Nits Árpád

Tegnap hajnalban a Demokrata Párt megígérte, hogy megadja a parlamenti támogatást a Romániai Demokrata Konvencióra és RMDSZ-re zsugorodott kormánynak. Betegesen jóhiszeműnek kell lennie annak, aki ettől nyugodtan fordult a másik oldalára.
Először is meg kell várni azt a bizonyos jegyzőkönyvet, amely majd leszögezi a parlamenti együttműködés feltételeit. Vajon azok mennyire fognak hasonlítani a magántulajdont ellenző és nacionalista ellenzék kikötéseihez? Ha csak részben olyan „igényesek” a Demokrata Párt tagjai, mint Iliescuék és Tabărăék, akkor a parasztpárt és az RMDSZ máris kivonulhat a kormányból. Olyan törekvésekért, amelyeket szociáldemokratákká vagy úgymond nemzeti liberálisokká vedlett egykori nómenklatúrások magukénak vallanak, nem érdemes küszködni.
De egy elfogadható együttműködési megállapodás sem nyújthat teljes biztonságot. Miért, eddig nem volt megegyezés a koalíciós partnerek között? Állítólag még írásban is lefektették. És mégis, össze-vissza szavaztak, amikor valami nem tetszett egyik vagy másik pártnak. Egyedül az RMDSZ volt következetesen becsületes, még olyan ügyekben is, amelyekben nem volt közvetlenül érdekelt. Koalícós partnerhez híven abból indult ki, hogy ami jó a kormányerők többi összetevőjének, az jó az országnak, ergo a nemzeti kisebbségeknek is, tehát emeljük fel a kezünket. Csak fordítva nem működött ez a magatartásforma. Ami jó a magyar kisebbségnek, annak megszavazásakor vagy hiányoztak konvenciós és demokrata párti parlamenti tagok, vagy titkos szavazásba menekülve átálltak a magyarellenes erők oldalára.
Sok esetben nem is szemérmeskedtek. A Demokrata Párt nyíltan kimondta, hogy nem támogatja a parasztpárti elképzeléseket a földtulajdon nagyobb mértékű helyreállításáról. Legyen elég annyi, amennyit Iliescu megengedett. Abból indultak ki, hogy híveik között elvétve sem akad egykori földbirtokos család leszármazottja, tehát nekik nem érdekük az igazságtétel a tulajdonviszonyokban. Az újgazdagok érdekvédelmében azonban elvárták a többi koalíciós partner egyetértését.
Meg aztán ne menjünk messzire, maradjunk a csonkakoalíció egyik friss eseményénél. Radu Vasile, a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt alelnöke Strasbourgban Adrian Năstase és egy egységpártos küldött oldalán bizonygatta, hogy Románia már teljesítette az Európa Tanács Parlamenti Gyűlésének jelentésében felvetett követelményeket, a bírálatok és javaslatok szerinte alaptalanok. Nem osztotta Frunda György véleményét arról, hogy a tanügyi törvényt módosító kormányrendelet képviselőházi vitáján helyre kell hozni azt, amit a szenátusban elrontottak. Pedig erre írásos megállapodást kötöttek. Ha a Demokrata Párt csak a parasztpárttól tanult szószegést, már az is bőven elég lesz a legteljesebb kormányzási bizonytalansághoz.
Azért, mert nagy szükségük lesz rá, kívánunk sok türelmet, energiát, kitartást, bizakodást azoknak, akik a továbbiakban megpróbálják a majdnem lehetetlent: a Demokrata Párt parlamenti támogatására alapozva vezetni az országot egy olyan kormánnyal, amelyhez a DP-t már egyéni érdekek sem fűzik.

Emil Constantinescu budapesti küldöttségének tolmácsa ugyanaz volt, aki a román–magyar alapszerződés temesvári aláírásának ceremóniáján Iliescu szavait ferdítette a magyar félnek. Stílusáról is felismerhettük. Domnul Ghiula Horn – hallottuk Ion Iliescu hangját, mire a tolmács ezt visszhangozta: Gyula Horn úr. Most Emil Constantinescu azt mondta, hogy suntem garanti morali, mire a tolmács: morális garantálók vagyunk.
Lám, nemcsak a két nép, hanem a két nyelv is közeledik egymáshoz. Ha így haladunk tovább, feleslegessé válik a tolmács. A magyar tárgyalófél ugyanannyit ért meg a fordításból, mint az eredeti szövegből.
Az elnöki találkozó egy másik jellegzetes kísérőjelensége az Adevărul távolról sem mérsékelt hangvételű napilap munkatársának Göncz Árpádhoz intézett kérdése volt. Nagyjából így hangzott: A magyar elnök miért nem szól rá hazája és az RMDSZ szélsőségeseire?
Régi és jól bevált taktika a mások portája előtti sepregetés, olyan port kavarva fel, hogy ne látszódjon a saját udvar hordaléka, az a fajta faragatlan szélsőségesség, amelyre sem Magyarországon, sem az RMDSZ-ben nincs példa. Magyar állítólagos szélsőségesek nem ostromolják meg helyhatósági teherautókra szerelt létrákon idegen államok konzulátusát, hogy levegyék azok felségjelét. A Budapestre kiküldött munkatárs által vádolt körökben senkinek eszébe sem jutna azzal fenyegetni egy etnikai kisebbséget, hogy ha önállóságra törekszik, akkor elveszik tőle a villanyt, a földgázt, a vizet és a levegőt. Az Adevărul ilyen vadimtudori politikai nyilatkozatok elítélését sem kérte Románia elnökétől.
Ehhez képest Göncz Árpád válasza, hogy ő világéletében elhatárolódott a szélsőségesektől, de az RMDSZ-nek nem adhat tanácsot, enyhén szólva túl szelíd volt. Tokay György kisebbségügyi miniszter ehhez kapcsolódó tévényilatkozata pedig, hogy a szélsőségesség csak bizonyos személyekre és nem az RMDSZ egészére lehet jellemző, felért az Adevărul vádaskodásának alátámasztásával.

Megszólalt a közgazdászkibicből miniszterré előléptetett Ilie Serbănescu is. Ugyanazt mondta, amit egy mai romániai minisztertől megszokásból elvár az ember: bejelentette lemondását.
A korábbi lemondásszándékoktól annyiban különbözik az övé, hogy Iliétől azt sem kérdezték, hogy van. De ha már mindenki fújja a magáét, éppen ő maradjon csendben? Ő, aki kitartó és fárasztó piaci bölcsködéssel vétette fel magát a politikai kasztba? Fogadjunk, hogy legalább képviselő szeretne lenni, ha megnő, ahhoz pedig szükséges az állandó választási kampány.
Normális körülmények között, hátsó szándék nélkül ez a közérdekű lemondási felajánlkozás így zajlott volna le: Ilie Serbănescu négyszemközt megkérdezi a miniszterelnöktől, mi volna jobb, most azonnal felszívni a vizet, vagy megvárni, amíg a Demokrata Párt megnevez egy visszataszító alakot miniszterelnök-helyettesnek. Mire Victor Ciorbea azt mondta volna, ugyan, ne hülyéskedjünk, nem töltik be a másodprímási posztot, a csalit a DP nem fogja bekapni. Ez előrelátható volt. Így a kormány megspórolt volna egy lemondási cirkuszt.
De vajon az a cél? A reformügyi miniszter túlságosan felesleges magánszáma megerősít egy gyanút. Azt, hogy ennyi bárgyúságot ez a kormány nem véletlenül követ el. Ha majd negyven év múlva megnyílnak a jelenlegi titkosügynökségek levéltárai, az utókor különös forgatókönyveket ismerhet meg. Például ilyen kulisszalehallgatásokat: né, fiúk, a tömeges elbocsátások után találjunk ki egy jó kis botrányt, hogy a népnek legyen miről beszélnie. Vagy: az előrejelzések szerint az idén is váratlanul köszönt be télen a tél, kérjük meg a királyt, nyilatkozzon valami megdöbbentőt, legyen min rágódnia Iliescunak. Hogy éppen akkor nem köszöntött be a tél, amikor a legvárhatóbb volt? A történelmi időjósok is tévedhetnek. Különben a tél végül csak beköszöntött, és akkor milyen jól fogott, hogy készen állt Petre Roman egész pártja a cirkuszi jelenetek halmazával. Volt miről beszélgetni a villany nélkül maradt lakásokban, a nyílt pályán rostokoló vonatokban, a hó alá temetett autókban. (Micsoda szerencse, hogy a Demokrata Párt legrátermettebb közlekedésügyi minisztere még hivatalában van. Milyen hatékonyan lehet havat takarítani az Itt van az önök pénze feliratú táblákkal.)
A népfigyelem-elvonó cirkuszi taktikát Nyugaton is alkalmazzák. Az USA-ban éppen most nyitották meg az államfő szexuális turkálóját, amikor északon a zúzmara, délen a forgószél szaggatja a tápvezetékeket. Jobb, ha a nép csámcsog, mintha azon morfondírozik, hogy életét miért tervezik katasztrófa-függővé, miért méretezik úgy a villamos vezetékeket, a gázcsöveket, a távfűtéshálózatokat, hogy tízévenként nagy valószínűséggel bekövetkező szélsőséges időjárási körülmények között szétszakadjanak, elduguljanak, befagyjanak. Ki van számítva – optimalizálva –, hogy olcsóbb az időnkénti helyreállítás, mint a masszív megépítés. Az optimalizálók nem számolnak az ilyenkor kieső emberéletekkel, ezzel szemben a hadiiparban, amelynek végső terméke éppen a kioltott emberélet, mindent túlméreteznek.
A kenyérpótló cirkusz felszolgálása antik találmány. Akkor is alkalmazható, amikor kenyér ugyan volna elég, de valaki úgy véli helyesnek, ha a megemelt fogyasztási adó miatt inkább megrothad a búza, minthogy a munkanélküli is jóllakjon. Cirkuszt a népnek – az nem kerül pénzbe. Ez lehet a mozgatórugója a Demokrata Párt hetek óta tartó bohóckodásának, miniszterek mélyrepüléséhez vezető nagyotmondásoknak, a benyújtott, majd visszavont lemondásoknak. Bár cinikus megoldás a cirkuszrendezés, mégis nehéz eldönteni, melyik a rokonszenvesebb feltételezés: előre megfontoltan ilyen ostobák a kormány tagjai, vagy ennyire telik értelmi képességükből.
*
Ui.: A legborzasztóbb, hogy az ellenzékben csak az reménykedhet, aki korábban nem érzékelte a mostani kormányénál cinikusabb ostobaságát.

Jobboldali érzelmű romániai magyar politikus síkraszállt azért, hogy az erdélyi magyarság ne várja karba tett kézzel az idei magyarországi választásokat, hanem támogassa nyíltan – propagandával, magyarországi rendezvényekkel, magyar–magyar találkozókkal stb. – a mostani ellenzéket. A nyíltszívű politikus megkapta a Romániai Magyar Demokrata Szövetség emeleti szintjéről a kioktatást, hogy az RMDSZ nem egyetlen ideológiára épülő párt, hanem össznemzetiségi szövetség, márpedig az erdélyi magyarságban egyaránt vannak jobboldali és baloldali meggyőződésű egyének, hiszen a vállalkozó nem oszthatja a munkavállaló nézeteit és viszont.
Kétségtelen, hogy egy heterogén tömegben előfordulnak liberális-kapitalista, kereszténytdemokrata-humanista, szociális-emberarcú, mi több kommunista, sőt fasiszta érzelmű emberek, a megoszlás mértékét azonban jó volna számszerűsíteni. Mert nem mindegy, melyik érzelem 75 százalékos, és milyen irányzatok mondhatják a magukénak a fennmaradó 1 százalékot (24 százaléknyi szociológiai egyedállomány a politika elutasításával leplezi tájékozatlanságát). Sajnos azonban, az RMDSZ-ben a régóta tervezett és több kongresszuson elhatározott közvetlen választások nem történtek meg, így nem lehet tudni, hogy a 3–4, esetleg 10 vezetőségi tagot számláló úgynevezett belső pártoknak vagy platformoknak hány híve van. Egy dolog bizonyos: az 1918-ban Romániához csatolt magyarság majdnem félévszázadot töltött szocializmusban, a bőrén tapasztalta a legtudományosabb asszimilációt, ezért nem rajong a baloldali eszmékért.
Meg aztán a liberálisan szocialista Horn-kormányzat négy évétől az erdélyi magyar amúgy sincs elragadtatva. Az eddig elszakíthatatlannak tűnő kapocs például, a Kossuth rádió, éjszaka teljesen megnémult, nappal is tovább gyengült, nemcsak a sugárzás szempontjából. Áradozik az elmélyülő magyar–román barátságról, miközben Dél-Erdély több megyéjében a magyar óvodákat is felszámolják, a Székelyföldet pedig katonákkal és apácákkal szállják meg. Kolozsváron a magyar állam főkonzulátusát olyan sértések érik, amelyeket egy önérzetesebb banánköztársaság nem tűrne el jegyzékváltás nélkül. Az anyaország ilyen államvezetésére nem lehet büszke a határon túli magyar. A Bolyai Tudományegyetem újralétesítésével kapcsolatban tanúsított magyar miniszterelnöki magatartásról, a Határon Túli Magyarok Hivatala vezető tisztviselőjének vonatkozó „tanulmányáról” jobb nem beszélni. Ezek az elképzelések sokban hasonlítanak azokéhoz, akik kizáró jellegű román érdekeket úgy próbálnak eladni a politikai piacon, mintha azokkal direkt a magyar kisebbségnek tennének jót.
Így hát biztosak lehetünk abban, hogy ha az erdélyi magyarság kifejezhetné rokonszenvét magyarországi pártok iránt, a jelenlegi kormánykoalíció nem nyerne szépségversenyt.
Az RMDSZ csúcsvezetőségének álláspontja tehát nem a realitás tükre, hanem politikusi megnyilatkozás. Amolyan: ne szólj szám, nem fáj fejem. Ha a jelenlegi kormányzatot újraválasztja Magyarország népe, marad a négyéves hagyományra visszatekintő barátság, ha pedig nem, akkor sincs világvége. Legfennebb az eddigi egyenlő távolságtartásban megmutatkozott egyenlőtlenségeket kell egy darabig magyarázgatni.
Mindezek ellenére a jobboldallal szimpatizáló politikus ötlete nem tenne jó szolgálatot a jelenlegi magyarországi ellenzéknek, az RMDSZ vezetői pedig a tartózkodásukkal éppen a jelenlegi hatalmat ütik el jó néhány szavazattól. Ez századfordulónk egyik legfurcsább paradoxonja: ha a magyarországi átlagpolgár megtudná, hogy az elszakadt területek magyarsága kivel szimpatizál, szavazatával az ellenpártot tüntetné ki.
Trianon csak halvány ceruzanyomokat hagyott a térképen ahhoz képest, hogy milyen mély szakadékok keletkeztek a politikai határok mentén élő magyarok között. Az okok roppant sokrétűek. Az egyik ásónyomot az első világháborút követő túlhangosított határrevízió mélyítette el, olyan ellenreakciókat váltva ki román oldalról, hogy a gyengébb idegzetű erdélyi magyarok csak a gerinc meghajlításában, a magyarságtudattól való elfordulásban (mai kifejezéssel: elhatárolódásban) látták a fizikai túlélés lehetőségét. Majd következett a szocialista közoktatás nagy „vívmánya”: a határon túli magyarok letagadása. A legszomorúbb azonban az 1989 óta kibontakozott folyamat. A magyarországi átlagpolgár előbb meghökkenve vette tudomásul a nagyon közeli – és szegény – rokonok létét. Aztán a határátlépés átmeneti megkönnyítésével hamarosan bekövetkezett a tömeges kapcsolatból fakadó súrlódás. Ehhez bizony jócskán hozzájárultak a rendkívüli vendégszeretetre számító – és azt sokszor kierőszakoló – határon kívüliek. Főleg a véglegesen betelepültek. Mi tagadás, akad, aki „odahaza” kerékpárig sem jutott el az anyagi gyarapodásban, „idehaza” pedig jogos elvárásnak tekintette, hogy egy év alatt megszerezhessen lakást, autót, elérjen nyugati életnívót.
Mindez azonban nem szolgáltat okot arra a kemény negatív megkülönböztetésre, amelyben a magyarországi közvélemény részesíti a határon túli magyarokat. Jó, fogadjuk el, hogy szemtelenek, tolakodók vagyunk, idegen a szagunk, a gyökérzöldségnek azt mondjuk, hogy murok. Viszont nem szerveződünk kínai, ukrán, orosz és más nemzetiségű maffiákba, nem lövöldözünk kalasnyikovokkal, nem robbantgatjuk a budai vár műemlékeit stb. És mégis: Erdélyből a háború után Amerikába elüldözött magyar író nehezebben kapta meg magyar állampolgárságát, mint egy vietnami szalmakalap-kereskedő.
A magyar–magyar viszony megromlásában jelentős tényező a pártharc, a választási tőkekovácsolás. Az Antall-kormány egyik jelszava a határon túli magyarok iránti gondoskodás volt, aki azt a hatalmat meg akarta buktatni, azzal dicsekedett, hogy csak tízmillió magyar miniszterelnöke óhajt lenni. Ennek az alapállásnak az elfogadtatásáért beindult a rafinált propagandagépezet, amellyel az egyeduralom fenntartásában rekordokat döntögető, tömegmanipulációban tapasztalt szocialista párt rendelkezett. Ez a gépezet nem vezércikkekben mondta ki, hogy a határon túli magyarok veszélyeztetik az őshonos alkalmazottak munkahelyét, lopnak, rabolnak és kárpótlás vagy alapítványi adományok formájában elhordják a magyar adófizető pénzét, hanem csak úgy „mellesleg”, apró hírekben, „eldugva”, de kitartóan, nap mint nap jelezte, hogy a Kovács Zoltán nevezetű román polgár már megint megerőszakolt és kirabolt egy idős hölgyet valahol a Tisza és a Balaton között.
A monoton csepegtetés hatását már a természeti népek felfedezték: rövid idő múltán a leghiggadtabb ember is olyan ritmusban rángatózik, ahogyan a csepegtetést beállították. Sokkal durvábban, de ugyanezt a módszert alkalmazza a bukaresti legnagyobb példányszámú napilap is, a moszkvai Pravda egykori megfelelője. A korábbi kommunista pártból átmentett úgynevezett szociáldemokraták burkolt szócsöveként a fordulat pillanatától két nagy céltáblára lövöldözi propagandatöltényeit: a királyság intézményére és a nemzeti kisebbségi jogokra. És most azzal büszkélkedik, hogy próféta volt: a román nép közvélemény-kutatásokkal kimutathatóan nem akar királyságot és elveti a kisebbségek önkormányzati törekvéseit. Szegény nép! Mintha magától jöttek volna elő ezek a szándékai, és nem hivatalos vagy spontán hangadói sugallták neki. 1989 decemberében az egyszerű román polgár örömkönnyeket hullatott, amikor egy bátor magyar református lelkészre gondolt, meg sem fordult a fejében a romániai magyarok felszabadult örömének csorbítása, és a királyt is szívesen fogadta volna, ha annak tanácsadói nem féltik a „terroristáktól”. Addig tartott ez a természetes, forradalmi változásokra jellemző, tiszta lelkiállapot, amíg a népnek meg nem mondták, miként kell értékelni politikailag a helyzetet, úgy, hogy megfeleljen bizonyos köröknek. A román nép azóta tekinti ellenségének Tőkés Lászlót, az erdélyi magyarságot pedig hazátlan tolakodónak, úgy, mint anyaországában.
Van-e kiút ebből a helyzetből? Persze, hogy van. Egy sikeres választás valódi fordulatot teremthet, amely után más magatartásmodellt sugallnak a magyar népnek. Hogy nem lehet, mert a tömegtájékoztatás egyre inkább független hatalom? Ugyan már! Most is nagyon független, és mégis bizonyos érdekeket szolgál. Függetlenségében is meg lehet tisztítani a hírközlést a salaktól, el lehet majd intézni, hogy ne azt övezze tömeges tisztelet, aki nagyobb rokonszenvet tápláltat a Távol-Keletről meggazdagodás céljából bevándorlók, mint a szomszédban tengődő magyarok iránt. És ha mégis bekövetkezik az újraválasztás? Akkor sincs világvége. A határon túli magyarokat hozzászoktatták a gondolathoz, hogy magukra vannak utalva. Egy darabig még kibírjuk. Aztán csak lesz egyszer ünnep a világon, amikor egyik magyar nem azért fog szavazni, hogy ezzel egy másik magyarnak minél rosszabb legyen. Addig azonban nem tehetünk egyebet, mint lélegzetvisszafojtva, nehogy szisszenéssel is eláruljuk, kinek szurkolunk, várjuk a választások eredményeit.

Teljes parlamenti vakációban hirtelen, váratlanul kitört a tanügyi törvény nevezetű vulkán. RMDSZ-vezetők nyilatkoztak a koalícióból való kilépésről olyan harciasan, mintha rendkívüli SZKT-ülésre kerülne sor a napokban, parasztpárti elnök fogadkozott, hogy a képviselőházban egészen másként bonyolítják le a vitát, mint a szenátusban, vagyis érvényesítik az RMDSZ-nek tett ígéreteket (többek között azt is, hogy az ukrán nacionalisták nagy örömére a történelmet és a földrajzot csak hivatalos nyelven engedik oktatni, de ezt a diverziót már kezdjük megszokni). A parasztpárti alelnök még tovább ment, és keményen elítélte Pruteanut, mondván, hogy a hozzá hasonlók, akik ennyire megszegik a pártfegyelmet, ekkora kárt okoznak az országnak (ezek szerint magas helyről – külföldről – szólhattak, hogy most már legyen elég), azok keressék máshol a helyüket. Értsd: más pártban. A szociális demokratában, a nagy- vagy a nemzeti románban.
Pillanatig sem vitatható, hogy ezeknek a nyilatkozatoknak minden szava helytálló. Hogy miért nem hangzottak el korábban, azon esetleg csodálkozni lehetne, de, sajnos, már hozzászoktunk, hogy semmin sem csodálkozunk. Azt sem szabad furcsállni, hogy most ilyen hevességgel tör fel ez a kérdés, és hogy miért nem intézik csendben, négy- meg hatszemközti megállapodásokon. A mostani politikai káosz olyan mértékű, hogy az már maga a megtestesült rendszer. Könnyen meglehet, hogy a tanügyi kormányrendelet előráncigálására is van valahol egy elképzelés: minél nagyobb zajjal meg kell lobogtatni a magyar rémképet, hogy legyen min rágódnia Iliescunak, felejtse egy időre a királydrámát, mielőtt egyesek túlságosan belegabalyodnának.
Nem rossz ötlet. Csakhogy ezzel tovább gyarapodik az RMDSZ-jószolgálatok listája. Ha így megy tovább, a koalíciós társak úgy eladósodnak, hogy az ezredfordulóig az ellenszolgáltatások töredékét sem törleszthetik, és nem marad más megoldás számukra, mint újból megnyerni a választásokat.

Bonyolult közéletünkből már csak éppen ez hiányzott: kezdjük az évet találgatással, hogy vajon a királyi ház megváltoztathatja-e az 1923-as alkotmány rá vonatkozó szakaszát. Iliescu szerint nem, mert a király is egyszerű polgár, aki számára a monarchista alkotmány már nincs érvényben, a monarchisták ezzel szemben azt állítják, hogy aki királynak született, az nem válhat egyszerű Iliescuvá.
Mások árnyaltabban közelítenek a kérdéshez, annak reményében, hogy a káposzta is megmarad, és a szomszéd kecskéje is megdöglik. Így például olyan parasztpárti politikusok, akik 1991-ben nem szavaztak az alkotmányra, mert az nem rögzíti a magántulajdon védelmét, most az alkotmány módosítása ellen szállnak síkra. Pedig monarchistáknak vallják magukat, márpedig ez az alkotmány kifejezetten királyellenes. Ki érti ezt? Hát azt, hogy a Demokrata Párt újfent Iliescuék oldalán harcol, ezúttal a köztársaságért? Mint 1990 decemberében, amikor közlekedési rendőrökkel pakoltatta ki az országból az érvényes útlevéllel hazalátogató királyi családot. Bár a barikád oldalának felcserélése ebben a kormánykoalícióban nem újdonság. A hagyományt az a parasztpárti szenátor szülte meg, aki szakbizottságában a nacionalista ellenzékkel együtt szavazott a kisebbségi oktatási jogok ellen.
Mit szűrjünk hát ki a jelenlegi hangzavarból? Kinek drukkoljunk?
Amikor túlbonyolítják a helyzetet – szándékosan, éppen a népbutítás céljából, vagy csak ostobaságból – nem arra kell figyelni, hogy mit mondanak, hanem hogy kik mondják. Így már világos: hét éven keresztül Iliescu mondta meg, hogy mi a jó, és folyamatosan zuhantunk a szakadékba. Tehát ami szerinte rossz irány, arra kellett volna haladni. Lássunk hát végre egy szép mattot a királytól. Vagy a királynőtől.
Ha négyévenként megspórolnánk az elnökválasztás költségeit, már az sem semmi.

Munkaszüneti tolongás idején havasi siratódalok és érthetetlen információk gurguláznak a kolozsvári vasútállomás hangszóróiból, és közben valaki arról áradozik, hogy bezzeg a milánói állomás hangulata milyen más. Ott például minden vágány mentén képernyőkre írják ki a vonatok érkezését, esetleg késését, továbbá megjelenik a vonat „szerkezete”, hogy az emberek ne az utolsó pillanatban, egymást fellökve rohangáljanak a megfelelő vagonhoz.
Ami azt illeti, Kolozsváron sem muszáj tétlenül várni a vonat beérkezését. A minden lépésre felbukkanó kerékpofozgató szívélyesen tájékoztatja az utast, hogy a pályaudvarnak körülbelül melyik részén állapodik meg az adott számú vagon.
Néhány napja ezek az informális információk különleges formát ölthetnek. Azt mondhatja a kalapácsos ember, hogy az A vagy a B szektorban tessék lehorgonyozni a csomagokkal. A vágányok mentén betűjelek függnek alá az esőcsatornákról. Figyelmesebb szemlélőnek feltűnnek az eligazító táblák, amelyeken, többek között, látható a vonatszerkezet: melyik felén van a mozdony, honnan kezdődik a vagonszámozás, melyik állomási szektorba várható a jegyünkön szereplő vagon.
Óriási! Hát innen inspirálódtak a milánói vasutasok. Vagy fordítva. De mindegy, az a lényeg, hogy a nemzetközi járatok eme félreeső szárnyvonalán is mutatkozik némi jele a haladásnak. Most már csak a részletkérdésekre kellene megoldást találni. Például jó volna egyeztetni a kalapácsos ember és a tábla információit. Ugyanis a sokat látott alkalmazott azt mondta egy konkrét érdeklődőnek, hogy vagonja a D szektorban fog megállni, a tábla pedig az F szektorban jelezte. A kalapácsos találta el.