Nits Árpád

Bizonyos lapok címoldaláról Eörsi Mátyás röhögte szembe a múlt hét végén az olvasót, és kioktatta, hogy Erdély ugyan demokrata, de nem minden lakója demokratikus, mert nem engedték előadást tartani a Református Kollégiumban és a Sapientia Egyetemen, hogy szabadon kifejthesse nézeteit. Ő beszél demokráciáról és szabad véleménynyilvánításról! Egy ilyen, aki 2004. december 5-e előtt a kettős állampolgárság elleni érveit – hasonszőrű elvtársaival együtt – szemenszedett hazugságokkal támasztotta alá.
De ez a kisebbik gond. Az SZDSZ csak specifikus munkáját végezte, amikor arcátlanul elküldte emberét Kolozsvárra annak bizonyítására, hogy mai kormánypárti magyar politikus bátran Erdélybe teheti a lábát, itt tisztelettel, sőt hajbókolással fogadják. Bezzeg Marosvásárhelyt nem merték kipróbálni. Az a város megmutatta gerincességét, amikor Kovács László odapofátlankodott. Marosvásárhely nem felejtette Kovácsnak a 22 millió román vendégmunkást, de Kolozsvár talán eltűri azokat, akik 800 000 éhenkórász áttelepülőről hazudoztak – gondolhatták a „magas szintű” látogatás kiagyalói és megszervezői.
És részben nyertek. Az első napon az SZDSZ tesztembere nem egyedül röhögte szembe az erdélyi magyarságot. Az RMDSZ Ügyvezető Elnökségén tartott sajtóértekezleten Eörsi Mátyás jobbján Takács Csaba ügyvezető elnök, balján pedig Eckstein-Kovács Péter szenátor vigyorgott. Szintén az olvasóra. Arra, aki emberi ésszel felfoghatatlan okokból még mindig megveszi azt az újságot, amelyben a magyarországi ún. baloldal helynöke évek óta propagandázik a kettős állampolgárság, az erdélyi magyarság túlnyomó többségének vágya ellen.
Mellesleg: nem kell elhinni a napokban forgalmazott téves információt, hogy Eörsi az első magyar kormánypárti politikus, aki a végzetes december 5-e után magyar–magyar vigyordiplomáciát valósított meg. Decemberben iparügyi államtitkár jött Kolozsvárra, és a műrostos pótlékról, a szülőföldprogramról értekezett, majd gyorsan jött az informatikai miniszter is, hogy frissen kinevezett román kollégájával – az RMDSZ megjutalmazott kampányfelelősével – szerepeljen és ígérgessen. Aztán volt egy széles vigyorgás Budapesten is, amikor Markó Béla román alminiszterelnök Gyurcsány Péter kezét szorongatta olyan eltökélten, mintha soha el nem akarná engedni.
A bányászjárásokért sem a bányászok voltak a hibások, hanem azok, akik hívták őket, majd küldetéseik végén megköszönték garázdálkodásukat. Esetünkben is az a nagy kérdés, hogy kik hívják ezeket a velünk szemben ellenséges politikusokat, kik keresik velük a kapcsolatot. És milyen érdekből?
Még van egy nagy kérdés: akik az MSZP-vel és az SZDSZ-szel 2004. december 5-e után is exponálják magukat, nem számíthatnak a szavazótábor egyöntetű lelkesedésére. Szavazás pedig bármikor beüthet. A jelenlegi román államfő egy jobboldali kormányt szeszélyből már szétvert, és most szüntelenül fenyegetőzik az előrehozott választásokkal. Ezzel a veszéllyel nem számolnak az RMDSZ politikusai? Hihetetlen!
De az a lényeg, hogy Kolozsvár magyar lakossága – nem a politikusi lakossága – jelesre vizsgázott. A nemzetáruló, hazudozó, handabandázó Eörsi Mátyás és készséges vendéglátói nem tehették be a lábukat olyan szent helyekre, amilyen a Református Kollégium és a Sapientia Egyetem.
Az nevet igazán, aki kinevetheti a röhögőket.

Kuncze Gábor SZDSZ-elnök sietve nyilatkozott a kolozsvári eseményekről. Azt mondta, az incidens nem fogja meggátolni, hogy pártjának tagjai a jövőben Erdélybe látogassanak és kifejtsék nézeteiket.
Nem ártana, ha alaposabban meggondolná. Az SZDSZ-nek ugyan nem okoz kárt azzal, hogy provokátorokat küld Erdélybe, mert mindig akadnak szolgálatkész agitátorok, akik antiszemitizmust kiáltanak, és ezzel megpróbálnak hasznot csiholni olyan jelenetekből, amelyekért normális ember szégyellné magát. De az RMDSZ-aktivistákat kellemetlen helyzetbe hozná. Jelentősen csökken annak az erdélyi magyar politikusnak a népszerűsége, aki a jelenlegi magyarországi kormánypártokkal egy tálból cseresznyézik. Ezt a tudnivalót átadhatja Hiller Istvánnak is, hogy március 15-én nehogy meggondolatlan lépésre szánják magukat.

Állítólag a közvélemény-kutatók kikutatták, hogy Magyarország lakosságának többsége helyesli Gyurcsány hízelgését a moszkvai hatalmasságoknak, felszabadítónak nevezve a Vörös Hadsereget.
Képzeljük el, mi történne, ha 1956-ot írnánk, és Magyarország mostani lakossága érezne leküzdhetetlen késztetést a forradalomra.
Először is egészen más lenne a népfelkelés kiindulópontja. Egy rémhír okozná a szikrát, miszerint a dicsőséges szovjet katonákat haza akarják rendelni, mire hatalmas tömeg vonulna a rádióhoz azt követelve: állomásozzanak tovább a drága fiúk ideiglenesen. Valaki kihívóan megkérdezné, hogy mit jelent az ideiglenesen, mire azonnal felkoncolnák, majd megmagyaráznák neki, hogy ha azt mondjuk, hogy krumplileves, akkor krumplileves. Az eufóriás tömeg ettől jönne igazán tűzbe, és követelné, hogy a Vörös Hadsereg ismételje meg Budapest felszabadítását. A játékos hadgyakorlat üde színfoltjaként a forradalmárok virágszőnyeget terítenének a szovjet tankok elé, amint azok Nagy Lajos király útján oldalra fordított ágyúkkal simítják el a házakat. Egy ballib szűz mozgalmat indítana honfitársnői körében Add oda magad önként! jelszóval. A Szabad Népben üzenetet fogalmaznának meg az USÁ-hoz, hogy nehogy a létező magyar szocialista társadalom építésére törjön. Ugyanezt a kiáltványt a mai Népszabadságban megismételnék. Az újszerű magyar ’56 egyik hagyományos mozzanata: Amerika a világ más térségében keresne magának csendőrködnivalót.
És így tovább. De természetesen mindez csak akkor következhetne be, ha a közvélemény-kutatások valóban a mai magyar lakosság hangulatát tükrözik.

Érdekes volna felfrissíteni az RMDSZ történetéből azt a mozzanatot, amikor egy okos kitalálta, hogy úgy lesz jó világ, ha minden politikai küzdőfél leszámol a saját szélsőségeseivel. Lám, mi lett belőle! Magyar újságokban feljelentjük szélsőségesnek kinevezett magyar ellenfeleinket, míg a másik oldalról az ellentételezés teljességgel elmarad. A Tudorok, a Funarok és a többiek ma is parlamentben grasszálnak, a román újságok nem törték össze magukat felszámolásukkal, amikor azok azt harsogták, hogy az RMDSZ nem más, mint Magyarország ötödik hadoszlopa, a magyarok befurakodtak a román kormányba és ott román érdekeket sértenek stb. A román újságokban nem jelent meg ezeknek a hivatalos pártnyilatkozatoknak a besorolása a fajgyűlölet, a gyűlöletbeszéd, a fasizmus fogalomkörébe. Román újságírók nem rohanták le a Tudorokat, a Funarokat, hogy vonják vissza szavaikat, főként azért, mert nem is igazak, hiszen a romániai magyarok képviselői egyetlen tartózkodással sem próbálták fékezni a román érdekek érvényesülését, többek között a besszarábiai románok kettős állampolgárságának megadását.
Az RMDSZ-párti magyar publicisták sem követelték az antidiszkriminációs központi bizottság összehívását minden alkalommal, amikor valódi román szélsőségesek eleresztették magukat, és kimondták, amit választóik hallani akartak tőlük. Nem csoda. Az RMDSZ vezetői sem igyekeztek olyan helyzet elé állítani az antidiszkriminációsokat, hogy bűnvádi eljárást sugalmazzanak a bennünket súlyosan sértő, sőt fizikai létünkre törő kijelentésekre. Ilyen volt például a stadionok koncentrációs táborokká való átalakításának kilátásba helyezése.
Miért ez a túlbuzgóság a saját portánk előtti takarításban?
Egyrészt azért, mert sokkal könnyebb kidobni valakit zátonyok között evickélő lélekvesztőnkből, mint jobb modorra inteni a páncélos cirkáló másodkormányosát. Másrészt a saját szélsőségeink ellen meghirdetett háborúban fokozni lehet az RMDSZ belső ellenzékének kigittelését, kiűzését, majd amikor az külső szervezkedésbe kezd, padlóra küldését.
Tényleg okos volt az, aki felállította a saját szélsőségesek elleni arcvonalat. Volt magához és az RMDSZ-hez való esze. Csak az erdélyi magyarság nem nyert belőle semmit.

Addig kavarodott a cirkusz a Zengőre építendő radarállomás körül, amíg kiderült, hogy ezért is a Fidesz a hibás, mert az előző kormány idején hagyták jóvá a helyszínt. Érdekes, hogy ez csak most tudódott ki, amikor a környezetvédők és az alkotmányjogászok megakadályozták a természetvédelmi tájegység megbontását. Amíg az MSZP-s szakminiszter és az egész MSZP–SZDSZ-kormány a radarállomás Zengőre telepítése mellett kardoskodott, addig ebben az egy kérdésben kivételesen a Fidesz nem volt hibás. Most Gyurcsány, amikor a keze meg van kötve, hirtelen felcsap természetvédőnek, és áttervezteti a lokátorállomást. Még jó, hogy nem köti magát valamelyik fához. Vagy fára. Akkor válna igazi népi hőssé.
De ezek a pártacsarkodások szinte érdektelenné válnak a következő kérdés fényében: vajon a 21. század globális harcászatában szükség van-e még földi lokátorokra? Napjainkban, amikor ellopott gépkocsik útvonalát a világűrből követik? Hát még a repülőkét? Mire a földi radar egyszer körbefordulna, a kémhold már rég észreveszi és megbízóinak jelzi a betolakodót. Minek az ormótlan radarernyő, amelyet már a második világháborúban is be lehetett csapni?
Nehogy egyszer kiderüljön, hogy a NATO csupán azért csináltat ilyen játékszereket, hogy valamivel lefoglalja újdonsült partnereit.

Azt nyilatkozta valaki egy megyei magyar lapban, hogy az Antena 1 kereskedelmi tévé Trianon-vitáján két félművelt magyar vitatkozott szuperképzett románokkal.
Vajon mitől félművelt az a magyar, aki szerint Magyarország a két világháború között nem volt fasiszta állam, ellentétben a szuperképzettek állításával? Mitől lenne félművelt az, aki tudja, hogy a fasiszta diktatúrától távol áll a többpárti parlamenti demokrácia?
De azon a vitán ennél sokkal nagyobb badarságok is elhangzottak a szuperek részéről. Azt mondta az egyik, hogy mivel az RMDSZ elnöke most alminiszterelnök a román kormányban, értelmetlen dolog magyar sérelmekről beszélni Erdélyben. Ezek szerint egy jobbacska fizetéssel meg lehet oldani a nemzetiségi kérdést?
Vagy ott van a másik agyman, aki a film kiegyensúlyozatlanságát rótta fel a rendezőnek, mert Sütő András mellett nem szerepeltette Mihăila Cofariut is.
Ha ne adj Isten, a Sorstalanság jut hasonló sorsra Romániában, ilyen logika alapján azt a filmet is ledorongolhatnák, hogy a zsidó fájdalom mellett miért nem mutatja be a náci kínokat is. Ugyanis Auschwitzban bizonyára SS-legények is áldozatul estek, mint az a viccbeli nagybácsi, aki kiesett az őrtoronyból, úgy be volt rúgva, és erre hivatkozva a leszármazottak most nyújtják a markukat a kárpótlásért. A szuperművelt egyensúlyszakértőnek illene tudni, hogy Cofariut is előbb megmákonyozták, még 5000 lej zsoldot is adtak neki (1990-ben nagy pénz volt), amikor Sütő Andrásra és társaira uszították.
A zsidóság vezéregyéniségei nagyon jól teszik, hogy nem tűrik nemzetük fájdalmának összehasonlítgatását, keverését más népekével. Mindenki mondhassa el szabadon a maga baját, senki se akarjon Auschwitzban emelni emlékművet a kommunizmus áldozatainak. Annak máshol van a helye.
Ezt a határozottságot kellene követnie minden nemzetnek.
És természetesen, ezt a határozottságot kellene megengedni minden nemzetnek.

Ha az MSZP-sek nem hazudnak 23 millió román vendégmunkást, képtelenek a kormányhatalomba tolakodni a 2002-es választások idején. Ha nem hazudnak 800 000 áttelepülő éhenkórászt, nem tudják kudarcba fullasztani a 2004-es népszavazást. Rájöttek a hazudozás ízére, és most már olyankor is hazudnak, amikor csupán figyelem-elterelési hadműveletre kényszerülnek.
Például amikor Gyurcsány azt mondta, hogy Orbán Viktor fogja be a száját, mert a számon kért pénz ott van a költségvetési alkalmazottak fizetésemelésében és a megemelt nyugdíjakban, akkor voltaképpen csak a pokrócstílusáról akarta elvonni a közfigyelmet. Mert az elképzelhetetlen, hogy hitelből emelték volna a béreket és a nyugdíjakat. Ekkora ostobaságot nem követ el normális ember, ugyanis a fizetés és pláne a nyugdíj nem befektetés, nem térül meg, és főleg nem termel hasznot, amiből a hitelt és annak kamatját törleszteni lehetne. Ha mégis ezt tették volna, akkor mélyen hallgatnának, nehogy kitudódjon, hogy a fizetésből és nyugdíjból valamilyen adó (például infláció) formájában kamatostul kellene visszanyerni azt a pénzt. Ekkora őrültséget csak a gulyáskommunizmus ideológusai követtek el. Most talán az unokák a gulyáskapitalizmust építenék? Hihetetlen.
Vagy mégsem?

Réges-régen, amikor a Lúdas Matyi bejöhetett Erdélybe, és amikor még érdemes volt belenézni, nem úgy, mint most a Hócipőbe, megragadt az emlékezetemben egy karikatúra. Angol hidegvérrel megáldott gentleman üldögélt karosszékében a tévé előtt, a képernyőn pedig egykori német repülőtiszt most civilben ugyan, de katonás tartással azt fejtegette, hogy milyen apróságon csúszott el London megszállása. Az angol tévénéző ettől nyitotta tágra szemét és ejtette ki a pipáját a szájából. Nyilván nem a taktikai hibácskától, hanem a műsortól, attól, hogy a BBC-ben megszólalhatott és cinikusan kifejthette meglátásait az egykori halálos ellenség.
Ha létezne erdélyi Lúdas Matyi, és nem állna a fizetőképes baloldali politikusok szolgálatában, adhatnánk néhány hasonló témát.
Például a közismerten sokat kibíró erdélyi polgár azt az újságot böngészi, amelynek eltartásához kétszeresen hozzájárul: úgy is, mint a lap előfizetője és úgy is, mint az RMDSZ szavazója, mert ugye Comunitas-pénzek nélkül ma már egyetlen „független” újság sem képzeli el a létét és a tudatát. Nos, amikor ebben az újságban azt olvassa, hogy a kettős állampolgárság igénylése teljesen erkölcstelen dolog, mindenki fogja be a száját, Gyurcsánynak van igaza stb., akkor milyen képet vágjon? Vagy mi essen ki a szájából? Az a sült galamb, amelyet a választási kampányban ígértek neki? Tovább nem segítünk, a karikaturista dolga az ábra kikerekítése.
Vagy tegyük fel, hogy a közszolgálati tévé magyar adásában, amelyet az ő adójából tartanak fenn (újabban egyre nyugatibb fizetéseket osztogatva), azt látja, hogy szakértőnek álcázott publicista mérlegeli a Trianon-film kiegyensúlyozottságát, és arra a következtetésre jut, hogy ezen a téren hiányosságok állnak fenn, ennek is tulajdonítható a botrány. A politikailag túlképzett újságíró elrettentő példaként említi Csurka Istvánt, hogy őt megszólaltatták a filmben, márpedig Csurka Magyarországon olyan, mint Funar Romániában.
Ha Romániában valamilyen fórumon megszólal Funar, akkor őt bőven elég egy Iliescuval kiegyensúlyozni, és mindenkinek helyreáll a lelkivilága. Magyar viszonylatban vajon kit kellene a másik serpenyőbe ültetni? Talán a Magyar Televízió főcenzorát? Vagy az SZDSZ és az MSZP valamely más aktivistáját? Vajon miért nem elég az egyensúlyszakértő publicistának Glatz Ferenc, a baloldal lehetséges államfőjelöltje, aki a Trianon-film egyik legfontosabb szereplője? Sejtjük: a „másik oldalról” olyan személyiség kellett volna az egyensúlyos hintapolitizálónak, aki a népszavazáson „felelősen” fordult szembe a magyarsággal, és egész politikai karrierjével bizonyította, hogy számára a szent korona egyenértékű a micisapkával.

A szobámban magam vagyok, és a falon Gyurcsány elvtárs. Nem abból a drágábbik fajtából, amelyet egy udvari fényképész készítget mostanában, hanem amit egy bulvárlapból vágtam ki. Megteszi az is. Magasra tettem, hogy felnézhessek rá, a Lendületes Vezetőre, aki megvalósítja azt, amiről egy korábbi miniszterelnök még csak nem is álmodott, mégis ráfogták. Gyurcsány megadja 23 millió románnak a magyar nemzeti vízumot, nem úgy, mint Orbán, aki mindössze 2 román vendégmunkásnak biztosította a három hónapos munkavállalást a magyarigazolvánnyal.
Szóval magam vagyok, és a szobám falán Gyurcsány, és elképzelem, amint hívei lehülyéznek, mert már nincs is 23 millió román. Három évvel ezelőtt sem létezett 23 millió román, de amikor ezt mondtuk az MSZP-s drukkereknek, szintén lehülyéztek, és csak fújták a magukét. Mindig azok hülyézik le az embert, akik hadilábon akarnak állni a számtannal. Most mi kellene fújjuk egyfolytában, hogy de igenis, 23 millió románt csődít Magyarország nyakára Gyurcsány, és ha azt halljuk ellenérvként, hogy a románok inkább Spanyolországot kedvelik, mi tegyük magunkat süketnek és vaknak, és csak daráljuk tovább a magunk szövegét. És tegyük rá a Pruton túli testvéreket is, etessük a magyarországi közvéleményt 27 millió magyar nemzeti vízummal rendelkező románnal.
De egyáltalán mitől nemzeti az a vízum, amelyet más nemzetiségűek is megkaphatnak? Faggatom a képet szobám falán, és az nem válaszol. Talán éppen szónoki hatásszünetet tart. Vagy újabb közjogi ötleten töri a fejét.
Nem lepődnék meg, ha holnap előáll a javaslattal a nemzeti színkombináció kiterjesztéséről, és amikor a részletekről faggatják valamely magas rangú külföldi vendég jelenlétében, akkor kivágja, hogy azt úgy képzelte el, mint a szivárványt. Legyen a magyar zászlóban benne demokratikusan és globálisan minden elképzelhető színárnyalat.
Akkor majd a szobám falára még nagyobb képet teszek, hogy azon a kényszerzubbonyt is ábrázolni lehessen.

Hihetetlen! A mai budapesti kormánynál kevésbé magyarellenes bukaresti kormány is belekötött a Trianon-filmbe! Hát már mindenki ennyire kiszámíthatatlan?
Éppen ezért óva intjük az egyébként egyre rokonszenvesebb Băsescu-kormányt (ne sziszegj, Bubi, ez nem elírás) és benne az eddig szimpatikus Mona Muscă művelődési minisztert, hogy egy másik Koltay által rendezett film miatt nehogy hasonló botrányt csapjanak. Annak a filmnek egészen más a hátországa. Karakán, gerinces, büszke, méltóságteljes, meg minden, ami a magyar kormányról és az erdélyi magyarság érdekvédelmi szervezetéről egyáltalán nem mondható el. Ha abba a Koltay-filmbe valaki bele mer kötni, az nem ússza meg szárazon.
Apropó: a témával kapcsolatban éppen Gyurcsány Ferenc magyar miniszterelnök esete példázza a fokozott óvatosság szükségességét. Magyarokon akart ütni, és antiszemita kijelentésre ragadta indulata. Azt mondta, hogy akik továbbra is a kettős állampolgárság mellett kardoskodnak, és nem elégednek meg az ő közjogi újításaival, nemzetietlen bitangok. Mivel a népszavazás előestéjén a jóérzésű emberek oldalán a debreceni zsidó hitközség is igen szavazatra buzdította tagjait, Gyurcsány őket is nemzetietleneknek nyilvánította. És bitangoknak. Ejnye.
Egyébként azt sem érdektelen firtatni, hogy a szocialista nagytőkés miniszterelnök a pápánál miért panaszkodott a katolikus egyházra az igen szavazatra buzdítás miatt, és miért nem fejezte ki méltatlankodását az illetékes közel-keleti egyházi főméltóság színe előtt is.

Január 6-án látszólag teljesen váratlanul megjelent a szóvivői szószéknél a magyar fő-nem-es, aki mindig tagoltan, lassan beszél, hogy nemcsak mindenki, hanem ő maga is megértse, amit mondani akar, és bejelentett valami ötpontos kormányintézkedést a határon túli magyarok dédelgetésére. Aki azonban összevetette ezt az „eseményt” a nap kiemelkedő hírével, a szabadkai kis-MÁÉRT megnyitásával, menten megtalálta a szocialista nagytőkés legújabb agyszüleményének mozgatórúgóját. Éppen úgy a saját hámjába akarta fogni a határon túli magyar szervezetek találkozójának vitorlájából a szelet, mint ahogy a december 5-i népszavazás előtt a nemzetpolgársággal próbálta hülyíteni az arra alkalmas tömegeket.
Nem tudom, miért nem szól valaki Gyurcsánynak, hogy kezd vészesen hasonlítani elődjeire. Például Medgyessyre, aki tavaly tavasszal közjogi ötleteivel tette magát nevetségessé – ha erre még szükség volt. De más szocialista vezér is hasonlóképpen járt el, amikor tevékenységi kényszerbe esett. Ceauşescu például egy ilyen óvatlan pillanatban azzal gazdagította a marxizmus-leninizmus eleven elméletét, hogy a sokoldalúan fejlett szocialista társadalom építésének bizonyos szakaszában nincs szükség proletárdiktatúrára, fog az menni családi diktatúrával is. Nem ment sokáig, a megsértett proletárok (a szekusok vezetésével) elzavarták a helikopterét. No, most Gyurcsány mondja azt, hogy a határon túli magyar szervezetek és a magyarországi igen-magyarok véleményével ellentétben nincs szükség honosítás nélküli magyar állampolgárságra, fog az menni nemzeti vízummal is.
Hogy mi a nemzeti vízum? Azzal nem foglalkozik a sebtében összetákolt ötpontos csomagterv. Bársony András szolgálatos agitátor szerint majd a vízumkibocsátó szervek tudni fogják, kinek osztogassák. Nem, nem nemzetiségi alapon. Hát akkor milyen alapon? Milyen az a nemzeti vízum, aminek nincs köze a nemzetiséghez?
Ezért sajnálatos, hogy erre a fércmunkára a kis-MÁÉRT több részvevője nem azt mondta, hogy a Gyurcsány-kormánytól semmit sem szabad elfogadni, mert minden ötlete áttetsző faló, amelynek hasüregében 23 millió román vendégmunkás, 800 ezer áttelepülni készülő kettős állampolgár és egyéb agyrém nyüzsög, hanem várakozó álláspontra helyezkedve azt nyilatkozta hivatalosan: minden jól fog, ami kiutat mutat a népszavazás utáni válságból.
Még szerencse, hogy a határon túli szervezetek egyöntetűen elítélték azokat a pártokat, amelyek a magyar állampolgárság megadása elleni szavazatra vagy tartózkodásra buzdították a magyarországi közvéleményt.
Akadt távoli országban élő magyar, aki kellemes meglepetésnek tartja azt, hogy az RMDSZ a választások után sem hátrált ki a kettős állampolgárság támogatásából. Mi tagadás, ez az RMDSZ választótestületét is váratlanul érte, miután a másik választási lobogójelszó, a területi autonómia már rég az ebek harmincadjára jutott.

Kedves Nits Árpád!
Honnan veszi ön a bátorságot, hogy Magyarország miniszterelnökét ócsárolja? Miért nem az önök által választott Iliescuval foglalkozik? Mit szólna ön ahhoz, ha az önök által istenített, mellesleg erdélyi roma származású miniszterelnököt illetnék ily keresztényietlen módon?
A magyarigazolványt Orbán Viktorék az eredeti elképzeléseik szerint nem tudták külpolitikailag megvédeni, az önök állama, Románia minden lehetséges fórumon feljelentette Magyarországot, azok el is marasztalták az országot.
Az ilyen uszító jellegű sajtó, mint az önök lapja, becsapta az erdélyi magyarságot, ringatta hamis illúziókba a kisebbségi sorban élőket.
Nem tudom, hogyan fognak önök azoknak az erdélyi magyaroknak a szemébe nézni, akik megélhetésüket a Magyarországról érkezett turistákra alapozták. A nem szolgálunk ki magyar állampolgárt, beverjük az autók ablakát, ne gyertek vásárolni, már ma is rengeteg turistát riasztott el. Nem hiszem, hogy tordaszentlászlói háziasszonyom, aki a magyar turisták erdélyi nagykörútjának egyik állomása, önökkel együtt így érez. Neki jó volt magyar nemzetiségű erdélyinek lenni magyar állampolgárság nélkül is. Ha nem jön vendég, megnézheti magát.
Üdvözlettel
Báder Zoltán,
szülei révén csak 200 éve magyar állampolgár
*
Tisztelt Báder Zoltán!
Lapunk senkit sem biztatott arra, hogy ne szolgáljon ki magyar állampolgárt vagy törje be a magyar rendszámú autók ablakát. A Legtöbb, amit sugalltunk: SZDSZ- és MSZP-aktivista ne tegye a lábát Erdélybe. A történtek után ez roppant szerény elvárás. Továbbá lapunk nem ringatta hamis illúziókba az erdélyi magyarságot – ezt az is bizonyítja, hogy Szerbia éppen a szerencsétlen kimenetelű magyar népszavazás után adta meg a kettős állampolgárság lehetőségét minden külhoni szerbnek.
A magyarigazolvány dolgában pedig nem Románia jelentette fel Magyarországot minden lehetséges fórumon, hanem az SZDSZ és az MSZP. Románia csak felhasználta a nemzetárulók akcióit.
A kettős állampolgárság kérdéskörében pedig nekünk nincs miért foglalkoznunk Ion Iliescu volt államelnökkel. Ilyen szempontból Iliescu teljesen normális, ellentétben Magyarország jelenlegi miniszterelnökével. Iliescu egyetlen határon túli román embertől sem tagadta meg a román állampolgárságot. Nem is akarta megtagadni, de nem is tehette volna meg, mert a románság egészséges nemzettudattal rendelkezik, és nem tűrne meg olyan országvezetőt, amilyen az Ön által nagyra becsült, élelmes nagyvállalkozó. Akit az Ön tordaszentlászlói háziasszonya biztosan nem látna szívesen turistaként.
Nits Árpád,
aki sohasem hencegett azzal,
hogy Árpád révén 1100 éves magyar állampolgár volna

Múlt évi utolsó lapszámunk Agora rovatában közöltünk egy díszpéldányt a kettős állampolgársággal kapcsolatban Magyarországról küldött gyalázkodásokból. Abban volt egy „érv”, amelyet kezdetben nem nagyon értettünk. Azt állította a NEM-es szavazó, hogy többek között azért utálja erdélyi „testvéreit”, mert 6-8 személynek elintézhette volna a magyar állampolgárságot, de azok a megbeszélt időben nem jelentkeztek a pályaudvaron és nem is telefonáltak.
Az első kérdés: miért nem örvendett a találkozó meghiúsulásának? Hiszen megszabadult a jó adag nyűgtől, amit a 6-8 személy kalauzolása, elszállásolása, étkeztetése jelentett volna. Második kérdés: miért nem hívta fel ő telefonon őket, vagy ha ez túl költséges, miért nem írt levelet legalább egyik erdélyi „testvérének”, hogy mi történt, fiúk, miért gondoltátok meg magatokat? Harmadik kérdés: hogyan tudott 6-8 személyre annyira megharagudni, hogy aztán a NEM szavazattal egy egész nemzet arcáról égesse a bőrt?
A magyarázatot úgy találtuk meg, hogy visszafelé haladtunk a kérdések megválaszolásában. Levelezőnk azért haragudott meg több millió határon túli magyarra, mert nem ismerte személyesen azt a 6-8 embert, akin kitölthette volna mérgét. Mert ha ismeri őket, akkor tudná a telefonszámukat vagy a levélcímüket. Ha pedig nem ismerte őket, akkor nem haveri alapon járt volna el érdekükben, így vendéglátása nem nyűg, hanem extraprofittal járó idegenforgalmi tevékenység lett volna.
Tehát nemcsak olyanok szavaztak NEM-mel, akik ostobán elhitték az SZDSZ és az MSZP süket dumáját a nyugdíj, az aszpirinadag, az iskolatej megfelezéséről, hanem azok is, akik a magyar állampolgárság elintézéséből busás hasznot húznak. Ezek a megélhetési kormánypropagandisták jövedelmüket látták veszélyeztetve a magyar állampolgárság honosítás nélküli megadása esetén, ezért álltak teljes mellszélességgel Gyurcsány mellé. Aki az állampolgársági hercehurca körül kialakult korrupciós fertő tartósítását is kivívta ellenkampányával.
Ki tudja, miért? Talán az állampolgárság kufárjai valamilyen módon magasabb szintre is letejelnek. Mint ahogy feltételezhető, hogy a drogliberalizációért sem önzetlenül törik össze magukat egyesek a baloldalon.
Bravó, MSZP és SZDSZ. Ezt még a Balkánon is megirigyelhetnék.

Mostanig mind töprengtem, hogy hol és mikor láttam olyan arcot, amilyent Lendvai Ildikó MSZP-s országgyűlési frakcióvezető vágott előadásához, amelyben könyörgött a szavazópolgároknak, hogy ne szavazzák meg a határon túli magyaroknak a kettős állampolgárságot. Úgy érvelt, hogy neki sok szegény erdélyi ismerőse van, akik majd lerohanják olyan kényes kéréssel, hogy gyermekeket és aggokat jelentsen be lakására, így juttassa azokat nyugdíjhoz, szociális segélyhez, iskolatejhez stb. Ha a népszavazás erre lehetőséget teremt, akkor ő nem lesz képes megtagadni a kérést, tudva azt, hogy azok a szerencsétlen emberek mennyire rá vannak szorulva az alamizsnára, de ezzel hozzájárulna saját országa népének kifosztásához, hát nagyon szépen kér mindenkit, ne hozzák őt ilyen nehéz helyzetbe, szavazzanak NEM-mel.
Akkoriban a Jancsi és Juliska egyik lehetséges változata jutott eszembe. A gonosz boszorka megjátszhatná, hogy ő voltaképpen imádja a gyermekeket, pusztán létfenntartási ösztöne hajtja arra, hogy kelepcébe csalja, felhizlalja, majd megegye őket, és ezért arra kérné a közvéleményt, hogy ne szavazzon meg olyan törvényt, amely biztosítja a gyermekek mozgásszabadságát az erdőben.
Nem, nem, a képzeletbeli leggonoszabb boszorkány nem képes ilyen szemforgatásra, hagyjuk hát a mesét eredeti változatában. Lendvai Ildikó lelki-szellemi rokonsága amúgy is jelentkezett emlékezetemben, amint egy reggelre félmilliméteres hóréteg takarta az úttestet. Húsz évvel ezelőtt Ceauşescu ilyen természeti jelenség ürügyén rendelte el a „személyi tulajdonban lévő személygépkocsik” (idézet a korabeli Előréből) forgalmának letiltását.
Akkori szomszédom, egy súlyosan mozgáskorlátozott műszaki rajzoló, aki úgy járt dolgozni, hogy reggel a felesége kisegítette kézi vezérlésű Trabantjához, az intézetnél pedig a kapus besegítette a felvonóig, azt hitte, hogy őrá ez a tiltás nem vonatkozhat. A megélhetése függött szerény járgányának használatától. Az elnöki rendelet kihirdetése utáni reggelen a legnagyobb jóhiszeműséggel betétette hát magát a Trabantba, és elindult. Az első milicista természetesen megállította, és utasította, hogy húzzon minél közelebb a járdaszegélyhez, adja át a gépkocsi forgalmi engedélyét, és folytassa gyalog az útját. A mozgáskorlátozott műszaki rajzoló kinyitotta a kocsi ajtaját, megmutatta a két mankót és csökevényes lábait, bizonygatta, hogy nem tud autóbusszal közlekedni, gyermekparalízisben elsatnyult lábaival képtelen a helyváltoztatásra.
– Jaj, ne mutassa – takarta el a szemét a milicista –, mert meghasad a szívem, és még képes lennék eltekinteni az elnöki rendelettől. Inkább tegyük magunkat, hogy nem is találkoztunk, forduljon meg, hajtson haza. De nehogy még egyszer találkozzunk, mert akkor tényleg elveszem az iratait.
Aki nem hiszi, hogy ilyen cinikusan kegyetlen milicista valaha is létezett a földkerekségen, a romániai forradalom 15. évfordulóján felidézett emlékképek alapján meggyőzheti saját magát. Sokkal nehezebb lett volna annak a dolga, aki húsz évvel ezelőtt megpróbálja elképzelni a kommunista diktatúrákra következő jövőt térségünkben. Lendvai Ildikónak, az emberarcú boszorkánynak hajfestékreklám statisztájaként sem talált volna benne helyet, hát még primadonnaként.

Alighanem az elmúlt esztendő legtragikusabb közéleti szereplője Patrubány Miklós. A legkeményebben végigdolgozta az évet, maroknyi csapatával és anyagi támogatás nélkül fontos nemzetpolitikai ügyben megmozgatta az egész magyarságot határon belül, kívül és tengeren túl, megküzdött ellenkezéssel, gáncsoskodással, rosszindulattal, miközben akcióját meglovagolta mindenki, akinek kenyere a politika, a jobboldal, a baloldal és az RMDSZ (3 százalékot sem ért volna el a kettős állampolgárság álszent felkarolása nélkül), és most mindennek fejében mindenki beletörli a cipőjét.
A leghangosabb ócsárlója talán Duray Miklós, ami nem csoda. Most megfizet az előző MVSZ-tisztújításkor elszenvedett vereségért.
Erdélyi laptársunk úgy próbálja még inkább a mélybe rántani, hogy egy jóravalónak tűnő MSZP-s képviselő elemzését közli. Az illető valóban tárgyilagosan végigpásztázza a XX. század magyargyötrő eseményeit annak bizonyítására, hogy ilyen előzmények után csak egy kalandor vállalkozhatott a kettős állampolgárság megnépszavaztatására. Ha a szerző érthető okokból elfelejtette megemlíteni, a szerkesztő idesorolhatta volna még a jelenkor legnagyobb csapását, magát az MSZP-t.
Mintha a Fidesz is megbánta volna, hogy teljes mellszélességgel a népszavazás mellé állt, legszókimondóbb személyiségei most szünet nélkül kárhoztatják, leleplezik, hogy az eredményes referendum is kudarc lett volna, mert az MSZP-vel sohasem lehetne megegyezni egy kétharmados törvényben.
Jobb, ha tőlünk tudják meg: nem is kell új állampolgársági törvény. Nem kell nemzetpolgársági maszlag sem, nem kellenek az értelmezhetetlen és alkalmazhatatlan szülőföldprogramok sem, főleg nem kell az MSZP & Társa kezéből az alamizsna. Nem kell semmi, amit pusztán a népszavazás kicselezésére találtak ki.
A népszavazásról mégsem állíthatjuk azt, hogy haszontalan volt. Újra Durayt idézzük, nem pontosan szó szerint: elvált a szemét a májtól. De miként a vízválasztáshoz kimagasló hegygerinc kell, a szemétleválasztás is akkor valósulhatna meg, ha a nemzet gerinces lenne. Legalább olyan, mint a szomszédai. Siralmas sors várna arra a román pártra, amely ellenszegülne a besszarábiai románok befogadásának. Ilyen párt nincs, és ha lenne, azonnal nem lenne… Úgyszintén kisöpörnék a közéletből azt a romániai pártot, amely nacionalizmust, irredentizmust, antiszemitizmust rikácsolna az új államelnök kijelentésére, miszerint a határon kívüli románok elnökének is tartja magát. Ezzel szemben Magyarországon nemcsak létezhetnek, hanem virulhatnak ilyen nemzetellenes pártok, ezért a népszavazás szemétleválasztási eredménye sem érik be egyhamar.
De egyszer talán bekövetkezik a nemzetébredés, és abban a tavalyi népszavazásnak is része lesz.