Búcsú Nits Árpádtól (1938–2005)Erdélyi Napló, 2005. november 15., XV. évfolyam, 46. (737.) szám
Elment a magyarság színe-javától a nagyra becsült és nagyon szeretett Nits Árpád. Ha lehetne, könnyeinkkel rónánk e sorokat. Nem távozott el, csak megelőzött minket azon az úton, amelyen mindnyájan menetelünk.
Te Igaz Ember voltál, aki a jót jónak mondtad, aki a rosszat elítélted, aki mertél szólni akkor is, amikor mások hallgattak, vagy a nemzetünk ellen elkövetett súlyos bűnöket éppen erénynek igyekeztek feltüntetni. Tetted pedig ezt a betű erejével, mely mindenkor nagy hatalom. Itt vagy és itt maradsz közöttünk bátor szellemiségeddel, amely írásaidból sugárzott. Megragyogtattad oly nagyon szeretett Erdélyi Naplódat az igazmondás fényével!
Csak 67 év adatott Neked a földi életből, de ezt tartalommal töltötted meg szeretteid és népünk javára. A súlyos betegség csak a „törékeny cserépedényt” győzte le – az Írás szavaival –, melyben a halhatatlan lelket hordozzuk.
Drága Árpi! Barátunk! Tollforgató társunk! Az olvasók mindig várt Vezérhangyája! Végtelenül fogsz hiányozni, mert a tiszta jellemű embert sem pótolni, sem elfelejteni nem lehet.
Az Erdélyi Napló szerkesztősége és olvasótábora itt Erdélyben és a határon túlról is a virágok mellé a szívét hozza most neked a szeretet lobogásával. Mert fáklya voltál Te is, aki az igaz ügyért lobogva minden sorodban égtél! Ez volt életed értelme!
Nem búcsúzunk tőled, Árpi! Túl a fájdalom gyötrelmein, túl a könnyeken, hisszük töretlen hittel, hogy a szellem legyőzhetetlen erejével együtt maradunk.
Barátaid az Erdélyi Naplótól
Te Igaz Ember voltál, aki a jót jónak mondtad, aki a rosszat elítélted, aki mertél szólni akkor is, amikor mások hallgattak, vagy a nemzetünk ellen elkövetett súlyos bűnöket éppen erénynek igyekeztek feltüntetni. Tetted pedig ezt a betű erejével, mely mindenkor nagy hatalom. Itt vagy és itt maradsz közöttünk bátor szellemiségeddel, amely írásaidból sugárzott. Megragyogtattad oly nagyon szeretett Erdélyi Naplódat az igazmondás fényével!
Csak 67 év adatott Neked a földi életből, de ezt tartalommal töltötted meg szeretteid és népünk javára. A súlyos betegség csak a „törékeny cserépedényt” győzte le – az Írás szavaival –, melyben a halhatatlan lelket hordozzuk.
Drága Árpi! Barátunk! Tollforgató társunk! Az olvasók mindig várt Vezérhangyája! Végtelenül fogsz hiányozni, mert a tiszta jellemű embert sem pótolni, sem elfelejteni nem lehet.
Az Erdélyi Napló szerkesztősége és olvasótábora itt Erdélyben és a határon túlról is a virágok mellé a szívét hozza most neked a szeretet lobogásával. Mert fáklya voltál Te is, aki az igaz ügyért lobogva minden sorodban égtél! Ez volt életed értelme!
Nem búcsúzunk tőled, Árpi! Túl a fájdalom gyötrelmein, túl a könnyeken, hisszük töretlen hittel, hogy a szellem legyőzhetetlen erejével együtt maradunk.
Barátaid az Erdélyi Naplótól
In memoriam Nits Árpád...Jobbik.net, 2005-11-15 15:02.
Elment az erdélyi újságírás nagy öregje. Cikkeit az egész Kárpát-medencében olvasták, mert magyarul írt, hajthatatlan gerinccel és érthetően. Írásait tanulni, tanítani kellene, tisztességét pedig minden magyar tollforgatónak példaképül állítani. A Jobbik.net szerkesztősége és a magyarországi, magyarnak megmaradt újságíró-társadalom nevében búcsúzom magam is... (stoffán)
***
Valamikor 99 őszén lehetett talán, hogy rendszeresen közölni kezdett az Erdélyi Naplóban egy kolozsvári közíró. A lap egyik beharangozójában meg is jelent az akkori főszerkesztő, Dénes László fogalmazásában, hogy új munkatárssal gazdagodott a lap gárdája. Nits Árpáddal.
Jómagam is akkortájt kerültem a laphoz, de mivel Váradon éltem, még jó ideig csupán az írásain keresztül ismertem Árpi bácsit.
Aztán 2002-ben Kolozsvárra kerültem, és először csak telefonon beszélgettünk egyre többet, majd egy sajtóértekezleten személyesen is találkoztunk. Röviddel utána egy akkori rádiós vitamusorba hívtam meg másokkal együtt. Emlékszem: sokan tartottak tőle, azt mondták nehéz természete van. Pedig csak igazmondó volt. És ebből nem engedett. És ezzel mércét tartott mindannyiunk elé.
Az Erdélyi Napló olvasói közül a legtöbben az ő karakán, szókimondó írásait szerették a legjobban. És ezt nemcsak egy általunk végzett felmérés, de a rengeteg olvasói visszajelzés is igazolja.
Amikor a lap átköltözött Váradról Kolozsvárra, az első nehéz esztendőben a szerkesztőség lelkiismereteként tette azt, amiről úgy érezte, hogy tennie kell. Testben gyenge volt ugyan, de uzte, hajtotta valami belső lobogás, amit oly sokszor láttam és csodáltam a tekintetében.
Többször összefutottunk a Bethlen Kata Intézet kapujában. Én dolgozni mentem, ő az autójában ült és várt valakiket. Beültem hozzá ilyenkor egy-egy negyedórára és beszélgettünk a világ dolgairól. Az autóban a Kossuth rádió szólt. Azt mondta a maga jellegzetes, sajátos fanyar humorával: azért, hogy elsőnek értesüljön a kormányváltásról.
Erre az Árpi bácsira emlékezem most szerkesztőségünk minden egyes tagja nevében, aki több volt, mint kolléga.
Az Árpi bácsi volt. Aki bennünket – fiatalokat és tapasztalatlanokat is – maga mellé engedett. Sokat értek ezek a beszélgetések. Árpi bácsi, köszönjük, hogy tanítványaid, kollégáid, barátaid lehettünk. Köszönjük, hogy megtanítottál arra: az általunk járt utat nem szabad félszívvel, állandó kitérőkkel, vargabetukkel, hanem odaszánt szívvel, hittel és belső békességgel járni.
A 130. Zsoltár 7. versével búcsúzom Tőled: „Mert az Úrnál van a kegyelem, és bőséges Nála a szabadítás.”
Nyugodj békében!
Fábián Tibor
***
Valamikor 99 őszén lehetett talán, hogy rendszeresen közölni kezdett az Erdélyi Naplóban egy kolozsvári közíró. A lap egyik beharangozójában meg is jelent az akkori főszerkesztő, Dénes László fogalmazásában, hogy új munkatárssal gazdagodott a lap gárdája. Nits Árpáddal.
Jómagam is akkortájt kerültem a laphoz, de mivel Váradon éltem, még jó ideig csupán az írásain keresztül ismertem Árpi bácsit.
Aztán 2002-ben Kolozsvárra kerültem, és először csak telefonon beszélgettünk egyre többet, majd egy sajtóértekezleten személyesen is találkoztunk. Röviddel utána egy akkori rádiós vitamusorba hívtam meg másokkal együtt. Emlékszem: sokan tartottak tőle, azt mondták nehéz természete van. Pedig csak igazmondó volt. És ebből nem engedett. És ezzel mércét tartott mindannyiunk elé.
Az Erdélyi Napló olvasói közül a legtöbben az ő karakán, szókimondó írásait szerették a legjobban. És ezt nemcsak egy általunk végzett felmérés, de a rengeteg olvasói visszajelzés is igazolja.
Amikor a lap átköltözött Váradról Kolozsvárra, az első nehéz esztendőben a szerkesztőség lelkiismereteként tette azt, amiről úgy érezte, hogy tennie kell. Testben gyenge volt ugyan, de uzte, hajtotta valami belső lobogás, amit oly sokszor láttam és csodáltam a tekintetében.
Többször összefutottunk a Bethlen Kata Intézet kapujában. Én dolgozni mentem, ő az autójában ült és várt valakiket. Beültem hozzá ilyenkor egy-egy negyedórára és beszélgettünk a világ dolgairól. Az autóban a Kossuth rádió szólt. Azt mondta a maga jellegzetes, sajátos fanyar humorával: azért, hogy elsőnek értesüljön a kormányváltásról.
Erre az Árpi bácsira emlékezem most szerkesztőségünk minden egyes tagja nevében, aki több volt, mint kolléga.
Az Árpi bácsi volt. Aki bennünket – fiatalokat és tapasztalatlanokat is – maga mellé engedett. Sokat értek ezek a beszélgetések. Árpi bácsi, köszönjük, hogy tanítványaid, kollégáid, barátaid lehettünk. Köszönjük, hogy megtanítottál arra: az általunk járt utat nem szabad félszívvel, állandó kitérőkkel, vargabetukkel, hanem odaszánt szívvel, hittel és belső békességgel járni.
A 130. Zsoltár 7. versével búcsúzom Tőled: „Mert az Úrnál van a kegyelem, és bőséges Nála a szabadítás.”
Nyugodj békében!
Fábián Tibor