Nits Árpád

Bukaresti jól értesült körökben pontosan látják a Román Nemzeti Egységpárt mostani háztömb körüli kirúgósdijának a célját. Abból indulnak ki, hogy miért éppen most sikerült kibillenteni pozíciójából Funart, az RNEP-ideológia megtestesítőjét és sugárzóantennáját. Mi változott az előző próbálkozásokhoz képest?
Az 1996. novemberi választások nyomán az RNEP számára lezárult egy szakasz, és belátható időn belül nem remélhet megrendeléseket a korábbi szövetségesektől. Az új hatalomnál Funarnak volt egy beváltatlan számlája, az elnökválasztás második menetében Emil Constantinescura szavaztatta híveit, de ez a piros pont értéktelen. Az új kormánykoalícióban senki sem büszke Funar barátságára, külföldön meg pláne: megvetően letagadják.
A RNEP-nek nem maradt más hátra, meg kellett változtatnia fizimiskáját, ha a hatalom közelébe akar férkőzni. Ezzel az érvvel győzték meg a megyei fiókszervezetek vezetőit, kivéve a kolozsváriakat, a marosvásárhelyieket és a nagyváradiakat, akiket nehéz kimozdítani az észak-erdélyi sérelemhánytorgatás gyakorlatából. Ezért ezek a szervezetek valószínűleg alapos fiatalításnak néznek elébe.
Hogy az ideiglenes elnök, a temesvári (!) Valeriu Tabără lesz-e Funar utódja, azt senki sem meri megjósolni. A hadicsel kivitelezője kiérdemelné a tényleges pártelnöki tisztséget, de talán a párt szempontjából jobb lenne, ha az RNEP tisztségében megerősített elnökét úgy helyezhetnék el időben és térben, hogy az illető nem Funar, hanem Tabără utódja. A kétszeres névváltoztatás nem mai találmány tájainkon... Ez azonban egyelőre másodlagos jelentőségű kérdés. Az országos értekezletig az RNEP lázas propagandatevékenységgel igyekszik bizonygatni, hogy felhagyott a nacionalista hisztériával, csak annyira nemzetieskedik, amennyire egy modern liberális pártnak ez jól áll. Vagyis átcsap önmaga ellentétébe, kozmopolitába.
A szenzációs mutatvány kísérletét nem kísérik különösebb kétkedések, mi több, a kormánykoalícióban lévő liberális csoportok kíváncsian kivárnak. Ha Tabără előrejelzései beválnak, vagyis ha az RNEP végérvényesen megszabadul Funartól és rémhírgerjesztő politikájától, lehet szó róla, hogy elismerjék liberális tömörülésnek. Eggyel több vagy kevesebb – nem gond. Akkor pedig az RNEP parlamenti tagjainak kormánytámogató szavazatait az új hatalom nem fogja szégyellni, mi több, a NATO-ban és az Európai Unióban is büszkélkedni lehet egy újabb liberális színezetű párttal, amely az ellenzéki padsorokból átült a jobb oldalra, és így az ország és egyben a térség politikai stabilitásának egyik pillérévé vált. Úgy majd nem lesz szükség az RMDSZ-szavazatokra a parlamentben, mi több, a kormánykoalícióban sem. Igaz, hogy ehhez meg kell változtatni a koalíciós jegyzőkönyvet, de a politikában ennél gyökeresebb pálfordulások is előfordulnak.
Persze, a Román Nemzeti Egységpárt annyira megalapozta „hírnevét”, hogy nem lesz könnyű elhitetni a világgal megszelídülését, ugyanakkor a kolozsvári polgármester intézkedéseivel még három évig (?) emlékeztetni fogja a közvéleményt, hogy ő az RNEP színeiben vált helyhatósági kiskirállyá. De van idő a színváltáshoz, és az integrációs tárgyalások fel is gyorsíthatják az eseményeket.

Ion Diaconescut alaposan meg akarták izzasztani az Antena 1 stúdiójában azzal a kérdéssel, hogy miért éppen most veszik elő Mihály király hazaköltözésének problémáját. A parasztpárti fővezér előbb megpróbált kisiklani a szorongatásból, mondván, hogy nem ők kezdeményezték a jogtalanul elvett állampolgárság visszaadását, hanem ez értelmiségiek egy csoportja, de az áthárítás nem működött. A hírszerkesztő bemondót túlságosan sarkallta a szakmai vagy más jellegű makacsság, és többször is megismételte a kérdést: Jó, de miért éppen most?
A hangsúlyban benne volt az ország egész mostani nyomora a 15 dolláros minimálbértől a holnapi bizonytalan 5 dollárosig, de Ion Diaconescu nem esett kétségbe. Könnyedén szerelt: ha valami nem törvényellenes, akkor az soha sem lehet időszerűtlen.
Tanulhatnánk tőle, amikor arra a kérdésre kell válaszolni, hogy miért éppen most vetjük fel a Bolyai Egyetem ügyét. És mivel a mi politikusainkat átlag háromszor több ismételt keresztkérdésnek vetik alá, ellenérvként meg lehet kérdezni: mikor volt vagy mikor lesz ebben az országban olyan időszak, amikor éppen más van és nem éppen most?

A Kolozsvári Magyar Diákszövetség kezdeményezésére tegnap a kolozsvári főtéri római katolikus plébánia imatermét zsúfolásig megtöltő érdeklődők jelenlétében kerekasztal-megbeszélést tartottak az önálló magyar egyetem témakörében. A meghívásnak az RMDSZ csúcsvezetősége részéről eleget tett Markó Béla szövetségi elnök, Takács Csaba ügyvezető elnök, Kötő József művelődés-, vallás- és oktatásügyi ügyvezető első alelnök, Székely István önkormányzati ügyvezető alelnök. Tőkés László tiszteletbeli elnök az országtól távol lévén, Tolnai Miklós püspöki tanácsost kérte fel a kezdeményezést köszöntő levelének felolvasására, amelyre mindjárt azután sor került, hogy Kiss Olivér KMDSZ-elnök megnyitotta az összejövetelt.
A tiszteletbeli elnök azért is fontosnak tartotta a vitát, mert szerinte aggodalomra ad okot az RMDSZ operatív vezetésének néhány állásfoglalása. Tőkés László ugyanakkor keserű iróniával bírálta a célzatos közvélemény-kutatásokat, valamint azokat a véleményeket, amelyek az önálló magyar egyetemi intézmény szükségességét megkérdőjelezik. Mint levelében írta, amit máskor a hatalom tiltott meg a romániai magyarság számára, annak kivitelezését most egyesek belülről akadályozzák.
Dani László, a vitavezető elnökség tagja, kifejezte tiszteletét a püspök úr iránt, de megjegyezte, hogy nem kívánnak „a sajtóban gerjesztett vitában részt venni, folytatni az alpári hülyéskedést”. Ezután Kovács Lehel, a KMDSZ tanügyi alelnöke ismertette a kerekasztal-megbeszélés tervezett forgatókönyvét, majd sor került az elvi vitaindítókra.
Az első előterjesztő, Balázs Sándor kijelentette, hogy nem ért egyet Dani László jelzőjével, az állítólagos alpári vitában komoly egyetemi tanárok is részt vettek, és bár a diákvezér jelezte, hogy senkit sem akart megbántani, az előadó nem titkolta: sértve érzi magát. Ezután rátért mondandójára, a történelmi analógiára, amely kitapintható a Bolyai Egyetem háború utáni megalakítása és a mostani újraalakítási folyamat között. Mint mondotta, 1945-ben azért hozták létre az önálló magyar egyetemet, hogy majd a békeszerződés aláírása után, bizonyos idő elteltével megszüntessék. Most az euroatlanti beilleszkedés a cél, tehát nagy figyelmet kell fordítani a jogi garanciákra. Juhász Tamás a protestáns teológia tapasztalatából azt a tanulságot tárta az egybegyűltek elé, hogy kezdeti szerény eszközökkel is fel lehet nőni a korkövetelmények színvonalára. Selinger Sándor a budapesti Gábor Dénes Műszaki Egyetem távoktatási hálózatát ismertette. Mint mondotta, 40 városban – ebből öt erdélyi városban – van központjuk. Ezek eredményes működése azt bizonyítja, hogy a Bolyai mellett más oktatási intézményt is el lehet képzelni. Asztalos Lajos nemzetiségi egyetemek létrehozását ismertette a Franco utáni Spanyolországban, olyan kisebbségek esetében, amelyeknek sohasem volt anyanyelvi oktatásuk, sőt irodalmi nyelvüket is csak napjainkban kezdték kiformálni. Az előterjesztés után apró incidens történt. Valaki azt sürgette, hogy térjenek a tárgyra. A vitavezetők, nem értvén a kifogás okát, kis zavar után átadták a szót Kötő Józsefnek, aki az eddigi és a további RMDSZ-stratégiákról beszélt, az RMDSZ-programról, amely egyértelműen és világosan kimondja, hogy meg kell teremteni az önálló, önkormányzatra épülő anyanyelvi oktatási rendszert, az óvodától a főiskoláig. Előterjesztését azzal fejezte be, hogy reméli, ezután több lesz az egyetemépítés, mint a stratégia.
Ezután bejelentették a KMDSZ stratégiatervezetének vitáját (a dokumentumot egy későbbi lapszámunkban vagy a Campusban közöljük). Moldován Béla azzal kapcsolatban javasolta, hogy a jelenlévők fogalmazzanak meg egy felhívást a földkerekség magyarjaihoz. Az első példányt Teller Edéhez küldjék el, aki egész életében síkraszállt az anyanyelvi oktatás mellett. Ezután Markó Bálint, a dokumentumot szerkesztő közösség tagja arra hívta fel a figyelmet, hogy a stratégia vitatható pontjaihoz, változataihoz szóljanak hozzá. Ilyen például az, hogy legyen-e Bolyai Egyetem, jogfolytonossággal, vagy létesüljön új egyetem. A második hozzászóló, Dobai István, azonban szintén elvi szinten közelített a problémához.
Lapzártakor az összejövetel folytatódott, az érdemi vita ismertetésére holnapi lapszámunkban visszatérünk.

Nemcsak a közszolgálati, hanem a Pro tv is élőben közvetítette a miniszterelnöki beszámolót, és így a következő jelenségre figyelhettünk fel: ha a TVR 1-ről átkapcsoltunk a Pro tv-re, akkor azon Ciorbea megismételt néhány szótagot. Ilyenszerű visszhangokat kaptunk: cureaua... ureaua. Ennek oka az, hogy a Pro tv hordozófrekvenciája a műholdig és vissza sokkal nagyobb utat tesz meg, mint a közszolgálati tévéműsor a földfelszíni közvetítőláncon. Aki tehát a Pro tv-n nézte a műsort, szempillantásnyi idővel tovább élt abban a tévhitben, hogy 50 dolláros átlagfizetéséről vissza kell minősülnie 15-20 dolárra. A miniszterelnök szerint csak egy havi fizetésről kell lemondani 1997-ben. Bár igaz lenne!
⁂
Közben az Antena 1 más izgalmas műsort sugárzott: Bara Gyula munkaügyi és népjóléti államtitkárt ültette vitaasztal mellé szakszervezeti vezérekkel. Az RMDSZ bukaresti vezéregyénisége nem kér kölcsön bátorságot a szomszédjától, kifejezésbeli zavarral sem küszködik, hát kertelés nélkül kimondta: szorgalmas népünknek rá kell döbbennie, ha nem dolgozik keményen, nem lábal ki a csávából. A szakszervezetisek hivatalból is azonnal a munkásosztály védelmére keltek, mondván, hogy a dolgozók mostanig is keményen dolgoztak, nem az ő hibájuk, hogy a hatékonyság elmaradt. Bara Gyula a legnagyobb egyetértéssel helyeselt. A Ciorbea-kormány éppen arra törekszik, hogy az emberek ne dolgozzanak feleslegesen: keményen, de ráfizetéssel.
⁂
A Pro tv félidőben kikapcsolódott a kormány sajtóértekezletéből, és meghívta régi ismerősünket, Silviu Brucant, aki jelenése végén kitért vesszőparipájára, a szabad szombat bírálatára. Ilie Șerbănescu a „szaktekintély” magasságából legyintgetett, hogy nem kell arra törvény, az emberek dolgoznak vasárnap is, ha van megrendelés. Hm. Laikusan bátorkodunk felvetni, hogy a dolgozó miért nem keres magának valami elfoglaltságot, ha éppen nincs megrendelés. Például bemegy szombatonként takarítani, vagy a szerszámait, gépét olajozni, karbantartani, hogy amikor jön a nagy megrendelés, legyen jól előkészítve a munkahelye. Meg azért is, hogy ne szokja meg véglegesen az öt és fél napos munkahetet. Múltja és nómenklatúra-védelmező jelene miatt nem mindenki számára rokonszenves Silviu Brucan, de a munkapszichológiára vonatkozó megjegyzését nem kellett volna belefojtani. Lám, a köztisztviselőknek most is volna „megrendelésük” a hétnek mind a hat munkanapjára, mégsem teszik ki önként az új órarendet, hogy félfogadás szombaton is. Inkább elnézik, hogy a dolgozó a csonka munkahét valamelyik napját reggeltől estig hivatali sorbanállással tölti.

Claudiu Mărginean arról a – szerinte – félpolitikai botrányról tájékoztatta tegnap a kolozsvári sajtót, amelyet a Pro tv helyi hírműsora pattantott ki pártjuk egy tagja, Sorin Albăcan segítségével. A valótlan állításokért Mărginean bepereli a Pro tv helyi szerkesztőségét. Ez neki nem sok fejtörést okoz, járatos a pereskedésben, amióta több mint száz eljárást indított a polgármesteri hivatal ellen és negyvenet már meg is nyert.
A legsúlyosabb rágalomnak azt tartja, hogy tolvajnak kiáltották ki, meggyanúsították a párt kampánypénzeinek eredménytelen elherdálásával. Azoknak a pénzeknek java része az ő adománya, de még ezek elköltéséről is pontos kimutatása van. Bogdan Rares,, az egykori kampányfelelős is igazolta, hogy a propagandaalappal ő maga gazdálkodott, azt nem lehet a megyei szervezet elnökétől számon kérni. Ami pedig a választási kampány eredményét illeti, ahhoz nem fér kétség: a ’93-as Liberális Párt a demokratikus ellenzék győzelméért küzdött, és ez teljes mértékben sikerült. Ehhez képest mellékes az, hogy ők nem jutottak be a parlamentbe.
Claudiu Mărginean utalt azokra a kapcsolatokra, amelyek a Pro tv és a Ziua helyi kiadása között van. A bukaresti lap északnyugati kiadójának ő volt a tulajdonosa, most bizonyos okokból visszalépett, és természetesen van elszámolnivalója a bukaresti központtal. De az összeg korántsem rúg 400 millióra, hanem csak 50 milliót tesz ki. Az pedig övön aluli ütés, hogy a Ziua alkalmazottjai bepanaszolták őt a Pro tv-nél – a két munkacsoport majdnem ugyanazon személyekből áll – hogy el van maradva a társadalombiztosítási járulékkal. Köztudomású, hogy a tb-vel el lehet maradni, azt az állam úgyis behajtja, mégpedig súlyos bírsággal. Ezért nem pakol ki olyan információkkal, hogy más lapkiadók mennyivel adósodtak el.

Pánik van az „orosz” piacon. A moldovaiakat elkeserítette a lej bukórepülése. Bevételüket vissza kell forgatniuk dollárba, mert odahaza csak úgy tudják beszerezni az újabb portékát, egységnyi lejre azonban most kevesebb dollárt kapnak, arra pedig kevesebb rugós bicskát, varrógéptűt, japán ébresztőórás rádiót, színes pántlikát stb., stb. tudnak vásárolni, és ha csökken a kínálat, a következő ciklusban még kevesebb lejre még kevesebb dollárt kapnak, arra még kevesebb... és így tovább.
A lágyított mássalhangzós panaszáradatba elnyújtott magánhangzókkal keltenek örvényeket az ellenérvek: csak hagyjuk, nem kell a kereskedőket félteni. Felhalmoztak maguknak elég tartalékot a rossz időkre, míg az alkalmi és ezért olcsóbb árukra vadászó vásárlóközönségüket üres zsebbel érte az újabb katasztrófa. És különben is a kereskedő az első, aki az árait a dollárárfolyamhoz igazítja.
Csak igazítaná – fogja csendesebbre, bizalmaskodóbbra a szavát a Széchenyi tér külső munkatársa. – Megpróbáltuk emelni az árakat, de akkor itt állunk reggeltől estig potyára. És ha ma nem szabadulunk meg a készlettől, holnap még kevesebb a remény. Otthagyják az emberek a pénzüket a krumplinál, a hagymánál, a zöldségnél. Ennek a mesterségnek is befellegzett!

Erdélyi nem hivatalos körútja során Németh Zsolt és Tirts Tamás, a FIDESZ-Magyar Polgári Párt országos, illetve budapesti szervezetének vezető tisztségviselői, országgyűlési képviselők, Mátis Jenő RMDSZ-képviselő meghívására fórumon találkoztak kolozsvári polgárokkal, és előadásokat tartottak, majd kérdésekre válaszoltak a magyar-román kapcsolatok tárgykörében.
Felvezetésében Németh Zsolt kifejezte irigykedését az RMDSZ-re, mert az már kormánytényező, míg a FIDESZ még egyszer sem jutott be a kabinetbe. Később Balázs Sándor kérdésére, hogy a FIDESZ vállalta volna-e az itteni kormányzással járó kockázatot, kifejtette, hogy az RMDSZ-nek meg kellett ragadnia az alkalmat, de ő maga nem dönthetett volna, mert nem ismerte a feltételeket. Az euroatlanti beilleszkedéssel kapcsolatban látja a fáziseltolódást, hallja a hangokat, amelyek még kormányköröktől sem idegenek, hogy Magyarországnak a nemzetrészek eltávolodása miatt sem szabad megelőznie szomszédait, de a FIDESZ-vezér ezt öngyilkosságnak tartaná. Fel kell kapaszkodni a vonatra, majd felsegíteni a szomszédokat is, a határ túloldalán lévő magyarsággal együtt. A romániai változás nyomán örömmel tölti el a hangváltás, az, hogy Adrian Severin a magyar külügyminisztériumi próbálkozások ellenére ragaszkodott ahhoz, hogy ellenzéki pártvezetőkkel is találkozzon, de túlzott optimizmusra nem lát okot, ugyanis a jelenlegi magyar kormány nincs ráhangolva az új stílusú román külpolitikára. Erdélyi tapasztalata az, hogy túl nagy a bizonytalankodás az autonómiával kapcsolatban, pedig nézete szerint a kisebbségi önkormányzat az egyedüli rendezési mód.
Tirts Tamás a 30-40 százalékos reálbércsökkenést kiváltó nehéz gazdasági helyzet elemzése után jelezte, hogy az országgyűlésben mégsem a problémamegoldásra összpontosítanak, hanem a jövő évben esedékes választásokra. Ezt érzékeltetik a Tocsik-szerű botrányok, amelyek szálai magas régiókba vezetnek. A későbbiekben Bucur Ildikó kérdésére válaszolva kormánypárti vezetőket is megnevezett, mondván, hogy nem csak parlamenti mentelmi jogára alapozza bátorságát. A jelenlegi közhangulat egyébként olyan, hogy ha holnap tartanának választásokat, azokat az ellenzék megnyerhetné. Igaz, hogy az nincs felkészülve a győzelemre. Az MDF kettévált, a KDNP személyi és politikai ellentétekkel küszködik, a kisgazdák pedig a 20 százalékot meghaladó esélyükkel nem akarnak szövetkezni. Talán a választási menetek között mégis létrejön a szövetség, mert a FIDESZ városon, a Kisgazdapárt pedig vidéken erősebb.
A FIDESZ nagy fontosságot tulajdonít a magyar-magyar párbeszédnek – ezt Vekov Károly és Mátis Jenő kérdésére fejtették ki a vendégek, jelezve, hogy pártjuknak van távlati összmagyar-elképzelésük. Emlékeztettek, hogy a tavalyi pápai magyar-magyar csúcs is FIDESZ-kezdeményezés volt. A németekkel ellentétben a magyar politikai elit úgy döntött, hogy a környező országokból nem gyűjti jelenlegi területére a nemzetet, fel kell hát készülni a szétszakítottságra hosszú távon. Ebből a problémából azonban nem akarnak választási tőkét kovácsolni – nem is lehet, mert a jelenlegi magyarországi közhangulat a környező országokban élő magyarsággal való törődést nem díjazza, hanem bünteti. Ez válasz is volt egy másik kérdésre: nyugodjunk meg, a kampányban nem fognak odaát olyasmiket mondani, amik miatt itthon szenvednünk kell. Ugyanakkor azt is remélik, hogy nem válik be Eckstein-Kovács Péter, a fórumon jelen lévő szenátor aggodalma, hogy csökken az RMDSZ iránti érdeklődés a magyarországi politikusok részéről, miután az kormánytényező lett. Újvári Ferenc kérdésére pedig, hogy nem lett volna-e üdvösebb, ha 1994-ben a politikai hatalomba visszatérő baloldalt nem legitimálják parlamenti jelenlétükkel, Németh Zsolt az ellenzék aktív szerepére hivatkozott, Tirts Tamás pedig arra emlékeztetett, hogy az ellenzék egymillió választópolgára a politikától való visszavonulást nem vette volna jó néven.
A találkozó után lapunk kérdésére válaszolva Németh Zsolt elmondta, hogy erdélyi útjuk során másutt nem terveznek polgári fórumot, viszont szeretnének találkozni Sepsiszentgyörgyön Birtalan Ákos miniszterrel. A kolozsvári fórum előtt találkoztak Takács Csaba ügyvezető elnökkel, valamint Verestóy Attila szenátusi és Varga Attila képviselőházi frakcióvezetővel. A megbeszélés jó hangulatban zajlott le, kölcsönösen kiemelték annak jelentőségét, hogy az RMDSZ nemcsak a kormánykoalíció, hanem az ellenzék pártjaival is kapcsolatot tart.

Felmért a tévé bukaresti magyar adása is. Arra a kérdésre keresett válaszokat, hogy kell-e nekünk Bolyai Egyetem. Már szinte elsírtuk magunkat, hogy ti is, fiaim, Butusok, amikor rádöbbenhettünk: ez más műfaj. A tévé-interjúk nem százalékokat mutattak be, hanem szegénységi bizonyítványokat állítottak ki. Ha megveszekedett ellenségeink hallották – és értették – volna, könnytől lucskos szemmel kivonulnak a kormányépület elé, hogy életszínvonal-javítás helyett Ciorbea azonnal intézkedjen a teljes körű magyar nyelvű oktatás helyreállításáról (és köztünk legyen mondva: minőségének biztosításáról). Ilyen gyöngyszemek röpködtek az éterben, hogy kitűnő elbánásmódban részesítenek bennünket, meg hogy elnyomtak át minket ide a román szekcióra.
Ez a fajta felmérés azt mutatta ki, hogy igenis, szükség van a Bolyai Egyetemre. Mégpedig sürgősen. Mielőtt másfajta felmérőink úgy elbánásmódolnak bennünket, hogy teljesen elnyomjuk saját magunkat át a munka közös nyelvébe.
⁂
Az a sokat emlegetett anyagi háttér, amelynek hiányában a „hirtelen” létrehozott Bolyai Egyetem sokkal szegényesebb volna, vajon miből állna? Hány kémcső, magyar helyesírási szemléltető és palatábla jönne át a Victor Babeş, Egyetemtől, amitől az úgy elárvulna? Azt azért senki se állítsa, hogy az ország mostani nyomora összevethető az 1945-ös szétbombázott állapotokkal. Akkor nem volt szükség előzetes szakértői vitákra, közvélemény-kutatásokra, hosszas folyamatra: egyből létrehozták a Bolyai Egyetemet.
Mielőtt valaki azt mondaná, hogy a tudományos szocializmushoz nem volt szükség különleges tanszerekre, szögezzük le: valóban, annak idején nem is jöhetett annyi számítógép az erdélyi magyarság megsegítésére, mint 1989 után. Most nem marad más hátra, mint megköszönni azoknak, akik eddig otthon őrizték a számítástechnikai berendezéseket, és ezután átadják azokat a rendeltetésszerű használatnak: az oktatásnak és a kutatásnak.
⁂
Hatalmas kő esett le szívemről, amikor az RMDSZ ügyvezető elnöke elítélte a Magyari-féle felmérést, kijelentve, hogy az nem a romániai magyarság érdekvédelmi szervezetének megrendelésére készült. Bevallom, eddig sötét gondolatok foglalkoztattak. Mert ha RMDSZ-pénzből finanszíroznak öncsonkító „tudományos” kutatásokat, akkor rám ne számítsanak, sőt a tagdíjfizetés beszüntetésére vonatkozó döntésemet kiterjesztem a befolyásom alatt álló környezetemre is. Szerencsére erre a fájdalmas lépésre nem kerül sor.
Lelkiállapotom mégsem állt maradéktalanul helyre. Nemcsak az RMDSZ-nek adózok pénzzel, szavazattal, tisztelettel, elismeréssel stb. Vannak társ-, polgári, szakmai szervezetek, intézmények, nem utolsósorban alapítványok, amelyeket alkalomadtán különböző formában – ha másként nem: erkölcsileg – támogatok. Nem szeretném, ha saját rokonszenvemmel a saját hátamba szúrva találkoznék.
Ezért volna üdvös, ha a Bolyai Egyetem szükségességét firtató közvélemény-kutatás megrendelője és finanszírozója becsületesen kilépne a színfalak mögül.

A költségvetés 30 százalékát már elköltötték
Traian Băsescu közlekedési miniszter törvénytervezetet készül előterjeszteni a parlamentnek. Annak értelmében a bukaresti, a konstancai és a iași-i kivételével a repülőterek átmennek a megyei tanácsok tulajdonába. Tehát Kolozs megye is repülőtér-tulajdonos lesz, vagy ha úgy tetszik, a szamosfalvi repülőtér megyei légikikötővé válik... Az elképzelés szerint ezzel fokozódik a központi irányítás lebontása, és mivel a repülőtéri bevétel a megyei tanács költségvetésében marad, az érdekeltté válik a környezet fejlesztésében, vonzerejének növelésében.
A hírt Iuliu Păcurariu hozta Bukarestből, aki szokásos heti sajtóértekezletén ezúttal két kérdést intézett a polgármesterhez. Tiszteletben tartotta-e azt a tanácsi határozatot, hogy a Monostori út befejezése előtt egyetlen lejt sem ad a Cukorgyár utcai közlekedési csomópont folytatásához? – hangzott az első kérdés, de ez szónoki volt, mert a kérdésfeltevő tudta a választ: a felüljáró-építés folytatódik, a Monosotori út befejezése akadozik. A második kérdés: Természetesnek tartja-e a polgármester, hogy a lakáskiutalásokat nem ellenjegyezteti a tanáccsal, ahogyan törvényes lenne?
Az ország pénzügyi helyzetével kapcsolatban Păcurariu a képviselőház szakbizottsági tagjaként arról tájékoztatott, hogy az idei költségvetésnek mintegy 30 százalékát tavalyi adósságra már elköltötték – olyan pénzből, ami be sem folyt. Az állam máris hatalmas összegekkel tartozik az egészségügynek, a honvédelemnek stb. Ezért kellett hat hónappal elhalasztani a béradó csökkentését, mert ha még ez a költségvetési bevétel is megcsappanna, a nemzetközi pénzintézetek minden hitelforrást befagyasztanának.
A minisztériumokban uralkodó állapotokra utalva jelezte, hogy nyilvánosság elé olyan „szakértői” vélemények kerülnek, melyek szerint a Világbank elnézi a 15 százalékos költségvetési hiányt, tehát nem kellene ennyire megfeszíteni a nadrágszíjat. Ez nem egyéb félrevezetésnél, ugyanis a Világbank által elfogadott hiány 4,5%. Ezen felül el szokott szabadulni az infláció – mint a mellékelt ábra szemlélteti, ha magunkra nézünk.

Válaszában (Óvó bácsik álma és a valóság, Szabadság, 1997. február 6.) Magyari Nándor László jórészt azzal foglalkozott, hogy kifejezte utálatát legtöbb „szövegelésem” iránt, „mellyel” szinte naponta, úgymond, elöntöm a Szabadság olvasóit, csak ezután tért rá felmérésének magyarázatára. Szakmai tevékenységem „mélyreható elemzése” feljogosít arra, hogy én is kimondjam a Magyari tanár úrról formálódó véleményemet, amely tovább mélyült, miután belenéztem eredeti, stilizálatlan kéziratába. Amíg egyetemi tanáraink között olyanok vannak, mint ő, unokámnak titokban azt fogom tanácsolni, hogy Iaşi-ban vagy Krajován folytassa egyetemi tanulmányait. Inkább tanuljon jól románul, mint magyarul – helytelenül és modortalanul. De azt sohasem fogom „tudományosan” bizonygatni, hogy nincs szükség Bolyai Egyetemre. Hátha az unokám unokájának már jobb magyar szociológiatanára lehet.
*
A közvélemény-kutatásra szakosodó alapítványok osztódással szaporodnak. Maholnap felmérik, hogy a romániai magyarság jelentős részének nincs szüksége autonómiára, érdekvédelmi szervezetre, parlamenti képviseletre, sőt kifejezetten élveznénk, ha girlandos városunkat újra csak Cluj-Napocának nevezhetnénk írásban és élőszóban. Az ilyen meggondolatlan (?) kutatások ellen nincs társadalmi védelem (vagy nem találtuk fel). De a többségi nemzetnek sincs felmérésvédelme, és azt mégsem árasztják el öncsonkító véleménykimutatásokkal. Vajon miért?
Példázat:
A tavalyi választási kampányévben a mócvidéken a lakosok felvetették, hogy ha nem biztosítanak nekik olyan jogokat, mint az osztrák-magyar monarchiában, hát jöjjenek vissza a sógorok, mert az ők idejében nyugodtan vágták a fát, nem lopva – tanú erre a szájhagyomány. Namármost, ha a többségi nemzet felmérésmániában szenvedő alapítványokkal volna tele, azóta ennek a véleménynek az elterjedtségét öt tizedes pontossággal ismernék a szociológusok is, nemcsak a hírszerzők. De az amatőr népszavazás eredményét nem kötnék a nyilvánosság orrára! Mert a román nemzetben működik a létfenntartási ösztön.
Uraim, hát miért élünk együtt megannyi évszázada, ha nem tanulunk egymástól?!

Tőkés László: „Mindig a belső változások híve voltam”
– A kormányba lépéssel a kocka véglegesen el van-e vetve, avagy még mindig elképzelhető másfajta hatalmi pozíció a magyarság érdekvédelmi szervezete számára?
– Azzal, hogy beléptünk a kormányba, annyira elköteleztük magunkat egy irányba, hogy erkölcsi és politikai veszteség nélkül kilépni, vagy ezen a státuson változtatni nem lehet. Ezt a táncot végig kell járni, de én nem tartom rossz táncrendnek. Félreértésből, vagy szándékos csúsztatásból származnak azok a vélemények, amelyek engem a kormányban való részvétel esküdt ellenzőjének tüntettek fel, példának okáért a bukaresti SZKT után, amikor úgy próbálták beállítani, hogy az én indítványommal szemben három ellenszavazat és két tartózkodás mellett döntötték el a kormányba lépést. Valójában az SZKT novemberi bukaresti zárt ülésén szavazásra sem bocsátották az indítványomat, az nem kapott nyilvánosságot, és ebből származik a félreértés. Azt javasoltam, hogy fogalmazzuk meg elvárásainkat a kormányba lépéssel kapcsolatban. Még csak azt sem mondtam, hogy ezektől tegyük függővé a belépésünket. Már akkor, Bukarestben, befejezett ténynek tekintettem a részvételt. Azt mondtam, hogy legalább elvárásainkat fogalmazzuk meg, hogy egyáltalán legyen viszonyítási alapunk a későbbiekben a kormányzási részvétel értékelésében. Tehát ez a valóság; magam is elvben elfogadtam a kormányba lépést, de nem feltétel nélkül. Más reális alternatívának láttam, míg kész helyzet elé nem állítottak, a parlamenti pártkoalíciót a kormányzó partnerekkel. Katalóniából jöttem, a Katalán Nemzeti Párt most éppen ebben a státusban van, parlamenti szövetségese a kormánytényezőknek. A megelőző törvényhozó ciklusban a Katalán Nemzeti Párt a kormánykoalíció része volt, most azonban megelégedett a kormányt támogató parlamenti koalícióban való részvétellel.
– Kellemetlen tapasztalatai miatt?
– Igen. A kormánykoalíciós ígéretek és elvárások nem teljesültek, és ezért vonult vissza egy laza parlamenti szövetségbe. De hangsúlyozom, a mi esetünkben a kormányba lépés ügye a bukaresti SZKT idején már el volt dőlve. Emiatt azzal vádoltam az RMDSZ elnökválasztási kampányát, hogy olyan kész helyzetet teremtett, amelyben nem maradt választási lehetőségünk. Erre mondtam, hogy belesodródtunk a kormányba.
– Hogyan értékeli a Ciorbea-kormány első heteit globális szempontokból és magyar érdekvédelmi vonatkozásban?
– Mérsékelt optimizmussal figyelem az új kormány országlásának első időszakát, megnyerőnek tartom a miniszterelnök személyiségét, a stílusváltást balkániasan furfangos elődjével szemben. Talán a leginkább Stolojanhoz hasonlítható, akiben értékelhető volt az alapvető korrektség. Erdélyieknek, magyaroknak és románoknak egyaránt egy ilyen miniszterelnöki, ilyen vezetői stílus a megfelelő. Az eddigi tapasztalatok alapján hiteleseknek érzem a választási kampányban és a kormányalakításkor meghirdetett változtatási törekvéseket, azonban érthetetlennek tartom Măgureanu megtartását funkciójában. Míg a mostani ellenzék politikai tisztogatással vádolja a kormányt, éppenséggel túl lassúnak érzem a személyi változásokat, amelyekkel eltávolítják a döntéshozásból a régi rendszer embereit. Nem látok bele, hogy milyen mélységig szándékoznak felújítani a közigazgatást, de azt tudom, hogy a nagyváradi táblabíróságnál, ahova egyházmegyénk peres ügyei kerülnek, még nincs személyi változás. Vagy még a megyei főtanfelügyelőt sem váltották le. Reméljük, hogy ezekre sor kerül. A korrupcióellenes hadjárat meggyőzőnek tűnik, viszont legalább annyira hihetetlennek is, ugyanis olyan összefonódások vannak a társadalmi-politikai élet és a korrupció között, hogy képtelenségnek tartom a gazdasági maffia teljes felgöngyölítését. A kormányt egy titkos kompromisszumtól féltem leginkább, amely kényszerűségből születhet. Rendkívül káros volna, és hosszú távon felőrölné a kormányt. És nem tudom elképzelni, hogyan lehet a belügyet vagy a katonaságot gyökeres változtatások, leváltások nélkül átalakítani, márpedig azzal a belüggyel, azzal a katonasággal, azzal az adminisztrációval együtt élni és dolgozni, amelyiket ez a kormánykoalíció örökölt, szinte lehetetlen. És szinte lehetetlen azzal a személyi állománnyal változtatásokat véghezvinni. A magyarság szempontjából pedig – még nem kiabálnám el... Nem kételkedem Constantinescu elnök és a politikai elit egy része őszinteségében, azonban a jó szándéknál sokkal erőteljesebb annak a valóságnak a hatása, amely ennek az egész politikának a közege, és amely meghatározza magyarságunk társadalmi életterét. A parasztpárt és a Demokrata Párt barátsága iránt nem táplálok illúziókat. Az új román hatalom sem hajlandó a szakításra a 75 éves nemzetiségi politikával, ez a kormány is szilárdan ragaszkodik az alkotmány első szakaszához, a nemzetállami ideológiához. Márpedig amíg ebben a tekintetben nem történik változás, addig csupán arra számíthatunk, ami eddig is volt: kisebbségi történelmünk során ciklikusan bekövetkeztek enyhülések, de ezektől alapjában véve a magyarság helyzete nem változott. Óva intem az RMDSZ-t nemcsak a sajtón keresztül, hanem tiszteletbeli elnökként különböző felszólalásaimban is, hogy hiú reményeket ne gerjesszen a magyar közösségben. A napokban olvastam Haraszti Miklós volt magyarországi képviselő lelkendező szövegét egy amerikai lapban a román-magyar megbékélésről. Korai volna még a medve bőrére inni, ezzel csak elaltatnánk a világ lelkiismeretét. Az alapvető valóság mégiscsak az, hogy pusztul a magyarság, és távol állunk még attól is, amiben az elmúlt 75 év legjobb időszakaiban részesültünk, például a Ceaușescu-féle tanügyi törvény szintjétől, vagy a kolozsvári magyar konzulátustól, vagy a Groza idején átmenetileg biztosított állapotoktól.
– A mostani enyhülés egybeesik az európai intézményekhez való közeledéssel, ez nem változtat a képleten?
– A képlet ugyanaz. A 75 év alatt többször megismétlődött a világ megtévesztése, és miután a többségi hatalom bebiztosította nemzetközi pozícióit, szabad lett a vásár, a belpolitika az ígéretekkel merőben ellentétes irányban haladt. Arra volna szükség, hogy az új román kormány, a mai román demokrácia szakítson ezzel a beidegződött politikai gyakorlattal, és miután júniusban, Amszterdamban döntenek integrációs ügyekben, Románia továbbra is tartsa magát ígéreteihez, a román kormány továbbra is tartsa érvényesnek az RMDSZ-szel, koalíciós partnerével szemben tett vállalásait. Félő azonban, hogy ez a júniusi határidő sok szempontból konjunkturális meghatározója a mai politikai enyhülésnek, és miután bebiztosítva látja magát a román kormány, vagy pedig már nincs mit veszítenie, akkor nem lesz olyan gáláns, európai és nagylelkű.
– A miniszterelnökön kívül kit tart rokonszenvesnek a mostani kormányból?
– Nem ismerem közelebbről a kabinet tagjait. Természetesen, ami bennünket leginkább érint, az a külpolitika. A külügyminiszternek a személye mindenképpen megnyerő, és úgy tűnik, hogy szakmai és emberi kvalitásai alapján is rátermett. Birtalan Ákos is föltétlenül a legjobbak közé tartozik, valóban a kormány által meghirdetett változások embere. A többiről nem mernék véleményt mondani. Most, amikor a hatalomátvétellel járó szükségszerű óvatosság köztes mezőin folyik a tapogatózás, nagyon nehéz értékítéletet megfogalmazni. A külügyminiszter egy exponált területnek a képviselője, róla könnyebb volt képet alkotni, Birtalan Ákos is előnyösen bemutatkozott, viszont nem tudom, hogy abban a belügyben, amelyben a leginkább tovább élt a múlt rendszer, hiszen a belügy a rendszer oszlopa és tükre is, kirakata is, nos a belügyminiszternek rendkívül nehéz dolga lesz, az első határozott fellépéséből nem lehet megjósolni, mennyire lehet sikeres.
– Hogyan értékeli az RMDSZ erőforrásait, tekintettel arra, hogy a történelemben páratlan teljesítményre vállalkozott, rövid idő alatt száznál több politikust és szakértőt jelölt kormányhivatalokba, viszont az utolsó felvonásig elnyújtotta a számára kijelölt tisztségek betöltését?
– Az RMDSZ összeszedte minden erejét, félő, hogy azt is mondhatjuk, hogy összeszedte rendelkezésére álló maradék erőit. Ez az erőpróba jól mutatja, hogy mennyire meggyűlne a gondunk a háromszintű autonómia-struktúra életbe léptetése esetén. Kiviláglik, hogy mennyire hiányos szociológiai képlettel rendelkezik a romániai magyarság. Valósággal megünnepeljük, hogy ha akad még egy-egy legény a gáton, egy-egy jogász vagy más szakember. Beérett a múlt évtizedek termése. A numerus clausus, a kivándorlás érezteti súlyos következményeit a magyar kistársadalomban. Mindazonáltal dicséretes teljesítmény, hogy embereket tudunk találni, másfelől sajnálatos, hogy éppen a szövetség önkormányzati jellegű szerveinek emberanyagát szívta el a kormányalakítás, és ezáltal szükségszerűen megkettőződik a teher a kormányhivatalban lévők vállán, ha a régi munkájukat is végzik, másrészt pedig legyengülhetnek az RMDSZ-szervezetek és az önkormányzati tagszervezetek. Mindenképpen a pártosodás irányában történt elmozdulás a kormányban való részvétellel, és jogos a kérdésfelvetés, hogy merre tovább, RMDSZ. Ami a kormányhivatalok betöltésében megmutatkozó késedelmet illeti: nagyon kíváncsi volnék az egyezkedések műhelytitkaira, amelyekről tiszteletbeli elnökként keveset tudok. Feltételezem, hogy a kulisszák mögött érdekes megbeszélések folytak. Kötő József, vagy Szőcs Géza esete csupán felvillantja ezek jellegét.
– Hogyan értékeli az RMDSZ nemzetközi mozgásterét kormányzati tényezőként? Annak milyen kihatása lehet a szomszédos országokban tevékenykedő magyar szervezetekre?
– Elvi probléma: nem vezet-e szerepzavarhoz, ha egy elnyomott kisebbség hatalmi tényezővé válik? Kerülhet-e Tiborc Bánk bán szerepébe? Ilyen szociálpszichológiai mélylélektana is van a dolognak, és azt érzékelem a magyarság lépten-nyomon megnyilvánuló lelkendezésében és büszkeségében, hogy a kormányzati részvétel sugallta új szerep elbódítja, és a pünkösdi királyság pszichózisához hasonló örömet kelt benne. Most konkrétan rátérve a kérdésre: rendkívül nehéz úgy harcolni nemzetiségi, etnikai emancipációért a nemzetközi politikai küzdőtéren, hogy közben a hatalom részeseiként természetszerűen feledtetjük jogfosztott mivoltunkat. Márpedig, ha messzemenően is jóindulatú az új román kormány, akkor is jó ideig kétarcú marad a helyzetünk. Nagy hiba lenne, ha továbbra is elnyomott kisebbségként sopánkodnánk, de az is végzetes hiba volna, ha a hatalom részeseként ágálnánk, és megtévesztenénk nem csupán a világot, hanem önmagunkat is. Az újgazdagokra jellemző, hogy túl akarnak tenni a gazdagokon. Ne akarjunk gazdagabbaknak és szerencsésebbeknek mutatkozni más kisebbségi közösségeknél.
– Ennek a kormánykoalíciónak milyen jövőt jósol? Ön szerint a legközelebbi hatalmi mérkőzés idején milyen oldalon lesz az RMDSZ?
– Mivel a jelenlegi kormány politikájának nincs alternatívája Európában, azt hiszem, a Ciorbea-kormány kitölti szolgálati idejét. Tulajdonképpen nincs ellenzéke. A nacionalizmus, a kommunizmus újjáéledésének a többi balkáni államban bekövetkezett fejlemények sem kedveznek. A kérdés második részére vonatkozóan: az RMDSZ sorsát nem tartom azonosnak a koalíciójéval, a koalíció nem jelent az RMDSZ számára politikai életbiztosítást. Adott esetben minden további nélkül feláldozná szövetségünket, ha ez volna az a ballaszt, amelytől Jónás hajójának szabadulnia kellene, és erre már van példa, a Demokrata Konvenció egyszer már kitett a hajójából. Ha pedig ilyesmi nem következik be, akkor azt a kérdést, hogy az RMDSZ a kereszténydemokrácia, avagy a szociáldemokrácia oldalán fog-e állni, nagymértékben a magyarországi politikai viszonyok alakulása dönti el. Az RMDSZ a magyar kormány befolyása alá került, háttérbe szorult a megelőző jobboldali kormányt alkotó pártok hatása.
– Az Operatív Tanácsban határozat született az RMDSZ kormányzati tevékenységének havi elemzésére egy külön testületben. Hogyan vélekedik ennek szükségességéről?
– Bebiztosító jellegű javaslata volt a szövetségi elnöknek, főleg azért, hogy a kormányba lépés módját illetően komoly bírálatok érték a csúcsvezetőséget, például részemről is. És azt hiszem, hogy ez a minimum, amit a szövetségi elnök megtehet, hogy valóságosan vagy látszólagosan erősíti a szövetségi ellenőrzést a kormányhivatalnokok fölött. Kérdés, hogy ebből mennyi valósul meg. A megelőző időszakban parlamenti tagjaink is kicsúsztak az RMDSZ ellenőrzése alól, és a Szövetségi Képviselők Tanácsa idővel elvesztette súlyát az RMDSZ politikájának alakításában. Ezt kifogásoltam többször, hogy az SZKT eldöntött helyzeteket hagy jóvá, vagy legitimál. Persze, ez nemcsak vezetési probléma, hanem az SZKT gyengesége is.
– Hogyan értékeli azt a nézetet, hogy kormányzati kudarc esetén az RMDSZ szerepét egy újonnan megalakuló érdekvédelmi szervezetnek kell átvennie?
– Mindig a belső változások híve voltam, ezért is vagyok hűséges az egyházamhoz is. Nem a Papp László egyházát láttam benne 1989 előtt, hanem Krisztus egyházát és a mi református egyházunkat. Az RMDSZ-en belül kell megoldást találni, képtelenségnek tartom a kivonulást önmagunkból, és az RMDSZ jól-rosszul, többé vagy kevésbé, de mégiscsak képviseleti alapon egyesíti romániai magyarságunkat. Nagyon nagy baj kell hogy legyen, amikor az RMDSZ-t el kellene hagyni.
– Az RMDSZ-ben van-e jelentős ellenzéke a kormányba lépés módozatának?- Egysíkú a kérdésfelvetés. Szerintem a kormányba lépésnek a politikai elit körében nincs nagy ellenzéke, viszont az RMDSZ politikai gyakorlatának már nagyobb. Véleményem szerint nagyfokú manipulációs játék folyik az RMDSZ-ben, amelynek még a legjobbak köréből is többen áldozatául estek. Vagy eltájolódtak. Arról nem is beszélve, hogy választóink manipulálása is sajnálatos valósággá vált, különösképpen az elnökválasztási kampány keretében.
– A belső választások változtathatnának a helyzeten?
– Azokat már túlságosan behatárolták a jelenlegi politikai erőviszonyok. Az RMDSZ-ben autoriter vezetési mód uralkodott el, amely nem kedvez a pártatlan és demokratikus választásoknak. Paradoxális dolog, hogy miközben az ország változások korát éli, az RMDSZ-ben nem várhatók rövid távon komoly politikai változások.

A megfélemlítés elkerüléséért
Szellemes karikatúra jelzi a România liberă hétfői számában a „központi” álláspontot a kolozsvári polgármester és egységpárti elnök aláírásgyűjtési akciójáról a magyar konzulátus ellen: a vigyorgók kezelőorvosa a 9-es poliklinika (a bukaresti zöldfedelű) udvarán azt mondja a páciensnek, hogy gyűjtögessen, amit akar, csak át ne szökjön a kerítésen.
Vagyis hülyítse itt a népet, ne ugorja át a városfalakat, ne lépjen színre az országos vagy pláne a nemzetközi politikában – ha jól értettük.
Bukarest amúgy is el van foglalva komor gondokkal, tehát itt, helyben kellene lefogni Arturo Ui kezét. Erre most már van hatalmi akarat a megyefőnökségen. Miért nem állítják hát meg az aláírásgyűjtést? – tettük fel a kérdést Buchwald Péter alprefektusnak.
– Megállítjuk.
– Mikor? A közigazgatási bíróságon van-e lehetőség sürgősségi eljárásra?
– A helyzetet bonyolítja, hogy a közigazgatási bíróságon nem támadhatunk meg nem létező helyi tanácsi határozatot. Abban a pillanatban, ahogy tanácsülésen határozat születik az aláírásgyűjtésre, azonnal megtámadjuk.
– Mit tett tehát eddig a megyefőnökség?
– Semmit, azon kívül, hogy a prefektus és én is sajtónyilatkozatban ítéltük el az akciót.
– Mit tud a prefektúra arról, hogyan zajlik az aláírásgyűjtés? Az utcán nyoma sincs, ahhoz túl hideg van. A polgármesteri hivatal önkéntesen felkért alkalmazottjai ellátogatnak-e gyárakba, intézményekbe? Vagy csak a lakásokban zaklatják az embereket? Ott is sugallhatják, hogy az aláírás megtagadásának következményei lehetnek, és ugye, kevesen szeretik kitenni magukat a szomszédok szúrós pillantásainak.
– Ha az aláírásgyűjtés a szervezők pártjai és szervezetei keretében történik, abba beleszólásunk nem lehet. Ha azonban ebből a körből a polgármester kilép, azonnal közbelépünk. Különösnek tartom, hogy ilyen veszélyre újság részéről kapok jelzést. Nem mintha szűkíteni akarnám a sajtó szerepkörét, de elsősorban a városi tanácsosok feladatának tekintem a problémák felvezetését. Nekik kellene érdeklődniük az aláírásgyűjtés módszeréről, mint ahogy a gyűjtőívek kinyomtatására vonatkozó illegális költségvetési kiutalásról is azonnal kellett volna értesíteniük a megyefőnökséget, mégpedig hivatalos átirattal, amelynek alapján elindíthatjuk az eljárást. A prefektúra átszervezésével rengeteg a napi tennivaló, nem figyelhetünk mindenre, ezért arra kérem a lakosságot, hogy ha az aláírásgyűjtés során erőszakoskodást, megfélemlítést tapasztal, értesítse az RMDSZ-szervezeteket, fogadóórákon a városi tanácsosokat, akiktől átveszem a jelzéseket.

Végre egy hiteles szociológiai munka! Magyari Nándor László egyetemi tanár munkaközössége kimutatta, hogy a magyar nemzetiségű egyetemi hallgatók jelentős része nem tartja szükségesnek az önálló Bolyai Egyetemet.
Adatokkal még nem rendelkezünk, a felmérés módszertanát sem ismerjük, egyet azonban máris leszögezhetünk: nincs miért kételkednünk a közvélemény-kutatás vonatkozó eredményében. Teljesen mellékes, hogyan tették fel a kérdést, erre, avagy arra mutatott a tendencia. Választási kampányokban edzett felmérők, ha akarják, egy-egy „tudományosan” megkavart kérdéssel messzire el tudják húzni a mezőnyt kívánt irányba. Egyesek szerint például az RMDSZ alig 5 százalékos szavazótáborral rendelkezett Erdélyben, erre aztán a valóság úgy rácáfolt, hogy még Tulceába és Giurgiuba is jutott parlamenti tagunk. Most azonban másfajta jelenséggel állunk szemben.
Ezt a felmérést azért lehet elhinni, mert nélküle is tudjuk, hogy ez a helyzet. A mai magyar nemzetiségű egyetemi hallgató előtt lebegő kép az önálló Bolyai Egyetemről olyan, amilyennek Neptunfürdőn „kiharcolták” a magyar tannyelvű oktatás státusát a Babeş-Bolyai Egyetem keretében: tanító- és óvóbácsi-képzés. Ha nincs magyar nyelvű felsőfokú jogász-, közgazdász-, mezőgazdász- és műszaki oktatás, és minden évben ki kell könyörögni a felvételi vizsga jogát anyanyelven, akkor várható annak a magatartásformának az elterjedése, hogy a középiskola magasabb osztályait románul járja ki a nebuló, ne legyen gondja a beilleszkedéssel. Aztán már a középiskolába is jobb a nemzetállam nyelvének a saját nyelvnél elmélyültebb ismeretével bekerülni, ezért az elemit is előnyösebb románul kezdeni. Akkor majd tanítóként sem érvényesíthető a Bolyai Egyetemen szerzett tanári oklevél, marad tehát az óvoda. Egy darabig...
Nemcsak a kilátástalanság, hanem a múlt és a jelen sem segít az egészségesebb Bolyai-kép kialakításában. Diákjaink alig ismerik a Bolyai Egyetem történetét, és azt a hiányos ismeretet is sekélyesíteni igyekeznek azok, akik lebeszélnek a nosztalgiázásról, mondván, hogy azt az intézményt nem lehet ugyanúgy visszaállítani. Tökéletesen így van! Nem kell visszaállítani a marxista-leninista katedrát és a szocialista-realista magyar irodalomtörténetet. Ellenben feltétlenül be kellene vezetni az elektronikai és a kibernetikai tanszéket. A számítástecnikusok számára szoros kapcsolatot kell létrehozni a bukaresti kollégákkal, hogy a budapesti kutatási eredmények ún. gyorsfordítással jussanak tovább, megoldva bizonyos térségbeli sajátosságot. Például: Magyarországon kidolgozott román helyesírási és elválasztási szövegszerkesztő program ne a-ból képzett â-vel jusson el a Humanitas Kiadóhoz, mert ott nem tértek vissza az aktuális szabályra. Konzervatívok, mit csináljunk. Ezen könnyűszerrel segíthetne a Bolyai Egyetem körül kialakuló szakembergárda.
Ez csak egy a szakmai vonatkozású példák közül, de a Bolyai Egyetemnek jogi szempontból is másnak kell lennie, mint elődjének, hogy Iliescu akkor se asszisztálhasson másodszor felszámolásánál, ha véletlenül újraválasztják. A baj csak az, hogy felmérőink két közvélemény-kutatás között nem azzal foglalkoznak, hogy milyennek kellene lennie az új Bolyai Egyetemnek, hanem azzal, hogy milyen jól megfelel az adott keret. Lehet. Ők vannak benne, ők tudják, hogyan érzik magukat. De szintén hiányos történelemismeretre vall, hogy nem teszik fel maguknak a kérdést: mi lesz, ha az európai rektort egy délkeleti váltja fel? Miután Ceaușescu és Iliescu egyesítette a két kolozsvári egyetemet, volt időszak, amikor a magyar filológusoknak románul kellett megírniuk államvizsga-dolgozatukat. Magyarból, természetesen.
Végezetül van egy javaslatom. Megspórolnék a jövő századnak egy költséges közvélemény-kutatást. Arra a kérdésre, hogy kellenek-e nemzetiségi, nemzeti, kontinentális stb. egyetemek, a megkérdezettek úgy válaszolnának, hogy szó sincs róla, elég a munka közös nyelvén tanulni. Ha így haladunk tovább. Hogy aztán melyik lesz a munka közös nyelve, az orosz, az amerikai, vagy a kínai, sajnos, erre a kérdésre csak tudományos felmérés adhat választ.

Alulírott kérem a megyeházában székelő városházát, intézkedjen emberi jogom érvényesítésében. Ugyanis az a felháborító helyzet állt elő, hogy ismételt próbálkozás árán sem sikerült önkényes módon elfoglalnom az Egyetem utca valamelyik lakását, pedig nagyon szerettem volna kipróbálni, hogyan költözött három évvel ezelőtt Caritas Stoica Kolozsvárra, mégpedig egyenesen annak belvárosába.
Először: nincs üres lakás, másodszor: ha van, azt nem kötik az orromra. Bár a polgármesteri hivatal állománya a város utóbbi öt fényéves éve alatt jelentősen feldúzzadt, egyetlen hivatalnokot nem láttam a közelben, akit megkérhettem volna, hogy segítsen állampolgári ügyem intézésében. Vagyis mutassa meg, hol van egy önkényesen elfoglalható lakás.
Stoicának ki mutatta meg? Csak azt ne mondják, hogy Brassóból kinézte magának azt a lakást.
Beletörődnék, ha a Főtéren foglalhatnék el önkényesen egy lakást. Vagy akár távolabb. De veszélyes. Stoicát évekig vendégül látták az önkényesen neki megmutatott lakásban, bezzeg a Tordai út elején betelepült romák meg sem melegedhettek, fényes nappal pakolta ki őket a rendőrség. Ezért mégis ragaszkodnék az Egyetem utcához, ha lehetne, kedves polgármesteri hivatal, de gyorsan, amíg az önkényes lakásfoglaló-elnézők hivatalukban vannak.