Nits Árpád

Bocsásson meg Horváth Andor, képtelen voltam végigszurkolni a kedd éjszakai szabadfogású teleferét az önálló magyar egyetem létjogosultságáról. Azt még figyeltem, hogy sorolni kezdte elveit, mire megszakították, hogy mondja végre az érveit... Elszenvedtem a prefektus műértő előterjesztését is pártjának és kormányának szerinte teljesen felesleges határozatairól, még az egyik Babeş-tanár fajelméletét, miszerint azért van kevesebb magyar diák, mert butábbak, mint a román fiatalok. Ebből a műfajból ennyi elég volt. Előző éjszakámat a kárpátaljai tragédiát bemutató dokumentumfilm keserítette meg, most ez a gyötrődés okozna álmatlanságot – hát nem, mindennek van határa.
Így nem tudhatom, hogyan állta a sarat Horváth Andor.
És ezután soha senkiről, aki a romániai magyarság érdekében kiáll a porondra, nem fogom tudni, hogyan vívja meg magányos harcát.
Egyetlen kivétellel: ha bajnokunk így kezdi:
– Uraim, szerepváltás következik. kivételesen nem én egyedül leszek a kisebbségi, hanem önök, ahányan vannak, megjátsszák, hogy ukrajnai románok, és tőlem függ a sorsuk. Tessék, kezdjék el, sorra, egyenként, hozakodjanak elő érveikkel, hogy miért volna szükség önálló román egyetemre Cernăuţi-ban. Előrebocsátom, hogy bármit mondanak, síkraszállok az ukrajnai román fiatalok akadálytalan beilleszkedéséért bárhol szép hazánk legtávolabbi csücskében, csak Cernăuţi-ban nem.
Nem volna nehéz ezt a fonalat követni, hiszen úgy megtanultuk, hogy lyukas tőle a könyökünk. Viszont megtörténhetne, hogy telefere-társak nehezen illeszkednének új helyzetükbe – képzeljük el például a nadrágtartós Tucát kisebbségi szerepben –, de akkor képviselőnk figyelmeztetné őket, hogy rajtuk van az ukrajnai románok szeme, tessék meggyőzően dolgozni.
Lenne némi izzadás! Képzeljük el, mit mondanának a kisebbségi román érdekek szószólói arra a mélyenszántó gondolatra, hogy a román fiatalok előtt is nyitva az út minden ukrán egyetemre, de mindhiába, nem jutnak be százalékarányuknak megfelelően, mert az ukránok lepipálják őket. Képviselőnk azt is kifejthetné, hogy az ukrán állam és nép a lehető legtoleránsabb a kisebbségekkel, az európai normákat messze meghaladva biztosítja jogaikat. Hogy ilyenszerű lódításoktól az európai normaismerőknek elakadna a lélegzetük, azzal a mi képviselőnk ne törődjön. Lám, mások is gátlástalanul gurítanak ekkorákat, és a kamera szeme sem rebben. Hozzászokott.
Képviselőnk a legpimaszabb akkor lenne, amikor váltig hajtogatná, hogy hiába írta alá ötszázezer ukrajnai román polgár a kérvényt az egyetemre, azt hogy mi kell nekik, sokkal jobban tudja az ukrajnai ukrán. Sőt, kizárólag ő tudja.
Többségi szerepjátszó képviselőnk a műsor közepén megkönyörülhetne a kisebbségi statisztákon, és kereken megmondhatná nekik: nézzétek, maflák, teljesen potyára töritek magatokat, én, a nagyukrán nagyhatalom csak akkor fogok nektek Cernăuţi-ban román egyetemet, vagy máshol, például a Kígyók-szigetén multikulturális főiskolát engedélyezni, ha egy sokkal nagyobb hatalom rám szól. Addig egy fityiszt.
Képviselőnk azt is elárulhatná, honnan tanulta ezt a magatartásmodellt, összefüggésbe hozva az 1945-ös egyetemlétesítést azzal, hogy a párizsi békekonferencia előtt feledtetni kellett a Maniu-gárdák garázdálkodásait. Lehet, hogy egyszer a Molotov–Ribbentrop határvonalat is meg kell erősíteni, akkor az ukrán tévészereplő is olyan nagylelkű lesz, hogy valóban meghaladja az európai normákat. Vagy legalább eléri.
Egyébként mindazok, akik végignézték, elragadtatással gratulálnak Horváth Andornak.

Szilágyi N. Sándor vitairatában (Szomorú történelem – és még szomorúbb folytatása, Szabadság, november 13.) csípős megjegyzéssel feltételezi, hogy Kiss Jenőt nem foglalkoztatta Petőfi halálának egyik lehetséges módozata, az csak veszélyes fantáziálásom szüleménye. Azt sugallja, hogy az olvasó pillanatig se vegyen komolyan, nem vagyok beszámítható.
Be vagyok kerítve – gondolhatta Szilágyi N. Sándor. Kiss Jenő már nem igazolhat, nem semlegesítheti a hitelrontást, a költő egykori bizalmasabb pályatársai pedig, akiknek bizonyára beszélt feltételezéséről, hallgatni fognak. Kényelmességből vagy más megfontolásból – ezt ne firtassuk. Kényes kérdésekben sokan hallgatnak mostanában. Sz. N. S. is egy idő óta mindent szó nélkül hagy. Akkor sem ragadott tollat például, amikor elsinkófálták az önálló egyetem újraindításának legkedvezőbb lehetőségét, és besétáltattak a multikulturális zsákutcába. Pedig véleményét sok kolozsvári kíváncsian várta. (Csak most nem bírta ki, és szállt síkra a „sok-sok szegény magyar és román emberért, akik” egyformán szenvedtek. Úgy hát. Nemzetiségi különbség nélkül.)
Sz. N. S. mégis melléfogott. Van tanúm. Kiss Jenő fia, a Svédországban élő Kiss Zoltán élénken emlékezik apja elméletére. Arra is, hogy a költő hevesen lázadozott Petőfi maradványainak Ukrajnában való keresése ellen, holott itt kellene kutatni, a Segesvár melletti erdőben, amiről ő tudhatott valamit.
A vitacikk többi része beállítottság dolga. Ha Sz. N. S. olvasatában a dokumentumgyűjteményből az derül ki, hogy a sajnálatos események során mindkét félnek egyformán voltak veszteségei, mert „a bécsi udvar fondorlatai következtében” nem tehettek mást, mint egymással szembemenni – lelke rajta. Én fikarcnyi jelzést sem találtam a könyvben arra, hogy
Nagyenyed félrevezetett lakossága megrohamozta volna az Erdélyi Szigethegységet. Ha azt olvasom ki a könyvből, hogy mindkét félnek teljesen egyforma a vétke, senkinek sem ajánlom. Akkor inkább olvassuk újra az 1990-es marosvásárhelyi események parlamenti különbizottságának jelentését, amely az elsimítás, a többségi bűnpártolás díszpéldánya, és amelyre egyébként az RMDSZ egyes vezetői ma is büszkék. Ugye, ismerős: mindkét félnek egyformán megvoltak a maga vétkesei és áldozatai, sőt, ugyanolyan fajsúlyú szélsőségesei. Vagyis az egyik csendesen tüntetett, míg a másikat felfegyverezte a titkosrendőrség – a mérkőzés állása döntetlen. Az egyiknek hat halottja van, a másiknak hatvan előléptetett szekusa – a mérkőzés csak azért is döntetlen. Az egyik mérték nélkül kapta a börtönéveket, a másiktól gépkocsivezetői jogosítványát sem vették el, pedig teherautóval gyilkolt – még mindig 1–1. Ha a jövő században kapunyi réztábla jelenik meg a marosvásárhelyi Central Szálloda falán, hogy ezen az ősi román földön a véletlenül itt ténfergő gaz magyarok lemészároltak 40 000 békés románt, és ezt a világ majd elhiszi, magunkra is vessünk, mert megállapodtunk a döntetlenben.
„Mi az igazság harcát az igazság fegyvereivel harcoljuk ki” – fejezi be idézettel cikkét Sz. N. S. Bármilyen szögből olvasom ezt a mondatot, nem azt szűröm ki belőle, hogy az igazság elhallgatásával, döntetlenekben való hallgatólagos megegyezéssel valaha zöld ágra vergődhetünk. Azzal megint oda jutnánk, ahol Ceauşescu idején voltunk: a román nacionalizmus minden alkalmat megragadva emlékeztetett Ippre és Ördögkútra, mi pedig szemérmesen hallgattunk – mert befogták a szánkat – Szárazajtáról, Csíkszentdomokosról, Gyantáról, Magyarremetéről, Kishalmágyról, Egeresről. Ez a szembeállítás nem rálicitálás, hanem történelmi tény. Mohácsot sem azért szoktuk emlegetni, mert nem akarunk történelmi megbékéltségben együttműködni a törökökkel a NATO-ban. (Fel sem tételezzük, hogy egyszer Törökország valamely parlamenti pártjának elnöke, később csak polgármester, emléktáblát állít az ősi török földön a mohácsi események idején idegen jöttmentek által lemészárolt törököknek, sőt kártérítést is követel a magyar államtól. Bár sohasem lehet tudni, mit hoz a múlt.)
Most kimondhatjuk sérelmeinket, miért hallgassunk? Miért engedjük terjeszteni világszerte azt a tévhitet, hogy a vad, nomád, ázsiai jöttmentek vérszomjasságától őrizni kell a térség nyugalmát? Sz. N. S. szerint a konfliktusmegelőzési stratégia oltárán érdemes bármely áldozatot meghozni. De van-e itt egyáltalán konfliktushelyzet? Jó pár éve a magyarság csendes felszívódással, iskolái, templomai, sőt szülőföldje elhagyásával válaszol a kormánypártok és az ellenzék együttes csapásaira. (Jaj, csak azt ne mondja valaki, hogy magyart és románt egyaránt sújtanának a multikulturális cirkuszok vagy a Nagyrománia Párt törvényjavaslatai, például a nemzeti gárdáról.) Számunkra sokkal indokoltabb volna egy megalázkodás-megelőzési stratégia.
Szilágyi N. Sándor azt is kifejti, hogy képzelgéseimnek van egy holtbiztosan ellenőrizhető, a könyvvel összevethető vonatkozása. Szerinte a kötetből megsaccolni sem lehet az 1848–1849-ben szembenálló felek veszteségeit. Nem? Hogy ne nyújtsam a választ, mindössze két idézetre hivatkozom: „Gyulafehérvár fölégetése, földúlása... a zalatnai magyarok... meggyilkolása...”, „... Enyed, az ebek és varjak által felemésztett, irtózatosan elferdített számtalan holttestekkel tele utcáin...” Ezzel szemben a császárhű kéztől származó dokumentum „több román faluk” felperzseléséről adnak hírt, a városok közül csak Szászrégen megtámadását sérelmezik. Szászrégen azért volt szász Régen, mert szászok lakták. Az is köztudomású, hogy a magyar városokban a népsűrűség sokkal nagyobb volt, mint a hegyvidéki román falvakban, amelyek zömében egyik háztól a másikig akkortájt is órákban mérték a távolságot. A megtámadott települések lakosságának menekülési esélyegyenlősége sem egyforma, a városok hátrányos helyzete kétségtelen, hiszen a lapályon nehéz volt menekülni, vagy elrejtőzni, a hegyekbe csak az öngyilkos szaladt, mivel onnan jöttek a támadók. Aki ennyiből nem tud saccolni, az nem akar eljutni a végeredményhez.

Rendkívül értékes könyvvel gyarapodtunk ebben a jubileumi évben a Kriterion jóvoltából: 1848–1949 dokumentumainak szelekciójával.
Szomorú könyv. Szilágyi N. Zsuzsa szerkesztő úgy válogatta össze a forradalom és szabadságharc eseménykrónikáit, kimagasló személyiségeinek leveleit, hogy azok minden kétséget kizáróan bizonyítják: az egymásnak feszített együtt élő két nép közül a magyarnak volt nagyobb a vesztesége az erdélyi polgárháborúban, mert akkor a románság már számottevő többséget tett ki. Aki ezt a könyvet serdülőként elolvassa, felnőttként kínos csalódásoktól mentesül.
Mert mi tagadás, számos családban az iskolai hazug történelemoktatást ellensúlyozó hamis kép alakult ki az erdélyi magyar múltról és annak keretében 1848-ról. Úgy tudjuk, hogy ha a korabeli nemzetközi csendőr, az orosz cár nem kontárkodik bele dolgunkba, az európai népek hajnala nálunkfelé virágesős diadalmenet lett volna.
Szülők, nagyszülők nem elsősorban a többségi ostobaságok, történelemtudományi giccsek kiváltotta dacból táplálják utódaikban a megszépített magyar múltat. Hanem forráshiányból. Ami régebb ilyen tárgykörben megjelenhetett, az számunkra nem lehetett hiteles. A cenzúra teremtett táptalajt a legendaszövéshez. És a családban gyermekfejjel hallott legendák roppant erősen rögzülnek. Álljon itt ennek bizonyítására egy saját élmény.
A néhai Kiss Jenő fiának baráti társasága egy alkalommal megütközve hallgatta a költő fejtegetését arról, hogy Petőfi a fehéregyházi csatában nem halt meg, csak megsebesült, és később, amikor a csatazaj elült, a közelben lesben álló románok gyilkolták meg, akik összeszedték az elesett katonáknál található értékeket. Kiss Jenőre mi, a frissen érettségizett fiatalok kivétel nélkül felnéztünk, hiszen kötelező olvasmány volt, a könyvesboltokban előkelő helyen virított a neve, rokonaink, ismerőseink elismerően nyilatkoztak róla. Egyszóval személyiség, tekintély volt számunkra. És mégis kételkedtünk szavában. A korábban rögzült Erdély-képbe sehogyan sem fért annyi román, hogy akár utólag is beleszóljon a fehéregyházi csata kimenetelébe.
Próbáljuk meg kiszámítani: ha mától kezdve jeles román személyiségek megkezdenék a történelmi legendák leépítését, hány évtized kellene ahhoz, hogy a román fiatalok rádöbbenjenek félrevezetettségükre? És milyen távol állunk ettől a kezdeti lépéstől! Hiszen egyelőre tekintélyes román személyiségek csak késő éjszakai tévévitákon merik kétségbe vonni a konjunktúra-meséket. Napközben a román fiatalokat nemcsak a család, a szűkebb környezet tartja tévhitben, hanem szinte az egész társadalom, kezdve az utcától, a nagyiparilag termelt falnyi emléktáblákkal, egészen a parlamentig, az oktatási törvénybe is belekényszerített nemzeti kizárólagossággal. Miközben az Academia Caþavencu munkatársain kívül nagyon kevesen veszik észre, hogy bizonyos történelmi ferdítések felérnek a nemzetgyalázással. Mert mi más lenne annak bizonygatása, hogy ezer évig a túlnyomó többség hagyta magát elnyomni a jelentéktelen kisebbségtől?
Az európai integráció érdekében is hasznos lenne a Kriterion dokumentumgyűjteményének megjelentetése románul, és beiktatása a nemzeti tanrendbe. Ezt követhetné az egykori Biasini Szálloda falán éktelenkedő tábla eltávolítása, amely azt a rémhírt terjeszti, hogy a bécsi udvar által mozgósított és felfegyverzett többségi lakosság hagyta magát lemészárolni. Hiszen a tárgyilagos történelemoktatást az Európa Tanács is elvárja. No persze mi, akik itt élünk, ismerjük azt a dalt, hogy várhatsz babám, elvárhatsz.

1990 elején egy (akkor még működő) nagyüzem falatozójában egy (akkor még jó kedélyű) pénztárosnő kifejtette, hogy ő ezután sem néz tévét, nem hallgat rádiót, nem olvas újságot, mert szerinte mindössze annyi változott, hogy nem egyetlen, hanem több száz idióta löki naphosszat a sódert.
Mit szólna az eredeti demokrácia újabb fejleményeihez? Mit nem nézne, hallgatna, olvasna? Azóta bizonyára elvesztette humorát, hiszen a tömény badarságot nemcsak Tucăék ontják magukból. A borbélyszékbe illő, a következményekkel nem törődő, alkohol- vagy más mámorízű okoskodás mindenfelől árad, értéket szennyez, jó sorsra érdemes személyiséget lesvihákoz, sörreklám-figurát ellenben bálványoz stb., stb. Elképesztő, hogy pusztán az elmúlt héten mennyit kellett nyelnünk.
Itt van például ez a pap, aki Tőkés László ellen böjtöltetné híveit. Ez is jelzőt talált ki megbélyegzésére: főbéres. Honnan veszi magának a bátorságot, pontosabban a szemtelenséget? Mikor falatoztak egy tálból Tőkéssel? Ő is ellenálló lett volna? Mivel tájainkon nem nagyon hemzsegtek a bátor kiállású emberek, ez a kolozsvári pap is olyan ellenálló lehetett, mint Iliescu. A lelkiismerete ösztökélte, hogy valamit tenni kellene, de ő keményen ellenállt a belső indíttatásnak.
Mit érünk el azzal, ha böjtnek kinevezett, megszokott, mindennapi koplalással tovább romboljuk egy olyan személyiség tekintélyét, amilyent mások szívesen kitalálnának maguknak és történelmükbe illesztenék? Ha már olyan nagy kedve van koplalni, miért nem böjtöl a kormány ellenében? Amelyik amúgy is éhezteti a népet. Persze, nem úgy, mint az 1989 előtti sódertermelő, mert akkor volt pénz, de nem volt ennivaló, most pedig van minden, de a többségnek nincs pénze. Az áruhiányt olyan kíméletlen bércsökkentéssel számolták fel az utóbbi nyolc év kormányai – köztük a mostani, az egykori szépreményű ellenzék –, amilyennek meghozatalára a diktátornak sem volt bátorsága.
Nem nehéz elképzelni, mit szólnak a hívek egy ilyen papi szitkozódáshoz. Nagy kárt okozhat az egyházi életben. Még csak ez hiányzik, éppen most, amikor az RMDSZ válságos időszakát éli át – ha túléli. Maholnap elérjük, hogy az embereket nemcsak a politikától, a színháztól, hanem a templomtól is elriasztják.
Aztán volt egy telefonos közvélemény-kutatás, amely azt sugallja, hogy Kolozsvár megmaradt magyarságának majdnem fele helyesli a kormányban maradást. Ebben a kormányban... Gyönyörű. Vagyis a romániai magyarok szervezete minél tovább maradjon bűnrészes a csődben, a cigarettacsempészések, meg a számtalan más kisszerű panama eltussolásában, és úgy mellékesen hetente pitizzen a szégyenletes multikulturális csalikért. Miután a Német Demokrata Fórum a Romániában maradt néhány német nevében kijelentette, hogy neki nincs szüksége a fél egyetemre, az RMDSZ ringassa magát abban, hogy Radu Vasile komolyan köti Margát a karóhoz, és végül megkapjuk a fél Petőfit. Ezt a politikát majdnem felünk helyesli? És senki sem firtatja, hogy a tömegből hogyan válogatták ki az ilyen éleslátókat?
Talán mindent felülmúlt az a lélegzetelállító kijelentés, hogy Széles Annát azért nem akarják szerepeltetni az RMDSZ megyei szervezetének alelnökei, mert román férje volt. Magasságos egek! Mit szól a civilizált világ egy ilyen boszorkányüldözéshez a XX. század végén? Hiszen a párválasztás a legszentebb magánügy, azzal kapcsolatban kifogása senkinek sem lehet! Utólag pláne. Aztán kiderült, hogy a megyei alelnököknek sem a néhai vegyes házasság ellen volt kifogásuk, csak valaki ferdített. De a tisztázás előtt a dolgot még jobban megkavarták. Megdicsőítették az exférjet, hogy az milyen nagy magyarbarát. Azt, aki a Nagyrománia Párt tévényilvános teadélutánján arra a kérdésre, hogy miért mind választott magának magyar feleségeket, nem azt mondta, hogy pardon, ez magánügy, hanem így szellemeskedett: szereti maga alatt tudni a magyarokat, ezzel is kifejezi hazafiságát.
Persze, a volt férj nyilatkozataiért nem viselheti a következményeket a volt feleség. Ellenben ha igaz az, hogy vegyes házasságról senkit sem szabad lebeszélni, akkor a rábeszélő propaganda is ellenkezik a jó ízléssel. Márpedig még sokan emlékeznek arra a kisebbségpolitikai szocrealista játékfilmre, amely a mostani Harmónia Alapítvány szellemében készült még az átkosban, és amelynek Széles Anna volt a női főszereplője. A kétes értékű erkölcsi mondanivaló megjelenítője azért a filmért sem örvend különösebb népszerűségnek, ezért mindenképpen indokolatlan a magas fellépési díj. Bármekkora is volt az, amiért a megyei szervezet alelnökei elálltak a meghívástól.
Szorongva várhatunk egy elkövetkező eseménydús hetet.