Nits Árpád

Megadom magam. Tényleg nem olvastattam el Coposuval azt az interjút. Azzal altattam el éberségemet, hogy nemcsak jegyzeteimre, hanem magnófelvételre alapozva adtam vissza szavait.
Elismerem: súlyos mulasztást követtem el, hogy nem kételkedtem legalább az inkriminált mondattöredék megfontoltságában. Miután jól kialudtuk magunkat, finoman, felfokozott tapintattal megkérdezhettem volna: valóban, a szocialistákkal sem kötne soha szövetséget? Bevallom, most sem merném megtenni (ha lehetne). Vagy azt hinné, hogy hülyének nézem, vagy engem tartana annak. Ugyanis az interjúkészítés idején a parlamentben a szocialistákat a Szocialista Munkapárt, személyesen Păunescu testesítette meg.
Tehát gyáva voltam. Bármit beismerek, csakhogy ezt a vitát részemről lezártnak tekinthessem.

Válságunk válságosra fordultával egyidejűleg felerősödtek azok a megfigyelői hangok, hogy a politikusok ne vigyorogjanak.
Na ne! Ilyen túlzott elvárásokat senkinek sincs joga leszögezni. Egyetlen önkielégült politikustól sem lehet elvárni, hogy füléig érő száját visszahúzza a jóérzés határai közé. Nem engedi a görcs. Iliescu hét évig egyfolytában vigyorgott, pedig igazán nem volt rá semmi oka. Karikatúrákon másként nem is szerepelt, és mégsem próbált leszokni széles grimaszáról. Bezzeg 1996 novemberében egyből megkomolyodott. Arckifejezése most azt láttatja, hogy mélységesen átérzi a nép nyomorát. Amíg közvetlenül is felelős volt érte, csak a maga dicsőségét érezte át.
Petre Roman több mint nyolc éve megszakítás nélkül jókedvű. Akkor sem volt kétségbe esve, amikor a bányászok elől menekült. Tudta, hogy megfuttatását egyszer majd illegalista múltként fogja elismertetni. Pedig kormányzási eredményei pillanatig sem jogosították fel az önteltségre. Iliescuval együtt tervelte ki a szociális részeknek nevezett Ceauşescu-féle szolidaritási adó visszafizetését 1990 elején, amellyel az emberek megrohanták az üres piacot. Majd elnézte a szabad szombat általánosítását, a lehetőségét is kiiktatva annak, hogy a piacot legalább részlegesen hazai termékek töltsék fel. Ezzel alapozták meg az úgynevezett átmeneti korszak gazdasági válságát, amely időben és méreteiben jóval túltesz az 1928–1933-as válságon. (Mielőtt vitára gerjedne valaki, megjegyezzük, hogy a ráfizetéses vállalatok szabadszombatoztatása helyes lett volna, azzal a feltétellel, hogy a dolgozók szombaton is csináljanak valamit. Sepregessenek a gyárudvaron, a gépekről és felszerelésekről letöröljék a port stb. Hogy ne kapjanak rá az állandó táblézásra és az éjszakai politizálásra a Tuca-félékkel. A közfogyasztási cikkek termelésében azonban nemcsak kár, hanem bűn volt bevezetni a háromnapos munkahetet, elérve a tetrabugyi importjának jelentős túlszárnyalását.)
A hosszútávvigyorgókon kívül másokkal nem foglalkozunk név szerint, hogy ne emeljük ki akaratlanul is azokat, akik nem hajlamosak a öntelítettség fintorokkal való megjelenítésére. Tényleg, vannak mértéktartó arckifejezést öltő politikusok is a kormányban és a koalíciós parlamenti „többségben”. De, sajnos, ők is hibásak azért, hogy a nyomorgó nép, valamint az egyre szorongatottabb helyzetben lévő kisebbség saját politikusait boldognak, elégedettnek látja. Ha tényleg komolyak a komorképű politikusok, intézkednének, hogy kollégáik ne érezzék olyan jól magukat. Például kitalálnának olyasmit, hogy a szolidaritási adók fizetését a kormánytagok kezdjék el. Ha ezzel nem fedezik a szükségletet, kapcsolódjanak be a kormánykoalíciót alkotó pártok vezetői is. Ha így sem elég e pénz, akkor az egyszerű párttagok is szolidarizáljanak vezetőikkel. Így már jelentősen szélesedne a kör, hiszen az 1996-os választások után egyre többen iratkoztak át a győztes pártokba.
Ez csak egyik eszköz lenne annak eléréséhez, hogy ne tátongjon ennyire mély szakadék a politika eredményessége és a politikusok elégedettsége között. De amíg a válság mélyül és a politikusok mégis megtalálják számításaikat, addig a vigyorgásnak nem lesz vége.

Pártunk és kormányunk kezd belelendülni a társadalomvezetésbe. Sztrájkolnak az egészségügyiek, és nincs miből teljesíteni követeléseiket? Az egyre szakértőbb kormány nem esik pánikba, kitalálja az általános betegadót (ÁBA), amiből majd jobban meg lehet fizetni az egészségügyi alkalmazottakat. Ha megmaradnak. Vagyis, ha a lakosság meg nem lincseli őket.
Sőt, vérszemet kapva az egészségügyi „matrica” sikerétől, a kormány kilátásba helyezte az általános lefogyasztási adó (ÁLFA) bevezetését, szolidaritási hozzájárulás néven. Az így létrehozandó keretből támogatják majd a reform alkalmazása során átszervezendő gyáregységek munkanélkülivé váló seregének túlélését. Amennyiben túlélik a munkaviszonyban maradottak haragját. (Ha nem, akkor ezt a pénzalapot is a szenátus műszaki-anyagi alapjának fejlesztésére fordíthatják.)
A szesz- és dohányfogyasztók megrövidítését célzó intézkedéseket is elismeréssel fogadjuk. Ez igen, ez a szakértelem jele: aki saját egészségét károsítja, és ezzel többletmunkára kényszeríti az egészségügyet, az fizessen. Ennek az eredménye az lehet, hogy az alkoholisták és nikotinisták vagy leszoknak egyre költségesebb élvezeteikről, vagy fellázadnak, és szakszervezetük sajátos eszközeivel díjmentes kezelésükre igyekeznek rábírni az egészségügyet.
Így kellett volna kezdeni 1996 novemberében. Például amikor a forradalmár szervezetek előjogaikért küzdöttek, az államelnök és a miniszterelnök nem tett volna munkalátogatásokat az éhségsátrakban, hanem kiveti az általános forradalmárszolidaritási adót (ÁFSZA). Ebből fizetnék többek között a parcella- és más földterület-ajándékozás kárvallottjait, valamint az azokra emelt villácskák létezési díjszabását, hogy a kincstár se járjon rosszul a kiváltságosok adómentességével. A bukarestiek amúgy sem nézték jó szemmel azok követelőzéseit, akik a százezres forradalmi tömeg ismeretlenségéből véletlenül vagy tolakodva kiemelkedtek, és ha követeléseik fedezésére külön kellene adózniuk, egy emberként zavarták volna el őket sátraikból.
Az már túl szép lett volna, hogy amikor az ellenzék egy neves parasztpárti szenátor vezetésével fúrni kezdte az állami magyar nyelvű egyetem újralétesítését, azt javasolva, hogy csak magánegyetemet engedélyezzenek anyanyelven, akkor a kormány bevezeti az általános Bolyai-fenntartási adót (ÁBFA). Jogosan, hiszen ha a külön egészségügyi adót nem csak az egészségügyiek, a forradalmáradót nem csak a forradalmárok fizetik, akkor a kisebbségi egyetem működtetését sem lehet csak a kisebbségre hárítani. Ezzel zsákutcába vezette volna az ötletgazdát, a fegyelmezetlen párttagot, aki elsőként rúgta fel a koalíciós megállapodást, megteremtve a precedenst a két hónapos kormányválsághoz. Bizony, mattba sodorja, vagy legalább patthelyzetbe hozza, mint most az egészségügyiek szakszervezetét, ha ennyire értette volna dolgát. Vagy ha végezni akarta volna dolgát.

Megvisel ez az ádáz acsarkodás, ahogyan a kétnyelvű táblákat mocskolják, de gondoljunk bele, végső soron az erdélyi magyarságnak tesznek vele jószolgálatot. Mert mi lenne, ha a táblák sértetlenül a helyükön maradnának? Külföld azt mondaná: né, valóban milyen jóérzésű, barátságos, kedves, megértő stb. nép lakja többségében Romániát, éppen olyan toleráns, amilyennek a hivatalos történelemkönyvekben szerepeltetik. Ha pedig így van, akkor a világ esetleg ferde szemmel nézne az RMDSZ-kézben lévő kisebbségvédelmi hivatalra: vajon nem túlságosan követelőző? Hát nem visszakapták az egyházak azokat az épületeket, amelyek az első sürgősségi listán voltak? (Még azokat sem kapták vissza, de most ezzel ne foglalkozzunk...)
Romulus Constantinescu megyei tanácselnök is a magyarok malmára hajtotta a vizet ezzel a rendelkezésével, hogy a rendőrök fokozzák éberségüket – no nem a táblamocskolók, hanem éppen azok lefüleléséért, akik teljesítik a kormányrendelet előírásait. Abban a megokolásban van egy különösen furcsa kitétel: még nem állapították meg a kormányrendelet hatálya alá eső települések magyar nevét. Vagyis az illető települések lakói nem tudnák, hol élnek. Bukarestből kell nekik külön értesítés falujuk nevéről. Ez lenne igazán neofolklór.
Ha ilyen sziporkák nem hangzanának el, vagyis hagynának élni, és nem mind velünk foglalkoznának, egy kívülálló megfigyelő azt mondhatná a tanügyi törvény vitájával kapcsolatban, hogy ugyan miért vagyunk olyan rátartiak. Engedjen az RMDSZ is valamennyit, legyen sikerélménye a másik félnek, és akkor a kecskéből megmarad valamicske, meg a káposzta sem fogy el maradéktalanul. Minek kell úgy ragaszkodni a történelem meg a földrajz... (erről is rég lemondtunk, és a kecske mégis kipusztulóban, de most erre se térjünk ki).
Törjék hát a táblákat, bizonyítsák naponta, hogy ebben az országban a nemzetileg kisebbeknek a legelemibb, jelképes jogot sem lehet biztosítani törvényekkel, mert olyan a nép. Mi nagyon jól tudjuk, hogy nem a nép olyan, hanem csak Funar, R. Constantinescu, az Adevărul, az Antena 1 és még néhány ezer, esetleg millió. De a megfigyelők nem ismerhetik ilyen behatóan az itteni valóságot. Csak annyit szürhetnek le az eseményekből, hogy az RMDSZ még a kormányban sem intézhet semmit a magyarságnak, tehát nem visszafogni, hanem bátorítani, támogatni kell. Ha erre kéri a világot.
És reméljük, hogy kérni fogja, ha már a táblarombolók ilyen jó okot szolgáltatnak neki.

Elképesztően sok időt és energiát pazarol egy szomszédos és baráti ország parlamentje a nemzeti kisebbségek képviseleti módozatának kidolgozására és elfogadására.
Mielőtt továbbmennénk, tisztázzuk, hogy a világért sem avatkoznánk a belügyeibe, ha nem lennénk adósa. Igazán. Már önérzetből sem vennénk észre, hogy mi történik odaát, ha szóba sem jöhet kettős állampolgárságunk. Ám még a begyünkben van, hogy két évvel ezelőtt éppen lapunkban kezdte el a szomszédos határon túli hivatal balsikerű belekotyogását a Bolyai ügyébe.
Hát vágjunk a téma közepébe. Meghökkentő, hogyan terjeszthet egy kormány olyan tervezetet a parlament elé, hogy bizonyos állampolgároknak két szavazathoz legyen joguk. Ezt jelenti ugyanis az, hogy most megválasztják a képviselőket, ősszel pedig a pótképviselőket, vagyis a nemzeti kisebbségek parlamenti tagjait. Másutt a választási törvényhozók azon törik a fejüket, hogyan vegyék elejét a választási csalásnak, és ha mégis megtörténik, hogyan büntessék minél keményebben. A csalások közé tartozik az is, ha valaki elcsen egy szavazólapot, hogy két kedvencének örömszerzését biztosítsa.
Ilyen javaslatot csak olyan párt tehet, amelynek meggyőződése, hogy ő az egyik kedvenc. A számítgatás szerint kisebbségiek most májusban rá szavaznak, aztán ősszel magukra. Ügyes, el kell ismerni.
A másik hökkenet az indoklás. Fogadja el a magyar Országgyűlés a tervezetet, mert a szlovákok és a románok elvárják. Súlyos érv. Mintha a szlovákok és a románok eddig minden magyar elvárást készségesen teljesítettek volna. Ha igen, akkor azok az elvárások nagyon szerények lehettek.
Ez az indoklás közvetve annak elismerését is jelenti, hogy a szomszédos és baráti szlovákok és románok már megoldották a nemzeti kisebbségek képviseletét. A hivatalból kijelölt képviselőkkel? Ugyan! Mit érhet egyetlen vagy akár mind a tizenegy szavazat egy olyan erőszakos többség voksával szemben, amely pillanatra sem akar lemondani uralkodási „jogáról”? A hivatalból bársonyszékbe ültetett díszpinty egyik megtestesítője nemrégiben a nagy nyilvánosság előtt azt mondta, hogy a romáknak nincs szükségük kisebbségvédelmi minisztériumra, mert ki ellen védené meg őket, hiszen ők románok akarnak lenni. Így néz ki a kisebbségi parlamenti képviselet végleges megoldása.
A magyar diplomácia sokszor hajt megadóan fejet, amikor „bezzegék” azzal bosszantják, hogy ők már megoldották. Mi, akik ismerjük a megoldás eredményességét, olyan érzésünk van, hogy a magyar külügy önkínzásból hallgatja el a Magyarországon szabadalmazott kisebbségi önkormányzat tapasztalatait.
Külön pikantériája a dolognak a kisebbségi parlamenti képviselet magas formájának bizonygatása az RMDSZ példájával. Hogy az bejutott a román parlamentbe. Miért? A román kisebbségpolitika érdeme, hogy egy párt átlépi a parlamenti küszöböt? Különben ez a tömeges parlamenti képviselet is fikarcnyival sem kap nagyobb mozgásteret, mint amennyit a többség pillanatnyi érdekei megkívánnak. Sőt, korábbi kicsikart engedmények is bármikor semmivé foszlanak, ha a többség így látja a maga számára hasznosnak – lásd a tanügyi törvény kálváriáját.
Immár egyéves tapasztalatunk van arról, hogy a kisebbséget a kormányban is lehet hivatalból képviseltetni, és a többség nyugodtan alhat, önkényuralmát az sem háborgatja.
Egyetlen esetben volna hatékony a kisebbségi képviselet: vétójoggal minden olyan esetben, amikor a képviselt közösség sorsáról döntenek. Akkor Pruteanu sem szólhatna bele olyasmibe, amihez semmi köze. Ezt a képviseleti formát azonban a világ törvényszövegezői összehangolt és megfeszített munkával sem dolgoznák ki májusig, a szomszédos és baráti választásokig. Akkor meg minek a nagy hűhó?

Dáné Tibor tegnapi lapszámunkban egy Coposu-interjúról azt állította, hogy „a mindig kétes pontosságú riporteri lejegyzésekkel szemben állnak a tények”. Bizonyára a szocialistákat ért sérelem miatt fordult hitelrontáshoz. A magnetofonról rég törlődött az a bizonyos interjú, tehát legfennebb Corneliu Coposu helyreigazítás-követelésének elmaradásával tudjuk bizonyítani, hogy valóban azt mondta: „frontosokkal, szocialistákkal, vátrásokkal, nagyromániásokkal szövetséget nem köt”. Ezt az olvasó vagy elhiszi nekünk, és bízik abban, hogy nem akarjuk becsapni, vagy – vesztettünk.
Dáné Tibor azonban tovább megy, és azt állítja: „nem arról volt szó, hogy Coposu úr nem áll szóba a »frontosokkal«, hanem hogy Iliescuék nem álltak szóba vele”. Ezt még Iliescu is cáfolta, méghozzá szinte négy éven keresztül minden alkalommal, amikor arra a kényelmetlen kérdésre kellett válaszolnia, miért szövetkezett a nem éppen szobatiszta egységpártosokkal és nagyromániásokkal. Kényszerből – ismerte be Iliescu –, mert Coposuval hiába tárgyalt, nem volt hajlandó belépni a kormánykoalícióba.
Különben Dáné Tibor és Corneliu Coposu megbeszéléseinek közzététele valóságos reveláció. Ahhoz kár volt egy másik beszélgetés hitelességét kétségbe vonni. Ami pedig a „legendárium cifrázását” illeti, én sem tulajdonítottam különleges szerepet az RMDSZ-nek a Coposu-távlatban. A Coposu-intelem ránk vonatkozó tanulsága csupán annyi: elveink feladásával korpába ne keveredjünk.

Megkért a szomszédom, vigyázzak egy napig a kutyájára. Elvállaltam, mert nem gondoltam volna, hogy Kolozsváron a kutyasétáltatáshoz is különleges nyelvi és jogi képzettség kell.
Ez a kutya ugyanis multikulturális. Román nyelvi közegben él, de magyarul is ugyanolyan eredménnyel szólhattam hozzá: egyik fülén se be, a másikon se ki. Az akció ellenreakciót vált ki. Én is megkutyáltam magam, tehát nem akartam megérteni, hogy miért mind kerülgetné a villanyfákat.
Egymást ráncigálva vergődtünk el a Sétatérre. Megnéztük a csicsonkapályát, ahol valamikor Kolozsvár ifjúsága korcsolyázhatott. Mivel most egészen más korszakban élünk, tanácsosnak láttuk megtekinteni azt a tilalomtáblát, amely a Sétatérnek csak egy-egy bejáratánál látható, de általános érvényű. Megtudtuk, hogy kutya társaságában tilos a parkba belépni, különben a tájainkon megszokott csillagászati összegű büntetést fizettetik meg velünk.
Ezt a bölcs helyi határozatot a kutya sem érti, pedig multikulturális. Miért nem szabad neki társaságban parkolni a parkban, ellenben, ha gazdátlan, kóbor eb volna, korlátozás nélkül kószálhatna a város egész területén, mint több száz fajtársa?

Curentul címmel néhány hónapja újabb bukaresti lap jelenik meg. Egyik nap arra ébredtünk, hogy valaki behozott szerkesztőségünkbe néhány példányt. Mondjunk majd véleményt róla – kérte az alkalmi postás.
Fellapozgattuk, beleolvasgattunk. Mi tagadás: szép. Nagyon szép. Már szinte csicsás, de ne legyünk rosszmájúak, azt úgysem hinné senki, hogy mi nem szeretnénk olyan színes képeket közölni, amelyek szinte szebbek a tükrözött valóságnál.
A következő benyomás ennél kevésbé színes: a Curentul a román–magyar viszony tárgyalásában úgy követi az Adevărul vonalát, mint annak idején a Scânteiát, a „vezérhajót” követte az összes romániai újság, nemzetiségtől függetlenül. Az újabb napilapnál fedezhetjük fel Anton Uncu vezércikkírót, aki hét évig a România liberă szerkesztőségében biztosította az „egyensúlyt”, a magyarellenes hangvétel jelenlétét. A lap főhelyen szerepelteti Pruteanu hőstetteit is. Az egyik lapszámban pedig egy marosvásárhelyi polgár levelezői stílusban fejtegeti a magyar nyelvű oktatási intézmények fölöttébb káros voltát, a szerkesztőség pedig jellegzetesnek beállított fotókkal bizonyítja, hogy egy húron pendül a szerzővel. RMDSZ-vezetők komor képpel összesúgnak, ármánykodnak ezeken a képeken, a képszövegek pedig megerősítik az olvasót abban a félelmében, hogy igen, jól látják, ezek a magyarok lépésről lépésre haladnak céljuk felé, és a végén itt kő kövön nem marad.
Címoldalán a lap azzal hivalkodik, hogy nemzeti érdekeknek alárendelt kiadvány. Ez a meghatározás annyira fedi a valóságot, mint C. V. Tudor lapjának jelzője: abszolút független hetilap. Mert ha a Curentul valóban nemzeti érdekeket tartana szem előtt, nem szolgáltatna ilyen eszmei és gyakorlati ismereteket az ukrajnai románok ellen áskálódók számára. Hiszen nem kellene túl nagy fantázia ahhoz, hogy belássák: ilyen beállítottsággal egy csicsás ukrán újság akár robbanásveszélyes hangulatot lenne képes kelteni a cernăuti-i románság vezetői ellen.
Ezek után nem tartottuk érdemesnek a munkaigényes kérdőív kitöltését, és utólagos sajnálatunkra, kissé ingerülten adtuk vissza a felmérésben közreműködő egyetemistának. Pedig ő egyáltalán nem volt meglepve véleményünk hallatán, sőt szakmai szempontból örvendett, hogy ellentétes véleményeket is begyűjthet. Tömör megfogalmazásunk, hogy a Curentul az Adevărul színes melléklete, annyira tetszett neki, hogy kérte, írhassa a kitöltetlen kérdőívre.
Jellemzésünkre nem kérhetünk szabadalmat. Victor Ciorbea korábban a Libertateáról kimondta, hogy színes Pravda.

Hatalmas sorokban ostromolják az emberek a pénzintézeteket. Hol kincstárjegyet, hol bankkötvényt dobnak a piacra, elsöprő sikerrel. A sorok végén elkeseredett kisemberek panaszkodnak, hogy a nagymenők hajnalban elfoglalják a biztosan befutó állásokat, több tíz meg száz millió lejre vásárolnak értékjegyet, nem hagynak azoknak, akik szerény egy-két millióval próbálkoznak.
Ezek a különös pénzügyi fejlemények bizonyos szempontból nagyon előnyösek. A pénzintézetek a nagy kamat ígéretével összeszedik a forró pénzeket, amelyek a legszelídebb rémhír, műpánik esetén is megrohannák a valutapiacot. Aggasztó viszont a hasonlatosság a mostani bankakciók és a Stoica féle Caritas működése között. Akkor is a kisemberek fizettek rá, mert kevéssel és későn indultak. Akkor is szédületes kamatokat fizettek, amíg bele nem fulladtak. Akkor is azzal bolondították meg teljesen az embereket, hogy az első menetek haszonélvezői hatalmas propagandát csaptak millióik lobogtatásával.
A kamatokból meggazdagodók most is a pénzpiac leghatékonyabb agitátorai. Meghökkentő adatot tett közzé a Nemzeti Bank annak szemléltetésére, miért olyan vonzó a lejben tartott bankbetét. Az, aki tavaly március 1-jén 1000 dollárt átváltott lejre, azt betette egy bankba, december utolsó napján betétjét kamatostól kivette, és visszaváltotta dollárra, akkor 1700 dollárja lett. Ha viszont a dollárt kamatoztatta volna, pénztőkéje legtöbb 4–5 százalékkal, azaz 40–50 dollárral gyarapodott volna – ha a bankban hagyja legalább február 28-ig. Honnan származik a 650–660 dollárnyi különbség?
Ha egy bank kivételesen jövedelmező befektetésre ad kölcsönöket, amelyek profitjából fényesen megél a vállalkozó, és jól megfizeti a hitelt, hogy további nagy pénzösszegekkel gyorsan bővíthesse termelését és piacát, akkor a bank is különleges kamatokat fizet hitelezőinek – kisembereknek, kisbetéteseknek is –, hogy jöjjön a pénz. Például a bank gyémántkitermelési vállalkozókat finanszíroz, akik kiterjedt lelőhelyekre bukkantak, és azok kiaknázásához új, több alkalmazott, gép stb. kell, viszont a bevétel, a haszon is gazdagon árad. Vagy féllegális úton gyorsan kell felvásárolni, és illegálisan leszállítani valami izgalmassá vált árut – például embargós országba kőolajat. Ilyen helyzet azonban most nem állhat elő tömegméretekben. Sőt, nemcsak gyémántlelőhelyekre nem bukkannak, hanem a gyenge minőségű szenet is inkább a föld alatt hagyják. Az embargókijátszásoknak is befellegzett, sőt előveszik a Jugoszláv válság egykori haszonélvezőit.
Miből fizetik hát az uzsorakamatokat? Amit biztosan tudunk: az újabb hitelekből. A Caritas is abból élt, hogy a három hónapos határidő kivárása után jelentkezőket az újabb befizetők „hiteléből” elégítették ki. Ugye, már azon gondolkoznak, hogy 500 milliárd lej értékben bocsátanak ki újabb kincstárjegyet. Közben a Vallások Világbankja is gyűjti az óriási bankkamatokban hívők seregét – és pénzét. A többi banknak is emelnie kell kamatait, különben betétesek nélkül marad. A lavina a Caritasszal ellentétben szabályozható: a kincstárjegyek, különleges bankkötvények száma korlátozható. Ezzel azonban az újabb bevételhullámokból származó pénzeket is korlátozzák, a kamatokat pedig továbbra is fizetni kell. Mihez folyamodhat majd a kincstár? Bankjegykibocsátáshoz. Az nem kerül (sok) pénzbe. És katasztrófához sem vezet. Az alacsony életszínvonalhoz szokott nép fizetőképes keresletét kissé még lennebb lehet szorítani, ésakkor a kibocsátott pénztöbblet nem falja fel a piacot.
Vagyis a bérből, tisztességes vállalkozásból, nyugdíjból, munkanélküli segélyből élők még egy kicsit ráfizetnek, a pénztőkések tovább gyarapodnak. Ezt jelenti az, hogy a román pénznem erősebb a román gazdaságnál, és kamatozás tekintetében erősebb minden fortevalutánál. Ezért tehetik meg a pénzintézetek, hogy túlméretezett palotákat építsenek, olyan fizetéseket adjanak, hogy még az altisztjeik is megvethessék az anyagi termelésben dolgozókat, az orvosokat meg pláne.
Ez az ára a lej teljes konvertibilitásának. Majd eldől, hogy megérte-e.
A caritasoknak megérte az a kísérlet, amely egyes szuper bank-szakértők szerint szintén szabályozta a pénzforgalmat. Ők nem fizettek rá.

1992 végén a Szabadságnak adott interjúban Corneliu Coposu leszögezte, hogy a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt soha semmilyen szövetséget nem köt a frontosokkal, a szocialistákkal, a vatrásokkal és a nagyromániásokkal. Akkor még nem voltak demokrata pártosok...
Roppant nagy kár, hogy a nagy öreg nem érte meg az 1996-os választásokat. Vajon a tavalyi nagy eufóriában ő is azt mondta volna, hogy a frontosok egy része megváltozott, és most már bízni lehet Iliescu egykori jobb kezében? Hihetetlen. És vajon ha mégis betéved ebbe a mostani zsákutcába, ő is azt mondaná, hogy az ellenzék bármely részéről elfogadja a parlamenti támogatást? Nagyon valószínűtlen.
A politikusok mostanában nyíltan kérkednek úgynevezett rugalmasságukkal, mondván, hogy a merevségnél – más szóval következetességnél – az elvek feladása is sokkal célravezetőbb. Coposura ennek az ellenkezője volt a jellemző. Mint Ion Iliescu elszólásaiból tudjuk, Coposunak többször felajánlották az össznépi – széles koalíciós – kormányban való részvételt, de nem kért belőle. Az nem többpártrendszer, amelyben az ellenzék lepaktál a hatalommal. Coposu kivárt. És kivárása meghozta az eredményt. 1996-ban már nem Iliescuék nyerték meg a választásokat. De az csak részeredmény volt. Valójában a választásoknak nem volt győztese. Coposu további kivárásra intett volna. A népnek, a választópolgároknak még inkább meg kell győződnie arról, hogy ha nem szakít teljesen a múlt szellemeivel, nem léphet előre. Már nem sok hiányzott ettől. Az a csődtömeg, amely a Ciorbea-kormány ölébe hullott, Văcăroiut rántotta volna a mélybe.
Mostani eszünkkel világosan látjuk: a konvenció vissza kellett volna hogy adja a kormányalakítási megbízatást, az államfő pedig kényszerhelyzetben Iliescut kérte volna fel koalíció létrehozására. Az egymásra talált baloldali fegyvertársak vezetésével jutna el az ország a szakadék mélyéig, az előrehozott választásokig, vagyis ugyanoda, ahol most állunk, csak éppen a kilábalási irány volna homlokegyenest más. Ezt az utat Coposu csillagjósok besegítése nélkül, csupán következetességével megtalálta volna.
Hol lenne a Coposu-féle kivárási képletben az RMDSZ helye? Ha a parasztpárt parlamenti többséghez jut, nincs szüksége szövetségesre. A világon talán csak egyetlen példa adódik arra, hogy egy párt szükségtelenül édesgetett magához kormányon belüli ellenzéket. Ha a parasztpárt nem haladja meg az 50 százalékot, szövetségest előbb feltétlenül a konvención belül keres. Hatalmas lenne a liberálisok, a volt politikai foglyok, más polgári szervezetek felzúdulása, ha őket kihagyja az üzletből, és külső munkatársakat alkalmaz, csupán azért, hogy megkapja Clintontól a Thank you, Sir formulába tömörített elismerést. Az RMDSZ minden bizonnyal a Coposu-távlatban is csak akkor játszana szerepet, ha szükség volna parlamenti szavazataira. Vagyis végső esetben.
Nagyon valószínű, hogy szegényebbek lennénk egy tapasztalattal. Ez azonban csak azt juttatja eszünkbe, hogy vajon mennyivel szegényebb az a koldus, akinek sohasem volt koldusbotja.