Felségsértés


„Miközben Tőkés püspök az RMDSZ vezetését, személy szerint a szövetségi elnököt támadja, valójában »az egész romániai magyarságon üt«” – szögezte le Markó Béla szövetségi elnök.
Ez nem lehet igaz! A sajtó ördöge ebbe a leszögezésbe belevihetett valami fránya ferdítést, amivel azt a látszatot kelti, hogy az RMDSZ szövetségi elnöke túltesz Ceauşescun, aki szintén összetévesztette magát a néppel, de nem mondta ki ilyen kereken, hogy idegesíti a felségsértés.
Ha viszont valódi szövetségi elnöki nyilatkozattal és nem sajtóhibával állunk szemben, akkor ki kell kérnünk magunknak az általánosítást. Nagyon sokan nem akkor érzünk csapásokat a hátunkon, amikor Markó Béla szövetségi elnököt fajtája részéről bírálat éri. Ellenkezőleg: a dicséretéből van elegünk. Az erdélyi magyarság egésze korántsem tekinti megváltójának. Volt, aki már első megválasztásakor sem értett egyet nézeteivel, és a kormányszereplés kudarcsorozata a zúgolódok táborát jócskán felduzzasztotta. Egyszerű RMDSZ-tagok, még azok is, akik szégyellik megkérni a körzetfelelőst, hogy többet ne fáradjon a tagsági díjért, a választások bojkottjára készülnek, ha addig nem történik valami. Ami a májusi mérföldkő-kongresszuson nem következhetett be. Bebetonozott hatalommal szemben csak a csoda segít, az pedig napjainkban és tájainkon ritka jelenség. Legutóbb 1989 decemberében Temesváron fénylett rövid ideig egy tünemény, azóta főleg ellencsodákat láthatunk.
A következő Markó-idézet hitelességében nincs miért kételkedni. „Ha a püspök úrban nincs remény és bizalom, én sajnálom, de vele így, ezen az úton nem tudunk együtt menni.” Tehát, akinek nem tetszik bent, kint megtalálja a szűrét. Ez a felszólítás nem először hangzott el a brassói kongresszus óta, különösképpen az utóbbi két évben, amióta a kormányszereplés csődje nyilvánvalóvá vált.
Furcsa, hogy annyi megrendelt, kifizetett, feldolgozott, tanulmányozott, sminkelt, majd közzétett közvélemény-kutatás után az RMDSZ vezetése és személy szerint a szövetségi elnök nem tudja, mit jelentene Tőkés László kipakolása az RMDSZ-ből. Hát akkor megmondjuk mi, akik a tiszteletbeli elnök szavait nem érzékeljük az egész romániai magyarságra mért ütésekként. A következő választási kampány kimenetele RMDSZ-szempontból még nem dőlt el. A legelégedetlenebb magyar választók közül is sokan az utolsó vonat reményében elmennek szavazni. És, ha vészesen tömeges lesz a tartózkodás, az RMDSZ-nek akkor is megvan az esélye a parlamenti küszöb átlépésére. A román választók körében még nagyobb a letargia, és minél kisebb a szavazatok összege, annál kevesebb szavazó elegendő az 5 százalékhoz. Ám, ha a Neptun-vonallal elégedetlenkedőket kilökik a lélekvesztőből, és ezzel szétszakítják az RMDSZ-t, nem jön össze elegendő szavazat. Mert bármennyire megtépázták – külföldön és idehaza egyaránt – a tízéves évfordulójához közeledő forradalom jelképét, megsértett híveinek tábora elég népes maradt ahhoz, hogy befolyásolja a választások eredményét.
Ha majd egyszer érdemes lesz megírni az RMDSZ történelmét (lám a Magyar Népi Szövetség szerepének tárgyilagos értékelése is még korántsem teljes), ezek az ösztönzések a belső ellenzék takarodására különös fénybe állítják a vezetőség, személy szerint a szövetségi elnök egységnyilatkozatait. A történészek ugyanakkor érdekes következtetésekre juthatnak majd a parlamenten belüliség és kívüliség eredményességének összevetéséből is. Bebizonyosodhat, hogy a szemérmes parlamenti részvétellel csak annyit értek el, amennyit „jószántából” mindenképpen megenged a román hatalom. Ennek egyébként előjelei is vannak. A cigányok, ugye, egyetlen képviselőjükkel ugyanakkora önálló egyetemet kaptak vissza. A németeknek sincs parlamenti frakciójuk, mégis ugyanazzal a Petőfi–Schiller Tudományegyetemmel etetik őket. Ha tehát sikerül a tiszteletbeli elnök eltávolítása, 2000 után a romániai magyarság hivatalból – a világ szemkiszúrásának jegyében – kapja meg azokat a jogosítványokat, amelyeket az utóbbi tíz évben, úgymond, ádáz küzdelemmel szereztek meg az RMDSZ vezetői. Sőt kormányzati szerepvállalás nélkül juthatunk hatalmi pozíciókhoz, hiszen a nemzetközi normák előírják a nemzeti kisebbségek képviseletét a központi és a helyi közigazgatási szervekben.
Persze, nagy lesz a megrázkódtatás, amikor egyetlen képviselőnk (na, vajon ki lesz az?) elfoglalja helyét egy parlamenti pótszéken. De meglehet, hogy ettől a mozzanattól következik be a csoda, amely fordulatot hoz a romániai magyar érdekvédelemben. Felébredünk, megrázzuk magunkat, és kitalálunk valamit, amiért és ahogyan érdemes parlamentben, kormányban politizálni.
A végén a romániai magyarság még hálás lesz Markó Bélának, hogy érzékeny volt a felségsértésre.