Nits Árpád

Képviselő- és szenátorjelöltjeinknek válaszolniuk kellett a Megyei Képviselők Tanácsa és a Megyei Ügyvezető Tanács együttes ülésén elfogadott kérdésekre. Válaszoltak. Amint az Erdélyi Híradóban láthatjuk, ki tömörebben, ki kimerítőbben. A szombati lakossági fórumon választói kérdésekre bizonyára ki kell majd fejteni bizonyos részleteket. Van ez így. Hiába zsörtölődünk, sokszor kiderül, hogy mások sokkal jobban ismerik viselt dolgainkat, mint mi magunk.
Egyik izgalmas kérdés a szekuval való kapcsolatra vonatkozik. Hát kapcsolata mindenkinek volt. Ha másként nem, egyszer túlságosan bátran elhaladt az utcájában, és valaki meglátta. Esetleg éppen belülről látta meg. Bent pedig azért tartózkodott az illető, mert éppen verték. Vagy az vert valakit. Namármost elképzelhető, hogy ha a válaszban ez az epizód nem szerepel, akkor szombaton valaki számon kéri a jelölttől. Lehet, éppen az, aki munkaidejében vette észre a mostani jelölt akkori gyanús viselkedését.
Vagy az is meglehet, hogy valamelyik jelölt nem emlékszik pontosan a kommunista pártba való ünnepélyes felvételének napjára, és azt a látszatot kelti, hogy „foltos” múltjából letagad néhány évet. A teremben jelen lévő egykori párttitkára figyelmeztetheti, sőt arra is, hogy elmaradt utolsó havi tagdíjával.
És még hosszan sorolhatnánk a kérdéseket, amelyeket tetszés szerint kibővítve, összevonva, kicserélve stb. szabadon faggathatjuk a jelölteket szombaton. Vájkálhatunk is a lelkivilágukban. Minél mélyebben. Operációtól se riadjunk vissza, ha ez az ára annak, hogy aztán a jelöltlista mindenki számára elfogadható legyen, senkit se tartson vissza az urnáktól.
Ám van egy kérdés, amelytől vakarózhatnékja támad az embernek. A 20-as kérdés így hangzik: Tagja volt-e a Nemzetközi Transsylvania Alapítvány vagy az Euro-Trassylvania Alapítvány kuratóriumának?
Ha igen, akkor mi van? Ezek az alapítványok rühösek, mint a Dermata? (Köztünk legyen mondva: kimondottan csak ezek rühösek?) Ez a kérdés különben teljesen felesleges, mivel a 19. kérdés így hangzik: 1990 óta kezelt-e közpénzt és elszámolt-e vele? Ebben benne van a Transsylvania-pénzekre vonatkozó számonkérés is. Vagy a Transsylvaniától az is rühös lett, aki egy fillért sem vágott zsebre?
Gyémánt Mihály, aki az MKT és a MÜT együttes ülését vezette, a demokratikus játékszabályok betartásával szavazásra bocsátotta a 20-as kérdésre vonatkozó javaslatot, és ha a többség megszavazta, nem volt mit tenni. Volt ugyan egy próbálkozása. Indítványozta volna, hogy az alapítványi pénzforgalomra vonatkozó zárolt ellenőrzőbizottsági jelentésből pusztán annyit hozzanak nyilvánosságra, hogy a jelöltek szerepelnek-e abban elszámolatlan ügyekkel. Erre azonban határozott ellenkezés volt a válasz, tehát szavazásra sem bocsátotta javaslatát.
A jelek szerint az Ellenőrző Bizottság jelentését még Damoklész kardjaként tartják bizonyos fejek fölött. Ha a választások előtt nem is rukkolnak ki vele, a pukkanás állandó lehetőségétől tartva néhányan behúzott nyakkal közlekednek a politikai síkon. Ez is egy politikai manőver, ezzel is lehet előmenetelt biztosítani valakinek úgy, hogy másokat háttérbe szorítunk. Szokjunk hozzá. Ilyen a politika.
De ha ez a politikai izékavarás megszagosítja mindennapi életünket, akkor másként tevődnek fel a keresztkérdések.
A napokban érkezett a szerkesztőségbe Helz Tibor kanadai polgár levele, amely éppen azt bizonyítja, hogy a 20-ashoz hasonló kérdésekkel nemcsak egy-két politikai ellenfelet seprünk le a pályáról, hanem súlyosan csorbítjuk az egész erdélyi magyarság hitelét.
Emlékeztetőül: év elején Stork Antal alkalmi munkából élő (!) edmontoni esztergályos 250 dollárt gyűjtött Cseresznyés Pál számára. A Szabadság volt a közvetítő, a sajtónyilvánosságot használtuk garanciának, hogy az utolsó centig a címzettnek jut az összeg. A szabadulását váró politikai fogoly „tőkéjét” eddig csak ez a külföldi tétel gyarapította. Ígéretet kaptunk, hogy a gyűjtés folytatódik. De – és most idézünk a levélből: „az alapítványok körüli sikkasztások híre nem ösztönzi a jóakaró embereket az erszényük megnyitására. A fájdalmas és tisztázatlan pénzügyi manőverek nem segítik az adakozást. Szabadjon csak kettőt említeni, a Transsylvania Alapítványt (Ábrahám Dezsővel) és Szőcs Géza alapítványát. Az utóbbinál az RMDSZ SZKT-ja halogatja a tisztázás vagy elítélés tényének megállapítását.”
Ilyennek látszik Kanadából a 20-as kérdésfelvetés.
Kedves politikai ellenfelek, melyiküknek vétett Cseresznyés Pál?

Az elcsatangoló szavazók összeterelése
Nem kívánt nézeteltérésnek nevezte Iuliu Păcurariu, a Demokrata Párt Kolozs megyei elnöke és szombattól majd hivatalosan is a Szociáldemokrata Szövetség képviselőjelöltje a Demokratikus Konvenció és az SZDSZ között kipattant vitát. Mint mondotta, Petre Roman állásfoglalását az tette szükségessé, hogy az inkriminált interjú megjelenése – amelyet egyébként Emil Constantinescu levélben megköszönt az amerikai újságírónak –, majd újraközlése nyomán felkavart indulatok miatt a konvenció veszíteni kezdte szavazóit. Márpedig a változás Romániában csakis úgy érhető el, hogy a konvenció és az SZDSZ alakít kormányt novemberben. Az SZDSZ-nek kötelessége volt összegyűjteni a konvenciótól elpártoló szavazókat, hogy azok ne gyarapítsák a hatalom vagy a közömbösek sorait.
Most úgy tűnik, Ion Diaconescu parasztpárti elnök nyílt levelével megkezdődik a viszony normalizálása, de visszamarad némi keserűség. Petre Roman hívei nehezményezik, hogy a vita során a konvenciósok megjegyzéseket tettek a Roman-kormányzás melléfogásaira, például a mezőgazdasági fogadásra, vagy a bányászjárásokra, amelyekért a parasztpártiak még bocsánatkérést is elvárnának. Hát az utolsóért (amellyel elkergették Petre Romant a kormány éléről) ki kérjen bocsánatot? – tette fel a kérdést Păcurariu, majd rátért az év témájára, a román-magyar alapszerződésre.
A huzavonáért és a kísérőjelenségekért Ion Iliescu államfőt hibáztatja, mert az 1201-es ajánlást a nemzetbiztonságra veszélyesnek kiáltotta ki, pszichózist teremtve körülötte, most pedig el akarja fogadtatni a néppel. Ha ez nem sikerül, akkor választókat veszít, ha pedig sikerül, akkor a DP nyer, mert pártjuk már 1993-ban kijelentette, hogy az 1201-es semmilyen román érdeket sem veszélyeztet. Adrian Severint akkor kiáltották ki árulónak és magyarbarátnak, amikor javaslatára az Európa Tanácsban bevezették, hogy a tagországok kisebbségvédelmét az 1201-es ajánlás alapján értékeljék, holott ennek a célja az volt, hogy magát az ajánlást értékeljék át. Adrian Severin mondta akkoriban – idézte Păcurariu –, hogy kíváncsi, mit szól hozzá Franciaország... Mint azóta bebizonyosodott, ez a „hozzászólás” a közösségi jogok határozottabb megkérdőjelezésében nyilvánult meg.
Iuliu Păcurariu két rendkívül tömör megállapítást tett újságírói kérdésekre válaszolva. Az egyik így hangzott: felesleges túlbeszélni ezeket a dolgokat, a határokat úgysem a kis országok, hanem a nagyhatalmak szabják meg, de ehhez most nincs kedvük. A másik pedig a kisebbségi jogok megadásának ütemével kapcsolatos. Európa mindenképpen rendezi a kisebbségek helyzetét, mert az interetnikai konfliktusokat meg akarja előzni. Ebben a folyamatban Románia nem siethet, mert akkor felülkerekednek a Funar-féle politikusok, le sem maradhat túlságosan, mert akkor lelassul integrációja az európai struktúrákba.
Más kérdésekkel kapcsolatban: Funar mostani hatalmas agitációja az alapszerződés körül nem egyéb kapaszkodásnál a szalmaszálba; az RNEP már nem is vidéki, hanem megyei párt, egyedül Kolozsváron őrizte meg pozícióját, és veszélyben parlamenti bejutása. A Bolyai Egyetem pedig Păcurariu szerint sem szükséges, mert elég, ha van magyar nyelvű oktatás, nem fontos az intézményi különválás.

Elképesztő meggyőződéssel ijesztgetik a többségi nép egyszerűbb fiait a bécsi döntés megismétlésének lehetőségével. Minden alkalommal. Ha egy kerületi óvodában legalább összevont, kis- és nagycsoportos magyar szekciót szeretnénk kikönyörögni, az már olyan fokú elszigetelődés lenne, amely területi leválasztáshoz vezet. Nagyobb dolgokról nem is beszélve. Ha az alapszerződésbe kollektív jogokkal kerülne be az 1201-es ajánlás, egységesék szerint holnap már közelednének a megszálló csapatok.
A bécsi döntés olyan mumus, amely nem csak most, évfordulója közelében vált ki félelmet nagyon sok emberben.
Mielőtt okát kutatnánk, előbb adjuk tanúbizonyságát annak, hogy nem a tegnap estünk le a falvédőről. Jól tudjuk, hogy a vészharangkongatóknak legalább fele érdekből reszket. Minél inkább azt a látszatot kelti, hogy eszét vesztette a rémülettől, annál nagyobbakat tud „jogosan” rúgni belénk, és a nemzetközi ápolók még bennünket okolnak, hogy páciensük állapota azért nem javul, mert furt hergeljük.
És amíg a nacionalizmus falován a politikában megtűrik, addig degeszre tömi a saját, valamint nénikéje és unokája unokájának zsebét Tehnofrig-részvényekkel.
A másik fele azonban őszintén fél a területi átrendezéstől. Mi lehet az impulzus, amely kiakasztja a világtörténelmi elődök jussához, az ősi földhöz való jog magabiztonságából? Úgy látszik, mégsem olyan erős az a sokat nevelt történelmi tudat. Vagy hamis adatokra épül. A bécsi döntésről például ma is azt tanítják, hogy többségében románok lakta területet szakítottak ki az ország testéből. Ha ez így igaz lenne, akkor bármikor – tehát most is – bekövetkezhet ilyen égbekiáltó igazságtalanság.
Ennek a tévhitnek a kialakításához, sajnos, néhányan közülünk is hozzájárultak. Forrófejűségben vagy adathiányban szenvedve 1989 után többen elkiabálták, hogy most itt az újabb alkalom. Ezzel nemcsak a „rettegők” malmára hajtották a vizet, hanem az 1940-es határrendezés hamis megvilágítását is előmozdították. Mert ha most a többségében románok lakta területet el lehetne szakítani, akkor épp úgy a bécsi döntés is magyar kisebbségnek dobta oda az ősi román föld egy részét többségében románokkal, figyelmen kívül hagyva a többségi nép, a jogos országgazda stb. tiltakozását. (Köztünk legyen mondva, annál hangosabb volt a MADOSZ szava: „Határainkkal a földjeinket védjük”.)
Pedig az 1940-es határrendezés korántsem volt olyan durva jogtiprás, amilyen mai megismétlése lenne. Bár Észak-Erdély etnikai térképén nem volt nyilvánvaló a magyar többség, a városi lakosság és a székelység kevéssel az 50 százalék fölé billentette a mérleg nyelvét. Annak a határmódosításnak egyetlen súlyos hibája volt: maga a garantáló nagyhatalom. Mert ha a győztesek hatáskörébe esik a játék a kelet-európai térképpel, ma az lenne a történelmi etika és méltányosság példaképe. Annak a határvonalnak a mentén biztosan hamarabb alapszerződtek volna, mint ahogy a Pruton túliakkal is gyorsan ment a sérthetetlen határok elismerése.
Ezzel szemben ma egészen más a helyzet az egykori Észak-Erdély területén. A városokban már az ötvenes években megindult a leghatékonyabb, a szocialista lakosságkeverés. Jellemző, hogy Bánffyhunyadra is Olténiából hoztak igazgatót és főmérnököt technikusi végzettséggel, és amikor a helybeli agronómusok (románok is) emiatt zúgolódtak, azt a választ kapták, hogy az emberek kis fizetésért nem vállalkoznak összetételjavításra. Így folyt aztán az iparosítás is, amíg eljutottunk a mai állapotokig. Kolozsvár magyarsága az egykori 80 szazalékról 20-ra zsugorodott – a szavazó választótestületet véve alapul (másra miért számítanánk?). A Székelyföld sem az az egykori tiszta magyar sziget, az iparral bejött a földgáz, így a fázósabbak is kibírják az egynapos nyarakat. Ma a bécsi döntés megismétlése valóban olyan égbekiáltó igazságtalanság lenne, hogy aláírása után nemcsak a külügyminiszter ájulna el, hanem súlyos forrongások törnének ki.
Arról nem beszélve, hogy a gazdaságilag és az infrastruktúra szempontjából leromlott vidéket vállalná-e most is az anyaország. Ezt éppen mi nem tudnánk? És akkor miért eresztjük el magunkat? Szintén érdekből?

Kifizetetlen számláik miatt több Kolozs megyei vállalatra és intézményre az a veszély leselkedik, hogy víz és villany nélkül marad. Tegnap 24 fogyasztótól vonták meg a vízszolgáltatást, és a csapokat csak abban az esetben nyitják meg, ha kifizetik hátralékaikat, illetve azoknak legalább egy részét, és nehézségeikre hivatkozva kötelezvényt írnak alá adósságaik további törlesztéséről. Az első nap 18 adós fizette ki tartozását, a többi még gondolkozik. Az akciót folytatják a következő napokban.
A fizetésképtelenségi boszorkánykörben maga a vízgazdálkodási vállalat is tartozik az energiaelosztónak, ez utóbbi azonban nem kívánja áram nélkül hagyni a vizeseket, mert akkor a villanyosok is víz nélkül maradnának. A többi nagy áramfogyasztó megkapta az utolsó felszólítást, következik a kikapcsolás. Késlekednek a fizetéssel magánszemélyek is, főleg lakóbizottságok, de egyelőre nem tevődik fel a lakossági víz és áramszolgáltatás megszakítása. A nagyobb vállalatok közül egy már megismerte az adósokra váró sorsot: az Elmet és a Mafir vállalat (az egykori Unirea II.) hétfőn átmenetileg áram nélkül maradt.

Nyilatkozatháború a legfőbb politikai ellenfelek között
Kampányelőzetes ízelítőként nyilatkozatháború tört ki a Román Társadalmi Demokrácia Pártja és a Romániai Demokratikus Konvenció között. Az RTDP – Adrian Năstasénak a tévé főműsorában való főszereplésével alátámasztva – figyelmezteti a választókat, hogy mekkora veszély leselkedik az országra és annak szegényebb többségére, ha a novemberi választások után a konvenció veszi át a kormányzást. Emil Constantinescunak egy amerikai újságban megjelent interjújára utalva, a nagyobbik kormánypárt az alkotmány megsértésének szándékával vádolja a konvenciót, azt állítván, hogy választási győzelme esetén átadja a hatalmat Mihály királynak.
Egyúttal azzal is vádolják Emil Constantinescut, hogy őszintébb pillanataiban a volt háztulajdonosoknak teljes vagyon-visszaszolgáltatást ígért, azokban az esetekben pedig, amelyekben ez lehetetlen, mert a buldózer eltüntette az ingatlanokat, busás kártérítést helyezett kilátásba. Adrian Năstase feltette a kérdést: milyen pénzből? Emil Constantinescu az adófizetők zsebére ígérget tekintélyes kártérítést – hangzott a súlyos szentencia, amelytől a mostani nehéz időkben valóban megborzong a szegény ember, és hirtelenjében nem gondol arra, hogy adójából most is luxusvillákban terpeszkednek valakik, akik nem az illető ingatlanok jogos tulajdonosai, és ugyanazok a valakik olyan luxusautókban furikáznak, amelyek egységárából több tíz régi háztulajdonost kártalaníthatnának.
A konvenció elnöke és államelnökjelöltje feltűnő idegességgel fogadta a mesterien időzített választási dorongot, jelezve, hogy régebbi nyilatkozatát most szedték elő, amikor a jelenlegi hatalom megijedt a helyhatósági választásokon elszenvedett kudarcért. (A módszer a kolozsváriak számára rendkívül ismerős: 1992-ben a „közszolgálati” tévé hetekig mélyen elhallgatta az akkori magyar honvédelmi miniszter egyik kiforgatható nyilatkozatát, majd Funar megválasztatása érdekében kampánycsendben közvetítette.) Emil Constantinescu elsősorban a királyság visszaállításával kapcsolatos rágalmakat igyekszik tisztázni, mondván, hogy ha ő elnök lesz, nem fog hatalmával visszaélni. A királyt hazaengedi ugyan, mert Romániában született és joga van itt élni, de nem ülteti azonnal a trónra, hanem ha a parlament igényli, elrendeli a monarchia visszaállítására vonatkozó népszavazást.
A helyzet kísértetiesen hasonlít az 1989-es fordulat utáni állapothoz, amikor a korábbi „urak” féltették hatalmukat a régi urak visszatérésétől, ezért azzal ijesztgették a népet, hogy azok, akik nem ették velünk a szójásszalámit, csak kizsákmányolást, nyomort zúdítanak az országra. Akkor ez a diverzió jól működött. De mostanig az átlagpolgár rájöhetett, hogy ennél nagyobb szegénységet egyik fajta úri réteg sem teremthetett volna. Az ellenzék válasza azonban most is olyan vérszegény, mint 1990 elején volt, tehát a küzdelem kimenetele továbbra is kétesélyes.

Hogy mi mindenre lehet használni az alapszerződést, azt egyelőre meg sem próbáljuk összeszámolni, de annyi bizonyos, hogy a magyarellenességre hajlamos pártok hét bőrt nyúznak le róla. Tagadásának ürügyén a mester (a polgármester) naponta szerepel a tévéadások ama bizonyos részében, a sajtó szintén bizonyos – nagyobbik – fele pedig egyre fiatalosabb és szemölcsmentesebb arcképének mellékleteként közli vicces nyilatkozatait, amelyekkel például továbbképzésre küldi az államelnök közeli munkatársait. Természetesen a nagyobbik testvér-kormánypárt is ráhajt annak bizonyítására, hogy éppen ellenkezőleg, a mester téved, mert az alapszerződés elsősorban román érdeket védelmez...
Hát ebben nem kételkedünk. Sőt, hajlunk arra a sejtelemre, hogy csak román érdeket védelmez. De az azért enyhén szólva túlzás, hogy bizonyos román érdekeknek végérvényesen érvényt szerez.
Tekintettel nagyköveti képzettségére, nem ajánlunk filozófiai továbbképzést az elnöki szóvivőnek. Hiábavaló, hiszen ő most is tudja, hogy a végtelen fogalmával nem szabad dobálózni. Mert mit kezd az alapszerződéssel, ha majd kihűl a Nap? Azután is érvényes marad a határvonal az Alföldön? A politikában pedig még látványosabbak a változások. Főleg térségünkben. Elég csupán arra figyelmeztetni, hogy az 1918-as gyulafehérvári határozat kisebbségvédelmi ígéreteit az 1922-es alkotmányban meg sem említik. És ahelyett, hogy a nagyhatalmak előtt vállalt kötelezettségek elfelejtését agyonhallgatnák, még dicsekednek is vele, mondván, hogy a kollektív jogoktól már akkor eltiltották a nemzeti kisebbségeket – végérvényesen –, amikor Európában nem számoltak 1201-ig.
Szűkebb környezetünkben a végérvényesség viszonylagosságára számtalan más példa is akad. Elég csak arra célozni, hogy Marx, Engels, Lenin, Ceauşescu műveiben nemrégiben még végérvényesen győzött a szocializmus városon és falun egyaránt.
A távolabbi politikai jövőbe tekintve, megint csak kétséges lehet a végérvényesség érvényessége. Felbukkanhat egy újabb erdélyi iskolairányzat, amely feltételezésekkel bebizonyítja, hogy kétezer egynéhány évvel ezelőtt a fáraó unokahúga megfordult ezen a tájon, és utódai méltán óhajtják az egyesülést. És akkor a végérvényesen leszögezett határ mindkét oldalán indiai muzsikára járják a helyben topogóst (már akkor itt voltak, amikor még forró volt a talaj). Vagy Kína európai gyarmataivá válhat mindkét ország. Ki tudja? Ha valaki egykor megmutatta volna egy longobárd köztársasági elnöki szóvivőnek Eurázsia mai térképét, az így háborgott volna: Mit akar megetetni velem, uram, amikor a gepidákkal éppen most véglegesítettük végérvényesen a gyepűt?!
Nagyon jól tudja ezt az elnöki szóvivő, nem hiába járt nagyköveti iskolába. Hogy mégis ilyen határozottan állítgatja a végérvényességet, annak gyakorlati oka és haszna lehet: ha az alapszerződés legalább november 3-ig végérvényes, az neki elég. Azután jöhet az özönvíz. 2000-ig. A következő választásokig.
Akkor megint lehet végérvényesen alapszerződni.

• Úriemberek módjára osztották el a bejutó helyeket
• Parasztpárti miniszterelnök, liberális prefektus
• Közöljék az alapszerződés szövegét
Anton Ionescu, a Nemzeti Liberális Párt Kolozs megyei szervezetének elnöke hétfői sajtóértekezletén örömmel jelentette be, hogy botránymentesen megállapodtak a jelöltlistáról a konvencióban. A bejutó helyeket úriemberek módjára osztották el, a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt 10 helye után 3-4 NLP-jelölt is valószínűleg bekerül a parlamentbe és maradt remény a kisebb pártoknak is. Bár a lista még nem nyilvános – a helyi pártvezér sem látta –, annyit biztosan tud, hogy parasztpárti hölgy is helyet kapott rajta, van egy kimondottan fiatal képviselőjelölt is, és minden jelölt Kolozs megyei illetőségű. Tudomása szerint Bukarest nem tiltakozik az ellen, hogy Ion Ratiu nem szerepel a Kolozs megyei listán.
A jövőt illetően a kolozsvári nemzeti liberálisok derűlátóak, biztosak az ellenzék választási győzelmében, abban, hogy konvenciós lesz a miniszterelnök. Majd azután láthatunk politikát – mondotta Anton Ionescu –, mert ami az eltelt hét esztendőben folyt, az nem volt az. Ha pedig parasztpárti lesz a miniszterelnök, akkor Kolozsvárnak jól fog állni egy liberális prefektus – rajzolta tovább a jövőképet, majd rátért a hónap (hónapok?) témájára. Az alapszerződést az NLP szerint is minél hamarabb alá kell írni, de szeretnék ismerni a tartalmát, ezért nem értenek egyet a külügyminisztériummal, hogy az nem kívánja közétenni. A Román Nemzeti Egységpárt elnökének javaslatát a népszavazással kapcsolatban megmosolyogta: nem tud népszavazásra bocsátott államközi szerződésről, és különben is, mi lenne, ha az idő- és pénzigényes eljáráshoz kötnék az alapszerződést minden szomszéddal? Pártja központi vezetőségének alapszerződéssel kapcsolatos állásfoglalására utalva, a megyei pártvezér kijelentette: személyesen beszélt telefonon Mircea Ionescu Quintus elnökkel, aki csak a dokumentum tanulmányozását tartja fontosnak és nem igényli aláírásának elhalasztását a választások utánra.

Amennyire gyorsan megírták szakértői szinten azt a fránya alapszerződést, miután korábban számtalan ceruzát tövig rágtak, éppen olyan villámszerűen kaptak szárnyra az első állásfoglalások. És mindegyik olyan meggyőzőnek tűnik, hogy azt sem tudjuk, merre kapkodjuk a fejünket.
A magyar ellenzéki pártok megdöbbenéssel veszik tudomásul, hogy a magyar tárgyalófél engedményt tett a román hatalomnak a romániai magyar kisebbség hátrányára.
Azt a betyár...! – hördülnénk fel, ha nem előzött volna meg Funar, aki szerint hazaárulás történt az Európa Tanácsi 1201-es ajánlása elfogadásával. Namármost: ha valami Funarnak kellemetlen, és a magyar ellenzéki pártoknak sem rokonszenves, akkor valami súlyos félreértés forog fenn.
Hát segítsen már valaki!
Kolumbán Gábor, a Hargita Megyei Tanács elnöke szerint kár volt most sikerélményhez juttatni a nagyobbik kormánypártot, mert ebből választási tőkét kovácsol.
Végre! Egy találat a szeg fején!
Ám Ion Diaconescu parasztpárti elnök, aki nem szokott Iliescunak szurkolni, üdvözli az előrelépést az alapszerződés ügyében, mert az csapást mérhet a legszélsőségesebb pártra, a Román Nemzeti Egységpártra.
Áhá! Szóval ezért nem tetszik Funarnak!
Hát akkor jöjjön az egységpárt által követelt népszavazás az alapszerződés ügyében, mi egy emberként, pontosan, szépen, mint a csillag megy a választások egén...
Állj! Ez a fajta logika egyszer már becsapott. A helyhatósági választások idején is azt mondogattuk, hogy mindegy ki jön, csak Funar menjen. És mi lett belőle? Amikor nem bírtak vele, vagy nem is akarták lebírni, benne hagytak a pácban. Most is megtörténhet, hogy a nagyobbik kormánypárt a magyar kormánytól kicsikart kompromisszummal választási tőkét akar magának szerezni, választókat csalogatva át a rokonoktól, többek között az RNEP táborából, ám ha ez nem sikerül, az sem tragédia számára. Megmarad egy látszólag állandóan követelőző, valójában hűséges szövetségesnek, és az alapszerződés is összefércelődött valahogy.
Kétségeinktől gyötrődve, szívesen kapaszkodnánk a támpontba, hogy Amerikának tetszik a fejlemény. De Amerikának a helyhatósági választásokon is tetszett a gondolat Funar félreállításáról, és megint ott vagyunk, ahol a part szakad: mi lett a nagykövet kolozsvári nyilatkozatából? Egyáltalán: mi látható ebből a kuszaságból olyan távolról?
Tehát csak abban lehetünk biztosak, hogy az alapszerződés mostani fejleménye körül semmi sem biztos. Úgyhogy egyelőre egyetlen állásfoglalás dicséretére hajlunk: az alapszerződés szövegének szakértői véglegesítése után az RMDSZ vezetősége egy-két nap haladékot kért a dokumentum megszerzésére és tanulmányozására.

Néhány gazdaságvezérlési elképzelés ismertetésén túljutva – sem jobbos, sem balos, hanem szakértői kormányalakítás, évi átlagos 6,5 százalékos növekedési ütem, a gazdasági korrupció megnyirbálása a fejtől kezdve stb. –, szinte központi problémává növekedett Petre Roman kolozsvári sajtóértekezletén a román-magyar alapszerződés. A Demokrata Párt elnökének, a Szociáldemokrata Szövetség államelnökjelöltjének véleménye szerint rendkívül jelentős eredmény, hogy a történelemben „példátlan módon” Magyarország elismeri a jelenlegi határokat, ugyanakkor lemond a magyar kisebbség területi autonómiájának és kollektív jogainak igényéről. Lapunk kérdésére, hogy az alapszerződés választások előtti aláírásából véleménye szerint nem a jelenlegi hatalom kovácsol-e politikai tőkét, pillanatnyi tétovázás után Petre Roman mintha hangosan gondolkozott volna: miért teremne babér a hatalomnak? Hát az imént emlegetett diplomáciai siker nyomán – tettük hozzá kérdésünkhöz, mire az elnökjelölt tovább fejtegette: Erdélyben különösen nem nyer magának választókat a nagyobbik kormánypárt az alapszerződéssel, hiszen eddig elítélte az Európa Tanács 1201-es ajánlását, most pedig hirtelen elfogadja. Az emberek ezt furcsállhatják. Ellenkezőleg, a Demokrata Párt tekintélye növekedhet az alapszerződés aláírása nyomán, hiszen kezdettől azt hangoztatta, hogy amit az ország kormánya aláír, azt a nemzetközi dokumentumot nem szabad megkérdőjelezni. Tehát az 1201-est is el kell fogadni. De meg kell tisztítani azoktól a mellékzöngéktől, amelyek ellentétesek Románia érdekeivel. Közbenjárásuk a megfelelő fórumokon eredményes volt, mondotta a sajtóértekezleten Petre Roman, és emlékeztetett azokra az akciókra, amelyekkel az ajánlásból sikerült kiiktatni a nemzeti kisebbségek területi autonómiáját, kollektív jogait.
Románia és Magyarország egyidejű NATO-tagságának szükségességét Petre Roman azzal magyarázta, hogy a tagországok vétójoggal rendelkeznek az új tagok felvételét illetően. Ha Magyarország most bejut és Románia nem, akkor előfordulhat, hogy amikor Románia felvételét bocsátják szavazás alá, ki tudja milyen meggondolásból..., szóval Magyarország előveheti vétójogát.
Amely ellen nem segít az alapszerződés. Ahhoz nem eléggé bizalomerősítő...

Járavizén gazdátlanul várja az árverés kitűzését egy ház. A jelek szerint hiába, mert senki sem merne beköltözni. Egykori tulajdonosa ugyanis kijelentette, hogy hátában késsel ébredne az, aki az ő házát bitorolná.
Pedig az a ház jogszerűen kerülne más tulajdonába, mivel a régi tulajdonos szabályosan, törvényesen veszítette el. Természetesen, ha az itteni körülményeket, például a néhai Caritast, szabályosnak, törvényesnek fogadjuk el... E megjegyzés után talán nem is kellene részletezni, hogy a járavizei polgár a Stoica-Funar szélhámosságon vesztette el házát: arra vett fel hatalmas kölcsönt a Dacia Felix Banktól, és most a bank szeretné visszanyerni pénzét. (Persze, nem ez a tétel billentette fel a kint- és a bentlévőségek mérlegét.) A póruljárt Caritas-játékos külföldre menekült, de elterjesztette a faluban, hogy házába be ne merjen valaki telepedni, mert egy villámgyors gyilkosságra hazatérne.
Hát még mit szóljanak azok, akik nem akarták megnyolcszorozni házukat, és mégis kiforgatták őket ingatlanjukból? Ha nem is táplálnak kriminális gondolatokat, abban mindenki biztos lehet, hogy nem mondanak le zokszó nélkül olyan értékű vagyontárgyról, amelyet a társadalmi termelékenység mai szintjén emberöltőnyi becsületes munkával sem szerezhetnének meg.
Az egykor államosított házak körüli hercehurca során számos olyan eljárásnak lehetünk tanúi, amely a magántulajdont felemásan védő törvények szerint sem szabályos. Az öröklakásokért zajló versenyfutásban óvakodjunk az olyan házaktól, amelyekben szüntelenül érezhetjük a jogos tulajdonos szellemét.
A szellemes ház jellegzetes példája látható képünkön.
Tusnádfürdő Csíkszereda felőli szélén található, és valamikor azzal a pofonegyszerű módszerrel rabolták el, hogy tulajdonosát, Kakasi Andrást, kuláklistára tették. Jelenlegi „gondnoka”, a fürdőtelep igazgatója, Marin Pop, jóval a visszaigénylési határidő lejárta előtt árverezésre bocsátotta és oda is adta kikiáltási áron, 72 millió lejért az egyetlen jelentkezőnek, Ioan Rusu őrnagynak, a Román Hírszerző Szolgálat Hargita megyei helyettes vezetőjének (akinek kéznél volt az összegecske, amit más költségvetési alkalmazottak 35 évnyi fizetés maradéktalan megtakarításából gyűjthetnének össze). Kissé kényelmetlen pillanatok következtek azonban, amikor jelentkezett a jogos örökös a ház jogos visszakövetelésével. Marin Pop igazgató saját bevallása szerint hét visszakövetelhető házat árverezett már el, úgymond a fürdőtelep karbantartási költségeinek fedezésére. Ehhez a „nemes” cél kitalálása után is nagy bátorság kellett. Bizonyára minden ház jogos tulajdonosában egykori megijesztett, magyar „kulákot” sejtett. A Kakasi-ház jogos örököse azonban így mutatkozott be: Augustin Zeriu, nyugalmazott egyetemi tanár...
A meghökkenés nem tartott sokáig. Mert milyen a mai állami hivatalnok? Mint a régi nómenklatúrista: támadva osztályharcol. – Hányingerem van Strasbourgtól! – vágott vissza Augustin Zeriu azon szavaira, hogy ha nem érvénytelenítik a törvénytelen árverést, elmegy a legmagasabb bíróságig.
Ez csak egyik mozzanata a vagyonukból kiforgatott háztulajdonosok augusztus 17-én, Tusnádon megkezdődő országos tiltakozásának. Mellesleg: a képen látható csinos villa 1990 óta lakatlan, tehát fel sem merül a hatalmi párt szociális félelmének a lehetősége, hogy a vérszemet kapó háziurak utcára tennék a lakókat.
Augustin Zeriu nem fenyegetőzik a járavízi ember módjára, de a rá hagyakozó, valamint az utódjai iránti tiszteletből nem hagyja annyiban a tusnádfürdői ház ügyét. Ha véletlenül minden hazai és európai jogfórumon sem szolgáltatnának neki igazságot, a ház visszakövetelését folytatni fogják unokái és unokáinak unokái, pillanatra sem engedve az új tulajdonost abban a tévhitben ringatózni, hogy nyugodtan birtokolhatja a törvény megszegésével árverezett ingatlant.

Milyen pihentető sport a pártsemleges szurkolás! Bárcsak kitapasztalhattuk volna a júniusi polgármester-választáskor is... De hagyjuk a kesergést, most itt az alkalom: lazítsuk el magunkat és kuncogjunk az odacsináláshoz közelítő erőfeszítéseken, amelyekkel az egyik megpróbálja odaragasztani magát Cotroceni trónjához, a másik megismétli korábbi kísérletét a lehetetlennel, a harmadik még mindig azt hiszi, hogy a bányászok a maguk fejétől penderítették ki a miniszterelnöki székből... És aztán jönnek a 2-3 százalékos statiszták, az egyik a mázsányi tokájával, a másik a gyarapodó szemölcseivel, a harmadik a levegővétel nélküli halandzsájával. Akinek nincs jobb dolga, ezt a cirkuszt érdek és izgalom nélkül végignézheti. A magyar kisebbséghez tartozó (valóban tartozó) választópolgár, először a demokrácia-kísérlet szakaszában, nem szól bele a többségiek dolgába: válasszák meg döntősöknek a két „legjobbat” a „legjobbak” közül.
Mi az első fordulóban külön bejáratú jelöltünkre leadott szavazatunkkal voltaképpen megnépszámláljuk magunkat, ehhez nem szükséges az elnökválasztási programok ismerete. Még arra sem kell túlzottan kíváncsiak legyünk, hogy saját jelöltünk mennyire vállalja („fel”) a kisebbségvédelmet. Nála jobban az elnökjelöltek közül senki – erre minden ellenkező híresztelés ellenére mérget vehetünk.
Aztán a második fordulóban majd meglátjuk.
Addig azonban szemléljük derűsen az elnökválasztási kampányt, és ne engedjük, hogy híradásai felkavarják lelkiállapotunkat. Lelkesedés vagy indulat nélkül különben is világosabban láthatjuk az ábrát.
Itt van például a hercehurca Iliescu jelölésének alkotmányossága körül. Szerinte ez a második, mások szerint harmadik vagy negyedik, sőt annál is több, ha hozzáadják kommunista diákszövetségi elnökségét is.
Ez az első bökkenő. A temesvári 8-as pont már nem érvényes. Két választási ciklusra szólt – volna. És már nem is lenne hatásos. Értelme az volt, hogy a hatalomból seprűzzék ki azokat, akik rátehetik a kezüket Ceaușescu külföldi folyószámláira és az állami kincstár többi vagyonrészeire. Kész, rátették, most már tényleg akár le is léphetnének, ha a falánkságnak lenne határa. (Hogy a Temesvári Kiáltvány 8-as pontjának érvényesítése esetén kik tették volna rá a kezüket a nemzeti vagyonra, és mennyire az ország, a nép javára hasznosították volna, többek között a vámkedvezmény azonnali állandósításával, azt most nem találgatjuk.)
Iliescu eddigi elnökségének számolgatásával is elég egyszerű a képlet. Amikor az 1989 utáni első alkotmány (mert biztosan lesz több is, mint ahogy lesznek újabb himnuszok, címerek, hiszen az élet dialektikus), az első alaptörvény leszögezte, hogy elnököt legtöbb kétszer négy évre választhatnak, akkor a hivatalban lévő elnök testvérek között is csak kétéves mandátumot töltött be. Ha visszamenőlegesen is alkalmaznák az alkotmányt, akkor sem lehetne azt állítani, hogy Iliescu most fejezi be második négyéves mandátumát. De törvényt visszamenőleg nem alkalmaznak. Nem lenne jogállamos, hogy az alkotmány megjelenése előtt elkövetett tettért – az 1990-es választások megnyeréséért – egy későbbi törvény alapján büntessék.
Igaz, ezt a törvényt ő maga is megnépszavaztatta, tehát megérdemelné!
Jaj, ne bonyolítsuk! Akkor sem visszaható az alaptörvény, ha maga az elnök találta ki, és neveztet a haza ellenségének mindenkit, aki egy-két szakasszal elvben nem ért egyet.
Nem is ez a legfőbb bökkenő, hogy alkotmányos-e Iliescu mostani jelölése, vagy sem. Hanem próbáljuk meg gondolatban törölni a jelöltek közül a legfőbb esélyest. Egek, mi lenne ebből! A nép – legalábbis ama bizonyos része – forradalommal csak közismert okból nem, de közfelkiáltással követelné elnökké való kinevezését. Sőt, hogy többé ne legyen vita, a spontán népszavazás eldöntené az alkotmánymódosítást. És egy ideig megint nem lenne négyévenkénti elnökválasztási tragikomédia. Hát ezt akarják elérni azok, akik megkérdőjelezik az elnök jelölésének alkotmányosságát?
Na tessék, mégis drukkolunk...

Ellentmondásosan indul a parlamenti választási kampány. Ha felcsapnánk közvélemény-kutatóknak, tudományos eszközökkel kimutathatnánk, hogy minden eddigi döntés az RMDSZ választótestülete 62 százalékának nem tetszik, és ugyanannyinak csupa öröm és lelkesedés forrása. Hogy ez több mint 100 százalék, az nem gond. A közvélemény-kutatás nem ismer lehetetlent.
És a választótestület bizonyos részének hangulata is erősen ingadozik attól függően, hogy milyen lábbal lépett le aznap az ágyból...
Nem szeretnénk falra festeni az ördögöt, de máris tarthatunk attól, hogy jogos méltatlankodások vagy jogtalan fanyalgások, vélt vagy valós sérelmek miatt ősszel is elveszítünk néhány mandátumnyi szavazatot, és akkor a bejutó képviselőinknek, szenátorainknak még nehezebb dolguk lesz, mint a jelenlegieknek. Akárcsak városi tanácsosainknak.
Hogy ennek elhárításához szerény lehetőségeinkkel hozzájáruljunk, idéznénk a helyhatósági választásokat követő olvasói véleménynyilvánítás néhány különös vonatkozását.
Meglepően sokan adtak hangot ellenszenvüknek a jelöltek iránt. Volt olyan nap, amikor a telefonszolgálatos úgy érezte, mindenki utál mindenkit. Utólag nyilvánosan is elnézést kérünk azoktól az olvasóinktól, akiktől megtagadtuk a személyekre vonatkozó heves támadások közlését, de a névtelenség homályából nem etikus személyiségeket támadni. A bíráló nevének bediktálása pedig nem feltétlenül jelent kilépést a nyílt színre. Még akkor sem, ha nem álnév. Személyiségeinket pőrére vetkőztette a bírálat és a rágalom hat és fél éve tartó kereszttüze, míg a támadók némelyike néhány csapás után gyorsan visszavonul, és még azt sem árulja el magáról, vajon nem sírja vissza a 89-es változás előtti aranyló éveket, vagy nem valamelyik Harmónia-szerű egylet híve.
A személyiségek megkérdőjelezése azonban a hátsó szándékoktól mentesen gondolkodók körében is elharapozódott, és ez már sokkal szomorúbb jelenség. Ha nem megy el szavazni – vagy nem az RMDSZ-re szavaz – az a réteg, amely egykoron a nómenklatúrához tartozott vagy a balos karrieristák osztályharcából valamilyen hasznot húzott, az is veszteség, de nem számottevő. Bár az „összetételre” időnként kínosan vigyáztak az elvtársak, a húsosfazékhoz főleg nominális magyarokat engedtek. A kétely mételye azonban mérhetetlen károkat okoz, ha azok sorában fertőz, akik a Magyar Népi Szövetség kommunista pártba való belépése óta várták egy igazi kisebbségi érdekvédelmi szervezet megalakulását. Most itt van, és elfordulnak tőle. Megtagadták szavazatukat helyhatósági listájától, és... ki tudja, mit hoz a november. Nem tetszik valaki a jelöltek közül, errefel azt sem segítjük, akiben különben feltétlenül bízunk.
Na igen, a lista... Az volt az olvasói véleménynyilvánítás másik főszereplője. Hogy miért közölték olyan későn, amikor már nem lehetett róla vitatkozni? Meg milyen célt szolgált a magas röptű sárdobálás? Hát a pozitív propaganda hiánya? Meg hogy miért nem volt saját polgármesterjelöltünk? (Ha lett volna, akkor biztosan központi témává válik, hogy miért volt, ahogy most körvonalazódik az elnökjelölt körüli közvéleménymegoszlás.) A júniusi kudarchangulat hevében volt, aki kertelés nélkül kimondta: ennyi melléfogás láttán meggyőződése, hogy valaki „odafönn” szándékosan rontja helyzetünket, és ő személy szerint ezért nem ment el szavazni.
Ezt a létérzést azóta csillapíthatta a számtalan elemzési kísérlet, amelyből egy dolog biztosan kiderült: a választási kampány megszervezése, lebonyolítása roppant nehéz feladat. De a szakértelem és politikai szimat hiányánál jóval súlyosabb kétely, a rosszhiszeműség feltételezése ősszel is felütheti a fejét, ezért fel kell tennünk a kérdést: kinek a malmára hajtotta a vizet szavazatának megvonásával? Vajon nem éppen az általa sejtett legsötétebb cél megvalósítását mozdította elő?
Aki még nem vette volna észre, annak idejében szólunk: a parlamenti választási kampányban is lesz alkalom csalódásra, kiábrándulásra. Talán még több is... De a végeredmény a választókon múlik. Ha senki sem hagyja magát rászedetni az események ellentmondásosságától – nem lesz kudarc! A választások előtti fejleményeket tehát azzal a derűs alapállással nézzük végig, hogy történjék bármi, a hajrában mi, választók, úgyis rákapcsolunk.

A romániai kisebbségek napja tiszteletére augusztus 14-én és 15-én a Román Nemzetközi Klub nevezetű szervezet rendezvényein síkraszállnak – Dan Blendea elnök szavai szerint – „a türelmetlenség és Románia szellemi elszigetelése ellen”. Hogy mi fán teremhet ez a klub, azonnal kiderül elnökének sajtóértekezleti nyilatkozatából, amely szerint az 1201-es ajánláson rágódjanak a politikusok, mert az csak egy álprobléma. A Román Nemzetközi Klub – mondotta a továbbiakban elnöke – a Pro Europa Ligától és a kormány kisebbségi igazgatóságától céljaiban és eszközeiben különbözik, mert például az ország megítélésének javítása érdekében külföldi fiókokat kíván létrehozni.
Világos. A kisebbségek helyzete maradjon a jelenlegi, csak az ország megítélése szálljon újabb csúcsok felé. Ebből azt is sejthetjük, kik lesznek a klub augusztusi vitanapjait lezáró „kisebbségi álarcosbál” meghívottjai. Ők, a Harmónia Alapítvány oszlopos tagjai azonban hiába ötölnek ki fantáziadús maszkokat, szél ellenében is felismerhetők.

Tisztelt központi PRO-tévé!
Mint több alkalommal jeleztük, igyekszünk átlátni a szitán, és ebben az Önök helyi megbízottjai számottevően megkönnyítik a dolgunkat.
Hónapok óta tanúi lehetünk, hogy a clujnapoci hírműsor szerkesztői túltesznek a Román Nemzeti Egységpárt egypontos gazdasági-társadalmi ideológiáján („magyarok csak Magyarországon vannak, Romániában csak románok létezhetnek”), és fáradságot, videokazettát, sugárzási energiát nem kímélve azt bizonygatják, hogy magyarok csak a fizikai és szellemi fogyatékosok, rosszfogú alkoholisták, borostás ferdeerkölcsűek stb. sorában találhatók. Minden este, amikor ismételten meghökkenünk, hogy városunk lakosságának több mint 20 százaléka egyetlen szereplővel sem képviselteti magát a megye- és városvezetés, az ipari és bankoligarchia, a tan-, vallás és művelődésügy corefeusai stb. között vagy legalább oldalán, akkor megjelenik egy bárgyú vigyor, amelynek a gazdája irtó tehetséges zongorista lenne, ha nem hiányozna mindkét keze születésileg, és a neve természetesen Zoltán, kivételesen helyesen leírva.
Ez a műsorpolitika most rossz szolgálatot tehet Önöknek, ha figyelembe vesszük, hogy a román olimpiai csapat érmesei között magyarok is vannak, továbbá a magyarországi (tehát „igazi” magyar) olimpiások több érmet harácsoltak össze, mint néhány nagyobb nemzet fiai és hölgyei. Kolozsvár levegőjével volna baj, hogy itt nem terem magyar babér a PRO-tv helyi műsorában? Vagy a műsor lenne túlságosan provinciális?
Mivel a clujnapoci PRO-tv hírműsorának másnapi ismétlésekor annyi fáradságot sem vesznek, hogy az időjárás dátumát megváltoztassák, és így azt a tévhitet keltik, mintha az aznapra megjósolt hőmérsékletet másnapra is érvényesnek tekintenék, hajlunk az utóbbi válaszra.
Mindent egybevetve: ezért a vidékies híradásért kár kikapcsolni Kolozsváron az igazi PRO-tv késő esti hírműsorát.

Nagyvárad illedelmesen fogadta a Magyar Reformátusok III. Világtalálkozójának részvevőit. A városközponti hídjavítás miatt terelőtábláktól megzavart közlekedésű településen a rendőrség nagy erőkkel biztosította a forgalomirányítást, és amikor a stadion környékét ellepték a parkoló személygépkocsik meg buszok, csak magyarországi és távolabbi kocsikat engedett a rendezvény színhelyének közelébe.
Kolozsvári rendszámú autót a vasútállomás térségébe vagy még távolabbra irányítottak, feltételezve, hogy nem tévedünk el „hazai pályán”. Talán nem is jöttünk volna zavarba, ha a piac környékén egy széles utat nem barikádoznak el aragázpalackokkal az „átmeneti” ellátási nehézségek ellen tiltakozó nagyváradiak. Amint azonban megtudták, hova igyekszünk, a tüntetők – románok és magyarok – készségesen elmagyarázták, hogyan közelíthetjük meg a legrövidebb úton a stadiont.
A kép kereksége érdekében elébe kell vágnunk a kronologikus eseménybeszámolónak: Mihai Sturza polgármester és Mihai Ban megyei tanácselnök a köszöntőkben a helyhatóság örömét, büszkeségét fejezte ki, hogy a világtalálkozó révén Nagyvárad híressé válik a nagyvilágban. Ez a gondolat egybecsengett Tőkés László igehirdetésének egyik kitételével, amely szerint jó fényt vet Romániára, demokratikus rendszerére a III. Magyar Református Világtalálkozó feltételeinek biztosítása, és az, hogy annak házigazdája a Romániai Református Egyház lehet.
Ezzel szemben hogyan tükrözte az eseményt a közszolgálati tévé legfőbb hírműsora? Lorántffy Zsuzsanna szobrával kezdte, pedig annak felavatására csak augusztus 6-án kerül sor. Ezzel kapcsolatban emlékeztetett arra, hogy 1940-ben ugyanerről a helyről a bevonuló magyar hatalom ledöntötte Eminescu szobrát. A hírforrást a tévé nem jelöli meg, de a Ziua napilapból megtudhatjuk, hogy az illető a Szocialista Munkapárt Bihar megyei sajtótitkára. Bizonyára van annyira szavahihető, mint a szocializmus... Az előfutam után a tévébemondó csípősen megjegyezte, hogy a Duna tévé „talált időt” a világtalálkozó helyszíni közvetítésére. Miért kellett volna keresgélnie az időt? Hiszen elsősorban erre találták ki: az összmagyarság életének, eseményeinek tükrözésére. A hírműsor szerkesztője továbbá fennakadt azon, hogy bizonyos térséget „úgynevezett” Partiumként emlegettek a világtalálkozón, és elhallgatták, hogy a Királyhágó melléki Református Egyházkerület Romániában van. A világtalálkozó dokumentumaiban ezzel szemben csakis Romániai Református Egyházról, a III. Magyar Református Világtalálkozó romániai megrendezéséről olvashatunk.
És mellesleg: nekünk eszünkbe sem jutna „úgynevezett” Besszarábiának nevezni azt a bizonyos térséget...
A világtalálkozó nagyváradi megnyitó ünnepségén többször elhangzott: a romániai reformátusok jót akarnak Romániának, és a világtalálkozó romániai megrendezése egymagában jószolgálat, míg a gáncsoskodók rossz színben tüntetik fel az országot. A közszolgálati televízió irányítói, alapállásának megszabói a választási tőkekovácsolás és az ország külföldi megítélésének javítása közül szokásuk szerint az előbbit választották.