Nits Árpád

Bizonyos RMDSZ-körökben, főképpen a kormányba kerülés óta, axiómaként kezelik azt a vélekedést, hogy a magyarság érdekvédelmi szervezetének az egész ország ügyeivel foglalkoznia kell, legfőképpen azért, mert így állítólag el lehet hallgattatni a vádaskodást, hogy az RMDSZ-nek csak a magyar probléma fáj.
Ez az álláspont eddig is erősen megkérdőjelezhető volt. Először azért, mert számtalanszor bebizonyosodott, hogy Romániában a magyarellenes vádaskodásokat esetleg csak cáfolgatni, visszaveregetni lehet, elnémítani nem. Amikor nincs komolyabb téma – például a rendőrség szétveretése egy rögtönzött terrorista különítménnyel –, akkor bármilyen mocskolódást olyan friss erőbedobással vesznek elő, mintha cáfolatáról sosem hallottak volna. Másodszor: miért vennénk zokon éppen azt a kötekedést, amely az RMDSZ statútumából fakad? Mert ugyan miért foglalkozna egy szervezet mással, mint amiért létrejött? Senkinek sem jut eszébe például az Iliescu-féle pártnak szemére hányni azért, mert nem akarja védelmezni az egykori gyár-, föld- és háztulajdonosok érdekeit. Ez a tömörülés egész egyszerűen nem azért jött létre, hogy a régi magántulajdont védje, hanem éppen ellenkezőleg: hivatása szerint arra kell vigyáznia, hogy tagjai és szimpatizánsai alkossák az új vagyonos réteget.
A harmadik és legfontosabb aggály: miért foglalkozna az RMDSZ azokkal, akik ezt a figyelmességet határozottan elutasítják? Ugye, nem nyughattak, amíg a magyar idegenforgalmi minisztert ki nem fúrták. Kitehette a lelkét a moldvai és a mócvidéki faluturizmusért, és viszonylag elhanyagolhatta a székelyföldit, mégsem nézték el neki, hogy az „etnikai” párt tagja. Most pedig az össztűz az egészségügy-miniszter ellen fordul, hogy a románok egészségét nehogy egy magyar tegye tönkre – ha egyáltalán még lehet rontani a mostani morbiditási helyzeten.
A bányászjárás idején különösképpen idegesen reagált a román közvélemény bizonyos része az RMDSZ-vezetők állásfoglalásaira. Mértékadó vélemények szerint minden egyes RMDSZ-nyilatkozat növelte a nagyromániások és azok táborát, akik hajlottak arra, hogy igazat adjanak a bányászoknak. Vagy nem is hajlottak, csak az RMDSZ-szel szembeni leplezetlen ellenszenvtől hajtva álltak a baloldali táborba. Sokszor úgy éreztük, hogy egyes tévéhíradósok erre rájátszottak, szándékosan az elsők között állítottak meg RMDSZ-politikusokat, hogy na, mit szólnak hozzá. És persze hozzászóltak. Nem hárították el szerényen a felkérést, arra hivatkozva, hogy a román főváros védelme nem egy olyan kisebbség képviselőinek a dolga, amelynek csak jelentéktelen része és véletlenül vagy átmenetileg él Bukarestben. Többet használtak volna az ügynek – az országos ügynek –, ha a koalíciós partnerekre bízzák a közszereplést, ők maguk esetleg a háttérből sugalmaznak megoldási lehetőségeket a hozzájuk közelebb álló nemzetközi példák alapján. Például elgondolkoztathatták volna a kollégákat arról, hogy egy szomszédos és baráti országban a taxisblokáddal szemben miért mutatkozott tehetetlennek a belügy, a vasutasblokád idején pedig hogyan hagyták a saját levükben főni a sugalmazókat, a szervezőket és a sztrájkolókat egyaránt.
A közröhejbe fulladó rendkívüli parlamenti ülésen való szereplésből is kimaradhatott volna az RMDSZ, ha nem érzi kötelességének a teljes mellbedobást kivétel nélkül minden problémában. Senki sem sértődik meg, ha a rendelkezésre álló percekről időtakarékosságra hivatkozva a frakció lemond, vagy azokból átad a koalíciós pártoknak. Esetleg a függetleneknek. Pruteanu minél hosszasabban, minél lendületesebben, minél kimerítőbben hadonászik, annál közelebb kerül a partvonalhoz.
Az univerzális szerepvállalás témájához akkor is bátorkodtam hozzányúlni, amikor egy képviselőnk nagy sebtiben kifejtette véleményét a moldvaiak pártalakításáról. Az illető heves reagálása nem maradt el. Érvelésének pillére az volt, hogy mivel az RMDSZ kormányban van, képviselőinek mindennel kapcsolatban állást kell foglalniuk. Bizonyára ezúttal sem kerülöm el sorsomat, ezért előrebocsátom válaszomat. Valóban, bárkinek, bármivel kapcsolatban joga van véleményt nyilvánítani. Politikusoknak pláne. De amiben nem vagyunk közvetlenül érdekeltek, legyünk visszafogottabbak, ne próbáljuk megjátszani az élharcosok szerepét. Nekünk sem esik jól, ha mások beleütik az orrukat a mi dolgainkba. Például a romák képviselője gyakran kifejti, hogy nem kell a szeparatista magyaroknak egyetemet, autonómiát meg mindent megadni. Mi köze hozzá? És ha pártja majd (nemsokára) kormányba kerül, mindezt kötelességérzetből teszi majd? Alig várjuk?!

Most megmutatkozott, kik Románia valódi ellenségei: azok, akik bebizonyították, hogy az ország rendfenntartó erőit a parancsnokok gyávasága vagy árulása miatt egy kisebb horda szétverheti, megalázhatja, leszerelheti.
Mivel a rendőrség még nem polgári, hanem katonai szervezet, a világ arra a következtetésre juthat, hogy Romániában a hadsereg magatehetetlen. Roppant nehéz lesz bebizonyítani, hogy román katonák képesek részt venni a NATO békefenntartó alakulataiban. Mit is kezdenének olyan terrorista csoportokkal szemben, amelyeknek minden egyes tagját (és nem csak a vezetőit) a reguláris katonaság felmorzsolására képezték ki?
Milyen nagy hős tudott lenni Gavril Dejeu, amikor a székelyföldi csendőrség felduzzasztásáért ügyködött! És milyen könnyű dolga volt Remus Oprisnak, amikor karhatalmi segédlettel telepes apácákat költöztetett be Székelyudvarhelyre! De ne foglalkozzunk csak a mi fájdalmainkkal. A pénzügyminiszter is akkor nagylegény, amikor a megszázszorozott házadóval a leszegényedett blokklakókat nyomorgatja, a kiskereskedőket kávéadóval teszi tönkre stb. Băsescu méregdrága számítástechnikai eszközökkel szereltette fel a monopolhelyzetbe juttatott autójavító műhelyeket, hogy hetekig zaklassák a szerény gépkocsik tulajdonosait, amíg átmennek a műszaki vizsgán.
Hát mindenki vaknak teszi magát?
A közlekedési miniszter szellemi képességeinek ismeretében is feltételezhetjük, hogy tudja, kik okozzák a legtöbb és legsúlyosabb közlekedési baleseteket. A legnormálisabb akkor volt a közlekedés, amikor 1989 végén egy hétre a föld alá menekültek a pimasz (háromszámjegyű) gépkocsivezetők. Aztán Iliescu jelére előbújtak, sőt soraik a Miron Cozma-félékkel hamarosan feldúsultak. A főterroristának is volt már egy gázolása, és nem azért, mintha gépkocsija fékjét nem számítógéppel ellenőrizték volna. Tehát világos, kiket kellene megszorongatni ahhoz, hogy biztonságosabb legyen a közlekedés. Csakhogy ehhez nagyobb bátorság kellene.
A pénzügyminiszter is beláthatná, honnan kellene nagyobb adót bevasalni. Például olyan egyénektől vagy szervezetektől, amelyek most tonnaszámra teremtik elő az élelmet a román állam elleni hadjáratban részt vevő bányászoknak és vezéreiknek. Azt sem ártana kipuhatolni, honnan van annyi pénzük üzemanyagra, és milyen pénzalapokból fizetik agitátoraik kiszállásait vidéki városokba, ahol a szakszervezeteket próbálják rávenni a megmaradt rendőrség szétverésére.
Az új belügyminiszterről nagyon szeretnénk elhinni, hogy belátja: a romániai magyarság a legkisebb veszélyt sem jelenti az ország egységére. Ha meg akarja mutatni a karhatalom erejét, ne velünk balhézzon, hanem a kövületekkel, amelyeket eddig nem mertek kipucolni a politikai életből, sőt az államhatalmi gépezetből sem. Ha jót akar országának, számoljon le azokkal, akik hatalomvágyukban a rendfenntartó erők szétveretésétől sem riadnak vissza, vagyis pontosan azokkal, akik a leghangosabban aggódnak a nemzetért.
A nagytakarítást a forradalom idején kellett volna elvégezni. De jobb későn, mint soha. Van még egykori szocialista ország, ahol megkéstek a műtéttel, de legalább az új ezredet szeretnék tisztán megérni.
Romániában jó lett volna az 1996-os választások után nyomban hozzálátni. Választások előtti félidőben már kockázatosabb. De még mindig jobb későn... Mert teljesen világos: elmaradása előbb-utóbb a jogállam végéhez vezetne.

Egyesek úgy viselkednek, mintha a mostani bányászjárástól elment volna a szép eszük. Itt van például ez a Matei Brăteanu, a számtalan szakszervezeti tömb egyikének alelnöke. Valamikor fennen hangoztatta, hogy ő valóban az arisztokrata család sarja, ezért a munkavállalói érdekeket úgy akarja szolgálni, hogy ne sértse a munkáltatói célokat. Van, igen, van erre lehetőség, ezt példázza az egész fejlett világ. Szapulta is Matei Brăteanu keményen Iliescu társaságát és egész eszmerendszerét, amely kimerült abban a törekvésben, hogy apáink szocialista főnökei maradjanak unokáink kapitalista menedzserei.
Brăteanu most is abból indul ki, hogy a bányász-kommandó garázdálkodásáért az első számú bűnös Ion Iliescu és Petre Roman. Aztán a mostani kormányra is kiosztja a bűnrészességet, majd kimondja: ha a miniszterelnök nem ül le tárgyalni feltétel nélkül a hordavezérrel, akkor mondjon le, és rendezzék meg az előrehozott választásokat. Most! Amikor Horezu és a hozzá hasonlatos környékek „felvilágosult” népe olyan arisztokratákat választana az ország nyakára, mint Iliescu, Tudor, Cozma! Okos!
Az is roppant furcsa, hogy egyesek milyen gyorsan felejtik a történelemleckéket. Ezekben a fergeteges napokban senki sem emlékeztet a bukaresti Egyetem téri maratoni tüntetésre, amelynek egyik követelése az volt, hogy Ion Iliescu tárgyaljon az utca képviselőivel. A szélesen vigyorgó elnökjelölt erre csak annyit mondott: Addig főjenek a saját levükben, amíg megunják. Az sem bosszantotta különösképpen, hogy a főváros központjában majdnem két hónapig tartott a forgalmi akadály. Miután pedig megválasztották elnöknek, azzal kérkedett, hogy felvonultathatnak ellene akár egymilliós tömeget, neki tízszer annyi szavazója van.
Ahogy a Bukarest felé vonuló bányásztömeget elnézzük, az mennyiségileg összevethető az Egyetem tér legjobb napjainak felhozatalával. Miért nem volt kötelező az értelmiségiekkel szóba állni 1990-ben, és miért lenne kötelező feltétel nélkül tárgyalni 1999-ben egy ugyanakkora tömeg képviselőivel? Miért lehetett büntetlenül szétveretni az Egyetem térieket rendőrökkel, szekusokkal és bányászokkal, vezetőiket Jilavára hurcolni, és miért lenne előrehozott választásokat kiváltó törvényellenesség egy ugyanakkora tömeg feltartóztatása rendfenntartó erőkkel?
Hogy ne sokat bújócskázzunk, ismerjük el: Iliescunak nem volt mit tárgyalnia az Egyetem tériekkel. Azok nem kevesebbet akartak, minthogy a „proletár” arisztokraták egy időre vonuljanak vissza a közélettől, úgy, ahogy annak idején ők sem engedték hatalomközelbe a korábbi rendszer vezetőit. Mit mondhatott volna erre Iliescu? Ha mocorog is benne valamennyi jóérzés, nem engedték volna visszalépni „tanácsadói”, akik a kapitalista tőkefelhalmozásban el sem tudtak képzelni maguknak kevesebbet az oroszlánrésznél. Ehhez pedig politikai hatalom kellett.
Most viszont az egyik legnormálisabb szakszervezeti vezető sem tudja belátni, hogy a bányászvezérrel nincs mit tárgyalni. Azért találta ki az 500 dolláros munkanélküli nyugdíjat, hogy a kormány szóhoz se jusson, csak álljon félre, adja át a helyét neki és politikai megbízóinak. Ez kell vajon ennek a szerencsétlen országnak? Egy olyan „politikus”, aki szabad idejében rendszertelenül összeolvasott egy halom politikai ponyvairodalmat, és azt hiszi, hogy ettől alkalmassá vált tömegek irányítására?
Bármennyire feszült a helyzet, egy normális hatalmi gépezet számára most egyetlen megoldás kínálkozna: a bányászok hazavezetése, ha szépszerével nem megy, akkor kézen fogva, Miron Cozma és cinkosai letartóztatása, elítélése, az okozott kár behajtása. Mert ha bárki betör egy ablakot, azt elővezetik, megbüntetik, az ablakot saját költségére helyreállítják. Vagy ha egy szegény kolozsvári asszony éhségérzet okozta idegességében és hatalmi szorongatásban megpofoz egy rendőrt, akkor kihallgatják, perbe fogják a hatóságsértésért. Ellenben egyeseket nyolc év múltán sem vesznek elő a bukaresti egyetem szétveréséért, most pedig büntetlenül sziklákkal nyomoríthatnak meg rendőröket.
Ez a sokféle mérce használatának az átka. Néhány ártatlan fiatalt 1990 elején börtönbe vetettek azért, mert állítólag szinte arra akartak gondolni, hogy esetleg felmászhatnának egy szobor elérhetetlen magasságú talapzatára, mások ellenben szabadlábon lehetnek, miután részletesen kitervelték a jogállam megdöntésének módozatát, és a gépezetet be is indították.
Ha külső szemlélők lennénk, azt mondanánk, mindenki megérdemli sorsát. De így?...

Elképesztő köpenyegforgatás történik Romániában ezekben a napokban (is)
Figyeljük csak meg, ki áll a barikád jobb oldalán, pontosabban: a bányászokkal szemben. Például az Adevărul. Vagyis azok a Scânteiások, akik tele pofával élvezkedtek, amikor az első három bányászjárás alkalmával a parasztpártiakon, a liberálisokon, majd az Egyetem téri fiatalokon csattogtak a fütykösök. Most ennek a kimondottan baloldali hagyományokat éltető lapnak az igazgatója a bányászokat hibáztatja amiatt, hogy Románia egy afrikai kormányozhatatlan országhoz kezd hasonlítani.
Lehangoló, hogy a Caţavencu közkedvelt munkatársai a kereskedelmi tévék lapszemléiben újabban az Adevărul messzemenő tárgyilagosságát méltatják. Nem csak bányászügyekben. A megtérő fiúknak kijáró megbocsátással? Meglátjuk, hányszor fognak még ide-oda megtérni ezek a jó fiúk.
Aztán ott vannak a barikádon közvetlenül farkasszemet néző harcosok. Egyfelől a bányászok, másfelől a rendfenntartó erők. Közülük többen az első három bányászjáráskor ugyanazokért a „magasztos” eszmékért harcoltak együtt, ugyanabban az egyenruhában. (Máig talány: honnan szereztek annyi bejáratott bányászruhát Iliescu rendőreinek, testőreinek és szekusainak.) Nem is csoda, ha most a bányászok abban reménykedtek, hogy elég kimondani a varázsszót: Velünk a hadsereg, és ettől az egykori harcostársak a kormány felé fordítják pajzsaikat.
Érdemes továbbá felfigyelni arra, hogy a kormánykoalíció kisebbik, de erősebbik nagyhatalma, a Demokrata Párt miniszterei véletlenül sem céloznának a bányászok első három bukaresti randalírozására. Csak az 1991. szeptemberi bányászjárásért vernék el a port Miron Cozmán, mert akkor futamították meg Petre Románt miniszterelnöki székéből. Korábban – sőt a sors iróniájaként a saját bukásukhoz vezető negyedik balhéhoz is – nemzetmentési frontosokként ők maguk biztosították a bányászoknak a különvonatokat. Most bezzeg a DP-s közlekedési miniszter az egész környék vasúti és közúti forgalmát kész volt megbénítani.
Annak a bizonyos negyedik bányászjárásnak még van egy érdekessége. Amikor a horda a bukaresti Egyetem térre érkezett, hogy nosztalgiával megtekintse korábbi virágültetése eredményeit, a Nemzeti Színházban éppen kongresszusozott a parasztpárt. És az addigi bányászjárások áldozatai üdvrivalgással fogadták a bányászokat, vezérüket a szónoki emelvényhez hívták, szavait megtapsolták. Egy rokonszenves kolozsvári polgárjogi harcos is beszélt hozzájuk, arra szólítva fel őket, hogy Petre Roman után Ion Iliescut is mozdítsák el a helyéből. Nem tudhatta, hogy erre akkor a bányászok nem voltak beprogramozva.
És ha már itt tartunk, ismerjem be őszintén, hogy valamikor magam is a bányászok oldalán álltam. A második bukaresti rendcsinálásuk idején szalonnával, kenyérrel, pálinkával kedveskedtem szegény fiúknak, akik télvíz idején a kormányépület előtti téren dideregtek éjfélkor vékonyka munkaruhájukban. A különös szimpátia oka az volt, hogy pár nappal korábban egy parasztpárti politikus szúrósan nézett a kamerába, és azzal fenyegette az RMDSZ-t, hogy hiába töri magát a szeparatista iskolákért, mert úgyis ők kerülnek hatalomra, és mindent visszacsinálnak. Úgy?! Hát akkor csináljatok magatokra, miközben megfuttatnak a bányászok, mi maradunk a jó Iliescuval, aki 1989 decemberében oly sokat ígért nekünk. Aztán következett az 1990. márciusi hidegzuhany, és legközelebb Iliescunak kellett megvendégelnie a bányászokat – nem pazaroltam rájuk a szalonnámat.
De most mit tegyek? Újra a parasztpárttal (és szövetségeseivel) hadakoznak a bányászok. Azzal a parasztpárttal, amely időközben bebizonyította, hogy előretolt politikusa 1990 januárjában igazat mondott. Vagyis hatalomra kerültek, és mindent „visszacsináltak”. Nem jegyeztem fel a szúrós szemű parasztpárti nevét, lehetett Bruteanu, Fruteanu, Zruteanu – mindegy, Pruteanu és társai előhírnöke volt. Tehát szinte ugyanaz a helyzet, mint kereken kilenc évvel ezelőtt. Szalonnát most mégsem viszek a bányászoknak. Nemcsak azért, hogy kimaradjak a köpenyegforgatás undorító játékából, hanem azért, mert ez a kilenc év ráébresztett arra, hogy az erkölcstelen politizálás roppant kártékony. A mostani bányászháború azoknak is köszönhető, akik a közvéleménnyel elfogadtatták azt az elvet, hogy a politikában még az ördöggel is szóba kell állni, ha az ellenfele az én ellenfelemnek, vagy ha valamilyen haszon származhat ebből a szövetkezésből. Becsületes politikusok soha szóba sem álltak volna Miron Cozmával, és úgy most nem kellett volna zsarolásától tartani, nem kellett volna megnyitni cellaajtóját. Vagy azonnal vissza kellett volna zárni az 1990-es hadjáratáért, még ha ennek emlegetése nem tetszik a Demokrata Pártnak.
Az ördöggel való szövetkezés „bölcsességére” mi különösképpen ráfizettünk. Arra alapozódott a neptunfürdői találkozósorozat, a kompromisszumnak nevezett számtalan lemondás alapvető jogokról, és ennek a filozófiának tulajdoníthatóan a magyar kisebbség helyzete csak a nemzetközi közvéleményben jobb, mint 1989 előtt.
Persze, minden eddigi szomorú tapasztalat ellenére sem vagyok képes mindkét szembenálló fél ellen szurkolni. Ettől a rémálomtól jó volna mielőbb megszabadulni. De volna egy részletkérdés, amiben elvi alapállástól függetlenül könnyű megegyezni. Ki fizesse a bányászháború okozta károkat? (Többek között a megijesztett külföldi befektetők elmaradását, a kiesett hasznot a vasúton, az elpazarolt üzemanyagot, a megrongált rendőrautókat stb., stb.) Szintén a lakosság, valamilyen újabb adófajtából? Ugye, erre a témára nem kellene közvélemény-kutatást szervezni. Tényleg jó volna, ha végre egyszer azok fizetnének, mégpedig a saját zsebükből, akik a kárt közvetlenül vagy közvetve okozták. Akkor soha eszükbe se jutna politikai ördöggel szövetkezni. Ez lenne a jogállam eddigi legnagyobb nyeresége.

Újabb pofátlansággal kedveskedtek az átlagpolgároknak a hatóságok: bejelentették, hogy január végéig a lakástulajdonosoknak meg kell jelenniük a pénzügyeseknél bizonyos iratokkal, a tulajdonjog bizonyítékával, a lakás alaprajzával, a tulajdonos személyi igazolványával. Vagyis olyan okmányokkal, amelyek másolatai vagy adatai úgyis ott vannak az adóhivatalban, mert azok alapján számították ki az eddigi adót. (Mellesleg: bürokratámék ezeket az iratokat már első alkalommal is átkérhették volna a lakáshivataltól és a telekkönyvi hivataltól. Azért vannak, hogy tologassák az aktákat. Ehelyett minden lakásvásárló külön járta a körtáncot.)
Aki ezt az újabb adófizetői kötelezettséget lekési, lepenget 300 000 lejt. Vagyis a kisnyugdíjasok soron kívül havi jövedelmük felével járulhatnak hozzá a szenátusi autópark felújításához vagy a bányászvezér görögországi üdüléséhez. (Miért? Valaki azt hitte, hogy Miron Cosma jövedelme a ráfizetéses ágazat nyereségéből származik? A bányászok a szakszervezeti vezér fényűző életmódjának költségeit az állami támogatásként kapott fizetésükből fedezik. Ilyen jó gazda az állam.)
Szóval, nem elég, hogy a blokklakók ezentúl házbérnek megfelelő adót fizetnek az államnak az államtól megvásárolt lakásokért, és ebből a külső karbantartást sem fedezik, mint az átkosban, hanem még teljesen felesleges zaklatásnak is kiteszik őket.
A csodával határos, hogy a hadonászó, rikoltozó, lapos arcú ellenzéki pártelnök népszerűsége még nem szökkent a csillagos égig. Mintha minden intézkedéssel az ő malmára hajtanák a vizet. Pedig éppen az ő és a hasonszőrűek házalaprajzát kellene megszemlézni. Akkor ömlene igazán a pénz a költségvetésbe, ha azok körme alá néznének, akik 1989 után milliárdosokként kezdtek új életet. Ugyan honnan a pénzük, amikor a diktátor egyetlen gazdag családot sem tűrt meg az országban a sajátján kívül? Talán bizony még a rejtjeles folyószámlák nyomára is rábukkannának a pénzügyesek, ha erre politikai felhatalmazást kapnának. De sajnos, ilyesmire nincs politikai akarat. Pontosabban bátorság. Ahogy a hadonászó pártvezér leültetéséhez sincs. Most a silány szexbotrány-utánzattal megint magasra csapott a politikai kaszt méltatlankodása, de fogadjunk, hogy ez is hamarosan elsimul. Akik intézkedhetnének, halálosan rettegnek az ilyenkor váratlanul előbukkanó szekusdossziétól.
A balkáni állapotok ismeretében biztosra állíthatjuk, hogy akik az utóbbi években többszintes palotákat vásároltak vagy építettek és tyúkketrec árának megfelelő értékkel iktatták az adóhivatalban, azok ravasz ügyvédei a január 31-i határidő előtt szabályosan megjelennek a szerény kunyhó illetékes helyen láttamozott alaprajzával, a nevetséges összeget feltüntető adásvételi szerződéssel vagy kivitelezési költségvetéssel, és az újgazdag továbbra is kevesebb házadót fog fizetni, mint a külvárosi blokklakó.
Súlyosbító körülmény, hogy az utóbbi fogyasztói kosarában maholnap csak az üres kenyér található, abból kell majd lecsípni az újabb adókülönbözeteket. És még őt fenyegetik 300 000 lejes büntetéssel! Számunkra különösen szomorú, hogy a kormányban az RMDSZ-politikusok a kisemberek nyomorgatásához és zaklatásához is csendben asszisztálnak. Kisebbségi érdekvédelemhez állítólag nem megfelelő a bel- és külpolitikai helyzet (ha-ha-ha-ha!), de általános népérdekért sem szabad síkraszállni? Băsescu útadójának tervezgetésekor érdekvédelmi szövetségünkben még voltak olyan hangok, hogy megpróbálják fékezni a lakosság terhelését. Politikusaink most már a füstadó megemelését sem nehezményezik. Megnövekedett volna a világ legostobább útjelző táblájának a gyártási költsége? (Itt az önök pénze...) És bevezetik az asztal- meg székletadókat, a szépreményű koalícióban pedig meg sem mosolyogják a feltalálót.
A hajó-, cigaretta-, fegyver- stb. csempészektől, Ceauşescu egykori udvari költőitől és kutyasétáltatóitól nehéz pénzt kivasalni. A közembertől sokkal könnyebb. Az ő fizetése, blokklakása, szekere, kerékpárja, rádiója, szájharmonikája stb. nyilvántartásban van. Vagy lesz. Mert félelmében azonnal bevallja minden apró vagyontárgyát. A közember anyagi megszorítása egyszerű, mert neki nincs pénze adócsalási jogtanácsosra. De a közember egyszer – nemsokára – szavazóurnához járul. Nehogy késő és siralmas legyen az ébredés.

Visszavásárolják a Daciagyárat a franciák. Úgy látszik, divattá vált a bere-csere (a csere-bere átmeneti formája), amelyet a rekordideig gyártott autótípus őshazája kezdett el, amikor polgárai visszahozták az egykori KGST-államokból a korábban eladott gépkocsikat. A kereskedelmi árrés abban jelentkezett, hogy a kocsikat új állapotban elszámolási rubelért adták el, majd alaposan bejáratva dollárért vásárolták vissza.
A franciák látszólag ennél okosabbak: feltételekhez kötik a visszavásárt. Többek között megkövetelik, hogy Romániában teljesen tiltsák be a használtautó-importot.
Ki hitte volna, hogy ennyire tájékozatlanok? Băsescu más autógyárak óhajának megfelelően már rég betiltotta, pontosabban értelmetlenné tette Romániában a nemzetközi autóószert. Ki bolond kétéves, vagyis teljesen új használt gépkocsit vásárolni? (Mellesleg: aki összekuporgatott ezer márkának megfelelő összeget, hogy barkácsszenvedélyét kiélje egy kopott, de csinos VW-en, vajon nekiáll-e a romló lejmilliók gyűjtésének, hogy öregségére megszerezze az özvegyasszony-fenekű Cielót?)
A használt autók importjának mostani korlátozását szeméremből nem is az újak forgalmának fellendítésével indokolták, hanem a közlekedésbiztonsággal és a környezetvédelemmel. Statisztikai zsonglőrködéssel bizonygatták, hogy milyen közveszélyesek a Nyugaton úgymond lehurbolt autók. Ezekbe az érvekbe rendszeres időközönként belerondítanak magas rangú titkos- vagy forgalmi rendőrök vadonatúj gépkocsikkal okozott tömegmészárlásai. Aki pedig a környezetet Romániában, a füstokádó kamionok, buszok, gyárak, szeméthegyek országában a kis kapacitású személygépkocsiktól félti, az egyszerűen nevetséges.
Ezzel szemben a francia kívánság kifejezett célja az új Daciák forgalmának növelése. Hát ilyen a piacgazdaság? Amíg ki nem sepernek a piacról egy kiszemelt konkurenst, nincs adás-vétel? Még jó, hogy nem követelik meg a rágógumi-árusítás betiltását, hogy már most mindenki a jövő évezred Daciájára kuporgassa a pénzét (azt, ami megmarad a munkanélküli segélytől a végkielégítésig).
A franciák feltétele azért is különös, mert úgy tesznek, mintha semmit sem tudnának a világpiac összefüggéseiről. Mit mond például egy átlag svéd autótulajdonos? Eladná 4–5–6 éves Renault-ját, hogy vegyen egy új francia autót (azért nem álmodozik Volvóról, mert átlag). Körülnéz a piacon, és talán éppen az a francia autó tetszik meg neki, amit a Dacia-gyárban állítanak majd elő. De régi autóját nem veszi át a megszokott áron a használtautó-kereskedő. Azt mondja, éppen most tiltottak be egy ószert valahol a világpiac peremén, távolabb kell próbálkoznia. Mire az átlag svéd elhalasztja az autó kicserélését. A francia Dacia-cég elesik egy vevőtől – végérvényesen vagy csak átmenetileg, az szinte mellékes. Valódi piacgazdaságban nem szokás elfekvő készletet halmozni, mert azzal felgyűl az adósság, amit követ a sok kellemetlenség a fizetésképtelenségi láncolattal, a gyár bezárásával, a végkielégítéssel stb. Bár az itteni tizenkét havi fizetés kevesebb, mint Franciaországban az egy havi átlagbér, azért a sok kicsi veszteség sokra megy. Fölöttébb gyanús, miért rontják a franciák saját forgalmazási lehetőségüket.
Vajon nem Bukarestben súgták nekik ezt az ötletet? Az itteni forgalomkorlátozási törekvéseknek ugyanis van egy komoly hátsó oka. Az úthálózat áteresztőképessége még ehhez a gépkocsisűrűséghez sem elegendő, amely távol áll az európai átlagtól. A meglévő útfelületre pedig igényt tartanak az újgazdagok, újpolitikusok – vagyis azok, akik régen a lezárt útszakaszokon furikázhattak a diktátor nyomában, valamint azok, akik irigykedtek rájuk, a helyükre pályáztak. A világon kevés olyan ország van, ahol ennyi arrogáns, pimasz úrvezető furikázik az országutakon a törvényes sebességhatár kétszeresével, mindenkit félreseperve útjukból. Egyetlen politikusnak, Ion Diaconescunak jutott eszébe, hogy neki megfelelne egy szerény Dacia hivatali kocsinak, a többi mind rohanni akar. Pedig minél hamarabb célba érnek, annál nagyobb kárt okoznak. Persze, a parasztpárti vezért is sietve lebeszélték szándékáról, nemhogy utánozták volna. Az ösvényszerűen keskeny utakon pedig csak úgy lehet száguldozni, ha tiszta a pálya, ezért nyomorítják az átlagautóst piacszűkítéssel, adónöveléssel, műszaki igényeskedéssel, mindennel, ami csak eszükbe jut.
A szocialista diktatúrát többek között azért gyűlölte meg a nép, mert korlátozta mozgásszabadságát. A nyugati kapitalizmusra azért tekintett reménységgel, mert élni engedi a kisembert is. Hova tekintsünk ezután, látva, hogy a Balkánon minden eltorzul?