Sóhivatali tagsági könyvecske


Akinek van kék kartonlapja, számítógépe és lézernyomtatója, annyi szavazókönyvecskét készíthet, amennyit nem szégyell, vagy amennyi elegendő minimális szavazattöbbség eléréséhez, amellyel még nem érik tetten (lásd a kolozsvári polgármester-választást). A hirtelen kibocsátott szavazókönyveket nem látták el szériaszámmal, „fémszállal” és mindennek a teteje, hogy 12 parlamenti választás alkalmával, vagyis ötven évig bizonyítaná a szavazópolgár szavazójogát. Hogy „átutazóban” hányan szavaznának több könyvecskével, és főleg milyen pártokra, annak kimutatására máris pályázatot hírdethetnek a nemzetközi megfigyelők számára.
Számunkra pedig ebből is csak az lehet a következtetés: menjünk el mindannyian szavazni, mert ez a legbiztosabb módja a mesterkedések ellensúlyozásának.

Listaharc a liberális szövetségnél


Tele van a kolozsvári sajtó azzal a hírrel, hogy a Polgári Szövetség Pártja kétségbe vonja a Nemzeti Liberális Szövetség képviselőházi listáját, magának követelve az első pozíciót. Ezért tartott rendkívüli sajtóértekezletet az érintett Petre LiT,iu.
Az NLSZ-t két párt alkotja, a PFSZ és a 93-as Liberális Párt. Ebben a koalícióban alapelvként fogadták el, hogy előnyt élvez az a párt, amelynek jelenleg is van parlamenti képviselete. Ezért a központi vezetőség úgy döntött, hogy Petre LiT,iu legyen a koalíció kolozsvári képviselőházi listavezetője. Ha egyik pártnak sem volna a mostani parlamentben képviselője, akkor lépne érvénybe a másik kritérium, a helyi választásokon elért eredmény, illetve a helyi szervezetek száma.
Claudiu Mărginean, a 93-as LP helyi vezére szerint a listatorpedózási kísérlet LiT,iu személyének szól, aki három évvel ezelőtt a PSZP helyi vezetője volt, de összekülönbözött kollégáival. Most megint egy hajóban eveznek, és ebbe egyesek nem akarnak beletörődni. LiT,iu ezzel kapcsolatban elmondta, hogy éppen az ő három évvel ezelőtti törekvései váltak valóra, hiszen már akkor javasolta a liberális szövetség létrehozását a 93-as LP-vel.
Rares, Bogdan, a PSZP vezetőségi tagja és a Nemzeti Liberális Szövetség kampányigazgatója kijelentette: nem engedi, hogy egyesek elakasszák a szövetség Kolozs megyei kampányát. Ő Bukarestből, Nicolae Manolescu elnöktől és államelnökjelölttől kapta a megbizatást, hogy tegyen meg mindent egy szenátor és két képviselő bejutásáért, e feladat teljesítését nem kockáztathatja holmi helyi torzsalkodás.
Mint mostanában majdnem minden politikai jellegű találkozón, ezen a sajtóértekezleten is felvetődött a román-magyar alapszerződés problémája. Petre LiT,iu kijelentette: mivel pártjának az az álláspontja, hogy az alapszerződést alá kell írni, mert az előnyös nemcsak az ország, hanem az 1201-es ajánlás révén a környező országokban élő románok számára is, nem fogják támogatni a Román Nemzeti Egységpárt bizalmatlansági indítványát a Văcăroiu-kormány ellen. Amelynek különben sincs értelme – tette hozzá, majd kifejtette, hogy véleménye szerint az alapszerződés aláírásából előny származik mindkét országnak valamint a romániai magyarságnak, ellenben veszíteni fog az RNEP és valószínűleg az RMDSZ is, bár az utóbbi felülvizsgálta korábbi ellenző álláspontját és fenntartásokkal ugyan, de elfogadta az alapszerződés szövegét.

Klippek készülnek az ablakmosókról


Şerban Rădulescu, a Román Demokrata Konvenció kolozsvári fiókjának elnöke tegnapi sajtóértekezletén három pontba foglalta közölnivalóját. Bemutatta a konvenció Kolozs megyei jelöltlistáját, amely még mindig nem végleges, mert nem jött meg Bukarestből a rábólintás, majd bejelentette, hogy miként országszerte, a konvenció kolozsvári fiókjánál (Pavlov 27.) is kaphatók naponta 12-18 óra között típusnyomtatványok, amelyekkel magánszemélyek óvást nyújthatnak be Ion Iliescu harmadik elnökjelölése ellen.
A harmadik pont Frunda György elnökjelölésére vonatkozott. Az RDK kolozsvári politikusai szerint az RMDSZ saját elnökjelöltje kárt okoz a konvenció elnökjelöltjének, Emil Constantinescunak, és Petre Roman malmára hajtja a vizet. Nem feltételezik, hogy az RMDSZ elfelejtette volna, hogy Petre Roman volt a miniszterelnök az 1990. március 19-20-as marosvásárhelyi események idején. Valószínűbbnek látszik a feltevés, hogy Petre Roman programja közelebb áll az RMDSZ törekvéseihez. A sokszorosított és az újságíróknak kiosztott állásfoglalás a következő mondattal zárul: Ismeretes, hogy az RMDSZ 1994-ben hagyta el a konvenciót, mert nem fogadta el annak az elvnek a platformba illesztését, miszerint Románia egységes nemzetállam.
A nehezen megmagyarázható vélemény miatt a kérdések kereszttüzébe került konvenció-elnöknek Radu Sârbu sietett segítségére, de csak nem derült ki, hogyan lesz Petre Romannak több szavazata Frunda színrelépésétől. Végül rámutattak a csalódottság okára: ha az RMDSZ-nek nem lenne saját jelöltje, akkor Emil Constantinescunak 7 százalékkal több szavazója lehetne, mert a magyarok megszokásból rá szavaznának. Ezután az állásfoglalásból könnyen levezethető összefüggés került bonckés alá, hogy az egységes nemzetállamot tagadó RMDSZ vajon miként talál nézetazonosságot Petre Roman pártjával. Az sem tartaná szívügyének a nemzeti egységet? Ekkor visszakozni látszottak a konvenciós politikusok, mondván, hogy ne így fogjuk fel, ők nem akarják támadni a másik ellenzéki pártot, és állásfoglalásukat nem a központból sugallták.
Ezután azt taglalták, lehetséges-e pozitív kampányt lebonyolítani. A válasz határozott nem. Mert a kormánypárt hét évi katasztrofális országvezetése után nem állhat ki meggyőző programmal, csakis az ellenfelek ledorongolásával tarthatja magát felszínen. A konvenció sem tehet mást, olyan klippeket készíttet, amelyek egymás mellé állítják Iliescu korábbi ígéreteit és a valóságot. Például a milliónyi új munkahelyet az útkereszteződések ablakmosó- és koldusosztagaival.
Az igazi az lenne, ha azt bizonygatnák, hogy a jelenlegi elnök valójában királypárti és az ország föderalizálására készül.

Megkésett óvás


Id. Szilágyi József azért kereste fel szerkesztőségünket, hogy több szucsági család nevében nyilvánosan felkérje Újvári Ferencet, az RMDSZ listáján szereplő képviselőjelöltet, egészítse ki önéletrajzának vagyoni helyzetére vonatkozó részét. Ugyanis a helyi tanács nyilvántartásával igazolhatóan olyan vagyon fölött rendelkezik, amelyet letagadott. A jelölt személyével kapcsolatban több más kifogást is emelnek a szucságiak.
Arra a kérdésre, hogy óvási kísérletével miért jelentkezik határidő után, Szilágyi József elmondta, hogy a Székelyföldön tartózkodott, falustársaihoz pedig késve jutnak el az információk, így senki sem vett részt a polgári fórumon, ahol az általuk vitatott jelölttel szembesíthették volna kifogásaikat. Ettől függetlenül, ha megkésve is, de észrevételeiket közölni óhajtják Markó Béla szövetségi elnökkel.
A múlt hét végén lezajlott a jelöltlista sorrendjét eldöntő Megyei Ügyvezető Tanács és Megyei Képviselő Tanács együttes ülése. A szucságiak megnyugtatása érdekében közöljük, hogy az RMDSZ képviselöltlistájára ütve a pecsétet, a legjobb esetben is csak az első három jelölt parlamenti bejutását segítik elő. Közöttük nem szerepel Újvári Ferenc.

Megalakult a Megyei Választási Iroda


Megtudtuk, hogy az idén valószínűleg nem a személyi igazolványunk, hanem a választói könyvecskénk felmutatására kapjuk a szavazólapokat. Állítólag a Kolozs megyei választók számára már meg is érkeztek a nyomtatványok. A pontos információk megszerzése érdekében tegnap déltájban puhatolózni kezdtünk. A legérdekeltebbek – pártok kampányfelelősei – szintén hallottak valamit, de nem illetékes forrásból. Talán a Megyei Választási Iroda eligazít, ha egyáltalán megalakult. Elindultunk hát e testület nyomában. Előbb a prefektúra környékén nézelődtünk, mivel többen ott sejtették, és mivel Bukarestben központi megfelelője ott van a királyi palota mellett, a szuperközpontban, hatalmas pannója messzire látszik. A megyefőnökségen végre akadt valaki, aki eligazított: a törvényszéken keressük.
Kellemetlen meglepetésünkre a Megyei Választási Iroda nyilvános alakuló gyűlése után érkeztünk oda, amikor a testület frissen megválasztott tagjai összeültek első megbeszélésükre. Hogy ez utóbbi zártajtós volt, abban semmi kivetnivaló. De milyen nyilvános alakuló gyűlés volt az, amelyről nem értesítették a város egyetlen magyar nyelvű napilapját?
Reméljük, hogy a Megyei Választási Iroda létrejöttének körülményei nem teremtettek információ-rekesztési hagyományt, és így hamarosan pontosan megtudjuk, mi a helyzet a szavazókönyvekkel.

Az RMDSZ választási kampányának nyitánya


Csoportos összejövetelekkel kezdődött Szövetségi Egyeztető Tanácsának és a Szövetségi Képviselők Tanácsának együttes ülése, amely ilyen tekintetben is rendkívüli SZKT. Napirendjén a román-magyar alapszerződéssel kapcsolatos állásfoglalás véglegesítése és elfogadása, valamint az RMDSZ választási kampányának megnyítása szerepelt. A frakciókban megfogalmazott elvárások után egyeztető kerekasztal-megbeszélésen összesítették a dokumentum-tervezethez fűzött észrevételeket, majd a csoportok szóvivői ismertették sajátos szempontjaikat.
Így, amikor a plénum megkezdte munkálatait, már délután 2 óra volt, és Kolumbán Gábor ügyrendi hozzászólásában hevesen tiltakozott a gyűlés levezetési módja ellen, amely nem hagy időt a vita kibontakozására. Dézsi Zoltán, az SZKT elnöke azzal hárította el a bírálatot, hogy a frakciómegbeszélések a késlekedők, azok miatt húzódtak el, akik nem jelentek meg reggel 9 órakor.
Az alapszerződésről kialakult vélemények előterjesztését Markó Béla szövetségi elnök kezdte el, aki ismertette a szerződés kidolgozásának történetét, az RMDSZ elvárásait az elvi keretekre és arra vonatkozóan, hogy a szövetség vegyen részt annak kidolgozásában. Újból leszögezte legfontosabb kifogásait: az 1201-es ajánlás leszűkített értelmezését és azt, hogy az alapszerződés befolyásolja a romániai választásokat.
Tőkés László tiszteletbeli elnök indítványt terjesztett elő, amelyben kéri az alapszerződés átfogalmazását, aláírásának elhalasztását a választások utánra, valamint a tervezett színhely – Temesvár – megváltoztatását. Amennyiben az első két elvárás nem teljesülne, akkor az aláírás helyszínének Világost javasolja. Egyben figyelmeztetett arra, hogy miközben a román külügyminiszter a világ előtt a kormány hajlandóságát bizonygatja az elkobzott egyházi javak ügyének rendezésére, az egyházügyi főosztály átiratban fejtegeti, hogy a magyar egyházaknak nincs joguk ingatlanjaikhoz, mert azokat a románok kizsákmányolása árán építették, ugyanakkor az állam fizetést biztosít a papoknak, ezt tekintsék kártérítésnek.
Takács Csaba ügyvezető elnök a román kormány felelősségére irányította a figyelmet. Amennyiben hiányos az alapszerződés, amennyiben nem old meg problémákat, azért annak az államnak a kormányát kell felelősségre vonnunk, amelynek állampolgárai, őshonos honpolgárai vagyunk. Példaként a 1918-as gyulafehérvári határozatot és az 1989-es események utáni Front-nyilatkozatot hozta fel, hangsúlyozva, hogy azok az ígéretek nem szerepelnek az alapszerződésben. Ennek az ellentmondásnak a feloldására megvan lehetőségünk, ha folytatjuk az önálló politizálást.
Bodó Barna főként a szerződés aláírása színhelyének megválasztását kifogásolta, • Csapó József az állítólagos pozitív vonásokat vonta kétségbe, • dr. Márton Árpád azokra a megjegyzésekre hívta fel a figyelmet, amelyekkel minden kisebbségi jog szakasza befejeződik, vagyis hogy azt az ország lehetőségeinek függvényében valósítják meg. • Frunda György ezzel szemben azt várta el az állásfoglalástól, hogy elsősorban szögezze le az alapszerződés szükségességét, majd említse meg hiányosságait, de emelje ki pozitívumait is, például azt, hogy belefoglalták az 1201-es ajánlást. Semmiképpen se hozzanak olyan döntést, amellyel elítélik az alapszerződés aláírását. A parlamentben pedig az RMDSZ-képviselőknek olyan törvénytervezeteket kell benyújtaniuk, amelyek ellensúlyozzák az alapszerződés hiányosságait. • Molnos Lajos az állásfoglalástól elsősorban azt várta el, hogy üzenetet tartalmazzon a tagság, a választók felé. • Elek Barna a dokumentum céltudatos bírálatának fontosságát hangsúlyozta, mivel a képviselőházban éppen az elmúlt héten hangzott el, hogy az új büntető törvénykönyv tartalmazzon 5-12 évig terjedő börtönbüntetést azoknak, akik kétségbe vonják az állam egységét vagy autonómiáról mernek beszélni. • Vida Gyula is úgy vélte, hogy nem lehet egyetérteni olyan előírásokkal, amelyek ellentétben állnak a szövetség legutóbbi kongresszusán elfogadot programmal. • Zonda Attila az érvek ismétlésének elkerülése érdekében csupán annyit mondott, hogy képzeljük el hajónak a szervezetet, amely most érkezett el a Hornfokhoz... • Tokay György a tagsághoz szóló üzenet kiegészítéseként azt húzta alá, hogy nincs miért világvége hangulatot táplálni, hiszen kollektív jogainkat egy lábjegyzettel nem lehet kétségbe vonni, közösségi jogaink abból kifolyólag vannak, hogy létezünk és közösséget alkotunk. • Nagy István az Erdélyi Magyar Kezdeményezés állásfoglalását olvasta fel, amelyet lapunkban korábban már ismertettünk.
Lapzártakor még folyt a frakciókban kialakított vélemények ismertetése, további öt felszólalás után előterjesztették az állásfoglalás átdolgozott szövegét, majd 65 szavazattal, 3 ellenszavazattal és 11 tartózkodással elfogadták a dokumentumot.

Tovább lopkodják a kabátokat!


Őszintén sajnálnám, hogy Dáné Tibornak alkalmat szolgáltattam egy újabb választási mélyütésre, ha nem volna világos, hogy ezt az ütést „sajátos közírói szemléletem” nélkül is bevitte volna Kónya Hamar Sándornak (Mi sem vagyunk különbek a Deákné vásznánál? – Szabadság, 1996. szeptember 4.)
Végül is Dáné Tibor nem velem vitatkozik, mert azt messze kikerüli, hogy én is az elszámoltatás mellett vagyok, de az legyen valóban el-, és nem kiszámolás, vagyis hagyjuk annyiba a célozgatást a kabátlopásokra. Ezzel úgysem derül fény a mesterkedésekre, amelyekkel egyesek röpke napok, hetek, hónapok alatt jól megszedték magukat különféle magyarországi ügyintézésekből, ezzel is rontva az erdélyiek anyaországi megítélését. Abban az inkriminált cikkben csupán azon morfondíroztam, hogy amíg nincs bizonyíték, addig nincs gonosztevő, és ha ezt az elemi jogszabályt nem tartjuk be, akkor magunkat sem tiszteljük a vétlenség előlegezésével, és hiába sírunk a világ és a választótestület fokozódó megvetése miatt.
Azért írtam az inkriminált cikket, mert komoly félnivalónk van a novemberi választáskor. Ha még sokat tolvajozzuk egymást, még annyian sem szavaznak, mint a helyhatósági választások idején. De úgy látszik, jól kisakkozott érdekből egyes politikusok számításait ez nem zavarja. Ha távol marad néhány tízezer szavazó, attól az ők jelöltje még bejut a parlamentbe – amennyiben a lehető legbiztosabb helyet harcolják ki számára.
Napok óta tanúi lehetünk Dáné Tibor és Fey László buzgólkodásának, hogy Kónya-Hamar Sándort és Mátis Jenőt, a parlamentben maradt két képviselőnket leradírozzák a jelöltlistáról. Ha nem mindkettőt, legalább egyiket szeretnék kiütni, hogy Bucur Ildikónak kényelmesebb helyet biztosítsanak. Mátissal most nehéz elbánni, mert a „kuponokkal” népszerűséget halmozott. Kónyának is vannak érdemei, de azokat bármikor el lehet halványítani piszkos pénzügyekkel. És ennek felvezetésében kísérteties hasonlóságot láthatunk Funarék választási eszközeivel. Az egységpártosokat sem lehet megnyugtatni, hogy nincs magyar veszély; bármilyen rémhírükkel hiába sülnek fel, másnap kezdik ugyanazzal a lemezzel. Az egyetemi házi polgári fórumon a vádaskodó kérdésre Kónya tisztázta: pillanatig sem volt az Eurotranssylvania kuratóriumának tagja, most Dáné megint azt hajtogatja, mégpedig Szőcs Gézát idézve. Ilyenkor fel sem merül, hogy Szőcs Géza tévedhet?
A másik mélyütés még inkább emlékeztet Funárékra: Kónya jól fizetett lapigazgatója volt az Orient Expressnek. Áhá, mondjuk erre kórusban mi, egyszerű választók, szóval nem volt elég a zsíros képviselői jövedelem! Hogyan is csinálta Funar az alpolgármester-választás előestéjén? Figyelmeztette a város lakosságát, hogy Iuliu Păcurariu édesanyja magyar volt. Mire előkerült a keresztlevél másolata, a megszeppentett tanácsosok megválasztották alpolgármesternek Funar jelöltjét. Mire kiderülne, hogy mekkora volt az a lapigazgatói fizetség, összeáll a jelöltlista Kónya nélkül, vagy Kónyával olyan helyen, ami nem biztosít bejutást, ha a sok mocskolódás miatt kevesebb választó megy el szavazni.
Őszintén remélem, hogy ez a számítás nem válik be a szombati tanácskozáson, amelyen eldől a jelöltek sorrendje. Hinnünk kell, hogy az RMDSZ megyei szervezeteinek küldöttei nem hagyják befolyásolni magukat a választási sárdobálástól, és a jelöltek eddigi munkásságáról kialakult véleményüknek megfelelően „pontoznak”.
Azt pedig az olvasóknak megígérjük, hogy a választási kampányban minden tőlünk telhetőt megteszünk a szavazótestület felrázásáért, azért, hogy ha Dáné Tibor (ki)választottja kevésbé biztos helyre kerül a listán, akkor is kényelmesen bejusson a parlamentbe.

Minden híresztelés ellenére Romániában érvényesül a pozitív diszkrimináció


Kölcsönösségi elvből kiindulva, nyugati polgár csak vízummal lépheti át a román határt. Ennek beszerzéséhez azonban nincs szükség konzulátusi „káderezésre”, meg eltartási igazolásokra, elég a határátkelőnél lepengetni 50 márkát.
Hazalátó svéd honpolgárt érte az a kellemes meglepetés, hogy a vámos figyelmeztette: újabb rendelkezés értelmében potyára fizette ki a vízumilletéket, mert ha Romániában született, rá nem vonatkozik a vízumkötelezettség. Bármilyen magas az életszínvonal Nyugaton, a teljesen feleslegesen kidobott 50 márka visszanyerését a külföldre szakadt hazánkfia a szülőföld hatóságainak baráti gesztusaként fogta fel.
Az illetéket inkasszáló hölgy azonban ingerülten dobta vissza a vízum számláját: már megint hülyéskedik vele a vámos! Amikor abban a rendeletben világosan meg van írva, hogy a Romániában született románokra vonatkozik a kedvezmény, és ebben az esetben aztán igazán nem vitás a határátlépő nemzetisége. Zoltán! Ha legalább a Kiss román k-ával lenne írva – értelmezte nagy garral a pénztáros a kollégájának az eredeti romániai jogállamiságot.
Pillanatig se higgyük ezután bizonyos politikusoknak, hogy nem értik, mi is az a pozitív diszkrimináció, meg hogy a világon sehol sincs olyasmi. Dehogy nem értik! Éppen ők alkalmazzák a kisebbség elleni többségi érdekvédelemben.

Elektorok nélkül


Ezúttal a polgári fórum nem zsongott felajzottan, mint királynőtlen méhkas. Nem voltak jelen megbízott pontozók, akik többsége négy évvel ezelőtt az uniterek dísztermében az egyszerű érdeklődőhöz hasonlóan nem értette, miért ülnek egyesek a jelölt-jelöltek között, ha hevesen tiltakoznak a parlamenti tagság ellen, mások pedig miért akarnak a lista aljára csúsztatni olyanokat, akik őszintén képviselők akarnak lenni. De azért lelkesen osztogatták a pontokat, és attól sem húzták fel az orrukat, hogy az így kialakult sorrendet a következő napokban korrekciós együtthatók megfordították.
A szövetségi érdekek ismeretében mások jobban tudják a képviselők helyes bejutási sorrendjét – gondolhatták az elektorok, de ha nem ezt gondolták, véleményüket úgysem volt alkalmuk kifejteni. Jött a választás napja, és szavazni kellett a listára, úgy, ahogy az összeállt.
Volt akkor némi félelem, hogy a demokráciásdi megjátszása, majd a kártyák újbóli összekeverése nem okoz-e zugolódást a választótestületben. Szerencsére ennek nem mutatkoztak jelei, sőt az előrejelzett három biztos mandátum helyett négyre (egy szenátusi és három képviselőházi helyre) tellett a szavazatokból.
De hol van már az a nyár...Most csak érdeklődők és közvetlenül vagy közvetve érdekeltek jöttek el a képviselőjelöltek bemutatkozására. A kiszámolást vagy legalább lepontozást elősegítő kérdésekre ugyanúgy megpróbáltak tisztázó választ adni a jelöltek, mint négy évvel ezelőtt, mintha azonban a tét nem volt olyan nagy az elektorok nélkül. Ennek a nyilvános fellépésnek nem volt közvetlen honoráriuma.
A lista sorrendjének meghatározásában, a bejutó helyek leosztásában mégis szerepe lesz a polgári fórumnak. A Megyei Képviselők Tanácsából sokan jelen voltak, véleményüket árnyalhatták a keresztkérdésekre, vádakra, esetenként vádaskodásokra adott válaszok.
Senki sem állíthatja biztosan, hogy most jó lett volna megismételni az elektorosdit. A lanyhuló érdeklődést talán élénkítette volna, az eluralkodó fásultságnak talán ellenszere lehetett volna. De az is meglehet, hogy az elektoros kísérletnek a megismétléséhez nem a legjobb az időszak. Az első kísérlet korai volt, az elektorok akkor még nem láttak bele a kártyákba. A második pedig akkor lesz majd időszerű, ha az elektorok nem hiszik azt, hogy áhá, most már minden világos.
Egyelőre az világos, hogy miután végleges sorrendjében összeállt az RMDSZ Kolozs megyei jelöltlistája, egyetlen célra kell összpontosítani: szavazataink nyomán minél kevesebb név maradjon a vonal alatt. Aztán majd négy év múlva meglátjuk, milyen formát ölt a jelöltbemutatkozás. Elektoros, vagy... Egyszer talán megvalósul a belső közvetlen előválasztás.

Hittérítés


Ellenségünk ellensége a mi barátunk – gondoljuk hátsólagosan, valahányszor ellenzéki hangvételben szalmaszálat vélünk felfedezni, amibe belekapaszkodhatunk végkimerülésünk előtt. Jóhiszeműségünkben a hat és fél év sok szomorú tapasztalata nem rendített meg teljesen, ezért történt meg, hogy őszintén szurkoltunk a belvárosi útkereszteződésekben Mesagerul Transilvant árusító modern rikkancsoknak.
És megint csalódnunk kellett.
A helyhatósági kampányban normális álláspontot képviselő, a kolozsvári hatalomváltásban reménykedő lap terjedelmes cikkben leplezi le a Székelyudvarhelyi tanácsosok „nacionalizmusát”, mert akadályozzák a görög katolikusok térhódítását a városban, majd Markó Béla portréja mellett a kolozsvári polgármesterét közli azzal a megjegyzéssel, hogy sziámi ikrek.
A cikk olvastán felvetődik a kérdés: meddig képesek velünk barátkozni a jobbhiszemű románok? Addig, amíg engedjük magunkat asszimilálni. Amint ellenállunk, ellenségükké válunk, épp úgy, mint a szélsőséges román soviniszták, akik rontják az ország megítélését, ugyanakkor nem hagyják kibontakozni az „egészséges” nacionalistákat.
Fájdalmas, hogy nincs az országban számottevő román politikai erő, amely ne tudná velünk együtt elképzelni az ország jövőjét. Ha lenne, szót emelne (merne szót emelni, ha jelentős erő lenne) annak érdekében, hogy hagyják békén a Székelyföldet, az utolsó szigetet, ahol tömbben maradt együtt az erdélyi magyarság. Van ebben az országban elég hely, ahova görög katolikus árvagondozó apácáknak otthont teremthetnek. Hogy miért éppen Székelyudvarhelyt szemelték ki, annak csak egyetlen magyarázata van: a város etnikai megkeveréséből a katonaság, a rendőrség, a csendőrség, az ortodox egyház, a tanügy, az egészségügy, az adóhivatal és más közszolgáltatási intézmény mellett a görög katolikus egyház is ki akarja venni a részét. Ha majd az is „homogén” területté válik, legyenek ott is hívei.
Még szomorúbb, hogy ebbe az akcióba egy svájci úriember is bekapcsolódott. Hogy milyen érdekből, milyen meggyőzésre hallgatva, azt nem nehéz kitalálni. Hiszen Svájcban nem szokás német kantonra rátelepíteni olasz jezsuitákat!
Tehetjük a felkiáltójelet, puffoghatunk magunkban: svájci úriemberek nem figyelnek a mi keserveinkre. Áldatlan beavatkozásuknak csak akkor van diplomáciai következménye, ha kiderül, hogy összeszűrték a levet egy titkosrendőrnővel (lásd a korábbi svájci nagykövet esetét).
Sokan sóhajtóznak, hogy jobb volt régebb. Jobb nem volt, hanem sok szempontból most rosszabb. Akkor csak a pártállam asszimilált, nem tűrt konkurenciát az elnyomás gyakorlásában, most minden politikai és társadalmi intézmény munkaversenybe lépett. Az országos méretű munkamegosztásban a legapróbb szigetecskék sem maradnak fedezetlenül. Torockón most vásárolgatják a nadrágszíjparcellákat, ortodox kolostor készül, a faluban pedig szemelik ki a jobb házakat és ígéretek hangzanak el mesés összegekről. Ezt a parányi foltot sem nézik el, amelyik megúszta az 1922-es földreformot a maga hitváltási kötelezettségével, az 1940-es határ közelségét, a mezőgazdaság szocialista iparosítását stb.
Állampárti útmutatás nélkül is működik valami központi irányelv: felszámolni minden nagy és apróbb közösséget, ahol a romániai magyarok magukban lehetnek, zavartalanul beszélhetnek anyanyelvükön, nemcsak a konyhában. És a konyhában se legyenek szeparatisták! Erről hivatott gondoskodni a Harmónia Alapítvány és sok más hasonló állami, egyházi, világi és más költségvetési létesítmény.
A napokban megint közeledett valaki baráti jobbjával. Újságcikket hozott baloldali politikus, aki nem szereti Adrian Păunescu nacionalizmusát, Mohoráékkal szimpatizál, és amióta az eszét tudja, a megbékélés híve. Cikkének számunkra legfontosabb üzenete az, hogy ne gördítsünk akadályt a román-magyar alapszerződés aláírása elé, mert majd ha mindkét ország tagja lesz az Európa Uniónak és a NATO-nak, a nemzetiségi jogok kérdése is megoldódik. Sajnos, nem tudtunk erről elvitatkozni. Mintha ténylegesen nagyothalló lett volna, vagy bizonyos problémákra nem elég hangérzékeny. Mondtuk volna, hogy kis országok közötti alapszerződés teljesen felesleges, mert a nemzetközi egyezmények betartására nagyhatalmak kötelezik őket. Be nem tartott egyezményeket kellene megerősíteni, például azt, hogy nem változtatják meg erőszakkal egy adott térség etnikai összetételét. És betartanak minden, nemzetközileg már elfogadott, vagy még el nem fogadott, de a nemzeti kisebbségek léte szempontjából fontos jogokat. Például azt is, hogy ha Székelyudvarhelynek pillanatnyilag nem a görög katolikus apácaotthon a legfontosabb létesítmény a szegénységből való kilábalásához, akkor legyen joga megakadályozni annak felépítését.
Szóval mondtuk volna, de a kommunikációs nehézségen túl, tartunk attól, hogy a szimpatikusabb mohorista baloldali politikus hátsó gondolatában szintén ott motoszkál a direktíva: mindent meg kell tenni, hogy amikor a NATO megkezdené a székelyföldi helyőrség helyi fiatalokból való verbuválását, csodálkozva nézzenek körül a nyugati szakértők: hova tűntek a székelyek?

Kabátlopás-gyanús keresztkérdés


Képviselő- és szenátorjelöltjeinknek válaszolniuk kellett a Megyei Képviselők Tanácsa és a Megyei Ügyvezető Tanács együttes ülésén elfogadott kérdésekre. Válaszoltak. Amint az Erdélyi Híradóban láthatjuk, ki tömörebben, ki kimerítőbben. A szombati lakossági fórumon választói kérdésekre bizonyára ki kell majd fejteni bizonyos részleteket. Van ez így. Hiába zsörtölődünk, sokszor kiderül, hogy mások sokkal jobban ismerik viselt dolgainkat, mint mi magunk.
Egyik izgalmas kérdés a szekuval való kapcsolatra vonatkozik. Hát kapcsolata mindenkinek volt. Ha másként nem, egyszer túlságosan bátran elhaladt az utcájában, és valaki meglátta. Esetleg éppen belülről látta meg. Bent pedig azért tartózkodott az illető, mert éppen verték. Vagy az vert valakit. Namármost elképzelhető, hogy ha a válaszban ez az epizód nem szerepel, akkor szombaton valaki számon kéri a jelölttől. Lehet, éppen az, aki munkaidejében vette észre a mostani jelölt akkori gyanús viselkedését.
Vagy az is meglehet, hogy valamelyik jelölt nem emlékszik pontosan a kommunista pártba való ünnepélyes felvételének napjára, és azt a látszatot kelti, hogy „foltos” múltjából letagad néhány évet. A teremben jelen lévő egykori párttitkára figyelmeztetheti, sőt arra is, hogy elmaradt utolsó havi tagdíjával.
És még hosszan sorolhatnánk a kérdéseket, amelyeket tetszés szerint kibővítve, összevonva, kicserélve stb. szabadon faggathatjuk a jelölteket szombaton. Vájkálhatunk is a lelkivilágukban. Minél mélyebben. Operációtól se riadjunk vissza, ha ez az ára annak, hogy aztán a jelöltlista mindenki számára elfogadható legyen, senkit se tartson vissza az urnáktól.
Ám van egy kérdés, amelytől vakarózhatnékja támad az embernek. A 20-as kérdés így hangzik: Tagja volt-e a Nemzetközi Transsylvania Alapítvány vagy az Euro-Trassylvania Alapítvány kuratóriumának?
Ha igen, akkor mi van? Ezek az alapítványok rühösek, mint a Dermata? (Köztünk legyen mondva: kimondottan csak ezek rühösek?) Ez a kérdés különben teljesen felesleges, mivel a 19. kérdés így hangzik: 1990 óta kezelt-e közpénzt és elszámolt-e vele? Ebben benne van a Transsylvania-pénzekre vonatkozó számonkérés is. Vagy a Transsylvaniától az is rühös lett, aki egy fillért sem vágott zsebre?
Gyémánt Mihály, aki az MKT és a MÜT együttes ülését vezette, a demokratikus játékszabályok betartásával szavazásra bocsátotta a 20-as kérdésre vonatkozó javaslatot, és ha a többség megszavazta, nem volt mit tenni. Volt ugyan egy próbálkozása. Indítványozta volna, hogy az alapítványi pénzforgalomra vonatkozó zárolt ellenőrzőbizottsági jelentésből pusztán annyit hozzanak nyilvánosságra, hogy a jelöltek szerepelnek-e abban elszámolatlan ügyekkel. Erre azonban határozott ellenkezés volt a válasz, tehát szavazásra sem bocsátotta javaslatát.
A jelek szerint az Ellenőrző Bizottság jelentését még Damoklész kardjaként tartják bizonyos fejek fölött. Ha a választások előtt nem is rukkolnak ki vele, a pukkanás állandó lehetőségétől tartva néhányan behúzott nyakkal közlekednek a politikai síkon. Ez is egy politikai manőver, ezzel is lehet előmenetelt biztosítani valakinek úgy, hogy másokat háttérbe szorítunk. Szokjunk hozzá. Ilyen a politika.
De ha ez a politikai izékavarás megszagosítja mindennapi életünket, akkor másként tevődnek fel a keresztkérdések.
A napokban érkezett a szerkesztőségbe Helz Tibor kanadai polgár levele, amely éppen azt bizonyítja, hogy a 20-ashoz hasonló kérdésekkel nemcsak egy-két politikai ellenfelet seprünk le a pályáról, hanem súlyosan csorbítjuk az egész erdélyi magyarság hitelét.
Emlékeztetőül: év elején Stork Antal alkalmi munkából élő (!) edmontoni esztergályos 250 dollárt gyűjtött Cseresznyés Pál számára. A Szabadság volt a közvetítő, a sajtónyilvánosságot használtuk garanciának, hogy az utolsó centig a címzettnek jut az összeg. A szabadulását váró politikai fogoly „tőkéjét” eddig csak ez a külföldi tétel gyarapította. Ígéretet kaptunk, hogy a gyűjtés folytatódik. De – és most idézünk a levélből: „az alapítványok körüli sikkasztások híre nem ösztönzi a jóakaró embereket az erszényük megnyitására. A fájdalmas és tisztázatlan pénzügyi manőverek nem segítik az adakozást. Szabadjon csak kettőt említeni, a Transsylvania Alapítványt (Ábrahám Dezsővel) és Szőcs Géza alapítványát. Az utóbbinál az RMDSZ SZKT-ja halogatja a tisztázás vagy elítélés tényének megállapítását.”
Ilyennek látszik Kanadából a 20-as kérdésfelvetés.
Kedves politikai ellenfelek, melyiküknek vétett Cseresznyés Pál?

Mostanában a politikusoknak mindenről az jut az eszükbe


Az elcsatangoló szavazók összeterelése
Nem kívánt nézeteltérésnek nevezte Iuliu Păcurariu, a Demokrata Párt Kolozs megyei elnöke és szombattól majd hivatalosan is a Szociáldemokrata Szövetség képviselőjelöltje a Demokratikus Konvenció és az SZDSZ között kipattant vitát. Mint mondotta, Petre Roman állásfoglalását az tette szükségessé, hogy az inkriminált interjú megjelenése – amelyet egyébként Emil Constantinescu levélben megköszönt az amerikai újságírónak –, majd újraközlése nyomán felkavart indulatok miatt a konvenció veszíteni kezdte szavazóit. Márpedig a változás Romániában csakis úgy érhető el, hogy a konvenció és az SZDSZ alakít kormányt novemberben. Az SZDSZ-nek kötelessége volt összegyűjteni a konvenciótól elpártoló szavazókat, hogy azok ne gyarapítsák a hatalom vagy a közömbösek sorait.
Most úgy tűnik, Ion Diaconescu parasztpárti elnök nyílt levelével megkezdődik a viszony normalizálása, de visszamarad némi keserűség. Petre Roman hívei nehezményezik, hogy a vita során a konvenciósok megjegyzéseket tettek a Roman-kormányzás melléfogásaira, például a mezőgazdasági fogadásra, vagy a bányászjárásokra, amelyekért a parasztpártiak még bocsánatkérést is elvárnának. Hát az utolsóért (amellyel elkergették Petre Romant a kormány éléről) ki kérjen bocsánatot? – tette fel a kérdést Păcurariu, majd rátért az év témájára, a román-magyar alapszerződésre.
A huzavonáért és a kísérőjelenségekért Ion Iliescu államfőt hibáztatja, mert az 1201-es ajánlást a nemzetbiztonságra veszélyesnek kiáltotta ki, pszichózist teremtve körülötte, most pedig el akarja fogadtatni a néppel. Ha ez nem sikerül, akkor választókat veszít, ha pedig sikerül, akkor a DP nyer, mert pártjuk már 1993-ban kijelentette, hogy az 1201-es semmilyen román érdeket sem veszélyeztet. Adrian Severint akkor kiáltották ki árulónak és magyarbarátnak, amikor javaslatára az Európa Tanácsban bevezették, hogy a tagországok kisebbségvédelmét az 1201-es ajánlás alapján értékeljék, holott ennek a célja az volt, hogy magát az ajánlást értékeljék át. Adrian Severin mondta akkoriban – idézte Păcurariu –, hogy kíváncsi, mit szól hozzá Franciaország... Mint azóta bebizonyosodott, ez a „hozzászólás” a közösségi jogok határozottabb megkérdőjelezésében nyilvánult meg.
Iuliu Păcurariu két rendkívül tömör megállapítást tett újságírói kérdésekre válaszolva. Az egyik így hangzott: felesleges túlbeszélni ezeket a dolgokat, a határokat úgysem a kis országok, hanem a nagyhatalmak szabják meg, de ehhez most nincs kedvük. A másik pedig a kisebbségi jogok megadásának ütemével kapcsolatos. Európa mindenképpen rendezi a kisebbségek helyzetét, mert az interetnikai konfliktusokat meg akarja előzni. Ebben a folyamatban Románia nem siethet, mert akkor felülkerekednek a Funar-féle politikusok, le sem maradhat túlságosan, mert akkor lelassul integrációja az európai struktúrákba.
Más kérdésekkel kapcsolatban: Funar mostani hatalmas agitációja az alapszerződés körül nem egyéb kapaszkodásnál a szalmaszálba; az RNEP már nem is vidéki, hanem megyei párt, egyedül Kolozsváron őrizte meg pozícióját, és veszélyben parlamenti bejutása. A Bolyai Egyetem pedig Păcurariu szerint sem szükséges, mert elég, ha van magyar nyelvű oktatás, nem fontos az intézményi különválás.

Megismételhetetlen történelem


Elképesztő meggyőződéssel ijesztgetik a többségi nép egyszerűbb fiait a bécsi döntés megismétlésének lehetőségével. Minden alkalommal. Ha egy kerületi óvodában legalább összevont, kis- és nagycsoportos magyar szekciót szeretnénk kikönyörögni, az már olyan fokú elszigetelődés lenne, amely területi leválasztáshoz vezet. Nagyobb dolgokról nem is beszélve. Ha az alapszerződésbe kollektív jogokkal kerülne be az 1201-es ajánlás, egységesék szerint holnap már közelednének a megszálló csapatok.
A bécsi döntés olyan mumus, amely nem csak most, évfordulója közelében vált ki félelmet nagyon sok emberben.
Mielőtt okát kutatnánk, előbb adjuk tanúbizonyságát annak, hogy nem a tegnap estünk le a falvédőről. Jól tudjuk, hogy a vészharangkongatóknak legalább fele érdekből reszket. Minél inkább azt a látszatot kelti, hogy eszét vesztette a rémülettől, annál nagyobbakat tud „jogosan” rúgni belénk, és a nemzetközi ápolók még bennünket okolnak, hogy páciensük állapota azért nem javul, mert furt hergeljük.
És amíg a nacionalizmus falován a politikában megtűrik, addig degeszre tömi a saját, valamint nénikéje és unokája unokájának zsebét Tehnofrig-részvényekkel.
A másik fele azonban őszintén fél a területi átrendezéstől. Mi lehet az impulzus, amely kiakasztja a világtörténelmi elődök jussához, az ősi földhöz való jog magabiztonságából? Úgy látszik, mégsem olyan erős az a sokat nevelt történelmi tudat. Vagy hamis adatokra épül. A bécsi döntésről például ma is azt tanítják, hogy többségében románok lakta területet szakítottak ki az ország testéből. Ha ez így igaz lenne, akkor bármikor – tehát most is – bekövetkezhet ilyen égbekiáltó igazságtalanság.
Ennek a tévhitnek a kialakításához, sajnos, néhányan közülünk is hozzájárultak. Forrófejűségben vagy adathiányban szenvedve 1989 után többen elkiabálták, hogy most itt az újabb alkalom. Ezzel nemcsak a „rettegők” malmára hajtották a vizet, hanem az 1940-es határrendezés hamis megvilágítását is előmozdították. Mert ha most a többségében románok lakta területet el lehetne szakítani, akkor épp úgy a bécsi döntés is magyar kisebbségnek dobta oda az ősi román föld egy részét többségében románokkal, figyelmen kívül hagyva a többségi nép, a jogos országgazda stb. tiltakozását. (Köztünk legyen mondva, annál hangosabb volt a MADOSZ szava: „Határainkkal a földjeinket védjük”.)
Pedig az 1940-es határrendezés korántsem volt olyan durva jogtiprás, amilyen mai megismétlése lenne. Bár Észak-Erdély etnikai térképén nem volt nyilvánvaló a magyar többség, a városi lakosság és a székelység kevéssel az 50 százalék fölé billentette a mérleg nyelvét. Annak a határmódosításnak egyetlen súlyos hibája volt: maga a garantáló nagyhatalom. Mert ha a győztesek hatáskörébe esik a játék a kelet-európai térképpel, ma az lenne a történelmi etika és méltányosság példaképe. Annak a határvonalnak a mentén biztosan hamarabb alapszerződtek volna, mint ahogy a Pruton túliakkal is gyorsan ment a sérthetetlen határok elismerése.
Ezzel szemben ma egészen más a helyzet az egykori Észak-Erdély területén. A városokban már az ötvenes években megindult a leghatékonyabb, a szocialista lakosságkeverés. Jellemző, hogy Bánffyhunyadra is Olténiából hoztak igazgatót és főmérnököt technikusi végzettséggel, és amikor a helybeli agronómusok (románok is) emiatt zúgolódtak, azt a választ kapták, hogy az emberek kis fizetésért nem vállalkoznak összetételjavításra. Így folyt aztán az iparosítás is, amíg eljutottunk a mai állapotokig. Kolozsvár magyarsága az egykori 80 szazalékról 20-ra zsugorodott – a szavazó választótestületet véve alapul (másra miért számítanánk?). A Székelyföld sem az az egykori tiszta magyar sziget, az iparral bejött a földgáz, így a fázósabbak is kibírják az egynapos nyarakat. Ma a bécsi döntés megismétlése valóban olyan égbekiáltó igazságtalanság lenne, hogy aláírása után nemcsak a külügyminiszter ájulna el, hanem súlyos forrongások törnének ki.
Arról nem beszélve, hogy a gazdaságilag és az infrastruktúra szempontjából leromlott vidéket vállalná-e most is az anyaország. Ezt éppen mi nem tudnánk? És akkor miért eresztjük el magunkat? Szintén érdekből?

Szorongatják a víz- és villanydíj hátralékosait


Kifizetetlen számláik miatt több Kolozs megyei vállalatra és intézményre az a veszély leselkedik, hogy víz és villany nélkül marad. Tegnap 24 fogyasztótól vonták meg a vízszolgáltatást, és a csapokat csak abban az esetben nyitják meg, ha kifizetik hátralékaikat, illetve azoknak legalább egy részét, és nehézségeikre hivatkozva kötelezvényt írnak alá adósságaik további törlesztéséről. Az első nap 18 adós fizette ki tartozását, a többi még gondolkozik. Az akciót folytatják a következő napokban.
A fizetésképtelenségi boszorkánykörben maga a vízgazdálkodási vállalat is tartozik az energiaelosztónak, ez utóbbi azonban nem kívánja áram nélkül hagyni a vizeseket, mert akkor a villanyosok is víz nélkül maradnának. A többi nagy áramfogyasztó megkapta az utolsó felszólítást, következik a kikapcsolás. Késlekednek a fizetéssel magánszemélyek is, főleg lakóbizottságok, de egyelőre nem tevődik fel a lakossági víz és áramszolgáltatás megszakítása. A nagyobb vállalatok közül egy már megismerte az adósokra váró sorsot: az Elmet és a Mafir vállalat (az egykori Unirea II.) hétfőn átmenetileg áram nélkül maradt.

Vesszenek a régi burzsujok, hogy éljenek az újak!


Nyilatkozatháború a legfőbb politikai ellenfelek között
Kampányelőzetes ízelítőként nyilatkozatháború tört ki a Román Társadalmi Demokrácia Pártja és a Romániai Demokratikus Konvenció között. Az RTDP – Adrian Năstasénak a tévé főműsorában való főszereplésével alátámasztva – figyelmezteti a választókat, hogy mekkora veszély leselkedik az országra és annak szegényebb többségére, ha a novemberi választások után a konvenció veszi át a kormányzást. Emil Constantinescunak egy amerikai újságban megjelent interjújára utalva, a nagyobbik kormánypárt az alkotmány megsértésének szándékával vádolja a konvenciót, azt állítván, hogy választási győzelme esetén átadja a hatalmat Mihály királynak.
Egyúttal azzal is vádolják Emil Constantinescut, hogy őszintébb pillanataiban a volt háztulajdonosoknak teljes vagyon-visszaszolgáltatást ígért, azokban az esetekben pedig, amelyekben ez lehetetlen, mert a buldózer eltüntette az ingatlanokat, busás kártérítést helyezett kilátásba. Adrian Năstase feltette a kérdést: milyen pénzből? Emil Constantinescu az adófizetők zsebére ígérget tekintélyes kártérítést – hangzott a súlyos szentencia, amelytől a mostani nehéz időkben valóban megborzong a szegény ember, és hirtelenjében nem gondol arra, hogy adójából most is luxusvillákban terpeszkednek valakik, akik nem az illető ingatlanok jogos tulajdonosai, és ugyanazok a valakik olyan luxusautókban furikáznak, amelyek egységárából több tíz régi háztulajdonost kártalaníthatnának.
A konvenció elnöke és államelnökjelöltje feltűnő idegességgel fogadta a mesterien időzített választási dorongot, jelezve, hogy régebbi nyilatkozatát most szedték elő, amikor a jelenlegi hatalom megijedt a helyhatósági választásokon elszenvedett kudarcért. (A módszer a kolozsváriak számára rendkívül ismerős: 1992-ben a „közszolgálati” tévé hetekig mélyen elhallgatta az akkori magyar honvédelmi miniszter egyik kiforgatható nyilatkozatát, majd Funar megválasztatása érdekében kampánycsendben közvetítette.) Emil Constantinescu elsősorban a királyság visszaállításával kapcsolatos rágalmakat igyekszik tisztázni, mondván, hogy ha ő elnök lesz, nem fog hatalmával visszaélni. A királyt hazaengedi ugyan, mert Romániában született és joga van itt élni, de nem ülteti azonnal a trónra, hanem ha a parlament igényli, elrendeli a monarchia visszaállítására vonatkozó népszavazást.
A helyzet kísértetiesen hasonlít az 1989-es fordulat utáni állapothoz, amikor a korábbi „urak” féltették hatalmukat a régi urak visszatérésétől, ezért azzal ijesztgették a népet, hogy azok, akik nem ették velünk a szójásszalámit, csak kizsákmányolást, nyomort zúdítanak az országra. Akkor ez a diverzió jól működött. De mostanig az átlagpolgár rájöhetett, hogy ennél nagyobb szegénységet egyik fajta úri réteg sem teremthetett volna. Az ellenzék válasza azonban most is olyan vérszegény, mint 1990 elején volt, tehát a küzdelem kimenetele továbbra is kétesélyes.