetáris többlet! Akkoriban még elevenen élt a remény, hogy a mesés diktátori vagyon, a svájci folyószámlák tartalma is a népjólétet és nem a nómenklatúra meggazdagodását fogja szolgálni. Hiába – vonta meg a vállát Stolojan –, a privatizáció megkezdéséhez lakossági pénzfelesleg szükséges.
Ion Iliescu és Petre Roman tehát Theodor Stolojan közreműködésével valósította meg az egykori nómenklatúra aranyálmát: apáink főnökeinek fiaiból lettek fiaink tulajdonosai.
Egye fene – mondanánk, ha az újgazdagok társasága olyan volna, mint a nyugati tőkésréteg, vagyis élni hagyná a munkavállalók tömegét, de ehhez a romániai tulajdonosoknak nincs tehetségük. És ebben testesül meg Stolojan nagy vétke: jól tudta, mert közelebbről ismerte a nómenklatúrát, hogy nem lesz képes a gazdasági élet fellendítésére, mégis annak kezére bízta a közvagyon jelentős részét.
Hogy nem tehetett másként? Hát persze, sejtjük, hogy azonnal elmozdították volna, ha nem engedelmeskedik a felülről (vagy inkább a kulisszák mögül) rángatott spárgáknak. Azok, akik a forradalom eltulajdonítása érdekében a terroristamesét kiötölték, később őt is kilőtték volna, esetleg éppen egy bányászjárással, ha nem teljesíti a nómenklatúra elvárásait. De szakértői vénáját éppen ilyen nehéz körülmények között bizonyíthatta volna igazán. Ha azt a bizonyos „lakossági” monetáris többletet a szocialista csődtömegbe irányítja, hogy apáink főnökeinek fiai egyék meg saját apáik főztjét, akkor Románia gazdaságának ráfizetéses mamutjai nem a lakosságot, hanem a tehetségtelen, műveletlen, parazita réteget temetik maguk alá.
1991 őszén, miniszterelnökségének első napjaiban Theodor Stolojan Mugur Isărescuval közösen tartott sajtóértekezletet. Közép-délkelet Európa másik legközismertebb, egyben legstabilabb pénzügyi szakemberével – a frissen kinevezett mostani miniszterelnökkel – tehát már akkoriban szorosan együttműködött. Közös erőfeszítéssel az országot megmenthették volna a kommunista nómenklatúrától. Valamiért nem tették meg.
Mi okunk volna abban reménykedni, hogy az új évezredben új életet kezdenek?

Manapság a rádióhullámok zenei étertérsége olyan, mint a homoksivatag. Amikor elegünk van a hírekből, a kommentárokból, a beszéljük megekből, csavargathatjuk napestig az állomáskereső gombját, mert az egyhangú csinn-bumm, bumm-bumm és egyéb összefüggéstelen zajon kívül semmit sem találunk. Az aszfalttáncosok számára írott kottákon mintha elfelejtenék feltüntetni az oldalszámot, hogy az „előadóművészek” ne tudják, hol a kezdet és hol kellene végre abbahagyni.
Borzasztóan egyhangú az európaivá kiszélesedett ultrarövid hullámsáv is. A gügye csevegések szüneteiben a kereskedelmi adók zenei szerkesztőinek ugyanazok az idegbajos zeneszámok jutnak eszükbe. A valamikori bukaresti 3-as műsor, amely az „átkosban” többnyire valódi zenét sugárzott, most olyan hangulatot áraszt, mintha újabb típusú KISZ-titkárok mozgósítanák a hallgatóságot az ifjúság csütörtökeire.
Térségünkben talán egyetlen „fogható” kivétel a kolozsvári görög keleti katedrális tornyából sugárzó Radio Renaşterea. Az, hogy orgonahangversenyt gyakran közvetít, nem lenne rendkívüli, ahogy mondani szokás, profiljába vág. De egy alkalommal azt hittem, hogy véletlenül besugároz Kolozsvárra a Bartók rádió: majdnem egy óráig hallgathattam Brahms magyar táncait a 92 Mhz tájékán. Máskor Beethoven-, Liszt-, Vivaldi-, Mozart-művekkel kényeztet a Renasterea.
Ezért fogadtam fokozott érdeklődéssel a hírt, hogy ez a rádióállomás állítólag zavarja Kolozsváron a Kossuth rádió műsorát. Nem hiszem, hogy az ultrarövid antennáról olyan alacsony harmonikus frekvenciák is kisugározódnának. Inkább gyanítom, hogy a repülőtér rádiójelző tornya a ludas. Ugyanaz a rásípolás felerősödve hallatszik a szamosfalvi úton. (Érthetetlen, miért teszik olyan közel a műsorszórás hullámsávjához a rádiótorony frekvenciáját. A közép- és a hosszúhullám között bőven akad hely.) De nem ez a lényeg, hanem az, ahogyan a Renaşterea felelős vezetője válaszolt a Szabadság munkatársának felvetésére. Ő sem tartja valószínűnek az átfedést, de kikéri szakemberek véleményét, és ha szükséges, intézkedik.
Képzeljük el, hogyan hangzott volna a válasz, ha a katedrális tornyában a polgármester vagy valamelyik csicskása kezelné a rádióadót.
Persze, akkor a Renaşterea műsora is más lenne. Nem mindenkinek volt zenei gyerekszobája.
(Mellesleg, a december 1-jei ünnepségek kapcsán jut eszünkbe: nem ártana megkérdezni a gyulai románoktól, hogyan esne nekik, ha a nyakukra ültetnének egy számukra rokonszenvtelen polgármestert, aki augusztus 20-án kipirosfehérzöldezné a Nicolae Bălcescu Gimnáziumot, és rendőröket állítana a díszlet őrzésére.)

Hétmillió forintot szántak kolozsvári társadalomkutatóknak, hogy kipuhatolják, érdemes-e az MTV-be beolvasztani a Duna tévét.
Rögtön eszembe jutott Szabó Csaba cikke, amelyben források után kutatott, hogy egy megszülendő magyar család-érdekvédelmi szövetség gyermeknevelési pótsegélyt folyósíthasson tagjainak. Ugye, akadna pénz? Ha ilyen jelentős tételek megfelelő kezekbe jutnának, a Duna tévé nézőtábora néhány évtized múlva sem fogyna el Erdélyben.
A véleménykutatás is hasznos, úgy értve, hogy ha közzéteszik, el lehet vele tölteni az időt, mint a keresztrejtvénnyel. Legalább addig felejti az átlagember az évi hétmillióból – hetvenszer értéktelenebb lejből, nem forintból! – fakadó nehézségbőséget. Bár amióta a tanulmányszakértők éppen Kolozsváron kimutatták, hogy az erdélyi magyar közvélekedők többsége szerint szükségtelen az önálló, magyar, állami egyetem, mi a felmérésekkel már nem tudunk önfeledten elszórakozni. A tudományosan megmagyarázott módszerekkel feltárt valóságunknak az ellenkezőjében is kételkedünk, a következményektől pedig egyenesen irtózunk. Egy-egy felméréstől olyan szövődmény maradhat vissza, mint a Petőfi–Schiller-féle merevgörcs.
Elgondolni is rossz, mi történik, ha a tanulmányozók kimutatják, hogy mi, erdélyi magyar médiafogyasztók az MTV-t szeretnénk beolvasztani a Duna tévébe, és nem fordítva. Ha ezt a felmérésbeli (tehát képzeletbeli) kívánságunkat megvalósítják a megrendelők, a jelenlegi trendből arra számíthatunk, hogy az MTV élére is egyre több alelnököt neveznének ki a Maros-partról, bukaresti tudósítóknak pedig olyan tehetségeket kutatnának fel, akik akkor jelentik be az RMDSZ kormányszereplésének újabb sikerét, amikor a kudarc már javában körvonalazódik (lásd a tanügyi törvény esetét). Egybeintegrálás után az MTV 2-ben sem láthatnánk egy hónapig azt a szerkesztőt, aki az új alelnökök által utált személyt megjeleníti a képernyőn, ugyanakkor alákérdezéses interjúkban gyönyörködhetnénk, valahányszor Markó Béla megharagszik bírálóira.
A kutatási eredmények ismerete hiányában egyelőre a Duna tévé tiltakozik hevesen nézettségének firtatása ellen, hivatkozva alkotmányra, országgyűlésre, médiatörvényre, mindenre, amihez nekünk semmi közünk, mert nem vagyunk kettős állampolgárok. Nem lehetünk azok, mert az RMDSZ nem kért nekünk ilyen nagy kabátot. És ha azok is lennénk, az MSZP és az SZDSZ, anyaországi mostohagyámjaink akkor is megtiltanák, hogy beleszóljunk Magyarország belügyeibe. Így pedig mit dönthet el egy Kolozsváron készülő tanulmány?
Amíg kiderítik, melyik tévé tanulmányoztathatja a másik nézőtáborát, sok médiahajó elúszik a Dunán. De ha már a hétmillió forintot elkülönítették, utalják át az erdélyi magyar család-érdekvédelmi pártnak. Temérdek gyermektápszert lehetne venni belőle.
Különben ez az eset is megkettőzött óvatosságra kell hogy ösztönözze azokat, akik az erdélyi magyar magánegyetemnek szánt jelentősebb összeg gondnokát kiszemelik. Mondta is valaki, hogy ne adják azok kezébe a pénzt, akik a Bolyai-egyetem ügyét nem képviselték eléggé odaadóan. Nem idézem pontosan az illetőt, nehogy ráismerjünk, mert hiába országgyűlési képviselő, mi nem akarjuk tartani vele a kapcsolatot. MSZP-vel, SZDSZ-szel és mindenkivel, aki rosszul súgott az egyetem ügyében, barátkozunk, de vele nem.

Mindenütt rossz, de itthon pláne nem a legjobb – mondogatjuk, ha nyugatabbra fekvő régiókéhoz hasonlítjuk helyzetünket. Persze akadnak kivételes vonatkozások. Ha az anyaországhatáron túli magyar szervezetek vezetőit vesszük szemügyre, még a keletebbre élő sorstársainkat is irigyelhetjük. Miért nem tudott megáldani a sors egy olyan RMDSZ-elnökkel, amilyen Kovács Miklós, aki a kárpátaljai magyarok elvárásait nem szereli le, hanem a nehezebb körülmények között is kiáll értük? Egy Durai Miklós-zsánerű politikusról (akit csak átmenetileg vesztegeltettek a tiszteletbeli elnökség holtvágányán, és a legelső alkalommal beemeltek az operatív vezetésbe ügyvezető elnöknek) nem is álmodozhatunk.
De hagyjuk a sóvárgást. Aki kicsivel megelégszik, sokat úgysem érdemel.
Viszont vannak dolgok, amelyek tekintetében a mi helyzetünk irigylésre méltó.
Képzeljük el, mi történt volna, ha Orbán Viktor erdélyi magyarként jelenti ki, hogy őt és a rokonait, barátait, párttársait állami pénzen megfigyeltették a titkosrendőrséggel, nemcsak 1989 előtt, hanem főleg azután. Vajon itt is parlamenti kivizsgáló bizottságot hoznak létre, amely hónapokig biztosítja a politikai pankrációhoz a porondot? Ugyan! Romániában nem szükséges belecsimpaszkodni egy-két szóba, van itt bőven lényeges rágódnivaló. Gazdasági mélyrepülés, civakodó kormánykoalíció, amelynek nincs szüksége ellenzékre stb. Másodszor: bármennyi ostobaság, politikai kabaréba illő sutaság történjék a hatalom magaslatain, arra azért ritkán akad példa, hogy axiómák megcáfolásával foglalkozzanak.
Mert az bizonyításra nem szoruló alaptétel, hogy az egyke párt, amely hivatalosan rendelkezett a titkosrendőrség fölött, a többpártrendszeres demokrácia kitörése után nem hülye egyből kiengedni a kezéből a gyeplőt. A világért sem adja fel korábbi meghitt kapcsolatait. Gondoljunk csak arra, mennyi előnye származik a szekus-dossziék szelektív elővarázsolásából.
Egyébként több példa bizonyítja, hogy Romániában a titkosrendőrség munkaadói nem olyan mimózalelkűek. Egy alkalommal Székelyudvarhely lakossága tetten érte a szimatolókat, de az akció letagadására korántsem indult parlamenti kivizsgálás, ellenkezőleg, Románország legkedveltebb napilapja, a Népszikra (nem kitalált név, 1989 decemberében így hívták: Scânteia Poporului) még fel is háborodott, hogy civilek merészelik akadályozni az államhatalmi szervek munkáját. Amikor pedig egy Maros megyei lelkész leleplezett egy tolakodó érdeklődőt, még félhivatalos állásfoglalással sem próbálták menteni a mundér becsületét, hanem a tetten ért szekusra bízták a mosakodást.
Jeszenszky Géza leveléből sem kavarhattak volna politikai botrányt, ha a történet a Bukarest–New York tengely mentén zajlik le. A nagykövet peche az volt, hogy máris normálisnak képzelte a levéltitokviszonyokat. Ha Jeszenszky sorainkban tölti a belső hírszerzés „megújulásának” első évtizedét, mondanivalóját újságcikkben közli, és akkor észre sem veszik, vagy ahogy mondani szokás: rá sem hederítnek. De ha mégis ragaszkodik a zárt borítékhoz, levelét kódolta volna. Például így: Kedves barátom! Én jól vagyok, te hogy vagy? Ennyiből bárki megérti a lényeget, mármint azt, hogy a levélíró közérzete nem a legjobb. Az üresjáraton kívül természetesen információt is vitt volna a levelébe, hogy a kíváncsiskodóknak munkát adjon. Megírta volna, hogy véleménye szerint a Pulitzer-kuratórium példás tárgyilagossággal és érdektelenséggel fejti ki áldásos tevékenységét, a kitüntetett újságírók kivétel nélkül a tehetség, a műveltség, a népszerűség és a magyar nemzet haladása érdekében kifejtett hosszas, kitartó publicisztikai munkásság csúcsai. Fogadjunk, hogy így a címzett is értett volna a szóból, és a levél sem kerül közszemlére. A szimatolóknak ugyanis van annyi sütnivalójuk, hogy ilyen magánlevelet nem tesznek a kirakatukba, sőt azt mondják, hogy csúfolódjék Jeszenszky a nénikéjével, akár fejléces, akár parfümös papíron.
Ezennel én is zárom soraimat, mi jól vagyunk, ti hogy vagytok?

Mostanában sokan felteszik a szónoki kérdést, hogy mi lenne, ha Ceauşescu feltámadna. Mindenki tudja a választ: újraválasztanák államelnöknek. De ez még nem minden. A fényéves évek vezérével együtt mások is új életre kelnének. A hosszú lista végén, engedelmünkkel, ott lenne (dehogy Iliescu, őt visszaforgatnák könyvkiadósnak, hanem) a Săptămâna fantázianevű sajtófigyelő szolgálat.
A mai huszonévesek annak idején tizenévesek voltak, nem ismerhették az akkori egyetlen pártpletykalap stílusát. Ezért részletesebben vázoljuk, hogyan készülnének Eugen Barbu aláírással a legújabb műremekek. A sajtófigyelő szüntelenül Ceauşescu ajkán csüggne, hogy idejében megtudja, bírálói közül a diktátor éppen kit rúgott ki a pártból, állami tisztségből, esetleg az országból is. Ezután meghallgatná a Szabad Európa rádió újraindított román adásában a kicsinált ellenfél nyilatkozatát, majd nekifogna az elhangzottak visszaveréséhez, amely most is az intimszférával kezdődne. Hogy az illető ilyen buzi volt, meg úgy otthagyta anyját, amikor az éppen terhes volt tőle stb. Majd szakmai vonalon tárná fel gyengéit, felsorakoztatva a leglényegtelenebb apróságokat. Ezekről a bértollnok pontos, megfellebbezhetetlen adatokkal rendelkezett, amelyekkel alátámasztani igyekezett cikkei hitelességét. Nem látjuk annak okát, hogy most miért ne kapná meg forró dróton a szekujelentéseket.
A hetilap megjelenésének napján a szerkesztőségben most is szívrepesve várnák a telefon csörgését. Igen, Ő az – suttogná önkielégültségtől behunyt szemmel a titkárnő. A bértollnok szerénykedve, pirulva fogadná az elnöki elismerést, mint megannyiszor 1989 előtt.
Csakhogy tíz év alatt sokat bonyolódott a világ, és meglehet, hogy a diktátor szerecsenmosdatója a várt dicséret helyett letolást kapna.
Tegyük fel, hogy Ceauşescu nemcsak a neptunfürdői visszakapott villájából irányított párt elnöke, hanem a Romániai Maszületett Demokraták Szövetségének szövetségi főtitkára is egyben, és éppen ilyen minőségében számol le valakivel. Például leszúratja, amikor az illető a Szabad Európa rádióba indul nyilatkozatbeolvasásra, vagy rádiószózatban ítéli el egy békítésnek vélt be avatkozásért pártunk belügyébe. Ettől valamely ledorongolt politikai ellenfél kommunista praktikákat emlegethet, mire a bértollnok nekigyűrkőzik a visszaverésnek. Apait-anyait belead annak bizonyításába, hogy Nicolae Ceauşescu elvtárstól mi sem idegenebb a kommunista magatartásnál, hiszen ő már neo ifjúkommunista korában demokratának született. Úgyhogy – fejtegetné a korparancs csapdájába esve –, a párton belüli ellenzék kicsinálása, az ajtómutogatás, a szűrkipakolás, a tiszteletbeli elnöki tisztség megszüntetésével való szüntelen fenyegetőzés, a szavazógépezet állandó tökéletesítése stb., stb. nem kommunista munkamódszer, attól pártunk teljesen elhatárolódott, nem vállaljuk fel, úgy gondoljuk – és így tovább, a ma divatos szlogenekkel fűszerezve.
Azon a héten a főszerkesztőt a sárga földig lehordanák. Az életfogytiglani elnök a tőle megszokott gyilkos gúnnyal érdeklődne: Mit nem vállalunk fel, Barbu elvtárs?! A kommunizmus legszentebb eszméit? Az emberiség jövőjét?! Zokon vesszük a kommunista jelzőt?! Még nem tanultuk meg, hogy a kommunista módszereket nem szégyellni, hanem letagadni kell?!
A háttérben cinikusan vigyorogna a segédszerkesztő, C. V. T. Végre megkaparinthatja a hatalmat a sajtófigyelő szolgálat élén. Ő képes lenne életfogytiglanig megőrizni. Hiszen az átmeneti évtizedben sikeresen ötvözte a szélsőbalt a szélsőjobbal. Nemcsak a kommunista, hanem a hűbéri jelzőtől sem szívná fel a vizet, tudva, hogy a gátlástalan hatalombirtoklás eszközei nem ismernek ideológiai korlátokat.
Ui.: Mindez nem véletlenül jutott eszembe. Elolvastam Szatmári Tibornak az RMDSZ sajtóirodájában fogant cikkét a Szabadság november 25-i számában.