Nits Árpád

Nagy a cirkusz a járdán parkolással. Amióta a polgármesteri hivatal „gyepmesterei” járják a várost, és a vámszedésre kiszemelt utcákban a járdán várakozó gépkocsik sofőrjeit egynegyed havi átlagfizetéssel megbüntetik, ezrek járják a meghurcoltatás útját.
Nem mindenki hajlandó megfizetni a vaskos büntetést, hanem sokan fellebbeznek. Perdöntő érvük az, hogy a közlekedést nem lehet „autonóm” ötletek alapján megreformálni. Hiába áll ki Funar az utcasarokra, integetését a sofőröknek semmibe kell venniük, mert a törvény a közlekedési rendőr, a villanyrendőr, illetve közlekedési tábla hiányában jobbkézszabályt ír elő, és nem polgármestert. (Kolozsvári viszonylatban a kettő egyéb tekintetben sem tévesztendő össze.) Ugyanígy: hiába írnák elő a polgármesteri hivatalban, hogy a Kolozsvár területén minden kifüggesztett lobogó előtt kürtjellel kell tisztelegni, ennek betartását a város lakóitól sem lehet számon kérni, annál inkább idegentől. Például New York „municípiumból” idetévedt autóstól nem lehet elvárni, hogy a város határában olvassa el a városi tanács jegyzőkönyveit, 1992-ig visszamenőleg.
Úgy tűnik, tanácsosaink szundikáltak, amikor ezt a határozatot megszavazták. Fel sem merült például, hogy a Györgyfalvi úton, ahol egy gyerekkocsi sem fér el a járdán, amióta „rendezték”, miért kell megtiltani a járdán parkolást. Csupán rossz viccből? Vagy csak azért, mert a határozatszerkesztők nem figyeltek oda?
Pillanatig sem vitatjuk a járdán parkolás árnyoldalait, és messzemenő csúfságnak tartjuk például a főtéri templom bejáratánál állandósult zsibvásárt. A megoldás elfogadható módja azonban egészen más lehet, nem ilyen napokális.

Értesüléseink szerint Mátis Jenő kolozsvári RMDSZ-képviselő is készülődött a kubai Világifjúsági Találkozóra, de annak megnyitása napján idehaza tartózkodott. Mi történt?
– Névre szóló meghívásomnak nem tehettem eleget, mert a parlament nem hagyta jóvá a költségtérítést.
• Kitől jött és minek köszönhető a névre szóló meghívás?
– A szervezők küldték annak jeleként, hogy számon tartanak ifjúságpolitikai téren kifejtett tevékenységemért. A román parlamentben tizenegyen kaptunk meghívót, de csak négynek hagytak jóvá részleges költségtérítést.
• Kik a szerencsések?
– Nem tudnám felsorolni, mindenesetre Ráduly Róbert elment.
• Elnézést a kissé éles kérdésért: mit keres ott Ráduly Róbert?
– Helyette nem válaszolhatok...
• Akkor: mit keresett volna Havannában Mátis Jenő?
– A romániai magyar ifjúsági szervezetek kapcsolatát fejlesztettem volna az ott megjelent küldöttségekkel.
• Érdemes? Milyen küldöttségek mennek el egy olyan fővárosba, amelyet kitapétáztak Che Guevara képeivel? Szocialista ideológián kívül mit lehet kapni egy kubai rendezvényen?
– A világifjúsági találkozónak rossz a hangzása, de a mostani találkozók nem olyanok, mint az egykoriak, a program sok érdekes dolgot ígért. Az is mond valamit, hogy az Amerikai Egyesült Államokból hétszáznál népesebb küldöttség van jelen. Az egypólusúvá átrendeződött világban az ENSZ szeretné átvenni a világifjúsági találkozók szervezői szerepét.
• Ezek szerint kár volt kihagyni az alkalmat?
– Végül is nem bánom, legalább végigülhettem a tusnádi rendezvénysorozatot.

Állítólag a szélsőségesség szélsőségességet szül, akkor bizonyára a mérsékeltség is újratermelhet mérsékeltséget. Nem ártana kipróbálni.
Modellezzük a jelenséget a jelenlegi sajtóviszonyokon. Itt van például az Adevărulnak az a pillanatnyi jóindulata, amellyel a kolozsvári SZKT-ülés után megdicsőítette Tokay Györgyöt és Verestóy Attilát. (Másnap vezércikkben újra globálisan szapulta az RMDSZ-t, de a kísérlet szempontjából ez mellékes.) Tokayt azért dicsérte, mert „elegánsan” verte vissza a „szélsőséges” alkotmánymódosítási követeléseket, mondván, hogy ő felesküdött a román alaptörvényre, Verestóyt pedig azért, mert a székelyudvarhelyi apácabotrány főszereplőjétől való elhatárolódásban odáig ment, hogy amerikai jogász vélményét idézte, és kimondta, hogy ezért bizony odaát tíz évnyi dutyi járna Bardóczy Csabának.
Szívrepesve várjuk az alkalmat, hogy hasonló dicséretben részesítsünk olyan politikusokat, akik kimondottan román nemzeti érdekek képviseletére szakosodtak, tárgyilagosságukban azonban odáig mennek, hogy érveket gyűjtenek a magyar kisebbség javára.
Nemrégiben elhangzott egy román nemzeti egységpárti szenátor részéről, hogy ez a kormány nem román, hanem magyar és zsidó kormány. Azóta is várjuk, hátha valaki kikéri egy amerikai jogász véleményét arról, hogy ilyen esetekben mit tesz az odaáti szenátus diszkrimináció-kivizsgáló bizottsága.
Vagy itt van a friss eset, a táblatörvény. Igazán jó volna már látni egy vezető politikust, amint szívére tett kézzel kijelenti, hogy márpedig ő nem engedi megkérdőjelezni kormánya határozatának alkalmazhatóságát. Sőt, ha valakit beperelnének amiatt, hogy a kormányhatározat értelmében kifüggesztette a kétnyelvű táblákat, ő bizony keresztbe feküdne a törvényszék bejárata előtt.
A legfrissebb fejlemények után nem csodálkoznánk, ha ez a (képzeletbeli) politikus tudathasadásba esne a hír hallatán, hogy a kormány utólagos utasítására leszerelték a kétnyelvű táblákat, mert az általa kibocsátott jogszabályt kell tárgyalni a helyi tanácsban. Valóban, a mérsékeltségében legtárgyilagosabb politikus feltehetné a körkérdést összes külföldi jogászismerőseinek, és ilyesmire nem találna példát egy teljesen egységes államban. Még szövetségiben sem – ahol a szövetségi kormánynak tekintélye van.
Továbbá szeretnénk látni egy mérséklődőben lévő politikust, aki kielemezné a Ziua hétfői számának első oldalát (nem a bukarestinek, hanem ennek a provinciálisnak). Azt írja: Fekete hétvége az erdélyi magyar nemzetiség számára. Az alcímből pedig megtudjuk kudarcélményünk okait: a városok többségében, ahol magyarok is élnek, nem lesz kétnyelvű tábla, és a tanügyminiszter szerint nem kötelező a Bolyai Egyetem létrehozása. Hogyan is hangzana ez Amerikában? Fekete hétvége a kaliforniai kreolok számára; alcím: be fogják fogni a spanyol pofájukat és francot nekik a régi spanyol egyetem helyett. Vajon ehhez mit szólna egy amerikai jogász?
Hirtelen ilyen kérdések jutottak eszünkbe. Amíg ezekre (és nagyon sok másra) nem gyűjtenek számunkra érveket, bizony várnunk kell a kölcsönös megdicsőítéssel.

Köztudomású, hogy a Ciorbea-kormányban gyakran 8-tól 9-ig tart a munkanap. Úgy értve, hogy ma reggel 8-tól holnap reggel 9-ig... Csoda, hogy a hét hónap alatt nem került sor részleges kormányátalakításra néhány egyéni összecsuklás miatt.
Hasonló munkaütemet diktálnak maguknak a kormánykoalíció pártvezérei is, hiszen azoknak a gyökeres változásokat előidéző kormányhatározatoknak politikai hátországot kell biztosítani. Azt senki sem gondolhatja komolyan, hogy a kormányba delegált párttagoknak teljesen szabad kezet adtak az ügyintézésben.
Szóval, kemény munka folyik ebben a kormánykoalícióban, és ezen belül az RMDSZ „kormányfrakciójában”, hiszen, mint kitűnt a kolozsvári SZKT-ülésen, csapatunk kisebbségben van a kormányzó többségben, minden vesszőért, írásjelért meg kell küzdenie.
De ha tekintetbe vesszük, hogy az ország megítélését romboló hét évnyi keserves erőlködéssel hozták létre a kisebbségi jogkorlátokat, és azok közül a legbántóbbaknak a lebontásához mindössze pár hónap elegendő volt, akkor a tollvonás könnyedségéhez hasonlíthatjuk a Ciorbea-kormány tevékenységét. Az Oktatásügyi Minisztérium előtt tüntető néhány Adrian Năstase és a bemocskolt kétnyelvű marosvásárhelyi névtáblák ellenére a mostani kormányhatározatok azt bizonyítják, hogy a tömegellenállás egy nagy humbug. Ez a tömeg arra megy, amerre utat mutatnak neki. Évszázadok során elhangzott nagyon sokféle útmutatás miatt saját mágnestűje elvesztette delejességét.
Nem szorul bizonyításra, hogy ha holnap visszatérnek a hatalomba a nemzeti és szociális pártok (az árnyalatnyi megkülönböztetés érdekében nem nevezzük azokat nemzetiszocialista pártoknak), ugyanígy, vagy még könnyedébben, egyetlen tollvonással állítják vissza a helyhatósági és a tanügyi törvény korábbi változatát, mit sem izgulva amiatt, hogy azután épp úgy végérvényesen búcsút mondanak a NATO-nak és minden egyéb nyugati nyalánkságnak, mint Szlovákia. Mi több, a történelemből ismert módon foknyival erősítenének a megszorításokon. Például a multikulturálisból is újra monokulturálist csinálnának.
Hogyan lehetne kisimítani az időszakos megszorítások végtelen oszlopát? Úgy, ha az ország népét nem lehetne tollvonásokkal kormányozni, ha a románságban tudatosulna, mi válik előnyére, és arról az útról többé nem hagyná magát eltéríteni.
Ehhez azonban szüksége volna egy alapos átnevelésre, mert ha vezetői megvárnák, amíg magától döbben rá a helyes útra, messze lemaradna minden vonatról.
Most itt a nagy alkalom. Az utóbbi hetekben a világban többször elhangzott: Thank you, sir! És amikor világot mondunk, beleértjük Bukarestet is, mert Bill Clinton itt is elmondta. Aki most jót akar a román népnek, naponta többször hangsúlyozza, hogy a Thank you, sir azért jár ki az országnak, mert a magyar kisebbség olyan korszakot élhet meg, amelyben felszusszanhat. Ettől minden normálisan gondolkodó, a saját nemzetének javát akaró román emberben megerősödne a feltételes reflex: mihelyt egy felszusszanásban lévő magyar polgártársat lát, elönti a biztonságérzet és a nemzeti büszkeség.
Ilyen megfontolásból a bukaresti Adevărul (amely a sokoldalúan fejlett szocialista újságírás vezérhajójából lett a nemzeti uszítás legnagyobb példányszámú szócsöve) legalább kétnaponta vezércikkben taglalhatná, hogy milyen üdvös lenne, ha a székelyudvarhelyiekkel nem mind erőszakoskodnának, legalább azt a városkát meghagynák a székelyeknek, mert ezért is kijárhatna néhány Thank you, sir. Roppant hatékony lenne, ha a marosvásárhelyi 1990-es események során gazdag népnevelési tapasztalatokra szert tevő Dorin Suciu arról cikkezne, hogyan fogadná Fălticeni lakossága, ha a református egyház stratégiai céljaként tűzné ki megtelepedését abban a városban.
Persze, ettől olyan messze vagyunk, hogy hasonlatért csillagászati mértékegységekhez kellene folyamodjunk. Mi több, újabban a közszolgálati tévében is mintha újra beleszólása lenne a műsorszerkesztésbe Cornelius Ros,ianunak: az udvarhelyieket piszkálják amiatt, hogy Bukarestből nem visznek oda elegendő román könyvet.
Most is legalább öt-hat égtáj felé mutatnak tehát utat a románságnak, megkönnyítve az ellentétes tollvonást egy esetleges újabb hatalomváltás utánra. Nagy kár. Mert ezt nemcsak mi látjuk – és mivel egyebet nem tehetünk, imádkozunk a Ciorbea-kormány megmaradásáért –, hanem a Nyugat is érzékeli, és negatív előjellel könyveli el a politikai stabilitás rubrikájában.

Azzal kapcsolatban, hogy a Királyhágómelléki Református Püspökség 277 ingatlant követel vissza, a bukaresti Adevărul „tárgyilagosan”, címbetűvel jelzi, hogy ezekben az épületekben jelenleg 58 iskola, 7 líceum, 18 óvoda, 13 művelődési otthon, 1 múzeum működik.
Na és? Egy bírósági tárgyaláson kit érdekel az eltulajdonított vagyontárgy pillanatnyi rendeltetése? Mentő körülmény lehet-e az autótolvaj számára, hogy bűncselekményének tárgyát nem tyúkketrecnek használja?
Egyébként az egyházi vagyon visszaigénylésében sehol sem szerepel az ingatlanok kiürítése. A tulajdonjog rendezése a cél. Hogy a jogtalan tulajdonos ne érezze örökre birtokon belül magát.

Kolozsvári sorshúzásainkkal ellentétben, a Szabadság tordai nyereménysorolását szerdán este hosszasabb vita követte a lapról.
Szinte mindenki leszögezte, hogy elégedett az újsággal, és ezt nem a bókolás szándékával állítja, amit természetesen örömmel hittünk el. De mindjárt az elején előbukkantak az allergia tünetei a személyeskedő vitáktól. Kérték a szerkesztőséget, ne engedjen teret a civakodásnak. A nevekkel való példálózás rég lezárt ügyekre engedett következtetni, és amikor ezt megjegyeztük, tordai olvasóink megnyugtattak: igen, tapasztalták, hogy az utóbbi időben elmaradt a sárdobálás, a leckéztetés, ők csak azért teszik szóvá, nehogy újra felüsse a fejét.
Megtudtuk, hogy sikere van a Levélbontó rovatnak, mindenkori szerkesztője népszerű a leghűségesebb olvasók körében, és egyik legjobb, legtájékozottabb rovatnak tartják a napi sportösszeállítást. Megkérdezték, ki válogatja az irodalmi oldalon megjelenő verseket, és kérték, adjuk át a tordaiak üdvözletét, valamint elvárását, hogy közérthetőbb verseket is szeretnének olvasni. Gyakoribb tordai kiszállásra buzdították riportereinket, mert Tordán súlyos gondok vannak, például a tanügyben, amelyek tükrözésére alkalmi tudósítás nem elégséges. Alapos eszmecsere bontakozott ki együttműködési lehetőségekről, a tordai és környékbeli tudósításokról, és a lapterjesztő magánvállalkozás megszervezéséről Tordán is, mivel a posta szüntelenül javítja ugyan szolgáltatásait, de még távol áll az APEX gyorsaságától.

Buchwald Pétert, Kolozs megye alprefektusát, mint az RMDSZ minden kormánytisztség-viselőjét, meghívták a Szövetségi Képviselők Tanácsának július 12-13-i ülésére. Négy esztendei szenátorkodása idején teljes jogú SZKT-tagként vett részt a testület munkálatain. Milyen érzés vendégnek lenni az ismert közegben?
– Remélem, csak ideiglenesen vagyok – vagyunk – meghívottak, ősszel tisztázni fogjuk az RMDSZ kormánytiszség-viselőinek helyét az SZKT-ban. Addig, szerintem, a meghívottaknak, ha szavazati jogot nem is, de a hozzászólás jogát meg kellene adni.
• Milyennek látszott az SZKT-ülés a meghívott szemszögéből?
– Kivételes jelentősége szerintem is abban áll, hogy megvitatta az RMDSZ kormányzati szerepvállalásának héthavi mérlegét, miközben tisztázta, hogy a szövetség programja nem válhat maradéktalanul kormányprogrammá. Elvárásaink most is ugyanazok, mint amelyeket az eredeti RMDSZ-program tartalmaz. Arról nem mondunk le. Ellenben tisztában kell lenni azzal, hogy amikor kormányprogramot koalíció állít össze, nem tartalmazhatja a koalíciós partnerek programjainak összességét. Itt van szükség kompromisszumra. Amikor a koalíciós tárgyalásokat elkezdtük, feltehetően maximalista követelésekkel léptünk fel, de el kell fogadjuk, hogy azokból csak egy bizonyos rész jutott be a kormányprogramba. A kormányban részt vevő RMDSZ csak arra tud koncentrálni, hogy a kormányprogramot és ezen belül szövetségünknek azt a programrészét, amit a kormányprogramba bevittünk, valósítsuk meg. Egy következő törvényhozási vagy kormányzási ciklusban ezt a kormányprogramot majd kibővítjük az RMDSZ programjának most kimaradt részével. Azzal a kijelentéssel nem tudok egyetérteni, hogy ellenzéki pozícióból többet kértünk egy számunkra ellenséges kormánytól, mint amit most kérünk a koalíciós partnerektől. Nem, az RMDSZ következetes! Mi mindig ugyanannyit kérünk. Az ellenséges kormánykoalíciótól alapvető jogaink érvényesítését szerettük volna elérni, nemzetközi, anyaországi támogatással, és rájöttünk, hogy hét év alatt tulajdonképpen semmit sem tudtunk elérni. A kormánykoalícióba belépve partnereinkkel szemben is megfogalmaztuk igényeinket, de tekintettel arra, hogy nagyon heterogén, hármas koalíció került hatalomra, tudomásul kell venni, hogy ebbe a kormányprogramba nem férhetett be a teljes RMDSZ-program. Sajnos, vannak, akik nem hajlandók tudomásul venni, hogy a hét hónap alatt óriási eredményeket értünk el. A helyhatósági törvény, a tanügyi törvény sürgősségi kormányrendeletekkel való módosítása olyan eredmények, amelyeknek a tagadása egyet jelent a realitások teljes mellőzésével. Nem hét év alatt, hanem Trianon óta ilyen tanügyi törvény nem jelent meg Romániában. A tanügyben végre elismerték, hogy a harmadik évezred oktatási modelljének kikiáltott törvény megkülönböztetéseket tartalmaz. Ez utóbbi egymagában is roppant jelentős, de rendkívül fontos, hogy ezt sürgősségi kormányrendelettel módosították. Így a szakiskolákban magyarul lehet tanulni. Vagy gondoljunk arra a korábbi törvényes előírásra, hogy egyetlen román tanulóért iskolai osztályt kellett létesíteni, de tíz magyar tanulónál kisebb létszám esetén nem lehetett ugyanezt megtenni. A tanügyi törvénynek még vannak hiányosságai. Például az egyházak világi oktatást szervezve szerettek volna teljes állami szubvencióhoz jutni, de csak részleges támogatást kapnak. Ez tényleg nem úgy alakult, ahogyan szerettük volna. De azt állítani, hogy a tanügyi korlátozások feloldása nem a koalícióban való részvétel eredménye, az a realitás tagadása.
Kormányba lépve, sajátos nemzetiségi problémáink mellett – és nem helyett – felvállaltuk Románia általános demokratizálásának és gazdasági felemelkedésének ügyét. Tehát a képlet teljesen világos: a kormányüléseken számon lehet ezektől az emberektől kérni, hogyan teljesítik a kormányprogram országos vonatkozásait, az SZKT-nak pedig az a feladata, hogy számonkérje, kormánytisztség-viselői hogyan oldották meg a sajátos nemzetiségi problémákat. Ha nem is szigorúan körülhatároltan, mert léteznek átfedések, szerintem az SZKT erre összpontosított. Ezért nem tudom elfogadni azt – bár sajnálom, hogy éppen a Leradírozott ellenzék újságcikk-címmel kell vitába szállnom – hogy egy pártként is működő, de tulajdonképpen érdekvédelmi szervezetben nekünk feltétlenül, úgymond, belső ellenzékre volna szükségünk. Egy érdekvédelmi szervezet belső ellenzéke fonák dolgot jelentene. Az ugyanaz lenne, ami kívülről a Nagyrománia Párt vagy a Román Nemzeti Egységpárt. Jól tudom, két oldalról egészen másként támadnak. Az RNEP és az NRP azt állítja, hogy az RMDSZ a legerősebb koalíciós párt, politikai zsarolással mindent elér a kormányban, belső ellenzékünk pedig azt mondja, hogy labanckodunk, inkább a kormány érdekeit képviseljük és nem a magyar kisebbségét. Azt feltételezni a legitim módon megválasztott vagy kinevezett emberekről, hogy csak akkor végzik el kettős feladatukat, ha a belső ellenzék hátulról állandóan piszkálja őket, az valahol azt is jelenti, hogy megkérdőjelezzük ezeknek az embereknek a jóhiszeműségét és a korrektségét. Az RMDSZ-ben és az SZKT-üléseken mindig meg kell tárgyalni, mi a legfontosabb jelen pillanatban a kormányprogramból, és el kell menni a csúcsvezetőségig. De ehhez nem feltétlenül belső ellenzékre van szükség, hanem együttmunkálkodásra. Az a belső ellenzék, amely úgy lép színre, hogy számonkérés helyett szidalmazza a tisztségviselőket, az lényegében a hatalmi harc megtestesítője, ez a belső ellenzék alig várja, hogy ő kerüljön a másik helyére.
• Nem akartam közbeszólni. Ezért kanyarodjunk vissza az RMDSZ-program és a kormányprogram viszonyához. Most a Bolyai Egyetem még szerepel az RMDSZ-programban. Az októberi kongresszus után is benne lesz?
– Szent meggyőződésem, hogy benne lesz, hiszen nem mondtunk le a Bolyai Egyetemről.
• Elfogadtuk a multikulturális kitalálmányt.
– Nem fogadtuk el. A Bolyai Egyetem visszaállításának folyamatként való elképzelését fogadtuk el. És itt bizonyos mértékig megint vissza kell hogy térjek ahhoz, hogy kormánykoalíciós partnereinknek a tudatában még távolról sem fejeződtek be azok a változások, amelyekre vágyakozunk. Még vörös posztó a Babeş,-Bolyai Tudományegyetem kettéválása – ezt lovagolták meg. Állítom, hogy feltétlenül szükséges lenne minél hamarabbi visszaállítása, hiszen erre nemcsak a jelenlegi tanügyi törvény teremt lehetőséget, hanem ez helyrehozási, reparatív kötelesség is. Azzal a bizonyos egyesítéssel megszüntették egy alapvető jog gyakorlásának feltételeit, azokat helyre kell állítani. De a tudati változások lassan következnek be. Én például el tudom képzelni azt, hogy először szekciók alakulnak meg – és nem hiszem, hogy ennek technikai vagy káderproblémái lennének. Hanem egyszerűen a románsággal való elfogadtatás kerül időbe. Annak a beláttatása, hogy nem áll fenn a kettévágás veszélye, nem összefüggő egységeket, laboratóriumokat, berendezéseket és diákokat vennénk el. Elfogadom azt, hogy ez egy hosszasabb folyamat, és ennek első lépése az lehet, hogy jogilag kodifikált, jól behatárolt felelősséggel és vezetési hatáskörrel rendelkező önálló szekciók és karok jelentkezzenek, és ezek majd egy következő fázisban az önálló magyar egyetemet jelentenék. Nem hiszem, hogy a kongresszuson valakiben is felmerülne, hogy ezt a célt az RMDSZ programjából kivegye.
• De hiszen már magas szinten az is elhangzott, hogy nem biztos, hogy Bolyai, nem biztos, hogy Kolozsváron, és az is lehet, hogy nem csak egy magyar egyetem lesz. Ez már nem egyezik aBrassóban elfogadott programponttal.
– Lehet, hogy bejönnek újabb szempontok. Valamilyen érvek szólhatnak amellett, hogy máshol legyen, de szerintem itt az önkényesen megszüntetett Bolyai Egyetem helyreállításáról van szó. A módosított tanügyi törvény felszámolja a kisebbségi oktatás korlátozásait, helyrehozó, jogorvosló jellege van, tehát hatása kiterjed a korábbi magyar egyetem visszaállítására is. Szerintem a magyar egyetemnek Kolozsváron és Bolyai nevével kell helyreállnia.
• Az SZKT-n elkerülték a Bolyai Egyetem ügyét, bár felvetődött. Akik felvetették, ellenzékiek? Vagy hogyan nevezzük őket?
– Nem ellenzékiek ők, hanem azok, akik eleve fenntartással fogadták azt, hogy az RMDSZ belép a kormányba. Ehhez joguk van. Most már csak azt kell eldönteni, hogy ez jó húzás volt, avagy nem. Szerintem jó, és ennek nem az az ellenzéki álláspontja, hogy azt mondom, hogy semmit sem értünk el, hanem bizonyos dolgokat elértünk – többek között a helyhatósági és tanügyi törvény módosítását –, és itt egy kitérőt kell tennem. A végrehajtó hatalomban való részvételünknek van nagyon is gyakorlati vetülete. Ahol jelen vagyunk, ott visszafogottabbak lettek még azok is, akik tavaly még a nacionalistákkal összefogva állítottak bennünket a falhoz. Az intézményekben, ahol jelen vagyunk, a magyar polgárok otthonosabban mozognak ügyeik intézése közben. Mielőtt elkezdtük ezt a beszélgetést, ugye, itt volt valaki földvisszaigénylési ügyben. Elég bonyolult a helyzete. Ha csak úgy kopogtat az illetékeseknél, azok egy-kettőre lerázták volna, de mivel ide behívtam, előttem adta elő a panaszát, sokkal készségesebben kerestek rá megoldást a hivatalnokok. Vagy betéved hozzám egy zilahi ember, felkapom a telefont, megbeszélem a zilahi kollégával, mikor fogadja.
• Újra térjünk vissza egy korábbi fel nem tett kérdéshez. Az SZKT-t miniparlamentnek szokták nevezni. Elképzelhető parlament ellenzék nélkül?
– Még nem parlament, csak ha belső választás eredményeként áll össze. A mostani SZKT jobbára korporatív alapon jött létre, majd utána történt az egyezkedés, hogy ki milyen frakcióba tartozik.
• Akkor hát mi az SZKT?
– Az RMDSZ belső törvényhozó szervezete.
• Bármilyen törvényhozó testületet – hacsak nem egypártrendszeren alapszik – a többség és a kisebbség ellentmondásos egysége jellemez. Ilyen volt az 1990. januárjában megalakult román parlament is. Akkor há miért ne lehetne az SZKT-ban kisebbség, vagyis ellenzék?
– Nem ellenzék kell hogy legyen, hanem teljes véleményszabadság, ezzel tökéletesen egyetértek. Aki más véleménnyel rendelkezik, annak is célja ugyanaz kell hogy legyen, hiszen érdekvédelmi szövetség vagyunk! Mondhatja valaki, hogy az érdekvédelmet akkor tudom jobban megvalósítani, ha kimaradok a kormányzásból, és nemzetközi szinten, az anyaországon keresztül állandóan tiltakozom és kérem, hogy nekem alanyi jogon adják meg a háromszintű autonómiát, de ha ezzel a véleményével kisebbségben maradt...
• Az SZKT-n fel sem merült, hogy valaki a kormányból való kilépést választaná. A véleménykülönbség nem ennyire kontrasztos, nem feltétlenül két különböző célról szól a téma, hanem ugyanannak a taktikának különböző alkalmazási módjáról. Lehet valaki így is ellenzéki.
– Az SZKT-n részletesen ismertették: minden eddigi eredményért keményen meg kellett küzdeni, külön minden vesszőnek a helyét ki kellett harcolni azokban a dokumentumokban, és ez a küzdelem ott fenn zajlik, a koalíciós tárgyalások során, és ahogy jövünk lennebb, ott tartanak be, ahol lehet. Például Kolozs megyében. Azt mondják, hogy nem kell kétnyelvű tábla és felirat ott, ahol 20 százalék a kisebbség, hanem csak ott, ahol 50 százalék, nem kell Bolyai Egyetem, hanem csak multikulturális, tehát sokkal nehezebben tudjuk az egyeztetést megyei szinten véghezvinni. A 69-es törvény életbe léptetése a polgármesterek feladata. Ők a végrehajtó szervek. És máris végre lehetne hajtani. Sajnos, olyan érvekbe kapaszkodnak bele, hogy meg kell várni a használati utasítását. Annak ellenére, hogy ez nem így van, állítom, hogy valamilyen központi rendelkezésre szükség van. Hiszen ott, ahol ezt keresztül tudjuk vinni, mert magyar a polgármester és magyar többségű a tanács, ott sem tudják pontosan, hogy mit és hogyan kell kiírni: városháza, községi hivatal, megyei tanács, községi tanács, önkormányzat, vagy tisztiorvosi hivatal – és nem egészségügyi rendőrség. Legjobb tudomásom szerint az RMDSZ önkormányzati főosztálya már dolgozik is egy ilyen névjegyzéken. A véleményem az, hogy nem az RMDSZ kellene ezt a polgármesterek rendelkezésére bocsássa, hanem a Kisebbségi Minisztériumon keresztül a Remus Opris,-féle minisztérium, a kormányfőtitkárság kellene hogy intézze. Az 1992-es népszámlálási adatok számítanak, hiába mondja a helyi polgármester, hogy már nincs 20 százaléknyi magyar Kolozsváron. Már érvényben van a törvény, nem szükséges a végrehajtási utasítás. De azért nekünk is figyelmesebbeknek kell lennünk. Kolozs megyében már alkalmazták is, de nem biztos, hogy a legjobban. Például azt írták ki:strada NAGY utca. A községházára pedig, hogy Önkormányzati Hivatal. A kétnyelvű utcatábla mit jelent? Strada MARE / NAGY utca. Ez nem tájbasimulás. Tudjuk azt, hogy a 69-es törvény módosítását ősszel a parlamenttel el kell fogadtatni. Ha addig úgy alkalmazzuk, hogy kiderül: ettől nem borul fel Románia etnikai egyensúlya, nem vettük el Erdélyt, akkor könnyebben fog menni a parlamenti elfogadás. Ennek a törvénynek főleg gesztus értéke van, ettől nem leszünk gazdagabbak, hanem jelzést kapunk, hogy egyenrangú állampolgárnak érezhetjük magunkat. Tehát ez az a törvény, amely a legkisebb ellenállásba ütközve kellene hogy alkalmazást nyerjen. De ha csak úgy írjuk ki az utca nevét, hogy strada NAGY utca, akkor ősszel a parlamentben kézről kézre járnak a fényképek, né, a ravasz magyarok mit művelnek. Ezzel mi nem ügyes gyerekek leszünk, hanem készakarva rontjuk a kormányrendelet ratifikálásának lehetőségét. Ugyanígy elronthatjuk azzal, hogy önkormányzatot írunk ki. Jó volna, ha önkormányzat lenne, de még nem az. Nincs pénzügyi alapja. Az önkormányzat megnevezés egyelőre csak félelemkeltésre jó, egyesek beleérzik az elszakadást, elszigetelődést, autonómiát. Hogy a tanács emlékeztet a Tanácsköztársaságra? Jó, akkor ne használjuk a tanácsot se, de találjunk ki valami jobbat. Ezért kell az egységes modell.
De visszatérve az ellenzék problémájára. Milyen alternatívákban gondolkozzunk? Én nem azt mondom, hogy ez a kormány tökéletes, de el lehet képzelni a román politikai skálán számunkra jobb helyzetet? Vagy kevésbé rosszat? Hol? Az ellenzéki padsorokban? Még akkor is, ha ott hirtelen megjelent a Meles,canu-csoport. Azok pontosan olyanok, mint két évvel ezelőtt, amikor azt a diszkriminatív tanügyi törvényt hozták ellenünk. Csak most kiszálltak a buliból.
• Vizsgáljuk azt a szempontot, hogy a belső ellenzék nem feltétlenül ellenzi a többség egész politikáját, hanem csak bizonyos részletét.
– Ez a felfogás nemigen derült ki az SZKT-n. Itt egy pár ember többször felszólalva koalíció- és RMDSZ-ellenes húrokat pengetett, bizalommegvonás és programhűtlenség kérdései merültek fel. A nagyon fontos részeredmények elismerése részükről még csak fel sem merült.
• Mostanában csökken az SZKT-ülések ideje. Régebb három napig tartott és vasárnap elmaradt napirendi pontokkal szakadt félbe, míg a legutóbbi ülés az ellentmondásos vita ellenére isteljesítette minden célját, a korábbi, a dévai pedig egy nappal korábban fejeződött be. Ez a jelenség kapcsolatban lehet azzal, hogy apad a belső ellenzék?
– Ez annak a jele, hogy az SZKT időközben tanul, és elmaradnak a parttalan viták, amelyek jellemezték régebben. Én ezt az SZKT előnyére írom, nem a hátrányára.
• A parttalan vitákat senki sem sírja vissza, de a kolozsvári SZKT-n felvetődött a tisztségviselők védelmi rendszerének kialakítása az úgynevezett aljas támadások ellen. Ez is az ellenzéki hangok további leszerelését szolgálná?
– Nem tudom elfogadni, hogy az eddig meglévő mérsékelt és radikális, kormánypárti és tájbasimuló és más ellentétek mellé most még kormánytisztségben lévő és nem kormánytisztségben lévő RMDSZ-vezetők között is ellentéteket keresgéljünk. Olyan ez, mint a várostrom. Akik a létra alsó fokán állnak, állandóan bökdösik az előttük lévőket, mert nem látják, mi van a várfokon. Akik fent vannak, azok orra előtt villognak a kardok. Kevesen akarják elhinni, hogy odafönt nem olyan vidám az élet. Komolyan gondolod, hogy Markó Béla vagy Birtalan Ákos csak akkor képviseli teljes mellszélességgel az RMDSZ érdekeit, ha arra Katona Ádám állandóan ösztökéli?
• Csak nevektől elvonatkoztatva válaszolok: ha a vezetők magas tudatszintjére és mélységes elkötelezettségére hagyatkozunk, a legilledelmesebb számonkérés is teljesen feleslegessé válik. De gondolkozzunk még el a várostromon. Választási kampányok idején élesen kiviláglik, hogy a létra alsóbb fokain állók nem akarják felzavarni az, úgymond, halálos veszedelembe társaikat. Ellenkezőleg, ők akarnak elsőknek felkapaszkodni. Vagy saját embereiket akarják feljuttatni. Természetesen, harc árán, mert kevés kivétellel a létra legfelsőbb fokáról kevesen lépnek vissza önként.
– Továbbra sem vagyok hajlandó elfogadni azt a feltételezést, hogy azok az emberek, akiket legitimen megválasztottak, és akik az eltelt hét esztendő folyamán valamit már bizonyítottak, abban a pillanatban, amikor miniszteri bársonyszékbe vagy prefektusi karosszékbe kerülnek, akkor ők nem pontosan azt az RMDSZ-politikát folytatják, hanem inkább csak a kormány érdekeit szolgálnák.
• De akik a létra alsóbb fokain állnak, erre keresnek bizonyítékokat. Pozícióharc közben valósul meg köntörfalazás nélkül a feladatok számonkérése. Nem ez a normális? Nincs szükség helycserés támadásra?
– Én hiszem, hogy az esetek nagy többségében megfelelő embereket állítottunk a vezető tisztségekbe. Sajnos, túl nagy válogatási lehetőségünk nincs. Köztünk legyen mondva, a jó Isten mentsen meg attól, hogy még egy minisztériumi gárdát kellene előállítani.
• Fiatalok végeztek politológiát. Hol vannak?
– Tényleg, hol vannak? Ezt én is kérdeztem, mert alsóbb szinteken is lehet és kell bizonyítani. Egyik fiatal államtitkárunkat pedig éppen tapasztalatlansága miatt bírálta az úgynevezett „belső ellenzék”.
• Ha nem lenne ez a tolongás a létrán, vajon, akik feljutottak a várfalig, nem puhulnának el? A hatalmi pozícióharc minden politikai pártban természetes jelenség, miért botránkozunk megtőle, ha az RMDSZ-ben tapasztaljuk?
– Az SZKT-nak az a feladata, hogy a tisztségviselőktől számon-kérje feladataik teljesítését, és ha valaki nem tett meg mindent, amit megtehetett volna, azt váltsa le, ezzel tökéletesen egyetértek. Sajnos, ennek a belső hatalmi harcnak van egy olyan vonzata, hogy sokszor olyan lehetetlen dolgokat próbálnak számonkérni a tisztségviselőktől, amit ebben a jelenlegi politikai közegben, itt és most képtelenség véghezvinni. És ebbe próbálnak úgy belekapaszkodni, hogy olyan végrehajthatatlan feladatot akarnak rájuk bízni, ami miatt majd le lehet őket váltani. Hiába követelem jelenleg Markó Bélától azt, hogy harcolja ki a háromszintű autonómiát, ebben a politikai közegben ez most lehetetlen. Az autonómiának csak az a formája érhető el, ami a kormányprogramban szerepel. Ha ennél sokkal nagyobb feladat végre nem hajtását kérem számon, annak alapján bárki leváltható lenne.

Bemutatkozó látogatást tett hétfőn Alexandru Fărcas, megyefőnöknél és Buchwald Péter alprefektusnál a héten megnyíló magyar főkonzulátus két diplomatája, Bitay Károly főkonzul és Sipos Ilona konzul. A rövid megbeszélés után megnyílt az ajtó az újságírók előtt. A kérdések nyomán kitűnt, hogy a főtéri ideiglenes székhelyen még mindig folyik a festés, tatarozás, tehát az ügyfélfogadás július 16-i megkezdése egyelőre bizonytalan. Ami biztosabb: július 23-án a két ország külügyminiszterei jelenlétében avatják fel hivatalosan a képviseletet, amelynek feladatkörét Bitay Károly így foglalta össze: vízumszolgálat Magyarországra utazó idegen állampolgároknak, és különleges esetekben román állampolgároknak is (90 napot meghaladó kinttartózkodás, munkavállalás Magyarországon stb.), kulturális és gazdasági kapcsolatok fejlesztése a hat megye (Partium és Kolozs, valamint Szilágy megye) és Magyarország között, kapcsolattartás a határon kívüli magyarokkal.
További válaszok: a hétfői lapokban megjelent téves értesüléssel ellentétben a polgármesterrel csütörtön, 11 órakor találkoznak; a református egyháztól ideiglenesen kapott termekért bért fizetnek; a végleges épület kiválasztása azért késlekedik, mert nehéz olyan ingatlant találni, amely megfelel konzulátusi rendeltetésnek. Ezzel kapcsolatban a prefektus jelezte, hogy az Attila utcai épület konzulátusi célra való visszanyerése folyamatban van. Az újságírói feltevést, hogy ezt a folyamatot Gheorghe Funar szabotálhatja-e, a megyefőnök határozottan cáfolta: amint a polgármester a belügyminisztertől megkapja az utasítást az útlevélosztály elköltöztetésére, azt feltétel nélkül teljesíteni fogja. Igen – mondta Bitay Károly –, az az épület megfelelne másodszor is, ha először megfelelt.
Sipos Ilona 1979-1980 között már dolgozott abban az épületben, amikor ott székelt a konzulátus. Egyébként 1970-1976 között a bukaresti magyar nagykövetség munkatársa volt, majd odahaza az ELTÉ-n román szakon tanult – innen nyelvismerete. Ő szakmai konzul, vagyis a bajbajutott magyar állampolgárok ügyeit intézi. A vízumszolgáltatásról elmondta, hogy a kolozsvári főkonzulátuson nem lesz adatbank, a vízumigénylők adatait a budapesti külügyminisztériumhoz továbbítják elbírálásra. Hogy az áttelepülés ügyintézésének közelítése az öt megye magyar lakosságához hozzájárulna az elvándorlás fokozásához, azt a konzul kétségbe vonja. A bukaresti főkonzulátus tapasztalatai szerint olyan idős emberek kérik áttelepülésüket, akiknek a gyermekei már kint élnek, és akik az itteni támasz hiányában mindenképpen kivándorolnának. Ha valaki magyarországi egzisztencia nélkül igényelné a főkonzulátus segítségét, csak felvilágosítást kapna.
A héten megérkezik a kamion a főkonzulátus bútorzatával. A rakományban lesz az intézmény névtáblája és Magyarország zászlója, amely felkerül a főtéri épület homlokzatára.

A szenátus rendkívüli ülésszakának utolsó napján 59 szenátor, főleg ellenzéki elvárást képviselve, kérést intézett a szenátus elnökéhez, Petre Romanhoz, hogy újabb rendkívüli ülésszakon vitassák meg a tanügyi törvény módosítására vonatkozó kormányhatározatot. Megtörténhet, hogy elvetik, mielőtt megjelenik a Hivatalos Közlönyben, és akkor mégsem lesz ősszel tanévnyitás a nyitás jegyében?
Szombaton és vasárnap SZKT-tagok sorában végzett véleménykutatás során többen találgatásokba bocsátkoztak. Ezek szerint a borúlátóbb jóslat az, hogy csakugyan valami svindli készül. A derűlátóbbak viszont azt állítják, hogy a parlamenti játékban őszire sodorják a kormányhatározat vitáját. Ugyanis 51 szenátor számára a földtörvény megváltoztatásának vitája sürgősebb, és mire azt megvitatják, senkinek sem lesz kedve tovább pocsékolni a nyári vakációt. A legmerészebb vélemény szerint a szenátusi többség a mai napirend megszavazásakor valószínűleg szükségtelennek tartja magát az újabb rendkívüli ülésszakot. Elválik.

Héthónapi kormányzati munka után az RMDSZ államhatalmi tisztségviselőinek beszámolóját tűzte elsőként napirendjére a Szövetségi Képviselők Tanácsának Kolozsváron 1997. július 12-13-án megtartott ülése.
A kormányzás hét hónapja
Bevezetőjében Markó Béla szövetségi elnök jellemezte az időszakot, hangsúlyozva, hogy a tét a nemzetiségi kérdés sok évtizedes kezelésének megváltoztatása. A változás mérete miatt elkerülhetetlen a vita a kormánykoalícióban, ezért szükséges az erők összefogása, a szolidaritás. Kedvező tényezőként említette beszélgetését Bill Clintonnal, amelyre az amerikai elnök bukaresti látogatása alkalmával került sor, és amelyen kitűnt, mekkora jelentőséget tulajdonít Amerika a romániai magyarok és a románok közötti viszony javulásának, az RMDSZ kormánybaemelésének.
Ezután Takács Csaba ügyvezető elnök a kormánytisztségviselők „hátországi” támogatásáról beszélt, a tanácskozásokról, melyeket a szervezetekkel való együttműködés érdekében tartottak, a dokumentációkról, amelyeket a törvények és kormányhatározatok alkalmazásának érdekében készítettek el.
Tokay György kisebbségvédelmi miniszter beszámolójában a törvényalkotásban való részvételről, a kisebbségi tanács kapcsolatrendszeréről, a roma alosztályról és nemzetközi kapcsolatokról tájékoztatta a jelenlévőket, kiemelve, hogy a tanügyi törvénymódosítás kormányhatározata már május 18-a óta kész van, de a bürokráciával mostanig elhúzták az alkalmazását. A kormányban időnként fellángoló vitákkal kapcsolatban kifejtette, hogy bár az értékek mentén politizálnak, a kormányprogram az érdekek vonalán valósul meg. Az intézmény tevékenységének összetettségét szemléltetve megjegyezte, hogy 17 nemzetiség gondjaival foglalkoznak. Az Európa Tanács szakbizottságának bukaresti üléséről való távolmaradását – melyet az Erdélyi Magyar Kezdeményezés platform nyílt levélben kért számon tőle – azzal magyarázta, hogy hivatalos volt Göncz Árpád fogadására.
Birtalan Ákos idegenforgalmi miniszter figyelmeztette hallgatóságát, hogy beszámolója száraz lesz. Valóban, könyvelői precizitással állította össze munkájának héthavi mérlegét a minisztérium átszervezéséről, tevékenységének lebontásáról a megyéknél nagyobb régiókra, magyar szakemberek bevonásáról, különösképpen az erdélyi megyékben, az RMDSZ illetékes tagszervezeteinek aktivizálásáról az idegenforgalomban. Ízelítő beszámolójából: 33 tévéinterjút adott, ebből hármat magyar tévéműsornak, 21 rádióinterjút, ebből hatot magyar rádiónak, 55 lapinterjút, ebből tizenhármat magyar újságnak...
Bara Gyula munkaügyi államtitkár a társadalombiztosítás gondjairól beszélt, két fejezetre osztva beszámolóját: általános és magyar érdekvédelmi problémákra. Béres András tanügyi államtitkár a kisebbségi oktatás törvényes kerete biztosításának fontosságáról beszélt, jelezve egyben, hogy feladatköre még mindig nem tisztázódott. Borbély László, a közérdekű beruházásokkal foglalkozó államtitkár a megyékkel tartott kapcsolatának fontosságát hangsúlyozva kérte a hallgatóságot, hatáskörébe tartozó kérdésekkel személyesen keressék meg.
A Tokay-ügy
Mivel Tokay Györgynek nemsokára távoznia kellett az SZKT-ülésről, előbbre hozták a beszámolójára vonatkozó kérdéseket. Csapó József az RMDSZ kisebbségi törvénytervezetének sorsáról érdeklődött és jelezte, hogy a helyhatósági törvénymódosítás nem érvényes a szórványra. Papp Kincses Emese a nemzetiségi szervezetek számára létesített kulturális alap elosztását méltánytalannak tartotta, mivel az RMDSZ nem a magyarság részarányának megfelelően részesül belőle. Katona Adám percre lebontva bizonyította, hogy Tokay György nem tud elszámolni azzal a napjával, amikor az Európa Tanács szakbizottsága előtt meg kellett volna jelennie, ugyanakkor számonkérte az RMDSZ kormány-tisztségviselőitől az alkotmánymódosítást, a jogsérelmeket, például az oroszhegyi elítéltek rendezetlen ügyét, a betelepítések folytatódását, például a csereháti ügyet, továbbá a kolozsvári Bolyai Egyetem helyreállításának elfelejtését az RMDSZ programjából stb. Válaszában Tokay elmondta, hogy három kisebbségi törvénnyel foglalkozik a minisztérium, a kisebbségi szervezetek kulturális alapjának kezelésében pedig csak pénztárosi szerepe van, az elosztás a kisebbségi tanácsra tartozik. Napi programjának torlódásakor fontosabbnak tartotta a találkozót Göncz Árpáddal. A csereháti üggyel kapcsolatban pedig kijelentette, hogy nem képes azonosulni olyanokkal, akik nőkre emelnek kezet, és szerinte a székelyudvarhelyi közösséget nem tudná megbontani 4, vagy 8, de még 80 apáca sem.
Tőkés László tiszteletbeli elnök rámutatott, hogy mérhetetlen demagógia erőszakról beszélni a székelyudvarhelyiek részéről, amikor az apácaakció sokkal erőszakosabb cselekedet. Tokayt a román nemzeti politika védnökének nevezte, és javasolta az SZKT-nak, vonja meg tőle bizalmát.
Ezután következett Molnár Géza egészségügyi, Kelemen Hunor művelődési, Kis Botond környezetvédelmi, Kovács Adorján mezőgazdasági államtitkár és Neményi Nándor József, a versenytanács tagjának beszámolója, majd rövid ügyrendi vita után sor került Verestóy Attila szenátusi és Varga Attila képviselőházi frakcióelnök előterjesztésére.
A csereháti ügy
Markó Béla újabb felszólalásában Tőkés László javaslatára megjegyezte, csoda, hogy csupán egy miniszternek a menesztését kéri a tiszteletbeli elnök, majd ismertette a csereháti ügy súlyos következményeit, többek között azt állítva, hogy amiatt akadt el a tanügyi törvény módosítása. Takács Csaba az erőszakcselekménytől való elhatárolódást tartalmazó nyilatkozattal kapcsolatban bizalmi szavazatot kért az SZKT-tól. Ezzel szemben Borsos Géza, Katona Ádám, Sánta Pál Vilmos a törvénytelen beköltözés következményeit megszüntető akció védelmére kelt, és azzal vádolta az RMDSZ vezetőségét, hogy magukra hagyta az udvarhelyieket. Markó Béla ezután ismertette a csereháti ügy egész történetét 1992-től, amióta jogi hibák egész sorozata bonyolítja a megoldást, most pedig politikai ballépés teszi roppant nehézzé. Hasonló értelemben beszélt Antal István képviselő, aki többek között az udvarhelyi gazdasági élet lanyhulását is arra vezeti vissza, hogy a helybéli kereskedőket az ország minden részén kellemetlen kérdéseknek vetik alá. Varga Attila többek között azt állította, hogy az apácák kilakoltatása után nem lehet olyan nemzetközi szabályozásokra hivatkozni, amelyek tiltják az etnikai összetétel erőszakos megváltoztatását. Eckstein-Kovács Péter nem látja ennyire kilátástalannak a helyzetet. Szerinte az udvarhelyiekkel alaposan elbántak, de az nem változtat a lényegen, hogy menet közben hallgatólagosan megváltoztatták az épület rendeltetését. Az eredeti rendeltetés érintetlenül maradt a dokumentációban, tehát annak kell érvényt szerezni. Az apácákkal való erőszakoskodást pedig bírósági eljárással nem erősítették meg. És akkor kinek higgyen? Eckstein-Kovács Péter leszögezte: ő az igazságszolgáltatásnak hisz.
Végül az Ügyvezető Elnökség Cserehát-nyilatkozatának bizalmi szavazatára nem került sor, mert az SZKT nem tartotta fontosnak. Egyébként Birtalan Ákos bevallotta: az elhatárolódást ő vetette fel elsőként a kormányban, amikor lobogtatni kezdték az apácakilakoltatásról szóló Adevărul-riportot. De akkor, ott, a kormányülésen hozzátette: azzal a feltétellel tör pálcát az önbíráskodók fölött, ha az erőszakcselekményt szakavatott kivizsgálás állapítja meg.
Program-ügy
Borbély Zsolt nem értett egyet Verestóy Attila beszámolójából azzal a kijelentéssel, hogy hozzánemértők beleártják magukat szakértői ügyekbe. Az SZKT-tagok azért vannak, hogy ártsák bele magukat – mondotta, majd számon kérte azokat a célkitűzéseket, amelyeket a brassói kongresszus óriási szavazattöbbséggel elfogadott, és amelyeknek teljesítéséről már az 1995-ös kolozsvári kongresszuson be kellett volna számolni. Verestóy Attila válaszában szemére vetette Borbély Zsoltnak, hogy magyarországi lapokban közölt cikkeivel nagyobb kárt okoz az RMDSZ-nek, mint külső politikai ellenfelei. Borbély Zsolt ezután újra mikrofonhoz lépett és kijelentette, azok okoznak legnagyobb kárt a szövetségnek, akik eltértek az RMDSZ-programtól, amely most is érvényben van. Mivel a továbbiakban megjegyzést tettek cikkeinek honoráriumára, újra szót követelt annak kifejtésére, hogy a mostani magyarországi ellenzéki lapok honoráriuma jelképes.
A Kincses-ügy
Bucur Ildikó viharmentes vizekre terelte a vitát, azt vetve fel, hogy szükséges-e kiegészítés a helyhatósági törvénymódosításhoz, de a hangulat nemsokára újra felparázslott. Sógor Csaba az egyházi vagyon rendezésének mellőzését rótta fel a kormány-tisztségviselőknek és az RMDSZ-vezetőknek. Papp Kincses Emese pedig a Kincses-ügyben követelt tisztázást: milyen szakmai, művészeti, rendezői stb. alapelvek alapján mondott értékítéletet Kelemen Hunor államtitkár, amikor menesztette Kincses Elemért a marosvásárhelyi színház aligazgatói tisztségéből? A felszólaló megjegyezte, hogy Kincses Elemért 1990-ben a magyar színtársulat demokratikusan választotta igazgatójának, munkájára nem volt kifogás, csak azután váltak hallhatóvá leváltásával kapcsolatos hangok, miután bemutatta Szőcs Géza drámáját. Kelemen Hunor feladatkörének e kellemetlen vonzatáról elmondta, hogy nem szívesen vált le igazgatókat, de meg kellett tennie Fănus, Neagu esetében is (akit mellesleg Iliescu tett a bukaresti Nemzeti Színház élére, tehát változás után természetszerűen mennie kellett), és azt bizonygatta, hogy Kincses esetében hosszas tájékozódás után hozta meg döntését.
A Ciorbea-ügy
Egyik felszólalásában Birtalan Ákos meleg színekben vázolta Victor Ciorbea miniszterelnök személyiségét, mondván, hogy 1996 decemberében rendkívül jó véleményt formált róla és ez azóta nem változott. A miniszterelnök megértő és erélyes közbeavatkozása nélkül számos esetben elmaradt volna a kedvező döntés a romániai magyarsággal kapcsolatos kérdésekben. Erre vonatkozóan Katona Ádám emlékeztetett egy korábbi miniszterelnökre, akiről hasonlóan nyilatkoztak annak idején az erdélyi magyarok vezetői. Adja Isten, nehogy megint csalódás következzen, intett óvatosságra Katona Adám, majd Constantin Ticu Dumitrescu szavaira emlékeztetett, aki szerint ebben a kormányban kommunisták is vannak, nemcsak magyar kommunisták, hanem román komm...
Ekkor az első padsorból asztalverdesés hallatszott, majd a mikrofonhoz ugorva Markó Béla emelt hangon követelte az SZKT elnökségétől, avatkozzon közbe valahányszor a kisebbségbe szorult ellenzék ismételt felszólalással azt a látszatot akarja kelteni újságírók jelenlétében, hogy az SZKT-nak súlyos kifogásai vannak a jelenlegi román kormánnyal szemben. Azok, akik a kormánybalépést ellenezték, ismerjék el, hogy kisebbségben maradtak, vagy nem megyünk tovább együtt – szögezte le Markó Béla. Az SZKT ezt a felszólalást tapsolta meg a leghangosabban.
Szombat este még egyetlen napirendi pont letárgyalására maradt idő: az Erdélyi Kárpát-Egyesület felvételére az RMDSZ tagszervezeteinek sorába.
Vasárnap: az ügyintézés napja
A szombatinál pergőbb ütemben bonyolították le a kongresszusi előkészületekkel kapcsolatos napirendi pontokat. Eldöntötték: az október 3-4-én Marosvásárhelyen, tisztújítás nélkül megtartandó rendkívüli kongresszuson 449 küldött vesz részt, ebből 203-at a területi szervezetek javasolnak. Bár elvetették a javaslatot, hogy a polgári szervezetek képviseletére kötelező normát állítsanak fel, Somai József ezt ismételten igényelte, mondván, hogy a tagszervezetek részvételét ne bízzák a véletlenre, illetve a területi jelölőgyűlések részvevőinek jóhiszeműségére. A 22 tagszervezetnek összesen 66 küldötti helyet kért, de ez nem került a dokumentumba, ezért ellene szavazott. A kongresszusi felesleges viták elkerüléséért Márton Árpád, Ráduly Róbert, Csiha Tamás és mások kiálltak amellett, hogy az alapszabályzat módosítására vonatkozó javaslatokat közeli határidőn belül el kell juttatni az Ügyvezető Elnökséghez, és a kongresszuson csak azokat lehet felvetni, amelyeket a következő SZKT valamiért nem iktatott a tervezetbe. A később támadt hirtelen ötleteket nem veszik figyelembe.
A továbbiakban szakaszonként és együttesen elfogadták az etikai bizottság szabályzatát.
Ezután került sor Birtalan József ügyvezető gazdasági alelnök tisztségben való megerősítésére. Az új alelnök személye ellen Neményi Nándor József kifogásokat emelt, felszólítván, hogy csak akkor vállalja el a tisztséget, ha erőt érez magában modora megváltoztatására és a szakmai képzettségében mutatkozó hiányok pótlására. Az ülésvezető ezután elnézést kért, amiért megadta a szót Neményinek, aki nem tagja az SZKT-nak. Mint a titkos szavazás eredményének kihirdetésekor kitűnt, az illetéktelen felszólalás nem befolyásolta Birtalan kinevezésének megerősítését: mindössze egy ellenszavazatot kapott a 69-ből.
Az RMDSZ költségvetésének megszavazásakor Markó Bélának a szövetségi elnöki tisztség betöltéséért szenátori fizetésének megfelelő összeget hagytak jóvá tiszteletdíjként, bár Molnos Lajos annak megemelését szorgalmazta, mondván, hogy a másfél millió lej kevés. Miután tisztázták, hogy ez nem fizetés és nem költségtérítés, a növelési javaslatot nem fogadták el.
A szabályzatfelügyelő bizottságot két ügyben kérték fel szakvélemény megfogalmazására: hogyan viszonyuljon az SZKT Szőcs Géza kongresszushoz intézett fellebbezéséhez, amellyel kétségbevonja a marosvásárhelyi SZKT-ülés elítélő nyilatkozatának helyességét, és hogyan értékelhető a Maros megyei szervezet tisztújító küldöttgyűlése ellen bejelentett óvás. Bár a szakbizottság kidolgozta állásfoglalását, az egyeztető kerekasztal időhiány miatt nem mélyülhetett el annak elemzésében, ezért mindkét esetben hosszasabb illetékességi vita bontakozott ki az SZKT-ülésen. Arra a következtetésre jutottak, hogy Szőcs Géza esetében az SZKT-nál csakis magasabb fórum, vagyis a kongresszus lehet illetékes, a Maros megyei szervezet ügyében pedig a választás lebonyolításával elégedetlen tagoknak a helyi szervezet szabályzatfelügyelő bizottságához kellett volna fordulniuk. Kelemen Attila Maros megyei képviselő egyébként a szervezet szindrómájának nevezte a jelenséget, hogy amint egy választás eredménye nem tetszik bizonyos csoportoknak, óvási praktikákkal megismétlik a szavazást. Így jártak el a képviselői jelöltlistával, ellenben a szenátusi jelölést már nem ismételtették meg, mert – úgy látszik – annál első kísérletre bejött a papírforma.
Markó Béla, miután hangsúlyozta, hogy azért nem szólt korábban, mert nem akarta befolyásolni a szavazás kimenetelét, kifejtette, hogy a kongresszuson tökéletesíteni kell az alapszabályzatot olyan értelemben, hogy a szervezeti autonómia ne akadályozza a reális problémák megoldását.
Utolsó napirendi pontként Kónya-Hamar Sándor ismertette a Szövetségi Képviselők Tanácsának nyilatkozatát a madridi NATO -csúcstalálkozóval kapcsolatban.
Végül a testület eldöntötte, hogy a következő SZKT-ülést szeptember 20-21-én tartják meg.

Politikusi vélemények első hulláma árasztotta el az országot kedd este a NATO-bővítés első hullámos eredményhirdetése után. Újdonságot alig tartalmaztak. Mindenki mondta a magáét, olyan kiszámíthatóan, mint a madridi csúcs főszereplői.
Egy-két kivétel azért előfordult.
Felindulásának első hullámában Corneliu Vadim Tudor kifejezte reményét, hogy ez a szedett-vedett katonai tömb, aminek NATO a neve, az ezredfordulóig szétesik. Dühének okát pillanatig sem titkolta. Azért haragszik a Nyugatra, mert 1939-től napjainkig Romániát többször az orosz medve karjai közé vetette. Tegyük fel, hogy állítása igaz. De miért éppen ő veszi ezt zokon? Hogyan lett volna belőle sokoldalúan fejlett szocialista udvaronc, ha Romániával a háború után a fogyasztói társadalom építésének útját választatják? – morfondírozhatnánk, ha nem tudnánk, hogy a meghökkentés C. V. T.-nek egyik legfontosabb szerszáma.
Érthető okokból egészen más érzésekkel figyeltünk Frunda György szavaira. Neki nincs szüksége levitézlett tábornokok és őrmesterek önfeledt rivalgására, ő világosan, kerek mondatokban – stílusához híven – kifejtheti, hogy a mérkőzés állásában bírói tévedés nem játszik szerepet. És valóban, kertelés nélkül rámutatott, hogy az új kormányzat hét hónap alatt nem hozhatta be az elődje által felhalmozott hátrányokat, és a NATO ezért nem vállalhatta Románia tagságát.
Csak az előző rezsim időszakának kiszámításába csúszott be némi hiba. Frunda György szerint ez a kellemetlen korszak négy évre, vagyis az 1992-1996 közötti időre korlátozódik.
Mi, egyszerűbb halandók úgy tudtuk, hogy megszakítás nélkül hét évet húztunk le az Iliescu-korszakban, sőt, annak az első, a „kisebbik fele” volt sokkal kellemetlenebb, míg a Frunda által emlegetett négy esztendőben nemcsak látszani kezdett az alagút vége, hanem a „bölcs önkényúr” módszereiben visszafogottabb lett. Többet törődött összes művei második kötetének (Forradalom és reform) megíratásával, mint bányászjárások megköszönésével.
Bármennyire szomorú emlékek halmaza az 1989 decemberétől eltelt időszak, és bármilyen kellemetlen felidézni a kommunista nómenklatúra második vonalának arcképcsarnokát, azt azért el kell ismernünk, hogy 1992-től errefelé kevésbé visszataszítóan vicsorogtak. Ezt még a világ is észrevette! 1994-ben Iliescu Romániáját kitüntették azzal, hogy a néhai Varsói Szerződés tagállamai közül elsőként vonták be a NATO-partnerségbe. Ilyesmi szóba sem jöhetett volna 1990. június 13-15. után közvetlenül, sőt, előtte sem. A nyugati világ hírszerzői már akkor sokkal többet tudtak a marosvásárhelyi véres március eltervezőiről és megszervezőiről, mint a mi parlamenti kutatócsoportjaink több hónapos tájékozódás után. Márpedig azokat, akik lakossági rétegeket egymásra ugratnak, nem szokták felkérni nemzetközi biztonságpolitikai szerepvállalásra.
Az Iliescu-korszak utolsó négy éve azt bizonyítja, hogy az átmentett uralkodó réteg nem szándékosan követett el ostobaságokat, sőt, megpróbálta helyrehozni az első három évben kényszerből elkövetett balfogásokat. Nem jókedvükben rendeztek tömegverekedéseket, nem a világ elismeréséért kapaszkodva csatlakoztak le a vatrások és a nagyromániások mellé. Belső hatalmuk megőrzéséhez szükségük volt ezekre a kellemetlenségekre. Nagyon jól tudták, hogy ha nem nyomják el az ellenzéket, saját táboruk fordul el tőlük, mert mamlaszoknak tartja őket.
Azt is nagyon jól tudták, hogy ha nem akadályozzák meg a kisebbségi iskolahálózat helyreállítását és ha nem mocskoltatják be a kétnyelvű helységnévtáblákat mindenütt, ahol csak néhány lélekkel kisebb a kisebbség, már 1990 elején kijárt volna Románia elnökének egy „Thank you, sir”. Csakhogy ezzel nem lett volna mit kezdeniük. Az általuk kinevelt szavazótábor nem értékeli a nemzetközi köszönetnyilvánításokat. Nekik sokkal hosszabb, gyötrelmesebb út vezetett a kedvezőbb nemzetközi megítéléshez, előbb át kellett esniük három évnyi durváskodáson, amelynek során olyan mélypontba rántották le az országot, hogy kikecmerkedéséhez nem volt elég négy év és hét hónap.
És éppen azt a három évet hagynánk ki a számításból? Csupán azért, mert abban az időszakban kormányzati szerepet játszott Petre Roman, Adrian Severin, Traian Băsescu? A jelenlegi szövetségesek iránti tapintatot nem érdemes eltúlozni. Ha véletlenül Iliescu marad hatalmon, és mégis kormányzati szerepet vállalunk Văcăroiu kollégáiként – mint erre történt is halvány utalás a választási kampányban – akkor milyen időszakra korlátoznánk a kudarc okát? A Dăscălescu-korszakra? Vagy a Verdeţ-korszakra?

A Ciorbea-kormány menesztésére, az RMDSZ kormánykoalícióból való kiebrudalására, a kormányhatározatok – különösképpen az államosított házak visszaszolgáltatását és a tanügyi törvény módosítását tartalmazó rendeletek – felfüggesztésére, a román-ukrán alapszerződés megsemmisítésére szólít fel többek között az ellenzéki pártok Kolozs megyei szervezeteinek felhívása. Mint Grigore Zanc, az RTDP helyi elnöke jelezte, felhívásukat a többi megyei szervezetekhez és más pártokhoz, valamint szervezetekhez intézik, elvárják csatlakozásukat a „haza számára válságos helyzetben”, hogy „megakadályozzák a gazdaság teljes lezüllesztését, a még állami tulajdonban lévő ipar és mezőgazdaság leépítését, a nemzeti oktatás felszámolását és az ország föderalizálását”.
A felhívást ismertető sajtóértekezleten Liviu Medrea, aki Gheorghe Funar fénykorában az RNEP háttérideológusa volt, az RMDSZ tevékenységét leleplező kötetet népszerűsített, amelynek egyik társszerzője Hajdú Győző, egyben mellékelte annak a könyvnek a címlapját, amelyet Göncz Árpád fordított angolból, amikor még nem volt államelnök. Felszólalásában is azt igyekezett bizonyítani, hogy az RMDSZ irredenta, románellenes stb. szervezet, és Magyarországgal sem szabad békülgetni.
A sajtóértekezleten felmerült kérdésre, hogy az RMDSZ helyében melyik pártot képzelik el a kormánykoalícióban, Zanc azt válaszolta, hogy bármelyiket. Medrea ennél megfontoltabb volt: az RNEP vállalja a kormányzási felelősséget, de csak ha a parasztpárt elsajátítja nemzeti politikájukat. A kormány megbuktatásának gyakorlati megvalósítására még nincs elképzelés, de a madridi csúcs után az ellenzéki pártok lehetségesnek tartják a tömegmegmozdulásokat is.
A kétségek további tisztázására nem kerülhetett sor, mert a termet – a polgármesteri hivatal üvegtermét – át kellett adni kevésbé politikai jellegű rendezvény, a Pro Sănătate gyűjtőakció kezdeményezőjének, Gheorghe Funar polgármesternek.

Egyes miniszteri luxuslakások kapcsán az érintettek felvetették, hogy most miért nyúlnak vissza 1990-es ügyekhez. Miért, miért? Ha háborús bűnök nem évülnek el, forradalom-elsajátítási cselekményekre fátylat kellene borítani hét év múltán? – tennénk fel a kérdést, ha durvák lennénk, de inkább fogjuk vissza magunkat, ahogyan a politikában szokás, amikor egykori ellenfelekből szövetségesek lesznek.
Emlékeztessünk hát finoman azokra az eseménydús napokra, hetekre, hónapokra, amikor a nemzeti vagyon részecskéje, a luxusalakásalap újraelosztásának kérdése felvetődhetett.
Az első megoldást Mircea Dinescu harsogta bele a szabad román televízió mikrofonjába: a villákat el kell venni a nómenklaturistáktól, és oda kell adni sokgyermekes családoknak. Viccnek jó volt. Pedig akkor Dinescu még nem is sejtette, hogy a politikai élclap főszerkesztője lesz.
Ion Iliescu gyakorlatiasan oldotta meg a luxusvillák problémáját: megválaszttatta magát elnöknek, és ezzel hét esztendőre befagyasztotta az 1989 decemberében örökölt helyzetet. Mindenki maradt a megszokott vackában, kivéve azokat, akiket sürgősségi kormányítélettel kriptába költöztettek át, vagy nem fogadtak be a kriptonómenklatúrába. A társadalmi krém bővítéséhez fenntartott tartalékból azonban volt lehetőség némi belső újraelosztásra, így jutottak hozzá a második vonalból miniszteri rangba előlépett jobb emberek hétszobás kéglikhez, mint például Adrian Năstase, aki most is „törvényesen” lepengeti a legolcsóbb cigaretta árának megfelelő havi házbért.
Petre Roman is akkor költözött az úri negyedbe, az akkori ellenzék füttykoncertjének kíséretében. Mire Adrian Severin akkori privatizáció-szakértő miniszter a következő érvvel próbálta leszerelni a zúgolódást: mit kell azon csodálkozni, ha az ország miniszterelnökének olyan lakáskörülményeket teremtenek, mint nyugati kollégáinak?
A kutya ebben a rövid mondatban van elásva. A politikai, gazdasági, társadalmi pozíciók újraelosztásában a legkisebb jele sem mutatkozott a jóérzésnek, az arányérzéknek. Annak az elemi elvárásnak, hogy amíg az itthoni esztergályos nem mérheti az igényeit a nyugati kollégáéhoz, addig a miniszterelnök se nyújtózkodjon akkorát, mint Gulliver a törpék országában.
Sajnos, a túlnyújtózkodás lassanként általánossá vált. Nemcsak a politikusok, hanem a vállalkozók sorában is észlelhető a törekvés, hogy úgy éljenek, mint nyugati kollégáik. Nem törődnek azzal, hogy alkalmazottaik helyzetét maholnap a nepáliak sem irigylik. Előbb vásárolnak Mercedest, és csak akkor költenek beruházásra, termelékenység-fokozásra, ha luxusigényeik kielégítése után megmarad valami a nyereségből.
Mivel ennek a jelenségnek a káros voltára senkit sem kell rádöbbenteni, annál nagyobb tisztelettel tartozunk a kivételnek. Például Ion Diaconescunak, aki decemberben a kormánykoalíciós tárgyalásokra szürke kis Daciával érkezett. Egy fecske nem hozott tavaszt. És a szándék jele sem merül fel a szerénység kultuszának felkarolására. Olyan erősen él a szocialista túrós hátú ló szindrómája, hogy az 1990-ben megkezdett kapkodás máig sem ért véget: ami megragadható, azt azonnal viszik, nehogy valaki ellopja. És nemcsak saját használatra. Kiköveteli a részét a család is, apa, após, nővér, unokaöcs stb.
A terpeszkedés, a szerénytelenség pellengére Valerian Stan kormányellenőr listája, akit nagyon sok jóérzésű ember őszintén megsiratott volna, ha politikai áldozatnak vetik a Petre Romanék pártjával való további együttműködés oltárára. Az arányok betartására való ránevelés vagy rábeszélés listakészítőit nem megfélemlíteni, hanem ösztönözni kellene. Hátha végre elkészülne a teljes névjegyzék azokról, akik kétes eszközökkel jutottak hozzá nyugati standardnak megfelelő luxuslakásokhoz, miközben olyan rossz ügyet szolgáltak, amely miatt a nép jelentős része évtizedekig szűkölködve gürcölhet, amíg összevetheti életnívóját a világ fejlett részével. A bővített lista iránti igényt fokozta Ion Diaconescu teleferéje a kommunista párt egykori központi, illetve Ilfov megyei sajtóorgánumainak mai korifeusaival. Jött, hogy közbekérdezzünk: az Adevărul és a Libertatea főnökei milyen és mekkora lakást bérelnek vagy mondhatnak a magukénak és, főleg, hogyan tettek rá szert?

Július 3-tól kész ténynek vehetjük, hogy a Liberális Párt törvényesen létezik, mi több, szabályos tagja a Demokratikus Konvenciónak, tehát a kormánykoalíciónak is – jelentette be Claudiu Mărginean, a párt Kolozs megyei szervezetének társelnöke. Az említett napon Alexandru Popovici elvesztette Bukarestben azt a tárgyalást, amelyen kétségbe vonta a Cerveni-féle Nemzeti Liberális Párt és a 93-as Liberális Párt egyesülését. Így a néhai 93-as LP, amely a választáskor a parlamentbe sem jutott be, most mindenben benne van.
Kormányerőként természetesen a kormány mellett emeli fel szavát. A tegnapi sajtóértekezleten Claudiu Mărginean kifejtette, hogy a NATO-ból való kimaradáson nem kell búslakodni; ezután legalább több erő jut a kormányprogram megvalósítására, a tulajdonjog helyreállítására, vonatkozzon az magán- vagy egyházi javakra. A liberális erők további egyesítését azért is fontosnak tartja, hogy nagyobb legyen hangjuk súlya a tulajdonviszonyok teljes helyreállításának követelésében, szemben a Demokrata Párttal, amely korlátozná az igazságtételt. Ovidiu Drâglă, a másik társelnök, a román liberalizmus évszázados jelszavát hívta segítségül annak érzékeltetésére, hogy a NATO-ból való kimaradást nem érdemes kudarcként megélni: a jelenlegi kormány törvénytervezetei a hazai beruházókat is ösztönzik, így az önerőből való felemelkedést szolgálják.

Minek tekinthető a Gilda-botrány?
Lássuk előbb röviden a történteket. A România liberă csinos, fiatal riportere a tavaly őszi kormányalakításkor vita nélkül került be a végrehajtó testületbe. Nemcsak vonzó megjelenése, hanem gyors észjárása tette alkalmassá a külügyi szóvivő feladatának ellátására. Már az újságírásban megmutatkozott akaraterejét az új tisztségében sem hagyta elnyomni. Gilda Lazăr nem egyszerű politikatolmács, hanem politikaformáló akart lenni. Ez a szándéka a napokban abban nyilvánult meg, hogy a Ziua két washingtoni munkatársát magánjellegű beszélgetésen arra igyekezett rávenni, hogy az újságban verjék el a port Victor Ciorbea miniszterelnökön, mert az, úgymond, koldulásával semlegesítette a külügyminisztérium korábbi sikeres kezdeményezéseit a NATO-felvétel ügyében. Ellenszolgáltatásként megígérte, hogy közbenjár a riporterekhez közel álló diplomaták állásainak megerősítése érdekében.
A külügyi tárca élén álló Adrian Severin a Demokrata Párt tagja, a miniszterelnök pedig közismerten parasztpárti. Most mindkét alakulat ugyanabban kormányszövetségben van, de három év múlva nyíltan megkezdődik az egymás elleni küzdelem az ezredforduló választási kampányában. Hegy alatt nem érdemes abrakolni, már most gyűjteni kell az erőt felmutatható eredmények kisajátításával, vagy ha ilyesmiben egyelőre nem dúskálnak, akkor legalább a kudarcoktól való „elhatárolódással”. Vagy azok másokra kenésével. Gilda Lazăr egyezkedése ebbe a vonulatba illeszkedik bele, és azon sincs mit csodálkozni, hogy céljainak támogatásáért ellenszolgáltatást ígért. Nem győzzük hangsúlyozni: a politika nem emberbaráti játszótér. (És fordítva: amiből kilóg az érdek lólába, annak neve lehet bármilyen vonzó karitatív alapítvány, jellege alapján ítélve politikai tevékenység.)
Gilda Lazăr megmagyarázhatatlan tévedése abban rejlik, hogy pontosan a Ziua riportereit próbálta megkörnyékezni. Mintha elfelejtette volna, hogy annak a lapnak a főszerkesztője miért kényszerült megválni annak idején a România liberå szerkesztőségétől. Kiderült róla, hogy korábban feljelentésekkel foglalkozott az állambiztonsági szervek megbízásából. Gilda Lazăr sejthette volna, hogy az egykori kolléga ezt a nagy nyilvános feljelentési lehetőséget nem fogja elszalasztani.
Az eset másik nagy talánya, hogy Gilda Lazăr újságíró korában kimondottan parasztpárti érzelmű volt. Ilyen hamar megváltozott volna ideológiai vonzalma? A hét és fél év nagy átigazolási hullámait látva, nem ő volna a kirívó kivétel. Mindenesetre ez a kérdés nemsokára megválaszolódik. Ha elfogadja a Ziua főszerkesztőjének cinikus állásajánlatát, az azt jelenti, hogy egyik napról a másikra kész liberálissá, vagy akár „függetlenné” válni.