Nits Árpád

Elképesztő, mennyi gondolkodó bukkant fel, miután az egyedüli nagy gondolkodó eltűnt. Vajon mire gondolnak, amikor azt mondják, „én úgy gondolom...”? Az első gyanúnk az, hogy ismét a román nyelvből tükörfordítással kölcsönvett nyelvi fordulattal, helyesebben töltelékkel van dolgunk. De a feltételezés elesik, mert a visszafordítás nem működik. Ha románul kezdenénk „úgy gondolni”, szavaink olyan idegenszerűen hatnának, mint a Bukarestben nemrég megtelepedett közel-keleti nagykereskedőké. Hogy szót értsünk román beszélgetőpartnereinkkel, vissza kellene térnünk a megszokott formulákhoz: azt hiszem, úgy vélem, véleményem szerint stb.
Akkor hát hol az „úgy gondolás” forrása? Angol politikussal készült tévéinterjú segített a felfedezésben. I think so – mondta az alany, én úgy gondolom – fordította a szerkesztő. Áhá! Még nagyobb meghökkenést okozott egy hasonló interjú, amelyet román tévészerkesztő készített: I think – mondta egy amerikai polgár, amelyet a szerkesztő természetes könnyedséggel így fordított le: az úr úgy véli...
Hiába na, a magyar nyelvterület fél lépéssel közelebb van MacDonald világához, a frankofón pedig szívesebben kölcsönöz a latin nyelvektől.
Ezek után azt kellene kikutatni, honnan veszik egyesek a fogalmazást. (Az elnök „úgy fogalmazott”, válaszában a társelnök „így fogalmazott” stb.) Utána pedig a soron következő többi „szabatos” tükörfordítás nyomába eredhetnénk, meg sem állva az Óperenciás-tengerig.

Valami új világrend felépítéséről állapodott meg Borisz Jelcin Mao jelenlegi utódjával, és ettől többen berezeltek: mi lesz, ha a Kis-Szovjetunió és a Nagy-Kína elássa a csatabárdot, és megalakítja az új Varsói Szerződést, pekingi központtal? Sokan máris, vagy megint emlegetni kezdték az ezredfordulóra világvégének megjövendölt sárga veszedelmet. A kataklizmát úgy képzelik el, hogy Oroszország és Kína egyesült erővel megtámadja a NATO-t, amely nem tartóztathatja fel a hatalmas embertömeget, ellencsapásra pedig azért lesz képtelen, mert ez az új félelmetes katonai tömb hatalmas lakatlan területtel is rendelkezik, ahol könnyű elrejteni a katonai bázisokat.
Néhány évtizeddel ezelőtt, amikor Kína nemcsak a Szovjetuniónak, hanem az egész világnak külön-hidegháborút üzent, katonaközgazdászok különös összefüggéseket mutattak ki. Ha Svédország történetesen Kína szomszédja lenne, aggodalomra akkor sem volna oka, mert fejlett technikájával, gombnyomásra szerkezetváltó iparával két nap alatt olyan hadi potenciált állít elő, amelyet Kína további sok évtizedes kínlódással sem képes kiegyenlíteni.
Hogy azóta Kína atomhatalommá vált? A Szovjetunió pedig a világ második atomhatalma volt? És ha a kettő összeadja atomhatalmát? Ez is csak számháború. Mint ahogy nem a közlegénység létszáma dönti el egy mai háború kimenetelét – a gyalogságé csak az utószó, vagyis a szétvert terület elfoglalása – épp úgy a robbanótöltetek és a hordozórakéták száma sem elég a papírforma kiszámításához. Ha még emlékszünk, a NATO és a Varsói Szerződés közötti fegyverkezési verseny azzal ért véget, hogy hevesen tiltakoztunk az űrpajzs kifejlesztése ellen. Mert „mi” arra nem voltunk képesek, és így a „mi” atomütőerőnk használhatatlanná vált. Nagyon valószínűtlen, hogy a csodafegyverekkel foglalkozó nyugati tudósok és technikusok azonnal kivették fizetés nélküli szabadságukat, amint összeomlott a keleti katonai tömb. Fejlett kémhálózat nélkül is biztosak lehetünk abban, hogy a Svédország területéhez és lakosságához mérhető fejlett nyugati országnak most nem két napra, hanem csak néhány órára volna szüksége Volvo-gyárainak átállítására hadiüzemelésre. És hátha még egy olyan katonai tömb tagja, amilyen a NATO! Akkor bizony a Közép-Ázsiából elindított, a kulturális forradalom vívmányaiban, értsd: háztáji kohókban gyártott atomtöltetek úgy járnának, mint az alma: nem esnének messzire fasilójuktól.
Persze, nem szabad lebecsülni az atomveszélyt. Az valóban fenyegeti az emberiséget, de nem azért, mintha fennállna két atomhatalom összecsapásának lehetősége. Ahogy pillanatnyi hatalmi zavarban Albánia kaszárnyáiból széthordták a puskákat, ugyanúgy bekövetkezhet az atomfegyverek bevetése kisebb bankrablásoknál, selyemfiúk egymás közti leszámolásában stb. Már vannak ilyen jelzések, hogy a hasadóanyagok a felezési idejüknél gyorsabban fogynak, mert lopás tárgyát képezi minden, ami megmaradt a szocialista közvagyonból. Házi használatnál „magasabb rendű” célt manapság nem is szolgálhat a gazdaságilag elmaradott országok fegyverzete – legyen az klasszikus, nukleáris, esetleg lézertechnikás. Ezért éppen a csóró országok érdekében kellene felgyorsítani az általános leszerelést, nehogy fegyvereik ellenük forduljanak.
Visszatérve a hatalmas embertömeggel kapcsolatos félelemre, hát annak van némi alapja. Természetesen nem háború esetén, hanem békeidőben. Mint például most. Ugye, alig múlik el nap, hogy Budapesten ne ropognának keleti érdekcsoportok fegyverei, más napokon, a változatosság kedvéért kínai éttermekben robbannak bombák, amelyek szerencsére nem sugárveszélyesek – egyelőre. Nem is győzünk eléggé csodálkozni, hogyan jutnak át a határon ezek a bombák és a bombázók, amikor nekünk egyre nehezebb negyedévenként átutazni, és legalább egy játékpisztollyal megörvendeztetni rokonaink, ismerőseink szintén pukkantós kedvű gyermekeit. Ha véletlenül átsurranunk a határon anélkül, hogy a hazai biztosítókat félhavi fizetésünkkel hízlaltuk volna, akkor az első útkereszteződésnél megbüntetnek és megvámolnak, hogy legközelebb menjen el a kedvünk a furikázástól. Meg aztán – bár senkinek sem tanácsoljuk a kitelepedést – azt is furcsállhatjuk, hogy maholnap több az ázsiai magyar állampolgár, mint a Magyarországon letelepült erdélyi magyar. Így nem is kell szétverni a hadszintért és jöhet a gyalogság.

Következetesen úgy jelenik meg az RMDSZ szövetségi elnökének a neve a Ziuában, hogy Marko Bella, pedig a lapnak magyarul beszélő munkatársai is vannak. Bár sajtóhibát nekünk sem kell a szomszédoktól kölcsön kérni, őszintén szégyenkeznénk, ha államelnökünket átkeresztelnénk Emma Constantinescunak. Hacsak nem a hecc kedvéért tennénk...

Korszakunk egyik legostobább találmánya az útadó. A matricák nyomtatási költségét, a hamisításukkal járó kárt, a bliccelők lefülelésére beindítandó rendőri tevékenységet és az új adófajta bevezetését követő sok egyéb kiadást annak kellene fizetnie, aki kitalálta.
Az útadó a harmadik adófajta ugyanarra a célra. Útadó lényegében az évi autóadó is. Mert mi másra költenék, ha nem útjavításra? Csak nem a pénzügyi hivatal fenntartására? Ha igen, akkor volna egy ötletünk: szüntessék be az adót és az adóhivatalt, és akkor még nyerésben is leszünk, mert az adóbeszedő elmehet valami hasznos munkát végezni. Vajon miért nem emelték az eddigi autóadót az útügyi miniszter kívánságának szintjére? Restellték? Ugyan! Adókivetés dolgában csak a mindenkori ellenzék képes szemérmességet tanúsítani, de utóbb mindig kiderül, hogy színleli.
A másik útadó a benzin árának egy része. Minden üzemanyagáremeléskor benyújtották a különböző számlákat, hogy az önköltségen felül mire kell még befizetni, amikor tankolunk. Miért nem csapták hát most is a benzin árához az útadót? Megmondták volna, hogy né, gödrösek az utak, javításukra nem telik az évi autóadóból és a benzin árából e célra lecsíphető pénzből. Megértenénk, mert apránként könnyebb kiadni havi fizetésünk nyolcadát, vagy negyedét, sőt igazságosabbnak tartanánk, hogy mindenki annyit pótoljon az útjavításba, amennyi utat használ.
Bár tudjuk azt, hogy pihent agyúak számítása szerint egymillió személygépkocsi képes akkora kárt tenni adott útszakasz burkolatában, mint egy nyergesvontató egyszeri elhaladással. Kik hát az igazi aszfaltbetyárok? Miért nem a nagy útkoptatóktól követelik a javítási költségeket? A személygépkocsi-tulajdonosoktól esetleg az új utak építéséhez követelnének némi hozzájárulást. Még tulajdonosoknak is éreznénk magunkat, mint hajdanán. Vagyonunkat, a biztonság kedvéért, még egyszer megvásárolnánk majd az autópálya-díjakkal... Szóval, ezek olyan bonyolult dolgok, hogy ne is firtassuk, inkább fizessünk.
De hogy egy ütött-kopott IMS gazdája másfél milliót pengessen le útadó fejében, míg azok az újgazdagok, akik 1999 köbcentis, turbós, hengerenként hatszelepes motorjaikkal sepernek le mindenkit az útról, mindössze 100 000 lejjel pótoljanak be Traian Băsescu minisztériumának költségvetésébe, az enyhén szólva akkora méltánytalanság, amekkorát a sokoldalúan fejlett szocializmus és a vadkapitalizmus együttesen sem lenne képes kitalálni.
Mondhatná valaki: nem volna helyes az sem, ha soron kívül drágítanák a benzint, mert az újabb áremeléseket eredményezne. Minden árut szállítani kell, ugye, meg a vállalkozók, bankárok, igazgatók stb. furikázását is beépítenék a termékek árába. Na és? Az útadót talán nem fogják megfizettetni a fogyasztókkal?

Tizenegy kolozsvári parlamenti tagot hívott megbeszélésre szombatra a polgármesteri hivatalba Aurel Coltor, az 1989. december 21-i forradalmi események mártírjai hozzátartozóinak, sebesültjeinek szervezete nevében. Megjelent Titus S,uteu szenátor és Kónya-Hamar Sándor képviselő, majd a találkozó vége felé megérkezett Iuliu Păcurariu képviselő is. Bár a hatalmi többségben különböző pártszíneket viselnek, abban egyetértettek a rendezvényt kezdeményező szervezettel, hogy háború után túl sok a hős, az 1992-ben, 1994-ben, sőt, még később megalakult forradalmár szervezetek ezrével ontják a „hitelesített” forradalmár dossziékat, amelyeket egy országos bizottság még napjainkban is elfogad. Így kerültek és kerülnek a kedvezményezettek sorába olyanok, akik a barikád ellenkező oldalán álltak, vagy jobbik esetben az ágy alatt reszketve drukkolták végig a véres eseményeket.
Akiket valóban súlyos kár, pótolhatatlan veszteség ért, azok zöme mély nyomorban tengődik, míg a későbbiekben felbukkant forradalmárok, akiket semmilyen kár nem ért, nem restellnek kárpótlást igényelni. Teljesen indokolatlan, hogy egyesek ne fizessenek adót csak azért, mert 1989. december 22-én, amikor Kolozsváron a megtorló hatóság meghunyászkodott, meg mertek mutatkozni a nyilvánosság előtt.
A mártírok hozzátartozói és a sebesültek kérték az utólag megalakult forradalmár szervezetek működésének beszüntetését, a kárpótlás folyósításának megállítását azok esetében, akik nem szenvedtek a forradalmi események során. Ha nagyon a forradalmárok oldalán érzik magukat, álljanak be az ő szervezetükbe tiszteletbeli tagnak, amely erkölcsi elismeréssel, oklevéllel jár, de nem anyagi előnnyel.

Iuliu Păcurariu hétfőn a helyi sajtó népes és az országos napilapok szórványos képviselete előtt bejelentette, hogy Victor Mărincas, ezredes, Kolozs megyei rendőrparancsnok 1989. december 21-én három alkalommal kért engedélyt fegyverhasználatra a tüntetők ellen. Erre bizonyíték a megtorló központ és a rendőrtiszt akkori rádióbeszélgetését rögzítő magnószalag, ha pedig azt időközben eltökítették, akkor tanúkkal bizonyítja állítását. Ha fel- vagy bejelentésére a belügyminiszter nem indítja meg a napjainkban megszokott eljárást, hamarosan parlamenti interpellációban hívja fel a figyelmet a problémára.
A Demokrata Párt képviselője ez alkalommal ismertette nézeteit az RMDSZ költségvetési támogatásával kapcsolatban is. Az RMDSZ, mint kulturális tömegszervezet, tagjainak száma arányában pénzügyi támogatásban részesül. De mivel képviselői vannak a parlamentben, politikai jellegű tevékenységét is finaszírozzák a költségvetésből. Probléma csak abból adódna, ha a különböző pénzeket az RMDSZ összekeverte: választási kampányra fordított kulturális célra kapott pénzösszegeket, vagy fordítva. Ennek ellenőrzése a Számvevőszékre tartozik, annak firtatása azonban nem, hogy az RMDSZ miért kapott kettős minőségének megfelelően költségvetési támogatást – jelentette ki Păcurariu, aki a képviselőház pénzügyi szakbizottságának tagja. Úgyszintén ilyen minőségében nyilatkozott arról, hogy Ioan Sima hiába bizonygatta ártatlanságát egy teleferében. Mint bankelnöknek nem volt joga ahhoz, hogy bizonyos ügyfelei fedezet nélküli folyószámláiról számlákat fizessen ki (mellesleg: 30, illetve 10 millió dollár összegben) utólag jóváhagyott hitelekből.

Kisemmizettség érzése helyett örömmámor kellene hogy dagassza keblünket: egyetlen Bolyai Egyetem helyett kapunk másfelet. Vagyis lesz egy önálló magyar egyetem, még az RMDSZ-nek sem mondták meg, hogy hol, de nyugodjunk már meg, mert benne van a koalíciós szerződésben, és megmarad a Babeş,-Bolyai multikulturális egyetem is, amelynek fele, legalább a nevében, magyar.
Ez a stika miért nem jutott senkinek sem eszébe a kolozsvári magyar konzulátus hasonlóan heves ellenzése során? Azzal kapcsolatban is mondhatták volna, hogy Funarék tiltakozása miatt bárhol másutt lehet tiszta magyar konzulátus, például Fălticeni-ben, kárpótlásul pedig Kolozsváron lesz egy multikulturális konzulátus, csak már legyen csend, mert meghallja a NATO. Ezek után mint a csuka, úgy hallgatott volna mindenki, akit ilyen mesékkel lóvá lehet tenni.
Ugyanígy etethetnének a többnyelvű helységnévtáblákkal. Ott, ahol magyarok is laknak, legyenek multikulturális táblák, természetesen csak román nyelven, amelyet ebben az országban mind a tizennégy multikulturális kisebbség megért, másutt pedig, ahol a kétnyelvű táblákhoz nincs infrastruktúra, vagyis település, ott akár tiszta magyar nyelvű táblák hirdethetik a pusztaságot.
És ha az ilyen huncutságok ellen egyházfők és diákszövetségi vezetők levélben, illetve kormányhatározat-tervezetben tiltakoznak, akkor a politikusok megmagyarázzák, hogy a jelenlegi konstellációban a multikulturális helységnévtábla az elérhető maximum, és aki a semmit nem becsüli, a kicsit sem érdemli.

Különös cikket közölt Bíró Béla a Brassói Lapokban, a Romániai Magyar Szó pedig átvette „a szöveg fontossága okán”. Miért fontos az a „szöveg”? Ezt az RMSZ-szerkesztő megjegyzésének szűkszavúsága miatt az olvasónak kell megfejtenie.
A cikk megvalósítást könyvel el. A „román demokrácia normalizálódásával párhuzamosan... a mi kis magyar demokráciánk is érlelődik” – jelenti ki már a bevezetőben a szerző, és a világra szóló sikert a Bolyai Egyetem körül kibontakozott vitákból hámozza ki. Míg – jelzi – „néhány évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna, hogy olyan szent dologról, mint a magyar egyetem, egyáltalán vitázni lehessen”, addig „a mai viták azt a katasztrofális esélyt segítenek elkerülni, hogy egy hebehurgyán összetákolt magyar egyetem” tehetségtelen, fantáziátlan, kicsinyes, unalmas és tájékozatlan szakemberek garmadáját zúdítsa a romániai magyar társadalomra.
Ennek a „szövegnek” a fontossága tehát ugyanaz, ami a kötélről való csevegés jelentősége akasztott ember házában. Mert immár mindenki számára világos, hogy Romániában nincs politikai akarat az önálló magyar egyetem engedélyezésére, és a Bolyai Egyetem létjogosultságát sorainkban megkérdőjelezők erről még el is terelik a világ figyelmét, azt a látszatot keltik, hogy a romániai magyarság véleménye ebben a kérdésben megoszlik. Aki pedig önként mond le valamely jogáról, azt a legkönnyebb kisemmizni – örökre.
Milyen is volt a közhangulat néhány évvel ezelőtt, amikor „elképzelhetetlen lett volna” ilyen szövegek fontosságának a méltatása? Az Erdélyi Napló akkori szerkesztői kipróbálták. Interjúsorozatot kezdeményeztek Hajdú Győzővel, akinek szintén eredeti, a romániai magyarság hangulatától olyan eltérő mondanivalója volt, hogy az önálló magyar szervezet jó, de jobb lett volna meg se alakítani, és ha már van, legalább ne követelőzzön, mert csak együtt-împreună stb. Az olvasók azonban megakadályozták a második rész közlését, mondván telefonon és írván sajtólevelekben, hogy ha az újság átveszi a Hajdú-szagot, tovább nem hajlandók pénzt áldozni rá. Azok a forradalmi idők valóban elmúltak. Most már vághatjuk magunk alatt a fát, mert „érlelődik” a mi kis demokráciánk. Vagy belefáradtunk a Hajdú-szag elutasításába.
Ha már eljutottunk „fejlődésünk” e magas fokára, meg kellene követni Hajdú Győzőt. Sőt, Fúró Gyulát is fel kellene kérni, engedélyezze a hét év során a România Mare című hetilapban közölt életművének megjelentetését magyar lapokban. Szintén fontos szövegként. Ténykedésük kevésbé kártékony, mint mai utánzóiké, hiszen ők akkor szokták meg a hajbókolást a többségi nemzet előtt, amikor az volt az egyedüli államvallás. Most nem kötelező a kisebbségi öncsonkítás, nem kell megalázkodással kicsikarni a többségi cenzor jóindulatát, aki ilyesmire adja a fejét, az meggyőzőbb, mert önszántából és önzetlenül teszi. Illetve, ki tudja?... A Hajdú családnak szépen jövedelmezett az, hogy nem szerettük a szagát. Adjuk össze az Együtt–mpreună hetilap kiadására folyósított mecénási és költségvetési összegeket, Böbe budapesti kultúrigazgatói fizetését, ugye, jóval több jön ki érlelődő demokráciánk valamely független lapjánál éhbérért kulizó szerkesztő jövedelménél. Fúró Gyula is annak köszönheti szenátori fizetését és dollárban folyósított strasbourgi napidíját, hogy számunkra kellemetlen szagú meglátásaival hiába kopogtatott volna a romániai magyar szerkesztőségekben. Ezek a kövületek megvetésünk bizonyítékait lobogtatva kértek menedékjogot kenyéradóiknál, Vadim Tudornál és Adrian Păunescunál.
Úgyhogy talán nem is baj, hogy belefáradtunk bizonyos szagok kiszimatolásába és elkülönítésébe. Legalább többé senki sem mellékelheti benyújtott számláihoz a romániai magyarság elutasítását. Ezeknek az ún. demokratikus véleményeknek különben sem volna súlyosabb következményük. A világ tapasztalja, hogy nálunk véleménynyilvánítás címén egyesek olyan aknamunkát fejtenek ki, hogy a közel-keleti csata ehhez képest mérsékelt platformakció. Az öncsonkítási törekvéseket könnyűszerrel semlegesíteni lehetne, ha a romániai magyarság hiteles képviselője eléggé nyomatékosan és minden alkalommal leszögezné, hogy a látszat csal, vagyis szándéka ellenére fosztják meg egy jogától, az önálló Bolyai Egyetemtől.