Szekusimázs
Szabadság, 1999. július 17., XI. évfolyam, 164. szám
Újfent bebizonyosodott a romániai magyar kisebbség saját, önálló, független – ha úgy tetszik: autonóm – intézményeinek fölöttébb hasznos volta az ország nemzetközi megítélése szempontjából. Most nem arról a komoly dologról van szó, amit a hatalom mindenkori gyakorlói nem akarnak, tehát nem is fognak elhinni, vagyis hogy a világ csodálatát valós finnországi és nem állítólagos balkáni kisebbségpolitikai modellel lehet kiváltani. Hanem egészen másról.
A székelyudvarhelyi titkosrendőrségi botrány, ugye, rossz fényt vet országunk, pontosabban hazánk kémelhárítására, éppen most, a NATO-versenyfutás teljében. Mit szólnak hozzá a lefigyelőket megfigyelő szakértők? Hogyan lehet majd éles gyakorlatban felhasználni olyan kék szeműeket, akiket a laikus lakosság könnyűszerrel leleplez? Ha ellenben a magyar igazságügy-miniszternek és a Magyarok Világszövetsége vezetőinek a megfigyelését a személyi elvű, a szervezeti, a területi vagy bármilyen autonómia szellemében idejekorán rábízzák az illetékes intézményre, vagyis a romániai magyarság kebelében létrehozandó hírszerző szolgálatra, az országos RHSZ megkímélte volna magát a kínos incidenstől.
Meglehet, hogy a Romániai Magyar Demokrata Hírszerző Szolgálat haszonjárműve is kiváltotta volna a székelyudvarhelyi atyafiak haragját, de legalább csak ez az autonóm intézmény vinné el a balhét.
Bár nem egészen biztos, hogy elvinné. Vannak dolgok, amelyeket a még meg sem alakult RMDHSZ bedolgozói sokkal ügyesebben csinálnak, mint az RHSZ régi, átképzett vagy új, visszaképzett alkalmazottai. A magyarok között is létező irredentákról, szélsőségesekről, radikálisokról, nacionalistákról, románellenes fasisztákról stb. szóló rémmeséket a „hamvaiból” feléledő RHSZ kezdte el terjeszteni, de nem nagy sikerrel. A világ 1990-ben nem adott hitelt a leleplezés-hamisítványoknak. Bizonyság erre, hogy a volt, vagy frissen kiképzett szekusok gyalázkodása ellenére Tőkés László előtt megnyíltak a Nyugat, sőt a Fehér Ház ajtói is. Egészen más a helyzet, amióta az RMDSZ hatalmi pozícióőrzéséért folyó harc odáig fajult, hogy bizonyos személyeket leszélsőségeseznek, lefasisztáznak, vagyis a lehallgatóknak besúgnak, a politikai megfigyelőknek pedig nyilvánosan feljelentenek. Az ilyen sárdobálásnak hatásosabb a kisugárzása. Ha magyarok mondanak egymásról vaskos dolgokat, azokban lehet valami – mondják, akik kevésbé ismerik az érdekviszonyokat.
Mi sem példázza jobban a hivatalosan meg sem alakult RMDHSZ működését, mint az 1996. decemberi SZKT-ülés, amelyen a kormányba lépést határozták el. Az ülés zárt volt, újságíró be nem tehette a lábát, másnap mégis tele voltak a Scânteia-zsánerű lapok a magyar „szélsőségesek” felszólalásainak ismertetésével. De nem olyanokkal, amelyeket az RHSZ által rögzített szövegekből lehetett volna a szokásos csúsztatásokkal „radikálissá” varázsolni. Hanem olyanokkal, amelyekben a ferdítések RMDHSZ-szakértői kézre vallanak. Egyébként az is jellemző, hogy a májusi RMDSZ-kongresszuson a szünetben egyesek majdnem a város széléig elhúzódtak mobiltelefonjukkal. Jó, nem olyan nagy a város, de akkor is, ha a családdal akarták megtárgyalni, hogy mi jól vagyunk, ti hogy vagytok, nem kellett volna avatatlan fülektől tartani. Kétségkívül, bizonyos helyeken az RHSZ-énél mértékadóbbnak tartják az RMDHSZ meglátásait az RMDSZ úgynevezett szélsőségeseiről. Belülről minden sokkal élesebben látszik. Vagy kiélezettebben.
Az RMDHSZ kiépítésében jóval előbbre tartunk, mint a Bolyai-egyetem visszaépítésében, tehát intézményesítése sokkal hamarabb nyélbeüthető lenne. Csupán a politikai akaraton múlik. Erre pedig biztosan volna.
És ha bekövetkezik a rendszerváltás, ha majd a látszatra sem adnak, hanem börtönbe vetik a különböző hírszerző szolgálatok által feljelentett személyeket, nagyon jól fog a romániai magyarok autonóm börtöne. A belső önrendelkezés elve alapján oda zárják majd be az RMDSZ belpolitikai foglyait, csökkentve a román politikai foglyok összlétszámát. Amúgy is lesz mit elszámolni a világgal, hiszen nemcsak a nagyromániások, hanem már az Iliescu-féle párt vezérei is kilátásba helyezték a rácsot politikai ellenfeleiknek.
A székelyudvarhelyi titkosrendőrségi botrány, ugye, rossz fényt vet országunk, pontosabban hazánk kémelhárítására, éppen most, a NATO-versenyfutás teljében. Mit szólnak hozzá a lefigyelőket megfigyelő szakértők? Hogyan lehet majd éles gyakorlatban felhasználni olyan kék szeműeket, akiket a laikus lakosság könnyűszerrel leleplez? Ha ellenben a magyar igazságügy-miniszternek és a Magyarok Világszövetsége vezetőinek a megfigyelését a személyi elvű, a szervezeti, a területi vagy bármilyen autonómia szellemében idejekorán rábízzák az illetékes intézményre, vagyis a romániai magyarság kebelében létrehozandó hírszerző szolgálatra, az országos RHSZ megkímélte volna magát a kínos incidenstől.
Meglehet, hogy a Romániai Magyar Demokrata Hírszerző Szolgálat haszonjárműve is kiváltotta volna a székelyudvarhelyi atyafiak haragját, de legalább csak ez az autonóm intézmény vinné el a balhét.
Bár nem egészen biztos, hogy elvinné. Vannak dolgok, amelyeket a még meg sem alakult RMDHSZ bedolgozói sokkal ügyesebben csinálnak, mint az RHSZ régi, átképzett vagy új, visszaképzett alkalmazottai. A magyarok között is létező irredentákról, szélsőségesekről, radikálisokról, nacionalistákról, románellenes fasisztákról stb. szóló rémmeséket a „hamvaiból” feléledő RHSZ kezdte el terjeszteni, de nem nagy sikerrel. A világ 1990-ben nem adott hitelt a leleplezés-hamisítványoknak. Bizonyság erre, hogy a volt, vagy frissen kiképzett szekusok gyalázkodása ellenére Tőkés László előtt megnyíltak a Nyugat, sőt a Fehér Ház ajtói is. Egészen más a helyzet, amióta az RMDSZ hatalmi pozícióőrzéséért folyó harc odáig fajult, hogy bizonyos személyeket leszélsőségeseznek, lefasisztáznak, vagyis a lehallgatóknak besúgnak, a politikai megfigyelőknek pedig nyilvánosan feljelentenek. Az ilyen sárdobálásnak hatásosabb a kisugárzása. Ha magyarok mondanak egymásról vaskos dolgokat, azokban lehet valami – mondják, akik kevésbé ismerik az érdekviszonyokat.
Mi sem példázza jobban a hivatalosan meg sem alakult RMDHSZ működését, mint az 1996. decemberi SZKT-ülés, amelyen a kormányba lépést határozták el. Az ülés zárt volt, újságíró be nem tehette a lábát, másnap mégis tele voltak a Scânteia-zsánerű lapok a magyar „szélsőségesek” felszólalásainak ismertetésével. De nem olyanokkal, amelyeket az RHSZ által rögzített szövegekből lehetett volna a szokásos csúsztatásokkal „radikálissá” varázsolni. Hanem olyanokkal, amelyekben a ferdítések RMDHSZ-szakértői kézre vallanak. Egyébként az is jellemző, hogy a májusi RMDSZ-kongresszuson a szünetben egyesek majdnem a város széléig elhúzódtak mobiltelefonjukkal. Jó, nem olyan nagy a város, de akkor is, ha a családdal akarták megtárgyalni, hogy mi jól vagyunk, ti hogy vagytok, nem kellett volna avatatlan fülektől tartani. Kétségkívül, bizonyos helyeken az RHSZ-énél mértékadóbbnak tartják az RMDHSZ meglátásait az RMDSZ úgynevezett szélsőségeseiről. Belülről minden sokkal élesebben látszik. Vagy kiélezettebben.
Az RMDHSZ kiépítésében jóval előbbre tartunk, mint a Bolyai-egyetem visszaépítésében, tehát intézményesítése sokkal hamarabb nyélbeüthető lenne. Csupán a politikai akaraton múlik. Erre pedig biztosan volna.
És ha bekövetkezik a rendszerváltás, ha majd a látszatra sem adnak, hanem börtönbe vetik a különböző hírszerző szolgálatok által feljelentett személyeket, nagyon jól fog a romániai magyarok autonóm börtöne. A belső önrendelkezés elve alapján oda zárják majd be az RMDSZ belpolitikai foglyait, csökkentve a román politikai foglyok összlétszámát. Amúgy is lesz mit elszámolni a világgal, hiszen nemcsak a nagyromániások, hanem már az Iliescu-féle párt vezérei is kilátásba helyezték a rácsot politikai ellenfeleiknek.