Nits Árpád

Folytatódik a méltatlankodás a jogtudományi tanszéken a magyaroknak elkülönített 30 hely miatt. A CD rádióban megjátszott vagy őszinte tárgyilagossággal – valóban nehéz megállapítani – az adásvezető a hét végén mindenkinek szót adott, és abba sem rekesztette bele a mondanivalót, aki a minisztériumi rendelkezés valódi céljára irányította a figyelmet. Arra, hogy a 30 helyet nem a román felvételizőktől vették el, hanem többletként adták a Babeş-Bolyai Egyetemnek magyar nemzetiségű fiatalok számára, akik egyébként, a nyelvi hátrány miatt, sokkal kisebb arányban jutnának be. Elismerésre méltó, hogy a rádióvitákon akad önkéntes, aki védelmezni próbálja a többség szemében népszerűtlen – vagy azzá feketített – jelenségeket. Talán Müller Lászlónak – a gyenge helyi adó hullámzó vétele miatt félrehallhattuk – köszönhetjük ezt a tisztázást, amely normális körülmények között lecsillapította volna a kedélyeket. Hiszen ha ez a 30 külön hely nem lenne, a többi 160 helyből foglaltak volna el jó párat a legfelkészültebb magyar felvételizők, és akkor még több jól felkészült román jelölt esik ki a versenyben. Ettől ki lenne boldogabb?
De hol vagyunk még a normális helyzettől! A higgadt magyarázat után tovább folyt a hisztérikus hüledezés. Hogy itt, Romániában a románoknak kell biztosítani az érvényesülési lehetőséget. És hogy nem adtak elkülönített helyeket más nemzetiségieknek, például a cigányoknak stb. Miért? Úgy talán teljes lenne az etnikai béke? Különben majd lesz nekik is elkülönített helyük. Sőt, külön egyetemük is. Csak ki kell várni szervezeti egységüket.
A felháborodás egyik oka a tudásszintbeli különbség. Hogy a román gyerekek sokkal magasabb jegyeket értek el románból. Miért kell ezen csodálkozni? Nem volna szégyen a román tanulók számára, ha csak annyira aprólékosan ismernék saját nyelvüket és irodalmukat, mint a magyar iskolában végzett társaik? És vajon nem ugyanúgy tevődik fel a kérdés a román történelemmel kapcsolatban?
Egyébként a felvételin az 5-ös érdemjegy nem azt jelenti, hogy az illető felkészületlen. Az 5-ös és a 10-es közötti különbség néhány hibapontban testesül meg, míg a teljes tudatlanság a 0-s és az 1-es körül mozog. Úgyhogy ne legyen kisebbségi komplexusa azoknak az egyetemi hallgatóknak, akik majdnem leverték a lécet. És főleg: legyenek erősek, ne törődjenek azzal, hogy a sajtó – még a szelídebb România liberă is – meghurcolta a nevüket. Nem könnyű a dolguk, rajtuk lesz a tanárok szeme – főleg azoké, akik hajlamosak a közönséges emberek fegyverének, a bosszúállásnak a használatára. Normális tanáraik azonban nem fognak különbséget tenni diákjaik között, mert nagyon jól tudják, hogy az egyetemen más a stílus, mint a középiskolában. Az általános műveltségszerzés szürke középszerűségeiből kiváló szakemberek válhatnak, az óvodai csodagyerekek, középiskolai eminensek pedig visszafejlődhetnek. Szinte általános jelenség, hogy az egyetemi évek során majdnem teljesen felborul a felvételin kialakult értékrend. Nem véletlen, hogy évek óta próbálkoznak a felvételi vizsga rendszerének megváltoztatásán.
Hogy ez mikor következik be? Nehéz megjósolni. De addig is megoldás volna az önálló Bolyai Egyetem újralétesítése. Az feleslegessé tenné az ilyen vitákat, hogy kik lopják ki a román diákok szájából a török technológiával sütött kenyeret.

Gépiesen lefékeztem, amint az út mentén megláttam az első táblát, amely szerint itt van a pénzem. Vagy a pénzünk. Nem lehet pontosan tudni, hogy csak az enyém, avagy mindannyiunké, mert ezek a táblák nem kétnyelvűek, és a hivatalos államnyelvben az „ön” és az „önök”, valószínűleg takarékossági okokból, egyazon formában jelentkezik.
Pénzt a tábla közelében nem találtam. Pedig benéztem a legmélyebb kátyúba is. Sőt, beleturkáltam vízzel borított gödrökbe, bár az autósok az ilyenektől irtóznak a leginkább, mert nem tudni, mi rejtőzik a felszín alatt.
Sebaj, pár kilométerrel tovább egy félpályás híd romjai között folytathattam a kutatást. Majd egy suvadásos útszakasz maradványairól tételezhettem fel, hogy ide rejtették el pénzemet. Traian Băsescu – ígéretéhez híven – az egész országot megtöltötte a tábláival, úgymond azért, hogy lássuk, mire használják fel az útadót. Mintha titokban nem lehetne fedezni néhány ezer kilométernyi útszakasz kijavítását a belső és külső bankrablóktól bevasalt összegekből, az útadó pedig megmaradna rejtett tartaléknak, anélkül, hogy a sofőrfigyelmet megosztó táblákkal nyilvánosított könyvelés ezt a közönséges halandónak az orrára kötné. Ez van. Úgy látszik, bennünket semmilyen rendszerváltozás sem szabadít meg a felesleges útszéli információktól. Régen lépten-nyomon olyan mély jelentéstartalmú és sokatmondó táblákba ütközhettünk, hogy Ceauşescu-PCR, most meg ilyen szellemes viccekbe, hogy itt van a pénzünk.
De ne mind zsörtölődjünk, keresgéljünk tovább. Jókora szakaszokon valóban megjavult az út, ahol szintén tábla jelzi, hogy valahol itt a pénzünk. Csakhogy sok ilyen helyen azt kellene kiírni, hogy itt van a tavalyi pénzünk is. Mert hogy útadóból, vagy másféle füstadóból, az egyre megy, eddig is csak adóból javíthatták az utakat. Akkor is, amikor nem Băsescu közlekedési miniszterkedett, de ez csak átmeneti időszak volt az átmeneti korszakban. És az akkor javított utak tartottak egy évet, vagy annyit sem. Most miért nem azoktól vasalják be az útjavítás költségeit, akik az aszfaltból elsinkófálták a tartósságot? Ha egy egyszerű honpolgár szükségből elcsen egy fél talicska sódert, azt bezárják, de ha egy nagymenő az emeletes villája mellé lop még egyet az útépítési anyagokból, attól házbért kérni is restellnek.
Amíg ennyire szelektív az igazságszolgáltatás, ezen kár bosszankodni, keresgéljük inkább tovább a pénzünket a táblák közelében, ahol világosan úgy „fogalmaztak”, hogy itt a pénzünk. Itt, de hol? Balra, jobbra, hideg, langyos, meleg? Segítsen már valaki! Ott a pénz, ahova írták? Hát persze! A táblán kell keresni a pénzt! Ha a kétnyelvű táblák elhelyezése olyan veszettül sokba kerül, hogy például Kolozs megyében hónapok alatt egyre sem jutott rávaló, bizonyára komoly összeget emésztenek fel ezek a tökéletesen felesleges útadó-táblák is. Viccen kívül: egy átlagos személygépkocsi évi útadója bizonyára nem is elég egy tábla elkészítéséhez és felállításához.
Most már csak abban reménykedhetünk, hogy vagy az utak, vagy a táblák tartósabbak lesznek. Ne adózzunk örökké teljesen potyára.

G. S. Bukarestből elszármazott mozgássérült az orvostudományáról híres városunkban joggal keresi állapotának javítási lehetőségeit, de azok helyett olyan felfedezésre jutott, hogy Kolozsvár sikeresen pályázhat a lelketlen rablók fészkének címére.
A közlekedési baleset miatt segédeszközre kényszerülő hölgy hétfőn kezelőorvosának felkeresésével hosszabb utat tett meg, és úgy érezte, egyetlen mankóra támaszkodva nem képes megbirkózni a lépcsőmászással. Megkérte fiát, hozza le a mankó párját második emeleti lakásukból. A prefektúrához közeli háztömbben, fényes nappal a következő jelenet zajlott le:
A lépcsőházba beosont két fickó, az asszony kezéből kirúgták a mankót, az amúgy is magatehetetlen áldozat a földre rogyott, ezután a támadók feltérképezték, milyen értéktárgy van nála, majd a leltár után letépték nyakláncát és feltűnés nélkül továbbálltak.
Ilyen gaztetthez talán bármelyik nagyobb városban akad ember-alapanyag, de azért nem ártana összeírni azokat, akik az utóbbi időben, különösen a Caritas-korszak óta eltelt fényes években telepedtek ide szerencselovagoknak.

Borzasztó szerencsések a szlovákiai magyarok ezzel a Meciárral. Ha nem ilyen szószátyár, a világ sohasem tudja meg, miket forgat a fejében, és ha nincs ez a nagy felzúdulás, akkor szép suttyomban meg is valósítja ötletét. Addig piszkálgatta volna a szlovákiai sokoldalúan fejlett nemzetikapitalizmussal elégedetlen más nemzetiségű hunpolgárokat, amíg azok otthagyják házaikat, szülő- és saját tulajdonú földjüket, és a „légiesülő” határon átkelve jelentkeznek új házakért, valamint nevelőszülőföldért. Amire titokban szintén történt utalás korábbi miniszterelnöki találkozón, és a szlovákiai magyarok sohasem tudták volna meg, hogy elsápadt-e a magyar miniszterelnök, amikor az áttelepülők pozitív megkülönböztetését igényelte a szlovák kolléga.
Ez már a sokadik példa arra, hogy a jelenlegi magyar külpolitika túlságosan szemérmes. Érthetetlen, miért hallgatja el a szomszédos államvezérek ilyen égbekiáltó ötleteit. Vajon még milyen alkalommal történt meg, hogy Horn Gyula elsápadt, és felindultan azt mondta, hogy ilyen ügyekben inkább teszi magát nagyothallónak? Ahogy a román külpolitika művelőit ismerjük, akár öt pufajkába fogadunk egy ellenében, hogy országunk legkezdőbb diplomatája sem áll ki a világ elé melldöngetve, hogy né, mekkora fasisztaságot mondott egy magas szintű találkozón, de a kolléga nem kavart botrányt.
Így, sajnos, csak találgatásokra szorítkozhatunk, hogy magas szintű román-magyar találkozókon vajon mikor sápadt el a magyar fél, de aztán a jószomszédi kapcsolatok oltárán feláldozta a nagy lehetőséget, hogy rámutasson bizonyos hátsó szándékokra.
Itt van például ez a rendkívül jónak reklámozott katonai együttműködés. A két ország vezérkarai maholnap a hétvégeket el sem tudják képzelni egymás vendéglátása nélkül. Vajon egyetlen katonakoktélen sem hangzott el némi utalás arra, hogy úgyis megtöltik kaszárnyákkal a Székelyföldet, ha a szomszéd tiltakozni merészel? (Amúgyis dehogy merészel!) Vagy nem történt-e meg olyan hergelés, hogy ha nincs kéznél csendőr, a csereháti apáca is megteszi?
Vagy gondoljunk az alapszerződésre. A hosszúra nyúlt egyezkedés közben Theodor Melescanu akkori külügyminiszter kissé meggondolatlanul, vagy épp ellenkezőleg, előre megfontoltan, a hecc kedvéért, odasúghatta magyar kollégájának: na, ezt az 1201-est most egy kicsit kiheréljük. Ha ez elhangzott az előzetes tárgyalások idején, biztosan bekövetkezett némi elsápadás, már csak azért is, mert diplomaták nem szoktak nemi képességekről beszélgetni, de hogy a megrökönyödésnek nem lett komolyabb következménye, azt abból tudhatjuk, hogy a lábjegyzet benne maradt az alapszerződésben.
Ki tudja, még mi hangzott el a ma is nagyra tartott román-magyar alapszerződés szövegszerkesztése közben, ami elsápadásra adott okot? Vajon valaki nem tett említést a multikulturális egyetemre? Ha ettől valaki falfehérré is vált volna, most már bizonyosan tudjuk, hogy következménye nem lett. Nem kürtölték világgá, hogy a román alapszerződő félnek esze ágában sincs biztosítani az önálló magyar nyelvű oktatást óvodától az egyetemig (ha pedig nem önálló, egy tollvonással bármikor nemzetállami gyámság alá vonható), hanem szép csendben, előkészítő felméréssel és tudományos értekezéssel elkezdődött a multikulturális ötlet kivitelezése.
Az is elhangozhatott, hogy fityiszt nekik (nekünk, romániai magyaroknak) anyanyelvhasználatot a közigazgatásban. Sőt, majd jön az új kormány, amely mindenféle határozatokat bocsát ki az alapszerződés értelmében, de lesznek államkasszából fizetett, esetleg éppen a kormánykoalícióhoz tartozó politikusok, akik a helyükön maradnak, és nyíltan szabotálják majd azok végrehajtását. A magyar tárgyalópartnerek – ha ilyesmit hallottak – tényleg jogosan sápadtak el. Hogy lehet ilyen cinikusan lódítani – háboroghattak, de a magyar külpolitika hagyományos szerénységét tiszteletben tartva hallgattak. És ennek a hallgatásnak az eredménye, hogy például a helyhatósági törvényt módosító kormányhatározatra a kolozsvári polgármester karikatúrával válaszolhat – büntetlenül.
Még több más meciári ötlet lappangó megvalósulásának vagyunk tanúi, amiből arra következtethetünk, hogy azok vagy el sem hangzottak, vagy csak diplomáciai elsápadást váltottak ki.

Jelentkeznek a szemtanúk a Diana-ügyben – ahogy ez várható is volt, hiszen sokan vágynak egy kis szereplési alkalomra. Az egyik részletesen elmesélte a francia hatóságoknak, hogy amint a visszapillantó tükörbe pillantott, látott egy motorost, ahogy jött-jött, aztán már nem jött, hanem bevágott a Mercedes elé.
Ha a megfigyelő a törvényes sebességhatárt betartva közlekedett, akkor mindössze két csíkot látott volna a visszapillantó tükörben: az egyik a Mercedes, a másik a motoros. A következő pillanatban mindkettő elsuhant volna mellette. Ilyen az óránkénti 200 kilométeres sebesség. Kisebb repülőgépek utazósebessége.
A szemtanú csak akkor ismerhette volna fel a Mercedes és a motoros körvonalait, ha ő maga is lényegesen meghaladja a törvényes sebességet. Akkor pedig vád alá helyezhető a közlekedési törvény megszegéséért, valamint azért, hátha éppen vele akart versenyre kelni Diana sofőrje.

Egy-két napig az Adevărul de Cluj messzire elmaradt a magyarság elleni lázítás versenyében helyi laptársaitól, a Stireától, a Ziua vidéki kiadásától, valamint a Pro tv szintén vidékies hírműsorától. De mielőtt végképp téves következtetésre jutottunk volna, megkezdődött a lemaradás behozása napi féloldalas listával a „románok szenvedéseiről és tragédiájáról 1940-1944 között”.
A tegnapi névsor végén a szerző ízelítőt ad arról, hogy mit jelentett abban az időben „a magyar nemzet ócsárlása”. Példáért a magyarellenes érzelmeiről híres Raoul Sorbanhoz fordul, aki azt állítja, hogy valaki azért került fogházba, mert közölni akarta Cosbuc Decebal a néphez című versét. Ha ez igaz, akkor is semmi ahhoz képest, milyen példákat tudnánk mi felsorolni az 1918-1989-1996-(?) közötti időszakokból. Mondjuk, a székelyföldi vérengzések áldozatainak és a bărăgani kényszertelepek lakóinak „vétkeiről”. Vagy az erdélyi 1956-os áldozatokról, valamint a kulákleszármazottak védelmében és a Bolyai Egyetem felszámolása ellen tiltakozók sorsáról.
Meg aztán előkerülhetnének valóban ostoba – és igazán igaz – történetek. Kisiskolások életútját törték derékba csupán azért, mert azok betartották a pedellus felszólítását, és miután frissen bekenték nyersolajjal az osztályterem padlóját, csak az újságokból készített ösvényen járkáltak. Néhány lábnyom „gyanúsan” éppen az első oldalas „sztárfotóra” került, mire megindult a nyomolvasás, és a megfelelő cipőtalpak tulajdonosainak megütötték a bokáját. De vajon ki lehetett volna kerülni a helytelen „lépést”? Vajon volt-e olyan nap, amikor az újságolvasót nem „boldogították” balkáni poszterekkel?
Ezekre az emlékekre nemsokára végérvényesen ráborul a feledés fátyla, mert kihalnak az emlékezők. A leszármazottak pedig – mivel számukra senki sem szavazott meg kártérítést – nem érdekeltek a szenvedéslisták összeállításában és rendszeres felújításában.
Ezért is okos a Román Kárrendezési és Kárpótlási Hivatal, hogy meg sem alakult. Így azért sem fáj a feje, hogy hány nyelven nyomtassa ki az űrlapokat.

Valamiről eszembe jutott, hogy nemrégiben milyen felemelő nemzeti gyásznapokat tartattak velünk. Volt saját halottunk is, ama bizonyos Gy. Gy.-Dés (uralkodóneveket lefordítunk, amíg ahazai magyar sajtóra nem terjed ki a Pruteanu-féle szenátusi szakcenzúra), de a béketábor minden nagy halottját rokonunként elsírattuk, ha már szóltak, hogy így kell. A nyugdíjasok még emlékeznek: mennyire az újdonság varázsával hatott a Sztálin balzsamozásakor érzett mély kollektív bánat és együttérzés az egész szovjet néppel, de szép volt a Titó fölötti virrasztás is. Egy kerek hétig tartott, hogy meg ne unjuk. Vagy hogy szokjunk hozzá a következő temetéshez és a gyászhónaphoz, amelynek központi szervezője Nicu Ceauşescu lett volna.
Ettől azonban elestünk, és úgy tűnik, megszakadt a nemzeti gyásznapok alig megszületett hagyománya.
Pedig mostanában még nagyobb szükség volna olyan napokra, amikor a muziktévéknek és -rádióknak is kötelezően romantikus, szimfonikus zenét kellene sugározniuk, a bummm-bumm-bummok helyett, amelyekről sohasem lehet tudni, mikor jár fordítva a lemez.

Igenis, legyen már ennek vége. A hercegnői dráma után kezdődjék el a lesipuskás fényképészek bojkotja és kivégzésük, majd fejezzék le a botránysajtót. Élhessen mindenki nyugodtan, a nyilvánosság zajától visszavonultan, mint egy keszkenőgyári munkásnő, legyen megállapítva a pontos határ a közélet és a magánélet között.
De gondolt-e valaki arra, hogy akkor az emberiségnek többé soha sem lesznek Lédidijei?