Nits Árpád

Mindenki őrizze meg a nyugalmát – intenek kormányoldalról –, a Székelyföld nem Koszovó. És érdekes, össznépi riadalom mégsem tör ki. Talán azért, mert Iliescuék minden erejüket pánikkeltésre fordítják, a nép pedig belefásult „szakértelmükbe”? Ez is egyike lehet a magyarázatoknak, de inkább fogadjuk el Dan Pavel politológus állítását: a környéken albán nép csak egy van. Mások nem merészelnek szembeszállni (el)nyomasztó túlerővel. Sem a székelyföldi magyarok, sem a Timok-völgyi románok.
Az is igaz, hogy az albánokra rákényszerítették a halálmegvetést. Milosevics ördögi agyréme röviden így fest: vagy az albánok szülik tele az egész Szerbiát, vagy ő irtja és üldözi ki őket a térségből. Európában a koszovói albánság a legszaporább nép. A nagyszerb hőzöngők is kényszerhelyzetben vannak. Ha elismernék, hogy az albánok magán- és közösségi tulajdona nem szerb föld, megtagadnák önmagukat. Márpedig ilyen hajlamra senki sem nevelte őket 1848-tól errefelé, hanem inkább olyanra, hogy egyaránt ragaszkodjanak a régi és a szerzett területekhez. Hallga: szomszédos és baráti NATO-országban lakó képviselőik telesírják a Kossuth rádiót, hogy őseik Koszovóból, az őshazából menekültek Magyarországra a törökök elől. Így most már ez is, az is ősi föld… Ilyen történelmi érveket fogadtak el – persze, csak bizonyos esetekben – századunk ún. béketeremtői. Ha ezt a rendezési elvet általánossá tennék, Magyarország határos lehetne Borneóval és Celebesszel.
Romániai polgárháború lehetőségétől nem kell tartani, ezért bátran rámutathatnánk a székelyföldi és a koszovói helyzet közötti hasonlóságokra is. Itt van például a Hargita és Kovászna megyéből elüldözött románok szövetsége, amely éppen városunkban székel. Belgrádban is van egy ilyen típusú szövetség. Tagjai között szerepelnek szép számmal olyanok, akik Tito korábbi betelepítési elképzelését voltak hivatottak teljesíteni, de belefáradtak, könnyen (kultúrzónás kiutalásra) szerzett házukat, ingóságaikat eladták albánoknak (valutáért, mert a koszovói albánok régóta vendégdolgoznak Nyugaton), az Adriai-tenger partján vásároltak mutatós villákat, majd siettek jelentkezni az elüldözöttek szervezetében Belgrádban.
Egy másik hasonlóság a csendőrlaktanyák telepítése. A Székelyföldön is szükségleten felül állomásoztatnak karhatalmistákat. Itt a legalacsonyabb a bűnözési arány – bár némely „kereskedelmi” tévé napestig mutogatja az ellenpéldákat –, mégis ide összpontosítják a legnagyobb rendfenntartó erőket. Mintha ugyanarra készülődnének, mint fegyvertársaik Koszovóban. Pedig a titkosszolgálatok mindenkinél pontosabban tudják, hogy a puliszka nem robban. A Timok-völgyében és a Székelyföldön sem. A puliszkaszindróma ragályos. Úgyszintén a Székelyföldön egyre nagyobb a görögkeleti püspökök és a görög katolikus apácák egy főre eső aránya. Mintha a pápalátogatást a hittérítés tervének túlteljesítésével szeretnék köszönteni.
Milosevicsék kétségbeesett kapkodása el nem fogadható, de érthető. Ellenben miért a sietség a Székelyföldön? Ott, ahol magától is megy a lélekszámcsökkenés? Miért piszkálják a néphangulatot? Bizonyítani akarják a rokon vonásokat a baráti szerb néppel? Meg akarják mutatni a világnak, hogy képesek a provokációra ott is, ahol ennek semmi értelme és haszna?
A sors fintora mutatkozott meg Gavril Dejeu belügyminiszter levitézlésében. Ha nem a székelyföldi csendőrállomány további felduzzasztásával foglalkozik, hanem a Zsil-völgyében építtet csendőrlaktanyát, az állam biztonságát valóban veszélyeztető terrorista előtt nem kellett volna fél országon át hátrálni. Ki tudja, milyen bumeránghatása lehet még annak az igyekezetnek, hogy a Székelyföldet Koszovó képére próbálják formázni? A lakosságból kiválthatják az ellenszegülést: megugrik a népszaporulat, lecsökken az öngyilkosság, megnövekszik a hazavándorlás stb., vagyis bekövetkezik az, amitől állítólag most éjt nappallá téve féltik az országot. A mazochizmust nem tiltja törvény és vallás?

Tehát nem lesz kettős állampolgárság. Martonyi János is megmondta.
Nem is kell. Süssék meg…
De ez csak álzúgolódás. Voltaképpen nem vagyunk megsértődve. Belátjuk, ha „nem tartják célravezetőnek”, akkor tényleg „nem szerepelhet napirenden”.
Vajon csak azért viseljük el könnyedén a valóságra ébresztést, mert most a FIDESZ-től jön, és nem az MSZP-től meg az RMDSZ-től?
A politikai vonzalmat félretéve, van némi lényegbevágó különbség az ábrándozásról való lebeszélés módjában. Emlékeztetnénk rá, hogy tavaly ilyenkor, amikor elhangzott az ötlet, milyen gyermeteg ellenérvekkel próbálták azonnal leszerelni. Hol fogunk katonáskodni, adózni, szavazni? Hát hol? Ott ahol a világ sok millió kettős állampolgára katonáskodik, adózik, szavaz: a lakhelyéhez legközelebb eső őrmesterek, adószedők, választási bizottságok megadják a pontos címet. Miért kellene ezért izgulni? Ezzel szemben a mostani magyar kormányzat egy évi tanakodás után sem állítja, hogy, a kettős állampolgárság képtelenség. Tömeges alkalmazásának következményeit még mindig vizsgálja, miközben más megoldásokat is keres. Mennyire más hozzáállás!
Egyébként tavaly ilyenkor senki sem mondta, hogy márpedig azonnal tessék nekünk elintézni a kettős állampolgárságot. Még nem tudhattuk a magyarországi választások kimenetelét, és az MSZP–SZDSZ koalíció újraválasztása esetén esetleg egy újabb jogkorlátozó lábjegyzetre számíthattunk volna az alapszerződéshez. Tavaly tavasszal a kettős állampolgárság ötletgazdái – a nem kívánt kiszivárogtatás után – csak annyit akartak elérni, hogy választásokig ne kezdődjön el a vita, az össznemzeti érdekek felmérésére valamikor a nyáron kerüljön sor. A magyarországi és a hazai (magyar!) ellendrukkerek azonban szüntelenül pufogtatták ostoba kifogásaikat. Minden igyekezetükkel azon voltak, hogy megnyugtassák a nagy román nemzeti egységért aggodalmaskodó politikusokat, akik a kettős állampolgárság gondolatától idegrohamot kaptak. Tudták ők jól a hisztéria okát, nekik a titkosszolgálatok jelezték, hogy a hirtelen támadó érdekből hány erdélyi és nem erdélyi román tagadná meg készséggel nemzetiségét. (Az egyáltalán nem biztos, hogy valaki egyszerű névváltoztatással világútlevelet nyerne, de a próbálkozás tömegmérete megkérdőjelezné a hosszas, fáradságos, költséges nacionalista nevelés hatékonyságát.)
A kettős állampolgárság történeti monográfiájának szerkesztői egykor majd elcsemegézhetnek azon is, hogy esetenként milyen furcsa a jelenlegi magyar kormányzat vonatkozó állásfoglalásának tálalása. Például a Szabadság március 22-i lapszámában Martonyi János nem tartja célravezetőnek. A cím szerint. Az interjúban erről szó sincs. Sőt, a magyar külügyminiszter kijelenti: a magyar kormány semmiről sem mondott le, a kettős állampolgárság megszerzésének a lehetősége a jelenlegi magyar jogrend része. Martonyi nem a kettős állampolgárságot tartja jogi képtelenségnek, hanem azt az elképzelést, hogy egyetlen törvénnyel nyilvánítsanak magyarnak mindenkit, aki a Kárpát medencében él és magát magyarnak vallja. Ez tényleg nem vezetne célra, mert mit érne különleges státuszával a Magyarország határain kívül élő magyar, ha nem tudná igazolni. A világ egyetlen hatósága sem elégszik meg szóbeli bemutatkozással. Igazoltatáshoz igazolvány kell. Az igazolványt egyénileg kellene kiváltani, mert a csoportos igazolványképet még nem találták ki. Az igazolványt valamely hivatal bocsátaná ki. Az, amelyet a vonatkozó törvény meghatalmaz. Kérvényt kell benyújtani, amelynek vázlatát ugyanaz a törvény írja elő. Ezt mind-mind tartalmaznia kellene annak a törvénynek, amely a Kárpát-medencében élő magyaroknak lehetőséget adna a kettős állampolgársághoz. De Magyarországon már van ilyen törvény, miért kellene még egy? Szükség esetén a régi módosítható. Könnyíthetőek bizonyos feltételek, mások meg szigoríthatóak, nehogy kárpát-medencei magyarnak képzelhesse magát minden ismeretlen elkövető, akinek a káderlapjában messzire virít a zászlólopás, a főtéri gödörásás és sok más foltocska.
Tehát nem lesz kettős állampolgárság, mert már van. Martonyi János is megmondta, csak hát ilyen a tárgyilagosnak nevezett címszerkesztés: elkeni a bizonyos érdekek szempontjából nem kívánatos lényeget.
A dolog pikantériája, hogy olyanoknak is van már két útlevelük, akik a leghevesebben acsarkodnak ellene. Persze nem azért helytelenítik, hogy tőlük vonják vissza, hanem hogy másoknak ne lehessen. Nem szeretik a tolongást.

Tessék mondani, ha kipukkad az autómobilom gumiabroncsa, kicserélhetem a helyszínen a kereket? Talán ez is utcai autójavításnak számít és megbírságolnak érte? Vagy ha szemetes üzemanyag miatt leragadok, felnyithatom-e a motorházfedelet? Avagy gépjárművemet ki kell tolnom a város területéről, túl a tanácsi határozat hatályát jelző táblán?
Hol kezdődik az a fogalom, hogy közterületi autójavítás?
Egyáltalán: kit bosszanthat néhány autóbütykölő az ezer koldus és a főtéri gödör városában?
De hagyjuk a tanácstalanságot jelző kérdéseket. A városi tanácsnak a település, úgymond, civilizált ábrázatát féltő határozata azon a héten született, amikor az árfolyamzuhanás miatt közelképbe került az ukrajnai életszínvonal, és ezentúl kizárólag az újgazdagoknak jut autómosodára. Ez a rendelet csak a szerényebb anyagiakkal rendelkező autótulajdonosokat sújtja, de mások se kárörvendezhetnek. Hasonló intézkedéseivel a polgármesteri hivatal általában sújtja a bőrtulajdonosokat. Mindazokat, akikről még nem nyúzott le hét bőrt. És ehhez a tanács készségesen asszisztál. A szegényebb háztulajdonosokra például pénzbüntetés vár, ha nincs lehetőségük a kerítés megjavítására vagy a tűzfal levakolására. A kerékpár- és szekértulajdonosok zaklatásával is foglalkozik a városháza, utánozva a pénzügyi kormányzat adópolitikáját.
Persze, sokkal könnyebb adókból és bírságokból, mint valós szükségletet fedező szolgáltatásokból biztosítani azokat a pénzalapokat, amelyek a gyorsan széttöredező macskaszem-gyártók zsebébe vándorolnak...
Pontosan ilyen megszorító intézkedések hiányzanak a havi 20 dolláros jövedelemtávlathoz! Csak így tovább, a közelgő választásokig! Könnyen megeshet, hogy a választópolgárok azt mondják: az élet elviselhetőbb lesz polgármesteri hivatal és helyi tanács nélkül.

Tízévnyi steril vergődés közben rájöhettünk, hogy az ellenfél bírálata a legnagyobb oktalanság. Itt van például a kolozsvári polgármester, annak a pártnak a főtitkára, amely nagy elődjéhez hasonlóan pályázik az illegalitásra, na, hogy is hívják…, nem ugrik be a neve. Nevezhetnénk ismeretlen elkövetőnek, ezt az ötletet éppen ő szabadalmaztatta. Nem is a neve vagy a megnevezése a fontos, hanem a jelenség: minél többet bíráltuk, annál népszerűbb lett, hívei annál elvakultabban választották újra – ha a pártjában nem is, legalább a városában. Illetve: a városban.
Most, hogy újra közeledik a nagy demokratikus cirkusz, óvakodnunk kellene a meggondolatlan ellenkampánytól. Valószínű, hogy hozzájárulásunk nélkül is megint megválasztják, mert minden nép testhezálló vezetőt érdemel. Különben derűsebben is fogadhatjuk a jobb sorsra érdemes város újabb tragédiáját. Ha egy ilyen polgármester és egy ilyen (parlamenti!) párt főtitkára gátlástalanul garázdálkodhat, az jó hivatkozási alap lehet sérelmeink szemléltetésére. Milyen könnyű dolgunk van, ha valaki akár belföldön, akár külföldön kételkedve megkérdezi: voltaképpen miért állítjuk, hogy nem lehet jó a közérzetünk saját szülőföldünkön? Csak rámutatunk az ismeretlen elkövetőre, és kész a meggyőzőmunka. Még képszöveget sem kell mellékelni hozzá. Hát nem sokkal jobb egy ilyen bevallottan rosszindulatú ellenség, mint egy kormányszövetséges, aki multikulturális fűt-fát ígérget, majd a hátunk mögött cinkosan összekacsint az ismeretlen elkövetővel?
Jó szolgálatait persze csak akkor vehetjük igénybe, ha akadnak érdeklődők, akik akár együtt érzően, akár kétkedően időnként megkérdezik: ugyan mi a bajunk? De ha nincs érdeklődés? Ha hiábavaló a mutogatás, mert a képernyőn egyetlen állókép látható? (Arra a képernyőre gondolunk, amelyen nemzetközileg monitorizálják a kisebbségi jogok betartását, a szünetjelző állóképen pedig éppen bent vagyunk a kormányban és önelégülten vigyorgunk.) Szóval ide akartunk kilyukadni: az ismeretlen elkövetőt csakis leleplezni szabad, bírálni nem. Bírálni azt kell, aki miatt a jogcsorbítót nem lehet leleplezni.
Mi több, a választási kampány közeledtével az ismeretlen elkövető egyre több olyan cselekményre ragadtatja magát, amelyért dicsérni kell. Nemrégiben kitalálta ezt a hajszát a brassói feljelentéssel az ismeretlen elkövető ellen. Óriási! Hogy nem jutott a mi jogászaink eszébe? Miért nem őt hívatták tanúként az ügyész elé, miután egy kolozsvári tömeggyűlésen ismeretlen fasiszták tömeges politikai kicsinálásokat helyeztek kilátásba? Könnyen meglehet, hogy az RMDSZ feljelentését az ügyész nem vette volna komolyan, és a kormánypartner igazságügy-miniszter is hülyeségnek tekinti. De akkor a brassói bohóckodásról sem nyilatkozhatott volna úgy, hogy a „tanúk” meghurcolása teljesen normális jogi eljárás, és különben is meg van kötve a keze. (Érdekes különben, hogy az igazságügy-miniszternek is szelektíven van megkötve a keze, amikor magyarok érdekében kellene közbelépni.) Bírálni tehát azokat kell, akik idestova tíz éve szűk körben forognak, mint macska a farka körül, semmi újat nem találnak ki.
A kolozsvári polgármestert és pártfőtitkárt dicsérni kell. El kell ismerni: olyasmit talált ki, amivel lepipálta legjobb jogászainkat, ugyanakkor azokat is, akik a legőszintébben aggódnak az RMDSZ egységéért. Az ismeretlen elkövetőnek azokat is sikerült meggyőznie az alsócsernátoni összejövetel törvényességéről, jogosságáról, akik nemrégiben még szakadársággal bélyegezték meg a részvevőket.
Nincs kizárva, hogy a legközelebbi fórumon az RMDSZ több vezetője vesz részt. Szolidaritásból és bátorságból.
Ha az ismeretlen elkövető így folytatja választási kampányát, több magyar szavazópolgár kedvencévé válik. Sok évre!

Napok óta az Országos Audiovizuális Tanács különös határozatán rágódunk. Hogyan vélekedik a zavarosba hajított újabb botránykőről az egyik érintett, Csép Sándor, a kolozsvári tévéstúdió főszerkesztő-helyettese, a magyar szerkesztőség vezetője?
– Lefordítható műsorainkat eddig is lefordítottuk. Érthetetlen, hogy miért kellett kötelezővé tenni egy olajozottan működő gyakorlatot! A romániai magyar televíziózás esetében jognak és lehetőségnek tekintem a feliratozást, mert így a magyar közönségnek sugárzott műsorral eljut a magyar kisebbség véleménye az érdeklődő többséghez, mégpedig ugyanazon a csatornán, amelyen esetenként homlokegyenest másként vagy más megközelítésben vetődnek fel a problémák. A kolozsvári tévéstúdió eddig sem árult zsákbamacskát, még olyan kényes témában sem, amilyen a Szőcs István szövegével készült történelemszemléleti anyag volt. Amiért utóbb meg is büntettek. Igaz, csak szóbeli figyelmeztetéssel, és csak azért, mert adás előtt nem néztem meg. Ha nem sugározzuk román feliratozással, valóságos rágalomhadjárat indult volna ellenünk, így azonban a vitathatatlan történelmi tényeket nem lehetett elítélni. A feliratozás tehát bennünket megvéd a félremagyarázásoktól, ezért akkor sem mondanánk le róla, ha nem írná elő törvény vagy belső határozat. Az élő tévéadások és a rádióműsorok fordítása azonban szakmai és műszaki képtelenség, abszurdum, ebből látszik, hogy a rendelet indulatból született, anélkül, hogy valaki végiggondolta volna.
– A tanács egyik tagja nem hivatalos nyilatkozatában azt állította, hogy a határozat nem a hazai kisebbségi adásokra vonatkozik. Akkor mi lehetett a célpont?
– Mint derült égből a villám, úgy jött ez a határozat a múlt hét közepén, még nem próbáltuk minden oldaláról boncolgatni. De ha valóban nem rajtunk akartak volna szorítani, akkor szólnak az RMDSZ-nek, hogy álljon meg a menet, ne tiltakozzon, vagy értesítették volna a kábeltévéseket, hogy ne merészeljenek idegen nyelvű műholdcsatornákkal foglalkozni. Inkább azt hiszem, hogy az Országos Audiovizuális Tanács visszakozik. Valamit akart, és látja, hogy nem megy. Magyari Lajos, aki tagja ennek a tanácsnak, azt mondta, hogy hát ott valaki felvetette, nem is bocsátották vitára, aztán megszavazták…
– Hogyan születhet egy ilyen ellentmondásos határozat a legérintettebb kisebbség képviselőjének jelenlétében, anélkül, hogy az illető riadót fújna?
– Én ettől a tanácstól sok jót nem várok. Az antennaelosztási tárgyalásokon megmutatkozott, kiket részesít előnyben. Például az Antena 1 tévéstúdiót. Ki tudja, milyen módszerekkel visznek át bizonyos határozatokat? Ami a képviseletünket illeti: nekem semmi bajom Magyari Lajossal, az utóbbi tíz évben egyszer találkoztam vele, nem tudom, hogyan tevékenykedik, hogyan látja el a feladatát. Nekem az RMDSZ vezetőségével van bajom: ha elégedetlenek vele, ha mindenfelé hangoztatják, hogy nem megfelelő, miért nem tesznek oda mást?
– Hogyan reagálna egy másik kormánykoalíciós párt, például a Demokrata Párt, ha ilyenszerű sérelem érné?
– Óriási lenne a botrány! Mi ezzel szemben egy ideig tiltakozunk, aztán abba is belefáradunk. A műsoridő csonkítása miatt a bukaresti szerkesztőség és a kolozsvári is többször tiltakozott, teljesen eredménytelenül. Pedig a kolozsvári stúdió úgy indult, hogy nemcsak a szervezésben, hanem a műszaki eszközök beszerzésében a magyar szerkesztőség járt az élen, magyarországi akusztikai gyáraktól szereztük be a felszerelést, meg Fischer István hajdani kollégánk Németországból hatalmas adományt hozott, amiből 5–6 teherautónyi videokamera, keverőpult és sok más eszköz itt maradt Kolozsváron, és akkor mi úgy indultunk az első napokban, hogy fele-fele arányban használtuk ki az adásidőt. Később alakult ki egy 45–55, majd 33–66 százalékos időmegosztás. Az erdélyi lakossági arányt figyelembe véve, ez még méltányosnak volt mondható. A területi stúdió adásidejéből azonban különböző megokolásokkal kezdtek lecsipegetni. Egyszer választási kampányra, máskor más rendkívüli eseményre hivatkoztak. Aztán a román területi adás visszakapta a maga korábbi műsoridejét, mi meg maradtunk a csökkentett időkerettel. Így jutottunk el a 17 százalékig. Most, amióta kormányon vagyunk, nagy nehezen visszatornásztuk magunkat 25 százalékra, de szombaton és vasárnap nem juthatunk szóhoz, pedig ezek a műsorok lennének a legnézettebbek, a hirdetők is ezekre a napokra fizetnek szívesebben. És ez a jelenség általános, belefáradunk az iszapbirkózásba, így történik az egyházi és közösségi ingatlanokkal, az egyetemmel. Már szinte örvendeztünk annak a tizenhetes listának is, pedig az elorzott javaknak mindössze egyetlen százalékát tartalmazza, és még annak a visszaszolgáltatását is megakadályozzák. Úgy látszik, tudatos taktika a meddő küzdelembe való hajszolás, amelyben a Országos Audiovizuális Tanács különös határozata csak egy apró mozzanat.