Nits Árpád

Könnyű a vesztett háború végén okoskodni, mégis át kell esnünk rajta. Mert most már holtbiztos, hogy 1996-ban a Demokratikus Konvenciónak nem lett volna szabad elfogadnia a kormányalakítási felkérést. Az államfő a választásokon második helyen végzett RTDP-re bízhatta volna a koalíciós társak felkutatását. Annak nem kellett volna tűvé tennie a politikai mezőnyt, ilyenkor maguktól jelentkeznek a kliensek. A DP-n kívül is. Bársonyszékekben kellett volna hagyni Iliescuékat, hogy Văcăroiu dülöngélve, de biztosan vezesse tovább lefelé az országot. Most másként festene a mérleg, ha ők eszik meg főztjüket, adóssághalmozásuk következményeit, a Nyugat teljes elhidegüléséből fakadó hitelképtelenséget, az általuk elszabadított korrupciót, a szekus kézbe összpontosított vadprivatizációt stb., stb. Ha még négy évig hatalmon marad a legfőbb pártállami utódpárt, a nép annyira megelégeli, hogy többet soha az életben nem kerül elő apukája fényképe és piros zászlója.
A Demokratikus Konvenció azzal a kézenfekvő kifogással utasíthatta volna el udvariasan az államfő felkérését, hogy a Demokrata Párttal nem köthet kormányzati szövetséget. Corneliu Coposu megmondta, hogy a parasztpártiak nem bratyiznak a nagyromániásokkal, az egységpártosokkal és a frontosokkal. Nem fogadták meg intelmét – ez lett belőle. A demokratáknak átkeresztelt frontosok annyit akadályozták a kormányzási és törvényhozási munkát, mintha Iliescuék titkos (?) beépített ügynökei lennének.
Most milyen szép reményekkel tekintene a Demokratikus Konvenció és az egész ország a 2000. évi választások utáni jövőbe! Kényelmes többséggel nyerne, és nem lenne rákényszerülve Petre Roman társaságára.
Igaz, hogy a Demokratikus Konvencióban is bőven akadtak kerékkötők. Varujan Vosganian például mindig a legrosszabbkor bölcsködött, és a liberálisok is többször megkutyálták magukat. A klasszikus szociáldemokratákról pedig most derült ki, hogy hárman vannak és két pártot alkotnak. Ilyen szövetségesekkel sem gördülékeny a kormányzás.
Semmi kétség, az ország legnagyobb kárára, de megnyugvásának érdekében 2004-ig kellett volna uralmon hagyni Iliescuékat, és akkor a parasztpártiak egymaguk biztosítanák a kormányalakításhoz szükséges parlamenti többséget. Persze, a leghűségesebb csatlóssal szövetkezve, hogy a világ eltátsa a száját a nemzetiségi kérdés nemcsak végleges, hanem modellértékű megoldásától.
Ám az utóbbi három év tapasztalata fokozott óvatosságra int. A Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárttal sem volt felhőtlen az együttműködés. Egynémely hangadójáról kiderült, hogy vagy nem keresztény, vagy nem demokrata, vagy nem nemzeti, vagy nem paraszt – bár az utóbbi két tulajdonság hiányára nem panaszkodhatunk. Például ha Pruteanura gondolunk. És mások is gyakran szavaztak a baloldali ellenzékkel, felrúgva a kormánykoalíciós megállapodásokat.
Tehát további négy évig kellene Iliescuék kezében hagyni a kormánykereket. Az folyamatosan mindössze 18 évet tenne ki, még mindig kevesebbet, mint a nagy előd 25 napfényes fényéve. De megérné, mert 2008-ig a visszafejlődés olyan mélységeit hódítanák meg, hogy az RMDSZ vetélytárs nélkül nyerné meg a választásokat.
Bár amilyen sikeresen teljesíti saját programját az RMDSZ, hajlunk arra, hogy további négy évi kormányzásra kérjük fel Văcăroiut.
Hogy melyik pártra szavazzunk majd 2012-ben? Természetesen akkor is az RTDP-re. Négy év múltán nehogy visszasírják.

Nagyon sokan teljes egyetértéssel fogadhatták Szabó Csaba esszéjét a kisgyermekes családok támogatásáról (Óda az egészséges konkurenciához? – Szabadság, november 15.). Mondandója annyira igaz, hogy illetlenség lenne vitatkozni vele, ezért próbáljuk meg továbbgondolni. Vajon csak az egyetemre kiutalt 2 milliárd forinthoz folyamodhatunk (ha a céladományozó egyáltalán megengedné)? Volna más, azonnal gyermeknevelésre folyósítható összeg. Például a kiemelt fontoskodású RMDSZ-arisztokraták 20 millió lejt meghaladó havi jövedelmüknek csak felét pengessék le a gyermeknevelési pótlék alapjába, és máris kitörne a bőség. Nem, igazán nem firtatnánk, miből kerekednek ki a mesés járandóságok. A társadalmi forrongások azt sejtetik, hogy már úgysem sokáig csurran-cseppen, de legalább addig fordítsák valami hasznosra. Az egyetemre szánt összeghez a kormányzati bőség szarujának kiapadása után sem kellene hozzányúlni. Gyermeknevelési segélyre mindig akadna belső forrás. Esetleg a felnőttnevelési alapból is meg lehetne spórolni. Van, akin úgysem segít.
Különben azt is továbbgondolhatjuk: feltétlenül ejteni kellene az egyetem ügyét ahhoz, hogy az RMDSZ gyermeknevelési támogatással is foglalkozzon? Mire neveljük az utánpótlást, ha nincs oktatási autonómia? Román iskolák számára? Ebben az esetben az RMDSZ megkülönböztetés nélkül minden erdélyi kisgyermekes családnak különsegélyt kellene hogy folyósítson. (Így legalább fel sem merülne a gond, hogy vegyes házasságban élő gyermeknek járjon-e RMDSZ-segély, még akkor is, ha nemzetiségét a többségi családtag idejekorán – egyetem, középiskola, óvoda előtt – eldöntötte.)
És vajon tényleg annyira elmélyülten foglalkozik az egyetem ügyével az RMDSZ, hogy emiatt nem jut ideje az utánpótlásra gondolni? Ha ez a feltételezés igaz, akkor ugyanilyen cselekvési hatékonyság esetén tíz év múlva a gyermeknevelési különpótlék ügye csak jubilálni fog, megoldódni nem.

Csapó Józsefnek is megmutatták a kijáratot, mert nem adta szavazatát egy újabb kompromisszumos törvényhez. Ezek szerint egyetlen, a végeredményt nem befolyásoló ellenszavazattal sem szabad jelezni, hogy a földtulajdon visszaállítását korántsem oldották meg. Mert az nem megoldás, ha visszakérjük a jogos tulajdon apró töredékét, és a többivel – főleg egyházi, közösségi javainkkal – futni hagyjuk a tettest. (Vagy örökösét – ez jogilag mindegy.)
Csapót az RMDSZ szövetségi elnöke nem szeretné a következő parlamenti választásokon jelöltlistán látni. Úgy látszik, a szövetség sokszínűsége a pártfegyelem jegyében egy-, legtöbb kétszínűségre korlátozódik. Aki másként gondolkozik és ezt ki is mondja, az a harmadik színárnyalatba tartozik.
Akkor kik lesznek következő szenátor- és képviselőjelöltjeink?
A legújabb események is sugallhatnak befutó neveket. A brassói ablakbetöréses és gyújtópalackos tüntetés, valamint a fővárosi főpályaudvar eltorlaszolása után a kormány törvénytervezetet terjesztett elő, hogy az ilyesmit karhatalmilag megakadályozhassák. A törvényszövegező hasonlít Mórickára, neki is mindenről ugyanaz jut eszébe, ezért az antihulligán jogszabályba beleszőtte az idegen zászlók és himnuszok tilalmát. Nehogy a moldvai csőgyártók az ősi albán himnusz dallamára futamítsák meg a nyugati befektetőket… Illetékeseink kormányzati tényezőszerepben képtelenek ilyen ostobaságokat csírájukban megakadályozni, de rájuk Markó Béla nem alkalmazza a szövetségi kiátkozást, így várható, hogy ők nem maradnak le a jövő évi jelöltlistákról.
Hasonlóképpen további bizalmat előlegezhetünk majd azoknak is, akik a kormányalakítást követően eltátották a szájukat a Bolyai-egyetem újralétesítésének kedvező időszakában, sőt egyetértő közömbösséggel fogadták a kolozsvári kerekasztalos felmérést az önálló egyetem feleslegességéről. És fogadjunk, hogy jelöltjeink között lesznek azok is, akik síkraszálltak a Petőfi–Schiller-egyetem halva született ötlete mellett.
Természetesen befutó helyeken lesznek a jelöltlistákon mindazok, akik kezdetben kapásból vertek vissza minden elgondolást az idegenbe szakadt vagy született magyarok különleges anyaországi jogállásáról, kezdve a kettős állampolgársággal. Egyik ellenérvük az volt, hogy ha hozzájutnánk valamiféle magyarországi személyi okmányhoz, egyből megkapnánk a kettős szavazati jogot is, és akkor felforgatnánk a magyarországi politikai pártok mezőnyét. Holott a magyar–magyar csúcsra is begyűrűzött vitából kitűnt, hogy a magyar jogrend még mindig ott tart, hogy vegytiszta, de külhoni magyar állampolgárok sem szavazhatnak Magyarországon. (Legalábbis addig, amíg az ötvenhatosok ki nem halnak. Vagy a pufajkások, akikkel jó ideig egy követ fújtak egyes képviselőink.)
Egyszóval a jelöltlistákon sok olyan névvel fogunk találkozni, amelyek valamilyen módon az utóbbi tíz esztendő és főleg a három kormányzati év balfogásaihoz kapcsolódnak. És mégis elmegyünk szavazni, mégpedig két okból.
I. El fogjuk nézni a botladozásokat, fel fogjuk tételezni a jóhiszeműséget minden jelöltről, mert egyébként saját magunkkal is kitolnánk. Mi több, vérmes reményeket szövögetünk politikusaink fejlődőképességéről. Ugye, a legutóbbi magyar–magyar csúcson már kiálltak amellett, hogy a határon kívüli magyarságtudat megőrzésében az anyagi érdekeltségnek is szerepe lehet. (Igaz, ennek az alaptételnek a felismeréséhez szükség volt Eörsi Mátyás SZDSZ-képviselő bődületes kifogására, mármint, hogy netán kufárkodni fogunk nemzeti hovatartozásunkkal.)
II. És elmegyünk szavazni, mert reméljük, hogy a jelöltlistákon lesznek olyanok is, akik valamilyen vágyunkra eddig sem mondták, hogy túlságosan nagy kabát az nekünk, eddig sem akartak lebeszélni többek között az önálló anyanyelvi oktatásról, sajátos problémáink autonóm rendezéséről, közösségi vagyonunk visszaszerzéséről vagy olyan apróságról, mint a kolozsvári szégyenletes gödör betömése. Csapó József egyike azoknak, akik nem mondogatják, hogy most éppen semmire sem alkalmas az időszak.
Ha éppen vele kezdik a kontraszelekciós listavitát, egy okkal kevesebb marad a romániai magyar szavazótestület politikai nyüzsgésére. Felbecsülni is félelmetes, hogy vajon hány százalékot tenne ki ez az egyik ok.
Egyébként – mivel éppen az egyházi földbirtokok visszaszolgáltatásáért folytatott küzdelméért mutattak neki ajtót – Csapó József jelölését jó volna megbeszélni egyházfőinkkel is.

Érdekesen alakult a legújabb nyilvános vita Tőkés László és Markó Béla között. A Transilvania Jurnal pattintotta ki, nem sokkal azután, hogy a lap újra jelentkezett a dörgedelmes címmel: az erdélyiek mást akarnak. Hogy mennyire mást akarnak az „erdélyiek”, az abból is kitetszett, hogy jeladásukra az összes többi – régi és újabb – kárörvendező újság az ócska forgatókönyv szerint nekiesett az RMDSZ tiszteletbeli elnökének. A ravaszabbak természetesen olyan „tárgyilagosan” jártak el, ahogyan a politikai zsurnalisztika divatos iskolájában tanítják. Nem foglaltak állást, hanem egymás mellé állították a véleményeket, helyenként sarokba szorítva az interjúalanyt, máshol alány…, pardon, alákérdezve.
Tegyük fel, hogy most kivételesen mindenkit meggyőztek, és így mindannyian azon a véleményen vagyunk, hogy Tőkés László fogja vissza magát, ne mind akarjon a lapok címoldalára kerülni, feledje a brassói RMDSZ-határozatokat, és fogadja el pártunk legfrissebb, kormányszerephez adaptált ideológiáját és programját, hajoljon meg a szövetség operatív vezetőinek érdemei előtt, higgye el, hogy azok annyi tagot vonzanak a szervezetbe, hogy a folyószámláról csordul ki a tagdíj stb.
De hamarosan rádöbbennénk, hogy ez azért mégsem lenne helyes. Mert ha Tőkés teljesen elhallgatna, az RMDSZ vezetőségében egyhangúvá válna a kórus. Nemzetközi, „monitoros” megfigyelés, ugye, már rég nincs, nem is kell nekünk, mert megmondták legitim (helyesebben: a jelenleg érvényes szervezeti szabályzat szerint megválasztatott) képviselőink. Márpedig valóságunk leplezetlen kijelzésére szükség van, mert ha maholnap a sajtó bizonyos részének is befogják a száját gazdaságilag, akkor újra Hajdú Győző és Amerikába utaztatott egyéb korábbi díszpintyeink vállalhatják „fel” nemzetközi érdekvédelmünket, most már azt hangoztatva, hogy nemcsak véglegesen, hanem modellszerűen megoldottak bennünket.
Tehát nem árt, ha a tiszteletbeli elnök legalább szőrmentén bírálgatja a Markó-vonalat. Ez arra is jó, hadd érezzék a kormányban, hogy valamicske sikerélményt meg kell engedni a „mérsékelteknek”, különben felülkerekednek a „radikálisok”.
Ám a kormánypartnerek nem most tanulják a politikai piacgazdaságot. Ha a 15 000 szakértő a világ egyetlen tudományában sem ász, főleg gazdaságszervezésben balkezes, azt el kell ismerni, hogy a politikai alkudozás terén képviselőink eminens tanulókkal állnak szemben. A felajánlott (és elfogadott!) engedmények silánysága láttán a bírálat óhatatlanul erősödne. És milyen az ember: idővel a balsikerektől lecsökken a fájdalomküszöbe. A Petőfi–Schiller jellegű kudarcok halmozódásának bizonyos értékén túl a bírált személy akkor is felszisszen, ha csak közelednek a tyúkszeméhez. A visszavágás olyan formát is ölthet, amitől az RKP főtitkárának XII. kongresszusa juthat az ember eszébe: aki egy többségi szavazat után még bírálgatni merészel, annak kint tágasabb!
És ezzel visszakanyarodunk oda, ahol a part szakad, és a párt is szakadna, ha a jelenlegi vezetés belső ellenzéke sértettségében a többi romániai párt vagy a szomszédos országok magyar szervezeteinek mintájára megalakítaná saját, statutáris, többségében azonos elveket valló, legitim, jogszerű, törvényes stb. szervezetét.
Ennél sokkal szerencsésebb, ha a belső ellenzék csak mondja a magáét, nem törődve az örökös letorkolással. A szállóige úgyis érvényes marad: akinek sohasem lehet igaza, annak mindig csak lesz.

Felemelően szép lenne egy olyan szüreti bál, amelyen a kolozsvári magyarok saját polgármesterjelöltje nyitná meg a tangót. (Vagy a hölgyválaszt – hogy példát mutassunk emancipációból.) Bár ezen a téren vegyes érzelmeket kiváltó tapasztalataink vannak. 1996-os országelnök-jelöltünk milyen reménytáplálóan lejtette a táncot a sportcsarnokban, aztán ébredéskor valamibe beleért a kezünk – pontosabban bemerítettek nyakig – és azóta ugyanúgy mások húzzák el a nótánkat.
Emelkedett hangulatú szüreti bálokra azonban mindenkor szükség lesz, tehát legyen saját polgármesterjelöltünk. De ne fűzzünk hozzá túlfűtött reményeket. Bárki legyen is az illető, nem vonzhat nagyobb választótömeget az urnákhoz, mint amennyi megmaradt. Továbbá azokat a közömböseket sem rázhatja fel, akiknek maholnap nem jut villanyáramra, televízió- és rádiódíjra, hogy az újságelőfizetésről ne is szóljunk, mert arról már rég lemondtak, így azt sem tudhatják, hogy újra nyakunkon a választás. Az időközben elközömbösülőket sem csalogathatja szavazókörzetbe egy elragadó jelölt. Azok éppen azért tartózkodnak a listapecsételéstől, mert tájékozottak. Vagy annak képzelik magukat. Összeolvastak több politikusi nyilatkozatot a bizonyos körökön kívül rekedtek csillagászati sikkasztásairól, és felteszik a kérdést: hát akik belül maradtak? A szókimondóbbak hozzáteszik: üssön mindegyikbe a ménkű, inkább szavazzunk a Deákné vásznára.
A magasságos ég mentse meg az esetleges polgármesterjelöltet például attól, hogy a Duna Televízióban újra a romániai választások előtt legyen vezetőségválasztás, és valaki megint Szőcs Gézát javasolja valaminek. Az RMDSZ magasabb régióiban egyetlen kígyó és béka sem maradna felhasználatlanul. A lejáratási kampányba szokás szerint belecincognának más platformok is, hogy saját jelöltjüknek előnyösebb pozíciót biztosítsanak, így bekövetkezne az 1996-os helyi kudarc. A polgármesterjelölt csak állna és csodálkozna: ő mindent elkövetett, időnként még csábosan mosolygott is, mégis megint elmaradt vagy húszezer szavazó.
A polgármesterjelölt húzóerejét a jelöltlista is teljesen felmorzsolhatja (ha megmarad ez a szerencsétlen szavazási mechanizmus). Bejutó helyre kerülhet egy-két kakukktojás, akiről köztudomásúvá vált, hogy önfeledt óráiban hajlamos igazat adni a jelenlegi polgármesternek, sőt néha együtt szavazna annak társaságával, ha bejutna a tanácsba. Sok szavazópolgárnak az is elég a távolmaradáshoz, ha valamelyik jelölt a közhivatalokhoz való közelségét előszeretettel hasznosítja saját ügyeinek intézésére.
Hogy nehéz mindenkinek tetsző jelöltlistát összeállítani? Persze, sőt lehetetlen. Éppen ezért kellene előválasztásokat tartani legalább azokkal, akik még nem undorodtak meg teljesen a politikától. A jelöltlistát megszavaztathatnák a tagsággal úgy, ahogyan a kerületi szervezetekben erre már van példa, azzal a különbséggel, hogy a népakaraton semmilyen korrekcióval se változtassanak. Lehet, hogy az egyszerű választópolgár még ma sem annyira érett, hogy átlássa a „magasabb” összefüggéseket, mégis rá kell bízni helyi képviselőjének kiválasztását. Ha csalódik, önmagát kárhoztassa, és ne a szervezetet. Jól sikerült előválasztás nyomán közömbössé válik a kérdés, hogy egy saját polgármesterjelölt mennyire „húzóképes”. Sőt, ki lehetne próbálni, mi történik, ha a kolozsvári magyarokra bízzák annak a kényes kérdésnek az eldöntését, hogy melyik román polgármesterjelöltre szavaznak. Végre titokban maradna a hivatalos RMDSZ-vonzalom, és a románság ellenérzésektől mentesen, „szabadon” szavazna.
Az sem megvetendő szempont, hogy sikeres előválasztással bizonyítani lehetne a belső választások megvalósíthatóságát. Épp ideje lenne, hiszen a vonatkozó kongresszusi határozat nemsokára jubilál.

Harsogó címmel jelent meg újra a Transilvania jurnal: Erdélyben mást akarunk! A lepedőnyi cím mögül pedig elősejlik a felizgató térkép az emberi arcokkal teletömött Erdéllyel. A Kárpátokon túli megyék üresek, kivéve Bukarestet, amely az ábra szerint valamiféle határon túli hivatalhoz tartozó terület.
Ki ne kapkodna egy ilyen újságért? Először is megveszik a nagy-romániások, hogy tüzetesen megvizsgálják, miként maradt le Dobrudzsával együtt Besszarábia is a térképről. Aztán megveszik a kisebb-mániások, mert roppant kíváncsiak: mit akarhatnak már megint a szerintük magyarokkal szövetkező román szeparatisták?
És természetesen megvesszük mi, balekok, akiknek tíz esztendőnyi csalódás nem volt elég. Hát úgy kell nekünk. Mert bizony nincs új a Nap alatt. Átrágtuk magunkat ugyanazon a híranyagon, amelyet megkaptunk előző este kiadósabb zuhatagban a televízióból vagy a rádióból, míg az utolsó oldalon végre felfedeztük a vezércikket, amely megmondja, hogy mit akarjunk mi, erdélyiek. Mintha az Adevărulból és a Cotidianulból, illetve a Ziuából ollózták volna össze a mondatokat. Van köztük emberibb hangvételű is, de beugrik ilyesmi: ítéljük el a román és a magyar politikusok szélsőségességeit. Persze. De hogyan? Verjük el a port azokon, akik Kolozsváron fel akarják állítani Antonescu szobrát, és azokon is, akik a nemzetközi bíróság által elítélt háborús bűnös szellemének jelenléte ellen tiltakoznak?
A Transilvania jurnal vezércikkírója ugyanakkor kijelenti: „a magyar kisebbségnek meg kell értenie, hogy nem kaphat több jogot, mint a románok, mert végső soron ugyanabban az országban élünk, és egyetlen alkotmányunk van, amely mindannyiunkat román állampolgárnak tekint”. Ennyire más az, amit a Transilvania jurnal szerint akarnak az erdélyiek? Hiszen ezt akarja a România Mare is! Vagyis ha a románoknak lehet százötven egyetemük, akkor a magyarok is elégedjenek meg ugyanazokkal. Egy Bolyaival se legyen nekik több!
A többi mondat a botosani-i vagy a caracali helyi lap vezércikkében is megjelenhetett volna. Hogy Erdélyben az emberek kétségbe vannak esve, csalódtak a politikusokban. Fălticeni-ben talán kiugranak a bőrükből az örömtől? A Transilvania jurnal szerint az erdélyiek megelégelték a korrupciót, a bürokráciát és a centralizmust, ám hallani sem akarnak államszövetségről, különválásról vagy politikai önállóságról. Hát akkor miben különböznek Ilfov mezőgazdasági kerület lakosaitól?
Vigasztalódjunk. Az egész nacionalista bal- és jobboldal éppen ilyen csalódottan böngészte végig az újra megjelent Transilvania jurnal bemutatkozó lapszámát. Ha lesz felhördülés, az csak a szudisták választási kampányelőzetes műfelháborodásából fakadna.
Különben ez az egész új keletű román transzszilvániás mozgalom kezd gyanússá válni. Valaki kigondolhatta, hogy a nemzetiségi autonómiaelképzeléseket egy időre taktikai okokból a íróasztalok mélyére süllyeszthetjük, hogy ne zavarjuk az erdélyi románok önállósulási törekvéseit. Ha ez volt a cél, az ötlet bevált. A transzszilvanizmus politikailag és sajtógazdaságilag jól jövedelmező üzlet.