Nits Árpád

1989 decemberének egyik napján Czirják Árpád kolozsvári érseki helynök bement a Szent Mihály-templom plébániájának épületébe és azt mondta az ott kussoló szekusoknak: Uraim, kifelé! Azok mentek boldogan, hogy ennyivel megússzák.
Aki akar, nézzen utána, hogy melyik nap volt az. A történelmi hűség kedvéért szükség lesz a pontos dátumra, a következő elvi megállapításhoz nincs: az volt az egyetlen kedvező nap. Ha egy nappal korábban próbálja visszaszerezni az egyházi épületet a bitorlóktól, azok egyszerűen lelövik. Ha pedig egy napot tépelődik, akkor a magukhoz térített fenegyerekek Iliescura hivatkozva azt mondták volna, hogy legfelsőbb utasításra mindenki marad a helyén, majd mindent törvényekkel oldanak meg. Sohanapján.
Az azóta eltelt több mint másfél évtized tele van optimális napokkal. Azok többnyire kihasználatlanok maradtak, mert az erdélyi magyarság érdekképviseletét kisajátító RMDSZ egyik szavajárása kezdetektől fogva az volt, hogy miért éppen most. Például miért éppen most ütnék a vasat a Bolyai egyetem ügyében, amikor homályos liberális ideológiára alapozva, magán- és csoportérdeket követve bizonyos vezetőknek előnyösebbnek tűnt felkarolni a Petőfi–Schiller-féle agyrémet.
Az elszalasztott lehetőség tipikus példája a kettős állampolgárság is. Ha Magyarország normális állam, az igény határozott felvetésének másnapján meghozzák a kormányhatározatot, és a rendőrőrsökön osztogatni kezdik a magyar személyi igazolványokat. Úgy, mint Romániában a Pruton túli testvéreknek. Sajnos, az az erő, amely vállalta volna ezt a feladatot, félt. Volt mitől. A kétharmados törvényhez nem talált volna partnert, sőt, már akkor köztudott volt, hogy a baloldal mindig hátba támadja a nemzetet. Ha a sokkal kevesebbet érő magyarigazolványért ráragasztották a jobboldalra a nacionalista, soviniszta, musszolinista, antiszemita jelzőt, mit kapott volna a fejére, hogy követni merészeli szomszédai példáját a kettős állampolgársággal?
De talán a magyarországi baloldal határon túli szárnyai átsegíthettek volna ezen az akadályon. Ahogy most Markó Béla keményen szembehelyezkedik a budapesti kormánykörökkel a kettős állampolgárság tekintetében, ezt megtehette volna a múlt század végén is, abban a bizonyos optimális időszakban. Ehelyett az RMDSZ-vezetőség minden eszközzel nekiesett a kettős állampolgárság bírálatának. Frunda György minden jogászi tekintélyét bevetette annak magyarázgatásába, hogy a kettős állampolgár tudathasadásba esik, mert képtelen lesz eldönteni, hogy hol fizessen adót, hova rukkoljon be katonának stb. Ezekkel az ellenérvekkel vitatkozni sem érdemes, olyan ostobák, viszont napjainkig fennmaradt egy másik, amelyet sajnos Kövér László Fidesz-alelnök is hangoztat, mégpedig, hogy a kettős állampolgárság kiüríti a magyaroktól az elszakított területeket. Ezt Erdélyben annak idején Kötő József terjesztette előszeretettel, a legjelentéktelenebb könyvbemutatót is felhasználva hangoztatta rosszallását azok ellen, akik megnyitnák a határt a kivándorlók előtt. Kötő akkor sem magyarázta meg, Kövér most sem részletezi, hogy milyen magyarországi címre jelentse be magát a kettős állampolgár. Úgy, hogy csőlakó, elmegy? Ha valakinek van közeli rokona és ismerőse, aki lakásába befogadja, az már a határon rég túl van, ha át akart költözni. Ahhoz nem kellett kettős állampolgárság.
A kettős állampolgárság a múlt század utolsó éveiben a mozgásszabadság újabb reménysugarát jelentette. Az 1990-ben felvirradt emberi jogokat akkor kezdték keményen korlátozni vízumokkal, határátlépő vámokkal, fejpénzekkel stb. Annak is kellett volna kettős állampolgárság, aki korábban eldöntötte magában, hogy nem tartja meg ősei magyar nemzetiségét. Vagyis asszimilálódott. Megnőtt a magyar nyelvtanfolyamok részvevőinek száma, az RMDSZ-irodákban románul érdeklődtek, hogyan lehet beiratkozni a szervezetbe, elrománosított nevű emberek hivalkodtak magyar nagymamáikkal stb. Úgy tűnt, érdemes megint magyarnak lenni. Hogy a visszamagyarosodó erdélyiekből hány maradt volna őszinte magyar, azt roppant nehéz felbecsülni, annyi azonban bizonyos, hogy a kettős állampolgárság megállította volna az asszimilációt, sőt a kivándorlást is, hiszen miért is hagyná el valaki a biztos otthonát, ha bármikor előveheti a magyar világútlevelet.
A legmerészebb számítások szerint Erdélyben hirtelen négymillió magát magyarnak valló, kettős állampolgárságra váró ember lett volna. De ha ez nevetségesen magas túlbecslés, elégedjünk meg a kétmillióval. Az is hatalmas eredmény lenne a mai siralmas helyzettel szemben. Nem véletlen, hogy Adrian Năstase magából kikelve és saját besszarábiai példájáról megfeledkezve üvöltötte a román parlamentben, hogy ki hallott még ilyen hülyeségről, mint a kettős állampolgárság.
Azóta a román politikai kaszt megnyugodott. Ha az erdélyi magyarok kettős állampolgárságáról hall, esetleg kíváncsian felfigyel: na, már megint? Ha lenne is belőle valami, az optimális időszak rég elmúlt. Ma már az erdélyi románok, köztük az elrománosodott magyarok, nem törnék össze magukat a magyar útlevélért, megnőttek az igények. A spanyolországi munkavállalási engedély sokkal többet ér. Sok magyar is velük tart Nyugatra. Gyurcsány most már hiába bohóckodik pótcselekvéseivel, görög mintájú személyi igazolványaival, alkalmi találkozóival…
Apropó, ezen a találkozón hiányzott egy hölgy, aki a legutóbbi MÁÉRT-on még Medgyessy háta mögött ficánkolt. Hogy változnak az idők!

Feltételezzük, hogy Szatmári Ildikó, akit Bukarestben csak Mata Hariként emlegetnek, olyan tiszta, mint egy ma született MSZP-aktivista. Ez ugyan nem az ártatlanság abszolút fokmérője, de kiindulópontnak megfelel. Vagyis Szatmári Tibor felesége nem vetette be a román háttér-diplomácia száz évvel ezelőtt Párizsban kipróbált eszközeit és nem szolgáltatott ki egyetlen erdélyi magyart sem a román hatóságoknak. Akkor is marad egy roppant kínzó kérdés: hogyan juthat valaki a bukaresti ismeretlenségből egyetlen dobbantással a Határon Túli Magyarság Hivatalába, majd a magyar Oktatási Minisztérium tanácsosi székébe? Magyarországon nem találtak a kétszázezer frissen diplomázott munkanélküli fiatal között egyetlen rátermett tanácsosnak valót sem?
Ne nyúzzuk, hiszen jól tudjuk, hogyan folynak az ilyen áthelyezések. A férjet, az RMDSZ megbízható aktivistáját kinevezik Budapestre irodavezetőnek. Mellesleg, hogy a román kormánytól kapott Comunitas-pénzek elosztásába miért kell Budapesten is beleszólni, az teljességgel érthetetlen. Bukarestben és Marosvásárhelyen úgyis rég eldőlt, hogy amíg az RMDSZ vezetőségében nem történik változás, addig az Erdélyi Naplónak felkophat az álla. No, de ezen most ne akadjunk fenn. Megérkezik a férj Budapestre a megbízólevéllel vagy üzenettel, amelyben van egy kis utalás a feleségre, hogy valami állást kell neki biztosítani. Illetékes MSZP-s elvtárs lekáderezteti a házaspárt, és pillanatok alatt kijön az eredmény: Szilágyi Tibor az ellenség ellensége, tehát csak jó fiú lehet. Kimagasló érdemeket szerzett Tőkés László gyalázásában a különös emlékű Romániai Magyar Szóban és több megyei pártlapban, és bizonyára Budapesten sem fog az erdélyi Magyar Polgári Szövetség mellett kardoskodni, sőt.
Az ilyen jó fiúknak és lányoknak mindig találnak egy-egy langyos helyet, ahol méltányos juttatásért meghúzhatják magukat. Ki gondolná, hogy saját szakállra is dolgoznának?
Ennyi biztosan megtörtént, a többi majd kiderül. Miniszterek, államtitkárok orra előtt tüsténkedett magas állami hivatalokban egy hölgyemény, akiről csak annyit tudtak, hogy férje a jelenlegi RMDSZ-vezetőség ellenzékének elkötelezett ostorozója, a bukaresti, marosvásárhelyi és kolozsvári RMDSZ-stáb megbízható embere. Aki az év elején hirtelen kegyvesztett lett. Attól kezdve munkáltatói valamiért nem tartanak igényt munkájára. Ennek okáról a román sajtót sem tájékoztatták.
Most miből folytatja szegény a magyarországi házikó építését?

Kolozsvár–Budapest tévéhídon keresztül Eckstein-Kovács Péter bukaresti szenátor óva intette Kiss Elemért, a Szülőföld Alapítvány kápráztató milliárdforintos vagyonának gondnokát, hogy ezt a pénzt nehogy a nemzeti érzelem felpörgetésére használja a határon túli magyarok körében.
Kiss Elemér döbbent képet vágott: Hát mit tételeznek fel róla? Egy megrögzött szocialistáról?
Ember legyen a talpán, aki képes eligazodni rajtuk. Amikor azt hallották Tusnádról, hogy hacsak alkalom adódik, hátba támadják a nemzetet, napokig tartott a felháborodásuk. Azt ugyan nem ígérték, hogy ezután nem támadják hátba, de az elődöktől való elhatárolódásból kiérezhettünk némi szégyenkezést. Ebből arra következtethettünk, hogy ezután szocialistáék enyhén ráhajtanak a nemzetieskedésre. Pláne, hogy jön a választási kampány, és nem árt ezzel elcsalogatni néhány szavazót a nemzeti oldalról. És ha ezek után valaki figyelmezteti őket, hogy majd ne pörgessék túl magukat, megsértődnek.
A valóság az, hogy magyarkodástól pillanatig sem kell őket félteni. Aki nem lát át a határon, az is tapasztalhatja, hogy a magyar szocialisták hűségesen követik elődeik hagyományát ezen a téren. Erdélyi helytartóik még mostanában is irredenta dalnak nevezik a Székely himnuszt – és ezt a véleményüket helyi lapokban ki is fejtik –, pedig elhangzása már román fülekben sem vált ki ellenérzést. Másik jellemvonásuk, hogy történelmi vitákban rendszerint az ellenfél oldalára állnak. Szintén helyi szóvivőjük verte el a port az általa „szellemesen” dákoma-gyaroknak nevezett székelyeken, akik nem akarnak tovább tűrni szülőföldjükön olyan ostoba táblákat, miszerint hatezer éves dák leleteket találtak. A világ egyetlen népe sem élt hat évezredet egyazon helyen, a szocialista logika mégis a másik oldalra áll ebben a kérdésben.
Csak hogy hátba támadhasson bennünket.

Augusztus 1-je óta a Kossuth rádió reggelente elnézésünket kéri, hogy a solti adótorony mázolása miatt 540 KHz-en csak kisebb adók sugároznak. Illetékes elvtárs úgy nyilatkozott, hogy esős időben a solti adót visszakapcsolják, de ez tévedés, ha esik, ha fúj, az erős adó néma reggel héttől este hétig. A tornyot megszállták a sztahanovisták, akik szabad szombatot, vasárnapot, augusztus 20-i nemzeti ünnepet, ebédszünetet nem ismerve szüntelenül mázolják az adótornyot. El is hisszük. Csak azt nem értjük, hogy vasárnaponként 6.30 órakor miért kapcsolják be félórára? Pusztán azért, hogy majd bejelenthessék, milyen hullámsávon sugározzák a Vasárnapi Újságot, majd kivételesen elnézést sem kérve – pakk – kikapcsolják a solti adót?
Szerényen megjegyeznénk, hogy a brassói hosszúhullámú román adótorony, amely Rodostótól Bécsig besugározza egész Eurázsiát, 1922 óta folyamatosan üzemel.

Gazdasági érdekközösségek politikai befolyását firtatja Traian Băsescu, nyilvánosan, a sajtóban rágalmazva Călin Popescu-Tăriceanu miniszterelnököt. Így kezdődött az előző, a Demokratikus Konvenció által alakított jobboldali kormány válsága is, amikor Băsescu nem államfőként ugyan, hanem egyszerű miniszterként, de sikerrel támadta Victor Ciorbeát. Hogy a mostani öngyilkossági kísérletből mi lesz…
Sajnos, ennek a kormánynak nem is kell lökés ahhoz, hogy a mélybe vesse magát. Például megrendezi az útlevélcirkuszt, azzal a réteggel packázva, amely lényegében eltartja az országot. Mert ugyan miből lenne jelentős valutabevétel, mitől egyenlítődne ki a fizetési mérleg, ha Spanyolországból a román eperszedők nem hoznák zsákkal az eurót?
De vannak itt cudarabb jelenségek is, amelyek arra engednek következtetni, hogy a politikai érdekközösségek gazdasági befolyása sokkal veszélyesebb folyamatokat gerjeszt.
A Tăriceanu-kormány első intézkedése a jövedelemadó egységesítése volt. Most mindegy, ki mennyit keres, jövedelme után 16 százalék adót fizet. A pénzügyi kormányzat ezzel több legyet akart ütni egy csapásra: ne legyen kifizetődő az adócsalás, a külföldi beruházók az adóparadicsom ígéreteként értékeljék az intézkedést, erősödjön a középosztály. Az első két célt elérték. A 16 százalékos adót érdemesebb kifizetni, mint alacsonyabb jövedelmi kategóriába hazudni magunkat, a külföldi beruházók érdeklődése fokozódott. A középosztály erősítésével azonban baj van. Normális országban a magasabb jövedelműeknél maradt pénzösszegek a beruházást, a termelés bővítését segítik elő: a jobb módúak részvényeket vásárolnak, vállalkozásokat létesítenek stb. Itt, a primitív kapitalista felhalmozás korszakában, más a divat. A mesés jövedelmekből, amelyeket bőkezűen osztogatott – magának elsősorban – a parlament, és ezzel húzta maga után a közhivatalnokok bizonyos rétegét is, a korábbi magas adó levonása után is maradt elég a tejbe aprítani valóhoz és a hetek alatt felépülő villákhoz, a hozzájuk tartozó státusdzsipekhez. Az adócsökkentés után ez a magánvagyonleltár gyarapodott hirtelen annyira, hogy a statisztika félév alatt kimutatta a nyugati luxusgépkocsi-import hirtelen növekedését.
Ez lett volna a negyedik cél a nagyjövedelműek adójának csökkentésénél? Éppen még több luxusautóra lenne szüksége a nyomorgó országnak? Ha ez tudatos húzás volt, akkor igencsak jól kitalálták, hogy a miniszterelnök kedvében járjanak, ugyanis ő az egyik legjelentősebb gépkocsi-importőr.
De legyünk jóhiszeműek, és tételezzük fel, hogy a pénzügyi kormányzat úgy képzelte, hogy a Păunescu-családok, amelyek a korábbi, kisebb dzsipparkkal is vígan taroltak az országutakon, nemesebb célra fordítják többletjövedelmüket. Amikor viszont ez nem következett be, és a költségvetésben jelentős hiány keletkezett, akkor gondolni sem lenne szabad az általános forgalmi adó emelésére. Azt ugyanis mindenki megfizeti, aki nem önellátó: a nyugdíjas, a segélyből tengődő munkanélküli, a minimálbéres stb. Ez azt jelentené, hogy az ország minden lakosa vissza nem térítendő segély formájában besegítene a dúsgazdagok magángyarapodásába.
Némi reménysugarat látunk derengeni abban, hogy a kormányban a forgalmi adó emelését vitatják, és luxusadók bevezetését tervezik villákra, dzsipekre.

Pár évtizeddel ezelőtt, amikor Lendvai Ildikó hivatali elődjei cenzúrázták a könyveket, a kibernetikát és a genetikát nem volt szabad lábjegyzet nélkül hagyni. Oda kellett biggyeszteni, hogy ezeket a mocskos, imperialista angolszász áltudományokat azért találták ki, hogy romba döntsék a béketábort.
Az újabb kori szocialista cenzorok a genetika hallatára nem szidalmazhatják a mocskos kapitalistákat, hiszen azonosultak velük annak a közvagyonnak a széthordása révén, amelynek felhalmozására korábban a létező szocializmus elmélete alapján ők maguk kényszerítették a dolgozókat. Mit találtak ki? Aki most genetikát emleget, az zsidózik. Orbán Viktor genetikázott Tusnádon, tehát Orbán Viktor antiszemita. Ezzel a váddal nyertek jó néhány szavazatot a gyalázatos 2002-es választásokon, remélik, hátha újra küldenek Amerikából egy álantiszemita-ellenes nagykövetet.
Mivel Orbán Viktor nem is genetikai, hanem történelmi determináltságra vezette visz-sza a magyarországi baloldal vezetőinek nemzetellenes magatartását – azt mondta: túlzás lenne genetikai meghatározottságról beszélni –, talán nem is lenne értelme tovább feszegetni a dolgot. Talán Fónagy János korábbi közlekedési miniszter, Fidesz-képviselő állásfoglalása, ahogyan rendreutasította a korlátolt MSZP-filozófusokat, elég volna. De engedtessék meg, hogy megpróbáljuk tisztázni a genetika fogalmát, ha még mindig akkora a szocialista fejekben a homály, mint 50 évvel ezelőtt.
A genetikai megfigyelés legalább olyan idős, mint az árutermelés. Az egyszerű embernek feltűnt, hogy a mesterségek apáról fiúra szállnak úgy, hogy bizonyos számú nemzedék után a leszármazottnak alig kellett tanulnia a szakmai fogásokat, benne voltak a vérében. Bonyolult folyamatsorozatok megfigyelése nyomán az emberek eljutottak az általánosításhoz is: az alma nem esik messze a fájától. Vagyis a leszármazottak nemcsak mesterségbeli fogásokat örökölnek őseiktől, hanem magatartásmintát, viselkedési formát, jellemet, majdnem minden meghatározó emberi vonást is.
A jelenség azért nem válhatott egyből tudományos meggyőződéssé, mert az öröklési folyamat néha meglehetősen ellentmondásos. Közbeszólhat a tagadás, sőt a tagadás tagadásának törvénye, amely ebben az esetben olyan közönségesen nyilvánulhat meg, hogy a makacs utód azért sem akar az ősére hasonlítani. Például nem hajlandó rusnya farmert viselni. Vagy saját nemzedékét is megtagadva, még rongyosabb fa;rmerbe öltözik. Egy másik példa a kakaócsemeték szembeszegülése a szocialista arisztokrácia családi szellemével, de aztán itt is gyorsan bekövetkezett a tagadás tagadása, és létrejött az SZDSZ-MSZP pártszövetség.
A hagyományos szocialista szójárás szerinti mocskos imperialisták csak a múlt század közepén lendültek bele tudományos alapokon a genetikai kutatásokba, és egyelőre távol állunk attól, hogy ez a tudományág területének minden kérdésére képes lenne választ adni. Még a népi megfigyelést sem tudta igazolni vagy cáfolni. Mert mi történik az ősöktől örökölt képességekkel, tulajdonságokkal? Azok valóban olyan maradandóak lennének, hogy „benne vannak a vérünkben”? „Nem esünk messze az almafánktól”? És ha a népi megfigyelés igaz, vajon ezek az információk hol tárolódnak? Csak az agykéregben? Nem valahol mélyebben is? Esetleg a génekben? Ha majd ez beigazolódik, akkor egyáltalán nem lesz túlzás genetikai meghatározottságról beszélni, a magyarországi baloldal beteges késztetéséről, amikor a nemzetre lehet támadni. Akik apróbb-nagyobb baloldali családokban nemzedékek óta olyan sületlenségeket hallanak, hogy a magyarországi jobboldal két világháborúba sodorta az országot, ezzel szemben az okos baloldal inkább ellenállás nélkül veszni hagy mindent, az csak ilyen kificamodott nemzetfilozófiát sajátíthat el. Lám, Antonescu marsallt a románok félig titokban ma is dicsőítik azért a mondatáért, hogy katonák, keljetek át a Pruton. Pedig ő is elvesztett mindent, de valamit megpróbált tenni a nemzetéért.
A népi megfigyelés ennek a tisztázásában is mintha a tudományos kutatás előtt járna. Nem lehet a véletlen műve, hogy például a román politikai közvélemény baloldala (egyébként egyetlen oldala sem) sohasem támadt rá nemzetére. Sőt, ennek a kérdésnek a feszegetésében inkább a genetikai, mint a történelmi meghatározottság nyomhat a latban. Ugyanis amikor a magyarországi baloldal lemondott a történelmi Magyarországról, a románság, baloldalával együtt, akkor ébredt rá a történelmi Románia történelmi jogfolytonosságára. (Mellesleg az örökös román tartománynak tartott Erdélyben nemsokára bekövetkezik a világ leghihetetlenebb paradoxonja. A 2050 év alatt egy évszázadig sem volt forgalomban hivatalos román pénz, és jön az euró.)
A genetika tudományos kutatóinak majd egy roppant kínos kérdésre is választ kell keresniük. Vajon tudományáguknak köze lehet-e a nemzetiséghez, valláshoz? Vajon tényleg úgy van, ahogy kocsmai MSZP-filozófusok állítják, hogy aki genetikai elferdülésről beszél, az csak a zsidókra gondolhat? Ez képtelenség lenne, ugyanis 1848-ban a magyarországi zsidóság az első csatasorban harcolt a magyar nemzetért, pedig nem gyaníthatta magáról, hogy jobboldali. Van frissebb példa is. A romániai zsidóság erős baloldali elkötelezettsége ellenére, a leghevesebb moszkvai követelőzés éveiben (l. V. kongresszus) sem fordult tartósan a román nemzeti érdek ellen, mindig a befogadó nemzet mellett állt. Amíg el nem adták.

Ebben a kormányválságos hangulatban Markó Béla kijelentette: ha akarják, menesszenek RMDSZ-minisztereket is, ha valami kifogást fel tudnak hozni velük szemben.
Ezután néma csend következett. Nincs kifogás. Markó Bélának tökéletesen igaza van: az RMDSZ-miniszterek példamutatóan teljesítenek. Mindegyik a maga helyén végzi feladatát, és ha valami rendkívüli esemény jön közbe, a helyszínen teremnek, nem tépelődnek, hogy vajon ki következik a munkalátogatások sorában.
Lehet, hogy van közvetlen közük, lehet, nincs a magyarországi segélyakciókhoz, de a román közvélemény őket sejti mögöttük, és ettől az értelmiség tovább lép, feltételezve, hogy a román kormány RMDSZ-es tagjai minden követ megmozgatnak Budapesten az EU-csatlakozás ügyében, akkor is, ha 2006 májusában a balosok, akik génjeikben hordozzák a gondolkozásnélküli internacionalizmust, elkotródnak a kormányból.
Egyszóval ügyesen csinálják, amire van egy roppant egyszerű magyarázat: különbözőek, de összetartoznak. Ez nyilván az ernyőteória jelszava, a valóság ennél is egysze-rűbb: nem különbözőek és még össze is tartoznak. Ennélfogva nincs vita közöttük, hogy mit, hogyan lehetne jobban csinálni, gerincesebb dolog lenne-e váratlanul visszalépni minden tisztségből, vagy jobb lesz csendben maradni. Az a kérdés sem merülhet fel az RMDSZ-miniszterek között, hogy kapjon-e traktorvásárlási támogatást a mezőgazdaság. Ha történetesen magyar lenne a román pénzügyminiszter (lehet, hogy most többen bánják is, hogy nem az), akkor az megkapta volna a Köcsög vagy a Herăstrău utcából a pontos keretszámot (ahogy azt előzőleg a Victoria téren megállapították), és rég alá lenne írva a költségvetési tétel.
Az RMDSZ-miniszterek azért is képesek magas teljesítményre, mert nem lesik szüntelenül egymást, mint román kollégáik. Azok állandó bizonyítási kényszerben szenvednek, nehogy legközelebb pályaszélre sodródjanak, így munkájukat elhanyagolják, vagy gyanús üzelmeiket nem takargatják kellőképpen. Az RMDSZ-ben ez másként működik. Ha egyszer valaki elévülhetetlen érdemeket szerzett a Tőkés-szárny gyalázásában, akkor is számíthat legalább egy államtitkári fizetésre, ha váratlanul kiesett a parlamentből.
Az RMDSZ-minisztereket alig éri bírálat a román sajtóban, sőt, a hírtelevíziók nagymenői csak elismeréssel nyilatkoznak róluk. Van, akinek a képére van írva, hogy inkább a nyelvét harapná le, mégis kimondja, hogy a magyaroktól megint tanulhatnak.
A legmélyebb igazságtalanság lenne, ha nem mondanánk ki, hogy az RMDSZ-mi-niszterekben jó adag rátermettség is lakozik, másfelől nemhiába tanultak a másfél évtizednyi demokráciában államigazgatást.
Csak azt nem tanulták meg, hogy RMDSZ-vezetőkként elsősorban az RMDSZ-programot kellene valóra váltaniuk. Azt a régit, de még érvényest, amelyben egyebek között autonómia és Bolyai egyetem is szerepel.

Mona Muscă pálfordulására hirtelenjében azt mondhatnók, végül csak kibújt a szög a zsákból, a tyúkész a lehető legrosszabbkor felülkerekedett a jól begyakorlott politikai közhelyeken. Mert ugyan mire gondolnánk azt látva és hallva, hogy a bájos ténsasszony, tudva: ő a kormány legnépszerűbb tagja, azért hagy ott csapot-papot, mivel a miniszterelnök hibájából lényegesen romlott a kormány megítélése. Romoljon még egy nagyot – mondja a ténsasszonyi logika.
Ám korántsem ilyen egyszerű a helyzet. Mona Muscáról sok mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy együgyű, balga nő. Figyeljük csak meg, hogyan érte el a kormány legnépszerűbb tagjának kijáró elismerést. Kultúrminisz-terkedésével aligha, hiszen a közvélemény-szavazók nemigen kíváncsiskodnak bele annak a minisztériumnak a boszorkánykonyhájába, amelytől nem függ a gázár, a kedvezményes gyógyszerellátás, az adóterhelés stb. Hanem a kedves Mona minden lehető alkalommal a magyar kártyára játszott. Meglovagolta a Trianon-filmet, majd hevesen ellenszegült az RMDSZ kisebbségi kerettörvényének. Ezzel kétszeresen ártott az erdélyi magyarságnak: leütötte az előhangot bármilyen autonómiatervezet parlamenti fogadtatásához és érveket szolgáltatott az RMDSZ-vezetőségnek annak bizonygatására, hogy lám, milyen nehéz bármit is kiharcolni, örvendezzünk hát a kevésnek is.
Megint bebizonyosodott, hogy a magyar kártya korántsem vesztett értékéből, és pláne, ha azt egy kellemes megjelenésű hajlakk-reklám mutatja fel, a siker garantált.
Mona Muscă tehát feljutott a csúcsra. Ennél magasabbra ebben a kormányban nem emelkedhetett volna, még akkor sem, ha bálványa, Theodor Stolojan kerül a párt és a kormány élére. Mit tehet egy okos asszony ilyenkor? Ragyogása teljében gerincességére hivatkozva hirtelen visszavonul. No, nem mindenből, mert a képviselői járandóságocska és nyugdíj azért jól fog a dédnagymamai évekre. Ebből a biztonságos magaslesből fogja figyelni a fejleményeket. Hátha mégis bekövetkezik egy kormányválság? Ez a második szerencsétlen jobboldali kormány mintha pontosan másolná a Constantinescu alatti kormányzat sorsát. És akkor majd Mona Muscă előbb élénken szabadkozik, de végül enged a tömegnyomásnak, és elfogadja a miniszterelnöki széket. Vagy valami más lehetőség adódik. A lényeg az, hogy látványos visszavonulását egyszer majd kamatoztassa.

Akik a Kékfény-híreket szokták nézni, a hátukon futkosott a hideg, amikor az új lejjel megrakodva Bukarestből elindultak a pénzszállító páncélkocsik. A tévében még meg is mutatták, hogy az autóban hol van a biztonsági rekesz, a kazettát hogyan kell kiemelni stb. Mi lesz ebből?
Nem lett semmi. Mindegyik pénzszállító autó sértetlenül eljutott rendeltetési helyére. De mi történik, ha egyik páncélkocsi az éjszakában eltéved, és Demszky fényes világvárosában ébred a kegyetlen valóságra?
Például éppen akkor haladt volna el egy patika előtt, amikor két suhanc komótosan számolgatja a kasszaösszeget, és egy másik patika felé tart, hogy a nemrégiben felemelt gyógyszerárak jóvoltából megnövekedett bevételt átvegye. Azt mondta volna az egyik:
– Né, te, erről nekünk nem szóltak. Úgy látszik, különjárat. Na, állj! Ide a tartályt. Mi ez? Ilyen kicsi címletekkel bajlódtok?
Stb. stb. De ha, tegyük fel, a román pénzszállító autó elkerülte volna a kellemetlen találkozást, a következő útkereszteződésnél álrendőrök várnák, akik valamilyen közlekedési kihágás ürügyén bekísérnék az álrendőrségre. A többit sejthetjük.
De mondjuk, ezt a próbatételt (politikusan: kihívást) is szerencsésen elkerülték volna. Mit tettek volna azonban, ha megismétlődik az MSZP–SZDSZ-es közbiztonság első nagy 21. századi teljesítménye, az Erste Bank szétlövése? A román pénzszállítók azt hihették volna, hogy ott kell letenni a rakományt, így nyomokat hagynak, és őket zárják be gyanúsítottként.
És mi van, ha ez a balszerencse sem éri utol őket? Mennek, mennek, és egyszer csak érzik, hogy a szellem beléjük hatolt (úgy, mint az ördög a görögkeleti apácába). Félrehúznának egy útfelújítási építőtelepre, a szállítmányt elrejtenék a bozótban, majd egymást összeverve, ruhájukat megszaggatva elterülnének a páncélkocsi előtt. A feltűnő helyen parkoló feltűnő autó sokáig senkinek sem szúrna szemet, de néhány nap múlva megjelenne a rendőrség, és nyomozni kezdene a támadók után.
Valószínűleg a különleges kockázat miatt nem próbálkoznak Magyarországon az erős forint bevezetésével.

Politikai elemzők, politikai újságírók és politikai politikusok alaposan összebölcsködték magukat arról, hogy a miniszterelnöknek miért csak a hét elején jutott eszébe az özönvíz, addig miért foglalkozott az előrehozott választásokkal. Pedig pillanatig sem kétséges, hogy Tăriceanu fejéből Brüsszelben verték ki lemondási szándékát. Megfenyegethették, hogy kitörik a nyakát, ha „politikai válságot” okoz, és megvillanthatták előtte a 2007. január 1-jei csatlakozás lehetőségét, ha nyugton marad.
Az Európai Unió leghevesebb bírálói úgy tartják, hogy a brüsszeli hivatalnoknál fafejűbb bürokrata nincs. Annak állítólag képtelenség megmagyarázni, hogy egy ország helyzetének sajátosságait saját vezetői esetenként jobban ismerik. Ha egy államfő és egy miniszterelnök megállapodik abban, hogy szerencsésebb parlamenti összetétel úgy felpörgetheti az EU-csatlakozáshoz szükséges feltételek megteremtését, hogy sokszorosan be lehet hozni az előrehozott választásokkal járó időveszteséget, akkor egy távoli megfigyelőnek ezt nem illene kétségbe vonni.
Nagy tévedés azt hinni, hogy azokat a fafejeket a saját érdekük felől esetleg meg lehetne környékezni. Zárt ajtók mögötti beszélgetéseken például fel lehetett volna vetni, hogy nekik mi jobb: ha Románia frissebb emberekkel vonul be Európába, vagy Văcăroiu vezeti a menetet. Ugyanis a jelenlegi felállásban, ha valami történne Băsescuval, a Szenátus elnöke lépne az államfő helyébe. Ha Tăriceanu a kövületek eltávolítására hivatkozik Brüsszelben, még inkább veszett ügyért küzdött volna. Mert Európának a kövületek kellenek, azok, akik a KGST-ben és a Varsói Szerződésben legalább altiszti rangot töltöttek be, vagy akiket apróbb-nagyobb családokban a Moszkvához tartozás szellemében neveltek, mert ezekkel kezes bárányokként lehet bánni. Lám, milyen szépen teljesít ilyen szempontból a jelenlegi magyar kormány! Ilyesmit várnak el a román politikától is. Ha a kövületek nem lehetnek kormányon, legalább a képviselőház, a szenátus, az alkotmánybíróság élén pöffeszkedjenek.
Így akarják az EU-bürokraták. És mekkorát tévednek. Elfelejtik, hogy a Moszkva-barát román tisztek és altisztek hogyan fordítottak hátat az első keményebb integrációs kísérletnek a 60-as évek elején. Nem veszik számításba, hogy Medgyessy titkos tiszt hogyan kémkedett az egész keleti tömb ellen azért, hogy „Magyarországnak egy kicsit jobb legyen”. (Ő mondta.)
Hamis érdekek miatt zuhan tehát most Traian Băsescu és Călin Popescu-Tăriceanu népszerűsége.
Ha ez így megy tovább, az Európai Unió leghevesebb bírálói a brüsszeli bürokratákat vaskalapos fafejeknek fogják nevezni.

Rosszul teszik Angliában, ha iszlám mecseteket rongálnak meg bosszúból a londoni robbantások miatt. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a világterrorizmusnak semmi köze a muzulmán valláshoz.
Egy spanyol kisvárosban a napokban felbőszített bikákat eresztettek a lakosságra holmi terroristák. A véres események után az al-Kaida egyetlen alapszervezete sem jelentette fel magát, hogy az ötlet tőle származna.
Vagy itt van Szrebrenyica. A II. világháború utáni leggyalázatosabb etnikai takarítás tizedik évfordulóján szerb „hazafiak” következmények nélkül tagadhatták, hogy háborús bűncselekmény történt volna, mert szerintük Szerbiának joga van ahhoz a városhoz. Egyetlen gépkocsiba rejtett bomba sem robbant a szerb nacionalista klubok közelében, Belgrád zsúfolt piacain nem sétálgattak bombákba öltözött emberek, és a muszlimok világ-alapszervezetei nem készítették elő felelősségvállalási közleményeiket.
Egyébként már az is furcsa, hogy az arab világ a tragikus események elkövetésekor sem zúdult fel eléggé hangosan. Követelhette volna az ENSZ, a NATO, Amerika és más nemzetközi csendőr beavatkozását, és ha azok nem intézkednek, önbíráskodáshoz folyamodik. Az arab világnak már akkor megvolt a terrorista beceneve, és ha ez a jelző igaz lenne, Belgrádnak többé nincs nyugta. Vagy tanulva a nagyoktól, létrehozta volna a muzulmánok elleni újnáci bűncselekmények elkövetőinek felkutatására azt a szervezetet, amely még Ausztráliában is megtalálja a csetnikeket.
De semmi. Az állítólag oly félelmetes fundamentalista muzulmánok békésen elnézték balkáni testvéreik tömeges kivégzését, és elnézik emlékeik cinikus meggyalázását.
Hát terrorista az ilyen?

Amikor először hallottuk a magyarázkodást, hogy az MSZP–SZDSZ-kormány az eszméletlen mennyiségű külföldi hitel nagy részéből emelte a nyugdíjakat és a közalkalmazotti fizetéseket, azt gondoltuk, ez nem lehet igaz. Mert ha igaz lenne, akkor az illetékesek lehazudnák. A 23 millió román vendégmunkás szabadalmazói némi füllentési technológiáért nem járnak a szomszédba.
Nemhogy lehazudták volna, de még rá is tettek egy lapáttal. Miután a Fidesz tovább követelte, hogy árulják el, melyik feneketlen zsákba került a temérdek külföldi hitel, most Magyarország kormányzói kiegészítették a listát: abból állták a családtámogatás átalakítását és a jóléti kiadások más tételeit is.
Valahova a lista közepébe beillesztették az autópálya-építést, aminek a finanszírozási elképzelése roppant bonyolult, ezért ne vágjunk bele annak taglalásába, hogy miért kell a magyar népnek a mostani hitelezésért is, majd évtizedekig a megvásárlásáért is megszenvednie az örök adós sorsát.
De annak beismerése, hogy nemzetközi hitelintézményektől közismerten magas kamatra azért vettek fel hiteleket, hogy soha vissza nem térülő fizetésekre, nyugdíjakra és egyéb juttatásokra költsék – egyszerűen hátborzongató. Kádárék és Apróék utódai folytatják a gulyáskommunizmus építését: feltöltötték az egykori legvidámabb barakk konyhájában a kondérokat, és azt hitték, ezzel teljesítik a száz napok és a száz lépések négyéves tervét.
A tévedés ott kezdődött, hogy Magyarország már korántsem a legvidámabb barakk. A másik tévedés: Kádár pusztán a köznyugalom kedvéért etette-itatta alattvalóit, mint a furfangos kocsmáros, ezzel tartós társadalmi hangulatjavulást ért el, Medgyessy azonban pusztán a helyhatósági választások megnyeréséért csalta az urnák elé a nyugdíjasokat a kölcsönpénzzel. Az unokák már kezdik sejteni, hogy ezt és a kamatokat majd nekik kell visszafizetniük. Gyurcsány a jóléti kiadások növelésével, amelynek méretét valószínűleg a választási kampány tetőzésekor árulja el, a 2006-os parlamenti választások megnyerésére fordítja az újabb hiteleket. Korteskiadásokra, amelyek vagy meghozzák a párt számára kedvező eredményt, vagy nem. Ha igen, akkor az infláció felpörgetésével majd mindent visszavon. Legfennebb az eurózónásítást szabotálja el, de annyi baj legyen. Fontos, hogy újabb négy évig a húsos fazék közelében maradjon, hátha még akad egy-két balatonöszödi villácska. Ha nem jön össze a választási csalafintaság, akkor az ellenfél majd törje a fejét, miből fizeti a hatalmas hiteleket, hogy ne játssza el örökre választói bizalmát. Ki van ez ókumlálva.
Reméljük, a választó átlát a szitájukon.

Ami a héten itthon történt, az nem egyéb a selejt bosszújánál. Az államhatalomban felejtett, pontosabban az új típusúnak nevezett közigazgatásba bevitt selejtes embertermékek, úgymint kommunista pártaktivisták és szekusok bosszút álltak azokon, akik nem távolították el őket idejében a történelem szemétkosarába. A Temesvári Kiáltvány – emlékszünk-e még rá? – 8. pontja megmenthette volna Romániát a nevetséges helyzettől, hogy Ceauşescu és Iliescu alapkáderei utasítsanak el az Alkotmánybíróság magasságából egy olyan törvényt, amely nélkülözhetetlen az EU-betagadolódáshoz.
A zsákutcába szorított miniszterelnök előrehozott választásokhoz folyamodott. Mint a kormány félévi ténykedése során nem először: nem a legjobb megoldáshoz. Elvész egy félév – ha nem több! Sajnos, a második jobboldali kormány sem nyújtja azt a teljesítményt, amely biztosítaná a teljes rendszerváltást. Tagjaiból hiányzik a politikai rafinéria, amelyet a baloldal az anyatejjel és a kakaós reggelivel szívott magába a családban. Pedig köztünk legyen mondva, a jobboldalon is akadnak olyanok, akik a korábbi államhatalomhoz közel álltak. Vagy nem eléggé közel, vagy már akkor sem voltak eléggé tehetségesek…
Az Alkotmánybíróságot robbantani kellett volna. No nem londoni bombákkal, hanem az ellenfél eszközeivel: fondorlatokkal. Egyik tagjának az útjába kellett volna helyezni, mintha ő találta volna a földön, valamilyen zsíros falatot. Például egy bukaresti villatelket valamely bukovinai földdarabkáért cserében. Biztosan ráharap. A másiknak dicsérni kellett volna dzsipvezetési stílusát. Biztosan nekirohan az első hídfőnek. (Ilyen alkalmakra mások előtt zárva kell tartani a piteşti-i autópályát.) Talán jogi csűrcsavarral is el lehetett volna érni, hogy az igazságszolgáltatási törvényt többszöri módosítással újra és újra előterjesztve, az elutasítást egy idő után megunja az Alkotmánybíróság.
A nevetséges a dologban, hogy az Alkotmánybíróság ama bizonyos tagjai saját érdekükkel ellentétesen tettek keresztbe az országnak. Ha futni engedik az igazságszolgáltatási törvényt, vesztenek ugyan néhány testületi pozíciót, de még hosszú évekig lapíthattak volna magas beosztásukban. Így azonban erőteljes polgári mozgalom indulhat el a kövületek kipucolására. Vagy a jobboldali kormánykoalíció megerőlteti magát és kifundálja, miként lehet alkotmányosan megszabadulni az alkotmánybírósági kövületektől.
Az előrehozott választások kimenetele az RMDSZ szempontjából teljességgel megjósolhatatlan. Naponta népszámlálást kellene tartani ahhoz, hogy felmérhessük a közömbösségbe és a külföldre menekülés mértékét.

A Magyar Demokrata Fórum Országos Hivatala elküldte szerkesztőségünknek somlóhegyi kiáltványát. Ebből idézünk.
Mi, magyar demokraták, aggódva látjuk, hogy értékeink veszélybe kerültek. Értékeinket, a szabadságot, a felelős közösségi gondolkodást és a parlamentáris demokráciát állandó és kétoldali támadások érik. Ki kell mondanunk, hogy mind az MSZP, mind a Fidesz rombolja azokat a tartópilléreket, amelyekre biztonságunk, nyugalmunk és a nemzet felemelkedése épült. Ebben a helyzetben szükséges megvédeni értékeinket, és megtámogatni azokat az erőket, amelyek nem kötnek elvtelen kompromisszumokat aktuális politikai érdekekért.
A Magyar Demokrata Fórum kezét nyújtja mindazoknak, akik egy normális Magyarországon szeretnének élni. Csak együtt lehetünk elég erősek ahhoz, hogy szembeforduljunk a populizmussal, és a féktelen hatalomvágy miatt a pártérdekeket a nemzet érdekei elé helyező politikai erőkkel.
És így tovább, ugyanebben a stílusban, vagyis azt sugallva a választópolgárnak, hogy a Fidesz is ugyanolyan gazfickók gyülekezete, mint az MSZP, ergo rá sem érdemes szavazni.
Ha a sarokba szorult MDF, amely minden hidat öngyilkos módon éget maga mögött, ezzel a bosszúálló propagandával valamelyest célt ér, és a várható 1 százalék helyett 3-4 százalékot oroz el a jobboldal esélyes pártjától, könnyen meglehet, hogy azzal hatalmon marasztalja a baloldalt. Az lesz a normális Magyarország? Féktelen hatalomvággyal pusztán azért vádolja az MDF a Fideszt, mert retteg a biztos jövőképtől, a minimális parlamenti képviselet elvesztésétől. Ez nem hatalomvágy?
Egy ilyen párt elnöke számára, akárcsak a többi egyszázalékos, jobboldalinak nevezett pártocska számára, aki sarat fröcsköl a nemzet egyetlen reménységére, a Fideszre, a felelős magatartás a lemondás.

Come back, Ceauşescu! Az ő idején az ember pontosan tudta, mikor nem szabad bekapcsolni a vasalót. (Emlékeztetünk a korabeli viccre: Móricka gyűrött inggel érkezik az iskolába, és a tanító faggatására elmondja, hogy az édesanyja este elővette a vasalódeszkát, de előbb bekapcsolta a tévét, amelyben Ceauşescu törölgette belülről a képernyőt, bekapcsolta a rádiót, amelyben a hosszúhullámú papagáj rikácsolt, ezek után nem merte bekapcsolni a vasalót.)
Most viszont ember legyen a talpán, aki képes észben tartani a tolakodó médiavendégek névjegyzékét, amelyen a napokban vezető helyre került Miron Cozma, a szén Luciferje. Ez az ember képes órákon keresztül sokkal unalmasabb programbeszédeket rögtönözni, mint a korábbi diktátor. Erre a figurára több szót nem is érdemes pazarolni. Kár volt a médiafogyasztókra szabadítani.
Aztán itt van egykori kenyéradója és mostani ideológiai ellenfele, Ion Iliescu. Heteken keresztül aggkori infantilizmusát mutogatták, amint egykori hatalmához kapaszkodott, aztán egészségi állapotával próbálták idegesíteni a lakosságot, most pedig túlhajtott közvádolásával keltenek iránta rokonszenvet, pedig nem ezt akarják. Már-már ott tartunk, hogy egyesek korábbi elnöki erényeit kezdik kutatni és szembeállítani a decemberi forradalom eltérítésében, majd hatalma megszilárdításában elkövetett polgárháborús bűnökkel. Pedig a megoldás roppant egyszerű. A Magyarországot az MSZP szerint elárasztó 23 millió román vendégmunkás közül mind a kettőt be kell idézni a bíróságra, ki kell hallgatni, hogy mi történt 1990 januárjától júniusáig, és már meghozható az ítélet. Ha egy megélhetési tyúktolvajt két piaci kofa tanúvallomása alapján be lehet csukni, miért ne kerülhetne rács mögé gyorsított eljárással az, aki egy egész ország reménységét rabolta el?
De ezzel a lista korántsem záródik le. Itt ez a Márizsán, a dísztúsz. Hónapok óta mutogatják mikrofonevési kísérletét. Kár, hogy nem sikerült első dobbantásra, úgy nem keveredett volna annyi ellentmondásba. Külföldi újságírók amúgy is arra gyanakodnak, hogy ez a mese is csak annyira tiszta, mint az 1990-es bukaresti terroristák eposza. Újabban a francia Márizsán (vagy Zsánmári) megjelenésére is azonnal működésbe lép a távirányító. Nemcsak nekünk, hanem a franciák számára is kezdenek áttetszővé válni a csodás és titkos körülmények között szabaduló túszok bagdadi tömegszállásáról szóló mesék.
És természetesen ki kellett kapcsolni az m2 szombat esti filmjét is, a Hideg napokat, amely szocrealista eszközökkel mutatja be a magyar hatóságok kegyetlenkedését a „megszállt” délvidéki területeken. Ezt a filmet annak idején kizárólag a Titó–Kádár barátság elmélyítéséért és a magyar fejekre hamuszórási bajnokság megnyeréséért készítették, most pedig a szerbeknek forgatták, hogy lehet bátran verni tovább a vajdasági magyarokat.
De vigyázat, nem minden melléktermék, ami nem fénylik. Véletlenül nem kapcsoltunk át a Nap-keltéről, amikor Medgyessy Péter utazó nagykövettel beszélgettek. Reveláció: megtanult magyarul! Mert járt Kínában is? És érdekes meglátásai vannak. Bizonyos tekintetben álláspontja közelít az Áder Jánoséhoz. Azt mondta, hogy a 100 lépés programja megfoghatatlan, elég lenne három. Ádernek egy is elég lenne: ha Gyurcsány lelépne.