Nits Árpád

Habár kezd unalmassá válni a kettős állampolgárság témája, nem lehet szó nélkül hagyni Frunda György véleményét.
Nagyon elszomorított, hogy az ő lemeze is megakadt az adózás, a sorkötelezettség, a társadalombiztosítás úgymond bonyolult kérdésénél. Mitől bonyolult? Hol adóznak, katonáskodnak, társadalombiztosulnak azok a kettős állampolgárok, akik Magyarországon, Ausztriában, Németországban, Honoluluban stb. élnek, és az ottani román követségektől napjainkban kapták vagy kapják vissza egykor megvont román állampolgárságukat? A szászfenesi kaszárnyában még egyetlen kettős állampolgár sem jelentkezett hazafiúi kötelességének teljesítésére, úgyszintén az adóhivatalnál sem állnak sorban ilyen személyek – hacsak nem csaptak fel romániai vállalkozóknak, munkanélküli segélyt sem kértek a Cosbuc utcában (nem is tudnák, mit kezdjenek vele, azt hinnék, hogy napidíj).
Még kétségbeejtőbb annak a rémálomnak a fejtegetése, hogy milliónyi romániai kettős állampolgár átmenne szavazni Magyarországra, és megváltoztatná az anyaország sorsát. Honnan veszi ezt Frunda György? Éppen ő nem tudná, hogy Magyarországon azoknak a szimpla magyar állampolgársággal rendelkező választópolgároknak sem adnak szavazócédulát, akik átmenetileg külföldön laknak? Hogy például a diplomáciai testület sem vesz részt a választásokon? Akkor mi hogyan befolyásolhatnánk a választás vagy az újraválasztás kimenetelét?
Frunda György véleményének három magyarázata lehetséges.
1. Nemrég jött haza Strasbourgból, ahova (és bárhova) akadálytalanul kiutazhat, nem érzi át eléggé mások nyomorát, és azt, hogy milyen súlyos csalódást okoz akadékoskodásával választópolgárainak. Ezért is helyeselhető a Kolozs megyei Képviselők Tanácsának határozata, hogy erről a kényes kérdésről senki se nyilatkozhasson elhamarkodottan.
2. Frunda György azért sorolta fel ellenérveit, mert nem tudja, hogy azok légből kapottak. Szakmai képességeinek ismeretében ez nem valószínű.
3. Azért pufogtatta el ő is az adó-, sor- és választókötelezettséget, mert valakik ezt akarták tőle hallani. Úgy látszik, nem akar többet szenátor lenni.

A közlekedési miniszter is hüledezik
Traian Băsescu közlekedési miniszter elmarasztalóan nyilatkozott a cigarettaügyben Emil Constantinescu államfőről, aki szerinte túlságosan könnyedén kezeli az Otopeni repülőtéren kipattant botrányt. A közlekedési miniszter kifejtette, hogy a probléma sokkal súlyosabb, mintsem azt az ellenőrzött tettenérés látszatával szőnyeg alá lehetne seperni.
Valóban. Ha az ország légterében csak úgy röpködhetnek, nemzetközi repülőterén pedig zavartalanul landolhatnak csempészrakományok, akkor a helyzet roppant súlyos. Annyira, hogy a közlekedési miniszter legelsőként kellene hogy benyújtsa lemondását. Még akkor is, ha nemrég ült vissza hivatalába. Ezek a tűrhetetlen állapotok ugyanis nem távollétének három hónapja alatt alakultak ki.
Emlékeztetnénk, hogy a légi közlekedés történetében volt már arra példa, hogy egy német sportrepülő moszkvai landolása után nyomban repült az illetékes miniszter.

Meghívólevél Markó Bélának
Szervezési és elvi problémák egyaránt heves vitát váltottak ki az RMDSZ Kolozs megyei szervezete Képviselői Tanácsának szombati ülésén, amelyen a Bolyai egyetem ügye eredetileg is napirenden szerepelt, a kettős állampolgárság kérdése pedig Somogyi Gyula javaslatára lépett a különfélék sorából önálló napirendi pont rangjára.
Kezdetben Pálfi Zoltán kezdeményezésére vita indult arról, hogy van-e a szervezetnek szabályzata és szabályzat-felügyelő bizottsága, ha a küldöttgyűlés, amelyen megszavazták, létszámhiányos volt. Gyémánt Mihály MKT-elnök félórányi kilátástalan vita után úgy próbálta elvágni a gubancot, hogy ha nincs bizottság, nincs is hova benyújtani a szabályzat szabályosságát megkérdőjelező indítványt, majd szavazatra bocsátotta javaslatát, hogy Pálfi Zoltán forduljon a Szövetségi Szabályzat-felügyelő Bizottsághoz. A javaslat mellett – senki, ellene – senki. A tartózkodási patthelyzetben Pálfi visszavonta kifogását.
Alapkőelőkészítés Marosvásárhelyen
Farkas Zoltán javaslatára első napirendi ponttá vált a számos aláírással benyújtott interpelláció a Bolyai egyetem ügyében. A kezdeményezők számon kérték az MKT két korábbi határozatának teljesítését. Boros János megyei elnök válaszában jelezte, hogy az 1997. február 15-i állásfoglalás megjelent a sajtóban, a bizalmas, belső használatú levelet pedig elküldte Markó Béla szövetségi elnöknek és Béres András tanügyi államtitkárnak. A szövetségi elnök nem válaszolt a levélre, úgy ítélve, hogy a kérdésben Béres András az illetékes, az államtitkár pedig később arra hivatkozott, hogy a sajtóban már kifejtette véleményét. Egyébként Bérestől már nem várható válasz tanügyi kérdésben, mert a marosvásárhelyi színház igazgatója lett.
A hozzászólók nem voltak elégedettek a válasszal. Wanek Ferenc követelte, tisztázzák az MKT két határozatának sorsát, amelyek fontosságát növeli az a sajnálatos tény, hogy éppen itt, Kolozsváron kezdődött el a Bolyai-ügy zátonyra futtatása. Balázs Sándor beszámolt budapesti tapasztalatáról, ahol a magyar egyetemi tanárok világtalálkozóján vett részt, és ott egy marosvásárhelyi kolléga nyugatiak segítségét kérte a színművészeti főiskola közelében építendő magyar egyetem létrehozásához. Vekov Károly emlékeztetett, hogy a vitatott MKT-határozatban kérték a tárgyalások azonnali megkezdését a kormányban a Bolyai egyetemről, de ehelyett folytatódtak a plátói nyilatkozatok annak lehetőségéről. A Bolyai egyetem a megmaradás kulcsa – hangoztatta Vekov –, különösen most, hogy erősödik az értelmiségiek elszívása. Farkas Zoltán szerint Boros János nem járt el megfelelő módon, és javasolta mielőbbi rendkívüli MKT-ülés összehívását olyan dátumra, amikor Markó Béla el tud jönni a szembesítésre. Kónya-Hamar Sándor többek között szólt a craiovai orvosi egyetem létrehozásáról, és hogy erről a parlamentben törvényt fogadtak el, tehát van már jogi hivatkozási alap. Most kellett volna benyújtani a Bolyai törvény-tervezetét is, ha létezne. Kónya helyeselte a rendkívüli MKT összehívását, szerinte Verestóy Attilát is meg kellene hívni, aki Bukarestből sértegeti a kolozsvári értelmiségieket. Molnos Lajos feltárta, hogy ő számon kérte Bérestől a megválaszolatlan levelet, mire az államtitkár azt mondta, hogy nem válaszolhat olyan levélre, amit nem kapott meg. Most már mi az igazság? Azt a kérdést is feltette, hogy az MKT miért várt egy évig ennyire fontos határozatának számonkéréséig. Góger Ferenc kifogásolta a levelezést, főleg Béressel, akiről tudni lehetett, hogy nem tart a kolozsváriakkal. Szerinte minden akciónak nyilvánosságot kell biztosítani. Schwartz Róbert a Bolyai Társaság kiemelt szerepére hívta fel a figyelmet, mondván, hogy annak ez az egy gondja van, míg az MKT sok egyébbel foglalkozik. Rollinger Ágnes azt kérdezte, van-e részletes dokumentációja a Bolyai egyetemnek, vagy esetleges jóváhagyása után kellene kapkodni. És mi a teendő akkor, ha Markó nyíltan kimondja, hogy a kolozsvári Bolyairól végleg letettek? Eckstein-Kovács Péter az egyetemlétesítés törvényhozási folyamatát ismertette, jelezve, hogy a craiovai új egyetem valóban jó precedens. Gyémánt Mihály visszatérve a levelek sorsára, azt mondta, hogy ő független nyugdíjasként szívesen aláírja a továbbiakban a csúcsvezetőségnek szóló bizalmas küldeményeket, ha Boros János megyei elnöknek, aki az Ügyvezető Elnökségtől fizetést kap, ez kínos feladat lenne (e feladat kínosságát Boros később erélyesen cáfolta).
Az ülésvezető javaslatát, hogy küldjenek meghívólevelet Markó Bélának egy rendkívüli MKT-ülésre, közbeszólások egészítették ki azzal, hogy ki kell adni a sajtónak a tavalyi bizalmas levelet is. Akkor ugyanis az MKT úgy határozott, hogy amennyiben az válasz nélkül marad, nyílt levéllé válik. Az egyöntetű szavazat értelmében a borítékot Kónya hétfőn viszi Bukarestbe, Boros pedig eljuttatja a sajtónak.
Nyilatkozat-moratórium
Ezek után lazításnak tűnt a szervezési intézkedések megbeszélése, bár ez is meglepetést tartogatott, ami csak a különfélék idején tisztázódott. Addig azonban a másik forró probléma, a kettős állampolgárság tartotta éberen a figyelmet. Ennek megvitatásán jelen volt Takács Csaba, az RMDSZ ügyvezető elnöke is. Somogyi Gyula rövid vitaindítója arra szorítkozott, hogy amíg a területi szervezetekkel nem tanácskozik, a csúcsvezetőség ebben az ügyben ne nyilatkozzon, főleg semmitől se határolódjék el.
Balázs Sándor az érvek és ellenérvek felsorolása után kijelentette, hogy ami rajtunk múlik, az identitás megállapítása, az megvalósítható, hiszen a kultúrnemzet fogalmában nincsenek államhatárok. Farkas Zoltán a Donát-körzet tagságának a kettős állampolgárságot egyöntetűen helyeslő véleményét közvetítette. Kónya-Hamar Sándor más államok vonatkozó gyakorlatát ismertette, jelezve, hogy egyéni jogról van szó, és arról nem lett volna szabad elsietve nyilatkozni. Boros János elmondta: a megfelelő időben tájékoztatta az Ügyvezető Elnökséget, hogy Verestóy nyilatkozatát a tagság felháborodása követte, többen azzal a szándékkal jöttek a székházba, hogy kilépnek az RMDSZ-ből. Saját véleménye szerint a probléma bonyolult, a kettős állampolgárságnak fokozatai vannak, melyiket alkalmazzák, hol adózzon a kettős állampolgár stb. Vekov Károly szerint az MKT-nak arról kell határozatot hoznia, hogy a tagság nevében ebben az ügyben senki se nyilatkozzon, amíg szakértői szemmel körbe nem járják a problémát. Újabb hozzászólásában Somogyi Gyula kifejtette, hogy nem a schengeni útlevélben látja a kettős állampolgárság hasznát, hanem abban, hogy végre a magyar politika egyenjogúságot merne vállalni az utódállamokéval. Eckstein-Kovács Péter a Magyarországgal szomszédos országok magyarjainak sorában végzett felmérésről beszélt, amelyből kitűnik, hogy ezt a problémát nem lehet szőnyeg alá seperni. Donogán Péter szerint részleges állampolgársági jogok is elképzelhetők, nem lett volna szabad azonnal, gondolkozás nélkül elvetni az ötletet, ezért nem tud egyetérteni Markó Bélának a Duna tévében kifejtett véleményével. Gyémánt Mihály helytelenítette Verestóy és Tokay vonatkozó állításait, amelyekre – mint mondta – Markó tette rá a kalapot azzal, hogy szerinte kétmillió magyarnak a kettős állampolgárság nem megoldás. Molnos Lajos szintén arról a visszatetszésről beszélt, amelyet a szövetségi elnök, Verestóy, és főleg Kovács László magyar külügyminiszter viszonyulása váltott ki. Helytelenítette a hozzáállást, hogy egy felmerülő problémát a kifogások oldaláról közelítenek meg. Török Bálint szerint a szövetség vezetői tévedtek, ha a kettős állampolgárságot egyéni jognak tekintik és úgy vetették el, ha pedig kollektív jog, akkor még inkább tévedtek. Javasolta, eszközöljék ki az elsietett nyilatkozatok visszavonását.
Takács Csaba úgy értékelte, hogy a vita általában a megfontolt politizálás, a kiutat kereső beszélgetés keretei között mozgott, annak ellenére, hogy a probléma különleges érzékenységet vált ki az emberekben. Az első megnyilatkozásokat szerinte a felvezetés módja határozta meg. Ha Verestóy csak az alanyi jogú kettős állampolgárságra reagált, akkor másként kell megítélni szavait. De mindenképpen személyes felelősségére fejtette ki véleményét, egyetlen nyilatkozat pedig nem döntheti el egy politikai karrier sorsát. Markó Bélának meg kell engedni, hogy a különböző politikai közegben való mozgáshoz megkeresse a szerinte legjobb kifejezéseket. Nem szabad olyan reményekbe belelovalni az erdélyi magyarságot – mondotta végül Takács Csaba –, amelyek csak fokoznák a kudarcérzetet.
Vitazárás után Gyémánt Mihály ismertette az MKT-határozat vázlatát. Ezek szerint felkérik a legfelső vezetést, hogy egy ideig ne nyilatkozzon a kettős állampolgárságról, az eddigi nyilatkozatokat nyilvánítsa magánjellegűeknek, kérje ki a területi szervezetek véleményét és az ezzel kapcsolatos MKT-állásfoglalás jelenjen meg a sajtóban.
Szervezési patthelyzetek
Az önálló napirendi pontok közül utolsónak maradt a kolozsvári magyar utcanevek problémája. A városi tanács ezután önállóan, a megyei tanács jóváhagyása nélkül dönt az utcanév-változtatásról, az ezzel kapcsolatos elképzeléseket ismertette Mikó Lőrinc. Az MKT nem mélyedt a szakemberek által előkészített javaslatok elemzésébe, azt viszont elvárta a városi tanácsosoktól, hogy törekedjenek a lehető legnagyobb eredményre. Valószínűnek látszik, hogy újra lesz Vörösmarty utcánk, mégpedig az egykori kapja vissza a nevét, csak el ne kiabáljuk. A városi tanácsban ugyanis ilyen ellenérvek szoktak elhangzani: nem nevezhető hagyományosan Kövespadnak az az utca, amelyet leaszfaltoztak.
A különféléknél aztán robbant az a bomba, amelyet a szervezési kérdések napirendi pontjában helyeztek el. Papp Sándor egeresi elnök kifogásolta, hogy körzetét a megyei elnökség megszüntette anélkül, hogy őt értesítették volna. Az alapjaitól építkező, autonóm szervezetekből összeálló szövetségben ez az eljárás szabálytalan, és különben is, a vidéki körzeteket éppen a könnyebb kapcsolattartás érdekében hozták létre a falvak és kisvárosok. Működésképtelenné duzzadna az MKT, ha mindegyik település szervezete képviseletet kapna benne. Az összejövetelek így is ritkán szavazatképesek. Végül ezt a patthelyzetet úgy oldották meg, hogy az ügyet kivizsgálásra a szabályzat-felügyelő bizottsághoz utalták.
Ahhoz, amelyiket nem döntőképes küldöttgyűlés szavazott meg.

Tíz államtitkárral karcsúsították a Vasile-kormányt, de az RMDSZ mindent megtesz, hogy ugyanannyi államtitkára maradjon, amennyi a Ciorbea-kormányban volt. Szövetségünk hűséges választópolgáraiként szurkolunk sikeréhez. Kell, nagyon kell már egy kis sikerélmény.
Igaz, hogy az utóbbi másfél évben csak a székekhez fűződik némi elégtétel, olyan, hogy na, bejutottunk, na, megfogóztunk, na, még nem billentettek ki, na stb. Kezd egy kissé monokultúrás jelleget ölteni a sikertermelés. Mind csak kávéval és más ajzószerrel traktálnak, gabona vagy más komoly táplálék még annyi sem terem, mint az ellenzéki korszakban.
Nem éleznénk ennyire a kérdést, ha nem látnánk a sokkal jobb ügyekhez méltó tolakodást, ami az államtitkárságok újraelosztása körül elkezdődött. A parasztpárti elnök ugyan úriemberhez méltóan kijelentette, hogy az RMDSZ-t megilleti a több államtitkári szék, mert kevesebb minisztere van, de ki tudja, mit szólnak a kevésbé úri parasztpártiak. Pruteanu felbukkanása óta biztosan tudjuk, hogy vannak ilyenek. A Demokrata Párt pedig máris nyíltan kimondta, hogy az alkudozások holtpontra jutottak. Alexandru Sassu, aki a három hónapos politikai válság alatt is nagyokat fintorgott a Ciorbea-kormány kínlódásaira, már jelezte, hogy pártjának nem smakkol az algoritmus. Hát kell ez? Vállalni kell a cigánykodást? (A romák elnézését kérjük, most nem róluk van szó. Ők nem képesek úgy cigánykodni, ahogy a politikusok szoktak.)
Továbbá felmerül a kérdés: melyik kongresszuson vagy más döntéshozó fórumon született határozat az államtitkárok számára vonatkozóan? És mi történne, ha ez a tervelőirányzat nem teljesülne maradéktalanul? Újabb kongresszust vagy más döntéshozó fórumot kellene összehívni a vonatkozó tervmutató korrekciójára, vagy különleges, operatív pótterv elfogadására, hogy a lemaradást határidő előtt felszámoljuk? És melyik más kongresszusi határozat teljesítésébe fektettek ennyi energiát? A példálózást természetesen nem merjük az autonómiával kezdeni. A csúcsvezetőségnek kezd szelektív hallása lenni, ezt a szót újabban elereszti a füle mellett. De vannak ilyen kisebb előirányzatok is, mint amilyen a Bolyai egyetem újralétesítése. Ennek érdekében kidolgoztak-e algoritmust a képviselői mandátumok számának arányában, éjszakáztak-e annyit, mint az első kormányalakításkor, annak renoválásakor, meg a mostani tárcaújra-elosztáskor?
Ezekre a kétségekre, persze, az lehet a válasz, hogy a kormányzati szerepvállalás nem is kaphatott helyet a kongresszusi célok között, mert nem volt előrelátható, és különben is csak eszköz, nem cél. Milyen szép lenne, ha valóban eszköz lenne! Ha nem bizonyítaná az ellenkezőjét a megtorpedózott tanügyi és helyhatósági kormányhatározat és a kisebbségvédelmi kormányhivatalban elsülyesztett gesztuslista néhány elkobzott közösségi ingatlanról. Egyelőre a gyakorlat azt bizonyítja, hogy amennyit a kormányzat nagyobbik része meg-adott a kisebbségeknek, köztük a magyar kisebbségnek, azt ugyanígy, vagyis látszólag, akkor is megadta volna, ha az RMDSZ nem lenne a kormányban. Sőt, talán többet tenne a nemzetközi vállalások teljesítéséért, mert a hazai és a nemzetközi szervezetek élesebben figyelnének egy olyan közösség helyzetére, amely nem védheti érdekeit a kormányban. (Így a rabok, a homoszexuálisok és az Adevărul nagy bánatára a romák kerültek a megfigyelés homlokterébe.)
Ez persze nem azt jelenti, hogy a kormányzati szerepvállalás általában, bármilyen körülmények között haszontalan, eredménytelen volna. Csak másként kellene vállalni azt a szerepet. A minőség dolgában pedig a mennyiség nem mindig döntő jelentőségű. Nem az a lényeges, hogy hányan vannak a kormányban, hanem hogy kik, és mit dolgoznak.

Iskola, egyház, család
A bánsági magyar szórványközösségek megmaradási esélyeiről tanulmányokat közölt Albert Ferenc, Bodó Barna és Papp Z. Attila a Temesváron kiadott Szórványfüzetekben. Az előszóban leszögezik: „...a szórványlét falusi társadalmát most kell vizsgálni. Most, amikor magyarázatot várunk többek között arra, miért csökken 1990 óta folyamatosan a magyar iskolát választók száma, bár ennek adminisztratív-politikai okai nincsenek.”
A gazdag kutatási anyag felvonultatása után Bodó Barna ilyen következtetésekre jut:
• A totalitarizmus éveiben elsorvasztásra ítélt települések vitalitását nem sikerült feléleszteni, és erre a közeljövőben sincs esély.
• Demográfiai szempontból a falu általában tért veszít, bár az iparszerkezet átalakítása viszonylag jelentős népességet késztetett, kényszerített a szülőfaluba való visszatérésre. Ez a mozgás azonban nem tudta megállítani a demográfiai fogyást falun, ami az általános népességcsökkenésnek a része.
• Az oktatás visszaszorulóban, az általános értékválság egyik biztos jeleként egyre kisebb az iskola vonzása. Ezt helyileg is táplálja, hogy jelentős pénzek forognak olyanok kezén, akik nem teljesítenek társadalmilag hasznos tevékenységet.
• Szinte általános az elfordulás a kultúrától. Változást az időről időre megjelenő helyi kezdeményezés, illetve az egyház hozhat. Egyelőre a kultúra intézményi munkásai és az egyház között többnyire puhatolózás folyik a kapcsolatok kialakítása érdekében.
Az átmeneti időszak általános kedvezőtlen hatásain túl a tanulmány szerzője elemzi a magyar népesség csökkenésének sajátos okait. Érdekes meglátása az, hogy mivel a temesvári mérnökképzés vesztett vonzásából, a Bánság nem töltődik fel évről évre székelyföldi egyetemi hallgatókkal, mint korábban. Továbbá:
• Beszűkül az anyanyelv használatának tere. Egyik faluban a kutatók azt tapasztalták, hogy a többségi lakosság még azt is rosszallja, ha a magyar fiatalok külön szüreti bált szerveznek.
• Lazuló kötődés az anyanyelvi közösséghez. Az iskolaváltás és a vegyes házasságok sokasodó esetei jelzik ezt a folyamatot.
• Az anyanyelvi tájékozódás visszaszorulása. Nem elég csak a magyar lapokból tájékozódni, és az emberek anyagi okokból egy idő után áttérnek a román sajtóra.
• Az egyház fontosságát az iskoláéval együtt kell említeni, de a vizsgált települések egyharmadában nincs helyben pap.
Hasonló következtetésekre jut tanulmánya végén Papp Z. Attila is. Mint írja: „A szórványlét nagyon szembetűnő sajátosságát tükrözi, hogy a megkérdezettek 65 százalékának van legalább egy olyan rokona, aki vegyes házasságban él... Az intézményekkel szembeni bizalom problematikájából külön figyelni kell az iskola háttérben maradására. A tanári szakma elértéktelenedett, az iskola elveszítette presztízsét. A szórványmagyarság megmaradása szempontjából ez azért veszélyes, mert nem egy sajátos intézmény térvesztéséről van szó csupán, hanem az anyanyelv, az anyanyelvi kultúra átadásának fórumáról.”

Ki a magyar? – tették fel a keresztkérdést Patrubány Miklósnak, a Magyarok Világszövetsége elnökhelyettesének az MTV 2 stúdiójában, azzal kapcsolatban, hogy ha lenne kettős állampolgárság a határon túli magyarok számára, azt kinek adhatják meg.
Alapos a gyanú, hogy ez a kérdésfelvetés a világon páratlan. Legalábbis közvetlen környezetünkben nem találunk példát arra, hogy a nagy nyilvánosság előtt akár elvileg, akár gyakorlatilag firtatnák a nemzetiség bizonyítékait. Szélsőbal vagy -jobb élclapokban igen, azokban George Pruteanu román gyökereit is megkérdőjelezik, de a televízióban és a parlamentben engedik megjátszani leghazafiúsabb érzelmeit. Fúró Gyulát az ultraszélsőséges România Mare hetilapban sem tették nemzetidegen-listára. Elfogadták nagyrománnak. Azt sem hallottuk soha, sem teleferében, sem politikai nyilatkozatban, hogy a határon túli románok iránti gondoskodást eredetbizonyítékokhoz kellene kötni.
Mi több, a történelem olyan példát is szolgáltat, hogy a polgártól egyenesen megkövetelték román származása bizonyításának teljes mellőzését, nehogy kiderüljön, hogy egy mukkot sem tud románul. Az 1920-as években lebonyolított földreform idején helyenként magyarul is közhírré tétették, hogy aki a továbbiakban román templomban dicséri Istent, annak osztanak, aki nem, az zsellér marad. A görögkeleti egyház nyilvántartásába került gazda azzal nyugtatta lelkiismeretét, hogy magában magyarul mormolta a Miatyánkot. Amíg el nem felejtette. Nagy tévedés, hogy az anyanyelv olyan, mint az úszás. Az általános beszédkészséget is teljesen el lehet felejteni, ha az ember nem gyakorolja; hosszú magánzárka után a rab csak makogásra képes. A földhöz juttatott magyar gazda gyermekeit pedig természetszerűen irányították olyan iskolába, ahol a hittant is románul tanították, és ezzel egy-egy család, falu, tájegység sorsa megpecsételődött.
Ilyen és hasonló módszerekkel töltődtek fel a romániai anya- és telefonkönyvek ilyen nevekkel, mint Hossu, Naghi, Sighiarto, Covaci stb., stb., és aki elverné a port azokon a kisembereken, akik engedték magukat átkeresztelni, az gondolatban próbálja ki magán: mit tenne ma munkanélküli családfenntartóként, ha egy perverz munkáltató részvényeket ajánlana fel azért, hogy álljon át egy új szektába?
A schengeni közeljövőben lenne egy nagy alkalom, hogy az anyaország adna valamit mindazoknak, akik magyarok akarnak lenni, és akkor rögtön felnagyítódnak a gyakorlati problémák. Például annak eldöntése, hogy ki a magyar. Eddig a kisembernek mindig csak adnia, áldoznia kellett azért, hogy magyar maradhasson, most az egyszer kaphatna valamit, ha magyar maradt, vagy újra magyar akarna lenni. És akkor az anyaország aktuális vezetői azt a fáradságot sem veszik, hogy megoldják a kettős állampolgársággal járó, állítólag súlyos gyakorlati problémákat. Nem kell ez a lehetőség? Nem eurokonform? Ugyan! Minden nemzet nyújt valami többletet saját tagjainak, és ezért a természetes gesztusért még egy országot sem rúgtak ki az Európai Unióból.
Ha gyarapodásáért vagy legalább fennmaradásáért a magyar nemzet feleannyit sem mer megtenni, amennyit a román nemzet évszázadunk folyamán ismételten megtett, sőt napjainkban nemzetközi egyezményeket semmibe véve elkövet – például betelepítésekkel változtatja a Székelyföld etnikai szerkezetét –, akkor Hossu, Naghi, Sighiarto, Covaci polgártársunknak mi magunk javasoljuk: maradjanak abban a templomban, ahova őseik kényszerből átvezették őket. Az jövősebb templom. És különben is, ugyanúgy megkapják majd tíz évre érvényes utazási vízumukat, mint Hosszú, Nagy, Szíjgyártó, Kovács, akiknek inkább nem kellett ingyen föld, csak hogy magyarok maradhassanak.

Kivételesen egy darabig eltekinthetnének a romániai magyarság gyalázásától a parlamentben, a sajtóban, a televízió ama bizonyos kereskedelmi részében, ugyanis ha mi nem lennénk, akkor Kovács László magyar külügyminiszter késedelem nélkül teljesítené az osztrák belügyminiszter kérését, vagyis bevezetné a vízumkötelezettséget Romániával szemben.
Persze egyáltalán nem biztos, hogy a mi puszta jelenlétünk óvja meg ettől a megalázástól közös hazánk polgárait. A schengeni jövőben valami biztosan megváltozik, ezért a magyar diplomáciának előbb-utóbb lépnie kell, a választási kampányban pedig jól jönne, ha most tenné meg az emberiség számára kicsiny, de magyarországi léptékhez mérten óriás lépést. Bizonyos magyarországi szavazók szemében a románok – értsd: erdélyi magyarok és más nemzetiségűek – vízumkötelezettsége állítólag javítaná a nagyon robbanékony közbiztonságot. Ám akkor robbanna egy másik probléma: a kettős állampolgárság határozott követelése a határon túl élő magyarok számára. Kovács László azonban inkább a világ minden kínai, arab, ukrán stb. világpolgára előtt megnyitná Magyarország határait, robbantgassanak kedvükre, csak kettős állampolgárságról ne halljon.
Végső soron tehát a legelszántabb magyargyűlölők, akik hevesen elítélik az osztrák kérést, tehát szeretnek könnyedén utazni Magyarországra, nemcsak a magyarok romániai jelenlétének, hanem a kettős állampolgárság ötletének köszönhetik a kedvezményes bánásmódot. Hiába, átmeneti korszakunk tele van paradoxonokkal.

Felemás érzésekkel maradhattak a csütörtöki csendes tüntetés után a Tehnofrig egykori dolgozói, akik végkielégítésüket várják.
A helyi tévéhíradóban előbb a munkaügyi hivatal illetékese azt mondta, hogy nem jogosultak több havi fizetésre, mert nem kollektív elbocsátás alanyai, majd Buchwald Péter alprefektus azt állította, hogy mégis tömegesen bocsátották el őket, de most Bukarestben éppen nem olyan a hangulat, hogy intézkedni lehetne. Buchwald Pétertől megkérdeztük, mire alapozta derűsebb nyilatkozatát.
– A vonatkozó kormányrendelet értelmében lényegtelen körülmény, hogy egyik nap tíz, másik nap öt, harmadik nap további tizenöt munkást bocsátanak el. Ha az Állami Vagyonalap által jóváhagyott üzemátszervezési terv szerint a létszámcsökkentés meghaladja az összlétszám 10 százalékát, akkor jár a végkielégítés, vagyis a jogfolytonosságtól függően 6, 9 vagy 12 havi fizetés. Egyes vállalatokban azt a látszatot akarják kelteni, hogy nincs tömeges elbocsátás, szakaszosan továbbítják a munkakönyveket a munkaügyi hivatalhoz. Teljesen érthetetlenül és indokolatlanul, hiszen a végkielégítést nem vállalati keretekből fizetik. Ezt a problémát a Társadalmi Egyeztető Tanácsban már tisztáztuk, megállapítást nyert, hogy a Tehnofrig jóváhagyott átszervezési tervében az elbocsátások összege meghaladja a 10 százalékot, tehát a végkielégítéshez való jog vitán felül áll. Ám a munkaügyi hivatal nemcsak a megyefőnökségnek, hanem a munkaügyi minisztériumnak is alá van rendelve, Bukarestből pedig egyelőre ellentétes utasítást kapott. Most az kellene, hogy a kormány és a szakszervezetek kapcsolatáért felelős államtitkár közbenjárjon a szakminisztériumnál az ügy rendezéséért, de ez az államtitkár még nincs kinevezve. Erre utaltam, hogy Bukarestben most nem olyan a helyzet... A tévéhírekből egyébként azt a véleményemet is kivágták, hogy a csütörtöki tüntetésre semmi szükség sem volt, nem vitte előbbre az elbocsátottak ügyét, és a Társadalmi Egyeztető Tanácsban különben is már létrejött a tiltakozó munkásokat kielégítő megállapodás.

Aki nem retteg, kimondja
Akik nincsenek megfélemlítve, kertelés nélkül kijelentik, hogy egyetértenek a kettős állampolgárság gondolatával, viszont annak megvalósításáról nincs elképzelésük, mert azt a választott vezetők, illetve külföldi utakon tapasztalatot gyűjtött, fizetett szakértők feladatának tartják.
Pálfi Zoltán, az RMDSZ megyei szervezete titkárának megfigyelése szerint a tagságot élénken foglalkoztatja a kettős állampolgárság ügye. Bár a napokban, tekintettel az ünnepekre, nem volt nagy a forgalom a székházban, aki betévedt, fontosnak tartotta kifejteni véleményét a felvetéssel kapcsolatban, és kivétel nélkül mindenki helyeselné a kettős állampolgárság bevezetését. Általános a vélekedés, hogy az RMDSZ egyes vezetői elsiették állásfoglalásukat.
Papp Sándor, az RMDSZ Egeres körzeti elnöke a sajtó jelenlétében leszögezte, hogy véleménye szerint Verestói Attilának nem volt joga a tagság nevében nyilatkozni. Például az egeresi elnöktől és tudomása szerint az egeresi magyar lakosoktól senki sem érdeklődött a kettős állampolgárságról. Bezzeg – mondta – választások előtt a képviselőjelöltek egymásnak adták a kilincset, és úgy tettek, mintha a választók óhaja számukra szent. Arra a kérdésre, hogy miként képzeli el a megvalósítást, Papp Sándor úgy válaszolt, hogy fogalma sincs és nem is gondolkozik rajta, mert nem az ő feladata. Ilyen kérdések megoldásáról gondolkozzanak azok, akiket a tagság csúcsvezetőségbe választott, akik járják a külföldet és ismerik más országok tapasztalatait, illetve a szakértők, akiket alkotmány- és törvényismeretért fizetnek.
Kónya Tibor palatkai református lelkipásztor, aki birtok-visszaszolgáltatás ügyében járt a kolozsvári székházban, megjegyezte, hogy nemrégiben Budapesten a Határon Túli Magyarok Hivatalának és a politikai államtitkárságnak a szervezésében volt egy értekezlet az egyházak kulturális és gazdasági szerepéről, és akkor Tabajdi Csaba kitért a kettős állampolgárság kérdésére. Szerinte az hátrányos volna, mert a Magyarországgal szomszédos országok megvonnának bizonyos támogatásokat a kettős állampolgárságú kisebbségtől, mondván, hogy forduljon az anyaországához. Ezt a véleményt Kónya Tibor nem osztja. Az a bizonyos féltett támogatás nem olyan nagy, hogy érdemes lenne megvonni. Viszont szerinte a kettős állampolgárság lehetővé tenné a kiutazást az erdélyi magyarok számára, bárhogy alakuljanak az európai szövetségi határok, és biztonságot nyújtana bizonyos túlkapások ellen. Hívei is hasonlóképpen vélekednek, bár nem mindenki mondja ki. Akit valamilyen formában megfélemlítettek, az elrejti gondolatait. Kónya Tibornak nemrég mesélte el egy nagyon idős asszony, hogy a háború után őt a bevonuló román katonák ki akarták végezni, mégpedig perverz kínzások közepette: szekerével felvitték egy dombtetőre, ahonnan le akarták gurítani. Egész életében hallgatott erről a borzalomról, nehogy kínzói visszatérjenek. A kettős állampolgárság helyeslőinek napjainkban ilyen retórzióktól nem kell tartaniuk. Legalábbis amíg el nem albanizálódunk vagy szerbiásodunk.

Kiváló téma ütötte fel a fejét a szociológiai kutatók számára. Tiszta csoda, hogy nem estek neki azonnal, nem kértek (vagy ahogy szalonképesen manapság kifejezik: nem pályáztak) pénzt valamely alapítványtól erre a célra. Fel kellene mérni az erdélyi román lakosság soraiban, mit szólnának ahhoz, ha magyar nemzetiségű honfitársaik kettős állampolgárságot kapnának. Erre azért volna szükség, mert egyes RMDSZ-vezetők azonnal úgymond ráéreztek, hogy a „rendkívüli” előjog ellenérzést váltana ki a többségből, és a továbbiakban nem lehetne küzdeni az egyenlő jogokért (mintha eddig, a kettős állampolgárság állítólag zavaró tényezője nélkül, annyi egyenlő jogot vívtak volna ki, hogy már nem fér a padláson).
Természetesen nem mindegy, hogyan teszik fel a kérdést a megkérdezendő alanyoknak. A Bolyai egyetemmel kapcsolatban ilyen téren gazdag negatív tapasztalatra tettünk szert. Ha a szociológusok nagyon törik magukat, azt is képesek kimutatni, hogy számunkra sokkalta jobb a multikulturális állampolgárság, de ilyen kutatgatásokra már nem vagyunk kíváncsiak. Most tényleg jó volna tudományosan tudni, miért fájna más nemzetiségű polgártársainknak, ha megannyi keserűség után némi örömben lenne részünk.
Mert ha váratlanul, legmélyebb álmunkból felzavarva megkérdezné tőlünk valaki, kifogásoljuk-e a szlovákok állampolgári kettősségét vagy a horvátok kettős állampolgárságát, őszintén be kellene vallanunk, hogy nem. Mert először is: semmi közünk sem lehet ahhoz, hogy egy másik anyaország mivel ajándékozza meg határon túl élő nemzettagját. Hogy nézne ki, ha követelnénk, hogy a romániai németekkel fizettessenek vízumdíjat a német hatóságok, vagy hogy a román állampolgárok ne sétafikálhassanak egyszerű személyi igazolvánnyal, határátlépési benzinilleték lepengetése nélkül Besszarábiába?
A keleti határ légiességével kapcsolatban a megkérdezett alanyok azt mondhatnák, hogy az egyenjogúság azt jelenti, hogy mi is bármikor átmehetünk könnyedén a Moldovai Köztársaságba. Csakhogy nekünk ott sem rokonunk, sem ismerősünk. Mit kezdjünk azzal a joggal, amelyet másnak találtak ki? Ugyanolyan, mint az anyanyelvi oktatás lehetőségének helyettesítése azzal az egyenjoggal, hogy országunkban mindenki tanulhat románul.
A szociológiai interjúalanyok felvethetnék, hogy a kettős állampolgárban nem lehet olyan nagyon megbízni. Ezt a kérdést is érdemes lenne kifejteni, hogy ugyan bizony miért, hiszen azok a bankároknak meg üzletembereknek nevezett sikkasztók, akiknek nyomát idehaza bottal, külföldön pedig Interpollal ütik évek óta, vegytiszta román állampolgárok. Hasonlóképpen kettős állampolgársággal nem rendelkező politikusaink némelyikében, például akik kormányválságokat robbantgatnak, ugyanbizony miért bíznánk jobban, mint egy becsületes kettős állampolgárban?
Azon is érdemes lenne elgondolkoztatni a felmérésbe bevont alanyokat, hogy a többségi bizalmatlanság leghátborzongatóbb megnyilvánulása mindenkor a saját állampolgár ellen irányult. Antonescu a román zsidókon merte elkövettetni gaztetteit. A szocialista munkatáborozás korában román állampolgárságú németeken és magyarokon gyakorolták a közönséges ember fegyverét, a bosszút, és Szlovákiából korántsem kettős állampolgárságú magyarokat telepítettek át Magyarországra, illetve a csehországi hegyek közé. A kettős állampolgárság, ugye, ha az indulatok semlegesítőjének tekintjük, még az agresszív hajlamú többségnek is hasznos lehet: utóbb kevesebb bűncselekménnyel számoltatják el az esetleges nemzetközi törvényszékek.
Tovább nem találgatjuk a lehetséges problémafelvetéseket. Komolyan: nem tudjuk, nem tudhatjuk, mi bukkanhat a felszínre egy ilyen kutatás nyomán. Ha tudnánk, nem kellene elvégezni a felmérést. Olyan ez, mint a határon túl élő magyarok és a magyar állam jogviszonyáról tervezett össznemzeti vita. Amíg le nem zajlik, és nem látjuk világosan, mit hoz számunkra a schengeni jövő, azt sem tudjuk, hogy nekünk a kettős állampolgárság, az állampolgári kettősség, vagy valami más lenne jó.
Egy dologban azonban már most biztosak lehetünk: a megkérdezett románok tájékozottabb része felvetheti, hogy minek nekünk kettős állampolgárság, ha maga az RMDSZ sem akar róla hallani. És ettől elakad a szavunk. Mert ha valamiről önként, meggondolatlanságból, első felindulásból vagy homályos cél elérésének reményében, megalkuvásból leteszünk, azt utóbb szinte lehetetlen elfogadtatni. Szemberöhög a világ.
Még tiszta szerencse, hogy a kettős állampolgárság ügyében bárhogy alakuljon az össznemzeti vita, a döntés majd a magyar állam jogkörébe tartozik, és ha az anyaország valamilyen jogot megad a határon túl élő magyaroknak, az a mindenkori RMDSZ-vezetéstől függetlenül érvényes lesz.
Ellenben – ha már felmérési témáknál tartunk – azt is érdekes volna számszerűsíteni, hogyan alakulna az RMDSZ népszerűsége egy előrehozott választáson, ha a listavezetők hevesen elítélik a külföldön élő magyarok és az anyaország közötti jogviszony rendezésének kísérletét. Nem egyébért, de a megyei szervezethez betoppanó emberektől mostanában ilyen hangokat lehet hallani: miért van az, hogy csak választások idején kíváncsi a magas vezetőség az egyszerű tagság véleményére?!

Heves ellennyilatkozatok, elhatárolódó állásfoglalások, hírmegerősítések és cáfolatok sora követi a Magyarok Világszövetsége Választmányának legutóbbi gyűlését. A közvélemény végül is tudni szeretné, pontosan milyen összefüggésben vetődött fel a kettős állampolgárság. A választ Patrubány Miklóstól, az MVSZ elnökhelyettesétől kértük.
– Az MVSZ választmánya tárgyalt a határon túl élő magyarok és a magyar állam jogviszonyáról, arról, hogy a külföldön élő magyarok alanyi jogon kaphatnának magyar állampolgárságot. A választmány döntése pontosan úgy szól, hogy a magyarországi választási kampány lejárta után erről a problémáról az MVSZ összmagyar vitát kezdeményez.
– Az, hogy az MVSZ máris követeli a külföldi magyarok kettős állampolgárságát, elhangzott-e, vagy szerepel-e valamely dokumentumban?
– A Világszövetség csak a választások után tartja időszerűnek a kérdés megvitatását. Éppen ezért fölöttébb furcsa, hogy körvonalazott elképzelés még nem került nyilvánosságra, de a félremagyarázások már elkezdődtek. A legnagyobb csúsztatás az az állítás, hogy a kettős állampolgárság nem létezik a gyakorlatban. Elég csak a horvát példára hivatkozni: az ország 4 millió állampolgárán kívül további 4 millió horvát nemzetiségű polgár folyamodhat horvát okmányokért, és a horvát parlamentbe 12 külföldi jutott be. A másik félrevezetés az, hogy hivatkoznak az Európai Unió kikötéseire. Az EU-csatlakozás során Magyarország az egyik fél, amelynek pontosan ismernie és érvényesítenie kell érdekeit. Csatlakozási feltételeket nemcsak az igénylő féllel szemben kell támasztani, hanem a másik félnek, az EU jelenlegi tagállamainak is meg kell hallgatniuk a csatlakozó elvárásait. Egyáltalán nem mellékes körülmény, hogy néhány EU-tagállamnak oroszlánrésze volt a magyarság európai szétszóratásában.
– Milyen jogokat és kötelességeket vonna maga után a kettős állampolgárság?
– Erről csakis az össznemzeti vita után fogok véleményt mondani. Az MVSZ ebben a pillanatban nem kapudöngető, hanem vitakezdeményező.
– Addig is nagyon idegesítő arra gondolni, hogy a kettős állampolgárnak állítólag majd el kell döntenie, hol teljesítsen katonai szolgálatot. Ez a kérdés a legelső gyors reagálásokbanélesen felvetődött.
– Korainak tartom az állásfoglalást, de engedek. A létező gyakorlat szerint – ott, ahol ez felmerült – a kettős állampolgársággal rendelkező személyek lakhelyük országában teljesítenek katonai szolgálatot. Elvünk különben most is az, hogy a fiatalok szülőföldjükön legyenek katonák. Például a székelyeket ne vigyék Olténiába és a dobrudzsai fiatalokat se tegyék ki a honvágy kínjainak Szatmár vidékén.
– Ha már itt tartunk, beszélhetnénk a többi kötelezettségről is. A szlovák kettős állampolgárnak...
– A szlovák törvény nem szól kettős állampolgárságról.
– Akkor nevezzük állampolgári kettősségnek. A lényeg az, hogy a külföldi szlovák polgár szlovákiai státusában elő sem fordul az a szó, hogy kötelesség.
– Ám a külföldi szlováknak alanyi joga van szlovákiai munkavállaláshoz, ez pedig annyit jelent, hogy kereseti adót fizet. A gyakorlat máris választ ad arra a súlyos kérdésfelvetésre, hogy a kettős állampolgár hol adózzon. Természetesen ott, ahol jövedelmet valósít meg vagy szociális juttatást élvez. Ha mindkét országban dolgozik, akkor mindkettőben adózik. A kettős adózás azonban nem közvetlenül fakad a kettős állampolgárságból, tehát nem kell ilyesmivel ijesztgetni az embereket. De mindkét kérdés feszegetése egyelőre tárgytalan, mert egyáltalán nem biztos, hogy az összmagyar vitában a kettős állampolgárság gondolata kerekedik felül. Lehet, hogy más módon rendezhető a külföldi magyarok jogállása. Valamit mindenképpen tenni kell, hiszen a jelenlegi magyar törvénykezés még a külföldön tartózkodó magyar állampolgároknak sem ad szavazati jogot. Ezzel a joggyakorlattal Magyarország szinte egyedül áll Európában.
– A kettős állampolgárság legnagyobb mumusa a kivándorlás. Sőt, felmutatták a népességkilakoltatás rémét. Például a szlovák állampolgársági kettősségből származott-e valahol retorzió?
– Nem tudok róla. De ez betudható a számbeli arányoknak is. Magyarországon, Kárpátalján, Romániában kevés szlovák él, úgy is mondhatnánk, a hatóságokat nem bosszantja annyira, hogy két országban érzik otthon magukat. Viszont a Csallóközben lehet, hogy felerősödnének a hangok, hogy a magyarok menjenek haza a másik hazájukba. Erre már volt példa a történelemben. Bár napjainkban hatósági lakosságáttelepítés szinte elképzelhetetlen. Ennél valóságosabb az önkéntes áttelepülés veszélye. Egyesek szerint a Kárpát-medencében teljes régiókból tűnne el a magyar népelem. Mások szerint viszont Erdély és Kárpátalja magyar települései éppen akkor néptelenednek majd el, ha az itt élő magyarok tömegeiben a Magyarországtól és Európától való elszakadás előérzete tovább erősödik. Így is aggodalomra ad okot a kivándorlás, a tehetségesebb magyar fiatalokat alig tudjuk Erdélyben tartani, de ha lehúzzák előttük a schengeni vasfüggönyt, úgy fogunk szétszóródni a világban, mint a pelyva.
– Vajon az erdélyi magyarság kivándorlási veszteségeit mennyiségileg nem pótolná az, hogy végre valami kézzelfogható dologért, nemcsak lelki megfontolásból, hanem anyagi szempontból is érdemes volna Erdélyben magyarnak lenni?
– Van már erre egy hazai példa. Igaz, csak kicsiben. Horvátok mindössze néhány faluban őrizték meg nemzetiségüket. Nos, miután a romániai horvátok megkapták kettős állampolgárságukat, a szomszédos településeken lázas családfakutatás indult meg. Keresik a horvát ősöket azok, akik tegnap még nem akartak emlékezni származásukra. Gazda Árpádnak az Erdélyi Naplóban közölt riportjában olvashattuk, hogy a horvátok által lakott hét falu, amióta lakosai horvát útlevéllel járhatják Európát, gazdaságilag látványosan fellendült. Az emberek Olaszországban dolgoznak, a pénzt hazahozzák és építik falvaikat. Elképzelhető, hogy hasonlóképpen a magyar útlevél megszerzésének a lehetősége fékezni tudja az asszimilációt, sőt, disszimilációs folyamatot eredményezhet.

Kedvező elbírálást ígérnek a megyei tanácsban
Pálfi Zoltán megyei tanácsos, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének titkára tovább puhatolózott a kisvállalkozásokat sújtó új adórendszerről, és értesülései biztatóak. Fenntartja álláspontját, hogy a működési engedélyeket nem tanácsos visszaadni, viszont a reális adókiszámítást igénylő kérvényeket mielőbb be kell adni a megyei tanácshoz és az adóhivatalhoz.
Ez azért fontos, mert bár az új adórendszert kormányrendelettel vezették be, a kisvállalkozások adója a helyi költségvetésbe folyik be, és a megyei tanács önállóan dönthet ebben a kérdésben. A kérvényekkel megindokolt esetekben eltekintenek a kormányrendelet táblázata alapján megszabott összegtől, amely Kolozs megye illetékesei szerint is túl magas, megkérdőjelezi a kisvállalkozások jövedelmezőségét, és az adómorál emelése helyett feketemunkára ösztönöz.
Pálfi Zoltán akkor beszélgetett erről Serban Gratiannal, a megyei tanács alelnökével, amikor a költségvetésről tárgyaltak, újabb tartalékok után kutatva útépítéshez és -javításhoz, gázvezetékhez. A közhasznú befektetések kereteinek bővítéséhez igényelik a képviselők, szenátorok, miniszterek közbenjárását központi intézményeknél, és igyekeznek reálisan felmérni a megyei bevételeket. A magán- és családi vállalkozóktól származó adóbevételek kapcsán vetette fel az RMDSZ-titkár a Szabadság olvasói által is jelzett visszásságot, hogy egy kisvállalkozó bármilyen körülmények között – például betegség miatti kiesés, válság okozta üzleti pangás stb. esetén is – feltételezett bevétel alapján adózik. A megyei tanács alelnöke is azon a véleményen van, hogy ezt a határozatot nem szabad gépiesen alkalmazni, az érdekeltek tegyék le a megyei tanácshoz és az adóhivatalhoz a fellebbezést idei adókivetésük ellen. Amely mellesleg már az első évnegyedre is érvényes lenne, hiszen a kormányrendeletet decemberben fogadták el.
A megyében összesen – városon és falun – 7812 magán- és 2456 családi vállalkozást tartanak nyilván. Ha feltételezzük, hogy egy vállalkozás egy átlagos család négy személyét tartja el, akkor mintegy 40 000 ember létfenntartását veszélyeztetné a kormányrendelet merev alkalmazása. Mi több, a vállalkozókat arra ösztönözné, hogy a már kialakult megrendelői körüknek iparengedély nélkül dolgozzanak tovább, így a megyei tanács költségvetése az eddigi szerényebb, de biztos adóbevételtől is elesne. Az iparengedély nélküli iparűzést azonban senkinek sem ajánljuk. Az adóbevételek csökkenésekor a „fináncok” nagyon megélénkülnek, a legrafináltabb módszerekkel nyomozzák ki az adócsalókat.
Pálfi Zoltán még felhívta a figyelmet, hogy több kisvállalkozó az eddiginél is kevesebb adót fizethet, ha figyelmesebben elolvassa a működési feltételeket. A napokban beszélgetett egy 70 éves vállalkozóval, aki nem tudta, hogy tekintettel korára, 50 százalékos adókedvezményt kérhet.

Várható a magyarországi kormánypártok és a Határon Túli Magyarok Hivatalának ellenérzése a kettős állampolgárság bármilyen formában történő felvetésekor, de ekkora hüledezésre csak az lehet a magyarázat, hogy választások előestéjén igen erősen beprogramozták maguknak a határon túli magyarellenességet. Ezzel szavazatokat lehet nyerni bizonyos magyarországi rétegekben, amelyeket évek óta hülyítenek azzal, hogy erdélyi, felvidéki, délvidéki magyarok elveszik a kenyerüket, csökkentik életszínvonalukat stb.
Azt mondta Kovács László külügyminiszter, hogy az ötlet elképesztő. Nem kellett volna első felindulásában sértegetni a moldvaiakat, például, akik a magyar külügyminiszter szerint képtelenség jogalanyai. Mert mi az elképesztő abban, hogy a Prúton túli polgárok személyi igazolványukkal jönnek át a határon, nem fizetnek benzinfejpénzt (de Băsescu-útadót sem!), amikor pedig hazatelefonálnak Besszarábiába, nem nemzetközi, hanem csak településközi díjat fizetnek. Nemcsak a Moldovai Köztársaság, hanem Szlovákia és Horvátország minden külön nemzetközi értesítés nélkül megvalósította azt a jogszokást, amelytől az átlagpolgár kettős állampolgárnak érzi magát. Kinek kellene ennél több? Kinek kellene például kettős szavazati jog?
Teljességgel értelmetlen Kovács Lászlónak ez az értetlenkedése is, hogy hol kell majd gyakorolni a szavazati jogot. Benne van minden normális választási törvényben: ahol a polgár lakik. Ha kettős állampolgár, és nem anyaországában, hanem fogadó vagy fogadott országában él, akkor természetesen ott szavaz. A már elég sok kettős állampolgársággal rendelkező magyarországi lakos ne is jöjjön ide szavazni, mert még visszaválasztaná nekünk Iliescut. Aki nem ismeri a helyzetet, könnyen melléfog. (Lám Horn Gyula a román–magyar alapszerződésnek tulajdonítja az RMDSZ kormányzati szerepvállalását. Annak a „megherélt” dokumentumnak, amelyen Iliescu aláírása virít.) A besszarábiai polgárok sem törik össze magukat, hogy Romániában szavazzanak, és jól teszik, ne építtessék velünk is vissza a szocializmust. Ennek megfelelően mi sem óhajtunk vezetőket választani Magyarország népének. Nem mi éreztük a bőrünkön a Kádár-korszak megtorlásait, nem tudhatjuk, mennyit lehet azokból megbocsátani.
És az is műfelháborodásnak tekinthető, hogy el kellene előbb dönteni, melyik országnak adózzanak a kettős állampolgárok. Természetesen annak, amelyik elfogadja szavazatát. Például mi sem követelhetjük meg a Prúton túli polgároktól, hogy alávessék magukat Băsescu polgárzaklató ötleteinek. Ők biztosan nem szavaztak a Demokrata Pártra.
Egyszóval a közvetlen környezetünkben már megvalósított kettős állampolgárság tapasztalata bizonyítja, hogy a probléma roppant egyszerű, túlbonyolítása azoknak a műve, akik hallani sem akarnak a határon túli magyarok iránti rokoni érzelem legalább olyan méretű táplálásáról, ahogyan a román hatóságok ápolják a besszarábiai románokkal fenntartott kapcsolatot.
Más szempontból is érdekes volt a Magyarok Világszövetségének a tesztje, ha úgy tetszik, idegpróbája. A leghevesebben az úgynevezett mérsékeltek reagáltak a kettős állampolgárságot emlegető javaslatra. A mérsékeltek által szélsőségesen radikálisoknak nevezett pártok ellenben megfontoltan, körültekintően nyilatkoztak. Például: előbb látni és tanulmányozni szeretnék a dokumentumot. Meg hogy a kettős állampolgárság mellett más lehetőségeket is jó volna felkutatni. Külön említésre méltó a Fidesz Magyar Polgári Párt állásfoglalása, miszerint a külhoni magyarokat nem kellene turistákként kezelni Magyarországon, meg aztán roppant kíváncsi az RMDSZ-vezetők véleményére.
Az RMDSZ-ben is élesen kirajzolódott a határvonal. A szélsőségesen ultramérsékeltek úgy szöktek fel a kettős állampolgárság hallatára, ahogyan Pruteanu csípésére kellene reagálniuk, ellenben a radikálisoknak becézett és minden alkalommal kisebbségnek beskatulyázott RMDSZ-politikusok vagy kivárnak, vagy úgy nyilatkoznak, hogy a javaslatot érdekesnek tartják, meg továbbgondolják, meg minden. Érdekes a szerepcsere.

Következik a rendszerezés
Lejárt a kérvénybenyújtási idő, következne a föld- és erdőkimérés. De hol állunk még attól!?
Alkalmunk adódott elkísérni egyik felügyelői körútján Budai Bélát, a megyefőnök ellenőrző testületének tagját, és betekinthettünk a szövődményekbe, amelyek hosszas aktatologatást, civakodást, nem ritkán pereskedést idéznek majd elő.
A községben, ahol az ellenőr szúrópróbázta az elfogadott kérvényeket, azzal kezdte a polgármester, hogy sokkal több földet igényelnek vissza az emberek, mint amekkora a határ. Na, akkor lássuk az irattartókat. Irattartókat? Ja, azok nincsenek, egy tömbbe fűzték a kérvényeket. Pedig a külön dossziékat nem luxusból emlegették a felkészítőn. Tisztázódik, hogy most milyen egyszerű volna, ha kétféle irattartókba gyűjtik a kérvényeket: az egyik féle dossziéba az élő tulajdonosok kérvénye került volna, a másik félébe az örökösök igénylése. Az utóbbiba kellett volna tenni minden olyan kérvényt, amely ugyanazon földterületen osztozik. A megzavart tulajdonviszonyokban ugyanis nagy az örökösödési zürzavar. A vagyonukból kiforgatott emberek nem hagyakoztak, úgy hunyták le a szemüket, hogy nem is remélték, utódjaik valaha visszakapják a téesztől vagy az állami gazdaságtól a földet vagy az erdőt. A törvény szerint minden utód jogosult legtöbb 50 hektár termőföldre, illetve 30 hektár erdőre, ám a leszármazottak összesen nem kérhetnek többet, mint amennyit elhunyt ősük annak idején birtokolt.
Most hatalmas munka következik, amíg az örökösök kérvényeit egymás mellé helyezik, az igényelt földeket összeadják és összevetik a néhai tulajdonos vagyoni kimutatásával, hogy kiderüljön, kik akarnak takarójuknál hosszabbat nyújtózni.
Tovább bonyolítja a helyzetet néhány érvénytelen elismervény. A háború utáni zavaros időkben kocsmai megállapodással is cserélt gazdát termőföld, az ilyen adásvételi kézi bonnak nincs joghatása, de ha a visszaigénylő két tanúval igazolni tudta a valamikori tulajdonát, a kérvényt el kellett fogadni. Ám az illető földterületet annak az örököse is igényelheti, aki a telekkönyv szerinti tulajdonos maradt egészen a föld állami vagy szövetkezeti elkobzásáig. Ilyen esetekben az érvényes okirat dönti el a tulajdonjogot, viszont ha ebbe nem törődik bele a jogszerűtlen adásvételi szerződés birtokosa (akinek apja vagy nagyapja tényleg kifizethette a föld árát), kezdődhet a törvényszéki hercehurca.
Budai Béla még futólag belelapoz az irdatlan kérvénytömegbe és felfedez egy halom pontatlanságot. Például nem találnak az iktatókönyvi sorszámok a kérvények számával. Ez is jócskán megnehezíti a visszakeresést. Majd egy érdekes kérvény sorsáról érdeklődik: a polgármesteri hivatal letette-e visszaigénylését a községi erdőért? A válasz: kapkodás levegőért. De hát nem volt erdőtulajdonos a község? Miből adott fát az embereknek, ha nem abból az erdőből, amelyet 1985-ben át kellett adnia a Romsilvának? De igen, volt községi erdő, csak hát... Egyszóval megfeledkeztek róla. A polgármesteri hivatalnak az utolsó napon kellett elfogadnia saját visszaigénylési aktacsomóját.
A könyvviteli lazaságokért nem állítjuk pellengérre az illető községet, ilyesmi majdnem mindenütt előfordulhat. És ami a legszomorúbb: ebben a nagy politikai bizonytalanságban könnyen megeshet, hogy a sziszifuszi munkának nem lesz végeredménye. Elég ha egy be- és kiszámíthatatlan koalíciós partnernek hirtelen kifogásai támadnak, és a földvisszaszolgáltatás meggátolása érdekében összefog az ellenzékkel.

Szemfüles kolozsvári újságírók felkapták a hírt, hogy bizonyos óceáni halféleségekben valami nyű van, amely belekapaszkodik az emberi bélcsatornába és csak műtéti úton távolítható el onnan. Vajon ki szeretné összevágatni magát? Úgyhogy az elfekvő készlettől városunk halasboltjai előtt nemsokára olyan fertelmes halszag lesz, mint a Malomárok környékén.
Ezt a problémát úgy is meg lehetett volna oldani, hogy a rendszeres fogyasztóvédelmi felügyelet idejekorán felfedezi a nyüvet, a fertőzött árukészletet azonnal és feltűnésmentesen megsemmisítteti, és a lakosságot nem kergeti pánikba.
Ezért alapos a gyanú, hogy valakik be akartak tartani a halkereskedőknek.