Nits Árpád

Úgy néz ki, mindenképpen szeretnék elhitetni az olvasóval, hogy amit én művelek, az nem újságírás, amíg ki nem járom a pártatlanság iskoláját.
Szerencsémre a továbbképző tanfolyamot magam választhatom meg. Senki sem kényszeríthet arra, hogy elfogadjam oktatómnak Tibori Szabó Zoltánt. Ha az ő stílusát a Népszabadságnál megfelelőnek és időnként a Kossuth rádiónál közszolgálatinak tartják, az illetékesek lelke rajta. De ismerve Tibori tárgyilagosságának mértékét, pillanatig sem vehetem komolyan pártatlansági eszmerendszerét. Az ő nevéhez olyan találmányok fűződnek, mint a svihákok gyülekezete, az echte magyar, az elkurvult kopó – hogy csak néhányat említsek jelzői közül, amelyekkel a baloldal által radikálisnak kinevezett magyar politikusokat illeti. A radikális bélyegző nem az övé, és le is tagadhatja, mert a szó elszállt, de az „echte svihák kopók” hisztériás ostorozása megmaradt a Szabadság kollekciójában.
A személyeskedés bizonyára folytatódni fog, de annak olvasásától megkímélem magam, tehát részemről nincs további vita.

Nem értem, miért vette magára Márványi Péter (Szabadság, október 9.) azt a megjegyzést, hogy „Alkalomadtán, amikor a Kossuth rádió a Népszabadságtól kölcsönözte a tudósítást...” Nem az ő tudósításáról volt szó, azt sem állítottam, hogy a Népszabadságból (figyelem a ragokra) ollózott valamit a rádió, hanem arra a műsorra utaltam, amelyben a Kossuth rádió hírszerkesztője így konferálta be az RMDSZ szeptember eleji rendezvényeinek előkészületeiről szóló tudósítást: A Népszabadság tudósítója jelenti. Ebben hangzott el a radikális jelző a csernátoni szervezőcsoporttal kapcsolatban.
Ha azt írtam volna, hogy alkalomadtán, amikor a Kossuth rádió romániai munkatársa tudósított..., megérteném a felháborodását. Egyrészt azért, mert most különösen kellemetlen következményekkel járhatna a magyarországi közszolgálati rádió riporterének kedvezőtlen fénybe való állítása, másrészt mert súlyosan tévednék. Márványi nem alkalomadtán tudósít, hanem rendszeresen. A Kossuth rádió állandó tudósítójának tehát semmi oka sem volt magára vonatkoztatni, vagyis félremagyarázni az egyértelmű mondatot, feleslegesen szórt rám szakmai okoskodásokkal megtűzdelt szitkokat, és alaptalanul jelentett fel a MURE Etikai Bizottságánál.

Bámulatosan megegyezett a román bal- és jobboldali politika a csernátoni polgári fórum megítélésében. Ez egyébként pillanatig sem furcsállható, ha számításba vesszük, hogy a szélsőbaloldalos Pruteanu jobboldali pártban aktivál, a szélsőjobbos Tudor pedig a balos egységért prédikál, és a kisebbségi jogok tekintetében mindketten azonos véleményen vannak a multikulturális Margával. Jól megkevertek itt mindent.
De az fölöttébb különös, hogy a román bal és jobb a Csernáton-értékelésben tökéletesen egyetértett a magyar ballal. Alkalomadtán, amikor a Kossuth rádió a Népszabadságtól kölcsönözte a tudósítást, az embernek az volt az érzése, hogy az Adevărul lapszemléjét hallja. Csak úgy röpködtek a radikális jelzők a csernátoni politikusi csoportról. Pedig az átlagosnál értelmesebb óvodásgyerek is tudja, mert hallja a hírekben, hogy radikális politikusokkal csak az írek, a palesztinok, az albánok stb. vághatnak fel. Mi nem. Akik több mint nyolcvan éve kizárólag törvényes eszközökkel próbálnak elérni némi emberi jogot, és a legnagyobb kilátástalanságban sem nyúltak fegyverhez, azok éppen csak szélsőségeseknek nem nevezhetők.
Az is érdekes, hogy Csernátonról mind a román balnak és jobbnak, mind pedig a magyar balnak az egységvédelem szükségessége jutott eszébe. Az egyik rögtön az ország autonóm tartományokra való felosztásától kezdte félteni a világot, mégpedig olyan nagyon, hogy az osztrák hatóságok figyelmét is felhívta Eva Maria Barki úgymond alkotmányellenes véleményére. A másik az RMDSZ föderalizálásával ijesztgette és még mostanában is ijesztgeti a közvéleményt.
Mi lehet a közös rosszallás oka? Kétségkívül az, hogy a csernátoni összejövetel kifejezte elégedetlenségét az RMDSZ kormányzati szereplésével. Ez nem tetszik a román politikai kaszt tagjainak, akik kevés kivételtől eltekintve ugyanazt tartják az RMDSZ-ről, amit Iliescu: szükségtelen rossz, amelyet végső felszámolásáig sanyargatni kell, ellenszolgáltatás nélkül ki kell használni. A magyar bal pedig azon a Horn Gyula-féle minimalista állásponton van, hogy aki a semmit nem becsüli, a keveset sem érdemli. Kényelmes, ugye. És akkor jönnek ezek az igényeskedő csernátoniak...
De akik szerint olyan nyilvánvalóan nem volt igazuk a csernátoni szónokoknak, miért nem szerveznek egy ellencsernátont? Ez egy olyan polgári fórum lehetne, amely kifejezné teljes egyetértését az RMDSZ bel- és külpolitikájával, és az összejövetel végén a jelenlévők a teljes elkötelezettség és leírhatatlan lelkesedés jegyében dísztáviratot küldenének pártunknak és kormányunknak.
Az ellencsernátoni szónokoknak természetesen valamivel ki kellene tölteniük az időt, ezért megelégedettségük alátámasztására felsorakoztatnák az utóbbi két év kimagasló megvalósításait. Azokat, amelyekre Frunda György az SZKT szünetében utalt, vagyis amiket elvesztenénk, ha kilépnénk a kormányból. Ezekből a vívmányokból talán telne egy negyedperces megnyitó beszéd bevezetőjére, de aztán valami egyébhez kellene folyamodni.
Például altatómeséket lehetne előadni. Olyat, hogy volt egyszer, hol nem volt, Kolozsváron 1997 januárjában (amikor ütni lehetett volna a vasat egyetemügyben), volt egy tanakodás arról, hogy kell-e nekünk egyetem. Mindent beleadtak, amit csak kívánt a román jobb- és baloldal, valamint az akkori baloldali magyar kormány: bemutattak multikulturális rögeszmét igazoló közvélemény-kutatást, jelenlétével adott súlyt az önálló egyetemről való lemondásnak az RMDSZ által kinevezett tanügyi államtitkár, terjedelmes újságcikk fejtegette, hogy a Bolyai-egyetem csak néhány kolozsvári könyvmoly kívánsága. Ez utóbbi Törzsök Erika aláírásával a budapesti Magyar Hírlapban és a kolozsvári Szabadságban egy időben jelent meg a Határon Túli Magyarok Hivatala akkori főnökének határozott felkérésére. Az ellencsernátoni szónok ezzel a kolozsvári Bolyai-ellenes rendezvénnyel kapcsolatban részletesen ecsetelné, hogy Tokay György kisebbségvédelmi miniszter erélyesen elhatárolódott Törzsök Erika véleményétől, minek eredményeként ma már annyi egyetemre való ígéretünk van, hogy pagodaszerűen kell kiképeznünk a padlást.
A többi vívmányról is ilyen mozaikokból lehetne összeállítani a szónoklatokat, hátha valaki nem veszi észre, hogy minden szó igaz ugyan, csak éppen nem úgy, ahogyan tálalják. Tokay György tényleg elhatárolódott Törzsök Erikától, de egy kicsit később. Az egykori HTMH-elnök lefegyverző útmutatása után másfél évvel, miután kibukott a hatalomból, megmutatta, hogy ő is tud gondolkozni, ha már úgysincs vesztenivalója, és azt találta mondani, hogy ha az RMDSZ képtelen eredményeket elérni a kormányban, akkor kár tovább erőlködnie. Hivatalának veszélyeztetésétől szívta fel a vizet Tokay, nem a Bolyai-egyetem ügyének elpackázásától.
Továbbá azt is fel kellene tételezni, hogy a több padlásnyi ígéret haszontalanságát sem veszik észre az emberek. Csakis így, vagyis ha az RMDSZ-tagságot gátlástalanul hülyének néznék, lehetne lebonyolítani egy ellencsernátoni fórumot, de akkor is fel kellene tenni a kérdést: mire lenne jó? A teljes önkielégültség kifejezése után Radu Vasile miniszterelnök pecsétgyűrűs ujjával megvakarná a füle tövét, és azt kérdezné Markó Bélától: mit akartok még, hiszen a népetek is úgy érzi, hogy Romániában teljesen megoldottuk a nemzetiségi kérdést.
*
Ui.: Hétfőn a bukaresti magyar tévéműsorban megismételtek egy lerágott és megaszalódott témáról, a rendkívüli SZKT-ülés előtti csodavárásról készült beszélgetést. A címe az is lehetett volna, hogy emlékek a jövőből. Még az sem jelentett meglepetést, hogy Verestóy a legelső alkalmat megragadva rárontott Kónyára. Ugye, Kónya ott volt Csernátonban, hát ütni kell, ahol érik. A sokadik letorkollási kísérlet ürügye azonban meghökkentett. Kiderült, hogy felsőbb körökben elítélik a kolozsvári szervezet kezdeményezéseit, mert állítólag éppen azok miatt állunk ilyen rosszul az egyetem ügyében. Súlyos tévedés. Nem a kolozsvári szervezet polgári fórumai buzdítottak tétlenkedésre a kormányalakítás utáni első napokban, hetekben, amikor az új kormánynak késedelem nélkül meg kellett volna tennie a legnehezebb lépéseket. Nem a kolozsvári szervezet rendezte meg a felméréssel és a Törzsök-cikkel egybekötött tanakodást arról, hogy semmi sem kell nekünk. Ezeket a politikai hibákat vagy vétségeket mások követték el. A kolozsvári szervezet a késlekedést és tévelygést látva csak kötelességükre próbálta figyelmeztetni kormánytisztviselőinket.
A kolozsváriak elégedetlenségén egyébként nem kellene csodálkozni. Itt érződik a legkevésbé az RMDSZ kormányszerepe. Tovább tátong, sőt mélyül a főtéri gödör, újabb történelemhamisító táblácskákkal, műemlékeink veszélyeztetésével folytatódik az uszítás, sértegetésünk, és a kormányzó illetékeseink képességeiből visszhangosabb tiltakozásokra sem telik.

Bukarestben működik egy rádióadó, amely időnként átadja a hangot a hallgatóknak, hogy vicceket mondjanak. A műsor valóságos oázis az ultrarövid hullámsáv monoton, dobpergetős divatzenéjében, amelyről sohasem lehet tudni, mikor fűzik be fordítva a magnószalagot. Persze, jobb volna igazi zenét közvetítő rádió, mint a magyarországi Bartók vagy a Clasic M, de ne legyünk maximalisták. A kolozsvári URH-sáv színvonalához képest a bukaresti így is előrelépés.
A viccmondók angyalian erőlködnek, hogy jópofák legyenek, nemcsak válogatott élcekkel igyekeznek elnyerni a napi helyezéseket, hanem előadóképességüket is csillogtatják. Ez a törekvés gyakorta a vicc elnyújtásához vezet, de a műsorvezető nem türelmetlenkedik, nem fojtja senkibe a szót. Tapasztalata szerint a hosszú lére eresztett mesének is lehet jó poénja. Mint például annak a viccnek, amely nemrégiben dobogós helyezést ért el.
A viccmondó figyelmeztette hallgatóságát, hogy pályaművének kerete a nemzetek közötti vetélkedés, ennek közhely szaga van, de érdemes kivárni a végét. Mint a séma előírja, előbb egy amerikai polgár dicsekszik az űrkutatásban elért kiemelkedő sikerekkel, aztán jön az orosz lefitymálóan, hogy az semmi orvostudományukhoz képest, és elmondja a távoli Szibériában élő nagynénikéjének az esetét, aki rőzsegyűjtés közben elvesztette ép fél szemét, mire a frissen kihelyezett körorvos olyan üvegszemet épített be neki, amellyel kielégítően tudja olvasni a Pravdát. Ekkor szól közbe a román és mondja, hogy az is semmi ahhoz képest, hogy Romániában olyan magas szintre emelkedett a gazdaságirányítás, hogy egy gyárat nyereséggel adtak el. Nahát, ki látott már ilyet? – hűledezik az orosz, mire a román azt mondja: – Nagynénikéd az üvegszemével.
Erre a modellre számos viccet lehetne fabrikálni. Például így: Amerikai polgár azzal dicsekszik, hogy elnöküknek van a világ legnagyobb szexbotránya, mire az orosz...
Nem jó. Az orosz elnök legapróbb szexbotránya az amerikai orvostudomány legújabb vívmánya, a Viagra nélkül is szívstoppal érne véget. Különben minek a távoli Szibériába kalandozni? Vannak vetélkedésre kész közelebbi nemzetek is.
Például mit mondana a magyar polgár? Most? Hát most kivételesen a magyar viccalany nem nagyon kelhet versenyre az amerikai szexrétes nyújtásában. (Hála a jó Istennek!) Most ugyanis, ha a magyar elnök... jobban mondva a miniszterelnök félrelépéséről szednének elő bizonyítékokat, akkor nem folyna hónapokon át az ízléstelenkedés arról, hogy voltaképpen mi is a nemi örömszerzés, hanem minden különösebb teketória nélkül kitakarítanák a magyar közéletből azokat a kövületeket, akik régi titkosrendőrségi kapcsolatukat kihasználva magánügyekben vájkálnak.
És mit mondhatna a román polgár? Most? Most is, éppen úgy, mint korábban, ha itt kirobbanna egy magas szintű szexbotrány, akkor létrehoznának egy parlamenti kivizsgáló bizottságot vagy egy központi antiszex bizottságot (az antikorrupciós testület mintájára), és ezzel az ügy úgy el lenne ásva, hogy az elnök simán túlélné hivatalában második mandátumát is, és Bulának sem volna mivel dicsekednie.
Ebben a témában bizony nincs poénlehetőség.
Ha mégis viccelni van kedvünk, hát térjünk vissza a bukaresti alapötlethez. Vetélkedjen az amerikai, az orosz és a romániai magyar polgár. A vicc eleje lehetne ugyanaz. A romániai magyar alany a végén azzal szállna be, hogy a (még) kormányban lévő RMDSZ úgy rúgatta ki a kolozsvári házasságkötő tisztviselőt, akinek a füle nem képes elviselni a magyar igen-t, hogy a lába sem érte a földet, mire az orosz hüledezne: – Ugyan, ki látta azt a látványos kirúgást?
Na ki? Természetesen csak a szibériai nagynénike, az üvegszemével.