Nits Árpád

Van ellenszer
Február 19-én a megyei tanács határozatot fogadott el a kisiparosok, utcai árusok és fuvarosok feltételezhető évi jövedelméről, amelynek megfelelően adózniuk kell. Az intézkedés „eredményre”: sok vállalkozó működési engedélyének visszaadását latolgatja.
Szathmáry Ferenc műköszörűs például, aki panasszal fordult szerkesztőségünkhöz, otthonában berendezett kis műhelyében tavaly 1,9 millió lej bevételt valósított meg, 400 ezer lej anyagi ráfordítással, tahát 1 500 000 lej tiszta nyereség után fizetett 225 000 lej adót (kedvezményesen, mert nyugdíjas). Idei feltételezett jövedelme 10 millió lej lenne, amiért az adó meghaladná a 2 millió lejt, ezt a nyugdíjas kedvezmény csökkentené ugyan, de korántsem a realitás szintjére.
Nemcsak Szathmáry, hanem a környék több kisiparosa eltökélte, hogy április 1-jéig, az újabb negyedév kezdete előtt visszaadja iparengedélyét.
Pálfi Zoltán megyei tanácsos határozott véleménye:
– Azt senki se tegye. Inkább adjon be kérvényt a megyei tanácshoz, amelyben feltünteti tavalyi forgalmát és adózott jövedelmét, amelytől a legtöbb esetben nagyon távol áll az idei feltételezett forgalom, és kérje, hogy a valós jövedelméhez mérten számítsák ki adóját.
– Ha ilyen egyszerűen el lehet kerülni egy kisvállalkozó-nyomorító rendelet hatását, azt miért fogadták el a megyei tanácsban? Egyáltalán miért fogadnak el ilyen kétes értékű határozatokat?
– Nem a megyei tanácsban született meg az ötlet, a pénzügyminisztériumtól kaptuk az utasítást, hogy ezután a táblázatnak megfelelően vesse ki az adót a megyei pénzügyi hivatal. Az RMDSZ-tanácsosok nem szavazták meg a határozatot. Nem szavaztunk ellene, mert, úgymond, az RMDSZ is a kormánykoalícióban van, nem szavazhatunk saját kormányunk ellen, hanem tartózkodtunk. Megszavazta viszont az ellenzék, az RNEP, az RTDP, az agrárpártos, a nagy-romániás tanácsos.
Biztosan nem járja meg az a kisiparos, aki átcsúszik a következő negyedévbe? Nyugodt lélekkel állíthatjuk, hogy nem nyúzza meg az adóhivatal, ha reális adófelmérési kérvényét idejében benyújtotta a megyei tanácshoz? Kétségeinkre Pálfi Zoltán azt mondta, még biztosabbak lehetünk, ha Takács Gyula tanácsos, a pénzügyi szakbizottság tagja is véleményt mond.
– Pálfi Zoltán véleménye helytálló – mondotta Takács Gyula –, azzal egészíteném ki, hogy a kérvényt a pénzügyi hivatalhoz is be kell nyújtani. És a nyugtatömböt továbbra is használni kell. Azzal később is igazolni lehet a reális forgalmat, a kieséseket, amelyek év közben betegség vagy családi okok miatt bekövetkezhetnek.

Napjaink eseményei újfent bizonyítják annak a tételnek a helyességét, hogy nagyon életképes lenne egy magyar–román monarchia vagy köztársaság. Természetesen csak abban az esetben, ha az államszövetségben a magyar fél adná a belpolitikusokat, a román komponens pedig lefedezné a diplomáciai feladatköröket.
E tétel igazságát a történelem már számtalanszor igazolta. Egy kudarcos külpolitika nyomán az ország, ugye, zsugorodik, viszont ha jó a diplomáciai tevékenység, akkor kigömbölyödik. Elég egy pillantást vetni a térképre, és akkor ezt a témát nem érdemes túlbeszélni.
Ezzel szemben óriási belpolitikai siker, ha egy körbemetélt ország nem vérzik el, sőt minden mutatószám tekintetében felülmúlja kikerekedett szomszédját, miközben az szinte folytonosan a bőség zavarával küszködik. A statisztika ezt a jelenséget még a tudományos szocializmus korrekcióival sem volt képes elkendőzni.
A kortárs események pedig mit jeleznek? Megalakult a heterogén román kormánykoalíció, és az ellentétes érdekeket képviselő pártok vezérei késedelem nélkül püfölni kezdték egymást, folytatták a gazdaság felszámolását, lejáratták önmagukat és a választási kampányban általuk támogatott államfőt. Aki a maga során némi választási tőkéért gondolkozás nélkül magával húzta az éhségsztrájkoló forradalmárok sátrába a miniszterelnököt, hogy az meginduljon az engedékenység lejtőjén. Ezzel szemben ezelőtt négy évvel Magyarországon szintén ellentétes érdekeket képviselő és homlokegyenest szembenálló ideológiát valló pártokból megalakult a kormánykoalíció, a pártvezérek három évig és kilenc hónapig csak a tükörrel négyszemközt mondogattak oda koalícióbeli vetélytársaiknak, nehogy a belső feszültség legkisebb jelét észlelje a néptömeg, kifelé a legnagyobb egyetértés jeleit tanúsították mindaddig, amíg a közelgő választási kampány szükségessé tette az elválást. A kipakolás ezután sem ilyen durva, mint idehaza, nem árulják el egymás gyengéit, nem következnek be olyan látványos leleplezések, hogy például hány nómenklatúrás villalakásra tette rá a kezét a kisebbik kormánypárt és hány hajót süllyesztett el a nagyobbik gát a Duna-kanyarban, valamint mennyire lassan beszél és gondolkozik a miniszterelnök. Nem. A látszólag heves összecsapásokban megcirógatják egymást, jelezve, hogy a továbbiakban is elképzelik az együttélést, ha úgy hozza a liberális balsors.
Romániában a koalíciózás a balosoknak sem ment simán. Ceauşescu annyira megülte az agyukat, hogy amikor kiszabadultak a fedő alól, a sok fényévnyi visszafogott energia elemi erővel tört fel. Már 1990 elején megkezdődött, hol Iliescu és Mazilu, hol Petre Roman és Iliescu között vadult el a politikai bikaviadal. A Nemzeti Megmentési Front két-három-négy szárnya között a balhé pillanatra sem szünetelt az 1991. szeptemberi bányászjárásig. Aztán megkezdődött Iliescu és Funar, a két ideális koalíciós partner tragikomikus élcelődése. De ami az utóbbi másfél évben történt, az minden elképzelést túlszárnyal. Ha Văcăroiut ilyen belső nyomásnak teszik ki, mint Victor Ciorbeát, félévnyi részleges absztinenciát sem bírt volna ki, és könnyen elképzelhető, hogy a hidegvérű Stolojan is hamarabb futamodik meg a Világbankhoz egy ilyen finomvegyes koalícióból.
Most már bizonyos: Ciorbeát megették. Előbb csak akadályozták, aztán politikai létére törtek. A fordulat abban a pillanatban következett be, amikor kipakolta a kormányból Traian Băsescut. Addig a Demokrata Párt a kormányban és a parlamentben csak a parasztpárti törekvéseket igyekezett megtorpedózni (most ne firtassuk az érdekeit), ellenben ahogy alkalmazni merészelte a „legsikeresebb” DP-s miniszteren a kormány belső rendszabályát, azonnal megindult ellene a hajtóvadászat. A bosszúállás a közönséges ember fegyvere... Óvakodni kellene olyanoktól, akik három hajszálukat választékosan szétteregetik tar koponyájukon, de ez már késő bánat. Most itt állunk miatta a legnagyobb politikai válság közepében, amelynek egyik sajátossága, hogy azok fizetnek rá a legnagyobb mértékben, akik a legkevésbé vétkesek: az egyszerű polgárok. És természetesen az erdélyi magyar kisebbség. Amelynek képviselői hiába tagjai a kormánynak, jogainkat csak annyira tudják védelmezni, mint 1990 márciusában. Akkor is voltak RMDSZ-es kormánytagok, méghozzá közvetlenül Iliescu mellett, de pogromkísérletet sem tudtak kivédeni, mert ugye, túl nagy volt a zűrzavar. Mint napjainkban.
És akkor hogyan alakul majd az ország külföldi megítélése? Vagyis a sikerdiplomácia jövője? Nem kell izgulni. A nemzetközi tudat roppant gyorsan felejt. Még Nagy-Britannia királyi háza is mindent elfelejtett Ceauşescunak, amikor az méltóztatott kifejezni óhaját, hogy kipróbálná London 1-es rendszámú hintóját. Majd jön egy kedvező pillanat, és Románia újra ott lesz az élmezőnyben. És arra is mérget vehetünk, hogy Magyarország hamarosan kifizeti az egész Dunát Szlovákiának. Csak hinni kell a predesztinációban.

Ha még szükség volt a jelenlegi hatalom gyengeségének bizonyítására, arra nagyon jó szolgálatot tett a szerdai sofőrfelvonulás.
Kolozsvár főterén már randalíroztak állatcsordák, a hét közepén pedig füstöt okádó kamionok, építőtelepi cementkeverők, rozoga billenőkocsik, olyan tragacsok vánszorogtak a műemléknek nyilvánított épületek között, amilyeneket Európa normális felében az országutakról is elzavarnak.
A karhatalmi gyengeség legsúlyosabb jele az, hogy ugyanilyen vétségekért egy békés átlagpolgárt anyagilag megnyúznak. A polgármester százezres nagyságrendű büntetésekkel fenyegeti a kutyasétáltatókat, de tőle senki sem merte számon kérni a juhászok felhergelését és a nyájak rászabadítását a városközpontra. És nagyon megjárná az a sofőr, aki a zegzugos külmunicípiumi terelőutcákban eltévedve, nagyobbacska teherautóval a számára tiltott belvárosi övezetben próbálna átvergődni városunkon, de a rendőrség ugyanezt elnézi a politikai heccmestereknek.
A taxisok felvonulását még el lehetett volna viselni, az arra kibocsátott engedély ellen a város lakosságának nem lehetne kifogása. Ha a taxik közlekedését a belvárosban törvény és közlekedési tábla nem tiltja, esetleg az ostoba tülkölésért kellett volna legalább olyan büntetést kiróni, mint az esküvősökre. Szintén utólag, hogy ne zavarják meg a szórakozást. Viszont a nagyobb kapacitású teherjárművek számára törvény és tábla tiltja a behatolást a város belterületére. Ha mégis behatolnak, minden szolgálatban lévő közlekedési rendőrnek kötelessége a bírságolás eszközéhez folyamodni. Fizessenek, aztán szórakozzanak a város kárára. És ha nem követik a kifelé vezető legrövidebb útvonalat, a bírság megismételhető. Ha pedig a rendőri felszólításnak nem hajlandók eleget tenni, a vezetői jogosítvány is bevonható. Ugyanúgy, mint az egyéni kihágások esetében.
Persze, egy védtelen átlagpolgárral szemben könnyebb a törvény szigorával fellépni, míg a sofőrszervezetek mögött olyan erők állnak, amelyek nem idegenek Miron Mitrea, az Iliescu-féle pártba bevont egykori fősofőr köreitől. A jelenség erős rokonjegyeket mutat a gazdasági bűnüldözésben tapasztalt megkülönböztetéssel. A román közmondást kifejlesztve: aki ma egy tojást lop, az hatökör, mert tudhatná, hogy biztosan elcsípik, ellenben ha felcsap bankigazgatónak, és meglép a betétesek pénzével, annak az államfő bottal és antikorrupciós kampánnyal üti a nyomát.

Szerkesztőségünkben járt Deák Ferenc amerikai fotóművész, a 70-es évek kolozsvári napilapjának fotóriportere. Miközben filmet készített szerény székhelyünkről, hogy törekvéseinket ismertesse a New York-i magyar tévénézőkkel, mondott néhány keresetlen szót az amerikai román nagykövetségről és államfőnkről, aki nem igyekszik takarítani a régi elvtársak soraiban, ezért a román emigráció nem szívesen látogatja a román állam előretolt helyőrségét. Akkor pedig hogyan várna el hatékony lobbyzást? Különösen Goană (nem elírás, így becézik a tengerentúliak az amerikai nagykövetet) személye szálka a szemükben, aki luxus életmódot folytat, méregdrága Mercedesével furikázik állandóan – innen keletkezett a gúnynév.
Megnyugtattuk Ferit, hogy Emil Constantinescu idehaza sem igyekszik a takarítással. Jó, tudjuk, hogy állítólag nem az ő feladata, de azért szólhatna a tanácsosainak, hogy azok szóljanak valakiknek. Mert bizony a régi bútordarabok kicserélése jól fogna, hogy ne hajtsák a vizet Iliescu malmára. Deák Feri is megnyugtatott a maga során, hogy ezt az üzenetet nem kell tolmácsolnia a román emigrációnak, tisztában vannak azok a hazai állapotokkal.
A bonni román nagykövetségen kipattant botrány új megvilágításba helyezi a jelenséget. Az még szörnyűbb, hogy a német hatóság mivel védekezik arra a szemrehányásra, hogy miért nem értesítették a román felet a szokásos úton, miért teregették ki a szennyest a sajtónak. Mert állítólag a fiatal szakikkal kikövezett hatósági utak is megbízhatatlanok, azokat is átszövi a szervezett bűnözők hálózata, és minden információ kiszivárog.
Ha mindez igaz, fennáll annak a veszélye, hogy végérvényesen megkésett a tisztogatás: az egykori szocialista titkosszolgálati fiúk bűnszövetsége már összefonódott a „modern” maffiával. Hiába vártunk a vegytiszta nemzedékre.

Traian Basescu már három hónapja nem miniszter, polgárzaklató ötletei azonban még mindig működőképesek. Sokan nem merik befizetni az idei útadót, mert annak idején a miniszter azzal ijesztgette a gépkocsitulajdonosokat, hogy aki elmulasztja kötelezettségét, az adó tízszeresét fogja kifizetni büntetésképpen. A tavalyi útadó befizetésekor a CEC-pénztárak, szolgaian elsajátítva az akkor még kormányhatalmon lévő Demokrata Párt vezérfigurájának megrágatlan ötletét, fontoskodva közölték a gépkocsi-tulajdonosokkal, hogy a számlát gondosan őrizzék meg, mert csak ennek felmutatásával fogadják el a következő évi adót. Aki elveszti a számlát, azzal újra megfizettetik a tavalyi adót és értelemszerűen bevasalják az adó tízszeresét kitevő büntetést – ijesztgették a pénztárosok az adófizetőket.
Ez a fenyegetés elterjedt az autósok körében, és akik elbliccelték a tavalyi útadót, most rettegnek és messzire elkerülik a CEC-hivatalokat. Főleg a nagy hengerűrtartalmú gépkocsik tulajdonosai inkább felkészülnek arra, hogy a március 31-i határidő lejárta után ritkán, az ellenőrzött köz-utakat elkerülve használják majd autójukat, mindaddig, amíg a „matricás” törvény érvényben marad. Mások különböző hírforrásokból – többek között lapunkból – megtudták, hogy a Basescu-fenyegetést nem kell komolyan venni, aki a tavalyi adót nem fizette be, azt futni hagyják. Tehát ki járt jól? Aki nem tartotta be a törvényt. Ilyenek a Basescu-törvények. Akik megúszták, most arra gondolnak: tavaly következménymentesen megspóroltak félévi útadót, most hátha ugyanúgy „megkegyelmeznek” nekik a pénzügyi hatóságok, és akkor teljes évi útadót spórolnak meg.
A Basescu-találmány, a tízszeres büntetéssel való ijesztgetés egyik következménye az, hogy a határidő előtt 5 nappal az útadó befizetését igazoló matrica csak elvétve virít a gépkocsik szélvédőjén, a gépkocsitulajdonosok zöme kivár. A költségvetési bevételekből pedig hiányzik a biztosra betervezett összeg. Végre a CEC-hivatalok észbe kaptak, és közölték, hogy nekik nincs is büntetéskiszabási joguk, tehát a tavalyi adót nem firtatják, csak jöjjenek az emberek befizetni legalább az ideit.
Ez most a helyzet. Hogy mit tegyenek a gépkocsi-tulajdonosok, akik eddig nem járultak a CEC asztalához? Tavaly októberben azt sugalltuk, hogy nem jó adóvégrehajtókkal kukoricázni, tehát nehogy valaki kifusson a határidőből, mert azt Basescu megkopasztja. Most semmit sem tanácsolunk. Mi is kivárunk a Basescu-törvények hatálytalanításáig, amikor nagyságrenddel stabilizálódik az átmeneti korszak.

Öncsonkítás
Mădălin Voicu, a roma kisebbség parlamenti képviselője a héten törvénytervezetet terjeszt a parlament elé a romániai nemzeti kisebbségek statútumáról. A Voicu nevével fémjelzett törvény, ha megszavazzák, többek között tiltaná a többnyelvű helységnévtáblákat, a kisebbségi iskolák költségvetési finanszírozását, valamint azt, hogy valamely nemzeti kisebbségnek egynél több képviselője legyen a parlamentben. A cigányok képviselője nem titkolja, hogy törvénytervezete az RMDSZ „felforgató” tevékenysége ellen irányul. Voicu szeretné elérni, hogy tervezetére név szerint szavazzanak a parlamenti tagok, majd annak elfogadása után módosítsák a választási törvényt.
A romák képviselője ezzel újabb akadályt gördítene etnikumának törekvése elé, hogy számottevő parlamenti csoporttal rendelkezzen. Igaz, ez az öncsonkítás semlegesíthető volna egy egységes politikai cigány párt létrehozásával, amelyet a választási törvény bármilyen csűrése-csavarása után is törvényesíteni lehetne. Viszont a politikai egység megteremtése roppant nehéz mindaddig, amíg a romáknak olyan vezetőik vannak, akik éppen a politikai egységtől féltik pozícióikat. Mint például a hivatalból parlamentbe emelt képviselő, akinek megnyilatkozásai szemléltetik különleges szerepvállalását.

Cazimir Ionescu elárulta magát és pártját, amikor a tévéhíradó különkiadásában azt vágta oda Verestóy Attilának, hogy az európai beilleszkedéssel őket nem lehet ijesztgetni, mert Európában vannak, mióta világ a világ.
Hol terül el napjaink Európája? Ma az Urál vízválasztója csak a kisiskolások földrajzóráján képezi Európa határvonalát. Ezt nagyon jól tudják a Demokrata Pártban is, de tagságán néha elhatalmasodik az egykori „emanációs” pártban kidolgozott ideológia. Valamikor Iliescuval együtt üvöltözték, hogy nem adják el az országot (nyilván, mert titokban maguknak akarták ellopni az egészet). Ez az ostobaság is, hogy Romániának nem kell Európához csatlakozni, mert örökké Európához tartozott, szintén a legelső szabad választási demagógia szövegrendszerébe tartozott. 1990-ben többek között azért torkollták le Cazimir Ionescut a bukaresti diákok, mert olyan sületlenségekkel próbálta etetni őket, hogy Románia már akkor a Közös Piac tagja volt, amikor azt a hatok még ki sem találták.
Most újra előtolakodott ez az agyrém, amely ikertestvére annak a tételnek, hogy a románok Krisztus születése előtt megkeresztelkedtek, sőt egyenesen keresztényeknek születtek.
A Demokrata Párt oszlopos tagjának elszólásából arra gyanakodhatnánk, hogy Petre Romanék Iliescu felkérésére léptek be a kormánykoalícióba, trójai falovacskának. Lehet, hogy ez volt az eredeti elképzelés, de az utóbbi fejlemények már azt sejtetik, hogy a falóba bújt harcosok maguknak tartanák meg a roskadozó várat. Hogy mit kezdenének vele? Örvendeznének, hogy a romhalmaz az uráli határtól nyugatra esett össze.

Ion Diaconescu azzal indokolta George Pruteanu kizárását a parasztpártból, hogy fegyelmezetlen katonával nem lehet háborút nyerni. Erre a világosan gondolkodó pártelnökre szokták mondani, hogy kiöregedett már a politikából. Pedig sok fiatalabb politikusnak előnyére válna, ha nyomába szegődne. Még üdvösebb volna, ha a reakcióidő tekintetében versenyre kelnének vele. Például ha a jövőben még előfordulna hasonló jelenség, akkor a fegyelmezetlen katonát nem akkor próbálnák lefegyverezni, amikor saját tábornokára – miniszterelnökére – lövöldöz. Hanem amikor bajtársait kezdi kilőni. Amikor még tömegbe simuló, névtelen, ismeretlen közlegény. Később kétségessé válik a leszerelés sikere. A politikai ámokfutó korábbi pártjának tőkéjéből eltulajdonított magánfegyvertárával együtt lép át az ellenfélhez. Az csak részletkérdés, hogy a barikád túlsó oldalának melyik szakaszához csapódik.

Prefektusunknak azonnal eszébe jutottak a kétnyelvű táblák, amint a szenátus leszavazta a helyhatósági törvényt módosító kormányrendeletet. Meg vagyunk áldva olyan politikusokkal, akiknek mindenről a kétnyelvű táblák leszerelhetősége, vagy fel sem szerelésének a kötelezettsége jut eszébe. Ebben Alexandru Fărcas prefektus és a polgármester, vagyis a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt helyi szervezete és a Román Nemzeti Egységpárt helyivé zsugorodott csoportja között nincs különbség.
Ezzel szemben a szintén parasztpárti Anania Gârbovan, Fehér megye prefektusa Petre Romanék diadalittas vigyorgásától első felindulásában is normálisan, megfontoltan kifejezte sajnálatát amiatt, hogy egyesek meg akarják fúrni a helyhatósági kormányrendeletet. Hiszen az egyet jelentene a visszalépéssel a helyi autonómia kialakításában, a szubszidiaritás elvének alkalmazásában, a helyi költségvetés körének bővítésében és több más területen. Vagyis a demokratikus jogállam helyi pilléreinek építésében. Mindezeken az előírásokon a többnyelvű feliratozás meg az anyanyelv közigazgatási használata csak masni, gesztus értékű jelzés arra, hogy Románia betartja a parlamentje által is elfogadott nemzetközi normákat.
Kolozs megye prefektusa tehát a nemzetközi előírások ellenében akar cselekedni, amikor latolgatja a kétnyelvű táblák leszerelésének elrendelését és a polgármesterek megbüntetését, ha a véletlenül épségben maradt táblákat nem távolítják el. Úgy látszik, a jövő évezredben sem akar beilleszkedni az euroatlanti szerkezetekbe. Ugyanis ezzel jár a nemzetközi normák megszegése. Bár azok előnyt élveznek a belső törvényekkel szemben, megsértőikre más büntetést nem lehet kiróni, mint az elszigetelést.
Ez a prefektus, illetve pártja magánügye. Mindenki úgy lőheti el politikai karrierjét, ahogyan lelke és ízlése diktálja.
De a belső törvények megszegését igazságszolgáltatási eszközökkel is büntetik. Vagy büntethetnék, ha valóban jogállamban élnénk. Egy belső törvény megszegését jelenti már annak tagadása is. Például egy olyan kijelentés, hogy kedden újra érvénybe lépett a módosítatlan Iliescu-féle helyhatósági törvény, felér egy jogkáromlással. Aki ilyesmit állított, az összetéveszti a kétkamarás parlamentet a szenátusi diktatúrával. Vagy Petre Roman önkényuralmával. Egyesek úgy képzelték vagy álmodták, hogy a képviselőházat rövidre lehet zárni, el lehet vetni egy érvényes jogszabályt az alsóház véleményének a megkérdezése nélkül.
Nem kétséges, hogy a jelenlegi politikai cirkusz a képviselőházban sem nyújt sok esélyt a helyhatósági kormányrendeletnek. A procedúrát azonban végig kell járni, egészen az államelnöki jóváhagyásig vagy elvetésig. Ez nem bürokrácia és nem felesleges időhúzás. Könnyen megtörténhet, hogy a képviselőházi vitáig valami történik. Valakinek megjön az esze. Magától. Vagy a választópolgárság jelzésére. Mert mind kevesebb romániai lakosnak tetszik az, hogy míg a nép siralmas helyzetbe került, a demokrata párti politikusok (és nem csak ők) egyre telibb pofával röhögnek, amikor sikerül egymással kib... babrálniuk.
És hátha időközben az elnöknek is eszébe jut egy megoldás, hogyan dobja ki a fürdővizet a csecsemő nélkül, amíg arra vár, hogy jóváhagyásra hozzá küldjék az új helyhatósági törvényt érvénytelenítő aktacsomót. Az sem ártana, ha a fürdővizet még tartaná egy ideig a Cotroceni-palota valamelyik titkos mellékhelyiségében. Következik a másik kényes kormányrendelet, a tanügyi határozat megfúrási kísérlete, hasonló eszközökkel.

Tóth Erzsébet nyomára bukkantak
Mint többször megírtuk, a kanadai Edmontonban élő magyarok adományokat gyűjtöttek az 1990-es marosvásárhelyi események kárvallottjainak, és a pénzösszegek lapunk közvetítésével jutottak el a címzetteknek, köztük a marosszentgyörgyi Tóth Erzsébetnek, aki apját vesztette el a pogromkísérletben. A számára érkezett legutóbbi segély jelentősebb volt, azért, hogy kifizethesse háztömbbeli lakását. De közköltségi adóssága a lakás árát is felülmúlta. Amikor ezt jeleztük cikkünkben, az edmontoniak újabb segélyt küldtek neki, ezúttal bankutalványon, de az visszament a címzett ismeretlen megjelöléssel.
Pedig a címzett most is ott lakik a szerény tömbházban, csak férje után Csokucza Erzsébetnek hívták. Nemsokára megint Tóth Erzsébet lesz a neve, mert válik... Ezt nagyon jól tudja a postás, a postás mindent tud a Marosvásárhely melletti kis településen, mégsem értesítette bankutalványáról, hanem visszaküldte azt Kanadába. A havi szociális segélyét – egyetlen megélhetési forrását – sem kézbesíti. Ezért akik felkutatták, megadták Tóth Erzsébet címével együtt személyi kódszámát is. Az házasság és válás esetén sem változik. Persze, ha a kanadai adományozó megismétli gesztusát, a bankutalvány érkezéséről jó volna értesíteni az RMDSZ megyei szervezetét, hogy Tóth Erzsébet rendszeresen érdeklődjön a postán. A szervezet telefonszáma: (4)0-65-214-077. Mindezt azért részletezzük, mert a kanadai érdeklődők az Interneten olvassák lapunkat. Tehát Tóth Erzsébet címe: Sângeorgiu de Mures, str. Sporturilor 603, bloc A2, et. IV, ap. 13. Cod personal 2731020264398.

Legutóbb mikuláskor adtunk hírt a kanadai magyarok gyűjtőakciójáról, amellyel már évek óta az 1990. márciusi marosvásárhelyi események legsúlyosabb kárvallottjait támogatják. Akkor 100 kanadai dollár sorsa függőben maradt. Az adományozók ezt az összeget a lapnak szánták. Nem is tudtuk volna szétosztani a több címzett között, mert két 50 dollárost Romániában sehol sem akartak beváltani. Megragasztott bankjegyre a mi váltóink finnyásak. Elutasítottak jobb és kevésbé márkás váltóházakban, bankokban, és utcai ügynököknél is hiába próbálkoztunk.
Ezzel szemben Magyarországon gondolkozás nélkül beváltották a két megragasztott kanadai 50 dollárost 100 német márkának megfelelő forintra, azt pedig itthon átváltoztattuk lejre. Szinte hajszálpontosan kijött 30 egyhavi előfizetéshez elegendő összeg. Már csak a technikai feltétel hiányzott ahhoz, hogy átmeneti korszakunk legsúlyosabb kárvallottjain segíthessünk a kanadai adománnyal: azokon, akik már a Szabadság előfizetését sem engedhetik meg maguknak.
A harmincas névsort Pálfi Zoltántól, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének titkárától kaptuk meg. A listát nem közölhetjük, szegénységét senki sem szereti kirakatban látni. Összeállításának módszerét viszont elárulhatjuk. A titkár a város magyar lakosságát jól ismerő körzetfelelősöktől, tagdíjbeszedőktől kérdezte meg a legrászorultabbak nevét, címét.
Az akció, persze, akkor volna igazán sikeres, ha a harmincas listán szereplőkelőfizetését havonta megújíthatnánk. A 465 600 lejt a legkisebb kisvállalkozó is kiszoríthatja adóalapját csökkentő mecénáskeretéből, és ha ezt a gesztusát nyilvánosságra akarja hozni, még reklámozhatja is önmagát.
*
A napokban Kanadából jelezték, hogy az 1990-es március események egyik „hadiárvájának”, Tóth Erzsébetnek még küldtek egy bankutalványt. Mikulási beszámolónkból az adakozók megtudták, hogy férjével és kisfiával alkalmi munkából tengődik, elmaradt a háztömb közköltségével, és fennállt annak a veszélye, hogy amíg nem egyenlíti ki tartozását, nem vásárolhatja meg lakását. Adósságának kifizetésére küldték az utalványt, de az a címzett ismeretlen volta miatt visszament Kanadába. Marosvásárhelyről eddig ellentmondó hírek érkeztek Tóth Erzsébetről: állítólag valahol Marosvásárhelyen él, mások szerint Marosszentgyörgyön költözött más címre. Talán éppen adóssága miatt. A megyei RMDSZ-szervezettől ígéretet kaptunk, hogy megkeresik, címéről és sorsának alakulásáról értesítenek. Talán a szomorú évfordulóig okosabbak leszünk.

Egy közvélemény-kutatás eredményének bemutatását váratlan csend követte. Másnap a sajtó nem volt tele grafikonokkal, táblázatokkal, magyarázó szövegekkel, mint máskor. A magyarázat egyszerű: annak a felmérésnek a lólába olyan messzire lógott ki, hogy a kommentátorok levegőért kapkodtak. Többek között az derült ki a közvélemény állítólag kifürkészett részéből, hogy a Demokrata Párt tekintélye megerősödött a két hónapos cirkusz idején, és Emil Constantinescu után az ország legszavahihetőbb személyisége – na ki? – éppen Traian Băsescu. (Nafene, maholnap elnököt csinálnak belőle, aztán az egész ország egy nagy tábla lesz: itt van az önök pénze.)
Talán egyedül a Ziua akadt ki, és firtatta, hogy ki pénzel egy ilyen felmérést. Mint kiderült, részben a PHARE-program, részben pedig a Petrom Szabad és Független Szakszervezeti Szövetség fizette meg a csodalátókat. A riporter kérdésére, hogy ugyan miért volt ennyire kíváncsi Petre Romanék népszerűségének földrengető méretére, hogy még anyagiakat is kész volt áldozni, a szakszervezeti vezér azt válaszolta, hogy Romániában él és tájékozott akar lenni.
A Ziua gyanúsnak nevezte a közvélemény-kutatást. A kétes, a tudományos tárgyilagosságot nélkülöző közvélemény-kutatás rendszerint úgy készül, hogy eredményét előre tudják. Valakik megmondják a kutatóknak. A megrendelők vagy a megrendelők megbízói. Ha pedig az eredmény adott, akkor a kérdőívekkel kár és vétek caplatni. A felmérők beülhetnek egy kávéra vagy sörre a legelső bárba, és kitalálhatják, majd kitölthetik a „megkérdezettek” válaszait. Elsődleges dokumentumokra szükség lehet, ha valaki megkérdi, miből számították ki a meghökkentő adatokat.
Ekkor jönnek be olyan mellékzöngék, amelyek a felmérők képzelőerejére és politikai tájékozottságára utalnak. A Ziua szerkesztője megmosolygott egy részadatot: a gyanús felmérés szerint a 8 százalékos kitartó szavazótáborral rendelkező RMDSZ mindössze 2 százalékot kapna egy előrehozott parlamenti választáson.
Mi ne élvezkedjünk túl hangosan. Az álfelmérők a mellékes adatokat sem véletlenszerűen ikszelik be a kérdőívekbe. Azokkal is valamilyen célt követnek, vagy valamilyen törekvést jelenítenek meg. Képzelgéseiken kívül a szociológiai asszisztensek a „nagyoktól” szerzett bizalmas értesüléseket is belesűrítik a képzelt válaszokba, amikor találgatnak. Tehát ha a „megkérdezetteknek” csak 2 százalékáról tételezik fel az RMDSZ iránti elkötelezettséget, akkor abban benne van az a cél vagy vágy, hogy az RMDSZ 6 százalékot veszítsen népszerűségéből a kormányzásban való részvétel idején.
A hatalom mindenképpen erodál. A politikus akkor is veszít tekintélyéből, ha túlfeszíti a húrt, mert megfigyelői ráfoghatják, hogy azért nem ér el kellő eredményt, de az sem jó, ha teljesen lazán hagyja a dolgokat a maguk mentében. Most ne időzzünk el annak mérlegelésénél, hogy az RMDSZ vajon túlságosan erélyeskedik-e a kormányban, vagy éppen ellenkezőleg. Nem ez lenne a lényegbevágó kérdés abban az esetben, ha vasárnapra hirtelen előrehozott választásokat írnának ki. A természetes erózió a legrosszabb esetben is a választótestületnek csak legtöbb felét morzsolná le az RMDSZ-ről. Vagy a türelmetleneket, vagy a halvérűeket. De ahhoz, hogy 8 százaléknyi mandátumról 2 százalékra csússzon vissza – tehát kiszoruljon a parlamentből – mesterséges árvizet kell előidézni.
Ilyen méretű szavazólemosást idézhet elő az, ha az RMDSZ akár rámenős, akár pedig megalázkodóan könyörög, képtelen eredményt felmutatni. Vagy amit felépít ma, azt holnapra lerombolják szövetségesei. Így szemlélve az eddigi fejleményeket, stratégiai jelentőségűvé nőhet számos olyan „apróság”, amelyről azt hittük, hogy csupán taktikai huzakodás. Mint például a Pruteanu-féle diverzió. Nemcsak „pillanatnyilag” akadályozza meg az oktatási önrendelkezés alapfeltételeinek törvényes biztosítását, hanem oly mértékben csorbítja az RMDSZ-vezetők tekintélyét, hogy azzal már veszélybe sodorja a magyarság képviseleti szervezetének létét.
Sok aljasságot el lehet követni egy kisebbséggel, de a legnagyobb pimaszság az, ha odatennének, hogy saját kezünkkel fojtsuk meg magunkat. Ez a vásár azonban kettőn áll.
Hogy mi történt eddig, amióta az RMDSZ a kormányban „erodálja” magát, és mi lesz ezután, még meddig lesz túlságosan követelőző egyesek szerint, illetve meddig gyűjti a lojalitási kitüntetéseket mások szerint – nemsokára, legkésőbb három év múlva elválik. De akár előrehozott, akár rendes választásokon mérettetik meg legközelebb, tudni fogjuk, mire adjuk a szavazatunkat. Jobb volna azt tudni, hogy kikre, vagyis ha vérmérsékletünktől függően különbséget tehetnénk a karakánabb és a tájba simulóbb képviselők között, de a listás választásokon sem fogunk saját magunkkal kitolni, nem hagyjuk, hogy beváljon a „felmérők” ránk vonatkozó számítgatása.
A sajtó általában nem bánik kesztyűs kézzel a kormányzó pártokkal. Hát még ha olvasója nem él a legrózsásabb körülmények között!? Mi sem kényeztettük el az RMDSZ-t – általában sem, hát még ha a kormányzásban való részvétele idején olvasóinkat nem ragadtatja el a lelkesedés!? De a választási kampányban mi is mindent el fogunk követni, hogy a botcsinálta közvélemény-kutatóknak véletlenül se legyen igazuk.
*
Ui.: Egy másik felmérés szerint az RMDSZ népszerűsége decemberig 5 százalékra csökkent, majd februárig visszakapaszkodott 7 százalékra. Ebben az esetben milyen logikát követtek az adatgyűjtők? Szerintük az RMDSZ akkor rokonszenves szavazótáborában, ha meghúzza magát, és hagyja kibontakozni a Demokrata Pártot?

Ilie Serbănescu szakértő miniszter sajtónyilatkozata szerint a benzinár felemelése azért is szükséges volt, hogy Románia ne ártámogassa a környező országok gépkocsi-tulajdonosait.
Ha ezt a megállapítást komolyan venné magyarországi kollégája, azonnal felemelné a hús, a vaj, az étolaj, a hal stb., stb., stb. árát. Ugyanis az élelmiszer a magasabb termelékenységnek köszönhetően olcsóbb a magyar piacgazdaságban, nemcsak a fizetésekhez képest, hanem a lej és a forint dollárhoz viszonyított árfolyamán számolva.
A szomszédos országok árszintjeinek kiegyenlítése mindaddig, amíg erre a közös piaci törvények nem kényszerítenek, nagy ostobaság. Ezzel lemondunk arról az előnyről, hogy a munkaerő nagyon alacsony árfekvése miatt olcsón előállítható termékeink versenyezzenek a szomszédokéval. Vették a szomszédok a román benzint, mint mi a magyar cukrot? Hát vegyék. Legalább nem marad eladhatatlan készlet belőle. Nyereség amúgy is van benne. Jócskán. Még útadó is. (Azonkívül, amit Băsescu távozása után is külön bevasaltat.) Tehát külföldön elpufogtatott benzinnel itthoni utakat javíthattunk. Miért kellett lemondani erről a bizniszről?
Nyilván azért, mert az állam a benzin megnövelt luxusadójából nagyobb jövedelemre akar szert tenni. Másfajta újraelosztást igyekszik megvalósítani, többek között azért, hogy legyen miből fizetni a kis és nagy uzsorásoknak a kincstárjegyek kamatait. A kevéske pénzt, amit eddig a lakosság elpazarolt könyvekre, színházra, orvosságra és más nélkülözhető kiadásokra, azt is költse benzinre, vagy olyan árura, amelyet benzinnel szállítanak a fogyasztás helyére. Szomorú, de szükséges intézkedés. De akkor ezt kell mondani, és nem kell mellébeszélni.
Érdekes, hogy Călin Popescu Tăriceanu az 1997-es nagy benzináremeléskor hasonló bölcsességet eregetett, pedig ő politikus és nem szakértő miniszter volt. Azt mondta, hogy nem mindenki furikázik személygépkocsival, tehát nem az egész népnek kell kétségbe esnie. Az autóbusz utasa hamarabb rájött, mint a miniszter, hogy az üzemanyag megterhelése luxusadóval az élet minden területére kihat.
Hogy 4–5, avagy 50 százalékkal, az hamarosan elválik.

Vizsgáztatják a kis autójavító műhelyek felszerelését és a mesterek képzettségét. Ahol nincs nyugati szabványnak megfelelő elektronikus kalapács, és a szaki nem tudja kapásból megmondani, hova koppintson vele, annak a kócerájnak bevonják a működési engedélyét.
Ha ilyen rendelet napvilágot láthat, a kormány annyira javíthatatlan, mint egy 60 éves Moszkvics. Băsescu már rég nincs benne, mégis teljesen feleslegesen háborgatja a kisembereket, és nem foglalkozik az ország valós gondjaival. Nyolc éve tart a gazdasági válság, és ezek a miniszterek még nem kaptak észbe. Az 1929–1933-as válságból a korabeli parasztpártiak az áldozati görbéjükkel négy év alatt kievickéltek, utódjaik ezzel szemben olyan munkahelyeket is felszámolnának, amelyeket a kisvállalkozói hajlamú emberek hoztak létre a munkanélküliség előli menekülésükben.
A rendelet magyarázói a felzúdulástól tartva azzal nyugtatgatják az autójavító kisvállalkozókat, hogy nem eszik majd olyan forrón a kását, megértők lesznek. Ezt a trükköt már régóta ismerjük. A megértést is meg kell fizetni. Ezzel a vizsgáztatóknak hoznak létre újabb kereseti lehetőséget, egy olyan réteget táplálnak tehát, amely távolról sem járul hozzá a gazdasági és műszaki fejlődéshez, a korrupció terjesztéséhez viszont annál inkább.
A rendelet megokolása szintén balkáni logikára alapozódik. Úgymond közlekedésbiztonsági okokból ki kell zárni a tajkolást. Mese habbal. A statisztikától bármekkora hazugságok elvárhatók, de azt képtelen kimutatni, hogy a személygépkocsik műszaki hibája a közlekedési balesetekben észrevehető aránnyal venne részt. (A monstrumok igen, azok gyakran taposnak el féktelenül maradva embert, gépkocsit, fát, házat. De az állami és a nagyvállalkozói tulajdonban lévő kamionokat nem kisvállalkozók műhelyeiben „tajkolják”.)
Jellemző a bukaresti kémelhárítási főcsaszi esete. Vadonatúj Volkswagennel közlekedve, pontosabban: kevés vezetői tehetséggel ámokfutva kioltott öt emberéletet, majd az ügyvédje kitalálta, hogy a kocsi műszaki hibája a hibás. Az. Éppen a Volkswagen hajlamos a meghibásodásra. Vagyis nem a kémelhárítási csaszi a közveszélyes, nem a hatalomittas személyeket távolítják el a kormány és a volán közeléből, hanem annak a békebeli szakinak a működési engedélyét vonják be, aki a nyugati szabványnak meg nem felelő szerszámmal is képes életre kelteni egy átmeneti válságperiódusban leledző járművet.
Ragyogó teljesítmény. Ilyen miniszterekre vágytunk rajongva hét éven keresztül?
Ami a legborzasztóbb: mire várjunk epekedve a következő években? Mert nosztalgiát még ezek után sem érezhetünk a korábbi országvezetők iránt.