Szekusimázs


Újfent bebizonyosodott a romániai magyar kisebbség saját, önálló, független – ha úgy tetszik: autonóm – intézményeinek fölöttébb hasznos volta az ország nemzetközi megítélése szempontjából. Most nem arról a komoly dologról van szó, amit a hatalom mindenkori gyakorlói nem akarnak, tehát nem is fognak elhinni, vagyis hogy a világ csodálatát valós finnországi és nem állítólagos balkáni kisebbségpolitikai modellel lehet kiváltani. Hanem egészen másról.
A székelyudvarhelyi titkosrendőrségi botrány, ugye, rossz fényt vet országunk, pontosabban hazánk kémelhárítására, éppen most, a NATO-versenyfutás teljében. Mit szólnak hozzá a lefigyelőket megfigyelő szakértők? Hogyan lehet majd éles gyakorlatban felhasználni olyan kék szeműeket, akiket a laikus lakosság könnyűszerrel leleplez? Ha ellenben a magyar igazságügy-miniszternek és a Magyarok Világszövetsége vezetőinek a megfigyelését a személyi elvű, a szervezeti, a területi vagy bármilyen autonómia szellemében idejekorán rábízzák az illetékes intézményre, vagyis a romániai magyarság kebelében létrehozandó hírszerző szolgálatra, az országos RHSZ megkímélte volna magát a kínos incidenstől.
Meglehet, hogy a Romániai Magyar Demokrata Hírszerző Szolgálat haszonjárműve is kiváltotta volna a székelyudvarhelyi atyafiak haragját, de legalább csak ez az autonóm intézmény vinné el a balhét.
Bár nem egészen biztos, hogy elvinné. Vannak dolgok, amelyeket a még meg sem alakult RMDHSZ bedolgozói sokkal ügyesebben csinálnak, mint az RHSZ régi, átképzett vagy új, visszaképzett alkalmazottai. A magyarok között is létező irredentákról, szélsőségesekről, radikálisokról, nacionalistákról, románellenes fasisztákról stb. szóló rémmeséket a „hamvaiból” feléledő RHSZ kezdte el terjeszteni, de nem nagy sikerrel. A világ 1990-ben nem adott hitelt a leleplezés-hamisítványoknak. Bizonyság erre, hogy a volt, vagy frissen kiképzett szekusok gyalázkodása ellenére Tőkés László előtt megnyíltak a Nyugat, sőt a Fehér Ház ajtói is. Egészen más a helyzet, amióta az RMDSZ hatalmi pozícióőrzéséért folyó harc odáig fajult, hogy bizonyos személyeket leszélsőségeseznek, lefasisztáznak, vagyis a lehallgatóknak besúgnak, a politikai megfigyelőknek pedig nyilvánosan feljelentenek. Az ilyen sárdobálásnak hatásosabb a kisugárzása. Ha magyarok mondanak egymásról vaskos dolgokat, azokban lehet valami – mondják, akik kevésbé ismerik az érdekviszonyokat.
Mi sem példázza jobban a hivatalosan meg sem alakult RMDHSZ működését, mint az 1996. decemberi SZKT-ülés, amelyen a kormányba lépést határozták el. Az ülés zárt volt, újságíró be nem tehette a lábát, másnap mégis tele voltak a Scânteia-zsánerű lapok a magyar „szélsőségesek” felszólalásainak ismertetésével. De nem olyanokkal, amelyeket az RHSZ által rögzített szövegekből lehetett volna a szokásos csúsztatásokkal „radikálissá” varázsolni. Hanem olyanokkal, amelyekben a ferdítések RMDHSZ-szakértői kézre vallanak. Egyébként az is jellemző, hogy a májusi RMDSZ-kongresszuson a szünetben egyesek majdnem a város széléig elhúzódtak mobiltelefonjukkal. Jó, nem olyan nagy a város, de akkor is, ha a családdal akarták megtárgyalni, hogy mi jól vagyunk, ti hogy vagytok, nem kellett volna avatatlan fülektől tartani. Kétségkívül, bizonyos helyeken az RHSZ-énél mértékadóbbnak tartják az RMDHSZ meglátásait az RMDSZ úgynevezett szélsőségeseiről. Belülről minden sokkal élesebben látszik. Vagy kiélezettebben.
Az RMDHSZ kiépítésében jóval előbbre tartunk, mint a Bolyai-egyetem visszaépítésében, tehát intézményesítése sokkal hamarabb nyélbeüthető lenne. Csupán a politikai akaraton múlik. Erre pedig biztosan volna.
És ha bekövetkezik a rendszerváltás, ha majd a látszatra sem adnak, hanem börtönbe vetik a különböző hírszerző szolgálatok által feljelentett személyeket, nagyon jól fog a romániai magyarok autonóm börtöne. A belső önrendelkezés elve alapján oda zárják majd be az RMDSZ belpolitikai foglyait, csökkentve a román politikai foglyok összlétszámát. Amúgy is lesz mit elszámolni a világgal, hiszen nemcsak a nagyromániások, hanem már az Iliescu-féle párt vezérei is kilátásba helyezték a rácsot politikai ellenfeleiknek.

Csaszikarambolok


Társadalmi és útviszonyainkra különösképpen jellemző a főnöki balesetek tömegmérete. Az utóbbi néhány fényéves évben karambolozott szekusfőnök, szakszervezeti vezér, rendőrparancsnok, pártvezér – ez történetesen éppen kolozsvári, de korántsem véletlenül merevrészegen követte el büntetlenül maradt tettét. És nem maradtak ki a sorból a parlamenti képviselők. Éppen azok, akik Európa egyik legszigorúbb közútforgalmi törvényét megszavazták.
Ebben a törvényben van egy nagyon érdekes ellentmondás. Előírja, hogy ott, ahol véletlenül két sávon folyik a közlekedés egyazon irányba, előzés után azonnal vissza kell térni a jobboldali sávra. Érthetetlen. Ha akcióban lévő rendőrökön, mentőkön és tűzoltókon kívül senkinek sem szabad meghaladni az ősautókkal is elérhető totyogó sebességet, akkor ki előtt kell azonnal szabaddá tenni a középső sávot?
A gépkocsivezetők jól tudják, mit jelent az, hogy le kell kotródni az útpálya közepéről. A jobboldali sávon sokkal gyorsabb az erózió. Băsescu alig teszi ki a táblát, hogy itt van az önök pénze elásva, máris megjelennek a holdkráterek, amelyek között 30-assal is életveszélyes a bukdácsolás. Emellett ezen a sávon közlekednek a tehergépkocsi- és traktorpótló szekerek.
Az értelmetlen törvényszakasz rontja a közúti morált. A belső sáv önkinevezett tulajdonosai – köztük az átmeneti korszak közutálattól övezett konjunktúralovagjai – hosszú kocsisorokat hajtanak maguk előtt a törvényes sebességet meghaladva, mert az emberek inkább kockáztatnak, minthogy gödrök és szekerek között baktassanak.
A honatyák természetesen nem gondoltak a következményekre, amikor a hallgatólagos kivételezést biztosító törvényszakaszt megszavazták. A honatyák, mint rendszerint, elsősorban magukra gondoltak. Az ő idejük, ugye, roppant drága. Nekik örökké sietniük kell, ezért az a pár száz kilométernyi második sáv legyen tiszta.
Az 1996-os választási kampányban Kolozsváron egy pártreklám-sajtóértekezlet azzal kezdődött, hogy a fővárosi főjelöltek engedélyt kértek egy kis lazításra. Igaz, felváltva vezettek – magyarázták –, de így is nagyon idegfeszítő volt az útjuk, ugyanis a Bukarest–Kolozsvár távolságot négy és fél óra alatt futották le. Vagyis óránkénti 100 kilométeres átlagot valósítottak meg a falvakon átkígyózó ösvényen. Az 1999 június eleji szenátori karambol jelzi, hogy megkezdődött az edzés a következő parlamenti választásokra. A szigorú törvény ellenére lesz itt megint olyan furikázás, mint a Hungaroringen főszezonban. Mostani és jövőbeni törvényhozóink nyomában nyargalnak majd a gazdasági maffiavezérek, őket követik a nagytőkések, valamint a nagy és közepes karhatalmisták, és közéjük vegyül néhány kisember is, aki elemi önérzetből nem hagyja magát leseperni az útról. Mindenkinek van egy dobása, hogy eltalálja: ebből a népes mezőnyből kit szűr ki a rendőrség.
A csaszikarambolokat azonnal követik a műszaki halandzsák. Hogy állítólag szétrobbant a szenátusi kocsi egyik első kerékabroncsa. Na és? Ha ez a borzasztó ritka esemény a hazai közutakon megengedett legnagyobb sebességnél történik meg, a következmény mindössze egy kerékcsere. Amikor a szekusfőnök a Bukarest–Ploiesti útszakaszon autójával kivégzett egy családot, félhivatalosan azt rebesgették, hogy a gépkocsi romlott el. Az. Az új Volkswagen. Ezzel a buta mesével két legyet akartak ütni egy csapásra: mentsék a hírszerző bőrét és fokozzák a műszaki ellenőrzés körüli fontoskodást.
Régen is karamboloztak a vezetésre képtelen főnökök. Maurer fogatosokat és teheneket terített le vadászatról hazamenet, Ceauşescu egy bukaresti asszonyt ütött el, miközben az 1977-es földrengés okozta károkat gyarapította feleségével együtt tett munkalátogatásán. Barom, aki visszasírja őket, de ismerjük el, hogy azok nem állítottak olyan hülyeséget, hogy a gépkocsi műszaki állapota volt a hibás. Inkább a forgalomirányító milicistákra és szekusokra kenték bambaságukat, minthogy beismerték volna, hogy nem az útviszonyoknak és a rendelkezésükre álló termelőeszközök színvonalának megfelelően repültek a kommunizmus felé.
Az utak akkor sem voltak jobbak. Nem mentek ilyen hamar tönkre, mint mostanában, amióta útadót szednek, de ritkábban javították, hogy minden jól menjen. És ennek megvolt a maga hatalmas előnye. A központi és a helyi kis és közepes főnökök minél később érték el úti céljukat, annál kevesebb kárt okoztak az országnak. Ez az utóbbi évtized politikusaira is talál.
Úgyhogy volna egy választási kampányjavaslatom. Annak az elnökjelöltnek előlegezzünk bizalmat, aki határozottan megígéri a sebességhatár betartatását. Ez annál időszerűbb, minél több parlamenti tag karambolozik közveszélyesen. Ők szavazták meg a törvényt – elsősorban ők tartsák be! Ugyanakkor az eszményi elnökjelöltnek meg kellene ígérnie, hogy az átlagautósok zaklatásától szigorúan eltiltja a közlekedéspolitikai és -műszaki rendőrséget. Ugyanis az mese habbal, hogy az átlagembereket és átlagautóikat állandó megfigyelés alatt kellene tartani. Kisfizetésű kistisztviselő, ha akarna sem tudna úgy összezúzni egy autót, mint ahogy a szenátusi kocsi kinézett. Még akkor sem, ha elrobban az első gumiabroncsa, vagy meghibásodik a kormányszerkezete. Mert az átlagautósnak nincs motorja ahhoz, hogy a törvényes sebességet kétszeresen meghaladja.
Hogy mi lesz, ha a kedvenc elnökjelöltünk megígéri az emberarcú közlekedési morált? Akkor ezután a rendőrök nagyvonalúan eltekintenek annak az autósnak a megbüntetésétől, aki a légynek sem ártott, és lecsukják az italtól vagy hatalomtól elkábult pártvezért? Ugyan! Ez olyan volna, mintha a csődös bankigazgatókat és egyéb széltolókat vagyonilag végrehajtanának és elengednék a munkanélküli családok lakásadóját. Ne álmodozzunk. Emil Constantinescu is megígérte a korrupció letörését, és lám, mi lett belőle. A következő négy évben is az átlagpolgártól vasalják be a csődbe ment bankok kasszahiányát, és úgyszintén az átlagautósok zsebére teljesíti bevételi tervét a rendőrség.
De olyan jó legalább ígéreteket kicsikarni.

Tudósok


Senki sem tud semmit címmel a század derekán vígjátékfilmet forgattak. Egy mai politikai bohózatnak azt a címet adhatnák, hogy Mindenki mindent tud.
A megkopott hírnevű kolozsvári polgármester és pártfőtitkár hívei például azért alkottak olyan gyér sorokat a múlt hét végi felvonuláson, mert… Hogyan? Mert kevesen vannak? Aki ilyesmit állít, az nem tartozik abba a rétegbe, amely mindent tud, sőt abba sem, amely semmit sem tud. Van egy harmadik réteg is, amely bizonyos érdekből félrevezeti, áltatja, szédíti polgártársait. Visszatérve a magyarellenes tüntetésre: azért voltak kevesen, mert Funarék mindent tudnak, és nem fordítottak különösebb energiát a mozgósításra. Tudják, hogy ebben az országban a román nyelv egyeduralma nincs veszélyben. Egyelőre. Néhány évtized múlva bizonyos demográfiai jelenségek és délkeleti bevándorlások megváltoztatják a képletet, de most nincs miért tartaniuk a magyar nyelv korlátozott használatától az oktatásban és esetleg a közigazgatásban. Éppen a helyi közigazgatás példázza, hogy ebben az országban a törvény önmagában semmit sem biztosít. A polgármester kijelentheti, hogy ő nem fogja megengedni a kisebbségi nyelvhasználatot a hivatalokban (ha véletlenül a szenátus is megszavazná a törvényt), és ennek nincs következménye. Az államfő nem inti meg a szeparatistát, hogy ne képzelje magát föderatív államnak az egységállamban.
Nem kell tehát megijedni olyan törvényektől, amelyek csak a világ félrevezetésére készülnek – ezt jól tudják Funar hívei, és nem fárasztották magukat a magyarellenes tüntetéssel. Ilyen irányú érzelmeiket amúgy is kiélik nap mint nap.
Az is jellemző, hogy a széles politikai baloldal sem használta ki az alkalmat kormányellenes megnyilatkozásra. Iliescuék is mindent tudnak. Többek között azt, hogy a mostani, félig-meddig jobboldali kormánykoalíció ugyanannyit enged meg a magyaroknak, amennyit ők. Árnyalatnyi különbség csupán a törvényalkotási módszerben mutatkozik meg. Míg 1990–1996 között a parlament egyik házában sem fogadtak el kisebbségbarát törvényt, addig 1997-től napjainkig az egyik házban leszavazzák azt, amit a másikban véletlenül megszavaztak. Vagy kilúgozzák úgy, mint annak idején Horn Gyula közreműködésével a román–magyar alapszerződést.
Az utóbbi két és fél év tapasztalata bebizonyította, hogy az egységes román nemzetállam sovinizmusát egyformán hatásosan táplálja bármilyen hatalom és bármilyen hatalomra törő ellenzék.
De ha mindenki mindent tud, miért strapálta magát – ha mérsékelten is – pénteken Funar, és miért cirkuszoltak parlamenti kivonulással a baloldali nacionalisták? Kézenfekvő: a politikusok a cirkuszokból élnek. Mégpedig jól. Sőt, nagyon jól. Közismert, hogy mennél szegényebb valamely nép, politikusai annál nagyobb hasznot húznak cirkuszaikból. A hazai népszegénység méretéből könnyen kiszámítható a politikusi profit.
És hogyan állunk a tudásszinttel az RMDSZ berkeiben? Nem mernénk azt állítani, hogy miközben a román politikai kaszt mindent tud, addig a romániai magyar politikai vezérkar visszamaradt a szellemi fejlődésben. Ez egyet jelentene a fajelmélet elfogadásával. Márpedig ki szeretne manapság fasiszta bélyeget sütni önmagára? Kénytelenek vagyunk hát azt hinni, hogy az RMDSZ csúcsvezetősége legalább annyit megtanult, amennyit a román kollégák dobbantásból tudnak. Vagyis tudja, hogy a megcsonkított tanügyi törvény nem oldja meg problémáinkat, és a közigazgatási törvény szenátusi vitája holtbiztosan zsákutcába vezet. Jól tudja továbbá, hogy a politikai alkudozás neptuni formája csődöt mondott a mi szempontunkból, és a legteljesebb sikert biztosította a politikai ellenfeleknek és partnereknek.
És akkor miért folytatja?
Ugyanazért.