Nits Árpád

Nem újdonság, hogy a bukaresti Adevărul hetek óta ugyanúgy uszít, mint 1990-ben, a marosvásárhelyi pogromszervezés idején. A románoktól állítólag gyógyszert megtagadó gyógyszertár akkori híréhez hasonló vad kacsák szinte mindennaposak. Tegnapi lapszámában azonban a Scânteia utódja és örököse önmagán is túltesz azzal az, úgymond, leleplezéssel, hogy Székelyudvarhelyen román apácákat tett az utcára a magyaros nevű polgármester. De most a közszolgálati televízióban már nem a Scânteia elvtársai ütik le az alaphangot, mint 1990-ben. Kora reggeli lapszemléjében a főműsor az Adevărul mesterkedéseinek veszélyességére hívja fel a figyelmet, például arra, hogy aki ennek a kétes ügyet szolgáló lapnak a címoldalát meglátja a fővárosi metróban utastársánál, és nincsenek pontos értesülései az udvarhelyi eseményekről, annak kinyílik a bicska a zsebében, és hanyatt-homlok rohan megvenni az újságot, hogy alaposan áttanulmányozhassa Dorin Suciu „szakavatott” politikai elemzését. Aki olyan homályos ügyektől sem riad vissza, amilyen az udvarhelyi görög katolikus árvaház svájci érdekeltségének pénzügyi kerete, amelyre szekus és Ceaușescu-folyószámlák alapos gyanújának árnyéka vetődik. Ezt az egyáltalán nem mellékes körülményt egy zárójeles felkiáltójellel elintézi Dorin Suciu, akiről az 1-es számú tévéműsor hírszerkesztője felteszi a kérdést: ugyanarról az újságíróról van-e szó, aki 1990-ben különleges szerepet játszott Marosvásárhelyen? És most is ugyanaz a célja?
Kétségkívül. Csakhogy megváltoztak a politikai főszereplők. 1990 márciusát az Adevărul és Dorin Suciu nem tudta volna megvalósítani Ion Iliescu és sleppje, tanácsosai és hírszerzői nélkül. Most Cotroceni célja merőben más, és urai nagyon jól tudják, hogy egy esetleges etnikai összecsapás után mindörökre búcsút mondhatnának a NATO-nak. Ezért mindent elkövetnek az Adevărul mesterkedéseinek meghiúsításáért. Vagy legalább annyit, amennyit megtett tegnap reggel a közszolgálati televízió.
Legalábbis reméljük.

Napokig rágódott a kolozsvári írott és elektronikus sajtó ama (nacionalistább) része azon, hogy a Göncz-látogatás menetrendjében a református templomot Farkas utcainak merészelte nevezni a közleményszerkesztő. Megszólaltatták az utca emberét, és mint ilyenkor lenni szokott, sokan a felháborodás hangján mondtak véleményt a „merényletről”, például így: a Kogălniceanu utca nevét akkor sem lehet megváltoztatni, amikor magas rangú magyar vendég tartózkodik a városban, mert Romániában élünk!!
Csakhogy a templom nevét sem lehet megváltoztatni, bárhol is élünk. Például a Fekete Templom neve akkor is brassói volt, amikor a várost Sztálinról nevezték el. Úgy ismerte a nép. Volt ugyan erőszakolás, hogy templomukat stalinburginak nevezzék a helybéli szászok, de nem volt foganatja, legfennebb annyiban, hogy most még esdeklőbben kell tőlük bocsánatot kérni, hátha néhányan visszatérnek.
Olyan érvet azonban, hogy a Kogălniceanu utcát nem lehet lefordítani és ezért emlegetünk Farkas utcát, nem érdemes a hajánál fogva előrángatni. Az csak arra jó, hogy fokozza a funarioták eltökéltségét: nem nyugszanak, amíg meg nem tanítanak arra, hol is élünk.

Egyik legnormálisabbnak ismert kollégánk a Mesagerul transilvantól, Vasile Măgrădean, a tanügyi törvénymódosítással kapcsolatban bebizonyította, hogy ő is képes Funar lenni. Miután szemére veti Victor Ciorbeának, hogy móc származása ellenére roppant könnyelmű engedményeket tett a magyaroknak, pontosan olyan vészharangokat kongat, mint a hivatásos nemzetvédők. Hogy ez csak az első lépés, és nincs megállás, mert a magyarok olyanok. Hiába tanulja meg Románia történelmét, a magyar diák nem fogja elhinni. Mert neki jobban fáj Mohács, mint Mărăşeşti, jobban tiszteli Szent Istvánt, mint Cuza fejedelmet – sikoltozik a Mesagerul transilvan vezércikkírója, majd eljut odáig, hogy a megátalkodott magyar fiatalnak hiába mutatnak a térképen a Mureşre vagy a Dunăreára, az csak Marost és Dunát fog látni.
Végül a cikkíró felvillantja a számára borzalmas lázálmot: néhány év múlva a magyarok, miután elvégzik a Bolyai Egyetemet, a móc Victor Ciorbeát így fogják köszönteni: Köszönöm. A viszontlátásra, Ciorbea úr! (Így, magyarul. Mi több, a cikk címe is magyarul virít a lap címoldalán: Köszönöm, Ciorbea úr!)A butaságnak nincs határa. De Măgrădeanról nem tételeztük volna fel, hogy képes az élvonalba állni. Hogy meg sem fordul a fejében: mit szólna eszmefuttatásához Ukrajnában élő nemzettársa? Egy átlagos önérzettel bíró cernăut,i-i román embernek miért fájjon jobban Tarasz Szevcsenko nagynénikéjének a csúza, mint Mihai Eminescu családi drámája? Miért ne mondja a Dunának úgy, hogy Dunărea, miért kellene álmában is ukránul mormolja, hogy Dunáj? (Bocsánat, ha nem találtuk el, de nincs kéznél ukrán szótár.)
És ha majd Ukrajnában európaibbá válnak a körülmények, és lesz egy olyan miniszterelnök, mint Victor Ciorbea, a cernăuti-i Babeş, Egyetemet elvégző román fiatal miért mondana köszönetet románul az ukrán politikusnak? Az lesz a természetes, mint a reggeli napfelkelte, amiért szintén nem illeti meg dísztávirat a miniszterelnököt.
Úgyhogy cikkéért Măgrădeannak sem magyarul, sem románul nem mondanak köszönetet. Hanem csakis valamilyen nagyhatalmi munka nyelvén. Például így: Szpasziva, doszvidányijá gospogyin Miagradanszkij.

Amikor Adrian Severin bocsánatot kért a németektől a deportálásokért, a szolgálatos antiszemiták és antiárják felhördültek, hogy jelenlegi külügyminiszterünk az első zsidó a világon, aki ekkora engedményre képes ősi ellenségével szemben.
Jó vicc, ugye? Természetesen senkinek sem javalljuk, hogy Severin családfáján kutasson. A Nagyrománia Párt listájának nincs hitele. Különben is, teljesen mellékes annak a nemzetisége vagy származása, akiben van annyi jóérzés, hogy bocsánatot kérjen etnikai tisztogatási műveletekért... Vagy nem így mondta? Mindegy, a lényegen nem változtat. Amiért Severin bocsánatot kért, az olyan eredményes akció része volt, hogy ma már alig lehet német szót hallani Romániában.
Milyen jó lenne, ha a Földvárra és a Bărăganba elhurcolt magyarokért is egyszer valaki bocsánatot kérne, egyszersmind felhívással fordulna a Romániából kivándorolt magyarokhoz, hogy térjenek vissza otthonaikba, más vidékekről származó telepesekkel benépesített falvakba, történelmi városnegyedek lebontott házaiba. Igaz, egy ilyen felhívás nagyobb kockázattal járna, mint a németek visszacsalogatása. Nincs kizárva, hogy szélesebb körű meghallgatásra találna. És akkor hogyan állítanának vissza annyi magyar háztartást és gazdaságot?
Gondolhatnánk, hogy egyszer talán, ha Magyarország akkora gazdasági erőt képviselne, amilyennel most Németország rendelkezik, majd kijár nekünk is a bocsánatkérés – némi NATO-integrálódási támogatás, esetleg visszatelepülési segély reményében. De ebben sem lehetünk biztosak. Nem mindig működik a diplomáciai és anyagi érdekeltség elve. Lám itt van Csehország esete. Semmibe sem kerülne neki, sőt, valamit biztosan nyerne, ha megkövetné a második világháború után kollektív bűnösként kitelepített 3,5 millió németet. Hiába olyan viszonylag magas az életszínvonal, hiába gyártanak most Volkswageneket a Skoda-gyárban, a németek nem költöznének vissza. De nem és nem; a cseh politikusok továbbra is inkább haragszanak az egykori társbérlő németekre, mint az egykori társtulajdonos szlovákságra, pedig az önzetlenül és sokkal nagyobb odaadással csatlakozott Hitlerhez.
A földkerekség minden pontján valakik bocsánatot kérhetnének valakiktől, anélkül, hogy ennek bármilyen hátrányos következménye volna. Göncz Árpád is megkérhetné Funart, ne haragudjon már olyan nagyon 1100 évvel ezelőtt élt druszájára, amiért elfoglalta azt a területet, amiről 1000 évvel később kiderült, hogy olyanok jegyezték be a telekkönyvi hivatalba, akik még napjainkban sem használják általánosan a telekkönyvet. Ettől a pardontól nem változna meg a történelem.
És visszamehetnénk egészen a kezdetek kezdetéig: Ádám is bocsánatot kérhetne Évától, mert lökdösődött. Persze, az sem változtatna helyzetünkön, megtörtént, itt vagyunk. Csak esetleg udvariasabbak lennénk egymáshoz.

Ezernyi állat terrorizálta tegnap a várost. Úgy, ahogy 1990-ben több alkalommal a bányászok Bukarestet.
Akkor, hét évvel ezelőtt, az ellenzék felkapott egy jelszót: Aki hívta őket, azt ítéljék el, aki megköszönte nekik, azt büntessék meg. A mai napig sem lett belőle semmi. Pedig az akkori ellenzék azóta hatalomra került, és most megfogalmazhatna egy újabb elvárást: Aki Kolozsvárra csődítette az állatseregletet, azt fogják perbe, aki megköszönte az állati tüntetést, azt büntessék meg végre a Caritasért is.
(Érdekes párhuzamra szolgáltatott okot az is, hogy a Polgármesteri Hivatal több ablakából olyan hosszasan gyönyörködtek a hivatalnokok az állati rendbontásban, mint annak idején a néhai Központi Bizottság körüli épületek erkélyein élvezkedő nómenklatúrások a bányászinvázióban.)
A feljelentés készen áll a törvényszéken a polgármester rendbontásra irányuló bujtogatásáról. Ami immár nemcsak merényletkísérlet a város ellen, hanem megvalósult orvtámadás egy legalább annyira kétes ügy érdekében, amilyent a bányászok védtek proletárdiktatórikus módszerekkel. Ha ezúttal sem következik be a megoldás – a polgármester félreállítása – akkor fájdalommal kell megállapítanunk: még szükség van rá. Valakik szerint a várost még nem forgatta ki eléggé formájából, még nem telepített elég sok ízléstelen térdíszt, még nem juttatott elég sok talpalatnyi városközponti területet beépítésre kirívóan csúnya és felesleges építkezésre, amilyen a Postakert utcai bankház, vagy Malom utcai társa, amely a hátulját mutatja a központ felé. Hogy ezekre mi szükség van mostanában, amikor egy világméretű pénzintézet kartotékjai is elférnek néhány számítógépben, azt talán csak azok tudnák megmondani, akik szabad kezet adtak a bankoknak a betétesek pénzének gátlástalan pazarlásában.
Ugye, most milyen jól fogna az a háromszögű terecske a Patyomkin-falú bankház mellett. Volna hova megépíteni egy közhasznú csarnokot húsárunak és tejterméknek. És nem lett volna ürügy az állatok meghívására.

Meggyorsítják a leszavazási menetet
Heti sajtóértekezlete előtt Iuliu Păcurariu, a Demokrata Párt Kolozs megyei képviselője találkozott a pusztakamarási, a mócsi, a palatkai, a szováti és más mezőségi polgármesterrel.
Megtudta, amiről amúgy is meg volt győződve: a jelenlegi kormány agrárpolitikája több mint helyes. A felkeresett körzetben a terület 90 százalékát megművelték, jelentős túltermelés mutatkozik hússertésből és tejtermékből – de ehhez a fizetőképes kereslet csökkenése is hozzájárul, ezért szorgalmazni fogja a 400 ezer lejen aluli jövedelmek adójának teljes eltörlését.
A földtörvény módosításakor a PD nem kapható 10 hektárnál nagyobb területek visszaszolgáltatására az állami tulajdonból, mert 50 hektárosnál nagyobb gazda esetleg községenként egy-kettő volt.
Az úthasználati adóval kapcsolatban a PD elégedetlen a kormánytagok állásfoglalásával, azzal, ahogyan megnyirbálták Traian Băsescu eredeti elképzelését.
Az ellenzék bizalmatlansági indítványsorozatáról Iuliu Păcurariu derűsen vélekedett: az első indítvány leszavazásának aránya világosan mutatja az erőviszonyokat. A továbbiakban majd meggyorsítják ezeknek a gáncsoskodásoknak a megvitatási és leszavazási menetét, hogy maradjon több idő a komoly törvények megvitatására.
A Victor Mărincas, rendőrezredes elleni akciójáról ezúttal csak annyit mondott, hogy azt a rendőrség fiatal, tehetséges és képzett állományának érdekében indította el. Egybként folytatását hiába várjuk, az ezredes hamarosan úgyis nyugdíjba vonul.
A piactéri csarnokról az a véleménye, hogy amíg felépül egy megfelelő helyiség, a hús- és tejtermékárusokat a helyükön kell hagyni – a túltermelési válságra is tekintettel. A botrányért egyébként szintén a polgármesteri hivatal a felelős, mert nem volt résen a csarnoki terület odaítélésénél. Iuliu Păcurariu szerint nem ártana felülvizsgálni az élelmiszerkereskedelmi vállalat társulási szerződéseit, vajon azok megfelelnek-e a törvényes előírásoknak.
A legújabb polgármesteri ötletről újságírói kérdésre így nyilatkozott: a Főtéren esetleg egy kápolna férne el, de annak építészeti szempontból nem látja ott helyét.

Májusi nyereménysorolásunk végén, kötetlen beszélgetés során valaki azt állította, hogy polgármesterünknek nemcsak rossz, hanem jó ötletei is vannak. Pillanatra elakadt a lélegzet. De hamarosan enyhült a feszültség, mert ezúttal nem az alagút vagy a metró méltatása került napirendre, hanem sokkal apróbb ügyecske: a kutyatulajdonosok kötelezése arra, hogy ebsétáltatás közben seprűt és lapátot cipeljenek magukkal, hogy eltüntessék az állati anyagcsere salakanyagának nyomait.
Bármely hétköz- vagy vasárnapon is egyszerű lett volna bebizonyítani, hogy ez az intézkedés csupán tevékenységi kényszerből fakadt. A polgármesternek éppen nem jutott eszébe valami komolyabb szereplési alkalom, és nagyon kellett a napi első oldalas cirkusz, erre bevezetett olyasmit, amit jobb helyeken akkor találtak ki, amikor a köztisztaságon már egyéb tökéletesítenivaló nem akadt. Ezzel a kóbor kutyák erdélyi fővárosában megvalósította a többség pozitív diszkriminációját: a gazdátlan ebek oda csinálhatnak, ahol nekik jólesik, a törzskönyvezett fajkutyák hasonló cselekményéért pedig súlyos bírság jár. Ezen a héten azonban városunkban olyan esemény zajlott le, amely Funar ürüléklapátocskáinak indokoltságát még alaposabban megkérdőjelezte: tüntettek a birkák, a tehenek és a szamarak. Elképesztő mennyiségű anyagcseretermékkel javították fel a városi aszfalt termőképességét, de a polgármester nem kötelezte tulajdonosaikat a lapát és a seprű rendeltetésszerű használatára, hanem kiállt mellettük jogos követelésükért.
Ezért is erősen kételkednünk kell a tejtermék- és húsárusok csarnoki helyükhöz való ragaszkodásának jogosságában. Valami van a dologban, ha Funar támogatja ezt a követelést, a prefektus pedig nem. A polgármester mozgatórugói olyan jellegűek, hogy valami ellenében és nem valamiért cselekszik. Pártja ideológiájának szellemében az első számú ellenség a magyarság, de éppen olyan hevesen tüzel politikai vagy gazdasági ellenfeleire. A „kutyatörvényt” választási kampányévben hozta, hogy az „okos” gondolattól pukkadjanak meg más pártok jelöltjei (és lám, nem is számolt rosszul). A piaci csarnokügyben pedig családi szempontok játszhatnak szerepet. Sajtóhíresztelések szerint a feleségének munkahelyi viszálya volt azzal az úriemberrel, aki az őstermelőket ki akarja pakolni. Mellesleg a prefektusi jogászok véleménye szerint az élelmiszerkereskedelmi vállalat van birtokon belül, az rendelkezik törvényesen a csarnok rendeltetéséről, a polgármester pedig fennen hirdeti, hogy ő mindenben a törvényesség bajnoka. Feloldható ez az ellentmondás? Vagy a törvényesség csak a magyar színház kétnyelvű plakátjainak törvényellenes betiltására használható fel?
Ettől függetlenül a következő nyereménysorsoláson is szívesen meghallgatunk olyan véleményeket, hogy a polgármesternek akad jó lépése is. Legalább jól kibeszéljük magunkat. És talán a probléma felvezetőjének is igaza lehet. Egy esetben. Ha addig a polgármester átadja hivatalát.

– így rétegződtek a tévé bukaresti magyar adásának hétfői műsorszámai.
Hogy miért vették elő a Romániai Magyar Szóban a télen lefolytatott szórványvitát, az már a bevezetőből kiderült: még működik a rögeszme, hogy a sajtó borús hangvétele felelős a kivándorlásért és az alacsony születési arányszámért, és ennek ismételt kinyilatkozásához kellett az ürügy. Újabb nem lévén, hát jó lesz a januári is – gondolta a szerkesztő.
Mivel a felmérések korszakát éljük, nem ártana egyszer és mindenkorra tudományos eszközökkel kimutatni, hányan osontak ki Nyugatra az utóbbi hét és fél évben azért, mert az újságokból tudták meg, hogy Keletre menet lefelé vezetnek a lépcsőfokok? Vagy hány nemző együttlét dőlt dugába azért, mert közben a partnerek az újságból megtudták, hogy hiába minden ellenkezés, a kolozsvári Főtért úgyis addig tartják feltúrva, ameddig nekik jólesik? Az embereknek csak ki kell nézni az ablakon, azonnal tudják, hányadán állnak a dolgok.
Ugyanakkor a tudományos szociológusoknak azt is fel kellene mérniük, hogy a sajtónak a történelemben páratlanul őszinte nyelvezete hány erdélyi magyart tartott vissza a kivándorlástól. Az ellentétes esetre már tudjuk a választ a történelemből. Amikor fejadagra adták a szójás szalámit, ezzel szemben a sajtó születésnapi versikékkel, meg az optimista jövőképfestés más hasonló ecsetjeivel igyekezett serkenteni a népszaporulatot, akkor csapott igazán magasra a kivándorlási kedv. A szókimondó, a sérelmeinket pipiskedés nélkül feltáró sajtó talán az egyetlen derűs dolog a Nyugathoz képest, még Magyarországhoz képest is. Miért mondanánk le erről is önmagunktól? Miért irigylik egyesek a sajtótól a jogot és kötelességet, hogy politikusainkat fokozottabb munkára serkentse, amíg a kolozsvári főtéri gödör zavartalanul tátonghat, és a szórványiskolák sorra bezárják kapuikat, mielőtt módosítanák a tanügyi törvényt?
Szerencsére a hétfői adás tartogatott kellemes meglepetést is. Boros Zoltán vendége volt Dinu C. Giurescu történész, akivel a dák-római folytonosságról is lehet beszélgetni. Igaz, nappali és magyar adásban diplomatikusan kikerülte a veszélyes vizeket, de így is megerősített hitünkben, hogy alakul a valódi demokrácia légköre. Meg aztán Galbács Pál műsora az egyházi vagyon visszaszolgáltatásáról szintén nem a szójás szalámi örömteli elfogadásának szellemében készült.

Beláthatatlan mélységekig örvénylik a vita a román-ukrán alapszerződés kapcsán, és amint várható volt, teljes pompázatában megmutatkozik a kétféle mérce alkalmazása. A román-magyar alapszerződés szerkesztése közben a magyar kisebbség részéről elhangzottak, ugye, túlzott követelések, irredenta törekvések, rasszista megnyilatkozások, eszméletlenül radikális vágyálmok, és még folytathatnánk a jelzők idézését, amelyeket a román politikai kaszt pufogtatott egészen az 1201-es ajánlás kiheréléséig. Most pedig ugyanazok vagy még igényesebb elvárások természetszerűek, sőt túl szerények ahhoz képest, hogy történelmileg mennyire jogos területi követelésről mond le a román kormány a békesség (és a NATO) kedvéért.
Adrian Severinnek nehéz a dolga ezekben a napokban. Még azok is, akik egyébként neki drukkolnak, a látszat kedvéért szúrós kérdésekkel támadják, amelyek között az enyhébbek az Ogyesszáig eltolható határt emlegetik. Az egyik éjszakai teleferében csak úgy szabadulhatott a szorító sarkából, hogy a külügyéri megfontoltságot félretéve, nevén nevezte a gyermeket: Uraim, manapság nem működnek azok az eszköközök, amelyekkel 1918-ban megvalósult a nagy Románia. Ma nem lehet szuronyt szegezni, hanem a diplomácia eszközeivel lehet célt elérni. Akkorát, amekkorát lehet...
És kifejtette, hogy mostanában nincsenek abszolút nyertesek és abszolút vesztesek, a tárgyalások addig folytatódnak, amíg a felek nagyjából egyformán nyernek, illetve veszítenek. Minden félnek adnia kell valamit ahhoz, hogy nyerjen valamit. A diplomáciának az a feladata, hogy a kompromisszumot optimalizálja: ne adjon többet a kelleténél, de kevesebbet sem, mert azzal nem ér el célt. A kelleténél kevesebb engedmény olyan mint a kidobott pénz. És szintén kidobott pénzhez hasonlítható az engedmény, ha megkésik. A várható nyereség lehetősége közben elúszik.
Adrian Severin sokszor találja fején a szöget. (Pontosabban: ritkán üt mellé.) Ez az okfejtése pedig maximális telitalát. Tökéletesen illusztrálja a Bolyai Egyetem esetét is.
A teremtés kezdetén (1989 decemberében) létezett a sötétségből örökölt Universitatea din Cluj-Napoca. Ebből az akkori román diplomácia a világért sem engedett volna optimális jottányit sem az optimális időben. Még annyit sem, hogy legalább visszatérjen a demokratikus ceauşizmus kezdetén használt Babeş,-Bolyai Egyetem nevére. Aztán jókora fáziseltolódással észbekaptak, hogy nyugati magyar körök adományokkal segítenék az egyetemet, ha annak némi magyar vonatkozása is volna, mire egyből előkerült a régi pecsét. Időközben azonban az adományok elsinkófálása körüli botrányok világhírt öltöttek, és az adakozók erősebb garanciákat kértek arra vonatkozóan, hogy küldeményeik nem siklanak mellékvágányra. Kellett volna egy olyan pecsétes fogadólevél, amelyen a Bolyai Egyetem neve szerepel.
Az optimális időben meghozott optimális engedmény eredménye az lett volna, hogy most Kolozsvárnak lenne két, gazdagon felszerelt egyeteme: A Babeş, és a Bolyai. És mindkettő a román államé lenne, mert hiszen a határon átvinni egy kémcsövet is képtelenség, ha az a kincstárhoz tartozik. (És mellesleg a romániai magyarság is vigyázna a Bolyai eszköztárára.) Az a hajó elúszott. A Babeş,-Bolyai névhez való visszatérés tehát ablakon kidobott pénzhez hasonlítható, mert későn jóváhagyott, túl kis engedmény volt.
Nemrégiben megpróbálták visszanyerni a veszteséget. A kolozsvári egyetem nevéhez hozzáragasztották a multikulturális jelzőt. Most felvetődik a kérdés: ez az engedmény idejében történt-e, és kellően nagy ahhoz, hogy elérje célját? Vagyis besegíti-e az országot az euroatlanti testületekbe?
Tartózkodjunk a jóslatoktól. Majd elválik Madridban. De abban bizonyosak lehetünk, hogy ha Románia felvételi vizsgája hely nélkül sikerül, akkor majd késedelem nélkül megmutatkozik a törekvés a kidobott pénz visszanyerésére, arra, hogy a Multikurális Babeş,-Bolyai Egyetem mielőbb visszanyerje a sokoldalúan fejlett szocializmusban elnyert nevét: Universitatea din Cluj-Napoca. Mit sem törődve azzal, hogy a Piripócsi Magdolnát elég körülményes Nyugaton bemutatni. És mellőzve Adrian Severin figyelmeztetését, amelyből világosan kiszűrhető a tanulság: elfogadhatóan jelentős és a kellő időben meghozott engedmény, például a Bolyai Egyetem névvel Madrid előtt megrendelt pecsét nélkül a második hullám meglovagolása is kétségessé válik.

Óriási botrányt próbálnak kavarni a nacionalista érzelmekre ráhajtó lapok a kolozsvári tévéstúdió múlt szerdán sugárzott műsorából, amelyben Szőcs István megkérdőjelezte a dák-római folytonosság elméletét. Az alaphangot a Ziua ütötte le, majd felébredtek a teljesen helyi lapok is. Egyikük olyan vészharangkongatásba kezdett, hogy az a bizonyos tévéadás javasolta Erdély visszacsatolását Magyarországhoz. Most?! Alapszerződéssel és NATO-csatlakozási tervekkel?
A Ziua lázítóan felsikoltott, hogy a „felháborító történelemhamisítás” az adófizetők pénzén történt. Ezt a kolozsvári magyar tévések közvetlenül az adás után a kollégáktól is megkapták. Ilyenkor hiábavaló az érvelés, hogy a romániai magyarok is adóznak. Előjön a másik ütőkártyával a Ziua, hogy az adás a magyarokat a románok ellen uszította. Miért? Talán úgy képzelik, hogy eddig a romániai magyarok vakon hittek az utólag megírt 2057 éves krónikában?
Azt a szerdai adást – mint a kolozsvári stúdió minden műsorát – az egész ország láthatta. Mégis a provinciális nacionalizmus kavart belőle botrányt. Vajon miért? A bukarestiek valamivel többet tudnak a témáról? Nem kerülte el a figyelmüket az az éjszakai tévéadás, amely szintén az adófizetők pénzén kérdőjelezte meg a kontinuitás-elméletet?
Román történészek négyszemközt már Ceauşescu idején jósolgatták, hogy egyszer eljön az idő, amikor ki kell mozdulni a ellentmondásos legendázásból, nem érdemes folytatni a leégéssorozatot a nemzetközi történész-találkozókon. Természetesen akkor még nem lehetett lépni, amikor egy ember írta a történelmet (is). Az egyéni kezdeményezés csak arra szorítkozhatott, hogy minél elfogadhatóbb magyarázatot keressenek például arra az ellentmondásra, miért élnek románok ott is, ahova rómaiak kíváncsiságból sem látogattak el. Erre készült az elmélet az erdélyi népbölcsőről, ahonnan a kialakuló románság egy része folyamatosan áttelepült a Kárpátokon túlra. És ezzel megalkották az újabb ellentmondást: a történelem folyamán mindig Moldvában volt nagyobb a születési arányszám. Tehát a ritkább népesség tölt fel sűrűbben lakott területet? És mivel magyarázható az, hogy az erdélyi nyelvjárás nem exportálódott Moldvába? Miért maradt uralkodó a keleti, lágyabb szlávos befolyás a Kárpátoktól keletre, és miért szerbesebb a román szavak hangzása Erdélyben?
Az éjszakai tévéadásban, amelyben román történészek kifejezték kétségeiket a kontinuitás-elmélet tarthatóságában, a kérdések annyira élesen vetődtek fel, hogy a Caritas óta hírhedt, de kétségbevonhatatlanul jó képességű műsorvezető, Mihai Tatulici feltette a fájó kérdést: holnaptól meg kell változtatni a történelemkönyveket? Nem – mondták határozottan még azok is, akik a legtürelmetlenebbül sürgetik a tudományos történelemszemlélet meghonosítását. Az túl nagy megrázkódtatás lenne a népnek – hangzott a román történészek éjszakai állásfoglalása –, de a fiatalokat fel kell készíteni, hogy nem egészen úgy történt, ahogyan nagyapáiknak, apáiknak tanították.
Valóban értelmetlen tovább ragaszkodni egy olyan elmélethez, amely több hasznot nem hoz. A folytonosság bizonygatása elérte célját a két világháborút lezáró békeszerződések idején, további területszerzésre nem alkalmas. Most ezen a téren bármilyen más elmélet kudarcot vallana. A román-ukrán alapszerződés nélkül is. Viszont, ha ország-világ előtt kiderülne, hogy folytonosság márpedig nincs is, a térképen az sem változtatna semmit. Nincs az a földi vagy égi erő, amely többségi lakosságot elszakítana anyanemzetétől pusztán azért, mert ősei nem az adott területen éltek. A kontinuitás-elmélet feleslegessé vált, és Európához közeledve egyre több gondot okoz a román történészeknek. De valóban nehéz megválni tőle. Képzeljük el, ha az utóbbi 150 évben egy legenda alapján magyarázták volna származásunkat, mennyire felháborítana az aranyszarvas kétségbevonása.
Talán Szőcs István véleményére sem kavartak volna botrányt, ha éjszaka, félig-meddig négyszemközt hangzik el. Úgy még talán be is segítene a kontinuitás-elmélet felváltásába. De a kolozsvári stúdió magyar szerkesztőségének nincs éjszakai adása.

Nagy a felháborodás Iliescu környezetében: hogyan merészelte azt mondani Victor Ciorbea miniszterelnök Brüsszelben, hogy most történt meg a szovjettelenítés, amikor az több mint 30 évvel ezelőtt bekövetkezett?! A mostani kormányzatot és külpolitikát nem kevesebbel, mint dilettantizmussal és népgyalázással vádolják, mert tagadni merészeli Gheorghe Gheorghiu-Dej és Nicolae Ceaușescu függetlenségi politikáját.
Tényleg elgondolkoztató az ellenzékbe szorult baloldali párt érvelése. Mert azt nem lehet letagadni, hogy Románia 1962-ben szembeszegült a KGST szakosítási tervével, 1968-ban pedig nem társult a prágai tavasz elfojtásában a Varsói Szerződés tagállamaihoz.
De ha ilyen nagy volt a függetlenség Moszkvától, akkor Pacepa kilógása után miért csuklott össze az egész keleti kémhálózat? És 1989 decemberében Ion Iliescu miért telefonált Moszkvába, hogy ne tessenek izgulni, csak mi vagyunk?
Valójában az történt, hogy Romániára 1962-ben egészen más munkamegosztási tervet sóztak rá. Az akkori párt- és államfőtitkár látszólag elutasította a mezőgazdasági termelés felfuttatását és titokban elfogadta az energiafaló, környezetromboló nehézipari ágazatok kiépítését. Árukapcsolásként megkapta a fekete bárány szerepét is, ami azt jelentette, hogy minden látványos alkalommal visszapofázott a Szovjetuniónak, és ezzel erkölcsi hitelt szerzett Nyugaton. Hogy ez a „függetlenségi” politika milyen következményekkel járt? Mennyivel jobb a veszteséget termelő ócskavashalmaz, mint a szakosított mezőgazdaság? És lehet-e erkölcsös a tartózkodás egy bársonyos szocialista demokrácia leverésétől, ha idehaza a legkeményebb ázsiai kommunista diktatúrát honosították meg?
A legnagyobb kárt Nyugat megtévesztésével okozták a román kommunista vezérek. Pacepa kilépésekor a „bátor függetlenkedőről” kiderült, hogy éppen úgy esernyőt csap a hóna alá, amikor Moszkvában esik az eső, mint a Varsói Szerződés többi államfője. De az önállóskodás megjátszása enélkül is nyílt titok volt, hiszen Nyugatnak szintén megvolt (megvan) a maga kémhálózata, sőt – ritkán adódik újdonság a Nap alatt – a már ismert módszerrel időnként kivált a csoportból egy-egy fekete bárányként viselkedő ország, amelynek „gazdasági ügynökeit” nagyobb bizalommal fogadták (fogadják) a keleti fővárosokban. Ilyen beépült embereknek bizalmasan megsúghatták a bukaresti exkluzív golfpályákon, hogy mi a dörgés, és akkor nagyon is érthető a NATO mostani elvárása: mentesíteni kell Romániát a KGB befolyásától, függetlenül attól, hogy a KGB-t most másként hívják és a Román Hírszerző Szolgálatnak is más volt régebb a neve.
Victor Ciorbea tehát nagyon is szakavatottan biztosította nyugati partnereit arról, hogy 1996 novemberétől állítható bizonyosan Románia szovjettelenítése.
Természetesen senki sem gondolhatja komolyan, hogy ez a folyamat a sikeres választások pillanatában véget is ért. Egy államapparátus nemcsak kormányból, miniszterekből, osztályfőkből áll. Amit a miniszter elintézne, azt megakadályozhatja a kapus. A korábban szovjet szellemben kiképzett emberek tovább dolgoznak, ezt bizonyítja a kormányzat bizonyos kezdeményezéseinek gátlása alacsonyabb szinteken. Mint például a Bolyai Egyetem újralétesítésének akadályozása. Ez módszereiben visszavezethető a Lomonoszov Egyetem hagyományaira: a nagy Szovjetunió minden fia megtalálta ott a helyét, ha megtanulta a munka közös nyelvét, és természetesen a jogra is oroszul felvételizett... Vagy ott voltak azok a hatalmas ifjúsági munkatáborok, amelyekre a kontinensnyi ország minden részéből toboroztak részvevőket azzal a kimondott céllal, hogy az orosz nyelv összekovácsoló erejével szilárdítsák a szovjet ifjúság multikulturális egységét.
A szovjettelenítési politika teljes sikerét tehát akkor ünnepelhetjük, amikor a Román Hírszerző Szolgálat nem a „szeparatistákat” leplezi le, hanem azokat, akik nem tudnak, vagy nem akarnak szakítani szovjetizálási – sokoldalú szocialista kifejezéssel: homogenizálási – törekvéseikkel.