Ki látott 100 dolláros lejt?
Szabadság, 1996. július 1., VIII. évfolyam, 150. szám
Drágítják a benzint. Utolsó percig nem mondják meg az új árat, de suttogják, hogy dollárban mennyi lenne. Nem lesz annyi, hogy rebegjünk hálaimát pártunk és államunk vezetőinek dísztáviratcímére.
Jól bevált recept!
Nagy lenne a pofáraesés, ha egyszer azt kérné a nép, emeljék fel dollárszintre a benzin árát.
A nagy gond azzal kezdődne, hogy ki kellene nyomtatni 100 dollárosnak megfelelő bankjegyet. Hogy ne zsákkal járjunk a benzinkúthoz. A 354 325 lejes papírpénz bevezetése után azonban áthidalhatatlan nehézségbe ütközne a fizetések kiosztása. A romániai vállalatok zömében hármasával társulnának a melósok, ha nem volna miből visszaadjanak. Márpedig kinek akad a zsebében két fizetést kitevő váltópénze fizetésnapon?
A másik nagy probléma akkor keletkezne, amikor elosztanák a benzineladásból befolyt összegeket. Mivel az olajbányászok, kőolajvegyészek, benzinszállító sofőrök, töltőállomás-kezelők fizetése elenyészően keveset emésztene fel – nem úgy, mint másutt, ahol a fizetéseket dollárban mérik –, annyi pénz maradna meg, hogy folyna ki a költségvetésből. Bizonyos közismerten szomjas fogyasztók költekezése nem ismer határt, de annyit ők sem képesek elnyelni. Jóból is megárt a sok.
A dolláralapú számolásból más jelentős megtakarítások is katasztrofálisan felduzzasztanák a kincstárt. Számítsuk ki, hogy dollárországokban a segédmunkás fizetésének hányszorosát kapja egy választott vagy kinevezett állami hivatalnok, és képzeljük el, mi lenne, ha fizetésnapon Iliescu és Funar kapna két bankjegyet, otthon majd osszák el a szocialista méltányosság jegyében, testvériesen. A nyugati arányok hazai alkalmazása nyomán sokan arra döbbennének, hogy kinyilvánított szándékuknak megfelelően tényleg szegényen halnának meg, sőt, mindennapi benzinre sem futná.
Ezért ne izgassuk magunkat. Tízszer meggondolnák, mielőtt dolláros benzinárat sóznának a nyakunkba.
Jaj, csak el ne kiabáljuk. A szállodaportásnak sem nyugati a bérszínvonala, a tengerparti szállodai díjszabások mégis elérték az elérhetetlenségi szintet.
Jól bevált recept!
Nagy lenne a pofáraesés, ha egyszer azt kérné a nép, emeljék fel dollárszintre a benzin árát.
A nagy gond azzal kezdődne, hogy ki kellene nyomtatni 100 dollárosnak megfelelő bankjegyet. Hogy ne zsákkal járjunk a benzinkúthoz. A 354 325 lejes papírpénz bevezetése után azonban áthidalhatatlan nehézségbe ütközne a fizetések kiosztása. A romániai vállalatok zömében hármasával társulnának a melósok, ha nem volna miből visszaadjanak. Márpedig kinek akad a zsebében két fizetést kitevő váltópénze fizetésnapon?
A másik nagy probléma akkor keletkezne, amikor elosztanák a benzineladásból befolyt összegeket. Mivel az olajbányászok, kőolajvegyészek, benzinszállító sofőrök, töltőállomás-kezelők fizetése elenyészően keveset emésztene fel – nem úgy, mint másutt, ahol a fizetéseket dollárban mérik –, annyi pénz maradna meg, hogy folyna ki a költségvetésből. Bizonyos közismerten szomjas fogyasztók költekezése nem ismer határt, de annyit ők sem képesek elnyelni. Jóból is megárt a sok.
A dolláralapú számolásból más jelentős megtakarítások is katasztrofálisan felduzzasztanák a kincstárt. Számítsuk ki, hogy dollárországokban a segédmunkás fizetésének hányszorosát kapja egy választott vagy kinevezett állami hivatalnok, és képzeljük el, mi lenne, ha fizetésnapon Iliescu és Funar kapna két bankjegyet, otthon majd osszák el a szocialista méltányosság jegyében, testvériesen. A nyugati arányok hazai alkalmazása nyomán sokan arra döbbennének, hogy kinyilvánított szándékuknak megfelelően tényleg szegényen halnának meg, sőt, mindennapi benzinre sem futná.
Ezért ne izgassuk magunkat. Tízszer meggondolnák, mielőtt dolláros benzinárat sóznának a nyakunkba.
Jaj, csak el ne kiabáljuk. A szállodaportásnak sem nyugati a bérszínvonala, a tengerparti szállodai díjszabások mégis elérték az elérhetetlenségi szintet.