Nits Árpád

Ismét visszanyertünk néhányat azokból az álmatlan éjszakákból, amelyeket a 2002-es elhazudott, ellopott, elcsalt parlamenti választással okoztak az MSZP-sek és az SZDSZ-esek. Tavaly ilyenkor, ugye, a baloldal EU-parlamenti választási kudarcának örvendhettünk, most pedig annak, hogy az elnökválasztásba tört bele a gonosz NEM-esek bicskája.
Gyönyörű volt a Fidesz taktikai húzása, amely korántsem korlátozódott az első fordulóbeli tartózkodásra. Valójában azzal kezdődött, hogy Orbánék felismerték a kormánypártok civakodásában rejlő lehetőséget, és az emberek megkérdezésével ellenjelöltet kerestek Szili Katalinnak. A nyulak – vagy vakondok – kiugratására csak azért volt szükség, mert fölöttébb gyanús volt az MSZP-sek reménykedése a papírforma szerint sivár helyzetükben. Bizakodásukat csak szavazatvásárlásra, lopásra, csalásra, zsarolásra, egyéb huncutságra alapozhatták, olyan praktikákra, amelyeket a politrukok a Lenin-fiúk óta mindig kéznél lévő marokfegyverekként használnak.
Hogy ezért az MDF most kígyót-békát a Fideszre kiált? Ezzel csak azt bizonyítja, hogy sokkal őszintébb híve az MSZP-nek, mint az SZDSZ. És ugyan már, hogyan lehetne erkölcstelennek nevezni egy csoportos tartózkodást, amikor a másik oldal a 23 millió román vendégmunkással még nem számolt el?
Szili Katalin megválasztása szinte beláthatatlan következményekkel járt volna. Ha a történelem követi ésszerű kerékvágását, korunk Pauker Annuskája pártfeladatként utasította volna vissza a parlamenti Fidesz-többség minden fontosabb törvényét. Ez még a kisebbik nyomorúság lenne, legfennebb a Fidesz jobban vigyázna az alkotmányosságra, úgy idővel leszerelheti az elnöki akadékoskodásokat, de képzeljük el, mi történik, ha Gyurcsányék maradnak hatalmon. Az államelnök élvezettől behunyt szemmel írná alá az MSZP minden törvényét, és akkor (többek között) megnyílna az arab befektetők előtt a kórházak kapuja, és a belvárosi patinás épületek helyén nemsokára csillogó banképületek emelkednének.
Az elnökválasztás jól sikerült, de súlyos veszélyre figyelmeztet. Három szavazaton múlott, hogy ki az elnök. Sajnos, kapásból felsorolhatnánk három olyan jobboldalinak tartott pártocskát vagy szervezetecskét, amely Sólyom László ellen kampányolt. Az egyik azért, hogy ártson a Fidesz-nek, a másik magamutogatási viszketegségből, a harmadik azért, mert büszke volt a világ legesélytelenebb, különbejáratú jelöltjére. Ha mindössze három ellendrukkernek sikerült volna tartózkodásra rábeszélni három jobboldali parlamenti tagot – lőttek a sikernek. Akkor még hetekig tartana a hercehurca az újabb jelöltállítással, miközben az SZDSZ észhez térhetne, és a végeredmény az lenne, hogy jobboldalinak mondott pártocskák agitációja segített államelnöki székbe egy MSZP-aktivistát.
Nehogy a jövő évi parlamenti választáskor sikerüljön az 1-2 százalékosok szégyenteljes kísérlete.

Kétes értékű babérok elnyerésére törekszik a Duna tévé új vezetősége. Mintha a régi viccet akarná felfrissíteni. Hogyan is hangzott? Ha Napóleon olyan sajtót teremt, mint Ceauşescu, a francia nép a Szabad Európa rádióból értesült volna Waterloóról.
A Duna tévéből nem tudhattuk meg, hogy az Omega-koncert incidenssel kezdődött. De nem ez az első hírcsonkítás kedvencünk legújabb történelmében. Korábban Eörsi Mátyás kolozsvári dicstelen szerepléséből kimaradt egy mondat: „Olyanok vagytok, mint a nyilasok.” Jellemző kijelentés. Történelmi ismeretek súlyos hiányáról tanúskodik, ugyanis a nyilasok nem voltak olyan szelídek, mint a NEM-táblákat felmutató fiatalok. A nyilasok egészen mást tartottak a kezükben. Továbbá a jólneveltség egyik elemi szabálya szerint csak azokat a felnőtteket tegezzük le, akik visszategezhetnek.
Mivel lefigyelési osztályunk nincs, egyelőre ez a két példa szökött szembe, de akik kétszer cenzúráztak, azok további gazemberségre is képesek, ezért féltjük a Duna tévé hitelét. Ha ez így megy tovább, a néző egyre gyakrabban fog átkapcsolni a román hírtelevíziókra, hogy teljesebb információhoz jusson. Kár.
Valamelyest javítana a helyzeten, ha a Duna tévé vezetősége főműsoridőben kiállna a színre és bevallaná, hogyan történtek az eddigi információcsonkítások. Eörsi Mátyás esetében a Sapientia előcsarnokában készült, egyébként unalmasan hosszú lére eresztett beszámolóból már a kolozsvári fiókszerkesztőség kihagyta a jellemző mondatot, avagy a központban javított valaki a nemkívánatos vendég arculatán? A marosvásárhelyi stáb pedig elfelejtett képsorokat küldeni az Omega-koncertet megelőző füttykoncertről, avagy valaki a vezetőségből gondolta úgy, hogy amiről nem beszélünk, az nincs is?
Ebből megtudnánk, hogy a kiemelt erdélyi tévépublicisták megbízhatón végzik-e feladatukat, illetve hogy az új seprű (tévéelnök) szenved-e bizonyítási kényszertől.

Állítólag erdélyi magyarok Dávid Ibolyát szeretnék látni Magyarország elnöki tisztségében.
Lehet, hogy vannak közöttünk néhányan, akik az MSZP és az SZDSZ újraválasztásában érdekeltek, amit az MDF elnöke az utóbbi három évben politikai sasszézásaival ugyancsak igyekszik előmozdítani. De az erdélyi magyarok elsöprő többsége a NEMeseket annyira nem kedveli, hogy zsoldosukat sem akarja magas polcon látni. Úgyhogy ebből a hírből kérjük szépen kivonni 99,99 százalékunkat.

Példátlan hevességgel támadja a román sajtó a kormányt az árvizek ürügyén. Hogy miért nem hozattak azonnal Magyarországról szivattyúkat, amikor pedig hozattak, akkor miért hozattak, és miért nem vették igénybe a kiváló hazai gyártmányú pumpákat. Amelyekről gyorsan kiderült, hogy nem is olyan kiválóak és csatasorba állíthatóságukkal is baj van.
Már az is előfordult, hogy minisztériumi szóvivőt a lemondásig hergeltek kérdéseikkel újságírók. Egyébként nem nagyon értjük, miért kellett lemondania az illető hölgynek, aki ragyogó intelligenciára valló szellemességgel vágott vissza a pimaszkodásra. Azt mondta, hogy ha tovább gyalázzák azokat, akik minden energiájukkal az árvízkárok elhárításán munkálkodnak, akkor majd olyan országban fognak élni, amilyent megérdemelnek. Mire célzott? Nyilván Iliescuék – az öregebbek vagy fiatalabbak, az mindegy – visszajövetelére, amelyet a sajtó oktalanul túlhajtott bírálata, sőt félrevezetése elősegíthet.
A félrevezetés jellemző példája volt az is, ahogyan kitekerték a minisztériumi szóvivő mondatának a nyakát. A sajtóban többnyire úgy jelent meg, hogy az újságírók megérdemlik, hogy ilyen országban éljenek. Ez bizony egészen mást jelent.
Félreértés elkerülése végett: nem szeretnénk patyolatra tisztítani a kormány arculatát árvízügyben. Igaz ugyan, hogy a miniszterelnök az első napokban a helyszínre sietetett, de ott nem éppen a helyzetnek megfelelő illemtudással nyilatkozott holmi szállodai körülményekről. De hát ilyen a stílusa. Nem lehet mindenki olyan, mint Orbán Viktor, aki a tiszai árvíz helyszínén nem sokat nyilatkozgatott, hanem beállt a gátépítők sorába. Mi több, akkor sem meggazdagodásán gondolkozott (most mégis azzal rágalmazzák). Visszatérve a román sajtó bizonyos részének az árvízzel kapcsolatos magatartására: érthetetlen a számonkérés hevessége azért is, mert a sajtó sem állt a helyzet magaslatán. Gondoljunk csak vissza az első napokra. Pillanatok alatt vált tengerré a Bánság, emberek százai váltak földönfutóvá, és a sajtósok – főleg a hírtévések – napokig az Irakban túszul ejtett kollégákkal kezdték és zárták adásukat, szervezték a tüntetéseket Bukarestben, Nagyszebenben és még néhány nagyobb városban, ahol ilyen békeháborús megmozdulásra kapható szereplőket találtak. Miért késlekedett a felhívás a szolidaritásra azokkal, akik nem kalandvágyból kerültek életveszélybe? Miért nem indult meg azonnal a sajtókampány a gyűjtésre? Hiszen alig pár hónapja hasznos tapasztalatra tettek szert, amikor a világgal versenyre kelve nyitottak bankszámlát, béreltek emeltdíjas telefonvonalat az ázsiai szökőár károsultjainak megsegítésére.

Szenzációs leleménnyel különböztetik meg a Bánság Romániához, illetve az egykori Jugoszláviához csatolt részét a magyarországi tévéstúdiók. Az árvízi hírszerkesztők szerint az egyik Bánság, a másik Bánát.
Javaslatunk arra az esetre, ha ezekben az államokban ismét koronás fők szeme láttára fogják elszabotálni a gátépítést: az egyik ország legyen királyság, a másik királyát. Vagy még magyaroschabban: regát.

Úgy elterjedt a bukaresti magyar politikai szlengben az előzménytelenség, mint az összmagyar igénytelen közírásban a fogalmazás. Manapság ritka kivétel az, ha valaki mond valamit, mindenki csak fogalmazni képes. Ugyanúgy minden RMDSZ-vívmány nem példátlan vagy páratlan, hanem előzménytelen.
Politikusaink szerint előzménytelen az is, hogy ilyen sok tisztséget szereztek meg a román kormányban. Valóban? Ennek nem volt előzménye a választási kampány? És a választási kampánynak nem volt előzménye az, hogy a Magyarok Világszövetsége népszavazást szervezett a kettős állampolgárságról? Mit tűzött volna zászlajára az RMDSZ, ha nem kínálkozik ez a páratlan (és nem előzménytelen) lehetőség?
Az előzménytelenség az egyik legszerencsétlenebb tükörfordítás. Ami a román nyelvben jól hangzik – a fără precedent –, az magyarul zavaros, kifejezéstelen. Amikor ilyesmi hangzik el bukaresti magyar politikai nyilatkozatokban, rögtön olyan érzésünk támad, mintha Ceauşescut hallanánk. Annak is minden szava mögött az ellenkezőjét kellett sejteni.
Így az RMDSZ kormányzati szereplésében valahányszor felbukkan az előzménytelenség, menten kereshetjük az előzményeket. Például itt van ebben a rendkívül kényes kérdésben a legmagasabb szintű állásfoglalás, amely tömören úgy hangzik, hogy a túszok sorsától független a román katonák további iraki szerepvállalása. Vajon éppen a romániai magyar nemzeti közösség állítólag egyetlen politikai képviseletének a véleményére kíváncsi ebben a kérdésben a hazai és világközvélemény? Vajon nincs a román kormányban több román alminiszterelnök, aki kimondja, hogy az Amerika-barátság oltárán az ország kész feláldozni a román túszokat? Őszintén megvallva, nem csodálkozhatnánk, ha a többségiek, főleg azok, akiket érzelmi szálak fűznek a túszokhoz (akikről most nem vitatjuk, milyen úton jutottak Irakba), kikérnék maguknak, hogy a romániai magyarok román nemzeti érdekre hivatkozva hagyjanak román nemzetiségű polgárokat valamely fanatikus csoport martalékául.
Ám ez a jelenség igazán nem előzménytelen. Valahányszor az RMDSZ belekapaszkodott a kormánykerékbe, azonnal arra törekedett, hogy minden lében kanál legyen. Kormányhivatalnokai készségesen utaztak Moldvába, hogy egy román színház igazgatóját leváltsák. Mintha nem akadt volna jó román láb a nemes feladat végrehajtásához.
Mindennek a teteje, hogy színtiszta román megyébe az RMDSZ jelölt kormánymegbízottat. Mintha nem lenne elég román kormánymegbízottnak való politikus, aki felügyelje helyi szinten a sokoldalúan fejlett kapitalizmus építését. Sajnos, ennek is van előzménye: az 50-es években Bukarestet úgy feltöltötték magyar milicistákkal, hogy az idősebb fővárosiak egy része ma is ezért irtózik a szagunktól. Hát kell ez nekünk?
Az RMDSZ azért igyekszik minden lében kanál lenni, hogy cáfolja a nagyromán vádat, miszerint a kormányba jutva, a magyarok csak saját problémáik megoldásával foglalkoznak. Politikusaink tehát ilyen szempontból is bizonyítási kényszertől hajtva cselekednek. Csakhogy ez a kelepce különösképpen veszélyes. Mi lesz, ha egyszer csak bekövetkezik (most ne részletezzük, kinek jóvoltából) az autonómia? Ki fogja meggyőzni az éppen szolgálatos román államtitkárt, hogy ne ő váltsa le valamelyik magyar színház igazgatóját, mert semmi köze hozzá? Azt fogja mondani – és joggal –, hogy ugyan nekünk mi közünk volt a suceavai színházigazgatóhoz.

Puszta erőfitogtatásból szembeszegült a kis SZDSZ a nagy MSZP-vel. Meg akarta mutatni híveinek, főleg szavazóinak, hogy kicsi a bors, de pofátlan.
Kockázatos játék volt. Amikor kijelentették, hogy Szili Katalin számukra nem kívánatos államfőjelölt, a végsőkig feszítették a húrt. Jól tudták, hogy az MSZP-sek többségének hiúságát teszik próbára. És mégis ráhajtottak. Arra számíthattak, hogy az MSZP inkább beletörődik a kisméretű tekintélyvesztésbe, mint hogy elveszítse tolakodó csatlósát. Mert ez lehet Szili Katalin jelölésének egyik következménye. Meghiúsították az SZDSZ népszerűségének növelését, és így fennáll a veszély, hogy az a választásokig a jelenlegi szinten ragad, amely nem haladja meg a parlamenti küszöböt. És akkor kihez fordul az MSZP? Az MDF már felkínálta magát, de ez még annyira sem elég a boldogsághoz.
Az SZDSZ majdnem egy éve blöffölésre kényszerül, hogy felszínen tartsa magát. Tavaly képtelen adócsökkentési ötleteivel próbálta magára vonni a figyelmet. Sajnos, sikerrel, és a megszédített választók bejuttatták az Európai Parlamentbe azt a Szent-Iványit, aki azóta mérhetetlen rossz-szolgálatot tett az erdélyi magyarság autonómiatörekvéseinek. Az államelnök-jelölés ügyében a zsaroláshoz folyamodott, ezzel próbálva bizonygatni, hogy ami látszik belőle, az csupán a jéghegy csúcsa, a háttérben sokkal nagyobb erők támogatják, olyanok, amelyek előtt az MSZP-seknek is meg kell hajolniuk.
Nem vált be.
Ezek után mit hozhat a jövő?
Lejár az államfőválasztás körüli bohózat, azután még viharosabban kapcsolnak az egy év múlva következő parlamenti választások kampányára. Az eddigi gyakorlathoz alkalmazkodva, az MSZP a legkülönfélébb hazugságokkal ássa alá a Fidesz pozícióit (ha hagyják), ugyanakkor apró engedményekkel szinte észrevétlenül nyúl az SZDSZ hóna alá, nehogy 5 százalék alatt maradjon a kormányszövetséges.
A magyarság jövőjében reménykedők drukkolhatnak, nehogy sikerüljön.

Meg vagyunk mi áldva bársonyos diplomáciával! Még fel sem épült egy megkéselt erdélyi magyar polgár, Bársony András, a magyarnak nevezett külügyminisztérium akármije máris sietett kijelenteni, hogy senki se próbálja etnikai síkra terelni a problémát vagy összehasonlítani a szerbiai magyarverésekkel. Ettől már csak egy lépés annak elfogadtatása a világ közvéleményével, hogy a bozgor csatakiáltás teljesen véletlenül szaladt ki az agresszorok száján, voltaképpen nem is tudták, hogy áldozatuk magyar. (Van, aki külön elméletet fabrikált arról, hogy a bozgor voltaképpen a román nyelvben semmit sem jelent. Csak úgy mondják, hogy ne unatkozzanak.)
Belevaló diplomaták az ilyesmit egészen másként kezelik. Ha valahol a világon nemzettársuknak csak véletlenül görbül meg a haja szála, akkor is antiszemitizmust kiáltanak, azért, hogy a jövőben nehogy valakinek eszébe jusson a szándékos hajszálgörbítés.
Tehát hogyan is kellene lezajlódjon egy ilyen incidens után a magyar–román eszmecsere?
– Kérem, kedves kolléga, tegyenek meg mindent, hogy a jövőben véletlenül se verjenek meg románok magyarokat. Ha jót akarnak.
– Kedves kolléga, hogyan valósíthatnánk meg ezen a téren a pozitív diszkriminációt? A balhésok szemében minden sötét utcasarkon előforduló egyén, nemzetiségétől függetlenül, az ütlegelés tárgyát képezheti.
– Tanítsák a családban, az iskolában, a munkahelyen, a felnőttoktatásban, hogy aki verekedni akar, a sajátjai között keressen szenvedő alanyt. Többen vannak.
– Már elnézést, de a hirtelen fellobbanó indulat hevében hogyan lehet azonosítani a potenciális puhítanivalót?
– Önök, tisztelt kolléga, ezen a téren fejlett tapasztalatra tettek szert a múltban. A 20. század negyvenes éveiben vasgárdista fiúk csatangoltak az utcákon verekedés céljából, de hogy félre ne üssenek, előbb feltették a keresztkérdést: Zimöbrünzö! Aki nem tudta tökéletesen ejteni a szót, az biztosan nem volt román, tehát jól elagyabugyálták. Most ugyanúgy járjanak el, csak természetesen fordítva. Aki a teszten elbukik, azt békén kell hagyni. Ismétlem: ha jót akarnak.
– Ön, kedves kolléga, az uniós csatlakozásunkra mind célozgat ezzel a jótakarással? Mert akkor korábban kellett volna felébredni.
… Felébredni? Né, tényleg, ez csak álom lehet a magyar szocialista diplomáciáról.

Terjed a vélekedés, hogy jó MSZP-sek is léteznek. A leggyakrabban Szili Katalinnal, újabban pedig Horn Gyulával példálóznak, mert ők nem buzdítottak a kettős állampolgárság leszavazására, hanem azt mondták, hogy mindenki hallgasson a lelkiismeretére. Talán ennek a propagandának is tulajdonítható, hogy Horn Gyula látogatását eltűrték a megalázott partiumiak, és Szili Katalin sikeresen bonyolította le a „testvéri ölelkezést Andris bácsival” (Sütő Andrással).
Pedig jó MSZP-s márpedig nincs, mert aki jó volt, az már rég nem MSZP-s – lásd Szűrös Mátyás példáját. Aki az MSZP-ben maradt, arról december 5-én bebizonyosodott, hogy javíthatatlan bűnöző. Miután a 23 millió román vendégmunkással félrevezették a magyar társadalmat, ezek a pártemberek alig három év múltán 800 ezer áttelepülni készülő határon túli magyar éhenkórász rémhírét költötték. Az utolsó gyilkosnak is meg lehet bocsátani, de a szélsőséges visszaesőnek nem. Annak a vérében van a gazemberség. Úgyhogy ezeket a közeledési, békülési kísérleteket erős fenntartással kell fogadni.
A kettős állampolgársági népszavazás egyéni lelkiismeretre bízása egyébként különösképpen álságos.
Képzeljük el, mi lenne, ha annak idején sikerül Gheorghiu-Dej kísérlete, és Sztálin betiltja a magyar Himnuszt, Magyarországon megkomponálnak egy tingli-tangli indulót, az ország azzal marad a rendszerváltásig, és a négy kormány elfelejti napirendre tűzni a Himnusz visszahelyezését jogaiba, mígnem felébred egy civil szervezet, amely kínkeservesen összehozza az aláírásokat a népszavazáshoz egyetlen kérdéssel: „Akarja-e Ön, hogy Magyarország állami himnusza újra a Himnusz legyen?”
Mit gondolhatnánk arról a politikusról, mi több, házelnökről, aki erre a kérdésre azt mondaná, hogy mindenki hallgasson az ösztöneire? Ugyanúgy azzal a kérdéssel sem lett volna szabad kétszínűsködni, hogy lehessen-e magyar minden magyar. A Himnusz és a magyarság ügyében csak igennel vagy nemmel lehet válaszolni. Aki magyarnak érzi magát vagy ilyen alapvető kérdésekben a magyarokkal rokonszenvezik, az kizárólag igennel válaszolhat (ahogy az erdélyi magyarok sem tagadták volna meg a besszarábiai románoktól a román állampolgárságot, ha népszavazásig fajul a dolog). A nem-es kockának is természetesen helyet kell biztosítani egy ilyen axióma-kérdőíven, de csak azért, hogy a melléktermék elválhasson a májtól.
A lelkiismeretnek fenntartott harmadik kocka csak annak a politikusnak a képzeletében létezik, aki olcsó ravaszkodásból se bűt, se bát nem akar mondani.

Régebben, amikor magyar rendszámú autót láttam erdélyi országúton, azonnal működésbe lépett együttérzésem: mihez kezd ez a szerencsétlen, ha egy gyűlölködő milicista karmai közé kerül? Már attól a gondolattól is a hideg futkosott a hátamon, hogy miként érti meg az ellene elhadart piszkálódásokat, és hogyan próbál védekezni, ha esetleg nem frankofón.
A közelmúltig az sem zavart különösebben, ha magyar rendszámú autós tolakodóan viselkedett erdélyi országúton. Csak el ne kapják – drukkoltam neki.
December 5-e óta a magyar rendszámtábla megváltozott gondolattársítási ingert vált ki. Íme egy példa. Történt a Kolozsvár melletti Szászfenesen, ahol senki sem tudja megmondani, minek festettek négy sávot az aszfaltra, ha az út tengelyében nincs folytonos vonal, vagyis ott lehet előzni. Mi a két szélső sáv? Parkoló? Szekér és traktor számára fenntartott sáv? Lényegtelen. Szászfenesen, mint minden romániai és magyarországi (!) településen bármelyik sávon a megengedett legnagyobb sebesség 50 kilométer óránként. Ennek ellenére egy magyar rendszámú Opel, amint gyurcsányi lendületességgel utolért, fény- és hangjelzéssel azonnal pimaszkodni kezdett, hogy márpedig azonnal kotródjak az útjából.
Korábbi magatartásommal ellentétben elgondolkoztam, hogy vajon minek képzel engem. Biztosan feltételezi, hogy nem vagyok álruhás román rendőr. Vagy azért ilyen faragatlan, mert biztosra veszi, hogy nem vagyok a Nagy-Románia Párt vezetőségi tagja, mert akkor úgy ellátnám a baját, hogy többé Erdélyben nem ugrálna. Ez a magyar Opeles biztosra veszi, hogy szegény kisebbségi magyar vagyok, akivel szemben bármit elkövethet. Vajon otthon milyen az ilyen? Bárki egyetlen dobásból kitalálhatja, hogy NEMes, aki a december 5-i népszavazás előtt kivette részét az SZDSZ és az MSZP szennyes kampányából.
Természetesen nem álltam félre. Ha nekem kötelező az óránkénti 50 kilométeres sebességhatár, neki vajon miért nem? Mert hatalmas jószolgálatot tett a román államnak? Lehet, hogy ezt a román radar is méltányolná, de engem rendőrön, mentőn, tűzoltón és hivatalos kocsioszlopon kívül senki sem kényszeríthet arra, hogy az adott útszakaszon előzékenyen félreálljak a belső sávról.
Nem bírta sokáig, szögletes mozdulattal megelőzött jobbról, majd hirtelen fékezett. A bosszúállás a közönséges ember fegyvere, de nem sokra ment vele, mert az első utcán letértem, mint aki megérkezett úti céljához, és reméltem, hogy megüti a guta.
Vajon ezekben a napokban Horn Gyula a törvényes sebességet betartva furikázott Bihar megyében? Ha nem, akkor úgy tűnik, sokan félreállhattak az útjából, hogy félig-meddig elégedetten nyilatkozott a javuló MSZP–erdélyimagyar párbeszédről. Kár.

Eddig meg sem próbáltuk gondolatban végigkövetni az SZDSZ valamely korszakalkotó javaslatának következményeit. Harsány adócsökkentési kampánya ettől eltántorított, miután sorra megszavazta az adónövelési törvényeket. De most igazán, komolyan próbáljuk meg elgondolni, mivel járna, ha sikerülne nyélbe ütni a homoszexuálisok házasodását, a gyermeknevelési joggal együtt.
Közismert ellenérv, hogy a különös közegben nevelkedő gyermek eltanulhatja az egyneműek vonzalmát, és akkor a reprodukció nélküli közösségben bekövetkezik a reprodukcióhiányosság újratermelése. Azt senki se állítsa, hogy az együtt élő egyneműek különleges gonddal vigyáznak majd neveltgyermekeik egészséges szexuális nevelésére. A gyermek roppant találékony, ha szülei hálószobatitkait akarja meglesni.
De az SZDSZ erre azt mondhatja, hogy egyéni emberi joghoz fűződik a homoszexualitás és ezzel együtt szavazóbázisának újratermelése. És manapság a személyi jogokkal egyre nehezebb vitába szállni, ha már kitalálják őket.
Az egyneműek házasságának azonban komoly jogi buktatói is lennének. Velük is megtörténnek majd olyan tragédiák, mint a hagyományos házastársakkal: összekapnak, kibékülnek, megint összevesznek, aztán többé nem felejtik az egymásnak okozott csalódásokat. Egyszóval válságba fullad az együttlét, el kell válni, az apósok és anyósok, az egykori örömszülők legnagyobb örömére. A családjog, amelyet az SZDSZ kiterjesztene a különös kapcsolatra, úgy rendelkezik a vagyonelosztásról, hogy a lakás az anyánál marad, aki tovább neveli a gyermeket. Igen, de hogyan lehet megállapítani, hogy két azonos nemű közül – mindegy, hogy azok alkatilag nők vagy férfiak – melyik a nőiesebb? A bíró ezt nem döntheti el ránézésre. Azt pedig senki sem várhatja el a bíróságtól, hogy a nemi élet gyakorlása közben vizsgálja meg a családtagok egymáshoz való viszonyulását. Tanúkkal a bizonyítás kétessé válhatna, ugyanis az a házastárs, aki nem az anyának megfelelő pozíciót töltötte be a valóságban, felkérheti haverjeit anyaságának állítására, hogy a másik kerüljön az utcára. Ellenlábasa ugyanígy járhatna el. Korrupt világunkban bármi előfordulhat.
Ilyen kellemetlenségeknek tenné ki az SZDSZ a védenceit. Miért hagynák magukat?

Nálunk az idei március 15-e is az egységemlegetés jegyében zajlott le. Nekünk mindig és mindenről az egység jut eszünkbe, ha kell, ha nem. Most ráadásul még kell is, mert az államfő makacsul vékonyítja a fejünk felett a Damoklész kardját tartó cérnaszálat. És az előrehozott választásokon, ha lehetne, még nagyobb egységre lesz szükség, mint amelyet a kettős állampolgárság és az autonómia konjunkturális felkarolása teremtett tavaly novemberben.
Éppen ezért furcsa, hogy Marosvásárhelyen nem engedték koszorúzni a Magyar Polgári Szövetséget, Nagyváradon pedig az RMDSZ a füle botját sem mozdította, amikor a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület közös ünneplésre tett javaslatokat. A Markó–Tőkés találkozó sem jött létre. Úgy látszik, bizonyos szavazatokért a jelképes gesztust is túl nagy megalkuvásnak tartják. Tehát mégsem olyan késélen táncoló a választási helyzetkép? Az illetékesek jobban tudják.
De bizonyos jelenségek arra utalnak, hogy tömegszavazatokért sem törik össze magukat az egységharcosok. A korábbi incidenseknél feljelentői szerepet vállaló tájékoztatási eszközök reflexből megint közelképet adtak azokról, akik kifütyülték Gyurcsány beszédét, de nem mutatták az RMDSZ vezetőségét, amint hasonló megnyilatkozásokkal határolódik el a nemzetmegosztás kormányának főjétől. Pedig az egység érdekében ilyen alapvető kérdésekben egy emberként kellene felsorakozniuk előttünk az egyedüli legitimnek kinevezett vezetőknek, hogy legyen miért követnünk őket.
Vagy itt van a szokásos érem- és érdemeső. Sajnos, ezúttal egyetlen erdélyi személyiség sem utasította vissza olyan magyarországi párt- és államhivatalok kitüntetését, amelyek a történtek (december 5.) után közutálatnak örvendenek Erdélyben. A hosszú listákon egyetlen karakán ember akadt, Erdélyi Csaba felvidéki református püspök, aki a becsületet többre tartotta a kitüntetésnél.
Az egységet kunyeráló RMDSZ-vezetőknek az is eszükbe juthatna, hogy a befolyásuk alatt álló sajtónak az egységteremtés jegyében adjanak útmutatásokat. Ez a sajtó például jobban tette volna, ha nem áll az erdélyi magyarság ellenségeinek oldalára, például nem védelmezgeti Eörsi Mátyást ilyen fondorlatokkal, hogy neki is joga van belépni a Sapientia Egyetem előadótermébe, mert az ő adóforintja is benne van az épületben. Ez nemcsak azért veszélyes gondolat, mert szembehelyezkedik az erdélyi magyarság elsöprő többségével, hanem azért is, mert Bácsfi Diánát is feljogosítja arra, hogy a Mátyás-szobor tetejéről kifejtse véleményét napjaink sorsdöntő kérdéseiben. Az ő ükapjának adókoronái is benne vannak a szoborban, csakhogy az ő gondolataira sem vagyunk kíváncsiak. Igaz, nem sokkal zavarosabbak az Eörsi Mátyáséinál, mi több, ő nem emlegeti egy napon a kínai bevándorlókat az őshonos székelyekkel.
Persze, akad egy kis bökkenő. Ha az egységet szomjazó személyiségek mindenben követni próbálják a tömegjóízlést, fennáll a veszély, hogy megcsappannak a magyar kormánytámogatások. Ezt a félelmet egyesek ki is fejezték, mondván, hogy még Eörsi Mátyásnak is módjában áll megakadályozni bizonyos finanszírozást, ha megbántják. De hát ilyen az élet: valamit valamiért. Vagy pénz, vagy parlamenti képviselet és kormányhivatal.
Bár ha az utóbbiakat sikerül megkaparintani, akkor maroknyújtás nélkül is jön a pénz. Tehát biztonságosabb és kifizetődőbb lenne a tömeg oldalára állni.