Nits Árpád

Hogy lehet Koszovó szerb föld, ha lakosságának túlnyomó többsége albán? Úgy, hogy a határrajzolgató nagyhatalmak így akarták. Szerbia az első világháborúban véletlenül a győztes hatalmak közé sodródott, és bajtársai azért is megkülönböztetett előzékenységgel teljesítették kívánságait, mert az emlékezetes merénylettel megteremtette a lehetőséget az európai átrendezéshez.
Különben Koszovó valamikor tényleg szerb föld volt. De aztán jöttek a törökök, és Lázár szerb fejedelem 1389-ben Rigómezőnél – Koszovó Polienál – vereséget szenvedett. Rigómező Szerbia Mohácsa. A szerbek a napjainkban Koszovónak nevezett térségből elmenekültek, és a népességi űrt albánok töltötték be. A török sarcbeszedőknek mindegy volt, milyen nyelven beszélnek alattvalóik, ezért a XIX. század közepéig senki sem firtathatta, hogy kik lakják a ma hevesen vitatott tartományt. Így megmaradt annyira masszívan albán többségűnek, hogy a nyolcvan évnyi szerb betelepítési kísérlet kudarcot vallott. Nagy-Jugoszlávia szétesése után még kevesebb szerb polgár vállalta az előretolt összetételjavító szerepét, és nehogy a veszett fejsze nyele is odavesszen, a szerb nacionalisták elszánt lépésre vetemedtek: felszámolták a tartomány autonóm státusát. Hátha így megőrizhetik szerb földnek.
Koszovó esetében tehát a történelmi érv döntött a Párizs környéki béketárgyalásokon. Tudunk olyan eseteket is, hogy a történelmi szempontot teljesen félretették, és kizárólag a népek önrendelkezésének elvét vették figyelembe. Mohácsra a rigómezői vésznél 137 évvel később került sor, bizonyos Kárpát-medencei területek hovatartozásának elbírálásánál mégsem vették figyelembe, hogy azok 1526-ig milyen nemzetiségű földek voltak. Meg aztán volt úgy is, hogy bizonyos elképzeléseknek sem a történelmi, sem az etnikai érv nem felelt meg, ilyenkor mindkettőt félretették és elővették a stratégiait: itt lesz a határ és punktum, mert itt van egy vasútvonal, vagy egy folyó, vagy egy hegygerinc (Partium, Csallóköz, Dél-Tirol).
Természetesen az integráció századvégének Európájában terméketlen dolog a század eleji diplomaták gaztettein elmélkedni. Azokat földi hatalom amúgy is képtelen helyrehozni. De a békekötések nemcsak az új határokat rögzítették, hanem bizonyos feltételeket szabtak meg, amelyek betartásának ellenőrzését az utókorra bízták. Ilyenek voltak például a nemzeti kisebbségeknek tett ígéretek. Mint saját bőrünkön is tapasztaltuk, azokat a békeszerződések aláírása utáni első napokban a győztes nagy- és kishatalmak hallgatólagosan semmisnek nyilvánították, és csak olyankor tartották be, amikor valamilyen nemzetközi nyomásnak engedniük kellett. Ilyen volt például a Gyulafehérvári Határozatban leszögezett jog a magyarság saját oktatási hálózatához, amelyet csak Észak-Erdély visszanyerése céljából valósítottak meg ideiglenesen a Bolyai-egyetem létrehozásával. Azelőtt és azután különféle multikulturális pótlékok helyettesítik a békeszerződésben vállalt kötelezettségeket – szép sikerrel, ugyanis a nagyhatalmak diplomatái nem akarják észrevenni, hogy nem erről volt szó.
Ez a szemhunyás mindenkor súlyos áldozatokkal jár. Bűnrészese volt a második világháborúnak, mert nem lett volna akkora tömegalapja a határrevíziós hisztériának, ha a győztesek féken tartják pökhendiségüket. A háború után megszámlálták az áldozatok millióit. Minden totális és részleges békeszerződési kudarc után ennyi bölcsességre tellett: megszámlálták az áldozatokat. Valahol számon tartják a Bolyai-egyetem felszámolásával öngyilkosságba kergetett vagy szekus pincékbe zárt áldozatokat is, de az nem jut a nagyhatalmak eszébe, hogy a mostani, nyolc éve újra vajúdó problémát a nyolcvanéves szerződések tiszteletben tartásával pillanat alatt meg lehetne oldani.
Koszovóban is számolják az áldozatokat. A változatosság kedvéért külön nyilvántartást vezetnek a különös kegyetlenséggel kivégzett albánokról.
Háborús bűnök üldözésére már van nemzetközi bíróság (hatékonyságát most ne feszegessük). Nem ártana egy olyan nemzetközi bíróságot is létrehozni, amely a háborús bűnök előidézését üldözi. Érdekes volna kihallgatni a szemhunyókat, mit hoznak fel mentségükre.

Smaranda Enache nem jó nagykövetnek, mert védelmezi a romániai magyar kisebbséget – erre a következtetésre jutott a parlamenti külügyi bizottság, amelyben többségben vannak a magukat demokratának nevező és az RMDSZ-szel szövetségben kormányzó pártok képviselői.
Ez a kóreset olyan súlyos nevelésbeli fogyatékosságot jelez, hogy a NATO és az Európai Unió diplomatái – ha van egy kis sütnivalójuk – a továbbiakban szóba sem állnak az integrációról, amíg a romániai politikai kaszt nem teszi le érettségi pótvizsgáját legalább olyan szigorított körülmények között, ahogyan az idén vágták halomra a végzősöket.
Mivel azonban napjainkban tömegesen politizálnak – úgy lehet könnyen meggazdagodni –, korlátozott kapacitású oktatási intézményekben nem valósítható meg a politikusok átnevelése. Népnevelői eszközökhöz kell hát folyamodni. Például az újságokhoz. A legfontosabb szerep az Adevărulnak juthatna, amely előéletében gazdag tapasztalatra tett szert az új ember formálása terén. Éppen ezt a tudományát használta fel eddig is, hogy elnevelje a népet és annak képviselőit. Ugyanazt a munkát kellene folytatnia, csak ellenkező előjellel. Amikor például kolozsvári munkatársával felfedeztetnek egy románellenes röpcédulát a Babeş–Bolyai Tudományegyetem faliújságján, akkor az ne tegye magát hülyének, ne higgye el, hogy a primitív mocskolódást magyarok írták, ne igyekezzen ebből is olyan interetnikai szikrát csiholni, mint amilyen lapjának a marosvásárhelyi gyógyszertárról fabrikált 1990-es tömeglázító kacsája volt, hanem kitartó sajtókampánnyal verje ki saját eddigi nevelésének eredményeit a multikulturalizmus fanatikusainak fejéből.
A román sajtó vezérhajóját az 1989 előtti gyakorlathoz hasonlóan követhetné a többi sajtókiadvány, amely az utóbbi időben mintha megint a Román Kommunista Párt Központi Bizottsága sajtóosztályának útmutatásaitól hagyná vezéreltetni magát. Például a România liberă is úgy tördeli a magyarellenes anyagait, ahogy a Scânteia-ház toronyszárnyában székelő szomszédja. Régen is átlestek a tördelők a „nagy” fivérhez, mert a Scânteia első kézből kapta a pártfeladatokat, tudta, mitől döglik a légy.
A tömeges átnevelés gyors sikere – ha az egész nacionalista és azzá vált sajtó összefogna – garantált lenne. Erre már volt ellentétes példa közvetlenül az 1989-es események után. Ion Iliescu jelére, aki 1990 januárjában elsőnek nevezte szeparatistáknak a romániai magyarokat, megindult a gyűlöletszítás sajtókampánya, amely a szeku háttérből táplált diverziójával két hónap alatt – pontosabban március 19-ig, a marosvásárhelyi pogromig – szertefoszlatta a történelem eddigi legőszintébb román–magyar egyetértését. Persze, az újjáépítéshez valamivel több idő szükséges, mint a romboláshoz, éppen ezért kellene gyorsan elkezdeni, még mielőtt Smaranda Enache boszorkányperére felfigyelne a világ.

Egyik történelmi jelentőségű politikai-ideológiai kampány lecsengése után Huszár Sándor, A Hét egykori főszerkesztője nyilvános helyen (a Központi Bizottság, ma szenátus épületében) felsóhajtott: végre azzal foglalkozhat, ami a lap profiljába vág, vagyis művelődéssel, tudománnyal, satöbbivel. Természetesen kinevették, hogy ne legyen ilyen naiv, késedelem nélkül lásson hozzá lapjának a következő kampányban való részvétele akciótervének kidolgozásához.
A Hét vezető szerkesztőinek kampányoktól való irtózását nem nézték el sokáig. Éppen egy őrjöngésig felfokozott december 1-jei évfordulóban állítottak neki csapdát, és Huszár Sándort Horváth Andorral együtt menesztették egy olyan technikai apróságért, amelyért ma a legráérősebb nyugdíjas sem fárasztaná magát telefonálással: fejre állt egy klisé. Hogy véletlenül vagy sem, arra talán egyszer választ ad a titkosrendőrség, ha éppen nem lesz elfoglalva valamely történelmi jelentőségű kampányával.
A kampányoknak társadalom-tudományosan megalapozott eszmerendszere volt. A néptömegeket állandóan lelkesedésben és izgalomban kellett tartani, hogy cselekvőbben vegyenek részt a tudatos társadalomépítésben. (Feltételezték, hogy a néptömegeknek egyéb dolguk sincs, mint arra figyelni, miért kell izgulniuk vagy lelkesedniük.) Ezt a törekvést egy korabeli élc is kifejezte. A diktátor két egeret tartott egy hálóban, amelyet egész nap hol jobbra, hol balra lengetett. Világhírűen okos felesége megkérdezte, miért nem hagyja nyugton szegény állatokat, mire a nagy gondolkodó megmagyarázta: mert akkor szervezkednének és kirágnák a hálót.
Úgy látszik, ez a propagandafogás most is nagy becsben van. Manapság ugyan nincsenek olyan bugyuta okok, amilyenekre régen politikai-ideológiai kampányokat építettek, például születésnapok, amelyek Păunescu és hasonló agymanek szerint nem véletlenül voltak egyidősek a nagy országegyesítéssel. A mezőgazdasági kampányok optimális időszakban való befejezésével sem tudják izgatni az egész népet, mert a szocialista tulajdonforma monopóliumának megbontásával bekövetkezett a fél évszázados vágyálom: a többlettermelési válság. De ha jól megfigyeltük, 1989. december 22-től, Ceauşescu elrepülésétől egyetlen napot sem értünk meg valamilyen kampány nélkül. Felsorolásukkal meg sem próbálkozunk, mert az eseményeket csak gyorsolvasással követő olvasó is felszisszenne: miért éppen egyik vagy másik pogromot, bányászjárást, vagy más szexuálpolitikai zaklatást felejtettünk ki. Csupán a jelenlegi kormánykoalíció idején, ugye, felíveltették a Demokrata Párt fejeseinek villabotrányát, majd következett a kormányválság, aztán a cigarettacsempészek ügye, amelyet felváltott a szekus-dossziék kampánya.
Ezeknek a kampányoknak körülbelül ugyanakkora a hatékonysága, mint Ceauşescu idején. Akkor is úgy teljesült négy és fél év alatt valamelyik ötéves terv, hogy az elkészült termék eladatlan maradt. Most is, ugye, Petre Romanék megígérték, hogy kiköltöznek, ha kapnak megfelelő lakást. Mai napig sem találtak. Ha ők, a nagy befolyásukkal nem jutnak hozzá megfelelő lakáshoz, mit szóljanak a hajléktalanok? A cigarettacsempészek ügyében is jól megütötte a bokáját néhány kapus, és a dossziébotrányban sem a szekusokat érte utol többszörösen kiérdemelt sorsuk.
És mit szól mindehhez a sorsával megáldott nép? Ugyanazt mondja, mint 1989 előtt: izéljétek meg, nem érdekel. Egyre többen fordulnak el a politikától, mert belefáradtak a kampányok mű-izgalmába. Nagy lesz a döbbenet a legközelebbi választásokon a közömbösség miatt.
Persze a kampányok eredménytelensége csak látszólagos. Akik kifundálják azokat, nem ma léptek le a falvédőről. A diverzió nagymesterei ők, akik a régebbi ostobán és a mai rafináltabban pingált léggömböket jól megfontolt hátsó szándékkal eregetik. Ki gondolta volna, hogy amikor a külföldi adóssághalmaz törlesztéséért éheztették a lakosságot, a rendszer kampánymestereinek volt merszük óriási magánvagyonokat is felhalmozni? Nemcsak Ceauşescu gyűjtött dollármilliárdokat svájci bankokban, hanem közeli munkatársai is úgy megszedték magukat, hogy ők lehettek a legprimitívebb kapitalizmus legelső építői – persze az Iliescu-féle, úgynevezett forradalmár nómenklatúra cinkos támogatásával. Éppen a kampányok füstje segítette tőkefelhalmozásukat a vegytiszta szocializmusban.
Manapság sokkal mohóbban, szemérmetlenebbül folyik a sok disznóság. Ebben is megmutatkozik a ravaszság: a közvélemény kifárasztásával elérték, hogy egetverő aljasságot sem követ társadalmi felzúdulás. És ez nem csak a kétes vagyonszerzésre vonatkozik. Régen a szocialista iparosítással leplezték a Székelyföld etnikai felhígítási kísérletét, most ez a „projekt” egy olyan kormány hozzájárulásával folytatódik, amelynek a magyar érdekképviseleti szervezet is tagja. És a népi fásultság már ott tart, hogy akadnak, akik a kisebbségvédelmi miniszterrel az élen azt tartják, hogy ez a probléma nem egyéb, mint néhány apáca lakásproblémája.
Ezért volna jó, ha kialakulna valamilyen ellentétes reflex. Például ha lebuktatnak egy magas rangú állami tisztviselőt, mert elfogadott tízezer dollárt, észre se vegyük ezt a banális ügyet (valóban az, ahhoz képest, hogy mások mekkora összegeket tépnek fel), hanem éppen ellentétes irányban gyanítsunk valami nagyobb furfangot. Például olyasmit, hogy fel akarják számoltatni a NATO-t. Azért, hogy ha nem lehetnek benne, inkább ne is legyen. Vagy megszokásból. Akik ugyanis a háttérből mozgatják a bábukat, valamikor síkraszálltak a nyugati katonai tömb feloszlatásáért. Igaz, hogy ezt a Varsói Szerződéssel egy időben képzelték el, de szerintük később is jobb, mint soha.

Kiss Annamária a Hajnal lakótelepről eljött a szerkesztőségbe, hogy elmondja: a kolozsvári magyarság szégyene lett a Mátyás-szobor. Vidéki ismerősei elképednek a talapzaton halmozódó szemétdomb, a szoborrohamozó gyereksereg láttán. Olvasónk még emlékszik arra az időre, amikor lánckerítés vette körül Kolozsvár jelképét. Az nem akadályozta meg a december 1-jei duhajokat, hogy megmásszák a lovat, de az esztendő más időszakaiban tekintélyt sugallt. Mint ahogy a gondozott virágágyás is távol tartotta legalább a jóérzésű gyermekeket.
Soha ilyen elhanyagolt állapotban nem volt a szobor környezete, mint most, a sajátos demokráciában. A napokban városkertészek virágokat ültettek a feldúlt, ösvényektől szabdalt Főtér felásható virágágyásaiba, de a szobor talapzatát gondozatlanul hagyták. Kiss Annamária megkérdezte a munkálatvezetőtől, oda mikor ültetnek virágokat, mire a válasz: arra nincs utasításuk. Ettől a városvezetéstől nem is várható ilyen messzemenő jóindulat. Akkor hát valaki másnak kellene intézkednie – mondja Kiss Annamária. Mit tesz a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság? Semmit! Legalábbis a szobor ügyében. Valamikor nagy fogadkozások hangzottak el, hogy világkincsnek nyilváníttatják. A város RMDSZ-szervezetei is felébredhetnének, mielőtt a szobor szétesik. Gyűjtést kellene indítani védelmének biztosításáért. A gondozott talapzat most is óvná a műkedvelő alpinistáktól. A jóérzés nem veszett ki teljesen. Olvasónk akár egymaga is hajlandó volna felásni, ha lenne mit a talapzat ágyásába ültetni. Annak idején is kiállt a szoborért, amikor elkezdték a Főtér feltúrását, a fiával együtt őrizte éjszakánként, gyertyával a kézben.
Jogos zúgolódása kiváltott egy kérdést: van-e munkahelye, vagyis vesztenivalója? Hogyne volna. Könyvelőségen dolgozik, húszan vannak, és ő az egyedüli magyar. Amikor fiatalon dolgozni kezdett, fordított volt az arány. De nem fél. Nem tart attól, hogy valaki meglátja a szobor körül ásni, és másnap kellemetlenségei lesznek. Minden március 15-én a fiával együtt elmegy a Petőfi utcai táblához, a fia a kokárdát is kitűzi. Munkahelyén azért sem zaklatják, hogy nyíltan megmondja a véleményét. Mostanában a rádióból egyéb sem folyik, csak egyetemügy, de a könyvelőségen csend van.
Visszatérve a szoborügyre: a Hajnal negyedi szervezetben a pénztárossal és néhány szomszéddal beszélt erről a gondjáról, mindannyian támogatják, de magasabb szinteken is meg kellene már mozdulni. Valóban, másra is kellene hogy jusson a szervezeti energiából, nem csak arra a problémára, amit a szekusok találnak ki, hogy legyen min rágódni.

Most már világos, hogy ha az RMDSZ el akar valamit érni, legalább hetente kellene hogy tartson SZKT-ülést és havonta kongresszust. Ilyen alkalmakra a mindenkori kormányzat leejt némi morzsát az asztalról, hogy helyén maradjon a mindenkori mérsékelt vezetőség.
Így volt ez Domokos idejében is, és a jelenség felfokozottan érvényesül napjainkban, amikor a kormánykoalíció egyetlen dologban ért egyet maradéktalanul, abban, hogy el kell némítani az RMDSZ-ben a zúgolódásokat. Ilyenkor még a Demokrata Párt is méreteit és jelentőségét felülmúlva igyekszik lecsillapítani a magyar elégedetlenkedőket, nehogy kövessék a Demokrata Párt példáját. (Szinte azt írtuk, hogy paradox módon, holott éppen az lenne fonákság, ha Petre Romanék jogosnak ismernének el olyan taktikai húzást, amelyet éppen ők maguk próbáltak ki, amikor a kormányból kilépve a parlamentből támogatták Victor Ciorbeát éppen úgy, mint addig, vagyis sehogy. Ugyanis el sem tudják képzelni, hogy a kormányból kilépő párt tényleg segítné bentmaradt partnereit.) A múlt heti SZKT-ülés előtti morzsahullatásban volt egy pillanat, amikor a Demokrata Párt előbb túllicitált, majd észbekapott: az RMDSZ életének következő döntő jelentőségű mozzanatához nem lenne ütőkártyája, ezért gyorsan visszavonta az önálló állami magyar egyetemmel kapcsolatos ígéretelőlegeit.
A heti SZKT-ülések és havi kongresszusok előestéjén készülő gyorsmérlegek egy picit kedvezőbb színben tüntetnék fel a romániai magyarság helyzetét. A mindenkori kisebbségvédelmi miniszter, vagy kormánykívüliség esetén a tárca várományosa szerényen hárítaná a rendkívüli jelentőségűnek értékelt morzsák – más politikai értékrend szerint: kis lépések – elérésében kifejtett tevékenységéért járó dicséreteket.
A gyakori sikerélmény ugyanakkor a Nyugatra is nyugtatólag hatna, hogy lám, Romániában tényleg egyszer s mindenkorra megoldották a nemzeti kisebbségi kérdést, működik a falvédőre írott házi áldás az RMDSZ kormányszerep-vállalására vonatkozólag.
Ám viccen kívül! Ezek a morzsák összeadódhatnak. Egyszerű hármasszabállyal számítsuk ki: ha másfél évi kormányzás alatt hat SZKT-üléssel és egy kongresszussal visszakerült jogos tulajdonosához nyolc ingatlan, akkor két hónap alatt nyolc SZKT-üléssel és két kongresszussal vissza lehetne szerezni legalább tizenhat épületet. Ilyen ütemben már volna némi remény arra, hogy az ezredfordulóig a magyar közösségek visszakapják elkobzott ingatlanjaiknak majdnem a kisebbik felét.
Ugyanezzel az algoritmussal kiszámíthatjuk, hogy gyakoribb testületi összejövetelekkel körülbelül melyik évben jutnánk el oda, hogy minden romániai magyar állampolgár valamely paritásos alapon összeállított Bolyai-egyetem előkészítő bizottság tagjává váljon. És akkor végleg megoldódna a probléma: minden tanárnak, illetve diáknak való romániai magyart lefoglalna a bizottsági munka.
És ez még csak mindössze két probléma. A hármasszabály segítségével azt is megtudhatjuk, hogy a sűrűbb SZKT-ülésekkel és kongresszusokkal melyik évszázadban érnénk el a kétnyelvű helységnévtáblákra vonatkozó törvény alkalmazását úgy, hogy amit ad félkézzel a kormány, azt ne festhesse át két kézzel az alkotmánybíróság. Hasonlóképpen ütemtervet lehetne készíteni a korábbi RMDSZ-kongresszusokon megállapított egyéb célok elérésére is.
Csak egy apró szervezési dologra kellene jobban ügyelni: annak eldöntésére, hogy a heti SZKT-ülés vagy a havi kongresszus újságírók számára nyitott, avagy zárt lesz. Mert ha nem lesz nyitott, kár felszerelni a fordítógépezetet és fizetni a fordítókat. A gyakori összejöveteleknél a sok kicsi sokra fog menni.