Nits Árpád

Kiszámították, hogy a Funar és Funarné, valamint a városi tanácsosokból alakított ürügy-munkacsoport dél-koreai kirándulásához egy kolozsvári átlaglakos ezer lejnyi összeggel járult hozzá.
Bagatell. Talán ezért is van az, hogy amikor a helyhatósági kábeltévén a közmondásosan takarékos Funar szerepel, többen a csodálattól fuldokló hangon betelefonálnak a stúdióba, hogy ilyen polgármestere egyetlen városnak sincs. Hát, ami igaz, igaz…
Ha ezt az egy főre eső ezer lejt a kirándulás előtt megmondták volna, még adunk ötezer lejt fejenként. Töltsék kellemesen az időt, sőt vigyenek magukkal minél több politikust Romániából. A város és az ország valahogy csak megvolna nélkülük. Mi több, ha hosszabb ideig tartózkodnának Dél-Koreában, talán elkerülnénk az észak-koreaiak sorsát.
Aki szeret a számokkal játszani, elszórakozhatna azzal, hogy vajon lakosonként mennyibe kerül az egy szezont tartó fényvetők beépítése az úttestbe. Úgyszintén érdekes lenne megszámlálni az egy főre eső közlekedési jelzőtáblákat. Ezekből háromféle létezik. Az egyik fontos és nélkülözhetetlen, amelyet csak a politikai és gazdasági nagymenők vesznek semmibe, a másik szükséges, de felesleges, mert senki sem tartja tiszteletben, a harmadik szükségtelen és nevetséges. Például szinte mindegyik utcában táblák tiltják a gépkocsik felhajtását a járdára, ott is, ahol a városrendészet gyermekkocsinak sem hagyott helyet.
Ha azonban ezeket a táblákat elosztjuk 400 000-rel, még így is törtszámot kapunk, tehát a takarékosság nyilvánvaló. Nem is ártana óriási transzparensekkel hirdetni annak a vállalkozónak a nevét, akitől a polgármesteri hivatal ezeket az egy főre olcsón megszámított termékeket megrendeli.
Azt is ki kellene számítani, hogy lakosonként mennyit takarított meg a polgármesteri hivatal, amikor Nagyváradra űzte el a Coca-Cola töltőüzemet. A világra szóló üzleti baklövésről kiderülhet az ellenkezője, vagyis Kolozsváron sokkal takarékosabb lehet, ha az ajtónkon kopogtató befektetőt elzavarjuk, és magunk keresünk üzletembert a világ másik végén.
A polgármester takarékos városgazdálkodásának jellemzésére nem ártana kiszámítani a politikai akciók hatékonyságát is. Ez külön könyvviteli tételoszlop lehetne. Például mennyibe került lakosonként a Főtér feltúrása és a gödör betömésére odakészített föld önkényes elhordatása?
Ha minden polgármesterkedési költség összegét elosztjuk a lakosok számával, még akkor is aránylag jelentéktelen összeget kapunk. Nem azért, mert ezek a kiadások kis nagyságrendűek, hanem mert nagy az osztó. Ezért volt előnyösebb Kolozsvárt átalakítani kukorékoló dombnak, mint Nagyszentmiklóst.
A költségek lakossági térítésével a város koldusai is eljuthatnának Dél-Koreába. Hiszen ha mindenki csak ezer lejjel könyörülne meg sanyarú sorsukon… Mi tagadás, meg is próbálnak mindent elkövetni, hogy az átlagnyomorgó bérmunkás vagy munkanélküli számára elképesztő összegeket hozzanak össze. Csakhogy ők okosabb dolgokra fordítják a közadakozást. És ha eszükbe is jutna egy külföldi utazás, a szélrózsa bármely irányába elindulnának, csak éppen a legtávolabbi Keletre nem. Sokkal közelebb sokkal több koldulnivaló akad. És még van egy különbség: a koldusok, bármennyire tolakodóak, nem teszik kötelezővé az ezer lej fejenkénti leszurkolását. Ha a balekok adnak, jó, ha nem, nincs harag és végrehajtó. Viszont a polgármesteri kirándulás ötletének finanszírozása kötelező. Megszavazta a helyi tanács.
Következő alkalommal válasszunk inkább koldusokat a tanácsba.

Országszerte leszerelik a fűtőtesteket a tömbházakban. Van, ahol a lakók saját magukat ítélik vacogásra, mert a sokoldalúan fejlődő romániai kapitalista társadalom építésének alagútjában nem látják a reménysugarat, amelynek elérésekor képesek lesznek megfizetni a fűtési díjat. Máshol az eladósodott ügyfelek iránti dühtől elvakultan a távhőszolgáltatók esnek neki a rozsdás csapoknak és csatlakozóknak. Az önfelszámoló vállalatok sorában élen járnak azok a vízművek, amelyek már a hideg vizet is megvonják a lakosságtól. Recseg-ropog az amúgy is romos vezetékrendszer. Egyelőre az illetékesek nem gondolnak arra, hogy ha egyszer normális kerékvágásba jutnak a dolgok, milyen nehéz lesz visszaszerelni a szétszedett hálózatot.
Bár az is meglehet, hogy az illetékesek úgy tudják, itt már sohasem vág normális nyomot a kerék.
Különben rendkívül érdekes lenne utánanézni, hogyan jutottak ide a közszolgáltatók. Miért emelték szüntelenül áraikat, ha látták, hogy a piac fizetőképessége csökken? Ilyesmit egyetlen árutermelő sem művelhet büntetlenül. Képzeljük el, mi történne a hóstáti gazdával, aki a villany-, a víz- vagy a távhőszolgáltatókat utánozná. Magának, mint vállalkozása vezérigazgatójának, a forgalomtól függetlenül minden hónapban kikövetelné a 150 millió lejes fizetést, a feleségének is juttatna 145 milliót, hiszen ő a kereskedelmi aligazgató. Ugyanakkor arányosan értékelné anyagilag az igazgatótanácsba meghívott köztisztségviselők rendkívül értékes hozzájárulását, többek között azt, hogy havonta egyszer-kétszer méltóztatnak eljönni a verandára kollektív újságolvasásra. (Ja, tényleg, a parlamentben vajon a Scânteia-kori beidegződésből olvassák olyan szorgalmasan a napilapokat?)
Mellesleg a hóstáti gazdának indokoltabb lenne igazgatótanácsot tartania, mint egy közüzemi vállalatnak. A gazda sokféle terméket állít elő, azok termelési költségét nyomon kell követni, kutatni kell a piacot stb. De mi az ördögöt tanácskoznak egy vízszolgáltatási igazgatóságban? Nyomni kell a vizet, és kész. Időnként elzárják, ha csőrepedés van, és erről az újságokban értesítik a lakosságot. Ehhez még igazgató sem kell, nemhogy igazgatótanács.
Érdekes lesz megfigyelni, mit tesz egy közüzemi vezérigazgató, amikor ügyfeleinek felétől megszabadult. Vajon a továbbiakban fizetésének felére, avagy kétszeresére tart igényt? Máris fogadásokat köthetünk, persze, ha nem akarunk veszteni, a második változatot tartsuk elhihetőnek. Mert itt a szemérmetlenség nem ismer határt. Aki a 300 ezer lejes nyugdíjból tengődőknek nem szégyellt 400 ezer lejes nyári (!) közműdíjat kiszámláztatni, hogy neki kikerekedjen az igazgatói „átlagfizetés”, attól bármilyen gazemberségre számítani lehet.
Ezért érthető a brassói szakszervezeti vezér kezdeményezése. Csak az a baj, hogy nem vezet eredményre. Ha senki sem fizet, azzal legfennebb azt érjük el, hogy a közüzemeknél dolgozó víz- és gázszerelőknek is felkopik az álluk. Az igazgatókat és az igazgatótanácsi tagokat ne féltsük, nekik ha törik, ha megszakadunk, mindenképpen biztosítják a megszokott jövedelemszintet. Ez a demokrácia így indult 1990-ben, amikor Petre Roman beköltözött a Tavasz utcába, és ezt az akkori ellenzék zokon vette, de Ion Iliescu miniszterelnöke ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette: egy akkora villácska kijár bármelyik európai kollégájának.
A politikai kaszt azóta sem hajlandó belátni, hogy a nyugati kollégákhoz csak akkor hasonlíthatja magát, ha az itthoni bérmunkásoknak is kijut a tágasabb és melegebb otthon. A brassói felhívás tehát sokkal forradalmibb kellene hogy legyen: ne fizessünk azoknak, akik nem szolgálnak rá. Ne válasszuk újra azokat, akik csak a saját zsebükre gondolnak. A közélet megtisztulásával eltűnnének a haszonleső igazgatótanácsosok és az aránytalan közműdíjak is.
Csakhogy most jön a legnehezebb: ki állít össze egy ilyen reményteljes jelöltlistát? Pláne, a tíz év szomorú tapasztalatait tekintetbe véve…

Egy időben a Pro tv helyi stúdiója reggelenként felvételről újraközvetítette előző esti hírműsorát. A szerkesztők annyi fáradságot sem vettek, hogy legalább az időjárás-jelentést aktualizálják. Mentségükre hozható fel, hogy felirattal jelezték a műsor ismétlését.
Egy idő óta az az érzésünk, hogy minden hírműsorra ráillene az újrajátszás felirat. Itt van például a belgrádi ellenzék tüntetése. Nem lehet tudni, hogy most ez egy újabb felvonulás, vagy a múlt heti, netán dokumentum abból az időből, amikor Bukarest után Belgrád is megteremtette a maratoni tüntetés hagyományát. Milosevics is olyan változatlanul röhög a markába, hogy képtelenség időben elhelyezni az eseményt. És suttyomban épp úgy folytatódik a szerbátültetés a Vajdaságban, mint a szerb–horvát háború idején.
Kezd a könyökünkön kijönni a bukaresti cigarettacsempészek pere is. Jó volna lezárni. Úgyis szirupos lesz a vége. A bíróság számítson ki kártérítést a tárgyalások idején kiesett csempészhaszon fedezésére, és kész. A váratlan kiadást a korrupcióellenes küzdelemre kapott világbanki segélyből fedezhetnék. Igaz, így az ügyvédek elesnének az ügyrendi kötekedésekből fakadó haszontól, de nekik mindenképpen csurran, ha nem cseppen.
A Nemzetközi Valutaalap hitelfolyósítása is olyan elkoptatott téma, hogy a rádióhallgató bedugott füllel, a tévénéző behunyt szemmel is fogadást köthet: megint feltételekkel sújtják ezt a szegény országot. Például azzal, hogy végre el kellene kezdeni a gazdasági reformot. Vagy legalább a termelést.
A kolozsvári polgármester újabb szégyellni való botrányaival és elveszített pereivel is kár fárasztani a hírfogyasztót. A végeredmény úgyis – vagy éppen azért – ugyanaz: újraválasztják.
A Demokrata Párt képviselői újra az ellenzékkel szavaztak – ez is egyike a ciklusosan ismétlődő híreknek. Majd következik a tudósítók lélegzet-visszafolytott előszobázása a kormánykoalíciót alkotó pártok vezérkarának éjszakai tanácskozásán, és természetesen a feszültség feloldása. Olyan ez, mint a legsilányabb Dallas-mese. Jó lett volna, ha képmagnóra vesszük az első összezördülést, és esténként önkiszolgálással elintézzük a kormányfejek pillanatnyi hangulatára vonatkozó tájékoztatásunkat. Úgyszintén rögzíteni kellett volna az RMDSZ kudarcba fulladó első kormányzati sikerét, így nem veszett volna el annyi médiaenergia a Petőfi–Schiller magyarázgatásával.
A legörökzöldebb téma mégiscsak Tőkés László kém- és ügynökhistóriája. Nemsokára jubilál, tíz éve szüntelenül tekerik ezt a verklit. Igaz, mostanában nem keverik a napi hírkonzervek közé, hanem meghagyják a sómenek egyik kedvenc vesszőparipájának. Október elején például a Tele 7abc fedőnevű tévének nem volt elég az aradi és az alternatív tankönyvcirkusz, meghívott egy nyugalmazott szekust, aki hosszasan vicsorgatta megmaradt farkasfogait, és többek között elmondta, hogy nevezett Tőkés László magyarországi kémről bizonyítékok vannak. Csak azért nem toloncolják ki az országból, mert a kormány fél a Nyugat szájától. Ugyanilyen okból nem veszik elő a székelyudvarhelyi és oroszhegyi rendőrgyilkosokat stb., stb.
A rajtakapott kémeket kitoloncolják? Így tudják a szekusok és a velük foglalkozó tévériporterek? Mintha a diplomatákat szokták volna kitoloncolni. Saját állampolgáraik felelősségre vonását az állam nem bízza idegenekre. És az udvarhelyi forradalmi események részvevőit békén hagyják? Igen, börtönbüntetésük letöltése, esetenként öngyilkosságuk után. Sőt, kézdivásárhelyi ártatlanokat is meghurcoltak, pillanatig sem tartva a Nyugat igazságérzetétől. Ha valamit elnézett a román igazságszolgáltatás, az a kudzsiri rendőrgyilkosság volt – a rengeteg korrupciós ügy mellett, de bizonyára ezeket sem a Nyugat megnyugtatására tussolták el.
Egyébként a nyugalmazott szekus éppen akkor beszélt a kormány Nyugat-gátlásosságáról, amikor javában folyik Kolumbán Gábor törvényszéki zaklatása egy nyilvánvalóan politikai színezetű perben. Erre nem kérdezett rá a műsorvezető, és persze, arra sem, hogy ha a kormány annyira szeretne előnyös megvilágításban tetszelegni, miért nem szólt rá rendőrségére, hogy ne engedje megzavarni Aradon az október 6-i koszorúzást.
Mindebből arra következtethetünk, hogy mindaddig minduntalan előrekerülnek a lerágott csontok, és folytatódik az autófélpályás helyben topogás, amíg az eseményeket aktív vagy nyugalmazott szekusok mozgatják nyíltan vagy a háttérből.

Bukaresti illetőségű magyar nemzetiségű román állampolgár az október eleji őrjöngés idején egyik reggel arra ébredt, hogy ajtaját horogkereszttel és nemzetének szóló külmunicípiumi káromlással pingálták tele, valamint emberi ürülékkel tapétázták ki.
Gratulálunk. Az eset nem egyedi, ugyanolyan alapanyagból gyurmáztak már máshol is, többek között a kolozsvári Szent Mihály-templom plébániájának bejáratánál, de ha már Bukarestben is ilyen szintre süllyedt a hétköznapi sovinizmus, az a „népnevelők” tevékenységének kimagasló hatékonyságát jelzi.
Mert senki sem születik ilyen különleges hajlammal. Ez nem tehetség vagy intelligencia dolga, hanem ráhatás kérdése. Szaglóérzékkel rendelkező ember csak akkor használ anyagcsereterméket politikai meggyőződésének kifejezésére, ha otthona, óvodája, iskolája, televíziója, sajtója, kedvenc politikusa erre készteti. Késztetésben soha sincs hiány. Az október eleji elképesztő hazugságözönben pedig, amellyel elárasztották az országot az 1849-es aradi vértanúk szobrának kiszabadítása és a szokásos koszorúzás kapcsán, még tiszta csoda, hogy nem került feldolgozásra a nemzetállam minden elkötelezett hívének napi termelése.
Vajon mit tennénk hasonló helyzetben? Ha azt tanulnánk az iskolában – és csak azzal maradnánk –, amit a Scânteia-szerkesztők és történelmi filmrendező szenátorok által jóváhagyott történelemkönyvek tartalmaznak, továbbá hitelt érdemlő tévéadóknak tartanánk kereskedelmi fedőnevű politikai ügynökségeket, mert más műsort hiába néznénk, nem értenénk meg – nem is nagyon akarnánk, szintén nevelés okán –, akkor vajon mi is domborműveket kennénk az ajtókra? Próbáljuk belelovalni magunkat: hát nem aljas gazemberség olyan tábornokok szobrának a helyreállítása, akik egész karrierjük során polgári lakosság lemészárlásával foglalkoztak?! Meg aztán hogyan merészelte ez a Bem elfoglalni Erdélyt?! (Felindulásunkban elfelejtenénk feltenni a kérdést, hogy ugyan kitől.) Még hergeljük magunkat egy darabig, aztán döntsük el: érdemes ezért összemocskolni a kezünket?
Az ürülékgyurmázásért mégse ítéljük el a tanítványokat. Azokat csak a szag miatt tartsuk távol magunktól, amennyire lehet. De a tanítómestereket végre elő kellene vétetni. Az utóbbi években gyakran elhangzott a tanács, hogy a provokációknak nem érdemes túl nagy jelentőséget tulajdonítani, de nem biztos, hogy egy diplomáciai képviselet zászlajának gyalázása, konzuljának zaklatása, egy szomszédos és baráti NATO-tagállam miniszterének rendőrségi asszisztenciával történő lehurrogása fölött célszerű lenne napirendre térni. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a romániai magyarságot ért sérelmeket sem szabad a politikai kompromisszumok számláján „termelési költségként” iktatni. Nem biztos, hogy az aradi emlékmű kiszabadításáért feltétlenül el kellett tűrni (és még tűrni kell, mert szünet nélkül folytatódik a kérődzés) a történelmi rágalomhadjáratot. A nyilvánvaló nemzeti uszításra a diplomácia eszközeivel határozottan fel kellene hívni a világ figyelmét. Az ürülékkeverők túlzásba vitték, igazán ideje volna lefogni a kezüket. A saját anyagból készült domborművektől csak egy lépés a dorong, amelynek használatát 1990 márciusában bemutatták ugyanazoknak a tanítómestereknek a késztetésére.
Nem kellene megengedni, hogy az aradi emlékmű kiszabadításának árát a kisemberekkel fizettessék meg. Ez az etnikai tisztogatás egyik eszközévé válhat. Akinek bepiszkolják az ajtóját, az könnyen a kivándorlás rögös ösvényére léphet. Nemcsak a félelem, hanem az undor miatt is.