Nits Árpád

Acsarkodásukkal a kétnyelvű táblák ellen a nacionalisták egyetlen dolgot érnek el: a világ azt hiszi, hogy ha nem gördítenének akadályokat a Románia által is ratifikált nemzetközi egyezmény érvényesítése elé, akkor a nyugati határtól Predeálig a magyar helységnévtáblák összefüggő sorfala szegélyezné az utakat. Holott a valóság úgy fest, hogy a határátkelés után a vendég átutazik Borson, amely úgy is ki van írva, hogy Bors (járatlan turista nem is tudhatja, miért kell kétszer ugyanazt kiírni), majd Biharszentjánoson, aztán Nagyvárad után mintha elvágnák, 100 kilométerig hírmondónak sem lehet magyar feliratot látni. Magyarország felé irányított tévéantennák között, magyaros nevű, de magyarul ki nem írható falvakon vezet át az út Bánffyhunyadig, ahol a törvény szerint lehetne magyar helységnevet látni, de a helyi önkénykormányzat nem engedi kifüggeszteni. Aztán Kolozsvártól – ha normális, törvénytisztelő városvezetés kitenné a magyar táblát is – Marosvásárhelyig újabb 100 kilométeren lenne foghíjas a kétnyelvű táblázás, csak azután következne a Székelyföld tömbje. El van már intézve a telepítésekkel, meg a községkörzetesítéssel, hogy nagyon kevés közigazgatási egységben haladja meg a magyarság a 20 százalékot. Ha mindenütt zaklatás nélkül kitehetnék a kétnyelvű táblákat, a külső szemlélő azt mondhatná: hogyan is lehettek olyan szemtelenek valamikor a magyar hatóságok, hogy Erdélyt magyar országrésznek tekintették?
Az ominózus 22-es kormányrendelet alkalmazásával éppen azt lehetne szemléltetni, hogy Erdély most már minősített – kétharmados – többségben románlakta tartomány. Az 1991-es népszámlálással rögzített helyzetet szentesítené, feledtetné az 1918-as látható, de egyszerű román többséget, vagy pláne az 1200-as részarányt, amikor Szászországból kellett telepeseket hozni, mert közelebb nem volt létszámtöbblet. Miért nem látják meg saját érdekeiket a nacionalisták? Hogy nem veszik észre, hogy a 22-es kormányrendelet elsősorban román érdeket szolgál?
Különben nem kell sokat csodálkozni, nem ez az első alkalom, amikor öncsonkításhoz folyamodnak, csakhogy másoknak kárt okozhassanak. A táblazúzásokhoz hasonlítható a korábbi templom- és falurombolás, amelyet vegytiszta román vidékeken kezdtek el, hogy gátlástalanul folytathassák majd az erdélyi történelmi műemlékekkel. És ezt a praktikát folytatni fogják. Most például az egész nacionalista román sajtó felzúdult Orbán Viktor kijelentésére, hogy a magyar államhatár nem esik egybe a magyar nemzethatárral. Miközben a román közvéleményt riogatják vele, szem elől tévesztik, hogy ugyanez a helyzet a román állam és nemzet határával. Történelmi okokból nem esik egybe. És ne feledjük, nagyrészt a román nacionalisták hibájából nem került Románia határain belül Besszarábia. 1990-ben erre adott volt a lehetőség, de a vezető politikai körök hallani sem akartak a Prúton túli területen élő nemzeti kisebbségek autonómiájáról, nehogy nekünk is jó legyen.
Ha most ilyen hevesen elítélik Orbán Viktor helyzetértékelését, kevésbé hitelesen hivatkozhatnak arra, hogy a román nemzet jelentős része a román államhatáron kívül él. Például, ha majd a NATO-ba és az EU-ba bejutott Románia kedvezményeket szeretne nyújtani az Európa keleti határán kívül rekedt románoknak.
Ez a nagy hüledezés egyébként azért is nevetséges, mert időnként önfeledten megpendítik, hogy a romániai kígyók szóródási körzete helyenként átlépi az államhatárt, ezért jó volna Romániához csatolni a Kígyók-szigetét.

Különös jelenségre figyelhettünk fel a magyarországi választások idején: nyugati hírközlő szervek, és azokon keresztül nyugati politikusok besegítettek a korábbi kormánykoalíciónak. Aki nem hiszi, gondoljon utána, hány olyan hír meg elemzés látott napvilágot tekintélyes nyugati lapokban, hogy óh, mily sikeres volt az elmúlt négy esztendő kormányzása gazdasági, ökológiai, társadalmi, szociális és minden szempontból, ezzel szemben a korábbi ellenzék minden lépését szankcionálták, például azt is, hogy Orbán Viktor felhasznált választási klipjében egy olyan képet, hogy valaki kezet fogott vele.
Külön hangsúlyt kapott a „veszély”, hogy ha nem győz a tiszta bal és a balosabbik liberalizmus, akkor a polgári jobboldal szalonképtelen vegyes házasságra vagy legalább vadházasságra kényszerül szélsőségesnek kikiáltott párttal. Érdekes, hogy ez az aggodalom olyan nyugati közegben fogalmazódott meg, ahol terrorcselekményekre a szélsőséges politikai irányzatok kaphatók, és nem elsősorban olyan keleti és távol-keleti bűnszövetkezetek, amelyek éppen a sikeresnek deklarált kormányzás idején ütötték fel tanyájukat Magyarországon.
Sajnálatos, hogy bizonyos RMDSZ-körökben is késedelem nélkül elhangzott az elhatárolódás az állítólag nagyon jobboldali párttól. Miért kellett annyira sietni? Miért nem lehetett kivárni, hogy a parlamentben hogyan fog viselkedni a MIÉP? Ezzel közvetlenül besegítettek a baloldalnak, erősítve a Nyugattól érkezett ösztökéléseket, hogy tessék az előző parlamenti összképnél maradni, mert akkor ennél roszabb nem lesz.
Pedig mi másfél évvel korábban átestünk ugyanilyen tapasztalaton, és ha akkor a Nyugat besegítése Iliescunak pár százalékkal hatékonyabbra sikeredik, az RMDSZ most nem lenne ebben a kormányban. (Azt nem merjük állítani, hogy egyáltalán nem lenne a kormányban, ugyanis az 1996-os választási kampányban elejtettek olyan megjegyzéseket, hogy mindenképpen elegünk van már az örökös ellenzéki politizálásból.)
Tényleg, gondoljunk csak vissza arra, hogy a romániai baloldaliak is milyen komoly segítséget kaptak a Nyugattól. Csak úgy röpködtek az elismerő vélemények a gazdasági kapcsolatok bővítéséről, az euroatlanti közeledési hajlamról stb. Horn Gyulát is sürgették, hogy most (azaz 1996 szeptemberében, közvetlenül a választások előtt) kell megkötni azt az alapszerződést, amely az Iliescu-féle román diplomácia teljes győzelme a térdre kényszerített magyar külügy és a kiherélt 1201-es ET-határozat fölött. A romániai baloldal megtámogatásakor bezzeg nem merült fel az aggodalom, hogy annak szövetségesei minden kétséget kizáróan szélsőségesek. A Nagyrománia Párt és a Román Nemzeti Egységpárt korábban nem az utcán, a csúcsforgalom zaját túlharsogva igyekezett felhívni magára a figyelmet, hanem a parlamentben és a kormányban ígérte – és most is ígéri – a romániai magyarok, cigányok és zsidók végleges elintézését.
Szerkesztőségünknek nincsenek olyan oknyomozati lehetőségei, mint némely fővárosi nagymenő lapnak, ahova titokban a legtitkosabb titkosszolgálati jelentések befutnak. Így sohasem fogjuk biztosan megtudni, mi mozgathatja ilyenkor a Nyugatot. Miért szerette volna, ha Nicolae Ceauşescu egykori tanítványa marad hatalmon az évezred végéig, netán további 25 fényéves évig? És most miért bizalmatlankodott olyan magyarországi politikusokkal szemben, akiknek annak idején védelmére kelt a Szabad Európa rádióban? Nemcsak az ’56-osokra gondolunk, hanem a Fidesz alapítóira is, akiket 1988-ban a szocialisták parancsára hallgató rendőrök alaposan helybenhagytak március 15-én a Petőfi-szobornál.
Titkosszolgálati apparátus hiányában csak találgatásokra és a látszólag egymáshoz nem passzoló események illesztgetésére szorítkozhatunk. Itt van például a cigeretta-kabaré. Amelyről kiderült az a közismert tény, hogy már Iliescu idejében is anyagilag felemelő szórakozást biztosított jobb vállalkozóknak határon innen és túl. Amíg a baloldal volt hatalmon, ez a földalatti gazdaság háborgatás nélkül, olajozottan, géppisztolyos őrizet alatt üzemelt. A baloldaliaknak nagy tapasztalatuk van az ilyen ügyletek működtetésében. Megtanulták Ceauşescu alatt, aki fegyverből és más egzotikumból olyan mesés vagyont hozott össze, hogy egykori közeli munkatársai ma is vígan „vállalkoznak” belőle. És nyugati partnereit sem buktatta le. Svájci bankszámláit és az azokból feltárható „elvtársi” kapcsolatait még ma is védi az üzleti titok. De a tapasztalatlan jobboldaliak, ugye, milyen gyorsan engedték kipattanni a szivariádát.
Persze, ez csak egyik lehetséges magyarázat. Ki tudja, hány van még arra a nyugtalanító kérdésre, hogy miért lenne jó a Nyugatnak, ha azokkal a személyekkel építené az „új világrendet”, akikkel korábban hidegháborúzott.

Ha még divat volna a dísztávirat, a megyei szervezetek, valamint a tag- és társszervezetek versengve fogalmaznák messzemenő elismerésüket, kiváló nagyrabecsülésüket, sőt a hódolatig is elmehetnének, hogy a műfajban elért kimagasló eredményeit Hajdú Győző is félthetné. De minden viccen kívül: múlt hét végi erélyes fellépéséért minden dicséretet megérdemel az RMDSZ csúcsvezetősége. Így kell ezt csinálni egy pártnak vagy szervezetnek, amely részt vesz a kormányban, így kell eljárnia a rendbontókkal szemben: utasítja a rendőrséget, hogy végezze dolgát. Vagy ha ez még nem működik, megkéri tekintélyesebb politikai partnereit, hogy ők szóljanak. A végeredményen ez nem változtat.
Igaz, a rendőrség kissé határozottabb is lehetett volna. Például az ocsmánykodó táblát, mint bűntárgyat, elkobozza, átadja az ügyészségnek, kiagyalóikat beviszi a fogdába, mert olcsóbb őket őrizni, mint a lehetséges tettelkövetések helyszínén, bizonyos házak homlokzatánál rostokoltatni több rendőrt. Emlékeztetnénk arra, hogy a közizgatás elleni erélyes fellépésben a román rendőrségnek gazdag tapasztalata van. Marosvásárhelyen meggondolatlan duhajok 1990-ben pusztán azért kerültek rács mögé, mert fel akartak mászni egy szoborra, pedig a vád képviselője még a szándékot sem tudta bizonyítani. Nem létezett egy tábla, amely a vádlottak célkitűzését kifejezésre juttatta volna.
Ugyanakkor a kormányszervek múlt hét végi intézkedését csak az első lépésnek kell tekintenünk, ha azt akarjuk, hogy szomszédaink példaként emlegessenek a szélsőségesek visszaszorítása tekintetében. A következő az lehetne, hogy a román történészek java által is vitatott másik táblát az egykori Biasini-fogadó kapuja mellől levétetik. Azt is bűntárgyként lehetne kezelni, hiszen gondoljuk el, mit tennének a hatóságok azokkal, akik csak szándékukat fejeznék ki arra vonatkozóan, hogy uszító hangvételű táblával örökítik meg az 1848-ban Nagyenyeden, Torockószentgyörgyön, Aranyosgerenden, Magyarigenben stb., stb. lemészárolt magyar lakosság emlékét.
Aztán következhetne a főtéri gödör sürgős betömettetése azokkal, akik szintén csak a lakosság egy részének a hergeléséért vitették el a város történelmi kutatás szempontjából steril földjét.
Ettől bátorságot kapnának a város jóérzésű román lakosai, akik egyre határozottabban hallatják szavukat az NCN, a helyi kábeltévé vitáin. Ők sincsenek elragadtatva egyes helyi politikusok történelemtudományi ügyködésétől. Az Octavian Goga emlékét bántó melléfogást sokan súlyos sértésnek tekintik. Ha román polgártársaink látják, hogy ezeket a pártpolitikai célokat követő táblákat nem kell szentírásokként kezelni, nincsenek végérvényesen odaszegezve, biztosan erélyesebben lépnek fel.
Persze, nekik jóval nehezebb a dolguk. A politikai giccsek a a román hazafiak önérzetében okoztak nagyobb kárt. A legkimagaslóbb ellen történészek, művészettörténészek, városrendészek stb. emelték fel szavukat, de még egyetlen olyan szakvélemény sem hangzott el, hogyan lehetne lebontani vagy legalább átformálni. Viszont, ha a „tábla-bírók” megfékezése sikeres lehet a magyar kisebbség vonatkozásában, az merészebb elgondolásokra serkenthetné azokat is, akik Kolozsvár román vonatkozásait is méltóknak és nem külmunicípiumi ízlésű kontármunkáknak akarnák látni.

Kötő József oktatásügyi államtitkár válaszol a Szabadság kérdéseire
Kolozsvár RMDSZ-tagsága nincs elragadtatva Béres András, a leköszönt oktatásügyi államtitkár másfél éves tevékenységétől – ez derült ki a Megyei Képviselők Tanácsának legutóbbi ülésén elhangzott felszólalásokból és a volt államtitkárhoz is intézett nyílt levélből. Kötő József csütörtöktől a hivatalosan kinevezett új államtitkár. A kormányülés idején Bukarestben tartózkodott, felkereste a minisztériumot. Arról faggattuk, hogy az államtitkárságon folyamatban lévő – félbehagyott vagy el sem kezdett – ügyekből milyen következtetésre jutott, megalapozott-e a kolozsvári közérzet?
– Az elégedetlenséget, az elvárások számonkérését különböző fórumokon én is érzékeltem, de inkább azt mondanám, hogy kapcsolattartási, információáramoltatási hiányosságok miatt tűnt úgy, hogy nem történt előrelépés. Az oktatásügyi minisztérium kisebbségi államtitkárságán átgondolt tevékenység folyt, de az kifelé nem látszott. Ki kellett alakítani azt a szervezési keretet, amely korábban nem létezett, hiszen nem volt kisebbségi államtitkárunk. Kidolgozták a működési szabályzatot, amelynek értelmében az államtitkár rendelkezhet a kisebbségi oktatás kérdéseiben, dönthet a tankönyvekről, tantervekről, a beiskolázási mutatókról. A kisebbségi államtitkárnak autonóm mozgástere lett. Ez a pozícióteremtés nem volt látványos, de ha erről az alapozásról előre tudunk lépni, jelentős eredményeket valósíthatunk meg.
Mindehhez hozzá kell tenni, hogy a kolozsváriak konkrét ügyekben vártak eredményeket. Például a Bolyai-egyetem dolgában. Valóban, elődöm, amikor az Ügyvezető Elnökség tanügyi főosztályát vezette, az RMDSZ ellenzéki pozícióban politizált, alternatív oktatási hálózat kialakításán kellett munkálkodnia. Az 1996-os hatalomváltás után vált lehetővé a kolozsvári állami, önálló, magyar tan- nyelvű egyetem gondolatának elfogadtatása a kormányban. 1996 ősze előtt számos más elképzelés alakult ki a független vagy kihelyezett tagozatoktól az alapítványi egyetemig.
De így is több gyakorlati probléma megoldást nyert ebben az időszakban. A tanügyi főosztály háttérmunkája nyomán beiktatták a magyar történelmet a tantervbe, meghirdették a vonatkozó tankönyvpályázatot. Megvan a szervezési elképzelés arra, hogy az Erdélyi Magyar Tankönyvtanács kormányszervvé váljon, és alakul annak a szervezeti kerete, hogy a kisebbségi oktatás lépést tartson a román nemzeti alaptantervben megvalósított reformmal. Ennek érdekében kolozsvári központtal magyar oktatáskutatási munkacsoport alakul, amelynek célja az anyanyelvi oktatás minőségének, versenyképességének javítása.
És ne feledjük, hogy ebben az időszakban dolgozták ki, elfogadtatták és alkalmazták a 36-os kormányrendeletet. Ez rengeteg időt, energiát vett igénybe, időnként megdolgoztatta az idegeket. Alkalmazási utasításai minisztériumi rendeletekben fogalmazódtak meg, így például belső rendeletben szabályozták a nemzetiségi történelemoktatást, Románia történelmének és földrajzának anyanyelven történő tanítását, kisebbségi osztályok létrehozását minimális létszámmal stb.
– Végül is a kolozsváriakat különösképpen érdeklő konkrét kérdésekben – nemcsak a Bolyai-egyetem, hanem a zenekonzervatórium ügyében – milyen előrelépés történt?
– A 36-os kormányrendelet tartalmazza a megoldást a zenekonzervatórium ügyében is, a két önálló tagozat létrehozását, amely a politikai döntés halogatása miatt késlekedett. Amikor az RMDSZ Operatív Tanácsa találkozott az új miniszterelnökkel, határozottan kijelentettük, hogy nem mondhatunk le az önálló intézményalakítás jogáról. Az úgynevezett multikulturálitásnak ez a formája, amely Kolozsváron kialakult, nem az esélyegyenlőséget biztosítja, hanem konzerválja a kisebbség kiszolgáltatottságát, alárendelését a többségi kultúrának. Ezzel teret engednek a kulturális imperializmusnak, ezért a multikulturalitás helyett interkulturalitást javasolunk, ennek kell megteremtenünk a szervezési kereteit. A kolozsvári önálló magyar egyetem létrehozása axióma, ezt nem vitatjuk, de addig is az interkulturális keretben meg kell teremtenünk az önálló magyar tagozatokat, amelyeknek alapsejtjei, a katedrák, megfelelő jogkörrel rendelkeznek az oktatási terv kidolgozásában és a tanszemélyzet versenyvizsgáinak meghirdetésében. A karokból alakul ki az önálló anyanyelvű tagozat, ennek képviselői pedig az egyetemi szenátusban vétójoggal kellene hogy rendelkezzenek a rájuk vonatkozó döntésekben. Erre megvan a kormányhatározat-tervezet, a tanügyi főosztályon készült. Reméljük, hogy május 31-ig átmegy a 36-os tanügyi kormányrendelet a parlamenten, és akkor ősztől beindulhatnak az önálló tagozatok a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen, a marosvásárhelyi Orvosi Intézetben, a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneművészeti Főiskolán, a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán, a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán, a marosvásárhelyi Petru Maior Műszaki Egyetemen. Természetesen gyökeresen másként tevődik fel a probléma, ha a 36-os kormányrendelet sorsa számunkra kedvezőtlenül alakul. Akkor felül kell vizsgálnunk részvételünket a kormánykoalícióban.
– Milyennek várható az együttműködés a tanügyminiszterrel?
– A mostani látogatás munkaprogramja zsúfolt volt, nem került sor megbeszélésre. A miniszter úrral folytatott korábbi tárgyalásainkon az a benyomás alakult ki, hogy Andrei Marga valójában Európára nyitott, megpróbál modern oktatási szerkezetet létrehozni. Ezen belül vannak vitáink, például éppen a multikulturális egyetemről, de az az érzésem, hogy ha a parlamentben az európai joggyakorlatnak megfelelő törvények születnek, akkor a miniszter azokat végrehajtja. Különben is, jogaink fedezetét nem az egyes vezető politikusok jóindulatára kell alapozni, mert az emberi megértés múlandó, hanem törvényekre.
– A Kolozs megyei szervezet másik fájdalma az 500 000 aláírással beterjesztett kisebbségi tanügyi törvénytervezet. Mi lesz annak a sorsa? Papírkosárban végzi?
– Nem fogalmaznék ilyen sarkítottan. Korábbi törvénytervezetünk tovább él a 36-os kormányrendeletben. Ha a két dokumentumot összevetjük, minden alapvető előírást megtalálunk. A kolozsvári egyetem tételesen nincs a kormányrendeletben, de az önálló intézményteremtés jogának parlamenti elismerése után semmi akadálya annak, hogy benyújtsuk a törvénytervezetet a Bolyai-egyetem létrehozására.
– Hogyan oldódik meg az utódlás kérdése Kolozsváron?
– Az Ügyvezető Elnökség keretében az oktatási részleget felkérésre tovább vezetem. Beindítottunk egy sor olyan folyamatot, amely államtitkári tevékenységemben segít. Ilyen például az oktatáskutatói munkacsoport kialakítása, az anyanyelvi szakoktatási hálózat kiépítése, népiskolák létesítése 2–3–4 gyerekkel a szórványban, a csángók anyanyelvi oktatásának megszervezése, a felsőoktatási tagozatok létrehozása, az Erdélyi Magyar Tankönyvtanács munkájának a tervezése stb. A művelődési és egyházügyi szakterületről nem nyilatkozhatok, van ugyan elképzelésem, de az alapszabály szerint az új ügyvezető alelnök kinevezése az ügyvezető elnökre tartozik, megerősítése pedig a szövetségi elnök és az SZKT feladata.
– Ciorbea idején, avagy most jobb magyar államtitkárnak lenni a román kormányban?
– Victor Ciorbea gesztusait, emberségét, megértését nagyra becsülöm, valószínű, hogy jól éreztem volna magam a közelében. Nagyra becsülöm bátorságát is, de talán ebben a korszakban a gyakorlatiasabb szemlélet az eredményesebb.

Olyan szépen kérte az RMDSZ Kolozs megyei szervezete képviselőinek tanácsa a szövetségi csúcsvezetőséget, hogy amíg szakértőik körbe nem járják a kettős állampolgárság technikai vonatkozásait, ne nyilatkozzanak. Ne mondjanak se bút, se bát, főleg ne szajkózzák azt, hogy képtelenség, meg rossz ötlet stb. Tokay György Kolozsváron mégis elnyilatkozta magát, és most a helyi román sajtó tele van tálcán szolgáltatott ellenérveivel.
Kollégáink főleg azon az úgymond megoldhatatlan problémán rágódnak, hogy hol fognak szavazni a kettős állampolgárok, Magyarországon, avagy itt, Romániában kell nekik szavazófülkéket és urnákat fabrikálni a drága román fa-anyagból. Hogy ők ennyire tájékozatlanok, az megbocsátható. Szegény provinciális írnokocskák nem tudhatják, hogy a magyar választási törvény a kizárólag magyar állampolgársággal, magyarországi lakhellyel, szavazójoggal rendelkező választópolgárnak is csak akkor biztosítja a szavazás lehetőségét, ha a választás napján az országban tartózkodik. De Tokay tudhatná. Legalább a választás idején, amikor a Kossuth rádió naponta többször ismerteti a választási törvény sajátosságait, más szóval furcsaságait.
És folyik tovább a többi mondvacsinált ellenérv: a katonáskodás, az adózás. Meg aztán beugrott egy újabb, amit valószínűleg szintén saját köreinkben találtak ki: állítólag kettős állampolgár nem tölthet be közhivatalt. Miért nem? Ion Ratiut angol állampolgársága talán megakadályozta abban, hogy az 1991. szeptemberi bányászjáráskor testével védelmezze a román parlament szónoki emelvényét? Vagy a moldován Mircea Druc hogyan lehetett államelnökjelölt? Úgy, hogy a román választási törvényben a feltétel az, hogy az illető rendelkezzen román állampolgársággal és romániai lakhellyel. Egy szó sincs a kettős vagy többes állampolgárság tiltásáról.
És ha lenne: ki kötelezné képviselőinket, hogy ők is vegyék fel a kettős állampolgárságot? Ha szolgálni akarnak, hozzanak áldozatot. (Mekkora áldozatot! Hiszen úgyis akkor és oda utaznak, amikor és ahova kedvük tartja.)
Nem ártana megismételni a Megyei Képviselők Tanácsának kérését, kissé kiegészítve: főleg azok ne nyilatkozhassanak a kettős állampolgárság ellen, akik gyakorlatilag már kettős világpolgárok: itthon is minden ajtó nyitva áll előttük és külföldön is – többek között Magyarországon is – otthon érzik magukat.

Kis emberek nagy mondásai között tartja számon a történelem a következő szállóigét: akinek egy hazája van, az hazafi, akinek több, az kozmopolita, akinek kettő, az hazaáruló.
Az ilyen logikának valamikor volt értéke. Valóban, nehezen mondhatta volna Napóleon alattvalója, hogy ő Angliát is hazájának tekinti, hiszen abban az időben ezeknek az országoknak a polgárai éppen egymás belét ontották ki a kor divatjának megfelelő hosszú szuronyokkal. Később, a szocialista nemzeti bezárkózás idején még fizettek is a dísztáviratok szónoki fodorbugyraiba pompásan illeszkedő szállóigére. Roppant tetszett Ceauşescu népes családjának. Népének nem igazán. Aki csak tehette, a kozmopolita bélyeget vállalta a sokoldalú nyomor helyett (hogy aztán az úgymond hazaáruláshoz folyamodva két haza polgáraként idehaza visszaszerezze szökésekor vagy törvényes kivándorlásakor elkobzott házát, lakását, más vagyontárgyát).
De mára gyökeresen megváltozott a helyzet, és a két hazával rendelkezők elítélése méltatlanul sért bizonyos rétegeket, sőt nemzeteket. Például a románságot, amelynek nemzetközileg elismert két hazája van. Igaz, különleges történelmi okokból és sokak reménye szerint csak átmenetileg állt elő ez a helyzet, de a körülmények a lényegen nem változtatnak. Márpedig egész nemzetet hazaárulónak bélyegezni olyan képtelenség, amilyenre csak Hitler volt képes, amikor hirtelen a németnél különb nemzetre kezdett vágyakozni.
Továbbmenve: ha valakinek nem lehet két hazája a főbenjáró bűnbeesés nélkül, akkor két nemzete sem lehet anélkül, hogy nemzetárulóvá válna. Így a szállóige szörnyű kétségekbe kergetheti a tiszteletre méltó és önérzetes vegyesházastársakat, akik gyermekeiket mindkét nemzet nyelvének és kultúrájának elsajátítására ösztönzik. Mondják azt csemetéiknek, hogy utolsó gazemberek, ha nem felejtik el azonnal vagy az apjuk, vagy az anyjuk nyelvét, hogy ezáltal váljanak jó nemzetfiúkká? Vagyis olyanokká, amilyenek a vegyes házasságokban nevelkedő utódok zöme?
Persze ezek érzelmi ellenérvek, amelyek napjaink sértegetésektől hemzsegő közéletében nem sokat nyomnak a latban. A duplahazások elítélése azonban ütközik a kor európai divatjával. Ma nem lehet jó keletnémet az, aki nem tudja elképzelni hazájának Franciaországot. Az ősellenségek megbékélési modelljébe annak is be kell illeszkednie, aki nemrég azt tanulta az iskolában, hogy hazaáruló, ha a dolgozók első német államának polgáraként Nyugat-Németországot is hazájaként tiszteli.
(Ennél a példánál muszáj kitérőt tenni, jelezve, hogy vannak okosabb nemzetek is a világon. A megosztottság legsötétebb korszakában a két német állam az országhatárt bizonyos szempontokból belső, közigazgatási zónahatárként kezelte, és vámmentességet biztosított egymásnak. No nem az egészségromboló cigaretta, alkohol és kábítószer, hanem termelőeszközök forgalmazásához. Ez az egyik magyarázata annak, hogy Németország keleti része nem züllött le a keleti tömb átlagára.)
Aki a kor társadalomszervezési divatjával szembeszegül, az anyagilag is ráfizet. A munkaerő és a tőke szabad vándorlását nem hobbiból találták ki, hanem a globális termelékenység fokozására. Aki az Egyesült Európában az egyhazás bezárkózást választja, szegény marad vagy elszegényedik.
Ezek egyébként olyan nyilvánvaló dolgok, hogy felsorolásuk eszünkbe sem jutott volna, ha a kettős állampolgárság dilettáns, indulatos ellenvetései között el nem hangzott volna olyasmi is, hogy az erdélyi magyarságnak csak egy hazája van, és az Románia. Ez jól csengett a Más Nemzetiségű Román Dolgozók Országos Tanácsának szónoki emelvényén, de hol van már ez a „nem kormányszintű” intézmény? (Csak el ne kiabáljuk.)

Koalíciós többség által megpecsételve
Kedden, a két monostori RMDSZ-szervezet Polgári Fórumán felvetődött az 500 000 aláírással benyújtott oktatási törvénytervezet sorsa, illetve az a lehetőség, hogy talán most, hogy nem Iliescu pártja van hatalmi többségben, újra meg lehetne próbálni annak parlamenti elfogadtatását.
Valóban izgalmas kérdés: vajon papírkosárba került a törvénytervezet, az aláírásokkal együtt? Emlékeztetnénk, hogy azokért a területi szervezetek önkéntesei naphosszat rótták az utcákat, vállalva a kockázatot, hogy olyan lakásba is becsöngetnek, ahol már csak a név magyar, az érzelem közömbös vagy ellenséges az RMDSZ kezdeményezésével szemben.
A kisebbségi tanügyi törvénytervezet helyzetéről Csapó József szenátortól érdeklődtünk:
– Az új parlament megalakulása után, vagyis 1996 végén, a benyújtott törvénytervezetek folytatták törvényes útjukat, így az RMDSZ oktatási törvénytervezetét a szenátus Állandó Bizottsága átadta véleményezésre a tanügyi szakbizottságnak. A szakbizottság munkálatai zárt ajtók mögött folynak, így csak most két hete, egy hivatalos értesítés révén jutott tudomásomra, hogy a bizottság elutasítóan véleményezte az RMDSZ tervezetét, többek között a következő indoklásokkal: 1. időszerűtlen, mert az érvényben lévő tanügyi törvény és a 36-os sürgősségi kormányrendelet európai szinten rendezi a kisebbségi oktatást, 2. diszkriminációt és erőszakos szeparatizmust idézne elő. A szakbizottsági jelentéstétel után a szenátus bármikor napirendre tűzhetné a törvénytervezet vitáját, de az eddigi gyakorlat szerint az elutasító jelentés megpecsételi a törvénytervezet sorsát.
Kérdésünkre, hogy az oktatási szakbizottságban mely pártok szenátorai vannak többségben, Csapó József tájékoztatott: mindegyik szakbizottságban biztosított a kormánykoalícióstöbbség.

Polgári Fórum a Bolyairól, a kormányszerepről és a kettős állampolgárságról
Főpróbának nevezte Balázs Sándor azt az összejövetelt, amelyet a két monostori RMDSZ-szervezet tartott kedden a Pro Iuventute székházban. A mostani Polgári Fórum a korábbi értelmiségi fórumok folytatása, jelezve az érdekeltek és érdeklődők körének szélesítését. Főpróbára azért volt szükség, hogy majd a Markó Bélával hamarosan sorra kerülő találkozón ne hömpölyögjön parttalanul a kényes kérdések vitája.
Vitaindítóként Neményi Ágnes a Babeş–Bolyai-egyetem magyar tanszékein folyó oktatás és kutatás aggasztó minőségét ismertette. Lecsökkent az igényszint, a tanárok zöme nem tartja meg rendszeresen az előadásokat, a társadalomkutatás megrekedt a felméréseknél, tényfeltárás, elmélyültebb kutatás nem létezik. Az egyetem irányítása olyanok kezében van, akiknek nem érdeke az oktatási és kutatási színvonal emelése.
Mindez alátámasztja az önálló magyar egyetem létrehozásának szükségességét, hogy minőségi elvárásokra lehessen építeni.
Balázs Sándor mindezt megerősítette azzal, hogy a cigányok népszámlálásra készülnek, ettől a mi társadalomkutatóink messze állnak. Majd elindult a vita, amelyet kivonatosan ismertetünk.
• Schwartz Róbert: Középiskoláinkban is baj van a színvonallal, és ezért nem csak a tanügyi törvény okolható. Mintha tudatos is lenne a lezüllesztés. Mi lett a sorsa az RMDSZ saját kisebbségi tanügyi törvénytervezetének, amelyet 500 000 aláírással nyújtottak be? • Moldován Béla: Le kell szögezni a kormányban való további részvétel feltételeit, amelyek között szerepeljen a Bolyai újralétesítése. • Molnos Lajos: Meg kell találni a módját, hogy a saját oktatási törvénytervezetet a parlament újra napirendre tűzze. És egyáltalán hol akadt el annak idején? • Buchwald Péter: A szenátus napirendre sem tűzte, mert éppen szintén tanügyi témájú törvényt fogadott el. Később az RMDSZ törvénytervezetéből vonták ki a módosító javaslatokat, amelyek most a 36-os kormányhatározat részei. • András Imre: A módosító javaslatok belefoglalása egy másik törvénybe nem indokolja a félmillió aláírással ellátott polgári kezdeményezés elsüllyesztését. • Nagy Ernő: Cs. Gyímesi Éva éppen az önálló magyar egyetem létrehozásától féltette az oktatási színvonalat. Ennek cáfolatára nem kellene összeállítani egy névjegyzéket a Bolyai lehetséges tanári karáról? • Balázs Sándor: Van ilyen lista, Tonk Sándor készítette. • Szász Csaba: A villamosmérnöki karon vagyok adjunktus, már többször részt vettem ilyen összejöveteleken, és mindegyikről keserű szájízzel távoztam. Meg kellene haladni a szűk körű megbeszélések korlátait, össze kellene hívni egy értekezletet Erdély magyar egyetemi tanárai és hallgatói számára, Temesvárról, Brassóból, Nagybányáról, Marosvásárhelyről, mindenhonnan, ahol tanítanak vagy tanulnak. Ilyen polgári szerveződés nyomására az RMDSZ-nek lépnie kellene. • Wanek Ferenc: A kormányzati szerepvállalás olyan, mint egy rossz házasság, amelyben a partnerek megjátsszák magukat. Az RMDSZ megjátssza azt a szerepet, hogy felvállalja az egész ország minden gondját, és közben mellőzi a kisebbségi érdekvédelmet, a koalíciós partnerek pedig megjátsszák a nagylelkűt az államtitkári tisztségek osztogatásával.
A kettős állampolgárságról elhangzott nyilatkozatokkal kapcsolatban a vitavezető felkérésére András Imre, a Magyarok Világszövetségének elnökségi tagja elmondta, hogy az ötlet nem újkeletű, az MVSZ-ben most csak azért került ismét napirendre, mert feltűnően sokan fordultak hozzá, segítséget kérve a magyar állampolgárság megszerzéséhez. Az MVSZ nem támogatja a kitelepülést, ezért az össznemzeti vitával megoldást próbál keresni, hogy a Magyarországon kívül élő magyarok szülőföldjükön maradjanak, de az anyaországtól mégse szakadjanak el a schengeni határ keletebbre tolódása nyomán. Ez a probléma hasonlatos a Bolyai-egyetem ügyéhez: a civil társadalom nyomást gyakorolhat a politikumra a megoldás sürgetéséért, és ha elvárása válasz nélkül marad, a polgár levonja a tanulságokat a politikusi megbízatást illetően.
Buchwald Péter politikai öngyilkosságnak nevezte azt a kijelentést, hogy a kisebbségben élő magyaroknak nem kell magyar állampolgárság. De hogyan lehet megállapítani, hogy ki a magyar? Balázs Sándor ismertetett három kritériumot. Az egyik a származás, amely veszélyes, a másik az, hogy ki vallja magát magyarnak, ami szintén tartalmaz veszélyt, a harmadik a jogosítvánnyal rendelkező kisebbségi szervezet igazolása. András Imre kipróbált példákra emlékeztetett. Az erdélyi németek hazatelepítésénél figyelembe vették, hogy a kérvényező német iskolába járt-e, de Szatmár megyében ettől eltekintettek, mert ott nem voltak német iskolák. A romániai horvát férfiak esetében nemzetiségi igazolvány lehet a katonakönyv, az egyedüli személyi dokumentum, amelyben feltüntetik a nemzeti hovatartozást. Olyan kérdés is felvetődött, hogy mit nyerne Magyarország a kettős állampolgárság megadásából. Valamit biztosan nyerne – hangzott a lakonikus válasz, amelyet talán az is indokolt, hogy a vita ekkor már késő estébe nyúlt. Wanek Ferenc kétségét fejezte ki, hogy a kettős állampolgárság nem vezet-e ugyanoda, ahova a német áttelepülés, vagyis az egyik erdélyi kultúra elsorvasztásához. Vitazáróként Balázs Sándor leszögezte: a kettős állampolgárságról semmiképpen sem dönthet két állam, hanem csakis a magyar állam és az illetékes nemzetrész.

Volt egyszer, a kétnyelvű táblaháború kezdetekor, egy gyergyószentmiklósi állomásfőnök, aki a monda szerint üllő és kalapács közé került. Felettes szervei ráparancsoltak, hogy azonnal távolítsa el a vasútállomás közeléből a magyar nyelvű városjelző táblát, de a parancs teljesítését elhárította, hogy fél városkája népének haragjától. Amikor pedig a város lakossága kifogásolta, hogy miért helyezte a vasúti pályatesttől kissé távolabb a táblát, akkor a felettes szerv szigorára hivatkozott. Így aztán a kecske és a káposzta megmaradási elve, valamint az állomásfőnök köz- és főnöktisztelete sem csorbult.
A mese tanulsága: városkája népének kiállása nélkül az állomásfőnök tétovázás nélkül eltávolította volna a táblát, mire meghasonlás és önszembeköpés következik. Ezért szép a mese. Mert a mesehősök ügyesen elkerülik a tragédiát.
Ellenben a valóság számos olyan példát szolgáltat, amikor az állomásfőnök csendre inti a városka lakosságát. Valahogy ilyenképpen: ne lázongjatok, ne követelőzzetek, ne álljatok elő nekem túlzottan szélsőséges és radikális igényekkel éppen most, amikor központi inspekció van a nyakamon. Ezután menetrend- és értelemszerűen bekövetkezik az állomásfőnök holtvágányra állítása, és a központi felügyelők elégedetten dörzsölik kezüket.
Számtalanszor bebizonyosodott, hogy képviselőink önmaguk ellen (is) cselekednek, ha csitítgatják a népet, és mégis, az RMDSZ egész történetét átszövi az a különös elvárás, hogy most, éppen most, a mindenkori kényes pillanatban lehetőleg pisszenés se legyen. Még a határokon túlra is átpisszegtek egyesek, egészen a kezdetben, amikor túlérzékeny füleket féltettek Barki Éva szavaitól, amelyek egyébként Nyugat-Európában a mérsékeltség skálájára illenek. Újabban pedig egyenesen kérkedünk azzal, hogy a kormányban nehezen elfogadtató elvárások megszólaltatói olyan elhanyagolható kisebbségbe kerülnek az RMDSZ fórumain, hogy akár ki is lehet adni az útjukat.
Ebben a tekintetben sem tanulunk a többségi nemzettől. Az bezzeg átmenetileg, kényes világtörténeti meg euroatlanti csatlakozási pillanatokban sem fogja be azok száját, akik nemzetközi szalonokban letiltott kifejezésekkel fejezik ki legmélyebb érzéseiket. Emlékeztetnénk arra a jelszóra, amely 1990 márciusában született, illetve újjászületett: „Mi vagyunk a nép, ti pedig a szemét”, meg „Vissza Ázsiába”. Ion Iliescu vagy Petre Roman el-ment-e akkor Marosvásárhelyre pisszegni? Vagy legalább üzenetet küldött-e, hogy most ne tessenek ilyesmit követelni? Erről nincsenek feljegyzések, ellenben állami tulajdonban lévő autóbuszok rendszámát rögzítette a történelem, amelyek részt vettek az enyhén szólva különlegesen eltúlzott többségi követelések teljesítését célzó pogromkísérletben.
Napjaink demokratikusabb színezetű gyakorlatából sem tűnt el a harsány hangok megtűrése, sőt álcázott védelme. Különben minek vélnénk Pruteanu, az állítólag kirúgott párttag gyakori részvételét a parasztpárti vezetőség megbeszélésein?
Tetszik, nem tetszik, el kell ismerni, hogy a mindenkori román hatalom eljárása érthető. Nem nyesegeti a vadhajtásokat, hogy ezzel is szilárdítsa alkupozícióját, mondván, hogy jobb, ha vele bocsátkoznak tárgyalásokba, így csak az autonómiáról, a Bolyai-egyetemről és még néhány apróságról kellene lemondanunk (a kettős állampolgárságról nem, arról lemondunk magunktól), viszont nem kellene visszamennünk Ázsiába. Nyugat felé is jól fog egy Pruteanu, egy C. V. Tudor, egy Funar vagy Funar-pótlék és a mögöttük felsorakozó néptömeg. Azt mondhatja a mindenkori hatóság, hogy lám, meg van kötve a keze, ilyen tömegközegben még az is szép tőle, ha részben (inkább látszólag) teljesíti nemzetközi kötelezettségeit. Ennek a spanyolfalnak a használatához persze az is szükséges, hogy a Nyugat tegye magát butának, mintha nem tudná, hogy a népnevelés eredményéért a mindenkori hatalom a felelős. Sovinisztának született nép ugyanis nincs, csak sovinisztának nevelt nép van.
El sem tudjuk képzelni, mivel érvelnének az RMDSZ csúcsvezetői egy kormánykoalíciós egyeztető tárgyaláson, ha kívánságuk teljesülne, és beállna a tökéletes igénycsend. Most például mindenki lélekszakadva várakozna a tanügyi kormányhatározat parlamenti vitájára, és egy mukkot sem szólna az önálló egyetemről. A koalíciós partnerek nagyon elcsodálkoznának: miért kavarja az RMDSZ a hangulatot éppen most, amikor választóinak körében teljes az elégedettség? Hiszen a Demokrata Párt sem okozhatott volna kormányválságot, ha a tagsága részéről nem olyan erős a tömegnyomás...
A mesebeli állomásfőnök városkája népének nevében nem nyilatkozhatunk, de amit a magunk részéről megtehetünk, azt nem mulasztjuk el. Amíg sajtószabadság van, szavunkat az állítólagos legkényesebb pillanatokban sem halkítjuk le, mondjuk a magunkét, soroljuk a romániai magyarság jogos, elvárható, normális országokban hüledezést nem kiváltó elvárásait. Ha aztán illetékeseink úgy tesznek, mintha meg sem hallanák, sőt tárgyalópartnereik fülét is bedugják, akkor magukra vessenek.