Nits Árpád

Aggódva figyelik az ukrajnai románok a romániai szenátus munkálatait, és arra kérik anyaországuk honatyáit, hogy gondoljanak rájuk is, ne tegyék azt a romániai magyarokkal, amit Pruteanu a fejébe vett, mert akkor az ők anyanyelvi oktatásuk is veszélybe kerül. A közszolgálati tévé hírműsorának becsületére legyen mondva, ezt a problémát tisztességesen bemutatta.
A koldusénál is megalázóbb helyzetbe jutottak ukrajnai román sorstársaink. Mert a koldus az, aki alamizsnáért rimánkodik. Mint például az RMDSZ. Immár nyolc éve szüntelenül kéreget valamit, amivel nem rendelkezik, aminek az elnyerése mások adakozó kedvétől függ. (Ez a szerep tragikomikussá vált, amióta megszemélyesítője kormányzó erővé lépett elő. Hadvezérkedés szállodaportási egyenruhában. Csillognak a paszomántok, de a napi tengődéshez elegendő borravaló is alig csurran-cseppen.) Ezzel szemben az ukrajnai románok olyasmiért kezdenek könyörögni, amivel rendelkeznek. Ami évek óta saját tulajdonuk: a teljes körű anyanyelvi oktatás.
Ezt érte el a parasztpárti nyelvvédő. Ha most nem pakolják ki a pártjából, az azt jelenti, hogy parasztpárti elvtársai semmiben sem különböznek a vatra-ideológia megalapozóitól, akik már 1990-ben kifejtették, hogy inkább sérüljön a határon túli románok érdeke, mintsem a romániai magyarok jogokat nyerjenek.
Egyébként könnyen meglehet, hogy a történelmi fejlődés útvesztőjében éppen a román, ukrán, szlovák és más nemzetiségű Pruteanuék mutatják a megfelelő utat a nemzeti kisebbségek számára. Nem ez a szándékuk, de mesterkedéseikkel kikényszerítenek a koldulás sötét zsákutcájából. Acsarkodásuk az ukrajnai románoknak például azt az ötletet sugallja, hogy ne mind rimánkodjanak a meglévő jogok megtartásáért, hanem intézzék el, hogy az életben többé soha bele ne szólhassanak saját dolgaikba az ilyenek. A milyenek? Jelzők használata nélkül: Pruteanuék. Ebben a névben a keddi szenátusi vita óta minden benne van. A romániai magyarok ereiben folydogáló román nemzeti színektől a nacionalista ellenzék dicsőítéséig a nácidili olyan újszerű szivárványban pompázott, hogy ekkora teljesítmény láttán Iliescu és egykori szövetségesei elsápadhattak.
Az ukrajnai románok számára más meglepetéseket is készítenek a román nagypolitikában. Például a hívek nélküli székelyföldi román templomok felújítására gyűjt az Adevărul. Ettől az ukrán testvérlapnak, a Pravdának olyan ötlete támadhat, hogy nosza, telepítsenek az ukrajnai román falvakba és városnegyedekbe ukrán templomokat. Sőt, ha betekintenek a Székelyföld Trianon utáni történetébe, akkor éppen a helybéli lakosokat kötelezik adakozásra és közmunkára az évezredes ukrán jelenlétet bizonyító legújabb ősi létesítmények felépítése érdekében. Ezzel megteremtik a feltételeket arra is, hogy 60–70 év múlva a sohasem használt templomok renoválásából is hazafias nevelési eszközt kovácsoljanak.
Hasonló ukrajnai kihatásai lehetnek annak a csomagtervnek is, amely szerint a Székelyföldre irányítanak jelentős román befektetéseket, vagyis folytatják a szocialista iparosítás alapvető célkitűzését, a honfoglalást az utolsó etnikai szigeteken. Ukrajna is tőkeszegény, kénytelen eladni láncait, mint a proletár, de amikor valamely nemzeti kisebbség kicsinálásáról van szó, a pénz nem probléma. Ha egész népe belegebed is, az ilyesmire telik a nemzetállamnak.
Hogy ettől a rémálomtól hogyan szabadulhatnának az ukrajnai románok? Na, hogyan? Hát autonómiával. Ne mondja senki, hogy mint Mórickának, mindenről ugyanaz jut eszünkbe. Magunktól nem, igazán nem gondolnánk rá, de minduntalan eszünkbe juttatják.

Csütörtök délután, miután lezajlott az újabb heccparti az oktatási ormányrendelet szenátusi vitája során, a BBC román hírszerkesztői megszólaltatták ukrajnai tudósítójukat. A bemondónő ismertette Laurentiu Ulici szenátor józan érvelését, miszerint, ha biztosítani akarják az erkölcsi piedesztált ahhoz, hogy a határon túli románok számára megköveteljék a teljes körű nyanyelvi oktatást, akkor a romániai magyaroknak is meg kell engedni a történelem és a földrajz magyar nyelven való oktatását. Ezután az ukrajnai tudósító vázolta az ottani helyzetet.
Ukrajnában a román iskolákban az összes tantárgyat, így a földrajzot és a történelmet is románul tanítják. Azért ott sem fenékig tejfel az élet. A tudósító jelezte, hogy a tanárok nem értenek egyet az ukránból fordított tankönyvek bizonyos tételeivel, például azzal, miszerint a Molotov-Ribbentrop egyezmény előremutató mozzanat volt, mert ukrán országrészeket egyesített.
Mi tökéletesen megértjük ezt az álláspontot. Bukovinai román gyereknek arról áradozni, hogy mennyire méltányos volt az a hatalomváltás, amelyben dédapját Szibériába hurcolták beolvadni,vagy malenykij robotra kényszerítették hadi kárpótlás fejében, hát ez enyhén szólva szellemi perverzitás. Őszintén szurkolunk az ukrajnai román történelemtanároknak, sikerüljön nekik emberarcúbb történelmet tanítani. De attól tartunk, hamarosan ukránul lesznek kénytelenek bemagoltatni tanulóikkal a Ribbentrop-Molotov paktum haladó jellegének tézisét. Nem egyébért, de az ukrán nacionalistáknak is vannak külföldi hírszerzői, akik előszeretettel felkarolják George Pruteanu, Gheorghe Dumitrascu és társaik érveit.

Kellemetlen emléket idézett fel a tévé főműsorának múlt heti összefoglalója: Ungureanu nevezetű egyetemi tanárt kértek fel a történelem és a földrajz tannyelve körüli vita megkommentálására. Egy Ungureanu nevezetű úriember az 1980-as években Adrian Păunescu Flacărajában hosszasan értekezett arról, hogy a csángók nem rokonai a magyaroknak, sőt a moldvai katolikusoknak általában semmi közük a magyarokhoz, mi több, a moldvaiak hallani sem akarnak arról, hogy valami szálak fűznék a magyarokhoz. Csak éppen azt nem állította az a bizonyos Ungureanu úr, hogy a nevének sincs köze a magyarokhoz.
Erre a történelemdoktorra gondolva, szorongva vártuk a iasi-i egyetemi tanár válaszait a műsorvezető időnként célzatos kérdéseire, amelyek között Pruteanu-féle beütéseket is felfedeztünk, például ilyent, hogy akkor majd hogyan lesz a szeparatizmus veszélyével. Annál nagyobb volt a meglepetés: a heti hírösszefoglaló vendége nyíltan kimondta, hogy őt egyáltalán nem zavarja az, ha a magyar gyermekek magyarul tanulnak minden tantárgyat, mi több, a román nyelvet, nemzetet és államszuverenitást szerinte nem veszélyezteti az, ha a nemzeti kisebbségek jól érzik magukat az országban.
Kedden pedig a szenátusban Petre Caraman, Iasi megye parasztpárti szenátora fejtett ki ilyen magánvéleményt, hogy a haza történelme és földrajza nem lehet eszköz egy másik tantárgy, a román nyelv elsajátításához.
Mi történt? Iasi hétmérföldes csizmába lépett, hogy lekörözze a nyugatibb megyéket? Valószínűtlen. A társadalmi szemléletben nincsenek látványos irányváltások. Türelmes és értelmes gondolkodásmódhoz családi, társasági, egyszóval közösségi hagyomány szükséges. Nem véletlen, hogy a legsötétebb években éppen a iasi-i egyetemi központba áramlott a legtöbb magyar diák. Még kolozsváriak is jobban érezték ott magukat, mint saját városukban. Van valami annak a városnak a levegőjében, amitől az egykori Flacăra Ungureanuja képez kivételt.

Elözönlik a magyar befektetők a Székelyföldet – hangzik a vádaskodás ezekben a napokban a parlamentben, éppen akkor, amikor az oktatási törvénnyel is szorongatják az RMDSZ-képviselőket és -kormánytagokat. Ez korántsem a véletlen műve. Mintha George Pruteanu és néhány más kormánytöbbségi honatya intett volna be az ellenzék ugyanúgy gondolkozó tagjainak: na, most páholjátok a fejüket, hogy ne sántuljanak.
Vajon most is mondaná Clinton amerikai elnök Emil Constantinescunak, hogy Sir, meg hogy thank you, ha egy nagy nemzetközi összejövetelen arról esne szó, hogy a romániai magyarok pártját még nem rúgták ki a kormányból? Valószínűleg, igen. Mert Clinton nem a parlamenti krónikákból szerzi be információit, hanem a diplomáciai üzenetekből, amelyek szűkszavúak és udvariasak, mint a nagyköveti megbízólevelek. Nem térnek ki olyan apróságokra, hogy a román parlament hangadói bűncselekménynek kiáltják ki az idegen tankönyvek forgalmazását Romániában, miközben a román állam saját kiadású tankönyveivel halmozza el a határon túli románokat, nem ritkán éppen a szomszédos államok kérésére. Ha ilyesmi is Clinton fülébe jutna, biztosan nem volna úgy elragadtatva hatalmi köreink nagylelkűségétől.
De most nem is ez a lényeges kérdés, hanem az, hogy a Székelyföldön megtelepedett magyarországi tőke sok-e vagy kevés. Mérget vehetünk arra, hogy kevés, ahhoz képest, hogy mennyi lehetne, vagy mennyi kellene hogy legyen. Mert hol másutt legyen magyar tőke? Caracalban? A Székelyföldet pedig ki kellene nevezni a vietnami szalmakalapgyárosok vadászterületének?
De arra is mérget vehetünk, hogy ha magyarországi vállalkozók egyetlen fillért sem fektettek volna be a Székelyföldön, akkor is éppen ilyen nagy lenne a csatazaj a román parlamentben. Ennek a lármának éppen az a célja, hogy elriassza a magyar befektetőket: a magyarlakta területeken való befektetésnek még a gondolatával se merjenek játszadozni.
Akad vállalkozó, aki berezel a madárijesztőktől, és visszalép üzleti tervétől. A piaci mechanizmus azonban kitölti a légüres teret. Rögtön akad más vállalkozó – talán éppen szintén magyarországi; számításunk végeredményén ez nem változtat –, aki hajlandó a nagyobb kockázat ellenére próbálkozni. Persze, magasabb igényekkel. Nagyobb részesedést követel a honi társtulajdonostól, vagy nagyobb profitot határoz meg, ezért alacsonyabb árajánlatot tesz beszállítóinak és nagy árat állapít meg termékeinek. Vagy már kezdetben előnyösebb feltételeket csikar ki a helyhatóságtól, amelynek engednie kell, hiszen nem nagyon tolonganak az érdeklődők. A madárijesztők acsarkodására tehát végül ráfizet a hazai termelő, a munkavállaló és a fogyasztó.
A magyarországi beruházók elleni kampányt látva távolabbi üzletemberek is hasonlóképpen gondolkoznak: az ellenszenves piacot átengedik a vakmerőbbeknek, akik veszélyességi pótlékra, uzsoraprofitra szakosodtak.
Valaki azt hiszi, hogy ezeket a következményeket nem látják a hangulatkavarók? És akkor miért űzik az eszüket? Mert ez a taktika számukra meghozza a kívánt egyéni hasznot. A székelyföldi „őshonos” románok elűzéséről szóló immár nyolcéves vészharangkongatás eredményeként folytatódik a bevándorlás, a vezető pozíciók megszerzése. A békesség kedvéért, ugye, mit meg nem tesz az ember. Inkább legyen román testvér a törvényszéki elnök, a rendőrfőnök, a gyárigazgató, a tűzoltóparancsnok stb. És ha már ilyen nagyon akarják, a beruházó is. Még akkor is, ha a „kultúrzónában” kijáró juttattások miatt emelkednek a rezsiköltségek és csökken a köznép amúgy is alacsony életszínvonala nemcsak a Székelyföldön, hanem az ország minden részében, ahol érvényesül az öncsonkító politika.

Mi lett a sorsa a múlt hét szombatjára összehívott rendkívüli SZKT-ülésnek? Érdeklődésünkre Nagy Attila, a Királyhágómelléki Református Püspökség közéleti előadója elmondotta, hogy folytatják a Szövetségi Képviselők Tanácsának összehívását. Tőkés László elgondolása szerint a tanácskozást jobb lenne az oktatási törvény szenátusi vitája előtt lebonyolítani, hogy elébe menjenek az eseményeknek, és nem utána, amikor már csak kész tényeket tudnának megbeszélni. Sajnos, hogy a szenátus napirendjén kedden első pontként szerepel az oktatási törvényvita. Viszont olyan értesülések birtokába jutottak, hogy a szenátusban elhalasztják a kényes napirendi pontot, kivárnak az államfői egyeztetésre. Ebben az esetben a rendkívüli SZKT-ülés nem késik el.
Az első próbálkozással, és különösképpen a kolozsvári nézeteltérésekkel kapcsolatban Nagy Attila elmondotta, hogy a múlt héten, amikor sürgőssé vált az SZKT rendkívüli összehívása, sehonnan sem tudták megszerezni a tagok címlistáját, így a területi szervezetek elnökeihez folyamodtak, hogy értesítsék a körzetükben lévő SZKT-tagokat, függetlenül attól, hogy azok az illető területi szervezetek, avagy platformok képviselői, illetve parlamenti tagokként hivatalból részt vesznek az SZKT munkálatain. A területi elnököket nyomatékosan megkérték, hogy a rendkívüli SZKT-ülésre vonatkozó személyes véleményüktől függetlenül adják át az üzenetet az SZKT-tagoknak az tiszteletbeli elnök kezdeményezéséről. Ez a hírláncolat nem működött megfelelően, emiatt sokan késve jelezték egyetértésüket a rendkívüli SZKT-ülés összehívásával. Az újabb kísérlettel e hét végére szeretnék egybehívni a Szövetségi Képviselők Tanácsát – mondotta tájékoztatása végén Nagy Attila.

Csütörtök este egy órára sötétbe borult Pozsony, és a szlovák áramszolgáltatók hosszas tanakodás után sem találtak magyarázatot a műszaki hibára. Persze, azonnal megindult a laikus találgatás, amelyből nem hiányoztak a nyugati imperializmus, a KGB-ügynökök, a földönkívüli lények és természetesen a magyar irredenták mesterkedéseiről szóló szokványos mesék.
Hasonlóképpen történne nálunk az országban, ha valaki észrevenné, hogy oktatáspolitikai rövidzárlat következtében a lakosság jelentős része írástudatlan lett, és az illetékesek zavartan hebegnének, hogy nem találják a magyarázatot. A nép azonnal természetfölötti erőkben sejtené a baj okát – különben is hajlamos a miszticizmusra. Pedig nyilvánvaló az összefüggés az illetékesek érdeklődési köre és a bekövetkezett, de még nem észlelt baj között. A szenátusi szakbizottság elnöke, a kormánykoalíció egyeztető bizottsága, az egész parlament stb., stb. fél éve egy-két tantárgy oktatási nyelvéről vitatkozik, egyetlen szóra sem méltatva a közoktatás legfontosabb, legáltalánosabb ügyeit.
Szlovákiában is fél éve rágódnak a kétnyelvű bizonyítványokon, és előfordulhat, hogy a villanyszerelőknek semmilyen bizonyítványuk sincs. Mert nem azt tartják fontosnak, hogy a fiatalok mit tudnak, hanem azt, nehogy két nyelven tudjanak valamit. Akkor pedig a furcsa áramkiesés megmagyarázásához nincs szükség UFO-mesékre.

Teljesség igénye nélkül megszemléztünk néhány erdélyi magyar újságot abból a szempontból, hogy miként viszonyulnak a Bolyai egyetem ügyéhez, és mi tagadás, nagyon elszomorodtunk. A Brassói Lapokon nem lepődtünk meg, ugye, ott tevékenykedik Bíró Béla, régi ismerősünk, aki ezúttal is bebizonyította, hogy alaptalanul utasította vissza korábbi észrevételünket, miszerint ő az egyik megrögzött ellenzője a kolozsvári magyar egyetemnek. Most is kifejti, hogy ő megérti a nosztalgiázókat, de dőreség ragaszkodni egy régi álomhoz, amikor megannyi más városban létesíthető magyar egyetem.
A Sepsiszentgyörgyön szerkesztett Európai Idő főszerkesztője, Horváth Alpár azonban kétségbeejtett. Ő is ugyanazt állítja, mint Bíró Béla vagy Horn Gyula. (Victor Ciorbeával csak azért nem hasonlítható össze, mert a román miniszterelnök heti gyakorisággal változtatja véleményét, az Európai Idő pedig kéthetenként jelenik meg.)
Horváth Alpár feltételezi, hogy a Bolyai egyetem újralétesítésére, vagy a magyar egyetem Kolozsváron való létrehozására azért olyan erős a tömegnyomás, mert az RMDSZ-t a kolozsvári lobby uralja. Ez olyan fatális tévedés, hogy nem is érdemes foglalkozni vele. Viszont közérdeklődésre tarthat számot az a kijelentése, hogy egyetem Marosvásárhelytől a legutolsó kisvárosig bárhol létesíthető, mert mindenütt hamarosan felnövekedne a kívánalmakhoz.
Vajon nem téveszti össze az egyetemet a főiskolai intézménnyel? Mert az igaz, hogy bányaipari almérnöki intézetet bármelyik bányavároskában el lehet képzelni, még ott is, ahol a bányászok már elitták a végkielégítésüket, de bölcsészetet, vegyészetet, kibernetikát stb., stb. felölelő tudományegyetemhez nem elegendő egy-két nemzetgazdasági alágazat hátországa, valamint a megyei kölcsönkönyvtár kihelyezett fiókja. Még a nagyváradi református főiskola néhány tanszékéhez is Kolozsvárról ingáznak egyetemi tanárok. Elképesztő vándorlás indulna meg, ha egy olyan városban születne újra a romániai magyar egyetemi oktatás hagyománya, ahol eddig nem képeztek egyetemi tanárnakvalót. Ugyanakkor a diákság is vándorolna a kolozsvári egyetemi könyvtárhoz, amely nemcsak a kolozsvári RMDSZ-lobby akaratosságából egységes, oszthatatlan és röghöz kötött.
A Kolozsvár-központúság hívei – többek között a Maros megyei RMDSZ-szervezet vezetői – érveiket részletesen, többször kifejtették. Vajon miért nem akarnák azokat megérteni egyesek? Attól tartunk, az „úgy gondoljuk” jelenség a hibás. Mindenki úgy gondolja, ahogy akarja, és fújja a magáét, de a valóság az, hogy nem gondolja meg sehogy, csak mondja, ami hirtelen eszébe jut. Nem ártana egyszer felmérni, mekkora a veszteségünk abból kifolyólag, hogy az utóbbi nyolc évben ahányan vagyunk, annyifelé mutogatunk. Van-e egyáltalán értelme ilyen körülmények között az RMDSZ létének? A Bolyai újralétesítését elhatározta megalakulásakor, kongresszusi dokumentumba foglalta 1993-ban Brassóban, újra megszavazta Kolozsváron, 1995-ben, majd Marosvásárhelyen, az idén. Ennek ellenére ciklikusan elkezdődik ellene a hangulatkeltés, mert mindenki „úgy gondolja”.
*
Ui.: Jelen cikk azzal a céllal íródott, hogy a Szabadság olvasóinak jelezzük: a Bolyai egyetem újralétesítésével kapcsolatban a romániai magyarság hangadóinak álláspontja korántsem egységes, a kolozsvári magyar egyetem ellenzői tehát nemcsak a barikád túlsó oldaláról lövöldöznek. Továbbá azt az álláspontunkat is érzékeltetni igyekeztünk, hogy ez a jelenség korántsem örvendetes. Ha az érintettek ez alkalommal is doronghoz folyamodnak, felkérjük őket, hogy válaszukban ne haladják meg a jelen cikkben használt jelzők, minősítések és személyeskedések számát, továbbá a tárgyra szorítkozzanak, vagyis helyes-e további „alternatívákkal” nehezíteni a Bolyai sorsát, és lehet-e Európai szintű egyetemet létesíteni Bodzafordulón?

Elnézést a kishitűségért, de az eddigi tapasztalatok alapján nem sokat várhatunk a Romániai Magyar Újságírók Egyesületének felhívása nyomán esetleg kibontakozó román-magyar újságíró-párbeszédtől. Egyáltalán nem biztos, hogy ezután fikarcnyit is csökken egyes román újságírók buzgósága, akik „megalapozatlan híreszteléseikkel, sértő és vádaskodva támadó kommentárjaikkal rossz fényben tüntetik fel a romániai magyar közösség egészét” (idézet a felhívásból).
A majdnem nyolc esztendő keserűségéből levonhatnánk már a tanulságot: itt szó sincs ismerethiányról. Nem azért tüntetnek fel rossz fényben, mert félreismerik szándékainkat. Az első jellegzetes példa az 1990. márciusi híresztelés volt a marosvásárhelyi gyógyszertárról, amely állítólag nem szolgált ki románokat. Ezt a hírt nem azért röppentette fel az Agerpresből Rompresszé vedlett hírügynökség és a Scânteiából Adevărulnak átfestett és annak következetesen megmaradó napilap, mert a szerkesztők nem tudták volna az igazságot: azt, hogy ilyen szemenszedett hazugságokat ők maguk találtak ki. Akik a marosvásárhelyi pogromot sajtópropagandával előkészítették, nagyon jól tudták, hogy a magyar gyógyszerészek inkább gorombáskodnak a saját fajtájukkal, csak nehogy megsértsenek egy „főbérlőt”. Erről a hírszerkesztőknek pontos információik voltak és vannak. Arról is, hogy a magyarság minél jelentősebb többségben él valahol ebben az országban, annál előzékenyebb a románokkal, nehogy valami baj legyen. Egymás közt gyorsan ölre mennek, sőt nem ritkán bicskát is rántanak, de románokkal nem húznak ujjat. Sőt. Éltetik a szocializmusból örökölt gesztusokat, a magyar szakemberek önként vonulnak vissza igazgatóhelyettesi, főmérnökhelyettesi, almérnökhelyettesi tisztségbe, hogy maguk előtt tudjanak valakit, akit még Ceauşescu küldött a „termelőerők jobb területi elosztása érdekében” a megyébe. Így állt elő olyan helyzet, hogy a Székelyföldön a vezető állások 50 százalékára a 20 százaléknyi román lakos ad szakembert. Vagy embert.
Képzeljük el, mi lenne, ha a többségiek részéről ekkora előzékenységet tapasztalnánk? Akkor Kolozsváron is magyarokat találnánk a vezető beosztások 50 százalékán. Liviu Medreának például meg kellene elégednie köztisztasági csoportvezetői állással, mert a polgármester az RMDSZ-re bízná a Közterület Fenntartó Vállalat igazgatójának kinevezését.
Még egy példán érdemes eltöprengenünk. Egyes sajtóértesülések szerint a székelyföldi cserkészek iránytűvel felfegyverkezve járják a rengeteget és farkaskutyákat idomítanak úgymond a helybéli románok megtámadására. (Vajon miért nem harci kutyákról szól a legenda? A hírszerző szerkesztők nem értenek annyira az ebkultúrához?) Ha létrejönne az a román–magyar újságíró kerekasztal, és sikerülne bebizonyítani, hogy iránytűvel és farkaskutyával a tízszeresen felduzzasztott, állig felfegyverzett rend- és csendőrséget nem lehet megijeszteni, akkor örök ellenségeket szereznénk magunknak. Ha másért nem, hát azért, mert a párbeszéden részt vevő kollégák törhetnék a fejüket az újabb ötleteken, különben felkopna az álluk.
Mert az senki előtt sem lehet titok többé, hogy akik megalapozatlan híresztelésekkel támadnak bennünket, azok ebből élnek. Mégpedig jól. Kifejlesztették maguknak ezt a mesterséget, mint Pruteanu a nyelvőrséget, és aki őket ettől el akarja tántorítani, az voltaképpen végkielégítés nélküli munkanélküliséget ajánl fel nekik. Igaz, hogy tennivaló bőven akadna ebben az országban, de más, egyébként sokkal hasznosabb munkát nem fizetnének meg olyan jól. George Pruteanu is hadakozhatna a tbc-nél gyorsabban terjedő írástudatlanság ellen, de abban nem támogatná olyan lelkesen a nacionalisták ellenzéki és hatalmi része, megbonthatatlan egységben.
És akkor mi a megoldás? Roppant egyszerű. A rágalmazást, a rémhírterjesztést törvény tiltja. De a törvénynek nem kerekasztalokon lehet érvényt szerezni. Hanem a törvényszéken.

Mindent átsző a politizálás. Még a zenét is fertőzi. Szombati tévéműsorában Iosif Sava felcsapott nyelvvédőnek, ugyanazt szajkózta, mint George Pruteanu.
Csodálhattuk Schaffhauser Ildikónak, a német tévéadás főszerkesztőjének és Simonffy Katalinnak, a magyar adás főszerkesztő-helyettesének, az egyébként rokonszenves zeneesztéta vendégeinek a türelmét. Ilyen ellenvetésekkel kellett vitába szállniuk, hogy Kanadában a kivándorló bezzeg nem akarja anyanyelvén tanulni Kanada történelmét. Vajon Iosif Sava nem tudná, mi a különbség? Ő is példaként állítja elénk a nyomban elfranciásodó szenegáliakat?
Nagy kár. Pruteanu műsoráért néhány hónappal ezelőtt készek voltunk lemondani a Pro tv híradójának a végéről, most pedig este nyolc óra előtt vigyázattal kapcsolunk a főműsorra, nehogy találkozzunk vele. Ha Sava így folytatja, a tévé által sugárzott nagyon kevés komoly zenéről is le kell mondanunk, hogy az összekötő szövegben ne halljunk egetverő ostobaságokat.

Az iránytű is elsülhet
November 22-re rendkívüli országos tanácskozást hívat össze – határozta el Gheorghe Funar tegnapi sajtóértekezlete megkezdése előtt. Arra a kérdésre még nem tudott válaszolni, hogy felhívására hány megyei szervezet fog válaszolni, de akciójának sikerében nem kételkedik, és szerinte sikerül leváltani a mostani vezetőséget. Addig is elküldte negyedik fellebbezését pártjának központi bíráskodási bizottságához.
A pártnak és az országnak most különösen szüksége van egy olyan nacionalistára, mint Funar – hangsúlyozták a Román Nemzeti Egységpárt jelen lévő parlamenti tagjai, és valaki a monostori alapszervezetből, aki a Monostor Fiai tömeges kilépését helyezte kilátásba, ha a központi vezetőség nem vonja vissza döntését Funar kirekesztéséről. A helyzet jellemzésére felvázoltak egy különös forgatókönyvet: Cotroceni fel akarja morzsolni a politikai pártokat, a parasztpártot is, hogy a maradékokból összeálló párt segítse újra hatalomra három év múlva Emil Constantinescut. Az ország súlyos állapotát a Székelyföldön gyakorlatozó „paramilitáris” cserkészcsapatokkal szemléltették, amelyek fel vannak fegyverkezve iránytűkkel, és úgy járják a hegyeket, sőt, némelyik gyereknek még farkaskutyája is van, továbbá készül a folyosó Maros, Kolozs, Szilágy, Szatmár megyén keresztül, és ennek a tervnek a megvalósítását csak Funar keresztezi. Ha őt félreállítják, mindennek vége.
Bizonyára valaki a teremben nem tudta megőrizni a komolyságát, mert az asztalfőn elhangzott a figyelmeztetés, hogy senki se mosolyogjon, mert ez nagyon komoly dolog.

Különös dolgokat tapasztalhattak a megfigyelők a marosvásárhelyi RMDSZ-kongresszus hátterében, főleg a sportcsarnok folyosóin. A legkülönbözőbb irányzatok, elképzelések, csoportosulásokképviselői barátságosan elbeszélgettek. Vajon miről?
A címzettek fogcsikorgatásától kísért beszéde után Tőkés László leült Tokay György mellé, és csendben néhány szót váltottak. Mi volt a beszédtéma? Ugye, roppant izgalmas kérdés. De később a közelben ülőktől megtudtuk, hogy a beszélgetés ennyiből állt:
– Leülhetek ide?
– Igen, tessék.
Hát ebben nincs sok szenzáció. Ezért (vagy másért is) egy olyan társalgás tartalmára lettünk kíváncsiak, amely sokkal kevésbé ígérkezett lélegzetelállítónak. Miről beszélgetett KIRÁLY KÁROLY a magyarországi nagyobbik kormánypárttól érkezett vendéggel?
*
– Régi ismerősként köszöntöttük egymást, aztán a tárgyra tértem. Te, mondtam, valamikor megígérted, hogy segíted az alapítványomat. Szekeres Imre azt mondta erre, hogy nézd, nem tudtunk segíteni. Tudom, tudom, mert nem hagyta a politika. Igen, azt mondta, ilyen a politika. Ennyi volt a beszélgetés. Na, de az az érdekes, ami mögötte van. Hol is kezdjem?
– A Magyar Szocialista Pártnak, egy kormányzati pártnak általában, ugye, sok eszköze van, amivel hatni tud. 1994 végén a Népszabadság kért tőlem egy cikket Tőkés László nyilatkozatairól, amelyeket a választások idején tett, bírálva azokat a pártokat, amelyek nem állnak ki a magyarság ügyéért. Ezek között volt az MSZP is. A Népszabadság egyik tudósítóján keresztül kért állásfoglalást tőlem Tőkés László nyilatkozatáról. Az állásfoglalást sürgősen telefonon kellett továbbítani. Én megírtam, de úgy, hogy azt a mai napig sem közölték. Érdeklődésemre, hogy miért nem közlik, azt a választ kaptam, hogy írásom meghaladja a Népszabadság tűrőképességét. Mi volt az, ami túlment a tűrőképesség határán? Azt írtam, hogy Tőkés Lászlóval teljesen egyetértek ebben a vonatkozásban, nekem is szomorú tapasztalataim vannak az MSZP elődjéről, illetve előző részeiről... Tudjuk, hogy a Szocialista Párt úgy egyszercsak átalakult. Leírtam, hogy 1977-ben Aczél György kieszközölte, hogy engem, Csoóri Sándort, Nagy Lászlót, Czine Mihályt egy órára fogadjon. Amikor leültem vele szemben, mint határon túli kisebbségi, akkor kijelentette, hogy én beszélhetek nyugodtan, de ne várjam el, hogy valamiről is nyilatkozzon. Erre én felálltam, és azt mondtam, köszönöm szépen, befejeztem. Az átkeresztelt pártokban az internacionalista politika ma is folyik, nemcsak az MSZP-ben, hanem másokban is, mert ez áthatotta a politikai gondolkodásmódot. Ezt tükrözi rajongásuk, ahogy nyilatkoznak pártjaink, kormányaink együttmunkálkodásáról, szolidaritásáról stb. Ugyan ennek tulajdonítom azt a prioritási sorrendet, hogy előbb van Európa, aztán jönnek a szomszédok, majd végül a testvérek. Ilyen dolgot mi nem fogadhatunk el, hogy a testvér a harmadik helyen. A testvér, a vértestvér az első helyen álljon, bármilyen körülmények között. Én ezeket kifejtettem külön egyiknek is, másiknak is, egyszer egy hivatalos beszélgetésen is, ezért megsértődtek. És aztán egészen fel eljutott a fülekbe, hogy milyen cikket írtam, eljutott mindenkihez a Szocialista Párt vezetőségében. Jó a kommunikációs rendszer, ugye, tapasztalt pártszervezetről van szó, amely nem most kezdi a hatalomgyakorlást. A személyes kapcsolat alakulásán is éreztem, hogy megfagy a levegő körülöttem.
– Korábban azt ígérték, hogy ha kormányra jutnak, komolyan támogatni fogják a Székely Falu Alapítványt. Ezt mondta Szekeres Imre, például, és Tabajdi Csaba is megígérte. Úgy látszik, sajtónyilatkozatom nyitotta volna meg a páncélszekrényt. Most fel lehetne tenni a kérdést: vajon érdemes volt-e személyes meggyőződésért a székely falut – hogy úgy mondjam – károsítani? Tény, hogy a Székely Falu Alapítvány a magyar kormánytól 20 000 forintot kapott. Egyébként Nyugat-Európából és a tengeren túlról több mint 150 000 dollár folyt be a székely falvak megsegítésére.
– Tabajdi Csaba egy alkalommal kijelentette, hogy a miniszterelnök nevében is ő fogad engem, tehát ne forduljak Horn Gyulához, mert ott nincs mit keressek, miután a Népszabadságnak írott cikkem miatt megsértődtek. Kijelentette, hogy vegyem tudomásul, hogy ők nem kommunistáznak le, mint az Antall-kormány tagjai. Egyébként nem tudtam arról, hogy az előző kormánykoalíció emberei engem lekommunistáztak volna, lehet, hogy a hátam mögött tették meg, úgyhogy meglepődve néztem, és hallgattam, vártam, hogy fejtse ki, ne maradjon benne, tudjam meg, hogy miről van szó. De végül mégis én fejtettem ki: engem itthon, Romániában is csak a volt kommunisták kommunistáznak le. Ugye, milyen abszurdum? Az átszíneződött kommunisták kommunistáznak le engem. Vagyis kik? Akik a végsőkig kitartottak pártjuk elvei mellett. Ezzel szemben és közismerten legalább annyit megtettem, hogy nem 1989. december 22-én, hanem 1972-ben kiléptem, és 1977-től nyíltan ellenszegültem. Attól függetlenül, hogy ezt ki hogyan értékeli, mert van, aki azt mondja, hogy ez valami belső perpatvar eredménye volt, de ez a tényeken nem változtat.
– A kommunistázást, mint lekicsinylést akkor használják, amikor politikai ellenfelet, nem ellenséget, sőt nem is mindig ellenfelet, csak másként gondolkodót akarnak elnémítani. Ez visszalépés a kádári koncepcióhoz képest is, aki azt mondta, hogy aki nincs ellenünk, az velünk van. Ha nem is így járt el, legalább ezt mondta. Ezek pedig azt mondják, hogy aki nincs velünk, az ellenünk. Kommunistázunk, ugye, csak úgy. Tisztázzunk két dolgot: én sohase tagadtam, hogy mi voltam, kész vagyok felelni minden tettemért. De hogy engem kommunistázzanak, aki a másik oldalon nagyon keményen megküzdött, és meg is szenvedett, rám mutogassanak azok, akik december 22-ig párttitkárocskák, aktivisták voltak újságoknál... Mert Király Károly vadászni járt. Ők azért nem jártak vadászni, mert nem hívták őket, mert nem ajánlták fel nekik a lehetőséget. De ha felajánlják, olyan hálásak lettek volna azok, akik ma úgy kommunistáznak!
– Hogy kikre gondolok? A nagy társaság tulajdonképpen ugyanaz, amely teleírta az újságokat, dicsőítette Ceauşescut, vagyis a párt szolgálatában állott, mert nem tehetett másként. Választani lehetett: vagy maradt, és akkor azt csinálta, amit megköveteltek tőle, vagy más munkahelyet keresett az illető. Nagyon kevesen voltak azok, akik így vagy úgy nem voltak rákényszerítve a sajtóban, hogy ne azt csinálják, amit a kommunista propaganda elvárt. De tudjuk, hogy nagyon sok buzgólkodó is volt, aki verseket írt anélkül, hogy kérték volna. Még megvannak azok a lapok, nem olyan régmúlt történelemről van szó, elővehetjük a kollekciókat. És ezek az emberek, az a csodálatos, nem mérsékelten és nem önelemzéssel, hanem mindig másokra mutogatva, másokat rágalmazva, és magukat mentegetve kommunistáznak másokat.
– Volt a Duna tévében Markó Bélának az a nyilatkozata, a Héthatárban, amikor Marosi Barna feladott egy magas labdát az uborkaszezonnal és a cikkemmel, és akkor Markó Béla megint bedobott valamit a közvéleménybe. Úgy elcsodálkozott, úgymond, hogy én akkor a kormánybalépés mellett voltam, és most ellene vagyok. Mind a két állítás téves. Akkor, amikor én azt mondtam, hogy majd lépjünk be a kormányba, még a parlament sem volt megalakulva, még kormány sem volt, még kormányfő sem. 1990 júniusa előtt erről csak elvi vita volt lehetséges: hogyha felkérnek bennünket, akkor részt veszünk-e, és milyen feltételekkel veszünk részt. Markó Béla is ott volt a megbeszélésen, de olyan csendes fiú volt... Szóval csak elvben vetődött fel a kérdés, hogy ha felkérnek, akkor ne mi adjunk minisztert, adjanak mások, más nemzeti kisebbségiek? Mi Coposuval azelőtt már tárgyaltunk erről. Engem Iliescu is felkért, hogy a Nemzeti Megmentési Frontnak mint pártnak legyek egyik vezetője. Nem fogadtam el, még belépési nyilatkozatot sem töltöttem ki, hiába állítják, hogy Iliescu kormányába akartam besimulni.
– Most pedig megint: nem azt mondtam, amit nekem tulajdonítanak, nem mondtam azt, hogy ne lépjünk be, ez az állítás hamis, valótlan. Csak azt mondtam, hogy vigyázzunk, milyen feltételekkel lépünk be. A másik kérdés, amit ebben a nyilvános tévévitában felvetettek: az anyag, amit Király Károly aláírt. Szóval nem én írtam, csak aláírtam. Fel is hívtak sokan, hogy hát ez meg mit jelentsen, Király Károly elfelejtett írni, vagy mi történt? Hogy én ki vagyok, azt nem kell bizonygatnom, engem elegen ismernek. Egy ilyen pozícóban ilyen becstelenségeket sugallni, hát mit szóljak ehhez? Szóval a Király által aláírt anyag... És akkor ki írta? Ez a módszer megint a nagyon régi időkre emlékeztet. A szeku 1972 után megkezdte ellenem a lejáratási kampányt. Suttogó-propagandával kezdték akkor is, hogy igen, írt Király valami levelet, és kijuttatták Nyugatra, de azt nem is ő írta. Azt is tudom, hogy Markó Béla párttitkárként ilyen témával tartott 1978 után előadást: Király Károly nem egy épelméjű ember, mert normális ember nem denigrálja pártunk politikáját stb., stb. Úgy látszik, hogy megmaradtak a reflexek az ilyen lejáratási kampányokból.
– Na, de térjünk vissza oda, ahonnan elindultunk. Szekeresnek mondtam, te... Az első napi állófogadáson volt ez. Te, ígérted, hogy segíted az alapítványt. Azt mondta, te, nem tudtuk... Tudom, tudom, mondtam, mert a politika nem hagyta. Igen, ilyen a politika – válaszolta. A kormánynak megvan az eszköze, hogy valamit támogat vagy megvonja a támogatást. Ez nem kommunista praktika, de nagyon gyakran alkalmazták. Mint Iliescuék is. Ez az egész hercehurca a korrupcióval... A mi emberünk, akkor támogatjuk, ha nem a miénk, akkor kimarad mindenből.
– A probléma nem is ez, nem is magyar, nem is román, nem is csak keleti probléma ez, hanem a probléma az, hogy mikor hagyjuk végre, hogy a nézetek, az elvek, az álláspontok ütközzenek és ne a kiközösítés, ne a rágalmazás, ne az ellenségkép-keresés domináljon. Mert mi mind fújjuk, hogy a románok ellenségképeket keresnek. Igaz. Teljesen igaz. Kell az ellenségkép, hogy magukat mentsék ki, de hogy ez mennyire munkál bennünk is, az is siralmas.

Börtön, kötél és puskagolyó
Tegnap ismét a polgármesteri hivatal üvegtermében tartott párt-sajtóértekezletet Gheorghe Funar. Kizárásának hírére úgy megtelt a terem, hogy leghűségesebb támogatóinak alig maradt ülőhely.
Bevezetőként Romulus Constantinescu, az RNEP Kolozs megyei szervezetének elnöke ismertette a tényállást, hogy a szűk körű vezetés nem vonhatja meg azt a politikai bizalmat, amelyet a tavaszi országos pártértekezlet szavazott meg Funarnak. Majd ugyanarról a pártértekezletről, amely egyébként Valeriu Tabără új elnököt megerősítette tisztségében, bebizonyította, hogy szabálytalan volt.
Ezután Funar mondta el, hogy a központi vezetés döntése érvénytelen, ő nem tekinti magát kizártnak a pártból, és előbb tiltakozik a párt döntőbírói testületénél, majd összehivatja az országos pártértekezletet, amely megtisztítja a pártot Valeriu Tabără pártelnöktől és attól a tizenegy gyászhuszártól, aki az ő menesztése mellett szavazott. A „gyászhuszárok” névsorát közreadta.
Ezekre a logikai bukfencekre vonatkoztak az első újságírói kérdések, és a válaszokból a következők derültek ki: a tavaszi országos értekezlet érvényes egy pontig, amíg kedvező Funarnak, azután már nem, mert olyanokkal töltötte meg a központi vezetőséget, akiket C. V. Tudor is árulóknak és gazfickóknak nevezett. És hogy miért tiltakozik egy döntés ellen, amely szerinte úgyis érvénytelen? Ezzel párhuzamba kerül egy nyolc évvel ezelőtt kivégzett személlyel, aki szintén nem tekintette érvényesnek az alkalmi bíróság döntését, de tiltakozása nem változtatott sorsán. Funar azonban az összehasonlítást megtisztelőnek tekintette, mert szerinte Ceauşescu igazi hazafi volt.
A komolyabb kérdések között elhangzott: mi igaz abból, hogy a Román Nemzeti Egységpártot szívesen látnák bizonyos pártszövetségekben, de Funar nélkül, és ezért igyekeznek megszabadulni tőle? A válasz azonban visszatért a korábbi feltételezésekhez, amelyek szerint az RNEP jelenlegi vezetősége az RMDSZ és a magyar irredentizmus megbízásából dolgozik.
A leleplezőnek beígért és bőkezűen osztogatott sajtótájékoztató nyomtatványok közül a marosvásárhelyi Funar-hívek közleményéből idézünk: „Ahol Funar lesz, ott leszünk mi is, a sokadalom oldalán, és élet-halál harcot hirdetünk az árulók ellen, akik számára csak három út lehetséges: börtön, kötél és puskagolyó.”
Komoly harc ígérkezik tehát, amelynek kimenetele legalább háromesélyes. Vagy a régi pártelnök bukik bele teljesen, és politikailag megkopottan hagyja el a küzdőteret, vagy a jelenlegi elnök, vagy mindkettő. De abban feltétlenül igaza lesz Funarnak, hogy az RNEP nem szűnik meg. Ha látszólag szelídebb formát is ölt, vagy ha részenként beleolvad különböző pártokba, pártszövetségekbe, szelleme, a nemzeti kisebbségek jogfosztását, elnyomását alapvető céljának tekintő politika még jó ideig talál utánpótlást. Bőven, parlamenti küszöb feletti tételekben. Legfennebb az illetők nem lesznek megáldva fanyar, sótlan humorral. Tehát bárhogy dől el a küzdelem, nincs minek örvendezni.

Drágították a vizet, a villanyt, a vasúti szállítást. Következik azoknak az áruknak a sora, amelyek vizet, villanyt, szállítási költséget tartalmaznak. Drágul tehát a bor is, mert szintén tartalmaz vizet. Minél többet kell szállításáért fizetni, a viszonteladó annál inkább felvizezi a bort, hogy maradjon legalább annyi nyeresége, mint az őstermelőnek. Ez már világos. Ki lenne hülye azt hinni, hogy az infláció célkitűzései közé tartozik a borminőség javítása?
És mégis akad ilyen csodabogár. Az Antena 1 úgymond kereskedelmi tévéadó hírszerkesztője úgy vezette fel a vasúti díjszabás növelését, hogy bár a személyszállítási szolgáltatás minősége cseppet sem javul, mégis drágább a vonatjegy. Nahát!
Senki sem örvend az újabb árhullámnak. Senkit sem tesz boldoggá, hogy a Ciorbea-kormány eddig szinte minden téren visszakozott (legutóbb a forradalmárok kedvezményei tekintetében), de az árhullámverésekben következetes. Viszont azt is mindenki tudja, hogy a közvéleményt nem érdemes túlhergelni az elnehezülő élet miatt. Csak akkor, ha ebből bizonyos köröknek haszna származik. Márpedig az utóbbi időben kiderült, kinek drukkol az Antena 1. Mintha esti hírműsorát is azért hozta volna időben a többi tévéadóé elé, hogy a legfrissebb nehézségek célzatos értelmezésével leüsse az alaphangot.
És a közszolgálati tévéadó ezt nem veszi észre, nem próbálja ellensúlyozni az egyre nyilvánvalóbb diverziót. Legalábbis egyelőre. Nehogy későn kapjon észbe. A következő választásokig már csak három év van hátra.