Nits Árpád

Az Antena 1 vénkisasszony-jellegű bemondónője tegnap reggel azt mondta be, hogy az oktatásügyi miniszter szigorúan megbünteti azokat a tanárokat, akik Magyarországon kiadott történelemkönyvből tanítanak a romániai magyar tannyelvű osztályokban. Majd hozzáfűzte: nagyon helyes, de miért csak a történelemkönyvekre érvényes ez a szigorúság? Mire a kotnyelességben szakképzett fiú-társszereplő azzal „csillapította” a közvéleményt és az azt formáló agitátort, hogy más tantárgyakra nem érvényes a megkötés, hogy csak románul lehet tanulni. (Miért? Már érvénybe lépett volna a Pruteanu-törvény?) Tehát például az autonómiatant nyugodtan lehet tanítani magyar tankönyvekből – mondotta grimaszkodva az ifjú titán.
Miután ezzel felhergelte nézőit, a kedves párocska abba is belekötött, hogy Markó Béla miért éppen a bukaresti Magyar Művelődési Központban mutatja be legújabb verseskötetét.
Mit szólnának vajon ezek a bőbeszédű showmanek, ha felvetnénk, hogy meg kellene büntetni az ukrajnai, besszarábiai, magyarországi román tanárokat általában, nem csak a történelemtanárokat, mert Romániából küldött tankönyvekből tanítanak? Továbbá mi lenne, ha éhgyomorra mi is megkérdőjeleznénk egy magyarországi román polgár jogát ahhoz, hogy betegye a lábát a budapesti Román Művelődési Központba? Ugye, feltennék a szónoki kérdést: mi közünk hozzá?! Mire azt válaszolhatnánk: ugyanannyi, mint nekik a romániai magyar oktatáshoz, vagy Markó Béla könyvbemutatójának helyszínéhez. Ezt autonómiatanból tudjuk. Pedig még bele sem néztünk az állítólag magyarországi kiadású autonómia tankönyvbe.

Valami mikó a múlt heti Campusban elképzelte, mi lenne, ha megvalósulna Tőkés László javaslata, amely szerinte így hangzott a marosvásárhelyi kongresszuson: „amíg rendeződik az ügy a magyar egyetemmel, ő felajánlja a nagyváradi Sulyok István Református Kollégiumot, lennének szívesek a magyar egyetemisták odaköltözni”. Pénz, ugye, nincs, szegény gyerekek vághatnak neki gyalog, 4–5000 egyetemista vonulna felfelé a Királyhágón. Nem virággal, hanem karóval, hogy verekedhessenek a románsággal – cifrázza mikó a jelenetet teljesen öncélúan, úgyhogy kétségkívül ujjperec-gyakorlattal állunk szemben. A kutya sem figyelne fel rá, hegyezze csak a ceruzáját, hátha kibújik belőle némi tehetség. Ám ezek után még ő visítozik: „Azt, hogy a sajtó ferdít, már megszoktuk”.
Valóban megszoktuk. Ezért szótlanul eltűrtük, amikor a Pro tv a Babeş-Bolyai Egyetem multikulturális jellegének újabb befagyasztását összefüggésbe hozta Tőkés László kongresszusi felszólalásával, mintha az egybecsengene Horn Gyula látogatásával. Nincs mit tennünk. A Pro tv kolozsvári szerkesztőitől nem követelhetjük meg a tárgyilagos tájékoztatást. De miért tűrjük el a félrevezetést Kolozsvár egyetlen magyar napilapjában? Ugyanis Tőkés László idézett javaslata sohasem hangzott el. Nem diákot, hanem pénzt, állami támogatást kért azoknak a diákoknak, akik már ott vannak a Királyhágó túlsó oldalán.
Volt, aki a kongresszuson is félrehallotta javaslatát. Nem csoda. Néhányan szeretik félreérteni a tiszteletbeli elnököt, és a román sajtót előre gyártott, illetve félremagyarázott rémhírekkel traktálni. Mások a folyosó háttérzsongásából véletlenül hallottak ki olyasmit, hogy a tiszteletbeli elnök valami Bolyai-pótlékot talált ki. Ezt ott helyben tisztázta, hogy a Sulyokból a Bolyaitól függetlenül lehetne állami egyetemet létesíteni. Miért ne? Amikor létezett Bolyai egyetem, az egész országban összesen négy egyetem működött, és ma van vagy száz, ha a magánintézeteket is számításba vesszük. 1958-ban csak számunkra állították meg a fejlődést, ha valamicskét be akarunk hozni a lemaradásból, az nagyon természetes törekvés. Pláne, hogy benne vagyunk a kormányban.
Szó sem volt tehát a kolozsvári diákok átköltöztetéséről Nagyváradra, és aki ezt állítja, az a Pro tv kolozsvári szerkesztőségét utánozza. Mi célból? Az elkövető talán tudja. Feltételezzük, hogy pusztán valami rendkívülit akart mondani. Ehhez üdvös lett volna más közlési lehetőséget választani, kár lapunk hitelét rontani.

Döbbenetes képsorokat láthattunk a minap Zimniceáról. Az 1977-es földrengés után az akkori állampárti városatyák olyan meggyőzően sírták el magukat a város teljes összeomlásáról, hogy Ceauşescu elrendelte pár száz háztömb felépítését. A helyi kiskirályok terve, hogy a „modern” lakótelepre megkapják a munícipiumi rangot és a vele járó nagyobb fizetési besorolást, dugába dőlt. Az egész város megmaradt külmunicípiumnak.
Ezek a háztömbök most ott állnak üresen, kihasználatlanul. A polgármester kétségbe van esve. Szívesen kiadná a lakásokat fiatal házasoknak, de honnan annyi fiatal? Más vidékről bevándorlóknak nem ajánlhatja fel, a városkában nincs munkalehetőség.
A zimniceai polgármester tanácstalan. Szegény. Segítsünk rajta. Hátha van egy olyan különös lakossági réteg, amelynek nincs szüksége munkahelyre? Csak fedélre a feje fölé. Na? Nem találta ki? A görög katolikus apácarendre gondolunk, amely árvákat akar nevelni. Nem mindegy neki, hogy Székelyudvarhelyen, avagy Zimniceán fejti ki áldásos tevékenységét? (Persze, hogy neki nem mindegy, de most tegyük magunkat, hogy nem tudunk semmit.)
És ez korántsem vicc! A kormányban, amelyben RMDSZ-politikusok is vannak, valaki felvethetné a csereháti cirkusz ilyen egyszerű megoldási módját.

Mekkora a cirkusz az ügynöktörvény körül! És kit nyugtat meg? Aki annyira kardoskodik a teljes levéltári feltárás mellett, vajon nem azért ilyen gerinces, mert a nyolc év alatt alkalma volt eltüntetni az őt kompormittáló nyomokat? Esetleges politikai ellenfeléről pedig feltétezi, hogy mamlasz volt? Ha a fél parlamentet kiürítik, bizhatunk-e a bentmaradók teljes lelki tisztaságában?
De nemcsak ez a bökkenő. Mint a tervezetből megtudtuk, a besúgással károsított személyek kérhetik az ellenük vétő kollaboránsok megnevezését. A megbízókét nem. Most képzeljük el a következő helyzetet: a mindenkori és minden szintű párttitkár felszólította az aktuális és illetékes körzeti szekust, másszon rá egy kiszemelt (sokgyermekes, tiltott szektába tartozó, külföldre menekült rokonnal nyilvántartott stb., stb.) dolgozóra, hogy az illető gyűjtsön terhelő bizonyítékokat egyik kollégájáról. Az akció oka roppant széles skálán mozoghatott, amelybe belefért az is, hogy a párttitkár féltékeny volt a felesége barátnőjére, akivel egyszer együtt látták az utcán a kollégával, vagyis a szocializmus potenciális ellenségével. Most az házibarátság-törés gyanújába keveredett személy megkapja a dossziéját, és megdöbbenve tapasztalja, hogy az a kolléga, aki látszólag a légynek sem tud ártani, azt állította róla, hogy gondolatban fütyült a pártgyűlésen, ellenben fogalma sem lesz arról, hogy honnan fújt a szél.
Valóban: hogy lehet elítélni, megvetés céltáblájává kitenni mocskos ügyek szolgálatára kiszemelt, megfélemlített, lelkileg megerőszakolt egyéneket, amíg nem tisztázták, mi legyen a hírszolgálati megrendelőkkel, magukkal a pártvezetőkkel? Hiszen a politikai rendőrség nem magától jött létre és nem saját fejétől működött, azt a kommunista vezetők találták ki, illetve plagizálták történelmi tapasztalatból, és működtették helyi feltételeknek és szükségleteknek megfelelően. Hogy mennyire sajátosan vették át az általános módszereket, arra következtethetünk Kádár János 1958-ban titkosan kiadott útmutatásában: „Minőségi munkát akarok. Kevesebb elítéltet, és több kivégzést.” Vajon erkölcsös dolog most elverni a port azon az egykori politikai foglyon, aki túlélési stratégiájában a látszólagos együttműködést vállalta, miközben egykori megyei párttitkárok, miniszterek, az egykori Politikai Végrehajtó Bizottság tagjai, egykori satöbbik, akik kiadták a feladatokat a szekusoknak, köztiszteletben álló vállalkozók, politikusok, táradalmi szervezetvezetők maradhatnak?
A titkosrendőrségek világtörténetéből tudjuk, hogy a besúgók között karrieristák is akadnak szép számmal, akik felkérés nélkül teljesítették a mindenkori „társadalmi rend iránti kötelességüket”. De más esetekben a megrendelőket, a kommunista pártvezéreket kell a vádlottak padjára ültetni. A besúgók mellé. Vagy helyett.

Multikulturális egyetemünk rendezésében országos konferencia zajlik a monokulturális szexről. Elnézést kérünk az idegen szavakért, de ez alkalommal elkerülhetetlen ezek használata, ugyanis szigorúan tudományos oldalról szeretnénk megközelíteni a problémát – gyakorlati vetületeitől be nem vallott okokból eltekintünk – márpedig közismert, hogy a nemzeti nyelvek fáziseltolódással követik a scientisztikus cognoszcibilitás legújabb vívmányait.
Tudományos értekezésünk tárgya némiképpen eltér városunk büszkesége, a Babeş-Bolyai Egyetem rendezvényének napirendjétől. A meghívott szaktekintélyek ugyanis a homogén emberszeretetre összpontosítanak, mi ezzel szemben az állatvilág más területeire kalauzoljuk el az érdeklődőket. Mert kevesen tudják, hogy a gerincesek között sem ritka a nemzőképtelen párkapcsolat. Cowboyok figyelték meg a következő jelenséget: normális, nagycsöcsű tehenek teljesen váratlanul egymásra másznak, aztán szemlesütve legelnek tovább.
Feljegyeztek olyan love sztorit is, amely elefánt és víziló között bontakozott ki. Hogy a párocska mindkét tagja fiú, avagy lány, netán egyik sem azonos a másikkal, az teljesen mellékes körülmény, ugyanis ennyire eltérő külső esetén az ellentétek mindenképpen taszítják egymást. Normális esetben.
A nemzőképtelen szexben akad kakukktojás is. Közismert példa a ló és a szamár biszexuális párkapcsolata, amelynek első nekirugaszkodásra van méhbeli gyümölcse, de az öszvér utód nélkül hagyja társadalmát.
Kedves tudományos konferencia, milyen következtetésre juthatunk ezekből a példákból? A természet napjainkban is kísérletezik. Nem volt elég neki az a néhány millió év az egysejtűek megjelenésétől az ivaros szaporodás kifejlődéséig, hanem játékosan próbálkozik, hátha még izgalmasabb variációk alakulhatnak ki ebben a k. életben.
Az évmilliók során sok állatfaj kiveszett. Az egyiket elvitte a jégkorszak, a másikat a felmelegedés stb., de sok faj esett áldozatul szaporodási tökéletlenségének is. Vagy mert szaporodott volna, de bamba volt, vagy mert potens volt, de nem akart. A kísérletező természet a fatarókat (kiveszőben lévő szóféleség) is élni engedte, természetesen nem sokáig. Csak amíg az egész faj elfajult, és akkor nem volt utánpótlás.
Kedves monokulturális konferencia, felhívnánk a figyelmet arra, hogy napjainkban is vannak kiveszőben lévő állatfajok. Mindent meg kell tennünk megmentésük érdekében, akár a természet szándéka ellenére is. Előfordulhat, hogy a negatív szaporulatot megvalósító állatfajokban sok a monokulturás egyed, és azért. Mert rokonlelkek. Engedjük meg nekik, hogy magatartásformájukat mesterségesen újratermelhessék a rezervátumokban elárvult kisdedek felnevelésével, amelyek egészségesnek születhettek ugyan, de a közelben látott gyakorlat teszi a mestert. Aztán majd meglátjuk, mi lesz az eredmény.
Miért ne? Csak a természetnek szabad kísérletezni?
További javaslatunk: a monoszexkulturás állatfajok védelme érdekében a tévéműsorok esti csúcsidejében még több olyan filmet vetítsenek, amelyben a legszimpatikusabb szereplők vagy szerep szerinti buzik, vagy AIDS-ben haltak meg. Hasonló javaslataink még lennének, de maholnap minek, illetve kinek?
*
Lábjegyzet: Az életrevaló állatfajok elszigetelik a deviánsokat. Ezért maradnak fenn. Barbár szokás. Vigye el az ördög azt, aki szerint a homoszexuális egyedeknek fogházban a helyük. De a terméketlen szenvedély reklámozása is emberiség elleni vétek.

Amikor a Polgári Szövetség összehozott egy százezres tüntetést, Ion Iliescu még szélesebben elmosolyodott és azt mondta: az ellenzék megsétáltathat akár milliós tömeget, az tíz százalékát sem teszi ki annak a szavazótestületnek, amely őt megválasztotta.
Ezen az alapon nem volt hajlandó észrevenni egyetlen tömegmozdulást sem, kezdve az Egyetem téri maratoni tüntetéstől a Văcăroiu-kormány elleni szakszervezeti felvonulásokig. Bár nagyon jól tudta, mi készül, 1990 márciusában nem vette a fáradságot, hogy Marosvásárhelyről érdeklődjön. Pedig elég lett volna megkérdezni a hozzá akkoriban nagyon közel álló laptól, az Adevărultól, hogy igaz-e az a rémhír a románokat elutasító gyógyszertárról, és a válasz birtokában a Görgény völgyének kijáratánál megállíthatta volna a tömegrendezvényt. Ezek után a bukaresti Nemzeti Színház előtti sátrakban tengődő éhségsztrájkolók felkeresése éjnek évadján lélegzetelállító gesztus lett volna egy ilyen „felvilágosult önkényúrtól”.
Nyilvánvaló, hogy Iliescu cinizmusa az egyik véglet. De a másik végletet is eltúlozza a jelenlegi kormány, ahogyan a legkisebb szisszenésre megtorpan. Ez a tíz hónap nem egyéb, mint a meghátrálások története. Meghátrált a kormány a kártermelő mamutvállalatok bezárásakor, aztán lassabban, tapogatózva próbálta folytatni útját, mintha ki tudja milyen ingoványos területre tévedt volna. Persze az sem lett volna szép, ha Iliescu módszeréhez folyamodik, hogy főjenek a saját zsírjukban, vagyis amíg ki nem árusítják legalább a termelési költségek árán az elfekvő készletben felhalmozott hasznavehetetlen termékeiket, „dolgozhatnak” tovább. De ez a nagyfokú gyámoltalanság sem vezet eredményre.
Aztán ott vannak a kisebb társadalmi rétegeket érintő kérdések. A miniszterelnök Bolyai Egyetemre vonatkozó ígérete nem tetszett néhány szélsőséges és középséges politikusnak, mire nyomban változtatott rajta: lesz több Bolyai Egyetem, csak az igaziból nem lesz semmi. A nyáron pedig óriási mozgósító kampány nyomán Kolozsváron kivonult 12 tüntető, mire az oktatási miniszternek azonnal engednie kellett. Sőt, miniszterelnöke még el is marasztalta a helyi egyetem rektorával folytatott vitájában.
A diáktüntetések kimenetele is meggondolkoztató. Mitől ijedtek meg? Mekkora lehetett az a tömeg? Hány százaléka a mostani kormánykoalíciós többséget biztosító szavazótábornak? Mellesleg: a tüntető diákok most egy éve nem is voltak szavazókorban (tisztelet a kivételnek, vagyis az osztályismétlőknek).
A forradalmárok tiltakozása aztán mindent betetőzött. (Tényleg: sátorbeli látogatása előtt Iliescu most miért nem firtatta, hogy ők a választópolgárok hány százalékát teszik ki?) A legkomikusabb ebben a cirkuszban az volt (eddig), hogy a belügyminisztert sárgöröngyökkel dobálták meg, miután a kormányépületben éppen azt a tervét adta elő, miként lehetne védekezni a várható társadalmi megmozdulásokkal szemben. Hát így nem, az bizonyos. Az államelnöknek, a miniszterelnöknek, a minisztereknek nem az éhségsztrájkolók sátrában tett munkalátogatásokkal kell küzdenie a társadalmi nyugalomért. Hanem sokkal határozottabban fel kellene keresni a kivételezett forradalmárok snagovi üdülőtelepét, például. Ott, ahol maholnap a környékbeli falvak lakóinak csak egy ösvény marad, amelyen elsomfordálhatnak az új csaszik zaklatása elől. A forradalmároknak kijáró mezőgazdasági terület jogán végzett kisajátítások helyszínén jó volna érdeklődni többek között Cornelius Rosianutól, a szájhagyomány szerint 1989 előtt rangos szerepet betöltő tévébemondótól, hogy ki adta neki a forradalmár igazolványt. És egyáltalán kinek drukkolt 1989 decemberében, ha magánál volt? Egyúttal számos egykori milicistától és más karhatalmistától vissza kellene vonni hivatalból és jóérzésből a kedvezményeket, mert ők társadalmi pozíciójukból fakadóan sem lehettek forradalmárok, csakis ellenforradalmárok. Pláne ha még lőttek is. És ugyan ki ne tudná, hogy ilyenek is vannak a forradalmár szervezetekben? Ezeket az ügyeket még az Iliescu-féle forradalmártörvény érvényessége idején is le lehetne bonyolítani, és aztán lássuk, kinek marad kedve az éhségsztrájkhoz.
Persze bárhonnan közelítenek a forradalmárkedvezmények felülvizsgálatához, zúgolódás mindenképpen bekövetkezik. Az Iliescurezsim nem véletlenül kényeztette el azokat, akik egymásról igazolták, hogy nélkülük Ceauşescu még mindig hatalmon volna. (Érthető okokból soha senki sem fogja hivatalosan elismerni, hogy az 1989. december 15-i temesvári események nélkül Bukarestben a Karácsony békés télapóként köszönt be 1990 első napján.) A kommunista nómenklatúra átmentődött második vonala magához édesgetett egy jelentősnek hitt „élcsapatot”, egyrészt hogy ő maga is hiteles forradalmár lehessen a kiszakadt pulóverével, másrészt hogy megossza a valódi forradalmárokat, jusson belőle majdnem mindegyik pártba. Ugye, ha változnak a politikai erővonalak, több tűzfészekből egységesen törjön fel a tiltakozás. Ez be is vált, de ennek a zúgolódásnak nincs tömegalapja. A lakosság jóérzésű része elvárja, hogy a sebesültek messzemenő támogatást kapjanak – végre – gyógykezelésükhöz, és az elesettek leszármazottjai semmiben sem szenvedjenek hiányt, de azt nem nézi jó szemmel, hogy a konjunktúralovagok, akik hirtelen felkapták a kezük ügyébe került géppisztolyt, a végsőkig ragaszkodnak az Iliescu-korszakban ölükbe hullott kiváltságokhoz.
Nagy kár volna, ha a Ciorbea-kormány végül engedne a szenátus előtt tüntető társaságnak. Itt az alkalom, hogy a félévszázaddal ezelőtt bevezetett illegalista nyug- és kegydíjak divatját megszüntessék. Hiszen a nagy példaképnek, a francia forradalomnak sem voltak utólag igazolt forradalmárai.

Kongresszusi háttérbeszélgetésben – hogy ne mondjuk úgy: folyósói dumában – elhangzott egy figyelemre méltó javaslat. – Te – mondta valaki valakinek – vigyétek fel Bukarestbe ezt a Tőkést, ott mutassa meg, mire megy a hevességével.
Valóban érdekes kísérlet lenne. Persze, mielőtt a gondolattal eljátszadoznánk, jó volna tudni, hogy az érintett vállalkozna-e erre a „lakosságcserére”. Arról van némi információnk, hogybátorságot nem kért kölcsön 1989 előtt sem egy olyan közegben, amely barátságosabbnak aligha mondható a mai, „kozmopolitizálódó” Bukarestnél. Viszont felvetődik egy másik kérdés: akadna-e cseretársa? A nyáron, amikor könyvbemutatót tartott volna, az RMDSZ-székház néhány órára sem látta vendégül, akkor adnának-e neki kovártélyt hosszabb időre?
Hagyjuk a szónoki kérdéseket, inkább tekintsünk el Tőkés László személyétől. Tegyük fel, hogy a célzás bárkire vonatkozott, aki elégedetlen a kilenc hónapi kormányzati szerepléssel, vagy az RMDSZ-vezetőség utóbbi két évi tevékenységével, esetleg egész eddigi történetével, és hajlandó volna kiállni az első vonalba a bukaresti politikai küzdőtéren.
Tessék jelentkezni! Néhány egyszerű tesztkérdésre kellene válaszolni.
Például a jelöltet leültetnék egy óriási képernyő elé, amelyről Dumitrascu fröcsköl valamit tíz percig. Utána a zsüri elnöke megkérdezi a vakmerő jelentkezőtől: rosszul tetszik lenni, talánkísérjük ki friss levegőre? Ha nem, akkor folytatódhat a vizsga. Pruteanu jelenik meg a képernyőn, előzőleg kereskedelmi majd közszolgálati tévéstúdiókban kipróbált szólavinát hömpölyget a jelöltre, akinek addig kell felvonultatnia ellenérveit, amíg ahivatásos nyelvvédő könnyeket hullatva és Pruton túli elnyomott testvéreire gondolva visszavonja dörgelmeit. Tesztkérdés: meg tetszett izzadni, netán szükség van szívritmuscsökkentő adalékanyagra?
Az a gyanúnk, nem szükséges további tesztkérdéseket kiagyalni. A jelentkezők túlnyomó többsége ennyitől töredelmesen bevallaná, hogy dehogy kívánkozik a tűzvonalba. Mindazok döntő többsége,akik elégedetlenek az elért eredményekkel, vagy már a célokkal is, tudják, hogy azoknál jóval kisebbeket sem lennének képesek méltó módon képviselni. Mert nincs hozzá tehetségük, megfelelő felkészültségük, tapasztalatuk. Vannak olyan nagymérvű lámpalázzal megvert emberek, akik ötösnél nagyobb létszámú tömeg előtt képtenek egyetlen kerek mondatot kinyögni. Televannak gondolatokkal, de azok nem jönnek ki. Az ilyen emberekből viszont nagyszerű háttérszereplők lehetnek. Tanácsolnak, súgnak, ösztönöznek, miközben őszintén ájuldoznak a messzemenő tisztelettől, amellyel felnéznek az első vonalban küzdő rátermett szónokokra. De ha semmibe veszik őket, akkor megsértődnek. És talán a mellőzöttség érzése is táplálja a bírálatok patakát. Vagy folyamát.
Továbbra is eltekintve konkrét személyektől: egyáltalán nem igaz az, hogy a csúcsvezetőség bírálója „felvágyik” Bukarestbe. De arra biztosan vágyik, hogy aki „fent” van, az ne siránkozzon, nehivatkozzon nehézségekre, soha se mondja azt, hogy ha egyesek lármáznak a háttérben, ő nem vállalhatja hatékonyan a magyar közösség érdekvédelmét. Érdekképviseletre vállalkozott, ez adolga, akár az ügyvédnek. Az sem utasíthatja vissza ügyfelének képviseletét arra hivatkozva, hogy elnehezült a pere. Konkrétan: a székelyudvarhelyiek igaz ügyét az RMDSZ kormányba kirendelt képviselője akkor sem adhatja fel, ha Csereháton valamit elrontottak.
*
Természetesen nem zárhatjuk ki annak lehetőségét sem, hogy egyes bírálók tudatosan vagy ösztönösen beleképzelik magukat egy-egy élvonalbeli posztba. De ebben sincs kivetnivaló. Hogy miként válnának be, azt csak a gyakorlat döntené el. Vajon a jelenlegi csúcsvezetőségből 1989 előtt hányan gondoltak arra, hogy az akkori óvatos meghunyászkodásukból röpke hét-nyolc év alatt országos, sőt nemzetközi hírű politikusokká válnak? Az ilyen látványos magatartásbeli átváltozások nem egyedi esetek. Közismert, hogy egyes emberek nem mernek kerékpározni, viszont ha egy váratlan esemény Volvo volánja mögé ülteti őket, nem lehet bírni önbizalmukkal.

Le- vagy elszámolnivalók ideje
Legutóbb választási kampány teljében csapott magasra a Szőcs Géza körüli botrány lángja, és mire az egyszerű választópolgár észrevette, hogy nagyobb a füstje, és nem érdemes olyan messzemenő következtetésekre ragadtatnia magát, hogy ha „az egyik ilyen, mások sem lehetnek különbek Deákné vásznánál”, már túl is estünk a választásokon. És emiatt (is) elestünk pár szavazattól. Pedig a polgármester elválasztása a hatalomtól csak néhány tizedszázalékon múlott, továbbá Kolozs megye, a papírforma szerint, még egy RMDSZ-képviselőt juttathatott volna a parlamentbe.
Más, úgymond, elszámolatlan alapítványi ügyeket is hevesen bolygattak az ügykavarók, azzal fenyegetőzve, hogy bizonyos személyeket nehogy listára tegyenek, mert akkor ők kipakolnak. Ennek a taktikának a csődje után a kipakolások elmaradtak, még a célozgatások is teljesen elcsendesültek bizonyos személyek kétes pénzügyeire. Szőcs Géza ügyét – valószínűleg lobogtatásának jóval nagyobb intenzitása és az egykori RMDSZ-főtitkár, szenátor politikától való távoltartását követelő személyek magasabb rangja miatt – időnként még elővették. Több tagból álló brigád utazott Magyarországra a terhelő adatok összegyűjtésére, a Szövetségi Ellenőrző Bizottság állított össze jelentést róla, a Szövetségi Képviselők Tanácsa hozott „elmarasztaló határozatot”. Ennyi? Ilyen „súlyos” az ítélet, miután a választási kampányban köztörvényes bűnözőnek kiáltották ki? Szőcs Géza ezt a határozatot megfellebbezte, mégpedig az SZKT-nál magasabb fórumon, a kongresszuson.
Tiszta szerencse, hogy összeült ez a rendkívüli V. kongresszus, mert ha nem, két év múlva, a rendes kongresszuson újra választási kampányhangulatot kavart volna fel a Szőcs Géza-ügy. Ennek a veszélye így is fennállt, voltak hangok, hogy az újabb adatok megvizsgálásához idő kell, tehát majd a következő kongresszus döntsön a fellebbezés ügyében. Végül kiderült, hogy a kongresszus nem illetékes az SZKT „ítéletének” felülbírálatában, mert az SZKT sem volt illetékes, hogy jogi problémában politikai döntést hozzon. Mint ismeretes, a gordiuszi csomó elvágva így néz ki: a Szövetségi Ellenőrző Bizottság újabb jelentést készít, annak alapján Takács Csaba ügyvezető elnök elhatározza, hogy a végső döntés bíróságra tartozik-e.
– Szőcs Géza ezt a megoldást a kongresszuson helyeselte. Miért? Bízik abban, hogy ezek után a javára dől el a vita?
– Nem. Nem bízom. Azért szavaztam erre a megoldásra, mert ezzel kilépek az RMDSZ ítélkezési köréből. Világosan látom, hogy a jelenlegi RMDSZ-vezetéstől, figyelembe véve összetételét,szándékait, irányomban eddig tanúsított viselkedését, nem számíthatok arra, hogy nekem igazságot szolgáltatna. Ezért fordultam a nagy nyilvánossághoz. Az a dokumentumcsomag, amelyre a kongresszuson utaltam, a nagy nyilvánossághoz szól. Józan ítélőképességgel rendelkező bármely ember annak alapján el fogja tudni dönteni, hogy mi az igazság, bármit mond az RMDSZ. Én vállalom a szembesítést a közvéleménnyel.
– A román bírósággal is?
– Persze, hogy vállalom, hiszen abból a dokumentumgyűjteményből sokkal több minden kitűnik, mint amennyit kínnal-keservvel hajlandók voltak beismerni. Az emberhez vágnak egy tucat millió tartozást, és amikor idehoztam akoronatanút, Hámos Lászlót, aki elmondta a bizottságnak, hogySzőcs Géza nem tartozik ennyivel, semennyivel sem tartozik, sőt, mi tartozunk neki, akkor a bizottság fogát csikorgatva úgy nyilatkozik, hogy nem volt etikus, hogy Szőcs Géza a kongresszus napjáig várt a fellebbezése megindoklásával.
– Tényleg, miért várt?
– Hamarabb nem tudtam idehozni Amerikából a koronatanút, és én a kongresszushoz fellebbeztem, nem tudtam az októberben összeülő kongresszust májusban, vagy augusztusban tájékoztatnia szempontjaimról. Én nem ahhoz a bizottsághoz fellebbeztem, amely rólam egyszer már egy jelentést megfogalmazott. Az ellen fellebbeztem, hiszen az egy igazságtalan, hamis jelentés volt, és ezkiderült abból, hogy a kongresszus második napján a bizottság kénytelen volt visszavonni februári jelentésének 60-70 százalékát, bár ezt úgy tette meg, hogy ne vevődjék észre. Mert a kongresszusi küldött, ha én nem figyelmeztetem, nem vette volna észre, hogy engem februárban és még a tegnap is igazságtalanul vádoltak 13 millió forint elsikkasztásával, amiről mára kiderült, hogy tárgytalan, alaptalan, hazugság. Nekem teljesen tiszta a lelkiismeretem. Ha valakinek elszámolnivalója van velem, azt eddig kötelessége lett volna megtenni, nem pedig évekig rágalmazni. Valószínűleg egyeseknek érdeke, hogy a politikai életbe való esetleges visszatérésemet akadályozzák. Hogy most mi következik? Az ügyvezető elnökség vagy az általam kívánt bírósági utat választja, vagy ha az újabb jelentésben nem lesz elég terhelő bizonyíték, akkor, mint tárgytalant, lezárja az ügyet.
*
Lapunknak nincsenek eszközei, hogy betekinthessen anyagi, pénzügyi kérdésekbe. Sem bel-, sem külföldi hírszerzőkkel nem tartunk kapcsolatot. Ha akarnánk sem tudnánk felmenteni vagy elmarasztalni senkit, aki „kabátlopásba” keveredett. De abban Szőcs Gézának mélységesen igazat kell adnunk, hogy akinek elszámolnivalója van, az idejében intézkedjen. A „piszkos anyagiakat” senki se időzíthesse választási tőkének, mert azzal olyan kárt okoz, amit politikai vagy pénzügyi ellenőrző bizottságok felbecsülni sem képesek.

Okulva a Pro tv augusztus végi alaptalan pánikkeltésének következményeiből, igyekeztem befizetni az útadót, nehogy majd tömegjelenetek közepette szabadítsanak meg a pénzemtől. És ha a fiskalitási uborkaszezon derekán kettesben voltunk a CEC-pénztárossal, megérdeklődtem, hogyan nyomoznának utánam, ha elmulasztanám az idei útadó kifizetését november 30-ig.
– Az első tudnivaló – hangzott a készséges felvilágosítás –, hogy jól őrizze meg ezt a számlát. A rendőrség szúrópróbáján ez mentesíti az útadó tízszeres kifizetésétől. Amikor pedig esedékessé válik a következő évi útadó kifizetése, ezzel a számlával bizonyítani kell, hogy az idénről nem maradt adós, egyébként az 1998-as adót csak azután fizetheti be, ha kiegyenlíti idei elmaradását, vagyis az útadó tízszeresét. Ezenkívül a forgalmi engedély száma alapján számítógépes programmal kutatják fel azokat, akik november 30-ig nem fizették be az idei útadót.
Háromszorosan vagyunk bekerítve, ne játsszunk hát a Băsescu-adóval. A megkésés büntetésének tízes kulcsa pedig ne bosszantson különösképpen. Azt a nagymenők ellen találták ki, akik nagy kocsipark után fizetnek útadót, és az egyszerű büntető kamat alkalmazása esetén nekik kifizetődne a halasztás, mert az inflációs pénz forgatásából többet nyernének. Kár lenne, ha ebbe a csapdába kisemberek esnének bele Trabanttal, Daciával, vagy akár 3000-res, de ütött-kopott Oldsmobillal.

Abban a rovatban, hogy mit várunk a kongresszustól, többször felvetődött: nem kellene szót adni a meghívottaknak, mert az udvariaskodásokkal csak potyára telik az idő. Ha ez a javaslat meghallgatásra talál, lehet, hogy némi idővel gazdagabbak lettünk volna, ami előbb-utóbb valamivel úgyis eltelik, viszont elesünk a Liberális Pártot képviselő Dinu Zamfirescu ragyogó ötletétől. Azt mondta: ne az RMDSZ kínlódjon bizonyos kényes ügyek megoldásával, hanem a koalíciós társak tegyék oda a vállukat. Például a kétnyelvű táblákat függesszék ki a parasztpártiak vagy a szociáldemokrata uniósok, és személyük elleni sértésként kezeljék azok bemocskolását.
Hát igen. Akkor a kormánykoalíció nagyobbik pártjai hiúságból is rászólnának a rendfenntartó közegekre, hogy tessenek használni a bilincset, amikor felheccelt lumpenek a szemük láttára teszik tönkre a kormányrendeletben előírt kétnyelvű táblákat, amelyek őrzésére őket kirendelték.
Ez volna a méltó ellenszolgáltatás az RMDSZ olyan szolgáltatásaira, amelyek a parasztpárt és a Demokrata Párt számára nem olyan testhezállóak. Például annak bizonygatása a nemzetközi közvélemény előtt, hogy a kisebbségi jogok tiszteletben tartása felé vezető úton most korszerűbb járművön haladunk. Ugye, amikor a cigány a saját lovát dicséri, az nem eléggé meggyőző, ellenben az útitárs szava meghatározó reklám lehet.
Az RMDSZ szolgáltatásával nem is volna hézag, puszta kormánybeli létével kivívta a thank you, sir kezdetű messzemenő elismerést az USA elnöke részéről, majd aktív szereplésével odáig jutott, hogy az Európa Tanácsban már valósággal áradoznak, hogy itt véglegesen megoldódott a kisebbségi kérdés. Majdnem mint Ceauşescu idején.
Az eredeti terv célkitűzéseinek ilyen mértékű túlteljesítése fejében tényleg megérdemelnénk például azt is, hogy a nekünk adományozott 30 jogászhelyért elindított mocskolódási hadjáratot a nagyobb koalíciós testvérek némítsák el, mindjárt a kezdetén, mondjuk ilyen felkiáltással: akarjátok-e, hogy minden szakon összehasonlítsuk a román és a magyar felvételizők eredményeit, és ennek alapján kiegészítsük a magyar évfolyamok létszámát? És ha ettől sem állt volna be a csend, még akad bőven olyan érv, amelyre a szakminisztérium pontos adatokkal rendelkezik.
Sajnos, a hírszolgáltatás még egyetlen olyan hatalmi román politikus nevét sem kapta fel, aki valamely falu vagy város szélén ünnepélyesen elülteti az etnikai megértés kétnyelvű tábláit. A 30 jogászhelyért sem állt ki mellettünk valamely tekintélyes politikus, amikor Andrei Marga rektor „védekezésből” azt állította, hogy ők nem kértek külön helyeket. (Multikulturalizmusból is megárt a multi.)
Mi több, nagyobb kormánykoalíciós testvéreink mintha nem is hallották volna a soviniszták újabb felszólításait a romániai magyarság kitelepítésére. Pedig ilyesmit nem lehet elnézni azzal, hogy mindenki szabadon kifejtheti véleményét. Ez nem vélemény, hanem fasiszta jellegű módszer felkarolása, amelyet más országokban fogházzal büntetnek. Ezzel szemben államelnökünk a magyarországi választások közeledtével aggodalmának ad hangot, hogy egyes magyar politikusok erdélyi kiruccanásaikat felhasználhatják kampánycélokra, és ez megzavarhatja a két ország kapcsolatainak kedvező alakulását. Elképzelhető magyar politikusok részéről akkora zavarkeltés, mint Funar vagy Tudor tevékenysége? Mondhatja a legelszabadultabb szájú politikus a legönfeledtebb pillanatában, hogy a magyarországi románokat át kellene költöztetni ide? Az biztos, hogy többet nem tehetné a lábát magyarországi románlakta faluba testőrség nélkül.
Dinu Zamfirescu javaslata úgy is elhangozhatott volna, hogy törődjön mindenki a saját funárságaival, közelebbi ismerőseivel. De hol állunk mi attól? Egyelőre a szenátusi tanügyi bizottságban a nagyobb testvérek, George Pruteanuval az élen, az úgymond ellenzékbe szorult sovinisztákkal egybehangzóan festették át az oktatási törvény módosítására vonatkozó kormányhatározatot.

Adrian Severin a közvélemény szolidaritását kérte zaklatottságában. Egyes politikusok és sajtóvezérek a tettlegességig fokozzák hajszolását, amióta kimondta, hogy közülük némelyek idegen hatalmak beszervezett vagy önkéntelen ügynökei.
Mi késedelem nélkül biztosítjuk teljes együttérzésünkről. Ugyanis lapunk holtbiztosan nem szolgál idegen érdekeket pénzért, mert akkor nem lennénk a templom egeréhez hasonlatos állapotban, vagyis abban a helyzetben, hogy ha kifizetnénk a polgármester amiatti büntetését, hogy magyarul írtuk ki a bejáratra a Szabadság nevét, akkor egy hónapra úszna a fizetésünk. Önkéntelen ügynökök pedig nem lehetünk, annyira nem butultunk el, ezt azzal is bizonyíthatjuk, hogy nincs cédulánk és nem vagyunk Rudotel-fogyasztók. Egyszóval biztosak lehetünk abban, hogy nem vagyunk a Severin-listán, akkor pedig miért ne szolidarizáljunk vele.
De ennél komolyabb okunk is van Severin buzdítására, hogy az istenért, le ne mondjon, mert akkor is igaza van, ha véletlenül nem tudja bizonyítani állítását. Semmi szükség olyan nyomok felkutatására, hogy bizonyos pártvezérek belgiumi vagy más külföldi bankokba milyen származású dollárokat helyeznek el. Elég csak a feltételezés második részét bizonyítani, és azzal el lehet hallgattatni a paprikajancsikat. Vagyis azt, hogy egyes politikusok és sajtómágnások nemcsak anyagi haszonból, hanem tudtukon kívül is szolgálhatnak idegen érdekeket.
Mi nem kell messzire menjünk példáért. Itt van közismert polgármesterünk, aki nemrég még pártvezéri minőségében is óriási szolgálatokat tett Magyarországnak. Sosem fogjuk megtudni, hogy ezért kapott-e valami ellenszolgáltatást, mert az ilyesmit roppant diszkréten intézik – lám, a svájci bankbotrányok csak a fasizmus fölötti győzelem 50. évfordulója után pattantak ki – de az biztos, hogy Funar jelentősen hozzájárult Magyarország gyorsabb euroatlanti betagolódásához és feltöltéséhez nyugati tőkével. Mert elég egy-két Funar-idézettel szemléltetni a romániai állapotokat, és az érdeklődés menten megtorpan az Alföld keleti határánál.
Ugyanaz érvényes a Vadim-idézetekre is. Például arra, amikor kifejtette, hogy ha a székelyek sokat követelőznek, akkor ők elveszik tőlük az áramot, a gázt és a levegőt. Vagyis fizikailag megsemmisítik a székelyeket, ami már nem szabad véleménynyilvánítás, hanem népirtási módszertan kifejtése, ez pedig éppen olyan fasiszta cselekmény, mint a kormányrendeletben rögzített kétnyelvű helységnévtáblák bemocskolása.
Az egyelőre titkos Severin-lista sajtófővezérei között sem kellene akkora sértődöttség uralkodjon, hogy állítólag az egész brancsot gyanúba keverték. Aki úgy érzi, hogy nem rá céloztak, szemlélje derűsen a fejleményeket, ahogyan mi. Aki ellenben érdekből vagy önkéntesen idegen érdeket szolgált, az vállalja tetteit. Mindenki felméri cselekedetei következményeit, aki képes összefüggésekben gondolkozni. Ez a kategória vagy változtasson sajtópolitikáján, vagy ügyesebben űzze tovább az eszét, ha neki megéri. Piacgazdaságban úgysem lehet teljesen megtiltani az erkölcstelen pénzhajszolást.
Nem biztos, hogy bizonyos lapok ellentmondásos tevékenységükért külföldről honoráriumot kapnak. Valószínűtlen, hogy most, amikor néhány évre eldőlt a NATO-ba lépés ügye, valamely idegen hatalomnak érdeke fűződne távoltartásunkhoz. De saját olvasótáborukkal is megfizettethetik azt, hogy, úgymond, nemzeti érdekeket védelmeznek, sőt, nacionalisták, ellenben harsány magyar- és cigányellenességükkel azt a látszatot keltik Nyugaton, hogy itt csak a szikra hiányzik egy újabb balkáni puskaporos hordó robbanásához. Csoda-e, ha az Adevărul és a National olyan hangosan követeli Adrian Severin lemondását?

Folyik az újságírók közötti tapasztalatcsere a kongresszuson. Egyik nem hallott tisztán valamit, a másik még nincs eléggé „benne a problémákban”, a harmadik a szinkronfordítók munkájára panaszkodik. Valaki pedig csak évődni akar:
– Kolléga úr, mit akartok ti ezzel a kettős állampolgársággal?
– Ne tévesszük össze a funkciókat. A sajtónak nincs döntési joga.
– Jól van, na. Akkor az RMDSZ, illetve a radikális fele mit akar vele?
– Miért vallana radikalizmusra a kettős állampolgárság igénylése? Ha Ukrajnában élő románok kérnének hasonló jogot, azokon is elvernétek a port?
– Ne kavarjuk! Én ha kimegyek Amerikába, amerikai állampolgár leszek és kész.
– Ha kimész, kedves kolléga, az előregyártott jólétbe, akkor tényleg örvendezel, hogy befogadnak, és nem ugrálsz, de az Ukrajnában élő román nem ment ki sehova, csak a határ vonult át a feje fölött néhányszor. Miért ne érezhetné a ti testvéreteknek magát azzal is, hogy van román személyazonossága?
– Mit érne vele? Ha Romániában akarna letelepedni, a személyi igazolvány nem ad lakást, munkahelyet.
– Viszont ha Ukrajna egy időre kívül reked az európai határvonalon, jól fogna neki a román útlevél.
– Miért fáj nektek az ukrajnai románok sorsa?!
– Sorstársak vagyunk.
– Inkább érdekből vagytok sorstársak. Nektek jó volna, ha Bukarest annyit foglalkozna a határon túli románokkal, mint Budapest veletek, és akkor nem lenne feltűnő, hogy nektek megadják a kettős állampolgárságot, ti majd vígan sétáltok az egész világban, mi pedig állunk tovább sorban a vízumért.
– Te hallottál valamit egy ilyen egyezségről az RMDSZ és a magyar kormány között?
– Tudom, hogy így lesz, de rám ne hivatkozz a hírben.
*
Mint már ismeretes, a kolléga megsejtése nem igazolódott be, a kettős állampolgárság igénylését a kongresszus nem iktatta az RMDSZ programjába.

Alig félórás késéssel kezdődött meg a programhoz képest az RMDSZ rendkívüli kongresszusa a házigazda, a Maros megyei szervezet elnöke, Kolcsár Sándor köszöntőjével. Ezután Fodor Imre, a bemocskolt kétnyelvű táblák városának polgármestere köszöntötte a vendégeket, és arról biztosította őket, hogy az együttélésnek vannak szép oldalai is. Markó Béla szövetségi elnök többek között a sportcsarnok kongresszusi berendezését magyarázta azzal, hogy gyakorlati okokon kívül így mindannyian a pályának, a barikádnak egyazon oldalán lehetnek.
Üdvözletek
A meghívottak ragaszkodtak ahhoz, hogy hosszasan köszöntsék a kongresszust. Kivételt csak Teodor Melescanu pártjának képviselője jelentett. Zoe Petre az államelnöki üzenetben többek között a kezdetek kezdetéről beszélt, hogy 10 hónap alatt nem lehet felszámolni az igazságtalanságokat, de az RMDSZ-politikusokat arra intette, hogy hallgassák meg koalíciós társaikat, és engedjenek azok elvárásainak is, nem az elvek, hanem a megvalósítások üteme tekintetében. Tehát fő a türelem. Ezután Constantin Dudu Ionescu államtitkár közvetítette Victor Ciorbea miniszterelnök üzenetét, hangsúlyozva, hogy az RMDSZ részvétele a kormányzásban gyümölcsöző a reform tekintetében is, főleg a magatartásbeli változások terén, de a közösségi gondolkodásmódot nem lehet egyik napról a másikra, kormányhatározatokkal megváltoztatni. Tabajdi Csaba, a magyar kormány politikai államtitkára köszöntőjében nagyra értékelte az RMDSZ jelenlétét a kormányban. Vajon gondoltuk volna akár egy évvel ezelőtt? – tette fel a kérdést, majd nemzetközi összefüggésben kiemelte, hogy a kisebbséghez való viszony fontos kritérium lett egy ország megítélésében, és ez is kedvező helyzetet teremt. CristianDumitrescu a Demokrata Párt részéről a „mindkét félnél” fellelhető szélsőségesek közömbösítésének fontosságáról szólt, értékelve az RMDSZ-politikusokkal való együttműködés lehetőségét. Szekeres Imre a Magyar Szocialista Párt képviseletében többek között hangsúlyozta, hogy amit Budapesten kimondanak, abban számolni kell a külföldön élő magyarok érdekeivel is. Chiliman Andrei, a Nemzeti Liberális Párt képviselőjének véleménye szerint az RMDSZ kormánybalépésével nem történt különleges gesztus, hanem csupán visszatérés a normális folyamatokhoz. Németh Zsolt a Fidesz-Magyar Polgári Párt részéről üdvözölte, hogy a tíz hónappal korábbi román mozdonycsere után Lengyelországban is bekövetkezett a jobboldal előretörése. A romániai magyarok törekvésével kapcsolatban pedig azzal bátorított, hogy azok összhangban állnak a nemzetközi normákkal, ezt most a nagy-britanniai példa is bizonyítja a skóciai autonómiával. Ion Muresan Maros megyei képviselő a parasztpárt üdvözletét adta át a kongresszusnak, jelezve, hogy a vezető kormánypárt szilárdan kitart elhatározása mellett, a kormányprogram mellett, és senkitől sem fogad el leckét hazafiságból. Dornbach Alajos, a Szabaddemokraták Szövetsége részéről a romániai és a magyarországi fejlemények közötti hasonlóságokra mutatott rá, jelezve, hogy a kongresszusi jelszó, az Együtt sikerülni fog, az SZDSZ egyik választási szlogenje volt.Lezsák Sándor, a Magyar Demokrata Fórumot képviselő politikus a mozdony-szimbólumot felkarolva fontosnak tartotta, hogy a sínpálya legyen ép, a kongresszusnak pedig azt kívánta, hogy azokért munkálkodjon, akik érdekében létrejött az RMDSZ. Dinu Gavrilescu, a Liberális Párt képviselője keményen bírálta az RMDSZ-t. Ünneprontón emlékeztetett arra, hogy az RMDSZ-t is kiutasították a Demokratikus Konvencióból, mint őket, de az RMDSZ most mégis hatalmon van, ők pedig a parlamentből is kiszorultak. De nem ez a legnagyobb baj, hanem az, hogy a kormánykoalíció – szerinte – semmit sem valósít meg. Például a kétnyelvű táblákat a román pártoknak kellett volna kifüggeszteni, hogy példát mutassanak a tömegnek, neveljék a többséget. Az RMDSZ-nek szemére vetette, hogy ejtette a decentralizációt, pedig azzal közelebb léphetne az autonómiához. Általában azért bírálta az RMDSZ-t, amit nem tesz meg, nem azért, amit megtett. Lányi Zsolt magyarországi kisgazdapárti politikus többek között elmondta, hogy szerinte nem az alapszerződés juttatta a kormányba az RMDSZ-t, mint azt állítják egyesek Magyarországon. A Marian Enache által felolvasott Melescanu-levelet akár teljes terjedelmében idézhetnénk: üdvözölik a kongresszust, melynek munkálatait érdeklődéssel követik, mert határozataitól függ a további kapcsolatalakulás... Farkas Gabriella a Magyar Demokrata Néppárt nevében az RMDSZ-nek erőt, türelmet kívánt céljai elérésében. Komlósi József, az Európai Népcsoportok Föderatív Uniójának alelnöke arról a politikai tőkéről beszélt, amelyet az RMDSZ belépése jelentett a kormányba. Szerinte ezzel az egy lépéssel Románia nagyobb utat tett meg az európai betagolódásban, mint korábban hét év alatt.
Ezután Bodó Barna, az SZKT Állandó Bizottságának alelnöke felolvasta az üdvözlő leveleket.
Az eredeti napirend módosítási javaslatai között szerepelt a miniszterek és államtitkárok beszámolója, valamint Szőcs Géza fellebbezése a Szövetségi Ellenőrző Bizottság határozatával kapcsolatban. A kongresszus mindkét napirendi pont felvételét megszavazta.
Beszámolók
Markó Béla a bevezetőben leszögezte, hogy utat tévesztene a szövetség, ha nem arra próbálna választ adni, tudott-e megoldásokat nyújtani annak a közösségnek, amelynek képviseletét elvállalta. Az egyik nagy erőpróbáról, a kormánybalépésről azt mondta, nem álltak rendelkezésre előre kidolgozott mechanizmusok a tárgyalássorozat lebonyolítására, a kisebbségpolitikát kormányzati szintre emelő intézmények szerkezetét meg sem próbálták előrevetíteni. Az RMDSZ máskor is hiányolta a pontosan kidolgozott módszereket – hangsúlyozta.
A szövetségi elnök kitért a véleményszabadság és a közösen hozott döntések iránti felelősség viszonyára. Nem tudja elfogadni, hogy egyesek nem vetik alá magukat a döntéseknek.
A kormánybalépéssel lemondtunk a tiltakozásról, a nemzetközi fórumokhoz való felfolyamodásról. Mit kaptunk cserébe? – tette fel a kérdést Markó Béla. A kormányzási mérlegben szerepel a két miniszter, nyolc államtitkár, két prefektus, nyolc alprefektus, a Kisebbségi Hivatal, amelynek építése még nem fejeződött be. A jogsérelmek orvoslása során kiszabadult Cseresznyés Pál, és felmentették a zetelakiakat, de Markó Béla elismerte, hogy az 1990-es marosvásárhelyi események kirobbantóinak és elkövetőinek felelősségre vonásában semmi se történt. A tanügyi és a helyhatósági kormányhatározatok pedig érvényben vannak, azokat alkalmazni kell. Ám az utóbbi hetek eseményei arra figyelmeztetnek, hogy mindaz, aminek felépítését elkezdtük, rendkívül törékeny, és egyik napról a másikra összeomolhat – hangsúlyozta beszámolójában a szövetségi elnök.
Tőkés László tiszteletbeli elnök megrázó földi látvány bibliai idézetével kezdte helyzetelemzését, a pusztuló fajtánk iránti felelősségre igyekezett rádöbbenteni, majd a személyes ellentétek mögötti elvi kérdéseket latolgatta. Úgy érzi, kommunistaellenes magatartása és nemzetben való gondolkodása miatt elaknásított területen, a nacionalisták taposó aknái között járja útját, az RMDSZ-ben pedig a legkülönbözőbb jelei mutatkoznak meg annak, hogy félre akarják állítani. Meghívása a döntéshozó szervekbe, teljesen tetszőleges, ez mozgásszabadságot jelent számára, de támadási felületet is. Ennek ellenére, mivel az egyházi ember nem választható el az RMDSZ-tisztségtől, szüntelenül járja az országot és a világot, mindenütt igyekszik az RMDSZ-t és a magyarságot képviselni, beszédeinek, beszámolóinak jegyzékét letette a jegyzőkönyvvezetőknek.
Újra eloszlatta a rágalmat, hogy ő ellenezte volna a kormánybalépést. Nagy nehezen megszerezte a vonatkozó SZKT-jegyzőkönyvet, abból idézte saját szavait: „Feltétel nélkül nem lehet belépni. Lépjünk be, de elvárásainkat fogalmazzuk meg”. Kinek érdeke a tények elferdítése? – tette fel a kérdést.
Tőkés László szerint az alanyi jogokat nem szabad kormánybalépéshez kapcsolni. Kormányok jönnek, kormányok mennek, öntörvényű jogainkat távlatos politizálással kell biztosítani.
A kongresszustól a következőket várja el: legalább utólag fogalmazza meg kormányzási elvárásait; mivel szerinte túl korán megszüntették az általános emberi jogok romániai betartásának figyelését, legalább a nemzetiségi monitorizálást újra kérni kell; a temesvári 8. pont szellemének alkalmazása érdekében támogatni kell Constantin Ticu Dumitrescu törvénykezdeményezését, az állami tisztségviselők átvilágítását; a Királyhágómelléki Református Egyházkerület indítványára határozzák el a Sulyok István Intézet önálló magyar egyetemmé válását, a Bolyai Egyetem helyreállításától függetlenül; elsőbbséget kell biztosítani a tanügyi problémák megoldásának, a saját kisebbségi tanügyi törvénytervezet elfogadtatásának; valósítsák meg a belső választásokat; az RMDSZ lépjen fel a kormányban az egyházi ingatlanok haladéktalan visszaszolgáltatásáért.
A délelőtt folyamán még elhangzott Takács Csaba ügyvezető elnök beszámolója, jelentést tett a testületi tevékenységről az SZKT, a SZET, az OÖT elnöke, beszámolt a szenátusi és a képviselőházi frakcióvezető.
Lapzártakor miniszterek és államtitkárok beszámolójával folytatódtak a munkálatok, amelyek részletes ismertetését hétfői lapszámunkban folytatjuk.

Kész tények elé állították az oktatásügyi minisztert, amikor az utólag jóváhagyott 50 helyre bejegyeztek jogászhallgatóknak olyan felvételizőket, akik a szeptemberi versenyvizsgán a 160. jelölt utáni vonal alá szorultak.
Virgil Petrescu miniszter nem indokolta részletesen szándékát, hogy miért akar feltétlenül új felvételi vizsgát, de azt nyomatékosan leszögezte, hogy anélkül ugrik az 50 hely. A Babeş-Bolyai Egyetem vezetősége mégis vette a bátorságot az ellenszegülésre. A tekintélyvitát nehéz lesz eldönteni. Vajon miért élezték ki ennyire a helyzetet?
Az egyetemi szenátus számos érvet felhozott álláspontjának védelmében. Például a költségeket. Állítólag 100 millióba kerül egy ilyen vizsga. Elhisszük. Manapság minden lehetséges, és annak az ellenkezője is. És hogy a szeptemberi felvételi vizsgán elért eredmények érvényesek maradhatnak. Ez is elfogadható érv. De ugyanígy érvényes lenne az a megállapítás, hogy ha valaki a szeptemberi vizsgán 8-asnál jobb jegyátlaggal remekelt, az olyan tudáshalmazzal rendelkezik, hogy bármikor, éjszakai álmából felköltve is megismétli a bravúrt.
Ám gyakorlott tanárok néha tudatosan, jól megfontoltan megismételtetnek rögtönzéseket, dolgozatokat, ellenőrző teszteket, oly módon, hogy átültetik az osztályt. Vagy másképpen módosítják a vizsgafeltételeket. Az eredmény rendszerint döbbenetes. Néhány tanuló teljesen fejre állítja a korábbi értékrendet. Persze, a látványos átváltozás csak a kívülállók, sőt a tanulók egy részének okoz meglepetést, a tanárok a túl jól és túlságosan hasonlatosra sikeredett dolgozatoktól felsejlő gyanújukat igazolják a vizsgáztatás megismétlésével.
Esetleg azt a gyanút is, hogy az előző este szűk körben kifecsegett tételeket valamelyik kolléga megsúgta az illető osztályban tanuló unokaöccsének, aki pedig megoszthatta az információt barátjával, barátnőjével...
A felvételi vizsgák itteni és mostani rendszere olyan, hogy azokon rendszerint nem csak tanulók buknak meg. Szinte minden évben kirobbantak botrányok a felvételik körül. Meglehet, hogy a miniszter gyakorló tanár korából emlékezett az ellenteszt módszerére.