Nits Árpád

Polgári mesterségüket végző tévészerkesztők és híradástechnikusok is áldozatul estek a NATO-bombázásnak Belgrádban. A sajnálatos esemény azok sorait gyarapította, akik helytelenítik vagy elítélik a fegyveres beavatkozást, mert sokan képtelenek elfogadni azt a katonapolitikai logikát, hogy háborúban ártatlan civilek is áldozatul eshetnek.
De vajon civilek dolgoznak-e Milosevics televíziójában? Egyáltalán ki nevezhető civilnek Jugoszláviában, ahol a katonai doktrína az egész nép feladataként határozza meg a hadviselést? Már a szerb–horvát, majd a szerb–bosnyák háborúban is civil ruhás szabadcsapatok garázdálkodtak, amelyek nemcsak abban hasonlítottak a reguláris seregekre, hogy civileket gyilkoltak, hanem más etnikumú nőket erőszakoltak meg. (Honnan ez a beteges hajlam?) Úgyszintén belekontárkodott a nép a hadseregek dolgába, amikor az ún. felszabadított területeket kellett megszállni, civilül: betelepíteni. Így lett számos horvát, bosnyák, magyar és más nemzetiségű lakóháznak vadonatúj szerb őslakosa.
Az egész nép úgymond honvédelmi, valójában diktátorvédelmi felkészítésében valamikor mi is részesültünk, és meg sem fordulhatott a fejünkben – mert ideológiai felkészítőkön nem kötötték az orrunkra –, hogy ha abban az időben kitör valamilyen helyi világháború, Románia polgári lakosságára nem vonatkoztak volna a civilek védelmét szolgáló nemzetközi jogszabályok. Bármely ellenséges katona jogszerűen lepuffanthatta volna az útjába kerülő romániai csecsemőt, ifjút, aggastyánt és meghatározhatatlan korú hölgyet, mert az államfő nyilatkozata alapján itt mindenki hadviselő, tehát potenciális partizán volt.
Szerencsére a katonai logika sem működik ilyen fafejűen. Szerbiában nem bombáznak lakótelepeket, és NATO-oldalról nem hangzik el az érvelés, hogy tiszta katonai áldozat mindenki, aki a Megéneklünk, Szerbia hangversenyein Milosevics katonájának tartja magát. Cinikusan hatna.
A televízióval azonban más a helyzet. Képzeljük el, mi történt volna a kétórás román tévéműsorral, ha Ceauşescu háborút üzen a NATO-nak (nemcsak az USA-tól vonja meg a legnagyobb vámkedvezményt). Tovább növelik a Megéneklünk, Románia súlyát, amelyben kórusművekkel fejezik ki magas fokon a román fegyverek felsőbbrendűségét a szakadék szélén álló imperialisták lézeres lopakodó bombáival szemben. A különböző csasztuskabrigádok úgy versenyeztek volna a hazudozásban, mint a megyei mezőgazdasági titkárok a 20 tonnát meghaladó kukoricaátlagok jelentésében. Mit tehet egy ilyen népbutító (helyesebben: földbuta) tévéadóval egy katonailag szemben álló hatalom? Természetesen odapörköl neki, hogy mindenki lássa, nem is olyan pontatlanok azok a lézeres bombák.
Sajnos, kicsi annak a valószínűsége, hogy Ceauşescu televíziójának antennájával együtt a diktátor főpropagandistáit lőtték volna ki. A Păunescu-féle agitátorok a mindenkori háborúkban atombiztos bunkerekből mozgatják a végrehajtásra kijelölt embereket (és amilyen pofátlanok, eredményhirdetés után az elsők között jelentkeznek az új hatalmi koncosztozáson). A Scânteia Ház esetleges bombázásakor sem a névadó szerkesztőség vezetőitől tisztult volna meg a világ, hanem takarítónőktől, nyomdászoktól, kisfizetésű firkászoktól. Ez a legszomorúbb a lovagkort követő háborúk történetében: a katonai doktrínák kiagyalói és zsoldosai nem tolakodnak az arcvonalba. Akik viszont eltűrték, sőt megalkuvásukkal, kompromisszumkészségükkel támogatták az önkényuralmat, nem nagyon meggyőzően panaszkodhatnak, ha fegyveres erőknek kijáró eljárásban részesülnek.
Ne legyünk hát nyúlszívűek, ne nehezítsük meg a NATO dolgát a civil áldozatok számonkérésével. Roppant nagy a tét. Most alakul ki az új évezred világrendje, amelyben egyetlen diktátor sem építhet maga köré élő sövényt saját népéből. Reméljük, hogy az új világrendbe olyan apróságok is beletartoznak majd, mint a kárrendezés: a most Koszovóban portyázó katonai, félkatonai alakulatoktól és negyedkatonai civilektől legombolják a menekülő albánoktól elkobzott márkákat, az elorzott lakóházakból hazaküldik a telepeseket, vagyis bebizonyosodik, hogy nem kifizetődő valamely nagynemzetieskedő diktátor zsoldjában hadisarcot szedni.

Amikor óvást jelentettek be Markó Béla marosvásárhelyi jelölése ellen, a szövetségi elnök komikusnak nevezte Kincses Előd akadékoskodását, és mindenkit óva intett az elnökválasztás előtti heves csetepatétól. Kár a gőzért és az izgalomért, mert az elnök kilétét nem a jelölő szervezetek száma dönti el. Mint Markó Béla mondotta, Kincses Elődnek még nem volt alkalma megismerni az RMDSZ alapszabályzatát (minek is akarna egy ilyen felkészületlen ember elnök lenni?!), de ha lesz ideje áttanulmányozni, majd rájön, hogy elegendő két szervezet jelölése, nem szükséges tizenvalahány szervezeté, amennyivel ő maga már rendelkezik.
A szövetségi elnöknek tökéletesen igaza van. Az elnök személyét nem a tagszervezetek döntik el. A koreográfia sokkal bonyolultabb. Az egyik tánclépésben akkor gyönyörködhettünk, amikor Kincses Előd csíkszeredai jelölésén a Duna televízió szombattól keddig töprengett, mielőtt hírül adta volna, ellenben a tisztségben lévő elnök marosvásárhelyi újrajelölését ugyanannak a tévének a bukaresti tudósítója azonnal lelkesen bejelentette. A Duna televízió frissiben – az RMDSZ-kongresszus előtt – bevetett bukaresti tudósítója elnökválasztási kampányszagúan ismertette az RMDSZ rendelésére készült felmérést is. Szerinte a legfontosabb tanulság az, hogy a legismertebb romániai magyar politikus a hivatalban lévő szövetségi elnök, a legviszálykeltőbb pedig a tiszteletbeli elnök. (Az új Duna-munkatárs egyszemélyben a romániai közszolgálati televízió magyar adásának szerkesztője. Valamikor a bukaresti magyar tévé vezetősége nem szívlelte a budapesti „halacskás” konkurenciát. Örvendeznénk az összeborulásnak, ha tudnánk, hogy mi vagy ki húzódik meg a háttérben.)
Az elnökválasztáshoz továbbá hozzátartozik a kongresszusi küldöttek kiválasztása. Vagy inkább kinevezése? Mert minek nevezhetnénk az Ügyvezető Elnökség és a kormánytisztviselők automatikus kongresszusi részvételét, mégpedig szavazati joggal? Képtelenség elképzelni olyan aktivistát, aki szavazatával fizetését kockáztatná.
Úgy néz ki, minden el van intézve, hogy az ellenjelölt fáradozása „komikusan” felesleges legyen, és megvalósuljon Markó Béla választási programja, amelyet tömören így fogalmazott meg: azért fogadja el jelölését, hogy megőrződjék a folytonosság. Az. A kudarc folytonossága. Amelyben a parlamenti kivonulás, valamint annak kijelentése jelenti a hatékonyság csúcsát, hogy tovább nem akarnak kirakat lenni. Ki hatalmazta fel képviselőinket az eddigi kirakatszerepre?
De vajon mi következik az újraválasztó kongresszus után? Mi lesz a szövetséggel a következő parlamenti választásokon?
Nem merek jósolgatni. Próbálja meg másvalaki. A múlt heti SZKT-ülésen elhangzottaktól jóslatfóbiám lett. Azt mondták, hogy Szőcs Gézát, az RMDSZ egykori főtitkárát azért nem hívják meg a kongresszusra, mert tisztázatlan pénzügyei vannak.
Szóval Szőcs Géza esetében bizonyítatlan vádakban emlegetett guruló forintok miatt sértenek meg elemi illemszabályt, míg mások, akik politikai ruletten eljátszották a Bolyai Egyetemet, a közösségi és egyházi javakat stb., stb., ott lesznek, sőt szavaznak is, meghatározzák az RMDSZ jövőjét. De nemcsak ez a szörnyű a dologban. Hanem az, hogy bevált a másfél évvel ezelőtti feltételezésem. Az 1997. októberi rendkívüli kongresszus egyik napirendi pontja volt a Szőcs-ügy végleges lezárása. Be kellett volna mutatni a számlát, hogy Szőcs Géza mennyivel tartozik, avagy a vádaskodást vissza kellett volna vonni, elismerve, hogy hiábavalóan kavarták fel a kedélyeket az 1996-os helyhatósági és a parlamenti választási kampány idején. Ehelyett a rendkívüli kongresszus az Ügyvezető Elnökség hatáskörébe utalta a vizsgálat lezárását. Akkor megjegyeztem padtársaimnak: pontosan tudom, mikor kerül újra terítékre a Szőcs-ügy. Mikor? – kérdezte őszinte érdeklődéssel valaki, aki bizonyosan érdekelt az egykori főtitkár elpáholásában, mert jóslatom elhangzása után lehangolódott, sőt felháborodottan azt tanácsolta, hogy piszkos fantáziámat időnként tisztíttassam ki. De most bebizonyosodott, hogy nem a fantáziámmal volt a baj. Amit mondtam, menetrendszerűen bekövetkezett: a Szőcs-ügyet legközelebb akkor vették újra elő, amikor az egykori főtitkárt egy újabb választási kampánytól akarják távol tartani.
Ezért ragaszkodom ahhoz, hogy az újraválasztási kongresszus utáni katasztrófát jósolja meg másvalaki. Hátha másnak a rémlátomása nem válik be? És akkor minden balsejtelem ellenére szoros egységben menetelnénk tovább az együtt-împreună napfényes útján és megkülönböztetett tisztelettel öveznénk azokat, akik mindent elkövettek annak bebizonyítására, hogy a majdnem kétmilliós tömegben nem található néhány ember, aki a semminél egy kicsit többet valósíthatna meg. Valamint kiderülne, hogy a romániai magyarság egyetlen és egységes szervezete megújulás nélkül is képes mozgósítani szavazóbázisát, bejutna a parlamentbe, sőt a kormányba, hogy a következő amerikai elnökkel is elhitesse: mi már teljesen meg vagyunk oldva.
De ha a teljes összeomlás helyett ez a jövőkép valósul meg, akkor is kár összehívni a kongresszust több mint félezer résztvevővel (melyik nagy román párt enged meg magának ekkora feldobást?). A költségeiből inkább létesítsenek alapítványt munkanélküli vagy sokgyermekes RMDSZ-tagok megsegítésére. Ez már egy felmutatható eredmény lenne.

Bírálat érte a magyar kormányt a vajdasági magyarok egyes vezetői részéről, hogy miért helyesli a NATO-beavatkozást, mire Orbán Viktor miniszterelnök, megértéssel viszonyulva a kérdéshez, hangot adott feltételezésének, miszerint napjaink Jugoszláviájában nem mindenki a maga ura. Például Rugova sem eresztheti el magát Milosevics budoárjában, amikor véleményét firtatják.
A magyar kormányfő nem először találja fején a szöget rendkívül bonyolult kérdésekben.
Saját közelmúltunkból is bőven találunk példát arra, hogy az erdélyi magyar kisebbség kiszemelt képviselőinek és neves személyiségeinek meggyőződésük ellenére hevesen el kellett ítélniük az egyébként baráti és szövetséges magyar szocialista vezérkart. Például akkor, amikor megengedte a Magyar Tudományos Akadémiának a háromkötetes Erdély története kiadását.
Ezekben a kényszer-elhatárolódásokban azonban akad egy sor árnyalati, sőt színezeti különbség. Valaki, akit az utókor méltatlanul felejt el, az abszolút igazságnak tekintett dák-római folytonosságelmélettől eltérő művet elítélő konferencián a részvételt úgy úszta meg, hogy kiesett a szálloda ablakából. A szerencsétlen sorsú kolozsvári fiatalember öngyilkosságba menekült vagy etnikai összeszólalkozás áldozata lett. (Mivel az esetet annak idején szigorúan eltitkolták, jó volna, ha az áldozat szülei, rokonai, ismerősei emlékeztetnének rá. Még a nevét sem tudjuk. Vagy senkije sem maradt Kolozsváron?) Mások, amikor megkapták a felszólítást, hogy hallassák Ceauşescu véleményét a szónoki emelvényen, megjátszották a tájékozatlant, és kérték az Erdély történetét, hogy lássák, mit is kellene elítélni. Két dologban reménykedtek: vagy hozzájutnak a sóvárgott három kötethez, vagy ezt a kegyet megtagadják tőlük, és akkor nem tudnak hozzászólni. (Szegények, milyen naivak voltak. A könyvből nem kaptak, de hozzászóltak.)
Viszont voltak, akik pillanatig sem lelkiztek, hanem a történelmi materializmus helyi követelményekhez alkalmazott elméletének képzelt magaslatáról elpáholták a magyarországi történészeket. Az egyik szolgálatos „történelemtudós” Hajdú Győző volt, a másik Boda József. Amióta ők nem képviselhetik a romániai magyarságot, az egyik teljesen Victor, a másik Iosif lett, és abban is megegyeznek, hogy a magyar kormányt most is készségesen elítélik, ha erre kenyéradóik felkérik őket. Sőt, most már az országhatáron belül is van elítélnivalójuk. (A gyengébbek kedvéért: ugyanazokat szélsőségeseznek előszeretettel, akiket az RMDSZ úgynevezett mérsékeltjei is szapulnak.)
Egyszer csak elül a csatazaj Jugoszláviában. A statáriumot békésebb időszak követi, mint ahogy Romániában a diktatúra után valami más következett (ettől nem lett mindenki egy csapásra a maga ura, mert, sajnos, a koldusok demokráciájában túl erős az anyagi érdekeltség). Akkor majd a Vajdaságban is letisztulnak a vizek, és elválik, ki gondolta komolyan, hogy az évtizednyi balkáni öldöklést – elképesztő: a két világháború együttvéve nem tartott ennyi ideig – politikai alkudozásokkal kellett volna tovább gerjeszteni. Egyesekről majd kiderül, hogy tudatosan vállalták a villámhárító szerepét – jelen esetben ódiumát –, mások azonban egyszerűen nem mertek kiugrani a szálloda ablakából. Megint másokról pedig kiderülhet, hogy minden áron hatalomközelben akartak maradni, és ezért elhitették magukkal, hogy a szerbek a történelmi igazság jegyében költöztek be a szerb–horvát háború idején elűzött magyarok házaiba, és ugyanaz az abszolút igazság hajtatja ki Koszovóból az albánokat.
Az állásfoglalások utólagos mérlegétől függetlenül, egy dolgot máris leszögezhetünk: felháborító az a többség, amely ráerőszakolja véleményét a kisebbségre. Ezt szintén gyakorlatból tudhatjuk.

Romániai magyar demokrata közvéleményünket megint meghibbantották. 78,8 százalékunk helyesnek tartja a kormányban maradást, 44 százalékunk azonban el sem menne szavazni, ha a jövő vasárnap választásokat tartanának. Hogyan maradjon a kormányban az RMDSZ, ha be sem jutna a parlamentbe? Vagy íme, egy másik összefüggéstelenség: 61 százalékunk úgy ítéli meg, hogy a kormányszereplésnek voltak konkrét megvalósításai, 58 százalékunk szerint pedig az eredménytől függetlenül helyes volt bebizonyítani beszámíthatóságunkat a román közvéleménynek. Közvéleményünk tehát vagy 119 százalékos, vagy pedig az 58 százalékunk ugyanannak a 61 százalékunknak a része, csak berezelt a gondolattól, mi lesz, ha egy következő kérdés az eredmények felsorolására vonatkozik. Az még hivatásos beszámoló-szerkesztőknek is nehéz dió.
Az RMDSZ rendelésére az Etnikumközi Viszonyok Központja által végzett felmérés megint be akarta bizonyítani, hogy a kormányba lépés volt az „egyetlen alternatíva”. Nem túl sok pénzt pazaroltak erre a témára? Kell-e állandóan ismételgetni, hogy az RMDSZ a közvélemény határozott nyomására marad a kormányban? Normális körülmények között nem szoktak félévenként felmérést készíteni arról, hogy a kelepcében lévő egérkét érdemes-e kiszabadulásra biztatni.
Már régóta nem ez a legfőbb kérdés, hanem az, hogy ha már bent van, hogyan viselkedjen. Ez az egérfogó a szokványosnál kellemesebb, a macskák enni is adnak, és nem falják fel foglyaikat (egyelőre). Emellett a politikai egérfogó valós lehetőségeket is nyújthat – ezt bizonyítják a szlovákiai magyar pártok, amelyek máris többet értek el, mint amennyit az RMDSZ kormányba lépéskor igényelt (ha egyáltalán igényelt). Tehát ha közvéleményünket legközelebb megint célzatos kérdésekkel zaklatják, az volna a leghelyesebb, ha mind a 100 százalékunk azt válaszolná: maradjon, de dolgozzon! Védelmezze azok érdekeit, akik parlamentbe és kormányba juttatták, legalább olyan mértékben, ahogy a Demokrata Párt vagy a görög katolikusok lobbyja teszi.
Persze, az is érdekes kérdés, hogy mit értünk munka alatt. A kormány-tisztségviselők bizonyos értékelések szerint végkimerülésig dolgoznak a haza, az ország, az egész nép, az egész térség stb. javára. Ez így globálisan igaz lehet. Bukarestben nagyok a távolságok, szolgálati gépkocsival is kimerítő a beutazás a munkahelyre, és még hosszasan sorolhatnánk a munkahelyi feladatok fizetésért való végzésével járó fáradozást. De mindez csak hab lehetne. A torta abból a masszából állna össze, amelyet az RMDSZ-program célokként szentesített. Azok megvalósításáért sokkal okosabban kellene dolgozni. Nemcsak egy-egy törvény- vagy kormányhatározat-tervezet benyújtásának erejéig. Azt kormányon kívül is ugyanilyen „eredményességgel” meg lehetne tenni. A kormányban azonban nap mint nap mozdítani lehetne az ügyek menetén. Így volna értelme a kormányszereplésnek. Ehelyett, többek között, azt tapasztaltuk, hogy a görög katolikusok mindenféle jelképes jelentőségű határozatok nélkül visszakapták számos ingatlanjukat, míg a mi egyházainknak nem akadt „protekciója” a kormányban.
Sőt, a határozott kiállás helyett az RMDSZ kitalált egy egészen különös kormányszerepet: a partnerek nyugtatgatását. Feszült helyzetekben a romániai magyar politikusok az elsők, akik kifejezik teljes és feltétlen csatlakozásukat pártunk és államunk politikájához. Így volt ez a téli bányászjárások idején is. Gondolkozás nélkül elítéltek minden csendháborítót, pedig előbb arra kellett volna felhívni a közfigyelmet, hogy lám, kár volt a Székelyföldre összpontosítani a nagy rend- és csendőrkülönítményeket. És ha ezt a régi folyamatot a kormányzati tevékenység elején nem tudták megállítani, a télen egy kis ügyességgel visszafordíthatták volna. Vagy itt van a közelebbi példa. A román közvéleményben kirobbantották a pánikot, hogy Koszovó után a Székelyföld következik, mire azonnal jött a megnyugtatás az RMDSZ részéről: ó, Erdély helyzete teljesen más, össze sem hasonlítható Koszovóval. Vajon? Erdélyben talán ismeretlen az autonómia felszámolása, az önálló egyetem bezárása, a többségi lakosság betelepítése, a püspökségek, apácazárdák, csendőrkülönítmények és más előretolt helyőrségek létesítése, a kitartó magyarellenes sajtókampány? Koszovóban is így kezdődött. A provokálók talán már túl is tettek a szerbeken. (A válaszreakció elmaradásának okai részletes tanulmány tárgyát képezhetnék.) Tehát ha valaki valóban jót akar az országnak, az nem tereli el a figyelmet a lényegről, hanem határozottan felszólítja kormányzati partnereit, hogy ha nem akarnak jugoszláviai kollégáikra hasonlítani, akkor a hasonló folyamatoknak vessenek véget. Ezzel az alapállással talán a csereháti tűzfészket is ki lehetne oltani, amelyet éppen az RMDSZ kormányszereplése idején raktak máglyaméretűre.
A majdnem fél ötéves tervnyi időszak kormányzási tapasztalatában még számos ilyen lényeges probléma bizonyítja, mennyire lényegtelen már az a szimpla kérdés, hogy bent vagy kint, maradni, vagy kijönni. Aki nem akar kijönni, de dolgozni sem tud vagy nem mer, annak a közvélemény-kutatók biztatása csak annyit ér, mint az együttérzés a kelepcébe került egérkével.

Évtizedünk elején a világ jobb érzésű része keményen elmarasztalta az angol–amerikai imperialistákat azért, mert tétlenül elnézték a jugoszláviai öldöklés első felvonásait, ezzel szemben készségesen megakadályozták Kuvait bekebelezését Irakba. Akkoriban szállóigévé vált, hogy az olajérdek beszél, a humanista szempont ugat.
Most kétségbeesetten tapasztalhatjuk a világ normálisnak tartott közvéleményének megoszlását: egyre többen elítélik a NATO szerbiai beavatkozását. Hangsúlyozzuk: az egészségesnek ismert közvélemény vadhajtása döbbent meg. A bolond lyukakból eregetett ostobaságok nem érnek felkészületlenül. Fel sem kaptuk a fejünket, amikor például egy kolozsvári román iskola szószóló nebulója azt mondta a tévében, hogy minden segítséget megadna a Koszovóból érkező menekült gyermekeknek, akiknek a házát „lebombázta a NATO”. Amilyen a polgármester és pártja, olyan történelmi materializmust tanítanak egyes iskolákban. Viszont elképesztett a Duna tv esti kérdésének meghívottja, aki azt bizonygatta, hogy nagy melléfogás volt a légicsapások elrendelése, amelyekhez, úgymond, nincs is nemzetközi jogi alap. Mások azt vetik a NATO szemére, hogy ha már csendőrködik, miért nem védelmezi meg a kurdokat és a tibetieket is. Nem kellene ál-türelmetlenkedni. Előbb-utóbb minden időszerű munkálatra sor kerülne. De ha ez a hangulatkeltés folytatódik, szó sem lehet kurd és tibeti érdekvédelemről. Sem most, sem a közeljövőben, mert Oroszország és Kína nyugati oldalról megtámogatott tömegnyomása megkötözi az emberjogvédők kezét. Aztán megint kárhoztathatjuk a NATO-t, hogy tétlenül szemléli a világ valamelyik részén felbukkanó etnikai tömegmészárlást.
Most egyetlen dolgot róhatunk fel a világcsendőrnek: hogy nem eléggé erélyes. Ebben a térségben első pillanattól kezdve határozottabban kell fellépni. Tanulmányozhatná például az 1945-ös történelmi mozzanatot, amikor egy akkortájt dicsőséges felszabadítónak nevezett csendőr egyetlen parancsszóval megfékezte a Maniu-gárdisták garázdálkodását. Ez a parancsszó úgy hangzott: kivonulás Észak-Erdélyből! A belügyekbe való akkori beavatkozás morgás nélkül zajlott le, a rendteremtőnek egyetlen lopakodó órájába (csász) se került. Igaz, hogy a megsértett belügyű ország vezetői mindig sokkal óvatosabb duhajok voltak, mint a szomszédos és „baráti” Szerbia politikusai, akik ugyanannak a világrész-csendőrnek a heves rosszallása ellenére a véresbárdos titoizmus idején nem restelltek kilövetni számos román határőrt.
Rendteremtő „precedens” tehát létezik. Az intézményesítésétől tartó, a román érdekeket (tömören: Erdélyt) féltő aggályoskodók NATO-szidalmai még legalább két okból érthetetlenek. 1. Ha Erdély lakosságának döntő többsége mindig román volt, területe szintén ősidőktől fogva román, akkor a fokozott izgalommal csak a birtokjog körüli kétségeket táplálják. 2. Ha szüntelenül rettegnek a nemzeti kisebbségek érdekében történő beavatkozástól, akkor arra engednek következtetni, hogy a kisebbségi jogok biztosításában mégsem szárnyalták túl olyan nagyon a nemzetközi normákat. A mindig rafinált román diplomácia hagyományai most azt diktálnák, hogy a legtisztább lelkiismeret zászlaját lobogtatva a hatalom és az ellenzék egy emberként helyeselje a NATO-beavatkozást. Vajon miért ülnek fordítva a lóra a legnemzetibbnek tartott román pártok? Minden gombaszedő tévedhet, de többnyire csak egyszer.
A különös magatartásnak lehet egy olyan magyarázata is, amely kizárja a véletlenszerűséget: Keletről kaphattak útmutatást. Iliescuék hátsó gondolatában az a programvírus munkálhat, hogy nem lenne kívánatos, ha a NATO felszólítására Ukrajna lemondana szuverenitása egy részéről, és nem szorongatná az ottani románokat (mellesleg éppen nyelvtörvény készül odaát). Egyes köröcskék szerint helyesebb, ha minden állam maga foglalkozik a kisebbségi kérdés állandó és végleges megoldásával, vagyis saját népe hülyítésével.