Nits Árpád

Ha most akadna a hatalom közelében egy igazi román hazafi, mindent elkövetne Tőkés László követeléseinek azonnali teljesítéséért.
Az nem igaz, hogy az fizikailag képtelenség. Az 1989 decemberi események dossziéinak másolatát Constantin Ticu Dumitrescu bármikor szolgáltatja, ha az eredetiek elvesztek volna az ügyészségen. A székelyudvarhelyi valóban forradalmi eseményeket pedig újrajátszhatják. Ha nem tetszik a helyszín, mivel a belügyes épület már szebb mint új korában, javasolhatjuk az Otopeni repülőtérrel szemközti rendőrtornyot, amelyet a mai napig nem mertek helyreállítani. A marosvásárhelyi márciusról is van bőven törvényszéki anyag. A Cseresznyés-per meg nem hallgatott vallomásaiból legalább félszáz esetet lehetne felgöngyölíteni.
Szóval mindent lehetne, csak akarni kellene. És muszáj lenne akarnia valakinek, aki felfedezné a következő összefüggéseket és persze, jó román hazafi lenne.
Tőkés László követeléseinek teljesítése közben, vagy már a legelején, Ion Iliescu bejelentené, hogy visszavonul a politikából. E döntő lépés pozitív kihatásának jelentőségét felmérve, a volt Politikai Foglyok Szövetsége és az Egykor és Most Üldözött Ötvenhatos Véndiákok számos enyhítő körülményt fűznének korábbi beadványaikhoz, sőt az ex-elnök teljes felmentését kérnék. Az általános megbocsátás szellemét érzékelve, C. V. Tudor nem próbálkozna a parlamenti védettségbe menekülni, továbbá beszüntetné hetilapját, a választásokig a 22 című lapban tárná fel, hogy mindaz, amit az utóbbi két és fél évben művelt, csak rossz vicc volt.
Tán mondanunk sem kell, hogy ezek után Păunescu sem maradna tétlen, gyorsan valami testhezálló mesterség után nézne, tudva, hogy az Európa és társa sem hizlalják már sokáig ideológusaikat.
A xenofóbia összecsuklását követően egy halom pártról kiderülne, hogy csak fantom volt (számos alakuló kongresszust tartottak Lăstunban, maximum Trabantban). Az újrakollektivizálás magas szintű prókátorának lelépése után pedig megszűnne a kommunista agronómusok pártja is. Aztán kiderülne, hogy a nemzetet sem szimplán, sem demokratikusan nincs kitől megmenteni, mivel az igazi vétkesek sorra rács mögé kerülnének. Szeptember 27-ig minden szélsőség lekopna a politikai táblázatról… Az új parlamentnek első dolga lenne bocsánatot kérni Marosvásárhelytől, hogy még nem állították vissza egyetlen magyar nyelv iskoláját sem, és megfelelő intézkedésre kérné fel a megalakuló koalíciós kormányt (amelyben a Polgári Szövetség lenne az ellenzék).
A társadalmi letisztulás végeredménye csak ezután következik. Az USA ölbe venne, dédelgetne, minden szeretetét ránk pazarolná. Mert a térségben már megint nincsenek egyértelműen „jó fiúk”. Az egyik mind sztrájkol, a másik oszladozik, a harmadik csurkázik stb.
Volt már egyszer ilyen történelmi pillanat. Úgy nézett ki, hogy néhány napos áldozatos küzdelemmel Románia lekörözött olyan országokat, amelyek évtizedek óta araszolva építik a kiutat a kommunista diktatúrából. Aztán az egyéni hatalomvágy felemésztette a világ rokonszenvét.
Az igazi hazafiság lemondással jár. Beleértve a hatalomról való lemondást. Kíváncsian várjuk tehát, a hatalom részéről, mikor vált át Tőkés László heves elítélése messzemenő elismeréssé.

Gyurcsányt nem kellett volna a Vatikánba engedni. Ott nem működik a „magyar módszer”, miszerint az interpellációkra úgy szokás válaszolni, hogy mindenért a Fidesz a hibás. A római katolikus egyház hátrányos megkülönböztetésére vonatkozó pápai számonkérésre a valóságot tükröző válasz az lett volna, hogy nincs megkülönböztetés, mert minden történelmi magyar egyházat egyformán elnyomnak Magyarországon. Az a válasz, pontosabban árulkodás, még pontosabban rágalmazás, hogy a magyarországi római katolikus püspökök a népszavazáskor beavatkozott pártpolitikai kérdésekbe, visszatetszést keltett. Ráadásul a magyar miniszterelnök elárulta magáról, hogy nem tud különbséget tenni a pártpolitika és a nemzetpolitika között.
A vatikáni diplomácia sem éppen remekelt. Mintegy gondolkozási időt kérve, tartózkodott az állásfoglalástól. Pedig ilyen nagyfokú illetlenség esetére a láb mindig kéznél van. A hórihorgas rangú vendéget egyszerűen ki kellett volna rúgni, helyrehozva ezzel azt a hibát is, hogy egyáltalán fogadták.

Göncz Kinga, akiről az embernek az jut eszébe, hogy köszönjük, Árpi bácsi, a taxisblokádot, esélyegyenlőtlenségi akármiként azt állította a népszavazási ellenkampányban, hogy az új szociális szerződés megkötése a szomszédos államokkal a legszerencsésebb körülmények között is elhúzódik egy-két évig, és addig a kettős állampolgárok nyugdíja vészesen megterhelné a magyarországi társadalombiztosítási kereteket.
Most két lehetőség között választhat az SZDSZ–MSZP-kormányszövetség:
1. A legrövidebb időn belül, akár holnaptól, egyoldalúan bevezeti az Európai Unió vonatkozó joggyakorlatát, és nem vállalja újabb nyugdíjak folyósítását más országokban ledolgozott évekért. Ebben az esetben azonnal eredményt hirdethetünk a sánta kutya és a hazug ember közmondásos versenyfutásában.
2. A kormányszövetség kivételes taktikát választ: miután tücsköt-bogarat összehazudott a 23 millió romántól napjainkig, legalább ebben az egy „ígéretben” tartja a szavát, és évekig elnyúzza a szociális egyezmény felülvizsgálatát. Ebben az esetben a károk beláthatatlanok.
Ugyanis valóban vannak olyanok, akik pusztán azért települtek át Magyarországra – ténylegesen vagy csak formailag –, hogy gondoskodjanak a magyar személyi igazolvánnyal járó gondtalan öregkorukról. (Zárójelben be kell vallanunk, hogy a jelenséggel szemben nem alakult ki egészséges közvélemény, sőt, mintha elismeréssel öveztük volna az ügyeskedőket. Megjegyzendő, sokan nem gyanítottuk, hogy Magyarország ebben az ügyben is mekkora palimadár, azt hittük, hogy a magyar társadalombiztosítási pénztár havonta benyújtja a számlát a nyugdíjasait exportáló államnak. És az is megjegyzendő, hogy Magyarországon nagyobb ellenszenvvel keserítik meg azok életét, akik nem haszonlesni, hanem dolgozni járnak vagy települnek át.)
De mindennél fájdalmasabb tünet, hogy a néplebeszélési kampányban unalomig emlegetett 25 ezernyi magyarországi importnyugdíjas közül sokan egy mukkot sem tudnak magyarul és nem is akarnak megtanulni. A Kárpátokon túliak is rákaptak a nagy lehetőségre. A szerényebb anyagi tartalékokkal rendelkezők Araddal átellenben kiöregedett falvak düledező viskóit vásárolják fel tömegesen, a helyhatóságtól bejelentőlapot kérnek, és a többi megy, mint a karikacsapás. Az igényesebbek bennebb merészkednek, közelebb a Tiszához, a régi álomhatárhoz, módosabb községekben, sőt városokban vásárolnak ingatlant a kétszeres-háromszoros értékű nyugdíj kedvéért. Romániai illetőségüket és lakásukat természetesen megőrzik, úgyhogy a kettős állampolgárságot tőlük nem szavaztatta el az „okos” magyar kormányzat.
Mivel a magyar kormánypártok mindent elkövettek a népszavazás előtt a határon túli magyarok távoltartásáért, az ügyeskedőket ez felbátoríthatta. Úgy vehették, hogy velük semmi baja a hatóságoknak, csak áttelepülni nem óhajtó magyarokat nem akarnak látni. És arról is értesültek, hogy a nyugdíjfolyósítás körül lehet valami változás, ezért „életvitelszerű” átruccanási igyekezetük felgyorsulhat.
Ehhez a sakkhúzáshoz nyilván nem azok folyamodnak majd, akiktől az SZDSZ és az MSZP féltette a némileg magasabb magyarországi életszínvonalat, hanem azok, akik idehaza sem éppen éheznek. Így van ez: akinek több van, az még inkább imádja a potyát. Biztosan rájuk gondolt Fodor Gábor (SZDSZ, persze, hogy az), amikor azt mondta, hogy na, most aztán vegyék le a napirendről a határon túli magyarok kettős állampolgárságát, ellenben könnyítsék meg a honosítást. Telepedjen le bárki minél gyorsítottabb eljárással, csak a magyarok kíméljék Magyarországot. Gyurcsány Ferenc is ilyen értelemben utasította igazságügy-miniszterét. Stílusához híven lassan mondta, de ahhoz, hogy ő maga is megértse szavai lényegét, még tagoltabb beszédmodort kellene begyakoroltatni vele. Hátha úgy neuronkapcsolat teremtődik a fejében a nemzetpolgárság és más közjogi ostobaságok, valamint a hagymakupolás honfoglalás kiterjesztése között.
Az új határon túli magyarságpolitika lényegének ismeretében kíváncsian várjuk, hogy a nyugdíjfolyósítás ügyében az 1-es vagy a 2-es taktikai lépést választja-e a lendületes Gyurcsány-kormány.

Kikre nem hallgatott a magyar nép derékhada 2004. december 5-én?
Legjobbjaira, köztük egyházi főméltóságaira, közéleti személyiségeire, a tudományos és művészeti élet nagyjaira, világhírű sportolóira, akik a két-igenes népszavazásra buzdítottak.
És kikre hallgatott?
Legrosszabbjaira, akik fényes nappal kilopják a szemét, lehazudják a csillagokat az égről, akik Wass Alberttől is megtagadták a magyar állampolgárságot, akik boszorkaarccal fröcskölik rágalmaikat mindazokról, akik az utolsó utáni pillanatban megpróbálták felzárkóztatni a magyar nemzet egészét Európa önérzetesebb nemzeteihez, az állítólag lemaradóbb szomszédokhoz is.
Mégse hibáztassuk a magyar nép többségét. A nép csak 20 százalékban okolható az elhibázott döntésekért. A 80 százalékos felelősség a vezetőket terhelte Muhinál, Mohácsnál és terheli most Budapestnél, ahol győzött Năstase és Gyurcsány.
De lesz még egyszer ünnep a világon.

Fickándozik egy bértollnok a romániai magyar baloldali sajtóban, aki újabban az Erdélyi Naplóval kötekedik. Nevét a világért sem említjük meg, sőt, a lapok címét sem közöljük, amelyekben írogatni szokott, ugyanis meggyőződésünk, hogy ezek az újságok és munkatársaik annak arányában részesülnek bizonyos alapítványi pénzekből, hogy milyen gyakorisággal „monitorizálják” az egy-két jobboldali lapnál dolgozó két-három, anyagilag független újságírót.
Régebben olyankor váltunk az RMDSZ-oldali bértollnokok céltáblájává, amikor kiálltunk a Bolyai-egyetem újraalapítása, a kettős állampolgárság intézményesítése és az autonómia megteremtése mellett, valamint értelemszerűen legfőképpen olyankor, ha bátorkodtunk megjegyezni, hogy mindenféle jöttment firkász ne fenje a tollát és a nyelvét Tőkés Lászlón, akinek köszönhetően a sajtószabadság hamarabb köszöntött be tájainkon, mint Észak-Koreában. Mostanában lefigyelőink tematikai választéka beszűkült. A Bolyai-egyetem ügyét végérvényesen elszabotálták, az autonómia és a kettős állampolgárság parlamenti küszöbátlépési mankóvá vált. Központi kampánybizottsági utasításra azok is kettős állampolgárságot akarnak (vagy legalább hallgatnak róla), akiknek már van, és akik eddig körömszakadtáig ellenezték. Ami megmaradt – Tőkés László személye és minden kezdeményezése, köztük az Áldás, népesség felkarolása – a jelek szerint nem elég lapunk megfigyelőinek. A változatosság kedvéért most azon lovagolnak, hogy az Erdélyi Napló egyik munkatársa az egykori bukaresti pártfőiskola végzettje.
Az Erdélyi Napló szerkesztőségében olyan kevesen vagyunk, hogy három kolléga kizárásával az olvasó azonnal rájöhet, hogy a kiszemelt személy én volnék. Ezért arra kérem olvasóinkat, döntsék el: tartsam-e be lapunk szemlézőjének felszólítását. Ha összejön példányszámunk legalább 0,01 százalékának megfelelő levél, amelynek feladója lakcímével és lapunk kivágott fejlécével igazolja, hogy nem kívánja olyan lapra pocsékolni a pénzét, amelyben én közlök, azonnal átadom a helyem. A vártán maradó kollégáimtól természetesen elvárom, hogy ne fogadjanak be bárkit. Például azt az állítólag pedigrés újságírót sem, aki trágárságokkal illette az Áldás, békesség konferenciát.
De ha már benne vagyunk a témában, nem árt felidézni, hogy volt időszak, amikor a diktátor nem figyelt oda, és normálisabb tanácsadóira hallgatva, a pártegyetemet a Bukaresti Egyetem bölcsészkara és a Közgazdasági Akadémia mintájára szerveztette meg. Ezt az időszakot, vagyis a 60-as évek végét fogtam ki a Ştefan Gheorghiu főiskolán, mert ekkor küldtek oda egyetemi végzettséggel nem rendelkező újságírókat is – ami nem erény, hanem puszta szerencse. A fellazítás nem tartott sokáig. Ceauşescu észbekapott, hogy felvilágosult, gondolkodó emberekkel meggyűlhet a baja, és mindent visszaalakított szovjet, vagy inkább kínai mintára. Akik később a keleti típusú pártiskolán tanultak, most inkább a romániai magyar sajtó baloldalán serénykednek, velük azonban nincs osztanivalója szemlézőnknek, nekik nem tanácsolja, hogy tessék már átadni a helyet rátermett fiataloknak. Nyilván azért, mert kenyéradói között is akad egykori pártfőiskolás.
Más baj is van ezzel a fajta káderezéssel. Ha megvizsgáljuk, hogy 1989 után kik álltak a rosszabbik oldalra, meglepődve tapasztaljuk, hogy inkább a Babeş–Bolyai végzettjei állították ugyanazt, mint a magyarországi baloldal, vagyis hogy Erdélyben a multikulturális egyetemé a jövő, és a Bolyai-egyetem létalapja csak holmi kivénhedt magyartanárok rózsaszínű álmában létezik. Hasonlóan sokan vannak a civil egyetemek végzettjei között olyan közírók, akiknek a 2004-es választási kampányig nem kellett kettős állampolgárság, és az autonómiáról is úgy vélekedtek, hogy érdekvédelmi szervezetünket ne zaklassuk ábrándokkal. Ilyen újságírókat napjaink „polgári” egyetemei is kitermelnek, ahol sajnos túlteng az elfajult liberalizmus (az a szabaddemokratikus).
Kíváncsian várjuk, miért fognak belekötni az Erdélyi Naplóba az elkövetkező hetekben. A kettős állampolgárság és az autonómia meglovagolásával megnyert választási kampány után mi következhet? Az újra nyeregbe emelt RMDSZ-vezérek takarodót fújhatnak, előveszik a régi lemezeket arról, hogy a kettős állampolgárság ellentétes az autonómiatörekvésekkel, az autonómia pedig feleslegessé teszi a kettős állampolgárságot, tehát egyik se kelljen nekünk. Akkor újra ránk szabadíthatják a bértollnokokat, ha bátorkodunk számon kérni a választási ígéreteket.
De megígérjük, hogy a szerkesztőség – velem vagy nélkülem – csak ritkán, magának a jelenségnek az érzékeltetése kedvéért osztja meg az olvasóval ilyenszerű gondjait. Jobb, ha tőlünk tudja meg, mint ha kíváncsiságból megvásárolná azokat az újságokat, amelyekből maholnap többet küld vissza a terjesztő, mint ahányat nyomtattak.

November 28-án megint az urnákhoz járulunk. Tizenöt éve a szavazás rabjai vagyunk. Elmegyünk, mert a régi szövetségben is vannak rokonszenves jelöltek, akiktől nem vonhatjuk meg szavazatunkat. Nincsenek olyan sokan, de akadnak. A másik szövetségben, amelynek kevésbé csicsás napernyőre sincs pénze, szintén vannak megnyerő politikusok, nem sokan, de többen. (Sajnos, a nagy tolakodásban a listákon kívül rekedtek jobbra érdemes politikusaink, akikre szintén szívesen szavaznánk, de az ő státuszuk már eldőlt. Legalábbis négy évre.)
Senkinek sem tanácsolhatjuk, hogy valamelyik szövetségre ne szavazzon, de azt sem mondhatjuk, hogy mindkettőt részesítse kegyeiben, mert akkor érvénytelenné válik a szavazócédula. Ilyen kegyetlen a választási törvény: tiltja a bigámiát.
Szóval nagy a dilemma, lapunk ezért nem harsánykodott a választási kampányban. Míg más romániai magyar lapok mindennek lehordták a Magyar Polgári Szövetséget és mindazokat, akik az MPSZ-re akarnak szavazni, mi nem állítottuk azt, hogy aki az RMDSZ-re szavaz, az ilyen vagy olyan. Nem, mi ilyen részrehajló kampányban nem akartunk részt venni.
De azt senki sem vetheti a szemünkre, hogy közömbösen szemléltük az erdélyi magyarság számára valóban roppant fontos esemény előkészületeit. Sőt, mi nagyon korán, a szatmárnémeti RMDSZ-kongresszus előtt megkezdtük a szurkolást. Már akkor aggódtunk a szervezeti egységért, és arra figyelmeztettünk, hogy Tőkés Lászlót nem egészséges dolog eltávolítani az RMDSZ vezetőségéből, mert akkor visszafordíthatatlanul megkezdődik a magyarság megoszlása. Aztán abban reménykedtünk, hogy két szervezet közös listájával helyreállítható a választási egység: ha a jelöltlistákon most méltányos arányban ott lennének mindkét szekértábor rokonszenves jelöltjei, nem volna dilemma. Egyet fizetnénk, kettőt kapnánk. Sajnos, a helyhatósági választások idején világossá vált, hogy kivétel nélkül minden csárdában ugyanaz a dudás akar táncoltatni. Mégpedig úgy, hogy amikor neki nincs kedve autonómiát vagy kettős állampolgárságot fújni, akkor senki se vegye elő a régi lemezeket. Arra is aggódva figyelmeztettünk, hogy Erdélybe ne hozzanak olyan politikusokat vendégszereplésre, akik a 23 millió román vendégmunkással, majd a 800 ezer áttelepülővel örökre eljátszották hitelüket. És ne fogadjanak el kitüntetéseket a magyar szocialistáktól és szabaddemokratáktól, mert ezzel is veszélyeztetik a parlamentbe jutást. Az MPSZ ezt maradéktalanul betartotta…
De ha már szóba került az MPSZ: sokan úgy érzik, hogy az sem az a kimondottan ideális magyar párt, elhiszik, hogy tagjai csak a képviselői székbe akarnak kapaszkodni, aztán ők is beilleszkednének… Minderről most nincs idő vitatkozni. Annyi szent, hogy ha mindannyian megjátsszuk a kiábrándultat, egyetlen rokonszenves jelöltünk sem fog bejutni a parlamentbe. Mások sem, de a rokonszenvesek sem. Ha azonban mindannyian szavazunk, megtörténhet, hogy mindkét tábor megnyerő politikusai parlamenti tagok lesznek. Mások is, de a megnyerők is. És akkor két magyar frakcióval hátha másként alakulnak a dolgok.

Egészségügy-minisztériumi statisztikus megmutatta egy versenyvizsga-dolgozat másolatát, amelyet kultúrtörténeti kuriózumként őriz. Amikor még dívott a központilag irányított értelmiségi-kihelyezés, falusi körorvosok csak versenyvizsgával foglalhattak el kórházi állást. Azon a dolgozaton a zsűri elnökének piros tintával írott megjegyzése virított, szó szerint: „kedves kolléga, ha az ön által javallott gyógyszeradagot ügyelete idején beadja a páciensnek, az nem éri meg a következő vizitet.”
A minisztériumi statisztikus megjegyezte, hogy a versenyvizsgázó orvos csak a kórházi állástól esett el, de továbbra is körzeti orvos maradt, és nyomoríthatta pácienseit. Ilyen volt a rendszer.
A múlt héten a magyar igazságügy-miniszter azt nyilatkozta, hogy a párizsi békeszerződésben foglaltakkal ellentétes a kettős állampolgárságra vonatkozó népszavazás. Valódi jogászok, akik nemcsak hallgatták, hanem meg is értették az egyetemi előadásokat, nyomban megjegyezték, hogy a párizsi békeszerződés nem foglalkozik állampolgárság megadásával vagy megvonásával, éppen ezért adhatott az Európai Unió kapujában ácsingózó Románia a besszarábiaknak és Bulgária a macedónoknak román, illetve bolgár állampolgárságot.
De nemcsak az igazságügy-miniszter vizsgázik le szánalmasan ezekben a napokban. Egyik szintén „tudós” kollégája azt állította, hogy az újdonsült 5 millió magyar állampolgár hirtelen a kedvezményes lakásépítési hitel jogosultjává válna. Honnan annyi hitel, amikor az otthoniaknak is egyre kevesebb jut? Ez a szakértő azt sem tudja, hogy bankhitel leszerződésekor nem elegendő az útlevél, a legkevésbé éber banktisztviselő is elvárja a személyi igazolvány felmutatását. Ha erre a hiteligénylő azt válaszolja, hogy neki romániai „buletinje” van, valamint olyan lakcíme, amelynek egyes betűit csak számkombinációval lehetne bevinni a magyarországi számítógépes nyilvántartásba, akkor a bank alkalmazottja nem is kérné a hitelgaranciát, vagyis az állandó és biztos magyarországi jövedelem igazolását.
A kettős állampolgárság elleni balos (tehát ostoba) kifogásokat dokumentumtárban kellene őrizni. Kultúrtörténeti kuriózumok lesznek a következő nemzedékek számára. Azt lehet majd velük szemléltetni, hogy az a személy, aki ügyvédbojtárnak sem lenne jó, megmaradhatott igazságügy-miniszternek vagy más kormánytagnak. Mert ilyen a rendszer az MSZP–SZDSZ-kormány idején.
De túlpörögtek az események. Ahelyett, hogy bölcs maradt volna, megszólalt a miniszterelnök is. Méghozzá többször, és egy alkalommal olyan példálózásba keveredett, hogy esetében nem elég a diploma megkérdőjelezése. Azt mondta, hogy a kedvezményes állampolgárság-juttatás róka fogta csuka. Már-már azt tanácsoltuk neki, hogy kérdezze meg a horvát kollégájától, mit csinált a maga rókájával és csukájával, amikor hirtelen leesett a tantusz. Ezeket a botcsinálta társadalomtudósokat éppen a horvát példa ejti kétségbe, és ötölnek ki olyan ostobaságokat, amelyeket világos órájukban ők maguk is szégyellhetnének. A külföldön élő horvát állampolgárok ugyanis választhatnak és választhatók. A magyar alkotmány most állandó magyarországi lakhelyhez köti a választójogot, de rémálmukban az MSZP-s és az SZDSZ-es hatalombitorlók attól rettegnek, hogy a közeli vagy távoli jövőben fordulhat a kétharmados kocka.
Megnyugtatni nem tudjuk őket. Miután Hillerék Károlyit ünneplik, aki nem akart több magyar katonát látni, és a Fideszt gyalázzák, mert az nem akar több magyar katonát Irakban látni, mi, egyszerű emberek, azt sem tudhatjuk, mit hoz a múlt. Hát még a jövő? De azt biztosan állíthatjuk, hogy ha a magyarországi baloldal a 23 millió román vendégmunkás után most 5 millió külföldi magyart nevez ki jómadárijesztőnek, tőlünk szavazatra sohasem számíthat. Még lélekben sem.

Illemtudás
Meg sem próbáljuk lebeszélni a politikusokat bizonyos hajlamokról. Hadd szeressék azt a magyarországi pártot, amelyiket akarják, utóvégre ezen a téren is érvényesül a tolerancia. De nagyon szépen megkérjük az RMDSZ vezetőit, hogy a választási kampányban ne hívjanak Erdélybe MSZP- és SZDSZ-politikusokat. Főleg most, amikor azok NEM-re buzdítanak a népszavazáson. Ne veszélyeztessék a parlamentbe jutást olyan tánc- és illemtanárokkal, mint Vas Lajos művelődési államtitkár, aki kioktatta a sepsiszentgyörgyieket a vendégfogadás szabályairól. Meg sem fordult a fejében, hogy 23 millió román vendégmunkásról, majd 800 ezer áttelepülő kettős állampolgárról illik-e hazudozni.
Számmisztika
Bársony András magyar külügyi ellenpropagandista is feltette a költői kérdést, hogy vajon a Fidesz-kormányzat miért nem vezette be a kettős állampolgárságot. Megmagyarázzuk. A Fidesz-kormányzat nemcsak kettős állampolgárságot, hanem sokkal többet nyújtott volna a határon túli magyarságnak, ha nincs olyan ellenzéke, amely minden alkalmat megragadva árulkodott a nagy és a kisantantnak, a NATO-nak és az EU-nak, minden helyi és globális titkosrendőrségnek, nyíltan híresztelve, hogy a jobboldali kormányzat nacionalista, antiglobalista, antiszemita, meg minden. A félévszázadnyi elnemzetlenítő propagandának köszönhetően még nagyobb pánikot váltott volna ki Magyarországon, ha nem 23 millió románt, hanem sokkal nagyobb katasztrófát, 800 ezer magyart festenek a falra.
Nagyon sok erdélyi magyar nemcsak a kettős állampolgárságról, hanem a magyarigazolványról is lebeszélte volna a Fideszt, ha tudja, mi lesz belőle.
Magyartalankodás
Utcai sajtóankét keretében azt mondta egy nyugdíjas hangú nénike, hogy nem kell magyar állampolgárságot adni a határon túli magyaroknak, mert olyan régóta élnek más államok területén, hogy már nem is igazi magyarok.
Az MSZP–SZDSZ-ellenkampányt látva olyan érzésünk támad, hogy néhányan olyan régóta élnek a szocialisták Magyarországán, hogy már nem is igazi magyarok.

Közeledik a döntő menet. Az elsőt az RMDSZ nyerte övön aluli ütéssel a helyhatósági választások idején. A második menetben ugyanúgy leütötték a Magyar Polgári Szövetséget, de a parlamenti választásokon való részvételhez szükséges aláírások szuperellenőrzött megszámlálása még nem jelentett kiszámolást. Most folytatódnak a nyúzómenetek, amikor az RMDSZ a szorítón kívülről püföli lenéző, megvető kiröhögéssel az MPSZ-t, amely sarokba szorítva fenyegetőzik azzal, hogy román pártot hív segítségül, vagy függetleníti jelöltjeit a pártpankrációtól.
Mi, egyszerű nézők, romániai magyarok, elszörnyedve figyeljük a fejleményeket, attól tartva, hogy a döntő menetben, a választásokon, mindkét öklöző elterül, és a bíró diadalmasan elszámol ötig. Öt százalékig…
De más nézők is vannak a lelátókon. Olyanok, akik másfél évtizede hangoztatják, hogy a romániai magyarok etnikai szervezete természetellenes képződmény, és a normális az lenne, ha a parlamentet kizárólag társadalomszervezési eszmék szerint alakult pártok képviselői alkotnák, vagyis ha a magyarok román pártokban keresnék a helyüket. Ezek a nézők a második menettől vágyaik beteljesülését remélhették volna. Vajon miért nem viselkedtek úgy, hogy szurkolásukkal rávegyék a bírót a nekik megfelelő döntésre?
Az RMDSZ–MPSZ-öklözés első menetében még érthető volt az etnikai pártlebontók látszólagos közömbössége. Ha az MPSZ-t nem ütik le hatalmi pörölycsapással, a helyhatósági választásokon számszerűsödött volna az erőviszony. A megszerzett tanácsosi és polgármesteri helyek száma alapján a két szervezetnek (az RMDSZ-nómenklatúra acsarkodása ellenére) meg kellett volna egyeznie a parlamenti jelöltlisták összeállításáról. Ez lényegében a romániai magyar egység helyreállítását jelentette volna, ebben nem voltak érdekeltek azok a román körök, amelyek a magyar párt felszámolását tartják egyik legfőbb életcéljuknak.
Teljességgel érthetetlen azonban, hogy a második menetben miért nem szóltak rá a bíróra, hogy az MPSZ-nek kedvezzen, vagyis ne keressen szépséghibát a támogatói listákon. A hivatásos RMDSZ-szenátorok és -képviselők, miután már befutós helyre kapaszkodtak (úgymond demokratikus előválasztásokon), a világ minden kincséért sem léptek volna vissza. A két magyar párt választási részvétele pedig elkerülhetetlenül mindkettő kieséséhez vezetett volna. Az MPSZ román pártlistán szereplése nem vezet óhatatlanul ugyanehhez az eredményhez. Az MPSZ ezzel a lépéssel akkorát veszíthet népszerűségéből, hogy az RMDSZ-ből legkiábrándultabb erdélyi magyar is Markóékra pecsétel. Utoljára – fogadkozna –, de még egyszer.
Ezt a román politikusok is felismerhették, miért hagyták mégis egyeduralkodónak az RMDSZ-t?
Ezt egyes megfigyelők azzal magyarázzák, hogy bármelyik oldal – liberális vagy szocialista – nyerje is meg a választást, egymaga nem alakíthat kormányt, szüksége lesz egy szobatiszta koalíciós partnerre, hogy ne emelje kormányba a nagy-romániásokat éppen az uniós betagolódás ciklusában. Ugyan! A nagy pártokat semmi sem gátolná nagykoalíció létrehozásában. Egy tőről fakadnak. Băsescu közlekedési, Stolojan pénzügyminiszter, majd miniszterelnök volt az első Iliescu-rezsimben. Most még kígyót-békát kiáltanak egymásra, de a választások után „az ország érdekében” megegyeznének. Meg aztán a nagy-romániások is liberalizálódnak: izraeli kampánytanácsadót fogadtak. Ebben hajszálnyira sem különböznek a magyarországi baloldaltól. Ha az MSZP-t elfogadja a Nyugat, C. V. Tudor miért ne kormányozhatna?
A pillanatnyi politikai helyzeten túl azzal is számolnunk kell, hogy a román politikában évszázados hagyománya van a lakosság egyneműsítésének. Nem a kommunizmus találta ki a nemzetállamot és az ortodox államvallást. A román népelem kizárólagosságának biztosításában kivételes tapasztalatra tettek szert már Dobrudzsa bekebelezésében, ahol a lakosság mindössze 20 százaléka vallotta magát románnak. Az Egyesült Fejedelemségek területén ma nem véletlenül 99 százalékos a román nemzetiségűek részaránya, holott a török megszállás idején Havasalföld és Moldva a Balkán és Kis-Ázsia átjáróháza volt. A homogenizálás kissé nehézkesebben, de látványosan folyik nyolc évtizede Erdélyben is, sőt, a neokapitalizmusban jócskán felgyorsult. Akkor mégis mi lehet a magyarázata annak, hogy nem ragadták meg a ragyogó alkalmat a legnépesebb „idegen” nemzetiség parlamenti képviseletének felszámolására, ezzel az asszimiláció és az országból való kitessékelés felpörgetésére? Miért kedveztek most is, mint tavasszal, az RMDSZ-nek egy olyan választási törvénnyel és annak borzasztó következetes alkalmazásával, amelynek jogszerűségét uniós szakértők is késégbe vonják?
A kérdés olyan kínos, hogy egyelőre nem lehet rá válaszolni.

Két és fél éve halljuk a magyar kormánykörök sikoltozását a túl erős forintról, amit le kell értékelni, és ha ebben a Magyar Nemzeti Bank akadályozza a kormányt, akkor el kell mozdítani a bankigazgatót.
Mit is jelent a nemzeti valuta leértékelése? Hogyan segíti elő ez a pénzügyi manőver az export növekedését és az import csökkenését? A mechanizmus elvben roppant egyszerű. A leértékelés után a hazai termelő jobban jár, ha külföldön értékesíti termékét, mert az idegen valutát hazahozva és beváltva, több hazai pénzhez jut, abból az olcsó hazai piacon több nyersanyagot vásárolhat, esze ágában sincs valutát pazarolni külföldön. Ám kis idő múlva, amikor a belföldi piacon a megszokott árfekvésű, olcsó nyersanyagot keresi, meghökkenve észleli, hogy az árak megugrottak. Mégpedig azért, mert a leértékelés után megnövekedik a hazai kereslet, amelynek köztudomásúan árfelhajtó hatása van. A hazai pénznem leértékelése általában csak egyetlen termelési ciklusban növeli az exportot és csökkenti az importot, aztán a belső és külső árak kiegyenlítődnek, és minden visszaáll a korábbi kerékvágásba. Nyugaton ezért nem divat már a valutaleértékelés, sőt, régebb, válságok idején is csak csínján alkalmazták.
Magyarországon ennél is kedvezőtlenebb a helyzet. Tegyük fel, hogy az exportálásra ösztönzött termelő hanyatt-homlok külpiacon értékesíti termékét, a besepert idegen valutát azonban nem viszi haza átváltás és nyersanyagbeszerzés céljából. Nyersanyagot eddig sem odahaza vásárolt, mert nincs. Az esetek túlnyomó többségében Magyarországon külföldről beszerzett nyersanyagból állítanak elő termékeket hazai vagy külföldi értékesítés céljából. Az otthon kínált termékek árát azonban a leértékelés után azonnal a külföldi árszinthez fogják igazítani, hogy átváltás után legalább annyi valutát kapjanak, amennyiből biztosíthatják az újratermelést. A leértékelés végeredménye: az export és az import nagyjából változatlan marad, az infláció – a szegények adója – számottevően megugrik. Már az első termelési ciklusban!
A hazai pénznem leértékelésének következményeit némileg bonyolítja a külföldi vagy hazai valutában elhelyezett bankbetétek nyereségkülönbözete, a tőzsdei árfolyam-ingadozás, az ingatlanpiac stb., de ezekben a közember csak nagyon áttételesen érdekelt.
A magyarországi valutaleértékelés tehát szinte kizárólag a bérből és nyugdíjból tengődők hátán csattan. Miért akarja mégis tűzön-vízen át végrehajtani az MSZP–SZDSZ-kormány? Mert más eszköze nincs a fojtogató pénzügyi válság átmeneti megoldására. Ha valamilyen trükkös megoldással nem képes hirtelen pénzre szert tenni, akkor közvetlen nadrágszíjmeghúzáshoz kell folyamodnia, azzal pedig tovább csökkentené újraválasztási esélyeit. Az infláció is ugyanabba a zsákutcába vezet, de lassabban. Amíg az emberek a bőrükön érzik a balosok által előidézett válság elmélyülését, hátha kitart a szemfényvesztés hatása, amelyet a Gyurcsány-bohózattal produkálnak. Erre a kártyára teszik fel utolsó zsetonjukat.
Ha nyernek, azt nem a szerencsének köszönhetik, hanem a választói butaságnak.

Rossz ügy érdekében haltak meg a tordai hősök – olvashattuk az öles betűs címet erdélyi napilapunk első oldalán. Vajon mitől volt rossz az az ügy? Mint köztudomású, a tordai front szerepe az volt, hogy lefékezze a szovjet csapatok gyors előnyomulását, amely elzárta volna a „zsák” száját. Ha a „felszabadítók” terve megvalósul, a Székelyföldön bekerítve marad 200 000 magyar és német katona. Sorsuk valamelyik szibériai fogolytáborban pecsételődött volna meg, már ha eljutnak odáig, ismerve a szovjet csapatok mögött ólálkodó, szintén „felszabadító” szándékkal Szárazajtára, Csíkszentdomokosra rontó román szabadcsapatok vérengzéseit.
Mi sugallhatta a publicistának azt, hogy Tordánál a második világháborúban a magyar katonák rossz ügy érdekében hősködtek? A honvédtemetőben Bálint-Pataki József határon túli főmagyar értekezett arról, hogy szegény katonák nem tudták, hogy Magyarország úgyis hadszíntérré válik, a hidakat lerombolják a németek, a gyárakat leszerelik és elhordják. Szintén a németek. Nem az oroszok. Aztán a tordai hősök ilyetén méltatásába beszüremkedett az igazságtalan háború fogalma is.
Tényleg azt tanították az iskolában, hogy vannak igazságos és igazságtalan háborúk. A történelmi materialista tankönyvek szerint igazságos háború volt például a Nagy Honvédő Háború, amelyben lábhoz tett fegyverrel Sztálinék kivárták, amíg az igazságtalan II. világháborúzók lemészárolják a varsói felkelés részvevőit. Úgyszintén rossz ügyet szolgált az a magyar közlegény, aki a tűzvonalból kimentette bajtársát, mert ugye mindketten rossz oldalon álltak. Ezt ilyen szempontok alapján kellett eldönteni, és mukkanni sem volt szabad a magyar közlegény hősiességéről.
Most már szabad. De egyesek annak idején annyira komolyan vették a magolást, hogy ma sem képesek kilépni a klisékből.

Szót sem lenne érdemes pazarolni Zuschlag János szocialista képviselő élcelődésére. E nélkül is fölöttébb gyanúsak azok, akik a műanyagnyilasokat felfújták, és hetek óta bohóckodtak a budapesti Terror Háza előtt az egyre hiteltelenebb és jelentéktelenebb napilap sajtóakciója körül, de egyetlen szavuk sem volt azok ellen, akik a csíkszentdomokosi áldozatok gyilkosait napjainkban is hivatalosan, a történelmi tények meghamisításával mentegetik. És általában gyanúsak mindazok, akik leantiszemitáznak, lefasisztoidáznak mindenkit, ha nem hajlandó betagolódni a szekértáborukba. Aki túl harsányan kiált tolvajt, arról köztudomású, hogy azért nem lehet a körme alá nézni, mert mindig embertársai zsebében kotorászik.
Az ifjúszocialista vezéregyéniség nem véletlenül szólta el magát. Ő úgy érez. Illetve nem érez. Teljesen érzéketlen az emberi szenvedés iránt. Sohasem fogja átérezni azt sem, hogy milyen mérhetetlen károkat okozott nekünk, határon túli magyaroknak az MSZP és az SZDSZ gátlástalan hatalomszerzése. Minden alávaló eszközt – többek között 23 millió román vendégmunkást és álfiloszemitizmust – bevetve annak a polgári erőnek a helyébe tolakodtak, amelytől remélhettünk volna némi levegőt a reménytelenül ravasszá vált asszimilációs nyomásban. A legkritikusabb időszakban vesztettük el négy évre az anyaország támogatását.
Szóval mindezt éreztük, sejtettük, ezért Zuschlag János elszólása nem ért váratlanul. A álfiloszemita cinizmusának mértéke azonban minden képzeletet felülmúl. Miután a kegyelet virágait szorongatva a fasizmus áldozatainak emlékével élcelődött, azt kérdezte a Gyurcsány–Kulcsár-kormány egyik újdonsült SZDSZ-es államtitkárától, hogy már sofőrrel jött-e. Igen? És milyen autóval?
Tehát ez a lényeg. A fényűzés. A rongyrázás. A szocialisták ezért tagadták meg egykori eszményeiket, és túljólélési ösztönből fordítanák ki újból köpönyegeiket, ha úgy adódna, hogy már nem divat a filoszemitizmus.
Érdekes lenne megtudni, még miről beszélnek álmukban Zuschlag János elvbarátai, vagyis mindazok, akik ellenlábasaikról titkosszolgálati eszközökkel úton-útfélen azt terjesztik, hogy antiszemiták, fasisztoidok.

Néhány napig ingyen közvetítette a kábeltársaság a hábéót (csakazértsem édzsbiöót). Időnként így próbálják beetetni a verebeket. Bizonyára sikerrel, különben nem szórnák ingyen a csemegét. Bár ki tudja? Az ingyen cirkusz előtt morfondíroztam, hogy a hosszú téli estékre nem ártana kiváltani a házimozi-bérletet, de éppen a beetetési kísérlet tántorított el szándékomtól.
Ugyanis mit láthattunk a pár nap alatt? Lövöldözés, püfölés, fákjuzás tekintetében a házimozi semmivel sem képes túltenni a kereskedelmi tévéken, amelyek, ugye, különdíj nélkül sugároznak, csak a reklámot kell kibekkelni. De erre a gyakorló tévénéző már kidolgozta a maga egyéni stratégiáját. Vagy két filmet néz egyidejűleg, és amikor az egyiken elkezdődik a reklám, átkapcsol a másikra, vagy megvárja a másnap reggelt, amikor ugyanazt a filmet folytatólagosan, reklámtalanul megismétlik. Bugyuta lávsztorikért megint nem érdemes HBO-bérletet fizetni, hiszen a Romantic és az Acasa gyermeteg vagy aggmenházi szirupjai bőségesen fedezik az ilyenszerű nézői igényeket. Már-már eldöntöttem, hogy ezt a telet is kibírom HBO-bérlet nélkül, amikor olyasmit mutattak, amitől azt mondtam, hogy a házimozi ingyen sem kellene.
Az történt, hogy a képernyőn egy fiatal hölgy kezdte produkálni magát, akit nemcsak leszbikus, hanem gerontofil hajlamokkal is felruházott a filmrendező. Partnerével, egy szikkadt, boszorkányvonású vénlánnyal előbb szinte csak plátóian imádták egymást, de aztán szájukkal és nyálukkal valami olyan elképesztően gusztustalan dolgot műveltek, amit edzett emberek gyomra sem bírhatott ki felkavarodás nélkül.
De a baj nem jár egyedül. Valaki a napokban elküldte egy szintén Erdélyinek nevezett újság cikkét az Áldás, népesség konferenciáról. Kíváncsi volt a véleményemre. Ha a HBO ingyen sem kell, akkor képes volnék fizetni, csak efféle irományokat többé ne lássak. Az alszegi bornírtság, ahogyan beleköt Tőkés Lászlóba, arra enged következtetni, hogy a cikk szerzője a Ceauşescu-korban érezte magát igazán elemében. De ezen túlmenően: ez az ember azt hiszi, hogy a liberós filmgyártás fákjuzása a magyar publicisztikában is alkalmazható. És ez mind semmi, ez még csak a pornó plátói része. A kibontakozás akkor következik be, amikor a szennyirat szerzője felajánlja hozzájárulását a Romániai Magyar Spermabankhoz, ha ilyesmit akarna létrehozni az Áldás, népesség konferencia.
Ha ilyen ember szaporítóanyagára lennénk utalva, akkor inkább pusztuljunk ki, adjuk át maradék létterünket egy egészséges nemzetnek, amely elfajult egyedeit idejében, spermabankbetétjük hasznosítása előtt kiselejtezi.

Tegyük fel, hogy az I. világháború közepe táján a bécsi külügyminisztérium bejelenti, hogy pardon, a szarajevói merénylet nem történt meg, a trónörökös él és virul, felesége önagyságának haja szálát is csak a dauer görbítette meg. Mit szólt volna ehhez a világ? Úgy szétszedi a központi hatalmakat, hogy a versailles-i forgatókönyvírók sárgulhatnának az irigységtől.
Nem csoda, ha az USA most fölöttébb kínos helyzetbe került, amikor kénytelen-kelletlen beismerte az iraki tévedést. Vannak mentegetőző hangok, miszerint az iraki diktátornak nem volt ugyan tömegpusztító fegyverkészlete, de létre akarta hozni, ez viszont úgy hangzik, mintha az osztrák külügyminisztérium képzeletbeli beismerése így módosulna: a szarajevói terrorista nem lőtte le a trónörököst és nejét, de le akarhatta volna lőni.
Hogyan is hozhatta magát ilyen kellemetlen helyzetbe az amerikai kormányzat? Mert ha tudta volna, hogy Irakban nincs tömegpusztító fegyver, mégis nagyon szerette volna megtámadni valamiért, esetleg olajért, akkor a lerohanási hadművelet közben megásnak néhány bunkert vagy silót, azokban elhelyeznek rakétákat és különböző biológiai bombákat, azokra ráírják, hogy Mádé Irak, és kész, megvan a casus belli. De nem tudta. Komolyan hitte, hogy Irakban vannak nemzetközileg tiltott fegyverek, nem kell a hamisításukkal bíbelődni.
Ilyen gyenge volna az amerikai hírszerzés? Ne bántsuk a titkos tiszteket. Azok általában nem ilyen ostobák. Kivétel persze akad (pl. a D-betűsök között), de nem ők jellemzik a szolgálatokat. Inkább az a baj, hogy az amerikai kormányzat nemcsak hivatásos hírszerzőire hallgatott.
Hasonló melléfogás történt Magyarország esetében is. A szerencsétlen kimenetelű 2002-es választások előtt az SZDSZ aktivistái sűrűn kilincseltek az USA budapesti nagykövetségén, minden álló- és ülőfogadáson tették tiszteletüket, és tömték a hivatalnokok fejét azzal, hogy Magyarországot antiszemiták kormányozzák, le kell őket váltani. A nagykövetségi alkalmazottak szorgalmasan küldözgették jelentéseiket haza, Washingtonban pedig ezeket a híreket készpénznek vették, és intézkedtek, többek között Budapestre küldtek egy olyan nagykövetet, aki minden szavával és mozdulatával azon volt, hogy ellássa az antiszemitának kinevezett Fidesz baját.
A következményeket most már a világ is kezdi látni. Az Európai Unió új tagállamai közötti egyik legreményteljesebb ország sereghajtóvá lemaradt, az állítólag nem antiszemita kormány kiprovokálta saját kormányválságát, gyengeségét látva a déli szomszédnál verik a magyar kisebbséget, azzal sem törődve, hogy az már nemcsak Magyarország, hanem az Európai Unió kisebbsége. Bár Magyarország nem robbanásoktól hangos, de annyiban hasonlít az iraki hadszíntérhez, hogy Amerika oda is a diplomatái által sugallt ürügy alapján segített liberós demokráciát telepíteni, mégpedig olyan emberekkel az élen, akik egész életükben Amerika, a NATO, a Közös Piac, a kapitalizmus sírját ásták, gyermekeikkel – az egykori KISZ-esekkel, a mostani ifjúszocialistákkal – együtt.
Itt az ideje, hogy az USA Magyarországgal kapcsolatban is kimondja: pardon, tévedett. Nem áll fenn annak a veszélye, hogy szétesik 52 államára, de legalább a jövőben jobban előkészíti a beavatkozásait. Mielőtt újra antiszemitázni kezdene, telepít néhány antiszemitát. No nem olyant, mint ez a három-négy operettfasiszta. Azokra hiába ütnék rá a pecsétet, hogy Mádé Hungary, úgyis messzire virít róluk, hogy hamisítványok.

Nemcsak a magyar kormányzásban, hanem a Népszabadság ideológiai irányításában is változhatott valami, mert míg 2002 májusában Kovács László méltán szólhatta el magát, hogy „éppen megbeszéltük a szerkesztőségben a fiúkkal...”, addig a fiúk most Kovács Lászlón elverik a port, amiért levélben üdvözölte a Magyar Polgári Szövetség székelyudvarhelyi kongresszusát.
Kovács László ezekben a napokban roppant elfoglalt ember volt. Energetikapolitikusként hallgatták meg Brüsszelben. Egyik párttársnője szerint ez neki smafu, mert vegyipari szakközépiskolát végzett, az átlagember azonban tudja, hogy a kémiának az energetikához vajmi kevés köze van. A vízerőművekben a vegyipar csak ott találkozik az energiapolitikával, ahol a két rész hidrogénre eső egy rész oxigén sérti a szegénységpártiak méltányossági érzékét. A hőerőművekben szintén fizikusok döntik el a gőznyomást, nem beszélve az atomerőművekről, ahol szintén köztudomásúlag nem atomkémikusok dolgoznak. Esetleg a galvánelemgyártásban lehet valamit keresgélni vegyipari szakképesítéssel, de ez az energiaforrás jelenleg nem befolyásolja az energiamérleg egyensúlyát. Kovács Lászlónak tehát némi kötelező olvasmánnyal gyűlt meg a baja (a meghallgatáskor kiderült, hogy nem sok sikerrel biflázott), helyette mi próbáljuk feltárni az MPSZ-kongresszust üdvözlő levelének hátterét.
Először is: azt a levelet nem ő írhatta. Hivatalban lévő pártelnökök általában nem üdvözlőleveleznek. Az ilyen leveleket pártelnöki tanácsosok diktálják a titkárnőnek. A tanácsosok pedig számolhattak azzal a kellemetlen körülménnyel, hogy éppen ezekben a hetekben választási kampányához nem a hatalmon lévő Szabaddemokrata Szövetségtől és benne az MSZP-től, még csak nem is a gyanúsan agyondicsért MDF-elnöktől kért segítséget a Vajdasági Magyar Szövetség, hanem a Fidesztől. Az első menetben a Kövér László választmányi elnök vezette Fidesz-delegációt hívták meg, hogy segítsen megmozgatni a délvidéki magyar választókat, a második menet kampányzáró rendezvényein pedig Orbán Viktor jelent meg. Azért, mert a Vajdaságban is, akárcsak Erdélyben, a magyarok nem szívesen látnak olyanokat, akik a 2002-es választási kampányban 23 millió román vendégmunkást mozgósítottak piszkos érdekeik érvényesítéséhez, és programba foglalták egyetlen őszinte és beváltható ígéretüket, hogy ők bizony nem fogják „túlszeretni” a határon kívüli magyarokat. Azokról pedig jobb nem is beszélni, akik nemcsak túlszeretni, de szeretni sem képesek a határon túli magyarokat. (Hogy kikről? Természetesen a szadeszesekről.)
Ilyen körülmények között mit tehetnek az MSZP-tanácsosok? Mentsük legalább a veszett fejsze nyelét – gondolhatták –, ha mi már nem vagyunk képesek átkiabálni a határon, legalább átlevelezzünk. És megírták az ominózus levelet.
De nemcsak ezért kellene felpaprikázódni a Népszabadságnál. A Gyurcsány–Kulcsár-kormány beiktatásakor is elhangzottak olyasmik, amik a Kovács-levélhez hasonlóan szánalmas pótcselekvésnek tűnnek. Például elsajátították a Fidesz-célt, hogy megvalósítják a magyar nemzet határok feletti egyesítését. Ez olyan, mintha Funar bocsánatot kérne a kolozsvári magyaroktól, csak fogadjuk a szívünkbe Emil Boc helyett. Maholnap a kettős állampolgárságért is síkraszállnak a magyar szocialisták, de az is tökéletesen felesleges gesztus lesz, senki sem dől be nekik. Csak azoknál a bértollnokoknál váltanak ki epeömlést, akik majdnem egy évtizede bizonygatják a kettős állampolgárság fölöttébb káros voltát, miközben ők mindennapi tevékenységükkel bizonyítják, hogy milyen jól megfér az irattárcában a román személyi igazolvány a magyar útlevéllel.