Nits Árpád

Demény Péter annyiszor leírta a nevem vitacikknek álcázott feljelentésében (Hasonlóságok és különbözőségek, Szabadság, május 27.), és idézeteket is olyan bőkezűen kölcsönzött tőlem, hogy igényt tarthatnék honoráriumának egy részére. Legalább egyik bekezdéséből nem ártott volna kispórolni népszerűsítésemet. Amikor méltatta a szerinte profi politikusokká vált mérsékelt vezetőket, felsorolhatta volna eredményeiket. Ettől nem nyúlik meg észrevehetően a cikke, viszont az érvelési kísérlettel elkerülte volna annak az álhírnek a kikínlódását, miszerint én az RMDSZ-vezetők egyetlen döntését sem „dicsértem” meg.
Valamikor a párbeszédet, a visszafogottságot, a többségi lakosság érzékenységének megértését zászlójukra tűző politikusainktól reméltem az erdélyi magyarság felemelkedését a haladás és a civilizáció olyan magas csúcsára, amellyel valóban nem lehetne összevetni a jugoszláviai társadalmi romhalmazt. Mert dobbal tényleg nem lehet verebet fogni. Aztán rádöbbentem, hogy bizonyos fajta (Prozsekt on Neptun Riléjsöns jellegű) párbeszéddel politikusaink nem magukat fogják vissza az érvényesüléstől, hanem a képviselt tömeget a kongresszusi dokumentumokban leszögezett szándékok elérésétől. Azóta más politikusainknak szurkolok, akik szintén mérsékeltek, hiszen egyikükön sem fedezhető fel rokonvonás ír, kurd, csecsen, palesztin vagy más radikális kisebbségvezérekkel.
1993 nyarán például, amikor az RMDSZ elnöksége Széken egyeztette a parlamenti jelöltlistákat, beszámolómban megelégedéssel nyugtáztam, hogy Verestóy Attila az áskálódások ellenére újra szenátori listavezető lett Székelyudvarhelyen, mert „győzött a jó politikusnak kijáró megbecsülés”. Hogy miért jutott eszembe éppen ez a mozzanat? A napokban Kolozsváron magyarázták a kongresszust, és Takács Csaba ügyvezető elnök pontosan Verestóyval szemléltette, hogy az RMDSZ döntéshozó szerveiben mindenki jogszerű képviselő. A megyei szervezetek a parlamenti jelöltlistán befutó helyeket biztosítottak a legrátermettebbeknek, Kolozsváron, ugye, Eckstein-Kovács Pétert részesítettük a legnagyobb bizalomban, más megyei szervezetek szintén jól megfontolták a dolgot, aztán a szenátusi frakció megválasztotta vezetőjét, történetesen Verestóy Attilát, aki az alapszabályzat értelmében így bejutott az RMDSZ legfontosabb döntéshozó testületeibe is.
Ezzel ismerik el politikusi erényeit – mondanám újfent, ha időközben nem folyt volna le annyi zavaros víz a Dâmbovitán. Verestóy minden alkalommal botrányos civakodások árán került a szenátusi jelöltlistára – 1993-ban is, csak nem akartam észrevenni –, az idén pedig vitatott eszközöket felhasználva választatta magát a székelyudvarhelyi szervezet elnöki tisztségébe. Miért éppen ő példázza a legitimség csúcsát? Azt tartják, hogy otthonosan mozog Bukarestben, minden ajtó megnyílik előtte. De mi a hasznunk ebből? Mit járt ki a romániai magyar kisebbségnek? Egyetemet? Vagy legalább a bukaresti Ady Endre líceum tetőszerkezetének a megjavítását? Nyelvünk használatát a közigazgatásban? (Mielőtt valaki heveskedni kezdene, gondolja meg, hogy szenátusi elfogadása ellenére a helyi közigazgatási törvényt egyelőre félkész terméknek sem tekinthetjük. Várjuk ki a képviselőházi cirkusz végét, majd a törvény alkalmazásának szabotálását. Aztán örvendezzünk, ha még lesz minek.)
Ha a mérsékelt politikusok melletti korábbi kiállásaimra nehezebb emlékezni, jelezném, hogy 1996 őszén még őszintén tapsoltam Frunda György elnökjelölti alakításának is. De nemsokára bekövetkezett a kiábrándulás a silány kormányzati szereplés miatt, és most már Frunda szavait is kétséggel fogadom. Nem dőlök be annak, hogy a kettős állampolgárság nagy veszéllyel jár, mert kizsuppolhatnak az országból. Az RMDSZ nem védene meg? Akkor kit szolgál a szövetség? Csak azokat, akik suttyomban szerezték meg második útlevelüket? Mert lám, azokat nem zsuppolták ki. Ugyanígy ellentétes hatást váltanak ki Markó Béla szavai. Ijesztgeti az erdélyi magyarságot, hogy mi lesz, ha visszajön a hatalomba Iliescu. Bevallom, eddig féltem Iliescutól, meg a vele visszatérő Funartól, Vadim Tudortól vagy ezek klónjaitól. De elgondolkoztam: mennyivel nyújtott többet a mostani kormányzat – benne az RMDSZ-szel – a romániai magyarságnak, mint Iliescu társasága? Iliescuék legalább nem áltattak bennünket – és a világot! – fakultatív kormányrendeletekkel, Petőfi–Schiller-féle csapdákkal, húzd-meg-ereszd-meg parlamenti játékokkal. Iliescutól inkább azok tartsanak, akik kormányzati állásaikat féltik, mert az újra szélesen mosolygó elnökjelölt megmondta, hogy ő nem akar RMDSZ-t látni a kormányban, és Markó sem hajlik a koalícióra a mostani ellenzékkel. (Bár a profi politikusok sohasem mondják ki végérvényesen a boldogtalanító nem-et.)
1998 tavaszától úgy látom, hogy mérsékeltnek nevezett politikusaink egyetlen dolgot végeznek profi módon: pozíciójuk őrzését. Ez sem semmi. Nem is igazi politikus az, aki alól könnyedén ki lehet rántani a szőnyeget. Van, akinek ennyi elég a vezetőimádathoz. Jó, hogy Demény Péter személyében akadt végre jelentkező, hatalombarát írásra mindig szükség van, hogy ne legyen egyhangú az élet. Tessék, eregesse bátran a politikai szerelmes ódákat, esszéket, glosszákat. De ne akarja rám kényszeríteni ezt a műfajt. Inkább ne tartson „mértékadónak”, mint hogy meggyőződés nélkül „dicsérjem” a kudarcpolitika megtestesítőit.
Ami a Koszovó és Erdély közötti különbözőségeket vagy hasonlóságokat illeti, azokról Demény Péterrel nem szívesen vitatkozom. Bevallása szerint nem politikai, hanem csupán tárgyilagos újságíró szeretne lenni. Vannak újságok, ahol ez a hideg, látszólag minden érdeken felülemelkedő szemlélődés a divat. Ha ilyen típusú újságírónak készül, hiába magyarázom neki, hogy az albán menekült és a Tehnofrigból kirúgott magyar munkás elkínzott arca egyaránt együttérzést kellene hogy kiváltson. Az albán menekültnek pillanatnyilag sokszorosan nehezebb a helyzete, de reménykedhet abban, hogy nemzetközi segédlettel hamarosan visszatér szülőföldjére, míg az erdélyi magyar munkás hosszas, gyötrelmes, megalázó próbálkozással, esetleg csak önfeladása árán kerül újra kapun belül.
Az úgynevezett tárgyilagosság – amelyet egyébként teljesen oktalanul követelnek meg egy napilap Vélemény rovatától – a különbözőségeket sem akarja láttatni teljes valóságukban. Egy romániai szenátor például majdnem tíz éve büntetlenül hangoztathatja, hogy ha a Székelyföld autonómiát akar, akkor ők elveszik tőle a vizet, a villanyt, a gázt és a levegőt. Lassabban, de biztosan, ugye. Ilyen olcsón egyetlen diktátor sem szabadult meg valamely nemkívánatos népcsoporttól. Mindegyik „adott” valamit, az egyik gázt, a másik golyózáport, csak itt találták ki a levegő megvonását. És ezt a „tudóst” nem fasiszta ötleteiért, hanem csak politikus társai rágalmazásáért ítélik el. Ha elítélik… Mégse bátorkodjunk kimondani, hogy ilyen szempontból Románia túltesz Szerbián?
És végül mindennek a teteje, hogy Demény Péter éppen ott keres hasonlóságot, ahol a legteljesebb a különbözőség. Polgárháború? Itt? Ahol a kisebbség megadóan letette a nyakát a tönkre (pl. Szárazajtán), valahányszor a többség vérszemet kapott valamely nagyhatalom bátorításától? A kisebbségnek most sincs fegyvere, a többség mögött pedig nem áll cinkos nagyhatalom, hát csillapodjunk le: soha nem álltunk ennyire messze az etnikai polgárháborútól.

A kolozsvári székhelyű Etnikumközi Viszonyok Erdélyi Kutatóközpontja egy felmérést végzett február folyamán a romániai magyarok körében, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség megrendelésére. Az ifjú szociológusok által készített, általuk tudományos igényűnek mondott közvélemény-kutatás eredményeit a politikum ütőkártyaként forgatta, a sajtó kimeríthetetlen témaként kezelte, a közvélemény jobbára érdektelenül fogadta. A kommentátoroknak fel-feltűnt egy-két furcsaság is. Mint például az, hogy a felmérés szinte kizárólag Markó Béla és hívei politikai népszerűségétfirtatta, Kincses Előd például rajta sem volt a tizenvalahány fős listán. Az egyes sajtóorgánumok között nemigen lehetett hiteles sorrendet felállítani, mert a kutatók csak bizonyos fogyasztói szokásokat firtattak, ám a területi szórás, a terjesztési feltételek, a megkérdezettek anyagi helyzete rendkívül esetlegessé és viszonylagossá tette a kapott adatokat. Amikor például munkatársunk személyesen is megkérdezte a felmérés egyik vezetőjétől, hogy a honi magyar nyelvű hetilapoknak milyen a fogadtatásuk, a válasz az volt: honfitársaink leginkább az Európai Időt, aztán pedig az Erdélyi Naplót olvassák. Ami viccnek sem rossz, hiszen az előbbi köztudomásúlag kéthetilap, az utóbbit pedig példányszámban túlszárnyalják egyes bulvárlapok, szórakoztató magazinok, magyarországi képes folyóiratok. (Bár ki tudja? Meg aztán van, aki szégyelli, hogy inkább ilyesmikre költ.) Szakmai jellegű,címkézésekbe torkolló vitát is kiváltott az említett közvélemény-kutatás, miután dr. Neményi Ágnes szakemberként fogalmazta meg aggályait a sajtóban. Ezt illusztrálja az alábbi jegyzet, amely a kolozsvári napilapban jelent meg.Beszédtéma
Újabban, amikor megjelenik egy romániai magyar közvélemény-kutatás, az utcán, egyéb közterületeken és -helyeken, valamint olyan hivatalokban és intézményekben, ahol még lehet hangosan gondolkozni magyarul, napokig beszédtémát szolgáltatnak az egymásnak ellentmondó adatok. Igy volt ez a mostani hangulatfelméréssel is.
A megyei RMDSZ-szervezethez betoppanó emberek többek között különös összefüggéstelenségen bosszankodtak. Nemrégiben egy szociológuscsoport azt mutatta ki, hogy a Magyarország határain kívül élő magyarok – tehát az erdélyiek is – 75-80 százalékban óhajtanák a kettős állampolgárságot, a saját állítása szerint egyre nemzetközibb hírű kolozsvári műhely viszont kivetíti grafikonra, hogy az erdélyi magyarok leginkább négy romániai magyar politikussal értenek egyet, ezek között hárman kapásból és hamis érvekkel elvetették a kettős állampolgárság gondolatát.
Maga az egyik felmérő önfeledten kifejtette, nem érdemes elhinni azt, hogy a megkérdezettek 47 százaléka nem menne el szavazni. „Ez az adat nagymértékben magyarázható a kérdőív struktúrájával – hangzik a Szabadságban április 14-én megjelent interjúban –, a választásokon való részvételre vonatkozó kérdést közvetlenül az életszínvonallal foglalkozó fejezet után helyeztük el.” Miért? Mert erre kötelez a világszínvonalú módszertan? Vagy mert nem voltak kíváncsiak a gyomorkorgástól független válaszokra?
Egyébként senki sem tagadná meg a szépreményű szociológusoktól a kísérletezés lehetőségét. Most nem a legmegfelelőbb helyre strukturáltak egy kérdést, nézzük el nekik, legközelebb ügyesebbek lesznek. Ezzel a társadalommal már annyit kísérleteztek, hogy ennyit még igazán elbírhat. Azt mondanánk, hogy egy-két félresikerült felméricskélés nem jár olyan katasztrófával, mint a belgrádi napóleonosdi. Szociológiai játékoktól nem omlanak össze épületek. Vagy intézmények. Igen, mondanánk, ha az RMDSZ kormányba lépését követő első lépéseket nem befolyásolta volna egy felmérés, amely kimutatta, hogy nem is olyan nagyon szükséges a Bolyai-egyetem. Felért egy eltévedt (?) bombával, amelynek tölcsérétől egyenes út vezet a Petőfi-Schiller nevezetű fekete lyuk felé. Kinek használt az akkori kérdésfelvetés? Milyen cél vezette a megrendelőt? Miért nem arra a témára pályáztak meg némi pénzalapokat, hogy szükség van-e RMDSZ-re? Kizárt dolog, hogy az ukrajnai románok vagy a koszovói albánok saját érdekük ellen felméréseket kezdeményeznének.
Lehet, hogy az újabb közvélemény-kutatásokban egyre több értékes, a politikum számára is hasznosítható adat lesz. Meglehet, hogy az RMDSZ nem potyára dobja ki a pénzt, amikor valamilyen okból a romániai magyarság hangulatára kíváncsi. De a közvélemény a szerencsétlen kezdet miatt még sokáig kétségekkel fogja fogadni a hazai magyar szociológiai munkák vég-, pláne részeredményeit. Ezért is áll elő az ellentmondásos helyzet, hogy a közvélemény nem hisz saját tükörképének.
És ennek ellenére, amikor Neményi Ágnes a sajtó nyilvánossága előtt szakmai szempontból mutat rá a közvélemény-kutatás módszertani hézagjaira, egyedül marad. Az újságban nem szólal meg a közvélemény, elnézi a tanárnő kioktatását, kollektivista rendreutasítását. Ha ennyire közömbösek lettünk, megérdemeljük sorsunkat és a további beszédtémás közvélemény-kutatásokat.

Bárki szabad szemmel is láthatja, hogy a „végeredmény szempontjából” Koszovó és Erdély között nincs különbség, sőt az erdélyi etnikai tisztogatás lassúbb, de biztosabb. Még az uráli németek is megmaradtak egykor szovjet, most pedig orosz állampolgárságú németeknek, hogy a magyarországi nemzettársaikról ne is beszéljünk, míg Romániában tömegesen kiváltatták magukat a szocialista jobbágysorból. Az is rendkívül jellemző, hogy Németországban több zsidó él, mint Romániában, ahol állítólag csak Észak-Erdélyben volt szervezett népirtás, egyébként itt mindig akkora volt a tolerancia, hogy csak na. A fejlődő, majd a sokoldalúan fejlett szocialista, tervszerűsített homogenizálásban a magyarság eltüntetése következett volna, de az ehhez szükséges ötéves terv műszaki okokból nem kezdődött el. A nemzetállam megszállottjai azonban nem estek kétségbe, kéznél van a sokkal változatosabb „demokratikus” eszköztár, amilyen a parlamenti és kormányzati holtvágány, a kultúrzóna újrateremtése a Székelyföldön, a magyarság kirekesztése (egy-két kiválasztott személy kivételével) a privatizációból és a munkahelyekről. Mindennek egyenes következménye a létfenntartási önfeladás vagy elmenekülés fokozódása.
Ezek olyan tények, amelyeket a román történészeknek vállalniuk kellene ahhoz, hogy nemzetközi szaktalálkozókon komolyan vegyék őket. Akkor végre a román igazságszolgáltatás többé nem foglalkozhatna olyan képtelen feljelentésekkel, amelyek lényege az, hogy fejbe kell verni mindazokat, akik megmondják az igazat.
Kissé furcsa, hogy ezekre a dolgokra a Nyugat nem figyel fel magától. Még furcsább, hogy Frunda György szerint tévhitben kellene hagyni, vagyis Clintont nem lenne szabad kioktatni holmi kongresszusi nyilatkozatokkal.
Vajon honnan veszi a Nyugat azt, hogy egy ország, amely tíz évvel ezelőtt az etnikai egyneműsítés leghatékonyabb útján járt, és amelyben egy kisebbségi szervezet kormánykelepcébe csalogatásán kívül az égvilágon semmi sem történt, egyből a nemzetiségi béke modelljévé vált? Bizonyára ezt mondták neki.
Példákat a közelmúltban is találunk. A megboldogult Mozes Rosen főrabbi gyakran zarándokolt el Amerikába és hirdette, hogy Ceauşescu a legjobb barátja, tehát rendszerét a legnagyobb kedvezményben kell részesíteni. Ugyanígy akadtak nekünk is „küldötteink”, akik vígan sétafikáltak a nagyvilágban, amikor „mezei magyaroknak” kétévenként sem adták ki útlevelüket a titkosrendőrség vasszekrényéből. Ezek a „képviselők”, ha csak egyszer súgtak volna meg valami tényszerűséget a hazai állapotokról, többé biztosan nem lépik át a vasfüggönyt. De tudták ők, hogy „érdekünkben” vállalniuk kell a kompromisszumokat.
A Nyugat a tisztogatás tárgyává tett nemzetiségekről más utakon is szerzett információkat, amelyek természetesen sehogy sem egyeztek a hivatalosakkal. A Nyugat azt is pontosan tudta, hogy melyik információforrás érdemel hitelt. És mégis úgy viselkedett, mintha a hivatalos tájékoztatásnak hinne. Amerika megadta a legnagyobb vámkedvezményt, Anglia pedig beengedte a királynői hintóba a félbemaradt cipészinast, hogy az még nagyobb önbizalommal nyírja idehaza a nemzeti kisebbségeket.
Persze, utólag volt nagy helyreigazítás, kedvezményvisszavonás, hintótakarítás, meg minden.
És mégis, a Nyugatot visszamenőleg és a jövőben is meg kell érteni, ha a számára kényelmesebb jelzést hiszi el. A Nyugatnak mindig volt és lesz bőven gondja, ezért a csendes etnikai tisztogatásokat együttélési modelleknek feltüntető véleményeket nem vonja kétségbe. Pláne, ha a felszámolásnak kitett kisebbségek reprezentatívnak kinevezett képviselői ezeket az állításokat megerősítik, sőt garantálják, hogy a helyzet fajul el, mert „nem a hasonlóságokat, hanem a különbözőségeket keresik” a Koszovóval való összevetésben. A Nyugatnak nem lehet célja a fertőzött gócok számának növelése, mint ahogy a rendőrség is irtózik a bűnügyi statisztika kedvezőtlen alakulásától.
Nemrégiben legitim, pontosabban statutáris képviselőink is síkraszálltak amellett, hogy Románia még nem nevezhető a nemzetiségi probléma megoldási modelljének. Az újraválasztási kongresszus után azonban erre a kampányfogásra már nincs szükség, sőt a kongresszuson is csak azok írták alá a Clintonhoz intézett nyílt levelet, akiknek a Nyugat egyre kevésbé hisz, mert a fájdalmas igazságot kényelmetlenebb tudomásul venni.
Hova vezet ez az áldatlan helyzet?
Valamikor a tudományos szocializmus tanárai kiötöltek egy szemléltető eszközt a két világrendszer kilátásairól. Az idő alagútjában a szocializmus és a kapitalizmus együtt haladt, ám egy átlósan húzódó válaszfal egyre szélesebbé tette a szocializmus útsávját és egyre keskenyítette a kapitalizmusét. Aki benézett az alagútba, a kapitalizmus oldalán besötétedő, lezáruló falakat látott, míg a szocializmus előtt végtelenre szélesedett a perspektíva és a fényesség.
A szövetségi elnökkel együtt újraválasztott „mérsékeltség” is elkeskenyedő pályát szán azoknak, akik tényszerű, tárgyilagos üzeneteket küldenének helyzetünkről. Még egy-két ilyen újraválasztás – 2003-ban, 2007-ben –, és vészhelyzetünk jelzői beszorulnak az alagútba, míg a kompromisszumok bajnokai vígan sétafikálnak a világban, és hirdetik, hogy a „radikálisok” rémeket látnak, nem kell őket komolyan venni.
Csakhogy a történelem útjai kifürkészhetetlenek. Lám, a tudományos szocializmus tanárai sem gondolták, hogy a képzeletbeli alagútban a nagy egynemű fényesség bekövetkezése előtt rájuk omlik a válaszfal.

Pekingben egy hazafi könnyezett. Mit könnyezett – patakokban folyt a könnye miközben szitkokat üvöltözött az amerikai nagykövetségre. Vajon tényleg Kína belgrádi nagykövetségének áldozatait siratta? Ha ilyen érzékeny természetű, bizonyára önkívületbe esik a zokogástól minden alkalommal, amikor eszébe jut a tíz évvel ezelőtti pekingi vérengzés.
Bár ez meglehetősen valószínűtlen. Kim Ir-szen temetésén sem azokat rázta a hüppögés, akik az észak-koreai diktatúra éhenhaltjainak sírjainál őszintén együtt éreztek a szerencsétlen túlélőkkel.
A pekingi tüntetők heccelőit hazugságdetektorba kellene ültetni, hátha kimondanák, hogy voltaképpen mi okuk a fékevesztett felháborodásra. Azok a halálraítéltek is kínai állampolgárok, akiknek szerveit kivégzésük után megrendelésre szállítják az USA-ba. A kínai hatóságok, ugye, kínai emberalkatrészekkel járulnak hozzá a legfejlettebb kapitalizmus gyarapodásához. A hulla-kizsákmányolás miatt miért nem törik be Kína pekingi nagykövetségének ablakait?
Detektor nélkül is tudjuk, miért tiltakozik Kína egyfolytában – nemcsak a belgrádi incidens óta – a NATO-beavatkozás ellen. Ugyanazért, amiért mások, azok, akiknek valami sanda szándékuk van a területükön élő nemzeti kisebbségekkel, és nem lelkesednek a távlattól, hogy terveiket a „világcsendőr” meghiúsíthatja. Akik most a NATO-t bírálják, szapulják, elítélik, mi több, ha nem látszana ki a hátsó részük a nadrágból, fegyveresen megszállnák, azok szeretnék századunk legnagyobb átkát, a nemzetállami teljhatalmat, a bekebelezett etnikumok fölötti pallosjogot átmenteni a következő évezredbe.
Ez a képlet világosan megmutatkozik a roppant ellentmondásos román társadalomban is. A hivatalos álláspont ugyan kifejezetten NATO-barát, de ezt csak a nagy dilemma kényszeríti ki. Választani kell, és ha nem sikerül lehorgonyozni az új barát mellett, visszatér a rettegett régi. A lelkek mélyén „szunnyadó” szuverenitás-féltést azonban szünet nélkül táplálják a népben az úgynevezett pártsemleges írott és elektronikus sajtóval.
Bezzeg a pápalátogatás idejére a bukaresti utcagyerekeket kilakoltatták a csatornákból és bekényszerítették szállodákba, és a kóbor ebektől is megtisztították a belmunicípium utcáit. (Bár ezen a téren sem végeztek tökéletes munkát. Ha a múlt héten valaki véletlenül az 1-es Antenna nevezetű „kereskedelmi” tévéállomásra kapcsolt, láthatta, hogy Adrian Păunescu és C. V. Tudor a pápalátogatás fontosságáról fecseghetett, többek között azt elemezgetve politikailag, hogy Ceauşescu hibát követett el ateizmusával. A legjobb barátai voltak, miért nem figyelmeztették?… De viccen kívül: a műsor enyhén szólva hányingerkeltő szentségtörés volt.) Viszont senkinek sem jutott eszébe, hogy megpróbálja megfelelő helyre költöztetni a Moszkvával, Pekinggel és Milosevics Belgrádjával egy követ fújó agitátorokat. Legalább erre a néhány hónapra, amíg a Balkánnak ezt a fertőjét megtisztítják. Mert demokrácia van? Ugyan már! Finnországban is az van, illetve ott az van, mégsem idétlenkednek az USA nagykövetsége előtt. Persze hogy nem, mert a finneknek nincs szándékukban felszámolni a finnországi svédek egyetemét.
Nehezebben magyarázható a magyarországi tüntetéssorozat. A szűkre szabott országban olyan kevés más etnikumú lakosság maradt, hogy szükségtelen annak kordában tartása. (Különben rendkívül érdekes, hogy az anyaország vonzása mennyire különböző lehet. Magyarországra időnként nagy hullámokban települnek át a határon kívül rekedt polgárok, onnan azonban nem tülekednek kifelé a más nemzetiségűek.) Milyen érdeket szolgálhatnak hát a budapesti virágúsztatók? Kétségtelen, hogy Magyarországon a jobboldali kormány ellen folyik a játék. A pacifista hisztériakeltők most azok felé hajtják az ingadozók szavazótáborát, akik másféle külpolitikát érvényesítenének. Természetesen keletiesebbet. Ennek a választási előcsatározásnak a végső kimenetele sem lehet közömbös számunkra, hiszen keblünket nem dagasztaná büszkeség, ha az USA budapesti nagykövetsége előtt hivatalosan könnyező magyarokat látnánk. De ezeknek a NATO-ellenes tüntetéseknek a részeredménye is felér egy természeti csapással, ami rajtunk, az anyaország határain kívül élő magyarok hátán csattan. A pallosjogvédők malmára hajtják a vizet.

Orbán Viktort azért választották újra a Fidesz–Magyar Polgári Párt élére, mert győztes csapat kapitányát nem szokás leváltani. Markó Béla újraválasztásáért ellenben azért mozgattak meg minden követ és követet, hogy vesztes csapatunk az eddigi kapitány irányításával próbálkozzon tovább.
Ügyes.
Hogyan is néztek ki az eddigi próbálkozások, tehát mire számíthatunk a jövőben? A játékstílus a legkisebb eredmény eléréséhez idomult, hogy lehetőleg minden mérkőzés döntetlennel vagy elviselhető veszteséggel érjen véget. Ezért az egész bajnokság idején fel-felhangzott az intelem: ne lovaljuk bele a nézőközönséget nagy álmokba, ne várjunk el az RMDSZ kormányjátékosaitól olyan gólokat, amelyekkel elnyerhetnénk az autonómia-serleget vagy a Bolyai-egyetemet, pláne a kettős állampolgárságot.
Lehetőleg semmit se várjunk el, mert akkor nem csalódunk.
Gyakori volt az előrelátott veszteség. Ezt játékosaink úgy érték el, hogy vagy a képviselőházban, vagy a szenátusban sírták ki a jóváhagyást egy-egy szabadrúgáshoz. Persze saját kapura. Így a továbbjutás – a kormányban maradás – lehetősége sem veszett el és a kisebbségi kérdés román modelljének nemzetközi elismerése is megmaradt. Egy különösképpen remekbe szabott öngól volt az újabb multikulturális egyetem ígéretének kicsikarása, amely lehetővé tette az SZKT-nak, hogy alig észrevehető szabálysértéssel vesse újra játékba piros lapos embereit.
Az újraválasztási kongresszus előtt többször elhangzott a magyarázat, hogy az eredmények azért felemásak, mert ezekkel a kormánypartnerekkel nem lehet zöld ágra vergődni. Nem elég fegyelmezettek, úgymond. Így szokott magyarázkodni az a kardvívó, akit rendszertelen hadonászással leseper a pástról egy kezdő. Rátermett kardozó az ellenfél csapkodásától nem esik kétségbe, tudja, hogyan lehet leszerelni a vagdalkozót.
Érdekes, hogy közvetlenül a kongresszus előtt az RMDSZ vezetői elfelejtettek a játékpartnerek fegyelmezetlenségére panaszkodni, hanem megpróbáltak pontokat szerezni. Úgy viselkedtek, ahogy az utóbbi tíz, de főleg két és fél évben játszaniuk kellett volna. És nem úgy, mintha restellnének gólokat lőni a „partnereknek”. Mások bezzeg nem voltak ilyen szemérmesek, úgy rugdosták egymást, ahogy kemény politikai bajnokságban hadakozni kell. Legalábbis az itteni játékerkölcs szerint. A Demokrata Párt rámenőssége még ilyen közegben sem ajánlható, de a mimózáknak nem terem babér.
Az utóbbi hetek félgólos nyereségeinek is csak fenntartással örvendezhetünk. Azok úgy festenek, mintha a „partenerek” kapusát megkérték volna, álljon félre egy történelmi pillanatra. Aztán majd meglátjuk, mi lesz az RMDSZ-kongresszus után. Ha sikerül az újraválasztás, visszaáll a régi játékmenet. Ha nem, akkor az új szövetségi elnök bal lábbal kezdi. Majd rajta fogjuk számon kérni, hogy miért marad félkész áru az újabb ingatlanlista, és miért nem alkalmaz magának magyarul tudó párttagokat a kolozsvári polgármester és nagyon sok más önkénykormányzati vezető.
Erre is csak azt mondhatjuk: ügyes.

1996-ban a romániai választók többségétől többek között azért kapott bizalmat a jelenlegi kormánykoalíció, mert megígérte a nyugati betagolódás gyors megvalósítását. 1999-ben a hatalmon lévő román pártok népszerűsége azért (is) csökken, mert a felvétel reményében készségesen eleget tesznek a NATO felkéréseinek és nem ítélik el Szerbia bombázását.
A legcélzatosabb közvélemény-kutatások sem képesek elrejteni a hangulatváltást, amelyet a NATO fegyveres beavatkozása – szerb, illetve szerb-barát román szóhasználattal: agressziója – váltott ki. Míg 1997-ben, Clinton bukaresti látogatásakor 87 százalék rajongott az észak-atlanti védelmi ernyőért, addig napjainkban a román lakosságnak csak alig fele óhajtja a NATO-csatlakozást és mindössze 1 százalék ért egyet a katonai beavatkozással.
Érzelgősségre hajlamos politikusok és újságírók a jelenséget kapcsolatba hozzák az ún. hagyományos román-szerb testvériséggel. Ezek a jobbára baloldali csoportosulások az alkalmat megragadva ostorozzák a kormányzat ún. hajbókolását a Nyugat előtt, magasztalják a szerb hősiességet, felnagyítják Belgrád civil áldozatainak számát, az albán tragédiát pedig az eltévedt NATO-bomba tízegynéhány halottjára korlátozzák. Mindezzel szorgalmasan gyarapítják szavazótáborukat.
A közhangulat hirtelen köpönyegváltását azonban a népi rokonszenv csak részben magyarázza. Az 50-es években, amikor a keleti szuperhatalom kegyeit kellett kiérdemelni, illetve megőrizni, a román nép egy emberként ítélte el Jugoszláviát, „az angol-amerikai imperialisták bérencét”. Románia délnyugati határa mentén szétbonthatatlan erődrendszert építettek, amelynek őrségváltásakor számos román sorkatona vesztette életét, ha a jugoszláviai határőröknek céllövészetre támadt kedvük. Igaz, akkoriban diktatúra volt Romániában, és a népnek úgy kellett éreznie, ahogy parancsolták. Csak a 60-as években vált úgymond hagyományossá a jószomszédi viszony, amit azonban időnként beárnyékoltak a disszidensek, akik átúszták a Dunát, vagy más furfanggal menekültek Nyugatra az „el nem kötelezett” Jugoszlávián keresztül.
Higgadtabb román politikusok nem hisznek a román-szerb testvériségben. Nemcsak az egykori határincidensekre emlékeztetnek, hanem arra is intenek, hogy Szerbiában milliónyi román él. A Bánság Szerbiához került részén még úgy ahogy megvannak, ám a Timók völgyében élők román nemzetiségéről a szerb hatóságok hallani sem akarnak. Azokat a beolvasztási terv megvalósítási rovatába iktatták és olyan erős nyomás alatt tartják, mint a romániai Moldvában a csángómagyarokat. De akik most Romániában a Timók völgyi románokra emlékeztetnek (mint például Dan Pavel politológus), magukra összpontosítják a balos sajtó össztüzét, mert úgymond a határon kívüli román nemzetiség érdekvédelmével nemzeti érdeket sértenek, éppen most, amikor nagy veszély leselkedik az ország szuverenitására és területi épségére.
Ez a pánikhangulat a legnagyobb ludas a NATO tömeges elutasításában. Hatalmas a döbbenet attól, hogy a NATO kisebbségi jogok védelmezőjeként rátámadhat egy országra, vezetőségének feltételeket szabhat, amelyek között szerepelhet katonaságának kivonása a felségterületéhez tartozó tartományból. A pánik úgyszólván magától pattant ki – bár a román sajtó bizonyos része alaposan besegített. Késedelem nélkül érvényesült az 1919-től kitartóan végzett történelmi tudatnevelés, amely tömören így írható le: a trianoni békeszerződéssel kapott területek örökké román tartományok voltak, de miként megszerzésükért keményen(?) meg kellett harcolni, ugyanúgy megőrzésükért is állandó, kínkeserves küzdelmet kell folytatnia a román államnak. Ezért területi, nemzeti kérdésben az államnak teljhatalommal kell rendelkeznie, abba beleszólási joga senkinek sem lehet. Ilyen szempontból a koszovói beavatkozás a Románia számára kedvezőtlen precedensek számát gyarapítja.
A szuverenitáshoz való ragaszkodás fontosságát valós történelmi példákkal támasztják alá. A Molotov-Ribbentrop egyezmény Románia feje fölött csatolta el Besszarábiát (amely nagyjából megegyezik a mai Moldovai Köztársasággal, és amely 1990-ben újra egyesülhetett volna anyaországával, de politikusai nem óhajtották az alárendelt szerepet). A bécsi döntésre meghívták ugyan a román külügyminisztert, de az nem tehetett egyebet, mint német és olasz parancsra aláírta Észak-Erdély visszacsatolását Magyarországhoz. Dobrudzsa déli részéről Bulgária javára kellett lemondani, amikor a „nagyok” úgy látták jónak.
Ezek a határmódosítások az első világháborút lezáró békeszerződések nyomán kikerekített Romániában maradt idegen nemzetiségű polgárok miatt következtek be – sulykolták a köztudatba –, ezért megismétlődésük elkerüléséhez a mindenkori román hatalom két dolgot tartott és tart elengedhetetlenül fontosnak: a Romániában élő nemzeti kisebbségek problémáival csakis Bukarestben foglalkozhassanak és a kisebbségre vonatkozó intézkedéseket a világon sehol, senki se vitathassa. A román szuverenitási elképzelések szerint senkinek semmi köze ahhoz, hogy a Székelyföldre mekkora rendőrségi, csendőrségi és katonai alakulatokat telepítenek és azok hogyan avatkoznak bele a helyi – egyébként még színmagyar – közösségek életébe egyszerű provokációkkal (például tömeges erődemonstrációkkal), vagy megtorlásokkal (például azok zaklatásával, akik megpróbálták megakadályozni román apácák betelepítését Székelyudvarhelyre).
Az ilyen fajta szuverenitásba belefér a nemzeti kisebbség fegyveres elnyomása is, ha többségi hatalom ezt szükségesnek látja. Ezt a „pallosjogot” látják sokan veszélyeztetve Romániában, ezért tört ki a pánik a koszovói példa láttán. Emiatt tarkítják a politikai teleferéket olyan betelefonálások, hogy Koszovót Erdély, vagy legalábbis a Székelyföld követi (amit általában már csak két megyére, Hargitára és Háromszékre korlátoznak, holott valamikor Marosvásárhely volt a székelység központja, Székelyvásárhely néven).
Teljesen hiábavalónak tűnik a megnyugtatás az RMDSZ vezetősége részéről, hogy „Erdély semmilyen tekintetben sem hasonlítható Koszovóhoz”, illetve „nem a hasonlóságokat, hanem a különbözőségeket kell keresnünk”. A NATO-érdekeltségű román pártok pedig azzal csillapítanák a közhangulatot, hogy Romániában a tömbben élő magyarság nem határos anyaországával, tehát szó sem lehet a területi elszakadás veszélyéről. Valóban, a masszív betelepítés a román–magyar határnál kezdődött, előbb a romániai Szatmár megyében létesítettek telepes falvakat, majd Nagyváradot iparosították a távolabbról hozott munkaerő számára, ezután következett Kolozsvár feltöltése oly módon, hogy a 80–20 százalékos magyar–román lakossági arány 30 év alatt megfordult. Marosvásárhelyen nem volt olyan sürgős: mostanig csak 49 százalékig jutottak el a beköltözők, ezért lehet magyar polgármestere a városnak. A szocialista ipar- és területfejlesztés percnyi pontossággal előirányozta a megmaradt sziget felmorzsolását. Ennek a tervszerű asszimilációnak vetett véget az 1989-es fordulat, viszont megmaradt a lehetőség, hogy ha lassabban is, de biztosan – „belügyekbe” való beavatkozás nélkül – előbb-utóbb megvalósul a színtiszta nemzetállam. A NATO-fellépés miatt azonban egyesek úgy érzik, időzavarba került a nemzettisztító folyamat. Mi lesz, ha a székelyek hirtelen mégis autonómiát akarnak? Vajon őket is megsegíti a NATO? Akkor nem kell a NATO-tagság. Sőt, inkább jöjjön a keleti nagyhatalom!…
Ezek a félelmek annyira rögzültek a köztudatban, hogy az egyébként NATO-barát közszolgálati televízió lapszemleszerkesztője egyik reggel így sóhajtott fel: Erdélyben újra megnyílt a front…, igaz, csak az árvizek miatt, egyelőre…, szerencsére. A hangszünetek hatásosságát jelentőségteljes grimaszokkal fokozta.
Vannak, természetesen sokan vannak Romániában, akik nem látnak veszélyt a maroknyira apadt és „elszigetelt” vagy szórványosra higított erdélyi magyarságban. Rájuk nem hathat a nacionalista uszításból élő pártok propagandája. De a beléjük nevelt túlfűtött hazaféltés és ennek alapján az állami szuverenitás korlátozásának heves elutasítása tudat alatt is képes munkálni. Romániában sokan abban kutatnak párhuzamot, hogy a koszovói albánok szaporaságukkal jutottak többségbe, mi lesz tehát, ha Románia valamely tartományában valamely etnikum többségbe kerül és autonómiát vagy elszakadást követel. Vajon a NATO kinek a pártjára áll? Ez egyelőre a távolabbi jövő zenéje. Az újabb félelemkeltés eszköze egy olyan etnikum, amelynek születési arányszáma magas ugyan, de átlagéletkora alacsony, és esze ágában sincs tömegesen letelepedni az ország valamely tartományában.
Végül: Vannak, természetesen nagyon sokan vannak Romániában, akik nem dőlnek be a hisztériakeltőknek. Hiszen 52 százalék még mindig óhajtja a NATO tagságot. Úgyhogy a Nyugat vagy Kelet közötti választás még nincs eldöntve.

Újabban, amikor megjelenik egy romániai magyar közvélemény-kutatás, az utcán, egyéb közterületeken és -helyeken, valamint olyan hivatalokban és intézményekben, ahol még lehet hangosan gondolkozni magyarul, napokig beszédtémát szolgáltatnak az egymásnak ellentmondó adatok. Így volt ez a mostani hangulatfelméréssel is.
A megyei RMDSZ-szervezethez betoppanó emberek többek között különös összefüggéstelenségen bosszankodtak. Nemrégiben egy szociológus csoport azt mutatta ki, hogy a Magyarország határain kívül élő magyarok – tehát az erdélyiek is – 75–80 százalékban óhajtanák a kettős állampolgárságot, a saját állítása szerint egyre nemzetközibb hírű kolozsvári műhely viszont kivetíti grafikonra, hogy az erdélyi magyarok leginkább négy romániai magyar politikussal értenek egyet, ezek között hárman kapásból és hamis érvekkel elvetették a kettős állampolgárság gondolatát.
Maga az egyik felmérő önfeledten kifejtette, nem érdemes elhinni azt, hogy a megkérdezettek 47 százaléka nem menne el szavazni. „Ez az adat nagymértékben magyarázható a kérdőív struktúrájával – hangzik a Szabadságban április 14-én megjelent interjúban –, a választásokon való részvételre vonatkozó kérdést közvetlenül az életszínvonallal foglalkozó fejezet után helyeztük el.” Miért? Mert erre kötelez a világszínvonalú módszertan? Vagy mert nem voltak kíváncsiak a gyomorkorgástól független válaszokra?
Egyébként senki sem tagadná meg a szépreményű szociológusoktól a kísérletezés lehetőségét. Most nem a legmegfelelőbb helyre strukturáltak egy kérdést, nézzük el nekik, legközelebb ügyesebbek lesznek. Ezzel a társadalommal már annyit kísérleteztek, hogy ennyit még igazán elbírhat. Azt mondanánk, hogy egy-két félresikerült felméricskélés nem jár olyan katasztrófával, mint a belgrádi napóleonosdi. Szociológiai játékoktól nem omlanak össze épületek. Vagy intézmények. Igen, mondanánk, ha az RMDSZ kormánybalépését követő első lépéseket nem befolyásolta volna egy felmérés, amely kimutatta, hogy nem is olyan nagyon szükséges a Bolyai-egyetem. Felért egy eltévedt (?) bombával, amelynek tölcsérétől egyenes út vezet a Petőfi–Schiller nevezetű fekete lyuk felé. Kinek használt az akkori kérdésfelvetés? Milyen cél vezette a megrendelőt? Miért nem arra a témára pályáztak meg némi pénzalapokat, hogy szükség van-e RMDSZ-re? Kizárt dolog, hogy az ukrajnai románok vagy a koszovói albánok saját érdekük ellen felméréseket kezdeményeznének.
Lehet, hogy az újabb közvélemény-kutatásokban egyre több értékes, a politikum számára is hasznosítható adat lesz. Meglehet, hogy az RMDSZ nem potyára dobja ki a pénzt, amikor valamilyen okból a romániai magyarság hangulatára kíváncsi. De a közvélemény a szerencsétlen kezdet miatt még sokáig kétségekkel fogja fogadni a hazai magyar szociológiai munkák vég-, pláne részeredményeit. Ezért is áll elő az ellentmondásos helyzet, hogy a közvélemény nem hisz saját tükörképének.
És ennek ellenére, amikor Neményi Ágnes a sajtó nyilvánossága előtt szakmai szempontból mutat rá a közvélemény-kutatás módszertani hézagaira, egyedül marad. Az újságban nem szólal meg a közvélemény, elnézi a tanárnő kioktatását, kollektivista rendreutasítását. Ha ennyire közömbösek lettünk, megérdemeljük sorsunkat és a további beszédtémás közvélemény-kutatásokat.

Borzasztó, mekkora veszteségek érik az országot a NATO-bombázások miatt. Tessék, a Dunán nem lehet hajózni (ha lehetne, a matrózok sztrájkolnának), most még a zsíros olajpiactól is elesik Románia stb.
Ennél csak az szörnyűbb, hogy a népnek akkor sincs több pénze, ha az országot nem érik ilyen kiemelt károk.
Nem ártana, ha könyvelői képzettséggel rendelkező és soknullás tételek rendszerezési képességével megáldott emberek összeírnák a politikai nyilatkozatokban elhangzó milliárdokat, és a kárcsend beállta után benyújtanák a számlát. Amikor árvíz, tűzvész, háború és egyéb világvége nem visz el hetente csillagászati összegeket, azok hova kerülnek? Hogy végre a kárnak olyankor is legyen gazdája, amikor az illetékes nem valami külföldi imperialista vagy hazai kisebbségi.
A jugoszláviai bombázások ürügyén kinyitott tenyér felvet egy különösen érdekes problémát. Egy jugoszláviai menekült eltartásához napi 15 dollárt kérnek. Kérjenek számunkra is. Mi inkább rászorulunk. A menekülteket nem nyúzzák lakásadóval, Băsescu-adóval, helyi Funar-adókkal és -bírságokkal, igazgatói tanácstagok és egyéb élősködők fizetésével felpumpált villanyszámlával, vízdíjjal, közlekedési jelzőtábladíjjal (zárójelben: vajon kit hizlalnak a Györgyfalvi úti villanyfákra sűrűn kiaggatott jelzőtáblák, hogy járdán gépkocsival parkolni tilos? Ott, ahol a doktor-mérnöki észjárással megépített ösvényen egy gyerekkocsi sem fér el a villanyoszlop mellett.)
Vajon hogyan számolták ki a havi 450 dollárt, amikor egy honi nyugdíjasnak elég kell hogy legyen 40–50 dollárnak megfelelő lej?
Hozzászoktunk a politikusoknak felcsapott piacgazdasági legyekhez, de a kár- és haszonleséstől időnként muszáj felszisszenni. Ilyen volt például az a kijelentés is, hogy a román légteret nem lett volna szabad ingyen kiadni használatra.
A pitiáner spekulációban ijesztő távlat rejlik. Jussanak eszünkbe az 1970-es évek katasztrófái. Annak idején az árvíz és a földrengés sújtott lakosság megsegítésére összekoldult külföldi támogatás láttán az ország akkori két legnagyobb katasztrófája összekacsintott: svájci bankszámlájuk tervezettnél gyorsabb gyarapítása végett felgyújtják Bukarestet. (Utódjaiknak majdnem sikerült: 1989 decemberében az egyetemi könyvtár, 1990 júniusában pedig néhány kiselejtezett autóbusz égett porrá.)
Az akkori segélyeket mindenre felhasználták, csak éppen árvízmentesítésre, épületszilárdításra és társadalombiztosításra nem. Sőt tovább irtották az erdőket, így azóta még sűrűbbek a szomszédokat is sújtó árvizek. A földrengés gyakoriságát szerencsére nem lehet politikusi energia-bedobással fokozni. De fennáll annak a veszélye, hogy bizonyos politikai erők pénzéhségből kifolyólag felgyújtják a környéket. Vérszemet kaphatnak attól, hogy Szerbiát most szétbombázza ugyan a világ, de már készülődik az újjáépítésére, tehát csak úgy fog áradni oda a márka, a dollár, meg az euró.
Meglehet, hogy ezért célozgatnak hisztérikusan a következő felvonásra az Adevărul és a Cotidianul ügyeletes hangulatkeltői. Remélik, hogy a romániai Koszovó újjáépítési segélyéből nekik is gurul néhány garas. Ezért is volna helyes, ha megvalósulna Halász Annának az RMDSZ-elnökjelöltek bukaresti teleferéjén elhangzott javaslata: máris idézzék őket a hágai nemzetközi bíróság elé. Ha a közismert tehetetlenségi nehézségek miatt ez nem történik meg, a megkésett haszonlesőket figyelmeztetni kellene, hogy a harmadik évezredben nem azokat fogják megtámogatni, akik előidézték a katasztrófákat. Máris lefogadhatjuk, hogy az újjáépítők nem Milosevics militarista Jugoszláviájához készítik elő az ünnepélyes alapkövet. Például a Zasztava gyárat bizonyára felépítik, de abban többé nem gyárthatnak olyan páncélozott autókat, amelyekből hősiesen levegőbe lehet röpíteni családi házakat, gazdasági épületeket. Csendőri és katonai laktanyákat sem építenek újjá a neo-Marschall-segélyből. Azokért nem kár, tehát nem lehet értük kártérítést elvárni. Ellenben könnyen meglehet, hogy az új világrendben intézményesül a háborús bűnösök társadalmilag hasznos foglalkoztatása. Nemcsak a vezeklés céljából, hanem azért is, hogy ne unják magukat a zárkákban. A nagyon is kiérdemelt évtizedekben felépíthetik a leágyúzott, felgyújtott koszovói albán falvakat.
Tehát nem nagyon érdemes egy következő felvonásra hergelni a népet. Könnyen kényszermunka lehet belőle. Az Adevărul és a Cotidianul vezető publicistái ugyan képtelenek lennének földrengésbiztos házak építésére, de szakképzetlen munkára be lehet majd fogni őket.