Nits Árpád

Kedves tördelőszerkesztők! Az alábbi beszámolót előszedésben, kiugrató betűtípussal őrizzétek alkalomadtáig. Ne járjunk úgy, mint a hatodik bányászjárásnál, hogy divatjamúltnak vélt kifejezéseket kellett keresgélnünk lapzártakor.
Szép tavaszi (nyári, őszi, téli) napra ébredt Petrozsény, amikor megjött a hír, hogy Miron Cozmát takarékossági okokból elköltöztették abból a zárkából, amelyet pártelnöke (C. V. T.) és pártfőtitkára (Gh. F.) az államfőnek szemelt ki. A bányászok természetesen azonnal elindultak Bukarestbe, de most még titkosabb szervezési keretet biztosítottak az akciónak. Senki semgyanította, mi készül, amikor a mintegy több autóbusz és személygépkocsi nekivágott a Völgynek. A járművek számában ellentmondóak az adatok, az azonban biztos, hogy mintegynél többet nem vehettek igénybe, ugyanis a hatodik bányászjárásnál a többit a rendőrök pozdorjává törték.
A Zsil völgykatlanának déli kijáratánál váratlanul Temesvár felé fordultak, mire a közlekedési miniszter azonnal leállította a forgalmat a Mangalia–Bukarest vasútszakaszon, hogy elvágjaannak a bányászcsoportnak az útját, amely esetleg erről közelítené meg a fővárost. Az újságírók azonban a hírszerzőket megelőzve nemsokára jelezték, hogy a bányászok a fogarasi műútonpróbálkoznak a sínek lefektetésével. Könnyűszerrel félretolták az évek óta ott ragadt járműveket, lapzártakor már az alagútban lévő jégbarlangon igyekeznek áthatolni (ha a hetedik bányászjárás a július 17–30. közötti nyárra esik, a mondat második fele törlendő).
A rendfenntartó erők ez alkalommal még szigorúbban titokban tartották a barikád felállításának idejét és helyszínét, azt maguk a rendőrök sem tudták. Így annak a rendőr őrnagynak, aki az utolsó pillanatban vette észre, hogy nem a hivatalosan felállított torlaszban foglalt el hadállást, fogalma sincs, mivel törték el a lábát.
Később, amikor mindenki azt kezdte hinni, hogy CD-lemezről ismétlik a történelmet, hirtelen előbukkant a sötét éjből a csendőrtorlasz. A pajzsos katonák szétkergették a bányászokat, majd eltöprengtek azon, hogyan tegyék mozgásképtelenné a járműveket. Három lehetőség kínálkozott: 1., a gumiabroncsok kiszúrása, amellyel Miron Cozma következő költöztetéséig munkát adtak volna az autószerelőknek, 2. az ablakok bezúzása, a belső kényelmi berendezések teljes felszámolása, a Fakaruszoknál a fapadok összetörése, lásd a hatodik bányászjárást, 3. a járművekfelgyújtása. Az utóbbit választották. Logikus, nem? Rendőrlogikus: ha az ötödik bányászjáráskor az adófizetők pénzén vásárolt rendőrkocsikban esett kár, most fizesse meg ugyanaz az adófizető a munkásszállító buszokat, a bányászkülönítménybe gyanús módon bekeveredett mentőkocsikat és a bebiztosított személygépkocsikat. Ha lúd, legyen kövér.
Természetesen azonnal megkezdődött a latolgatás, hogy az újabb véres események mennyiben befolyásolják az ország nemzetközi megítélését. Mint várható volt, olyan vélemény is elhangzott, hogy a bányászok újabb megmozdulása direkt jót tett, mert a világ előtt bebizonyította a jogállam erőteljességét, azt, hogy ebben az országban bármikor át lehet költöztetni egy elítéltet egyikcellából a másikba.
A hetedik bányászjáráskor is elemükben érezték magukat a tévésómanok, megint nap- és éjhosszat sopánkodtak a kamerák előtt, hogy nahát, hogy mik vannak stb. Vajon nem éppen ők buzdítják a bányászokat újabb és újabb járásokra?
(Bármennyire kacérkodik velünk ez a gyanúlehetőség, hessegessük el. Ők mindig találnak zaftos témát. Emlékeztetnénk arra, hogy az ötödik és a hatodik bányászjárás közötti uborkaszezonban egy ilyen állandó „elemző”, Bogdan Teodorescu mivel próbálta sarokba szorítani a frissiben miniszteri hivatalba iktatott Eckstein-Kovács Pétert. Azzal, hogy az RMDSZ miért nem tiltakozott, amikor külföldi tévések magyar áldozatnak tüntették fel Cofariut, miért nem tisztázta a román tisztességen esett foltot. Teodorescunak még mindig Cofariu fáj, nem az 1990. márciusi marosvásárhelyi pogrom hat magyar áldozata, nem az, hogy Cofariut éppen úgy terrorakcióra mozgósították, mint a Zsil-völgyi bányászokat, és hogy ha ezek a megmozdulások a háttérben meghúzódó erők felelősségre vonása nélkül többször megismétlődhetnek, azok olyan nyomot hagynak az ország megítélésén, amelyet az RMDSZ mindennapi hűségeskűvel sem képes közömbösíteni.)
A legutóbbi – egyesek szerint szintén legutolsó –, a hetedik bányászjárásnak látszólag nem volt vezéregyénisége, ugyanis, mint említettük, Miron Cozmát éppen lefoglalta a költözés. Akkor hát ki vagy kik mozgatták katonás fegyelemmel a tömeget? Talán éppen azok, akik korábban Miron Cozmát ösztökélték. A hatodik bányászjáráskor is megfigyelték, hogy amikor a hírhedt bányászvezér már szinte beletörődött az ítéletbe és megpróbálta lefújni az akciót, valaki szűkebb környezetéből úgy oldalba bökte, hogy elakadt a lélegzete. Ilyesmi 1991 szeptemberében is megtörtént. A băneasai állomáson már összegyűlt és bevagonírozásra váró bányászokat Miron Cozma csak azután hajtotta megint csatarendbe, miután haditanácsából többen határozottan meglökdösték, hogy csak úgy lődörgött a bányászsisak a fején. Ezeket a „bányászokat”, akik úgy ismerték Bukarestet, mint a valódi bányászok a tárnákat, nem ártana megkeresni. Hogy ne lehessen nyolcadik bányászjárás.

Kétségbeesetten kapkodik a kisemberek zsebéhez a kormány. A pénzügyminiszter vagy nem tud számolni, vagy nem akarja látni az adóterhek növelésének végeredményét. Pedig roppant egyszerű a képlet. Az egyik napról a másikra tengődés nem azt jelenti, hogy az átlagpolgár hónap végén megmaradt pénzével takarékpénztárba, esetleg, ha mazochista, csődszagú bankba igyekszik, netán luxuscikkek boltjába szalad. Az ilyen pénzeket tényleg el lehetne vonni, azokból minden különösebb társadalmi megrázkódtatás nélkül készíttethetne Băsescu érdekfeszítő útszéli táblákat, vagy a bányásztiszteseket táplálhatnák fel legközelebbi rendőrveréshez és vezérüket Görögországban nyaraltathatnák. Esetleg tovább növelhetnék a magas rangú állami tisztségviselők jövedelmét, hogy miközben a nép életminőségének romlásán töprengenek, ne legyen gondjuk a piszkos anyagiakkal.
(Bár nemcsak a parlamenti tagokra gondolunk, a magas rangúak jövedelméről óhatatlanul eszünkbe jut C. V. T. Vajon arra a hónapra is megkapja fizetését, amikor nem léphet be a szenátus gyűléstermébe? Mert ha egy hivatásos sofőr vezetői jogosítványát felfüggesztik, akkor az illető arra az időszakra nem kap sofőri fizetést. Ha szerencséje van, odateszik sepregetni a garázsba segédmunkási fizetségért. A szenátusban van elég takarítónő?)
A bérből és kisvállalkozásból élők számottevő többségének már rég nincs felesleges pénze. Ha kotorásznak a zsebében, akkor a létfenntartásához nélkülözhetetlen javak beszerzési lehetőségét korlátozzák. Annak a polgárnak pedig, aki nem kíván koplalni, egészségileg tartósan károsodni, nem marad más lehetősége, minthogy teljesen bizonytalan időre elhalasztja a közszolgáltatások fizetését. Eladósodása hamarosan az áram-, a gáz-, a vízszolgáltatás megszakításához, vagyonelkobzáshoz, kilakoltatáshoz vezet. Ebben biztosak lehetünk. A kisemberen a kormány kíméletlenül behajtja adósságát, szemben a nagymenőkkel, akiknek „bidermájer” vitrinjeihez milliárdos sikkasztások behajtásáért sem merészel hozzányúlni. Hát még az itthon vagy külföldön kacsalábra állított palotákhoz!
A hajléktalanná nyomorított kisember majd beláthatatlan ideig nem fizet lakásadót, nem vásárol 1 dolláros benzint, amiben maholnap 2 dollár lesz adótartalom, tehát nem járul hozzá az ország fizetőképességét megőrizni szándékozó költségvetéshez. Akkor lesz aztán mérlegegyensúly!
Nem tudná a kormány, hol található pénz? Nem sejtené, hogy a vagyonadó kivetésével sokkal könnyebben betömné a költségvetés fekete lyukait? Ne halmozzuk a szónoki kérdéseket. Titkosrendőrségi jelentések nélkül is lehetne annyira okos az a 15 ezer szakértő. Ez nem vicc! De sajnos egyre bizonyosabb, hogy az ebül szerzett vagyonok gazdáival a többségi koalíció nem akar ujjat húzni. Mint ahogy a parlamenti mentelmi jog helyes alkalmazását sem akarja bevezetni. Vagy az 1989 decemberi vérengzés, középület-rombolás, álterrorista műgéppuska-kelepelés, egyéb nép- és világbutító disznóság kezdeményezőit sem meri felelősségre vonni, mi több, szeretne velük megbékülni társadalmilag (lásd a belügyminiszter amnesztia-kezdeményezését.)
Ennek a kormánynak – és vele együtt a koalíciónak – az a legnagyobb bűne, hogy gyáva. Szüntelenül az a közmondás lebeg a szeme előtt, hogy ma rajtad, holnap rajtam, vagyis kockafordultával nehogy őt mentesítse mentelmi jogától a mostani ellenzék és elővegye vagyonáért és azért, mert néhány rendőr ellenszegült a bányászkülönítményeseknek, amikor azok megpróbáltak új gazdasági világrendet teremteni Romániában.
Ez a félelem teljesen indokolatlan. Ugyanis minél gyámoltalanabb a mostani koalíció, annál biztosabb, hogy a következő választáskor a jelenlegi ellenzék kerül hatalomra. És az majd nem fogja értékelni a kesztyűs kéz politikáját. Nincs érzéke a jóérzéshez. Ha visszatérhet a hatalomhoz, a baloldal elbizakodva, vérszemet kapva lát majd neki politikai ellenfelei kigitteléséhez, függetlenül attól, hogy ehhez most megteremtik-e számára a törvényes kereteket, vagy sem. Az egyik pártvezér régóta nyíltan fenyegetőzik államosítással – főleg a minimális magyar vagyon elkobzásával –, pedig éppen rajta és társain kellett volna már rég elkezdeni a vagyoneredet számonkérését. A szálak elvezethettek volna azokhoz a folyószámlákhoz, amelyek Románia népének 1989 előtti éheztetéséből duzzadtak fel, és úgy most a parlament nem költségvetési hiányról vitatkozna, hanem arról, hogy ki lopta el időközben a Dâmbovitából a tej és a méz egy részét.
A jelenlegi kormánykoalíció félénksége egyetlen esetben lenne indokolt: ha pártjai vezető személyiségeinek is lenne takargatnivalója. Hát erre mit mondhatunk? Szabaduljanak meg tőlük. Az ebül szerzett vagyontól, vagy ha ahhoz makacsul ragaszkodnak gazdáik, akkor az illető párttagoktól. Más kiút nincs. Takarítani csak az képes, aki tiszta.

Budapestre érkezésekor Radu Vasile azt mondta, hogy ezután Magyarországnak még világosabban jeleznie kell támogatási készségét Romániával szemben.
Vajon miért? Miből adódik ez a kötelezettség? Próbáljuk meg kitalálni.
Talán a jólneveltség szabályaiból? Lehet benne valami. A parti szemlélő elemi kötelessége bedobni egy mentőövet a fuldoklónak. Vagy: a csúcshoz közeledő hegymászó képéről az illemtanzsebkönyvek szerint lesülhet a bőr, ha nem lök vissza egy hágcsót annak, aki a szakadékban ragadt. Ilyenkor nem illik firtatni a bajba jutás okait. Általában. De mit mond az illemszabály arra az esetre, ha valaki főleg azért csöppent saját zavarosába vagy csúszott hullámvölgyébe, mert a nagy lehetőségek évtizedében több energiát fordított a mások elleni áskálódásra, mint saját felemelkedésére? Az áskálódás alatt éppen a magyarellenességet értjük, kezdve azzal, hogy 1989 decemberében a magyar segélycsomagokban fegyvereket véltek látni, majd a legképtelenebb alkalommal a magyar irredentizmus veszélyével ijesztgették a románságot, egészen addig, hogy új módszerekkel folytatták a Székelyföld kolonizálását. Az is a képletbe tartozik, hogy Kolozsváron gátlástalanul kibontakozhatott egy aknamunkás, és a Mátyás-szobor előtti futóárkot két év alatt a demokratikusnak nevezett hatalom sem tömte be.
A Magyarországra vonatkozó kötelezettség másik forrása a Romániában élő jelentős számú magyar kisebbség lehet. Magyarán: ha a magyar kormány jót akar nekünk, ne kukoricázzon. Ez is lehet egy előre megfontolt hátsó gondolat. És már nem is olyan sértő. Nem először érezzük magunkat túszoknak, belefásultunk a szerepbe.
Azt éppen nem állíthatjuk, hogy számunkra teljesen közömbös a budapesti kormány reagálása a román kormányfő felszólítására. Gondoljuk meg, hogy a váltságdíj kerek perec megtagadását rendszerint a túszok azonnali kivégezése követi, míg ellenkező esetben van némi esély a helyzet jobbra fordulására. Általában. De a romániai magyar túszok sorsát a csíkszeredai jégkorongozók példája szemlélteti, akik akkor is megkapják a bukaresti közönség ultrasovén üvöltözését, ha nyernek, és akkor is, ha veszítenek. A 80 évnyi kisebbségi létben többször bebizonyosodott, hogy amikor Magyarország barátságtalan gesztust tett Romániával szemben, akkor a magyar kisebbség szorongatása erősödött, amikor pedig a magyar kormány udvariaskodott, a szorítás akkor sem csökkent.
A magyar–román kapcsolat, pontosabban a Magyarország–Románia kapcsolat az utóbbi időben különösképpen kedvezően alakul, ezt világszerte elismerik, mérvadó román politikusok sem tagadják, és a romániai magyar kisebbség körüli hurok ebben a rendkívüli helyzetben sem lazult. Sőt, a cinizmus láncszemei tarkítják. Ilyennek tekinthetjük Radu Vasile budapesti kijelentését, hogy a Petőfi–Schiller kitalálmány akár 24 óra alatt létrejöhetne, ha háromnyelvű lenne. Miért? Szükség van egy újabb román rektori székre? Ahonnan egy újabb Marga-karrier elindulhat? Nincs elég? Akkor az egyetemet nevezzék el egy harmadik nagy költőről, például Păunescuról. A Petőfi–Schiller amúgy is csak ürügy volt a kormányban maradásra, azt a szerepet eljátszotta, hagyják békén elszenderedni. Ha a román kormány – benne az RMDSZ-szel – bizonyítani akarja, hogy Magyarországnak érdemes támogatnia Románia euroatlanti betagolódását, akkor állítsa helyre a Bolyai-egyetemet. (Hogy a lakossági hangulat ezt nem teszi lehetővé? Ugyan! A lakosság hangulatát a politikusok hangolják.)
Hosszas tapasztalat bizonyítja, hogy a román politika olyan, mint a szélhámos kofa: elveszi a megalkudott árat, aztán úgy tesz, mintha a portéka is őt illetné meg. Így járt vele az RMDSZ is, amikor belépett a kormányba. Igaz, naivságból vagy makacsságból elkövette azt a könnyelműséget, hogy nem is alkudozott, hanem kedvező nemzetközi hírverést, monitorizálási mentességet és minden tőle telhetőt megelőlegezett, aztán várta az ellenszolgáltatást. Megkapta. Többek között a 17-esnek nevezett vagyon-visszaszolgáltatási kormányhatározat formájában, amelynek egyik pontja az ingatlanbitorlók jóindulatától teszi függővé az igazságtételt. Vagyis nesze semmi, fogd meg jól. Állítólag e kitétel nélkül a kormányban nem szavazták volna meg a határozatot. De ezzel a megkötéssel miért kellett elfogadtatni? Csak hogy lássa a világ, milyen fontos tényezők vagyunk a kormányban? Vagy látszódjon, hogy valamit dolgozunk a kormányban?
A magyar kormányt természetesen nem befolyásolhatják ezek a keserű tapasztalatok, hanem a legjobb belátása szerint fog válaszolni a román miniszterelnök felszólítására. A diplomáciában nem lehet ilyen kemény szavakat használni, mint kofa, szakadék, áskálódás, meg Petőfi–Schiller-ürügy. Olyan nagyon magas szinteken furfangot is értékelhetnek magasztosan nemes szándékból fakadó közeledési gesztusnak, méltathatják az RMDSZ kormányszereplését, elnézően felülkerekedhetnek a 17-es vagyonlistába bepottyantott kakukktojáson. De ebben a nyakatekert nyelvezetben is van megfelelője annak a piaci kifejezésnek, hogy hoci, nesze. (Szószedet román tolmácsok számára: adă si na.) Egyik kézzel már fogni kell a Bolyai-egyetem újraalapítási oklevelét, a romániai magyar közösségi vagyon visszaszolgáltatásának fondorlatmentes határozatát, a másikkal pedig az euroatlanti betagolódási támogatást. De erősen ám, mert a rászedés veszélye az utolsó pillanatig fennáll.

Létszámukat tekintve a nemzeti kisebbségek kétféle kritikus értéket vehetnek fel. Az egyik a minimális kritikus érték, amely olyankor fordul elő, ha körbeudvarolható területen az adott kisebbségből mindössze egy fordul elő. Akkor sincs szaporulat, ha kettő vagy több van belőle, de mind egyneműek. Vagy nem éppen egyneműek, de mást szeretnek. Nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni, hanem például arra az egyre divatosabb esetre, hogy a lányok lányokhoz, a fiúk pedig fiúkhoz vonzódnak. Ennek a kisebbségnek hamarosan nem lesz hivatalból kiszemelt és kinevezett parlamenti képviselője.
A maximális kritikus érték az, amikor egy nemzeti kisebbség létszáma olyan nagy, hogy a hozzá tartozó személyek állandóan szem előtt és láb alatt vannak, vagyis többségi érzéki csalódás szerint akadályozzák a haladást. Ez még akkor is szerfelett bosszantó, ha a többség éppen hátrafelé akar haladni, tovább a szakadékba.
A két kritikus érték közötti kisebbségek akár a világ végezetéig háborítatlanul elélhetnek, kivéve ha nem túlságosan hajlamosak a meggazdagodásra vagy a műszaki találékonyságra. Akkor éppen olyan soknak látszanak, mintha maximális kritikus tömegűek lennének, ezért első adandó alkalommal megszabadulnak tőlük. Például eladják őket. A kis létszámú és szerény kisebbségek Romániában is évszázadokon keresztül észrevétlenül meghúzhatták magukat. Az 1918 előtti Romániáról a legtárgyilagosabb történészek és néprajzosok nemrég még úgy tudták, hogy teljesen homogén román lakossága volt, csak nemrég derült ki, hogy 17 nemzetiség egyhuzamban része volt a fejedelemségeknek. Nekik létszámukból adódóan könnyű volt bújócskázni, ráadásul még furfangoskodtak is. A Bukaresttől délre fekvő szerb nevű falvak lakosai például egymás között bolgárul beszéltek, ha idegen kérdezte nemzetiségüket, akkor magától értetődően vágták rá, hogy románok, falujuk nevének firtatására pedig azt mondták, hogy Szerbiából származtak el valamikor nagyon régen. A Romániában maradt bolgárok jól tudták, hogy a többségi lakosság időnként háborúzott Bulgáriával, de Szerbiával nem, hát a falunevet villámhárítónak találták ki.
A történelem során megszámlálhatatlan példa van arra, hogy a maximális kritikus tömegű vagy annak látszó kisebbség jelentős részét javaiból kiforgatták, meglincselték, elhurcolták, de arra alig akad példa, hogy egy szocialista káderes vagy kapitalista vállalkozó megtagadta volna egy munkára jelentkező alkalmazását, mert az ilyen vagy olyan kisebb nemzetiséghez tartozik.
Mostanában a maximális kritikus tömegű kisebbségre még inkább rájár a rúd. Eltűnt a gondoskodó állam, amely mindenkinek biztosította a munkahelyhez való jogát. Ez ugyan néha tréfás formát öltött, például ha a magyar–orosz szakos végzettet Botosani-ba helyezte ki, ahol nem tanítottak magyart. Oroszt meg azért sem! De legalább az illető nem került az iskolapadból egyenesen az utcára. Sőt, ha maga választotta a munkanélküliséget, még meg is büntették. Most viszont egyre gyakrabban lehet hallani olyan eseteket, hogy a munkára jelentkező magyaros neve láttán abbamarad a kérdezősködés. Képességeire nem kíváncsiak. Aki itteni életre neveli csemetéjét, gondolkodóba esik: vajon érdemes-e magyar iskolába járatni a gyermeket? Vajon nem fest előnyösebben a jelentkező, ha román iskola bizonyítványát lobogtatja? Ezzel nem akarjuk felmenteni azokat, akik kishitűségből, reménytelenségből hátat fordítanak a kisebbségi intézményeknek, de ez a szomorú valóság: a 90 évnyi kisebbségi lét során még nem volt ilyen öncsonkító évtized, mint a mostani. Ezalatt számolódott fel egyik erdélyi megyében az utolsó magyar osztály, ezalatt vált divattá a magyar gyerekek ingáztatása szomszédos román falvak iskolájába. Egyházi nyilvántartási adatok szerint a kapitalizmus újjáépítésének kezdetétől jóval többen menekülnek a vegyes házasság spanyolfala mögé. Régebben is volt ilyen tendencia, de az érdekházasságnak ezt a formáját inkább a magasabb beosztásúak gyakorolták, azzal a leplezetlen szándékkal, hogy lojalitásukkal kérkedjenek. Most már a segédmunkás is szükségét érzi bebiztosításának.
A szerb nevű falvakban élő, magukat románoknak valló bolgárok, akik Bukarest piacain egymás között csak akkor beszéltek anyanyelvükön, ha legalább tízméteres körzetben nem láttak többségi vásárlót, 1989 után az elsők között kezdték újra vállalni nemzetiségüket. Viszont a szem előtt és láb alatt lévő nemzeti kisebbségből menekülő egyedek rendszerint véglegesen szakítanak múltjukkal, családfájukkal. Elfelejtik Petőfit, hogy hitelesebben fújják Eminescut, nehogy hanglejtésükről következtetni lehessen származásukra.
A maximális kritikus tömegben élő kisebbség egyedeinek menekülési ösztöne, magyarán önfeladása, eddig is működött, de most ijesztően felerősödött. Ebben jelentős része van az évtizednyi steril politizálásnak, amelynek jellemzője a legkisebb ellenállás útvonalának kiválasztása a legnagyobb lehetőségek sokaságából. Ennek a stratégiának tulajdoníthatóan – és magyarországi MSZP–SZDSZ segédlettel – pattant ki a „tudományos szociologikus” felismerés, hogy a Bolyai-egyetem nem is kell. Akkor mi szükség lenne középfokú oktatásra? Hogy zsákutcába juttassa fiataljainkat? A felvételizőknek frászuk van attól a „világon egyedülálló jogtól”, hogy anyanyelven vizsgázhatnak. Úgy érzik, a dolgozatokat fordító tanárok lepontozzák őket. Ha így van, ez a jelenség is a maximális kritikus tömegű kisebbség egyedének sajátos viselkedéstanát szemlélteti. (És lehet benne valami, ha az egyetemeken lakossági arányszám alatti a magyar hallgatók aránya.) Ha már itt tartunk, azt is érdekes lenne felmérni, hány magyart alkalmaznak a magyar vállalkozók. Vajon nem esnek át a ló biztonságosabbik oldalára azért, hogy a hely- és adóhatóságok jobb szemmel nézzék őket?
Hogy mi lesz ennek a végeredménye? A kritikus tömeg lemorzsolódásával megszűnik a fájdalmas folyamat. Majd ha a romániai magyarok annyian maradnak, mint a parlamenti „egykézők” (kivéve a romákat, akik csupán szervezési okokból képtelenek kritikus tömegként szavazni), akkor nyugodtan eléldegélhetnek a világ végezetéig. Őket sem fogja háborgatni senki, egyke-képviselőjüket szakértőnek kijáró tisztelet övezi majd, esetleg mint Vosganiant, a behízelgés nagymesterét, aki a törökországi örmények érdekét is semmibe véve hadakozik a kollektív jogok ellen. Az átváltozók, a renegátok lelki sérülésének következményeit pedig a társadalom majd csak kiheveri. Kibírt ez az ország már sokkal nagyobb megrázkódtatásokat.
Van, persze, van más megoldás is. Kimondottan a maximális kritikus tömegű kisebbségnek találták ki, és úgy hívják, hogy autonómia. Nálunkfelé sem újdonság, csak bizonyos dokumentumokról, programokról le kellene törülni a port. Amíg még megvan a kellően nagy tömeg, amelynek létbiztonságot lehet alapozni vele.

Újra párhuzamot vonnak a Nagy-Románia Párt és az RMDSZ között, mondván, hogyha az egyik szélsőséges, akkor a másik is az, és ha az RMDSZ-t nem oszlatják fel, Vadim Tudorékat sem szabad bántani. A magántulajdont sem szentesítő felemás alkotmány fogalmazója, Antonie Iorgovan elővette régi sérelmét, hogy a romániai magyarság el tudja képzelni az életet nemzetállami jelző nélkül, és ezt veszélyesebbnek tartja a nagyromániások kirohanásainál és szervezkedéseinél. Az egész mostani ellenzék megint úgy haragszik Tőkés Lászlóra, mintha a costesti-i ütközetben az RMDSZ tiszteletbeli elnöke verte volna szét a román rend- és csendőrséget.
Egyes politikusok kettőig sem tudnak számolni, ha egy napon emlegetnek ennyire különböző mennyiségeket és minőségeket. Ha a nagyromániásoktól függne, észak-koreai típusú diktatúrában élnénk, és a jelenleginél mélyebb nyomorban tengődnénk, mert vagy ki sem kecmeregtünk volna belőle, vagy újrateremtették volna a sokoldalú szocializmust. Ezt világosan bizonyítják Corneliu Vadim Tudor felhívásai a bányászokhoz. Ezzel szemben Tőkésnek döntő szerepe volt az 1989 decemberi diktátorbuktatásban – bármennyire szeretnék ezt elfeledni a barikád mindhárom oldalán. És hiába acsarkodnak rá, hiába keresik a terhelő bizonyítékokat, egyetlen nyilatkozatában sem uszított a fennálló államrend, a többpártrendszer, a parlamenti demokrácia, a román állam rendfenntartó szervei ellen, mint a Nagy-Románia Párt elnöke.
Azért is megkérdőjelezhető a román politikai kaszt arányérzéke, mert normális ésszel képtelenség összevetni a világ legjámborabb nemzeti kisebbségének szervezetét egy olyan párttal, amely nyíltan együttműködik különböző politikai rendőrségekkel, bányász- (értsd: terror-) kommandót hergel és „forradalmi” választási testület létrehozását tervezgeti. Az RMDSZ-ben még a balos körök által radikálisoknak nevezett politikusok sem vetik fel a székelység csatarendbe állítását azzal a céllal, hogy Bukarestben virágültetéssel, a kormányépület és az egyetem szétverésével teremtsenek rendet. Hát akkor még mit szóljunk az RMDSZ mérsékeltnek tartott szárnyáról? Annak egyik kimagasló megtestesítője két évig kisebbségvédelmi miniszterként olyan szerényen meghúzta magát a kormányban, hogy visszahívását a miniszterelnök őszintén sajnálta. Legfeljebb örökös pipázásával bosszantotta kollégáit. Hol áll az RMDSZ attól, hogy a csereháti apácazárdában békekötésre kényszerítse a román államot?
A politikai alapműveletek ismeretének hiánya a leginkább abban mutatkozik meg, hogy a román politikai kaszt most sem veszi észre a térség pókerjátszmájának a tétjét. Ha valaki nem tudná, a kisantant egykori csoporttársai időközben versenytársakká váltak. Jugoszlávia több körrel lemaradva lohol, egyelőre a startvonaltól visszafelé, főleg katasztrofális kisebbségpolitikája miatt, pedig valamikor, amikor semmi sem kényszerítette rá, ez az ország mutatott jó példát a szomszédoknak. A másik tagtárs két részre oszlott. Csehország kényelmesen visszasétál Európa közepébe, ahonnan meggondolatlanul sodródott a század elején a szlávok nagy családjába. Szlovákia tavaly még sebesen távolodott Európától, maga sem tudta, merre. Bányászjárások nélkül is képes volt erre a bravúrra. De aztán 180 fokos kanyarral visszatért az ésszerűség útjára, és ma már komoly esélyesként emlegetik a NATO-ban meg a Közös Piacban. Ezt elsősorban azzal érte el, hogy mellékvágányra állította politikai kövületeit. Azóta nem röhögteti magát a világ előtt a kisebbségtől való félelmével, a szélsőségeseket nem a szlovákiai magyarság soraiban keresi, sőt képviselőit nem kirakatszerepre vonta be a kormányba, mint Románia.
Szlovákia tehát megelőzött. És ha a rendfenntartó alakulatok szétveretését, a főterroristával folytatott félszeg egyezkedéseket, a megbízójával szembeni gyávaságot a legbékésebb kisebbség elleni acsarkodás követi, Romániának komoly esélye van arra, hogy európai betagolódása esetleg csak Szerbia után jöhet szóba. Akinek ez a célja, csak forgassa a kopott verklit a magyar szélsőségesekről. Legalább világosan megmutatkozik, kik akarnak a keleti arcvonalhoz tartozni. Tőlük nem várható másféle magatartás.
A koalíciós partnerek azonban ezúttal is csalódást okoztak. Az RMDSZ illegalitásba helyezésének, Tőkés László politikai beperelésének felvetésére legjobb esetben azzal „vágnak vissza”, hogy nem az ő dolguk. Kezdeményezzék az ellenzékiek. A parasztpártiak és a liberálisok foglalkoznak Vadim Tudorral, a magyar személyiségeket gitteljék ki a baloldali pártok. Munkamegosztásban. Az összevethetetlen mennyiségek és minőségek kézenfekvő érvét fel sem vetik. Mintha szégyellnék.