Nits Árpád

Zsarolást emleget a román nacionalista sajtó, élen a bukaresti Adevărullal, valahányszor az RMDSZ megpróbálja beváltani választóinak tett ígéreteit.
Ami azt illeti, valós alkalma ritkán adódik, de milyen az ügybuzgó nemzetállamérdek-védő: szüntelenül keres magának témát. Most például a tanügyi törvény módosításáról tartja azt, hogy a kormány engedett az RMDSZ zsarolásának, egyszerű határozattal megreformálja az oktatást, és így már ősztől lehet magyar egyetem. Nemcsak multikulturális.
A Scânteia legdicstelenebb hagyományait folytató Adevărul állítólag független magánkiadvány, így azt írhatja, amire több százezer olvasója igényt tart. A nagyobbik baj ott kezdődik, amikor ezeket a vádaskodásokat komolyan vesszük, és magyarázkodni kezdünk, hogy jaj, távol álljon tőlünk a szégyenteljes zsarolás szándéka. Sőt, még el is határoljuk magunkat Birtalan Ákostól, aki pár hónappal ezelőtt kijelentette, hogy kilép a kormányból, ha a nyarat változatlanul éri meg a korábbi jogfosztó törvény. Illetlenség a fenyegetőzés, nem szabad okot adni ellenfeleinknek, hogy ránk süssék a zsarolás bélyegét – mondták egyesek.
Ha ezt a nagyfokú szemérmességet elsajátítjuk, maholnap a piacra sem merészkedünk ki, mert a „nagypolitikától” kölcsönvett logikával a legegyszerűbb adásvételi ígéret betartására való felszólítás is zsarolásnak nevezhető. Például megegyezünk az őstermelővel vagy a viszonteladóval, hogy a megalkudott áron megvásárolunk tőle egy köteg zöldséget, de az illető az utolsó pillanatban meggondolja magát, és azt mondja, fityiszt a belünkbe. Mit tehetünk ilyenkor? Udvariasan, de kimérten a tudtára adjuk, hogy ebben az esetben mi sem biztosítjuk számára az egységnyi zöldség árának megfelelő pénzösszeg birtoklási jogát. Hát nem kézenfekvő? Ki bolond pénzt adni a kofának, ha nem adja a köteg zöldséget?!
A politikában kissé bonyolultabban, de ugyanolyan adásvételi folyamat zajlik le, mint a piacon. A kormányprogram kidolgozásakor az RMDSZ kért egy-két köteg dolgot (most eltekintünk annak vitatásától, hogy sokat, avagy keveset), és ehhez tisztességes ajánlatot tett (a téma szempontjából szintén mellékes, hogy magasat, vagy alacsonyat). Ez van. Semmit sem kapunk ingyen, semmit sem adnak puszta szentimentalizmusból. A politikai adomány olyan ritka, hogy legfennebb annyira befolyásolja a forgalmat, mint a piacon a kofa alamizsnája az ott ténfergő koldusnak.
Namármost: ha a kormány elhatározta a tanügyi törvény azonnali módosítását, nem tett egyebet, mint megfizette az RMDSZ szolgáltatásának ellenértékét. Többek között azt, hogy mintegy féléve nemzetközi fórumokon nem panaszkodik a romániai magyarság helyzetére, csakhogy kormányzó partnereinek a kedvébe járjon.
Egy szabályos adásvételi eseményre csak az Adevărul foghatja rá, hogy zsarolás. Ha pedig a kormányt emlékeztetni kellett volna kötelességére, az is távol állna a zsarolás fogalmától. Az RMDSZ annyi jószolgálatot tett 1996 novemberétől az országnak, hogy már nagyon is ideje volt beváltani egy kötegnyi ígéretet. Például: még el is kerüli az olyan forróbb helyeket, ahol nehéz lenne elhallgatni bizonyos sérelmeket. Például azt, hogy Gheorghe Funar jelenleg a kolozsvári magyarok kérvényét várja a kétnyelvűség bevezetésére, addig nem hajlandó alkalmazni a kormányhatározatot. És még most sem szólnak rá.
Ennek – és sok másnak – elnézéséért még borravaló is kijárna.

Sűrű levelezésbe bocsátkozott a Babeş-Bolyai Egyetem vezetősége és tanári kara a politikusokkal, amióta felvetődött a költségvetési finanszírozás csökkentése. A múlt héten tanárok egy csoportja írt a „kollégának”, Emil Constantinescu „tanár úrnak”, figyelmeztetve kötelességére, hogy a kormánnyal vétesse figyelembe a kolozsvári egyetem multikulturális jellegét, és eszközölje ki a nagyobb pénzösszeget. (Ez így szokás? Talán az előző elnöknek időnként eszébe juttatták, hogy vízmérnökként merre kell hogy húzzon a szíve? És vajon Jimmy Cartert mogyorótechnikusként tisztelték?)
Ezen a héten a rektorátus intézett levelet a kormánykoalíció pártvezéreihez a pénzjuttatás ügyében. Az egyetlen érv újfent az egyetem multikulturális jellege: ne csökkentsék a keretet, mert a román, a magyar és a német „vonal” működtetése sokkal költségesebb, mint az egynyelvű egyetemek fenntartása.
A levél jelentőségét méltató bevezető soraiban a koedukációt dicsőítő és az etnikai önállóságot hevesen elítélő kolozsvári román napilap örvendezve állapítja meg, hogy magyar tanerők is felsorakoztak a multikulturális kitalálmány mellett, amely állásokat menthet. Állítólag a költségvetés csökkentése esetén 70 tanárt – köztük sok magyart – kellene meneszteni. Tehát ismétlődik a történelem. Az 1959-es egyesítést – a multikulturális egyetem erőszakos létrehozását – is úgy fogadtatták el a közvetlen érintettekkel, hogy felvillantották előttük a lehetőséget a létbizonytalanságra. Vagy az öngyilkosságra.

Bár hasznos volna a madridi csúcs előtt, alkalmazása a helyi tanácsosok szorgalmazásától függ
Kolozsváron tartották szombaton az RMDSZ kormánytisztség-viselőinek esedékes tanácskozását. A találkozó napirendjének legfontosabb pontja volt a helyhatósági törvény módosítására vonatkozó 22-es sürgősségi kormányrendelet alkalmazási módja. Mennyiben segítette a tanácskozás a megyei szervezetet a kormányrendelet életbe ültetésének meggyorsításában? – kérdeztük Boros János megyei elnöktől.
– Kértük a hivatalos népszámlálási adatok településenkénti lebontását, valamint azt, hogy a kormányfőtitkárság pontosan határozza meg a közhivatal és a közintézmény fogalmát, a helységnévtáblák típusát. Minderre ígéretet kaptunk. A tanácskozáson elhangzottak alapján a jövő héten, szerdán összehívjuk az RMDSZ-listákon megválasztott polgármestereket és alpolgármestereket. A választási eredmények alapján most is tudjuk, melyek azok a települések, amelyekre érvényes a 22-es kormányrendelet kétnyelvűségi előírása. A megye mintegy 430 településéből 90-ben 20 százaléknál magasabb a magyarok részaránya, itt tehát ki lehet függeszteni a kétyelvű helység- és intézményneveket, a helyi tanácsülések napirendjét magyarul is nyilvánosságra hozhatják, és a lakosok magyarul is megírhatják kérvényeiket. Ha a polgármesteri hivatalban nincs magyarul tudó alkalmazott, nem kell a tolmács alkalmazására várni. Az RMDSZ-tanácsosok lefordíthatják és megválaszolhatják azt a havi egy-két levelet. Ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban készítjük fel önkormányzati képviselőinket. Erre nagy szükség van, hiszen érzésem szerint vannak olyan tanácsosaink, akik nem is hallottak a 22-es kormányhatározatról.
• A szombati országos tanácskozáson felvetődött-e a határidők kérdése?
– Az településenként különböző módon vetődik fel. Ahol a magyar tanácsosok többségben vannak, az első ülésen megszavazzák, és másnap már kifüggeszthetik a kétnyelvű táblákat. Ahol nincs meg az 50 százalékunk, de van alpolgármesterünk, ott is aránylag könnyű a dolgunk, mert az alpolgármester viszi a nehezét, a helybeliek őt látják állandóan dolgozni, ezért általában kivívta az emberek rokonszenvét, azok hallgatnak rá. Ahol 20-40 százalék közötti a részarányunk, ott hosszasabban kell szorgalmazni a kétnyelvűség bevezetését a közigazgatásba.
• Miért kellene szorgalmazni egy kormányrendelet alkalmazását? Milyen törvényerejű előírás az, amely nem egyformán kötelező minden illetékes intézményre?
– A 22-es kormányrendelet alkalmazásának nincs határideje. Sehol sem szerepel benne, hogy milyen dátumtól kezdve kell alkalmazni. Talán reménykedhetünk abban, hogy mellékleteként kibocsátanak alkalmazási normákat, bár Czédly József bukaresti alprefektus a tanácskozáson ezt nem tartotta valószínűnek.
• És végül a különleges esetben, Kolozsváron hogyan oldódik meg a kétnyelvűség alkalmazása?
– Nemsokára beadványban szólítjuk fel a polgármestert a kormányrendelet alkalmazására, és amennyiben arra nem válaszol a törvényes határidőn belül, vagy félremagyarázza a kormányhatározatot, panasszal fordulunk a kormányfőtitkársághoz.
• Szolgálhatná-e az ország érdekeit a madridi NATO-csúcs előtt a helyi közigazgatás kétnyelvűsítése?
– Határozottan, és ezt az érvet minden alkalommal hangoztatni fogjuk.

Várják a Vatra Românească és az RMDSZ liberális csoportjait is
Eddig a háttérből figyelték az új hatalom ténykedéseit, mostantól újra hetente találkoznak az újságírókkal, hogy kifejtsék véleményüket – mondotta Claudiu Mărginean, az egykori ’93-as Liberális Párt Kolozs megyei szervezetének elnöke. Miután a ’93-as LP és a Demokratikus Konvenciós Nemzeti Liberális Párt egyesült Liberális Párt néven és Niculae Cerveni elnöksége alatt, a megyei szervezetnek kétfejű vezetősége van: az egykori ’93-as LP elnökének társa Ovidiu Drâgla, aki az új párt központi vezetésének is tagja.
Viszonyukat a Demokratikus Konvencióhoz nem sietnek tisztázni. Jogilag benne vannak, mert a DK-NLP tagja volt a konvenciónak (így jutott be a parlamentbe), de a formai kifogásokat nem veszik zokon. A NATO-tagság, a bányászforrongások és más események megkérdőjelezhetik a konvenció szilárdságát. Így is bele tudnak szólni a politikába képviselőiken és helyi tanácsosaikon keresztül. A román-ukrán alapszerződést például ellenzik, a parlamentben ellene szavaznak, mert „a NATO múlandó, Románia örök”.
A helyi politikában a liberálisok összefogásán munkálkodnak, főleg a Vatra Românească és az RMDSZ liberális csoportulásait igyekeznek megnyerni. Az új liberális párt vezetőinek véleménye szerint az etnikai elszigetelődés hívei kenyér nélkül maradnak, ha megszűnik az RNEP és az RMDSZ. Bár ezzel kapcsolatban Claudiu Mărginean kétségeinek adott hangot, mivel még mindig megmarad a Nagyrománia Párt a szélsőséges nacionalisták tömörülésének.
Az LP színeit a helyi tanácsban képviselő Sorin Cocis, többek között az újabb polgármesteri ötletek elleni fellépéséről beszélt, mondván, hogy amíg ő tanácsos lesz, addig Funar nem szedheti szét a Mátyás-szobrot, mert azt ő is, mint román, magáénak érzi. A kérdésre, hogy egymaga mit tehet egy esetleges tanácsosi többség akaratával szemben, azt válaszolta, hogy kiáll a szobor elé... Egyébként a konvenciós tanácsoskollégák kiállásában nem bízik. Amikor időszerűvé vált a polgármester felszólítása a helyhatósági törvényt módosító kormányhatározat alkalmazására, a konvenciósok bámultak a semmibe. Mintha nem az ő kormányuk határozatának kellene érvényt szerezni.
Az LP a kolozsvári Nemzeti Színház vezetésén is változtatni akar. Dorel Vis,ant, akit politikai utazónak tekintenek, nem szívesen látják az igazgatói székben, és sugallják leváltását az illetékes miniszternek, Ion Caramitrunak. És nem azért mondják, de a színészek között két LP-tag is van...

Erdélyi körútja során Valeriu Stoica Kolozsváron is találkozott újságírókkal. A sajtóértekezlet azért is hasznos volt mindkét fél számára, mert lassanként felgyülemlik a tisztáznivaló a mostani hatalom és az újra egyre ellenzékibb hangnemre váltó, egykor a mai kormánykoalíciót hatalomra segítő újságok között.
A sajtó által mostanában nehezményezett egyik alapvető kérdés az, hogy miért torpant meg a korrupció elleni igazságszolgáltatás. Az igazságügyminiszter ezzel kapcsolatban megjegyezte, hogy nem mindegyik ügycsomó rendezése stagnál, de az igaz, hogy a legtöbbnél akadályt jelent az adatszolgáltatás számos intézmény közötti megoszlása. Sajnos, nem mindegyik hivatal képes gyors együttműködésre. Ezért különösképpen üdvözlendő az államelnöki kezdeményezés a korrupció elleni küzdelmet összehangoló bizottság létesítésére, de önmagában nem elég. A minisztérium a következő parlamenti ülésszakra törvénytervezetet készített elő a korrupció elleni eljárások meggyorsítására.
A Dacia Felix Bank sikkasztásgyanús ügyeivel kapcsolatos előzetes letartóztatások felfüggesztéséről Gavril Dejeu belügyminiszter olyan kijelentést tett, hogy Sever Mures,an és Horia Hossu előtt azért kellett megnyitni a fogházkaput, mert hamisított okirat került az iratcsomóba. Ezt az állítást Valeriu Stoica meggondolatlannak nevezte, és a jövőben kollégája részéről több együttműködési készséget várna el. A tévedés és a hamisítás között ugyanis lényeges a különbség. De az a körülmény, hogy az ügyvédek kiharcolták a vádlottak szabadlábon való védekezését, még távolról sem jelenti a felmentésüket.
Végül a sajtó és az igazságszolgáltatás közvetlen kapcsolatára terelődött a szó. Hogyan lehet az, hogy mostanában több újságírót hurcolnak meg a törvényszékeken, mint Iliescu idején? – tevődött fel élesen a kérdés, mire Valeriu Stoica beszámolt egy korábbi találkozójáról. Kolozsvári törvényszéki bírák panaszolták neki, hogy a sajtó meghurcolja őket. És a miniszter igazat ad a bíráknak. Állítása szerint a toll vagy a golyóstoll a legveszélyesebb gyilok – ha avatatlan kézbe kerül. Ezért a büntető törvénykönyvben módosítanák a sajtóperekre vonatkozó előírásokat, bevezetve a szakma gyakorlásától való eltiltást meghatározott időre. A kérdés elől, hogy ki gondoskodna az elítélt újságírók eltartásáról, a miniszter kitért, mondván, éppen ezért kellene megjelenés előtt minden mondatot alaposan megrágni.
Az öncenzúrára való felhívással Valeriu Stoica aligha járult hozzá az újságírók rokonszenvének megnyeréséhez a szaktárca és közvetve a kormány számára.

Nem kell nyugtatókat bevenni ahhoz, hogy az ember higgadtan megállapítsa: környezetében a lehető legtermészetesebben alakulnak a fejlemények.
Például a polgármester nem akarja kifüggeszteni Kolozsvár bejáratához a magyar helységnévtáblát. Szabad ezen csodálkozni? Szálasi kiíratta volna, hogy Cluj-Napoca?
Vagy ott vannak a szeplőtlen szívek, akik feltétlenül Székelyudvarhelyen akarnak élni és tevékenykedni, és ebben olyan tántoríthatatlanságot tanúsítanak, hogy maholnap inkább az amazonokéhoz hasonlít arckifejezésük. Pontosan így viselkednének az unitárius apácarend hölgytagjai is, ha léteznének, és ha olyan megbízatást kapnának felettes szerveiktől, hogy alapítsanak csendőrkaszárnyát vagy más előretolt helyőrséget Fălticeni-ben, ott azonban a helybeliek ellenállásába ütköznének, mondván, hogy elég nekik a saját 10-20 szektájuk gondja.
Megint közelebbi példához folyamodva: tegye a szívére a kezét az, aki a Bolyai-Babeş, Egyetem rektoraként nem találná ki a multikulturalizmust, mint Andrei Marga, ha felvetődött volna, hogy a Babeş, Egyetem megalapításával meg kell osztania valakivel tekintélyét és talán bizony még a jövedelmét is.
Vagy elemezzük azt a kérdést, miért éppen a romhalmazzá alakított Főtéren gyülekeznek vasárnaponként a görög katolikusok, miért nem települnek át a görögkeleti katedrális terére, ahol sokkal tágasabb a hely, a közelben taxisok sem parkolhatnak? Természetesen azért, mert természetesen viselkednek. Az ortodox katedrálisra hiába sandítanának félszemmel, oda nincs reményük a betelepedésre.
Majd egykoron, a távoli vagy kevésbé távoli jövőben az is nagyon természetes lesz, hogy a görögkeleti katedrális és a Sfântu Mihailescu-templom előtt egyaránt nagy tömegek várnak a kiürítésre és az átvételre. Ezek az épületek megfelelnek átmenetileg, amíg megépülnek az alumíniumfedelű pagodák. (Lásd Bánffyhunyad nyugati részét.)
Újra ugorjunk egy nagyot, egyenesen Bukarestbe. Mondhatjuk, hogy nem normális az a hatalompárti képviselő, aki elblicceli a szakbizottsági gyűlést, amikor a szintén hatalompárti RMDSZ javára történne valami döntés? Lelke mélyén a pokolba zavarna minden követelőző magyart, de ezt most nem teheti meg, mert veszélybe kerülne a kormánykoalíció, hát cselhez folyamodik. Jól tudja, hogy „megveszekedett” ellenfelei, a balos ellenzékiek, helyette is leszavazzák a tervezetet. Távolmaradásával két legyet üt egy csapásra: a koalíció is megmarad, és az RMDSZ sem lakik jól. Kell ezen csodálkozni? Hát nem ez a világ legtermészetesebb magatartása? Nem így járnának el a törökök is, ha bevonnák a kormányba a kurdokat?
Újra hazatérve Kolozsvárra, de magas szinten maradva: Petre Roman itteni helytartója, Iuliu Păcurariu képviselő több alkalommal nyugtatta az újságírókat, hogy az RMDSZ bevonását a kormányba azért üdvözli, mert a végén ki fog derülni: a magyar kisebbség iránti politikában semmi sem változik, felesleges hát a rémüldözés (mármint a szupernacionalisták körében). Ez a jóslat eddig sokkal közelebb áll a valósághoz, mint a valószínűséghez, ami arra enged következtetni, hogy sajátosan értelmezett román érdekeknek megfelelő tudatos törekvést fejez ki.
Szóval minden a legnagyobb rendben van körülöttünk, a világ nem állt a feje tetejére, ami a román politikusok viselkedését illeti.
Ezzel szemben mit kezdjünk a sorainkból szabályos időközönként felbuzogó önkielégültséggel? Hogy minden szép és jó. Meg hogy nemcsak egyetem, hanem Bolyai Líceum nélkül is lehetünk boldogok (még jó, hogy ennek nemzetközi bizonyítására nem végeztünk közvélemény-kutatást). És mit nekünk a tanügyi törvénymódosítás elnapolása, ha 1919-től kibírtuk egy jó törvény hiányában? És mindezek mellett kormányküldöttségek tagjaiként járva a világot, azt bizonygatjuk, hogy benne vagyunk a Kánaánban. Ez is természetes viselkedés lenne?
Na, ide azzal a nyugtatóval!

Átmeneti korunk társadalmi forrongásaira különös megoldások is felbukkannak. A tömeges elbocsátások, a tartós munkanélküliség elkerülésére például mind gyakrabban vetődik fel: talán célszerűbb volna tovább üzemeltetni a veszteséges gyárakat, csakhogy az emberek ne kerüljenek lázítóan megalázó helyzetbe.
Ami azt illeti, a ráfizetés újratermeltetése nem újkeletű találmány. 1989 decemberétől 1996 novemberéig ezt művelte Iliescu pártja. Piacgazdaságot tűzött zászlajára, és közben egyfolytában csak az újraválasztásán munkálkodott. És ugye, valahogy megvoltunk. Nem lehetne tovább tartani a gyárkapukon belül a munkanélküliséget az elégedetlenség veszélyes hullámának elkerüléséért?
Lehetne, egy feltétellel: a termelési fogyasztás olyan mértékű csökkentésével, hogy az ne haladja meg a munkanélküli segélyt. Ezen felül minden kiadás feleslegesen apasztja a másutt kigazdálkodott nyereséget.
Álljon ennek szemléltetésére egy konkrét példa.
Alexandria és Bukarest között, Videle közelében kőolajmezőt fedeztek fel a ’80-as években. A „nagy gondolkodó” azonnal a helyszínen termett, hogy „a dolgozókkal együtt megtanácskozza” a kitermelés módját, és természetesen senkire sem hallgatva azonnal útmutatást adott: a szerény tartalék miatt nem érdemes távvezetéket létesíteni a szondák között, hanem ömlesszék egyesen a tartálykocsikba a kőolajat. Talajrepesztő kánikulában a kőolaj elszállítása nem ütközött nehézségbe, de ősz- és télvíz idején a tartálykocsik – különösképpen feltöltés után – tengelyig süllyedtek a szántóföldbe. Három-négy traktorral is nehezen vonszolták azokat a legközelebbi útszakaszig, ahonnan eljuthattak a finomítókig. A traktorok és a tartálykocsik üzemanyagfogyasztása éves átlagban meghaladta a kitermelt kőolaj mennyiségét, és ez még csak a jéghegy csúcsa. A videlei kőolaj önköltségét további tételek duzzasztották: feltárási költségek, vezérigazgatói fizetések, a pártalapszervezetnél a jelentések elkészítésére és újrakészítésére használt hatalmas papírmennyiség stb.
Nyilvánvaló, hogy kár azért a benzinért, amelynek termelői elfogyasztásával kevesebb benzint lehet előállítani. Az ilyen termelési ráfordítást sokkal hasznosabb nem ráfordítani – vagyis ilyen esetben igenis jobb a semmittevés. Annak ellenére, hogy a népet valóban nem szabad rászoktatni a lógásra, mert egyébként is hajlamos rá. Lám, milyen gyorsan belejött a rövid péntekbe is, miután a piacgazdaság első vívmányaként kiharcolták neki a szabad szombatot. De munka címén nem szabad kárt okoztatni a gazdaságnak. Pótfoglalkoztatásnak valami olyasmit kell kitalálni, mint egyik gödörnek a betöltése egy másik gödör létrehozásával. A lapátok amortizációját még egy legyengült gazdaság is elviseli...
Ha megpróbáljuk összeadni, hány sokoldalúan fejlett szocialista vívmányt munkalátogatott meg és látott el értékes útmutatásokkal Ceaușescu, felbecsülhetjük, hány benzinfaló benzingyár bezárását odázták el az Iliescu-rendszerben. Ezek között olyan is akad, amelyik kisebb-nagyobb befektetéssel helyrehozható. Például a videlei kőolajmezőn lefektethetnék a „megspórolt” távvezetéket – persze, ha a csőgyárban nem derül ki olyan turpisság, hogy egységnyi cső gyártásához két egységnyi csövet használnak el, mert akkor a befektetés reális kiadása megint olyan méretű lehet, hogy nem éri el a kitermelhető kőolaj értékét.
Mikor juthatunk a szanálásláncolat végére? Attól függ, mennyire határozottan lehet fellépni a kőolajfaló kőolajkitermelés ellen. Ha a kormányt az ellenzékbe szorult balosok által felheccelt „munkásélcsapatok” visszakozásra kényszerítik, akkor később. Vagy soha.

Kanadából, Edmonton városából két éve érkeznek pénzadományok az 1990. márciusi események kárvallottjainak. A személyüket feltárni nem óhajtó adakozók Bíró Zsigmond rádióműsor-szerkesztőt bízzák meg a közvetítéssel, ő pedig lapunk nyilvánosságát garanciának tekinti annak bizonyítására, hogy az adományok valóban eljutnak a címzettekhez.
A múlt hét végén újra pénzes postások voltunk.
Két borítékot vittünk Marosvásárhelyre. Az egyik 1690 kanadai dollárt tartalmazott. A megbízók kívánsága szerint ezt az összeget Cseresznyés Pálnak adtuk át a „civil” életbe való beilleszkedés megkönnyítésére. Mint tapasztaltuk, ez valóban nem könnyű dolog köztörvényesekkel letöltött hatévnyi fogház után. További 600 kanadai dollárt olyan öt családnak küldtek Edmontonból, amely valamelyik tagját gyászolja a mindmáig kivizsgálatlan politikai tömegrendezvény miatt.
Cseresznyés Pállal a találkozó a marosvásárhelyi törvényszéken folyt le. Az egykori Cseresznyés Alapítvány gondnoka, Jung Ildikó ügyvéd jelenlétében elbeszélgettünk terveiről. Azok változatlanok: műhely, termelés, munkanélküli magyar fiatalok foglalkoztatása. A műhely megvan már. De a címét nem tudja. De biztos... Éppen most mondta a menedzsere, hogy megvan. Nem az, aki elkísérte a pénz átvételéért, hanem egy másik. Több menedzsere van. És üzlettársa is: az egykori cellatárs, aki újabb prototípusokat állít elő a műhely számára. A kétfarkú szörnyek mellett piros selyemmel bélelt ékszertartó kazettákat, amelyek alapanyaga préselt fűrészpor. Darabja egymillió lej lesz. Ha az emberek itt nem adnak érte annyit, majd viszik kiállításra Magyarországra.
Minek nyújtanánk a mesét: nagy kár, hogy a néhai Zonda Attilának, az RMDSZ Maros megyei szervezete egykori elnökének a terve nem valósulhatott meg. Mint már megírtuk, szakcsoportot akart létrehozni a Cseresznyés Alapítványban felgyűlt összeg kezelésére, de a folyószámla tulajdonosa mások tanácsára függetlenül akart élni tartalékaival. Az aránylag nagy pénzösszeg pedig megrészegít – a szó szoros és nem szoros értelmében.
Az ügyvédnő – Marosvásárhelyen közismert háttérinformációk birtokában – fontosnak tartotta kikötni: a most érkezett összeget beváltjuk és éves lekötésre államilag szavatolt bankba tesszük, Cseresznyés csak a kamatot veszi ki havonta, hogy maradjon biztonsági tartaléka. Nehogy pénzének fogytán majd az utcára kerüljön. Ekkor Cseresznyés alkudozni kezdett, hogy csak egy kerekebb összeget tenne a bankba, a többire szüksége van beruházáshoz. Tehát az eddigi adományokból már nem futja befektetésre...
Majdnem nyolcmilliót adtak a váltópénztárnál ötezresekben,úgyhogy Cseresznyésnek menesztenie kellett menedzserét egy nejlontasakért. Hívtuk, tartson velünk sorstársaihoz, de szabadkozott: ma nincs ideje, a betegnyugdíját intézi. Viszont arra a borítékra, amelyben a kanadai dollárokat hoztuk, felírta lakcímét, máskor egyenesen hozzá menjünk... Tekintettel a menedzser szemmel látható türelmetlenségére, még egy kísérletet tettünk Cseresznyés vagyonkájának védelmére. Figyelmeztettük, hogy ha még hozunk adományt, annak átadását az adakozó feltételezhető kívánságához kötjük: a most éves lekötésre letétbe helyezett összeget találjuk egészben.
Az ötfelé osztandó másik boríték beváltásához nem volt szükség tasakra, pedig azt az összeget is ötezresekben adta a váltópénztár.
Ezután utunk Marosszentgyörgyre vezetett Tóth Erzsébethez. A kisfiú, a néhai Tóth Arpád unokája két évvel lett nagyobb, amióta az utóbbi adományt átadtuk édesanyjának. A színhely változatlan. Nagyvároshoz közeli falu négyemeletes tömbházának legmagasabb szintű lakásában tisztaság és rend, de nincs új szerzemény – a havi 150 000 lej a puszta létfenntartáshoz is alig elég három személynek. A lakást sem tudták megvásárolni, házbért fizetnek, amíg lehet, aztán nem tudják, mi lesz. De a 850 000 lejt nem tudják előteremteni. Talán 8 500 000 – vetjük közbe. Nem, nem, csak 850 ezer, most fizette be a szomszéd, ennyi, mert régi a blokk, és talán mert falusi környezetben van, drágábban nem akadna rá vevő. Dehogynem! – mondja Szekeres Erzsébet, az RMDSZ Maros megyei szervezetének nem címzetes ügyvezető elnöke, aki vállalta a részvételt a pénzátadó küldöttségben. Azt tanácsolja a fiatalasszonynak, hogy a most kapott 560 000 lejt azonnal fizessék be előlegképpen, amíg valaki fel nem figyel a potyalehetőségre és ki nem forgatja lakásukból. Aztán a többi is előkerül valahogyan.
Tóth Erzsébet a pénzkötegre néz, és pillantásában benne van: jó volna kicsit felszusszanni a nélkülözésből, de a lakás megszerzése előbbre való. Búcsúzáskor egyikünk sem érzi fontosnak ezt erősítgetni. Pláne feltételhez kötni egy esetleges következő adományt.
A következő állomás Marosszentgyörgy szélén lévő takaros gazdaház. Szilveszter Szabó Magda, aki apját vesztette el a fekete márciusban, nincs idehaza, férje, Szabó György veszi át az adományt. Itt sincs változás az anyagiakban, élik a munkástöbbség pangó életét, mindketten dolgoznak, de keresetük összege alig haladja meg az adomány nekik jutó részét. Az udvaron ugyanaz a régi Skoda, és a szobában a kisgyerek, aki most is alszik. Pontosan, mint két évvel ezelőtt, amikor emiatt kellett lábujjhegyen járni... Akkor az édesanya fektette le kora délután, hogy nyugodtan dolgozhasson a kertben, most a férj van otthoni „váltásban”.
Az ernyei Csiporék mind a mezőn vannak, késő estig biztosan nem térnek haza – bizonygatják a szomszédok. A rendkívüli pénzes postás kapálás közben kézbesíti a küldeményt. Szekeres Erzsébetet közeli ismerősként üdvözli az özvegy Csipor Emma, mert mint kiderül, többször találkoztak. A megyei szervezet évente megemlékezik a márciusi áldozatokról, olyankor a hozzátartozókat meghívják a marosvásárhelyi székházba. Vékonyka borítékot is átnyújtanak, szerény támogatásként, mert kenyérkeresőt vesztettek ezek a családok, de az összeg olyan jelképes, hogy meg sem mondják. A szervezet nem gazdag, saját gázszámláját sem tudja kifizetni.
Csiporék újra beperelték azt a sofőrt, aki 1990 márciusában, miközben Szászrégenből Marosvásárhelyre szállította a pogromra felkészített és felfegyverzett különítményeseket, halálra gázolta Csipor Antalt. És várják a tárgyalást. A hatalomváltástól remélik, hogy most a bíróságon nem tartják tárgytalannak azt az esetet, amely legalább közlekedési bűncselekménynek tekinthető. Amelyet egyszerű halandó nem úszna meg fogházbüntetés nélkül.
Sáromberkén szomorú arcú özvegyasszonynak adjuk át az adományt. Gemes Ilona létbizonytalansággal küszködik. 270 000 lejért dolgozik az öregotthonban, ahova naponta ingáznia kell, és most egy helybeli pékség hívja havi 300 000-ért, de mi lesz vele, ha a vállalkozás csődöt mond. Az öregotthonban betöltenék a helyét, oda nem menekülhetne vissza...
Kolozsvárra hazatérőben utolsó állomásunk Teremeújfalu. Nyárádtőnél letérünk a főútról, aztán a mellékútról is. A falu nevét magyarul is jelző táblát hiába keressük. Ilyen messzire kinyúlik azoknak a keze, akiket hosszú évtizedekig felebarátaik iránti tiszteletlenségre neveltek, és akiket most sem igyekeznek lebeszélni a magyar feliratok bemocskolásáról. Kiss Irmát most is, mint két évvel ezelőtt, megkönnyeztette az emlékezés. Nagyon hiányzik a fia, Kiss Zoltán, nem tud belenyugodni elvesztésébe. Hálás a távoli jótevőknek, elsősorban azért, mert gondolnak rá.
A rendkívüli pénzes postásnak mind az öt elárvult családnál olyan érzése támadt, hogy méltányos lett volna felcserélni az arányokat, vagyis a zsáknyi pénzt osztani szét ötfelé. Végtére azokat érte a pótolhatatlan veszteség, akik mögött nem sorakoznak alkalmi menedzserek és üzlettársak. De a két különböző boríték rendeltetését illetően be kellett tartani az adományozók kívánságát.

Szép teljesítményt láthattunk a közszolgálati tévé főműsorának magyar adásában: Boros Zoltán a világ jelentős magyar személyiségeit szólaltatta meg, felhasználva az együttlétet a Magyarország 2000 rendezvényen.
Igaz, hogy bennünket is érintő bizonyos vonatkozásokban nem szolgálhatott sok újdonsággal. Eddig is tudtuk például, hogy Horn Gyula miért nem kíván lélekben a határon kívüli magyarok miniszterelnöke is lenni. Most ugyan részletezte az okokat, mert nem tudott kitérni a szakszerűen feltett kérdés elől, de ezzel nem változtatott a lényegen. Mint mondotta, ő nem tud számunkra feltételeket biztosítani, ha pedig nem tud feltételeket biztosítani számunkra – az ismétlés a tudás anyja –, akkor nem lehet a miénk is. Lélekben sem. Vagy legalább rangrejtve. Van ez így, nagyon érzékeny emberek feltételbiztosítási képtelenség esetén nem óhajtanak együttérezni felebarátaikkal, hogy elkerüljék a megrázkódtatásokat.
Tom Lantos is hozta a formáját, amilyennek a kolozsváriak 1990 óta ismerik. Igen, a Bolyai Egyetemet ugyanúgy képzeli el, és lehetőleg minél hamarabb, mert szeretne előadást tartani hallgatóinak.
Annyi felmért mérsékleteskedés után jó volt ezt hallani. De aggodalommal tölt el a gondolat: mi lenne, ha az RMDSZ közelgő kongresszusán Lantos Tamás megpályázná a tiszteletbeli elnöki tisztséget? A baj ott kezdődne, hogy sokan már magának a tisztségnek a létjogosultságát is megkérdőjelezik, másrészt azt hangoztatják, hogy ha marad is a tisztség, azt fel kell frissíteni más személlyel, valaki olyannal, aki politikusi rugalmassággal képes alkalmazkodni. Vagyis úgy, hogy minél kedvezőbb a helyzet, annál szerényebbek a vágyai, és nem mind fújja a magáét 1990 óta változatlanul. Márpedig Lantos Tamás sem hajlandó változtatni álláspontján: 1990-ben kijelentette, hogy a romániai magyarság jogosan igényli a Bolyai Egyetemet, és ezt a véleményét nem hajlandó megváltoztatni multikulturális kitalálmány kedvéért. Pénzt is csak egyetemre adna, felmérésekre nem.
Ha ilyen makacs, még azt is kockáztatja, hogy egyszerű RMDSZ-tag sem lehet, mindenből kirekesztik, sőt el is határolódnak tőle, amilyen gyorsan megy ez mifelénk. Miféle hangok ezek, hogy csak Bolyai Egyetemen képzelheti el azt az előadást?! A multikulturális neki smafu? Vagy tartson leckét egy jó nevű középiskolában. Igaz, hogy a Maros megyei RMDSZ-választásokon felbukkant jelek szerint a marosvásárhelyi Bolyai-líceum ügye is bizonytalan időre elhalasztódott. Az is megmarad multikulturálisnak.
Ha így haladunk tovább a vívmányok halmozásában, Tom Lantos esetleg a Bolyai Óvodában tarthat előadást. Ha igyekszik. Mert egyszer csak kiderülhet, hogy azt sem igazán akarunk.

Pártjának kolozsvári tagjaival és szimpatizánsaival találkozott Varujan Vosganian szenátor, a romániai örmények érdekképviseleti szervezetének többször újraválasztott elnöke. Az utóbbi időben elkerülte Erdélyt, mert, mint mondta, a Románia Alternatívája Párt parlamenti tagjai moldvaiak és havasalföldiek, főleg velük foglalkozott, és amellett a pártnak van egy programja Moldva fellendítésére, amelyet igyekezett beindítani.
A kolozsvári találkozónak témája is volt: a nemzeti kérdés. De tévedtek, akik a cím mögött az együttélési problémákat sejtették. Vosganian, aki szállóigévé vált mondása szerint attól jó román, hogy jó örmény lehet Romániában, arra döbbentette rá a hallgatóságot, hogy erősíteni kell a román nemzeti tudatot. De nem ám vatra-szellemben, hanem tízpontos programmal, amelynek ilyen fejezetei vannak: a hazai tőke megbecsülése, a korrekt nemzeti történelem jogaiba helyezése, a külföldön megtelepedett román személyiségek rokonszenvének megnyerése, román gazdasági térség megteremtése a románok lakta összes területen. Elsősorban a szegénység felszámolására kell törekedni, hogy a román állampolgár joggal lehessen büszke hazájára, és ha ezeket a célokat elérjük, akkor az etnikumközi problémák is egészen másként jelentkeznek – mondta Vosganian.
A Románia Alternatívája Párt szintén értelmiségiek tömörülése, de a Polgári Szövetség Pártjával ellentétben vezetői és tagjai nem csak humán értelmiségiek, és sokan üzletszervezéssel foglalkoznak. A pártelnök hangsúlyozta, hogy a menedzser különösképpen fontos értelmiségi réteg. A jelenlévők ezzel egyetértettek, azzal viszont nem, hogy a nemzettudat erősítéséből kiindulva kell lábra állítani az országot. Többek között a pártnak kezdettől fogva hű tagja, foglalkozására nézve agronómus mondta el véleményét, hogy a nemzeti kérdés bármilyen szemszögből vizsgálva másodrangúvá és erőszakolttá válik olyan körülmények között, amikor az emberek azzal ébrednek és térnek nyugovóra, hogy holnap van-e miből kenyeret vásárolni. Akik pedig azért tanultak hosszú éveken át, hogy az országot élelmiszerrel lássák el, az utcára kerültek.
A kormánykoalícióhoz tartozó párt elnökének ennek a gondnak a megoldására is volt elképzelése, úgy forgatva az okot és az okozatot, hogy az agronómusok tisztességes foglalkoztatása szintén hozzájárul a nemzeti tudat gyógyításához.
A párt ideológiai problémáinak vitájáról távozó tévések és újságírók nyomában gyérek maradtak a Egyetemiek Háza kistermének padsorai.

Törvényre és Madridra várva
Farkas Zoltán kezdeményezésére pénteken a Bolyai Társaság elnökségét látták vendégül Donát-körzeti RMDSZ-tagok. Horváth Andor elnök röviden ismertette a Bolyai-vita közismert történetét, azzal zárva, hogy az Agachi- és a Szilágyi-változat egyeztetése megtorpant, várakoznak a tanügyi törvényt módosító kormányhatározat parlamenti vitájára. És természetesen Madridra, amely sok mindent eldönt. A Bolyai Társaságban ezalatt is tovább tárgyalnak a megvalósítás módozatairól, a részleges és a távlati célokról, a hajmeresztő ellenvetésekről, amelyekkel a Bolyai Egyetem újraindítására tett kísérleteket fogadja a román politikai kaszt, még most is, a reális demokratikus változások idején. Nem tekinthetünk el attól a ténytől – mondotta Horváth Andor – hogy a román demokraták mindenben tagadják az Iliescu-vonalat, egyesek azonban egy dologban nem teljesen: a magyar kérdésben.
A továbbiakban Balázs Sándor inkább mint a Donát-körzet tagja és kevésbé a Bolyai Társaság képviselőjeként osztotta meg kétségeit, hogy vajon mi lenne jobb taktika: nyíltan kimondani, hogy a tagozat csak átmeneti megoldás, avagy elhallgatni a végső célt, az önálló Bolyai Egyetemet. Szerinte célravezetőbb és becsületesebb az előbbi, de akkor a tagozatot is meghiúsíthatja a megkeményedő ellenállás.
A Donát-körzet jelen lévő tagjainak vitája homlokegyenest eltérő nézetek ütközésével kezdődött. Volt, aki szerint nincs kivel, nincs kinek, nincs mivel önálló egyetemet létesíteni, még a jelenlegi szakokra sincs elég jelentkező. Mások az okozati összefüggés fejreállítását vetették a kétkedők szemére. Teljes körű magyar nyelvű oktatás esetén túljelentkezés volna, hiszen az erdélyi magyar kisebbség még mindig meghaladja több európai állam lakosságát. Márpedig egy korszerű államban, bármilyen kicsi, több egyetem is van. A jelenlévők túlnyomó többsége megegyezett a Bolyai Egyetem létjogosultságában és szükségességében, és számon kérték a Bolyai Társaságtól, miért nem ösztönzi az RMDSZ vezetőit a visszaállítás melletti határozottabb kiállásra, miért nem kéri számon Tom Lantostól az 1990-ben tett ígéretet az anyagi és erkölcsi támogatásra. Végül annyira melegedett a hangulat, hogy feltették a kérdést: a Bolyai Társaság miért nem igyekszik változtatni azon a látszaton, hogy már lemondott a Bolyai Egyetem újraindításáról? A vendégek határozottan tiltakoztak a feltevés ellen, mondván, hogy Cs. Gyimesi Évának és Magyari Nándornak semmi köze a Bolyai Társasághoz, nyilatkozataikból senki sem következtethet a BT szándékaira.

Szélárnyékba került az útadó. Nem azért, mintha nem fájna továbbra is, hogy előbb vagy utóbb, többet vagy kevesebbet, de mindenképpen fizetni kell. Hanem mert másfajta megszorítások erősödtek fel, ugyanakkor a sofőröket hergelő RTDP-alelnök, akárcsak az egész Iliescu-szekértábor, most a Boda-botránnyal van elfoglalva.
Ebben a szélcsendben higgadtabban szemügyre vehetjük Băsescu találmányát, és kimondhatjuk: tökéletesen igaza van a közlekedési miniszternek.
Bár Băsescu nem kimondottan kedvez a szegényebb sorsú gépkocsitulajdonosoknak és a tengődő szállítási vállalkozóknak. A gazdagoknak és a nagymenő fuvarosoknak sem, de ők legalább rá sem hederítenek, mellényzsebből fizetnek ki milliós tételeket. Így pedig Traian Băsescu ellentmondásba kerül pártjának alapállásával. A vérbeli szociáldemokrata, ugye, érzékeny a szociális problémákra, ellensúlyozni igyekszik a kispénzűekre nehezedő nyomásokat, nemhogy ő maga idézné elő azokat. De ez csak apró szépséghiba, amit könnyen megoldhatott volna, ha az útadótervezet kidolgozása előtt átiratkozik valamelyik liberális pártba, és mostani kollégáira hagyta volna műve balfelőli bírálatát.
Csakhogy a szociáldemokrácia jelenkori történelmében nem éppen ilyen világos a képlet. A szocdemek nem szívesen tetszelegnek már a betyár szerepében, aki szétosztogatja a szegények között az útonállásból szerzett javakat. Ha osztogatnak, azt mértékkel teszik, éppen csak hogy megelőzzék a tömeges útonállást. A gazdagok hintójának szétszedésével és alkatrészenkénti elkótyavetyélésével pedig még gondolatban sem foglalkoznak. Nagyon jól tudják, hogy a világ nem a zsellérszekereken halad előre.
Ezt az igazságot, bármennyire fájdalmas sokunk számára, ki kell mondani. Szegényebb sorsú embereket sújt, egyesek megélhetési forrását apasztja el, hogy ócskapiacon vásárolt, vagy külföldről szerzett kivénhedt batárokat nem tudnak üzemeltetni a megnövekedő költségek miatt, de ha nekik kedvezne a közlekedési miniszter, akkor a fejlődés útjába állna: a bolyt a jelenlegi helyzet fenntartására ösztönözné, mert ki bolond méregdrága Toyotára kuporgatni a pénzét, ha ugyanolyan távoli piacokra IMS-vel is eljut.
Băsescu 1989 előtti elődje nemcsak ösztönözte a régi technika üzemeltetését, hanem újratermelésére sajátosan szegényszagú technológiát dolgozott ki. (Nyilván nem a néhai mindenkori szakminiszterre utalunk, hanem az egyetlen és nagy „gondolkodóra”.) Szerinte kár és vétek lett volna beolvasztani a kiselejtezett termelőeszközöket, ezért odatette az embereket, hogy szabad szombatokon és vasárnapokon, valamint rendeléstelen hétfőkön szedjék szét a kivénhedt gépezeteket, és a használható alkatrészeket visszairányította a gyárba. A megyei pártállambizottságokban külön szakbizottságok minden hónapban kiszámították, mennyi energiát és nyersanyagot takarítanak meg, ha az IMS sebességváltó rúdját nem kell beolvasztani, újra megönteni, esztergálni, menetelni stb. Senki sem számolta ki azonban azt, hogy mennyire akadályozták ezzel a műszaki fejlődést. Mert amíg készen visszajöttek a gyárba a régi IMS-k sebességváltó rúdjai, a doktor-mérnökök nem törték a fejüket az automata sebességváltón. Vagy legalább annak lekoppintásán...
És miközben a sokoldalúan fejlett technológus nagyokat röhögött a Nyugaton, hogy az csak úgy nyakalja a Pepsit és préseli az autótemetőben a javakorabeli járműveket, addig lassan és biztosan eljutottunk a Dacia matuzsálemi koráig és a műszaki szegénység több más jelképével díszített nyomorig.
Ezzel gyökeresen ellentétes folyamatot akar elindítani Traian Băsescu. Persze, hogy fájdalmas annak, aki még évekig elképzelte az életet az IMS-vel. És még fájdalmasabb lesz a folyamat a továbbiakban. Például annak, aki most a Dacia szétrothadt kipufogódobját is csak teljes pénzügyi megrázkódtatás árán képes kicserélni hagyományos alkatrészre. Mi lesz vele, amikor Băsescu vagy utódja kötelezővé teszi a katalizátoros kipufogást? Különben már rebesgetik is...
Mindannyian tudjuk, hogy ha ez a folyamat nem indul be legalább most, az utolsó utáni órában, unokáink unokái is zsellérszekéren fognak kullogni a világ nyomában. Bár az a kérdés is jogos, hogy amíg megszámlálhatatlanul sok korszerűtlen gyárkémény kormozza hazánk amúgy is borús egét, miért éppen a Daciák kipufogójával kezdik a folyamatot? Persze, ezért Băsescu csak annyiban hibás, hogy türelmetlen, mint a stréber tanuló. Nem hajlandó várakozni a többi nebuló felzárkózására.

Zilah és környéke politikusi keltetőgéppé vált, főleg amióta kirobbant a Boda-botrány. Mint ismeretes, Iosif Boda magyar szülők gyermekeként Zsibó mellett született, Virgil Măgureanu is szilágysági, és nevének valamikor köze volt az Asztalosok közösségéhez. Most pedig felbukkant egy újabb zilahi származású (eddig háttérben megbújt, szürke) eminenciás, aki szerényebb bukaresti bojárházát bocsátotta Boda, Măgureanu, Meleşcanu, Coşea és más „reformerek” rendelkezésére, hogy előkészítsék az RTDP Iliescu-Năstase szárnyának megbuktatását.
A Ziua – hatalmas újságírói és hírszerzői apparátusával – azonnal a nyomába eredt ennek az úriembernek, aki mellesleg a World Trade Center főrészvényese. És megtudta a következőket: Eric Barta (született Barta Imre Ottó) a katonaságig szokványosan élte egy átlagalkoholista életét, de akkor büntetőszázadba került egy évre, mert illuminált állapotban sértegette feljebbvalóit. Ezután meredeken felível karrierje – kárpótlásul? A zilahi útlevélosztály főnökének ügynökeként kapja az Eric fedőnevet, majd nemsokára Svájcba utazik, ahol 24 évvel idősebb hölggyel köt házasságot. Különböző vállalkozókhoz bedolgozik, és időnként pár millió dolláros hiányt hagy maga után. 1990-ben hazatér, és a szállodaiparban kezdi megalapozni kapitalista pályafutását az eredeti demokrácia hazájában, természetesen Iliescu pártjának uszályában. Újra megnősül, és ezúttal feleségéből igyekszik dámát faragni: bérletet vált a Bukarest-London repülőjáratra, hogy a hölgy Oxfordban tanulhasson. Eric Barta közben idehaza nagyszabású üzleteket bonyolít le, többek között földeket vásárol Kolozsvár környékén. Ezektől a tranzakcióktól nem idegen Gheorghe Funar kolozsvári polgármester, a Román Nemzeti Egységpárt egykori elnöke sem – jegyzi meg a Ziua tényfeltáró dokumentaristája, Floriana Jucan, aki annak idején a svájci nagykövetet visszahívatta hazájába.
És mindennek a tetejében: a mostani konspiráció egyik szereplőjének, Mircea Coşeának az édesanyját a szomszédok még úgy szólították, hogy Kósa néni. Csoda-e, ha Ion Iliescu nem rokonszenvez a magyarokkal? Pedig csak a renegátokkal gyűlt meg a baja.

Emil Tocaci liberális képviselő őszinte pillanatában megjegyezte, hogy a parlamenti tagok havi jövedelme – mindent egybevetve – több millióra rúg, mire felpattant Viorica Afrăsinei a társadalmi demokraták padsorából, hogy azonnal kérjen bocsánatot túlzásáért. Ő ugyanis átalányköltségei aprólékos elszámolásával bizonyítani tudja, hogy jövedelme elmarad az európai parlamenti tagok fizetésétől.
Szegényke.
A méltányos az lenne, ha jövedelme ugyanolyan arányban maradna el, mint például a hazai tudományos kutatók fizetése. De hogy ilyen veszély nem forog fenn, azt onnan tudjuk, hogy még egyetlen Iliescu párti képviselőre sem hatott az agyelszívás. Sem hatalmi, sem ellenzéki korszakukban. Vagy rájuk nyugaton különben sem tartanak igényt?

Pénzügyi és technikai ügyek
Hétfőtől magyarországi szakértőcsoport járja a várost, keresi a főkonzulátusnak és személyzeti lakásoknak megfelelő ingatlanokat. A csoportot elkíséri Szilágyi Mátyás követségi főtitkár. Bitay Károly, a csoport tagja, akiről jól értesült körökben máris tudni vélik, hogy ő lesz a főkonzul, tegnap leszögezte: a szerepleosztásról még korai nyilatkozni. Egyelőre a technikai feltételeket készítik elő, politikai vonatkozásokba nem bonyolódhatnak, például nem tartják a szakértői csoportot illetékesnek abban a kérdésben, hogy lesz-e vízumkötelezettség Románia és Magyarország között, ha csak egyikük kerül be a NATO-ba. A román médiák egyik központi témája ez, ugyanis kapcsolatot látnak a madridi döntés és a kolozsvári konzulátusnyitás egybeesése között. Jelenlétünkben Bitay Károly folyékonyan, választékos román nyelven tájékoztatta az érdeklődőt, mondván, hogy a főkonzulátus megnyitására azért törekednek a nyár elején, mert a vakációk idején halmozódnak a konzulátusi ügyek, az útlevélelvesztések, turistakifosztások stb.
A feltételezett jövendő főkonzul személyével kapcsolatos első kérdés tehát az, hogy hol tanult meg ilyen jó románul. Mint kitűnt, 1973-ban Ploiesti-en az olajipari egyetemen szerzett diplomát. A másik kérdés a konzulátusra vonatkozott. A sebesség századának végén miért húzódik hónapok óta, miért nem lehetett a sejtett szándék ellenére összekötni Göncz Árpád kolozsvári látogatásával? Vajon nincs valami összefüggés a város nyomasztó politikai hangulatával?
Válaszában Bitay Károly kifejtette: ha a magyar kormánynak fenntartásai lennének a helyszínnel kapcsolatban, választott volna más várost, mint ahogy ebbe kényszerűen beleegyezett, amikor az előző román kormányzat alternatívák megnevezését igényelte. Egy személy, például polgármester, vagy bizonyos csoport nem befolyásolhatja egy ilyen horderejű probléma megoldását. Politikai okok nincsenek, a magyarázat sokkal hétköznapibb: a pénzhiány. Egy konzulátus megnyitását több tízmillió forintban mérik – mondotta Bitay Károly. A román külügyminisztérium sem állhat jobban, hiszen a szegedi román konzulátus megnyitása még csak az elvi megállapodásig jutott el. Másrészt vannak technikai ügyek. Alaposan meg kell vizsgálni a felajánlott épületeket, a környezetet, nehogy néhány hét múltán arra ébredjenek, hogy elsiették a beköltözést, beugrottak költségesen fenntartható, sok karbantartást igénylő házakra vonatkozó ajánlatokba. És bizonyos biztonsági intézkedésekre is szükség van.
A hiedelem szerinti magyar tulajdon, az Erzsébet úti villa természetesen szóba sem jöhet, a már közismert okból: az nem a magyar állam tulajdona. Az Attila utcai épületről – a főkonzulátus legutóbbi székhelyéről – lehetne tárgyalni, de az útlevélosztály elköltöztetése nehéz és időigényes művelet volna. És mint Boros János megyei RMDSZ-elnöktől megtudtuk, nem is teljesen biztonságos. Annak az épületnek a tulajdonjoga nincs kellőképpen tisztázva a telekkönyvben, és ha érvénybe lép a törvény a kisebbségi közösségi javak visszaszolgáltatására, a Románia Magyar Gazdák Egyesülete igényt tarthat rá.