Nits Árpád

Nyolc és fél éve, pontosabban az RMDSZ megalakulásától kezdve szünet nélkül halljuk, hogy a romániai magyarság egyik vagy másik elvárása éppen nem időszerű. És a dologban az a fájdalmasabb, hogy nemcsak a mindenkori hatalom int bennünket a világvége utánig tartó türelemre, hanem az RMDSZ-vezetőségnek éppen az a része, amely közelebb áll a hatalomhoz, tehát amely a legtöbbet tehetne az éppen időszerűtlennek kinevezett igények megvalósításáért.
A kezdeti az idealista álmokra, például a kolozsvári Bolyai Egyetem természetszerű visszaállítására a románok és a magyarok meghatott összeborulása nyomán, a válasz az volt, hogy ne legyünk szeparatisták. Ha nem, hát nem, akkor ez a probléma nem időszerű, de legalább a marosvásárhelyi Bolyai Líceumot meg tetszenek engedni? Az sem ment együtt–impreună, hát akkor szintén időszerűtlenné vált. Ezután – és csakis az első kudarcsorozat után és főleg a jogos kisebbségi igényeket elfojtani akaró pogromkísérlet után – került napirendre az autonómia, az államhatáron belüli önrendelkezés szükségessége. Aminek az időszerűségét felvetni éppen most azért nem időszerű, mert kormányban vagyunk, ugye. Korábban meg éppen azért volt nehéz dió, mert nem voltunk kormányban, ugye.
A példákat hosszasan sorolhatnánk, a kétnyelvű feliratozástól a kisebbségi vagyon visszaszolgáltatásáig, vagyis olyan ügyekkel kapcsolatban is, amelyek a mérlegben a pozitív oldalra szoktak kerülni. A sajnálatos az, hogy alig valamivel több kétnyelvű helységnévtáblánk van (bemázolatlanul), mint a nyílt nemzeti- kommunista diktatúra idején, és körülbelül pontosan annyi ingatlant adtak ténylegesen vissza, mint 1989 előtt. Ez is annak tulajdonítható, hogy vezetőink nyolc és fél éve várnak a megoldás időszerűségére. (Bezzeg a negyvenes évek végén, amikor államosítottak – pontosabban: nemzetiesítettek –, a hatalom akkori birtokosai pillanatig sem gondolkoztak azon, hogy a kilakoltatottaknak van-e hova költözniük.)
Különleges eset a kettős állampolgárság, vagy állampolgársági kettősség kérdése. Nem azért, mert maholnap majdnem minden más nemzet fiai számára időszerű, csak éppen számunkra nem, hanem, mert a megoldás elhalasztására érdekes érvet találtak. Azt mondták, nem fogadhatjuk el azt, amit fel sem ajánlottak. Nagy kunszt lenne csak azért hadakozni, amit felajánlanak! Ez a politikusi logika vezet a számunkra felajánlott zsákutcába, amelynek a nemzetállamépítés jelenlegi szakaszában multikulturalizmus a neve.
A nyolc és fél éves tapasztalatból leszűrhetjük a tanulságot, hogy ha valami kevésbé időszerű, akkor az csakis a jövőhöz képest értendő. Vagyis a Bolyai Egyetem ügye időszerűbb volt 1989 decemberében, mint 1996 novemberében, 1997 januárjában úgyszintén sokkal időszerűbb volt (de nagy erőbedobással elszimpóziumozták), mint a NATO-fintor után, ma mérhetetlenül időszerűbb, mint esetleg az ezredforduló után lesz. Viszont az RMDSZ ezredfordulói vezetőségének mégis a lehető legidőszerűbb lesz a Bolyai Egyetem (ha addig meg nem valósul). A mindenkori RMDSZ-vezetőségnek minden olyan törekvés a lehető legidőszerűbb kell hogy legyen, amely a romániai magyarság létérdekeiből fakad.
Azért is roppant időszerű a szeptember 12-i alsócsernátoni tanácskozás, mert az időszerűtlenségre való hivatkozás politikájának elvetése nélkül kétségessé válik az RMDSZ további létének időszerűsége.

Még az egykori Kis-Scânteia kifutójához képest is ostoba mesét talált ki Ion Cristoiu, amikor a nagy Scânteia egyik leghívebb követőjében, a Cotidianulban úgymond feltárta Bárányi Ferenc kettős-ügynöki tevékenységét. Ostoba a mi szemünkben. De érdemes lenne felmérést készíteni arról, hogy a többségi lakosság hány tized százaléka nem vette be a sajtóblöfföt.
Nem ez az első (és a jelek szerint nem is az utolsó) eset, amikor hivatásos hangulatkeltő a legnagyobb nyilvánosságot felhasználva büntetlenül hülyítheti a népet, tehát menetrendszerűen megjósolhatjuk, mi lesz az ügy folytatása. Az illetékesek még egy darabig félszájjal, kevés meggyőző erővel cáfolják a legújabb Cristoiu-blöfföt, a sajtókiadványok kevésbé feltűnő rovatkákban úgymond tisztáznak. Aztán ezt a botrányos hazugságot nemsokára lecsengetik egy fajsúlyosabb cigarettacsempészéssel, vagy politikai helikopterezéssel, esetleg egy újabb balkáni találmánnyal, és a többségi átlag marad a meggyőződéssel, hogy Bárányi Ferenc a románok megrögzött ellensége, az őt leleplező szekus pedig nemzeti hős, akit senkinek sem szabad hivatali titokszegéssel, vagy bármilyen más aprósággal vádolni.
Ilyenszerű sajtóblöfföknek ebben az országban már voltak halálos áldozatai is, a vétkesek mégsem kerültek rács mögé. Talán az első súlyos eset az volt, amikor az Adevărul (a Scânteia és a Scânteia Poporului utódja) közölte az 1990-es marosvásárhelyi pogromot előkészítő tömeglázító sajtóanyagokat, köztük azt a hazugságot, hogy egy gyógyszertár nem szolgált ki románokat. Akkor kellett volna tűzön-vízen át lefolytatni az első komoly rágalmazási pert. Ehelyett az RMDSZ megelégedett egy felemás parlamenti szakbizottsági jelentéssel, amelyben mindkét félnek kiosztottak bizonyos felelősségeket. Ennek az engedékenységnek tulajdonítható, hogy a pogrom román nemzetiségű gyilkosai a mai napig sem nyerték el méltó büntetésüket, magyarok és cigányok viszont kemény éveket töltöttek köztörvényesek között, csupán azért, mert nem hagyták magukat agyonverni.
A romániai igazságszolgáltatásnak ez a félkarúsága különben tökéletesen érthető. Csak a világ civilizáltabb államaiban várható el a bírák részéről olyan mértékű tárgyilagosság, hogy Popescu jószántából elítélje Ionescut azért, mert az bántalmazta Kovácsot. Kevésbé civilizált országokban Popescu ítélethozatal közben arra gondol, hogy ő is szívesen behúzna egyet Kovácsnak, tehát nem nagyon ítélheti el Ionescut. A részrehajló bírákat muszáj gyakori szakmai kudarcélményben részesíteni, hogy ne azonosuljanak olyan könnyen hasonmásaikkal. Ennek egyik módja a fellebbezés a végtelenségig. Elpolitizált pereknél a határ a csillagos ég. Ha nemzetközi bíróságok figyelmeztetése sem elég a részrehajló ítéletek megváltoztatására, maradnak a nemzetközi fórumok, amelyek lassan, de biztosan befolyásolják a ügymeneteket. Addig RMDSZ-képviselőnek nemzetközi fórumon nem lett volna szabad a magyar-román viszony új típusú megoldásáról hozsannáznia, amíg a hangulatkeltők nem nyerték el méltó büntetésüket korábbi súlyos tetteikért, mi több, háborítatlanul garázdálkodhatnak tovább, és az igazságszolgáltatás teszi magát süketnek.
Az RMDSZ csúcsvezetőségében elég sok jogász van. Kár, hogy nem találják megtisztelő feladatnak a sajtóblöffölők megleckéztetését. Pláne most, hogy az RMDSZ a kormányban van. Hiszen elsősorban a román kormány érdeke, hogy meg ne ismétlődjön egy sajtóvezérelte pogrom, mert akkor Románia a Legkisebb-Jugoszláviával holtversenyezik az európai integrációért.

Voltaképpen nem volna szabad haragudnunk Emil Constantinescu elnökre, hogy nem akarja vagy nem meri vállalni a Bolyai Egyetem ügyét. Némi megértéssel viszonyulva hozzá, úgy vélekedhetnénk, hogy mandátumi félidőben nem tehet másként, inkább elveszít egymillió magyar és ezzel megnyer kétmillió román szavazatot, minthogy két szék között a pad alatt maradjon. Úgyszintén elnézőbben kellene értékelnünk Radu Vasile miniszterelnök legújabb kijelentéseit, hiszen ő is a piacról él, és ráadásul családi káderproblémák miatt (magyar feleség) kétszeresen bizonyítania kell, hogy lelke mélyén ugyanúgy érez, mint szomszédja, C. V. Tudor, vagy több más nemzettársa, mint Gh. Funar, A. Marga stb.
Tulajdonképpen a tényleges román hatalom nem tesz mást, mint... – de előbb tisztáznunk kell, hogy mi az a tényleges hatalom. Létezik tényleges és formai hatalom. Az egyik diktál, a másik van. Ott székel az is a bukaresti Victoria téri palotában, hogy lássa a világ. A tényleges hatalom nyíltan vagy burkoltan éppúgy rákényszeríti akaratát az országra, mint korábban Ceauşescu, miközben a hatalom formai része a nemzetközi fórumok felé olyan jelzéseket küld, hogy a romániai modell (RMDSZ-szel a kormányban) úgy megoldott mindent, hogy itt már nemzetközi megfigyelésnek nincs értelme. A nyílt diktátumra példa A. Marga tanügyminiszter ellenszegülése a Bolyai Egyetem ügyében, a burkolt parancsuralmi formát jelezte G. Pruteanu úgymond váratlan felbukkanása a tanügyi törvény elszabotálásakor. Hasonló eset a Demokrata Párt ragaszkodása a szocialista erdőgazdaságokhoz. A mesterkélten kusza politikai helyzetben úgy tűnik, mintha erdőügyekben a parasztpárt válna a hatalom formai részesévé, holott a valóság az, hogy az egész diktatúrát ugyanaz a nómenklatúrás és szekus mag irányítja, amely hízik és gazdagszik, mert hagyják.
Tehát ott tartottunk, hogy tulajdonképpen a tényleges román hatalom mit tesz. Nem tesz mást, mint a másfél évvel korábban elhangzott magyar véleményeket idézi. Hogy miért nem jelöli meg a forrást? Ezen érdemes elgondolkozni. Mert milyen egyszerű volna az elnöknek, a miniszterelnöknek, Funárnak, Margának és a többinek arra hivatkoznia, hogy hiszen ti mondtátok és írtátok 1997 januárjában, ti mutattátok ki közvélemény-kutatásban, hogy csak a forrófejű kolozsvári értelmiségiek ábrándja az önálló egyetem, ennél sokkalta jobb a multikulturális. A tényleges román hatalmi részről egy utalás sincs azokra a véleményekre, amelyek a kongresszusi határozatokat semmibe véve elfújták a Bolyai Egyetem nótáját 1997 elején. Ebben az előjátékban képviseltette magát az RMDSZ kormánystábja, éppen a tanügyi államtitkár révén, és hallatta hangját a Horn-féle magyar kormány a Határon Túli Magyarok Hivatalának vezetője révén, akinek éppen akkor jutott eszébe cikket írni a kolozsvári Bolyai Egyetem fölöttébb túlzott igényéről.
Tehát ne a tényleges román hatalomra haragudjunk elsősorban.
Ha ugyan a haragnak van egyáltalán értelme.
Inkább vonjuk le higgadtan a tanulságot. A jövőben arra kell törekednünk, hogy a lemondás előhangköltői semmilyen szinten se képviselhessék a romániai magyarságot. Sem bentről, sem kintről. A magyarság külső képviselőit nem mi választjuk. Esetleg elfogadjuk, vagy nem fogadjuk el őket. Szerencsénkre az idei magyarországi választások nyomán négy évig nem kell arra számítanunk, hogy valaki éppen onnan rántja ki alólunk a szőnyeget, ahonnan a legkevésbé vártuk. Ottani eddigi gondviselőink a jelek szerint valós érdemeik elismerésével távoznak a politikai döntéshozatal közeléből, így a végkielégítésüket megtakaríthatja az adófizető. A többi rajtunk múlik. Saját vezetőink helyes megválasztása sem éppen könnyű, mert egyesek már jól kitanulták a lobbizást, de a képviseltek is fejlődtek valamicskét. A veszteségeken, az elpocsékolt idő árán okulva.