Nits Árpád

Nyolcvankilenc decemberében garmadával érkeztek a sajtóhoz a javaslatok, hogy az RMDSZ mit tűzzön zászlajára. Azóta a nagy lelkesedés alábbhagyott, sőt, az újabb javaslatok száma alapján azt is mondhatnánk, hogy megszűnt. Vajon miért?
De ezen most ne töprengjünk, mert felbukkant egy időszerű tennivaló, amellyel egy valódi érdekvédelmi szervezetnek foglalkoznia kellene. Egy olyan alapítványról volna szó, amely felkutatja és igazságszolgáltatás elé állítja mindazokat, akik a második világháború után erdélyi magyarokat jelentettek fel és hurcoltattak el a megszállókkal.
Gyermekkori barátom édesapját például azért vitték el örökre Szibériába, mert utcájának légoltalmi megbízottjaként riadók idején mindenkit a pincébe parancsolt, és valamelyik szomszédjának, akiről a „felszabadítók” megérkezése után nyomban kiderült, hogy illegalista, ellenálló, kommunista stb., nem tetszhetett a stílusa. A háromgyermekes család apa nélkül tengődött át egy olyan vészkorszakot, amikor két kenyérkereső is kevés volt a napi betevő megszerzéséhez. Mások emlékezetében olyan esetek élnek, hogy valakit csupán nevének németes csengése miatt vittek el bărăgani kényszerlakhelyre. Aztán olyan idők jöttek, hogy ha egy potenciális feljelentő irigykedett szomszédja módosabb életvitelére – például az látástól vakulásig túrta a földjét, hogy ne lepje el a parlagfű, mint a mai újgazdagokét –, akkor felírathatta a kuláklistára, és a birtok máris felszabadult a földosztók számára.
Az alapítvány nemcsak a feljelentők felkutatására és megbüntetésére fordíthatná a román és a magyar államtól (tehát a Comunitastól és az Illyéstől) e nemes célra elkülönített összegeket, hanem anyagi és erkölcsi elismerésben részesíthetné mindazokat, akik a feljelentettek védelmére keltek valamilyen formában. Például koncepciós perekben a védelem oldalán tanúskodtak. Vagy a menetoszlopból kiragadták az elhurcolásra kiszemelt családapákat, a kényszerlakhelyre felpakolt családok gyermekeit magukhoz vették stb. Bár a korabeli feljegyzések nem bővelkednek olyan esetekben, hogy bárki is a nép ellenségének kikiáltott meghurcoltak védelmére kelt volna, meglehet, hogy az erre a célra szánt összegek mégis gazdára találnának. Ugyanis háború után mindig sok a hős. Ha megéri.
Az egykori feljelentők felkutatására nagyságrenddel nagyobb pénzügyi kereteket kell biztosítani, ugyanis a legfeljelentősebb hazafiak rendszerint a legmesszebbre dobbantanak. Persze szintén olyankor, amikor érdemes. Brazíliától Mezopotámiáig, Kínától a volt Kis-Jugoszláviáig legalább fapados repülőjegyeket és kéthavi átlagfizetést meghaladó napidíjakat kell biztosítani. Világkörüli utazásokra most is jut pénz, csak az útcél más: például Tőkés- és MPSZ-bemószerólási kampány Washingtonban meg Strasbourgban. A két téma – vagyis a mostani feljelentés és az egykori feljelentők keresése – annyira eltér egymástól, hogy nem lehet mindkettőt ugyanazokra a delegációkra bízni, ezért az új feladat felvállalása a legszerényebb számítás szerint is megkétszerezi a kiszállási költségeket.
Másfajta nehézségekkel is meg kell küzdeniük az egykori feljelentőket felkutató RMDSZ- kommandóknak. Például nem minden országban szeretik, ha idegen nyomozók szimatolgatnak, vérdíjakat tűznek ki stb. Bizonyos országokban főleg – vagy kizárólag – azt nem szeretik, ha a szocialista eszmék jegyében elkövetett bűncselekmények felderítését szolgálja a nyomozás. Ki tudja, mik derülhetnek ki? És főleg kikről?
De az RMDSZ számtalanszor bizonygatja, hogy nem ismer lehetetlent, vezetősége soraiban annyian vannak a képesek, a tehetségesek, a munkabírók, az éleslátásosok és a tárgyalókészségesek.

Azt mondták az SZKT-n, hogy milyen szerencse, hogy a Magyar Polgári Szövetségben azok tömörültek, akik képesség, tehetség, munkabírás, éleslátás és tárgyalókészség híján kikoptak az RMDSZ-ből.
Ennél nagyobb szerencse csak az lehet, hogy az RMDSZ-ben maradtak a képességesek, a tehetségesek, a munkabírók, az éleslátásosok és a tárgyalókészségesek.
Mert képzeljük el, mi történt volna például a marosvásárhelyi polgármester-választáskor, ha az illetékesek nem képesek kiszemelni az egyik legreménytelenebb jelöltet.
De nem árt visszatekinteni az RMDSZ más, hasonló méretű sikereire. Az MPSZ-vezetők akkor sem találták volna ki a Petőfi–Schiller műgumicsont-egyetemet, ha kétszer születnek meg. Egyszerűen azért, mert nincs hozzá tehetségük. Ahhoz pedig kivételes éleslátásra volt szükség, hogy egy hatalmas, jól fizetett apparátussal működő szervezetben senki se idegesítse magát tíz éven keresztül azért, mert gyorsan és biztosan 150 000 erdélyi magyar elfogy. A népszámlálási adatok nyilvánosságra hozatala után pedig újfent bebizonyosodott, hogy az RMDSZ-ben olyan jól fog a munkabírás, mint az akasztott ember házában a kötél: a népességfogyást szívós kitartással magyarázatként használják fel arra, hogy miért nem kell nekünk kettős állampolgárság. (Figyelem, csak nekünk nem kell. Nekik ez sem probléma.)
De ha annyi a szupertehetség az RMDSZ-ben, miért nem írja le végre valaki közérthető, egyszerű szavakkal, hogy az erdélyi kettős állampolgár milyen algoritmust követhet, amikor egyet gondolva áttelepülne? Kinél jelentkezik, hogy szálláshoz jusson? A csőlakóknál? Kitől kap személyi igazolványt? Mert azt az RMDSZ-ből kisodródott, képességtelen mezei tag is tudja, hogy útlevéllel nem lehet jelentkezni a káderesnél. (Most másként hívják, de ébersége ugyanolyan.)
Az RMDSZ-aktivisták tárgyalókészségéről a kis lépések protokoll-politikája nyomán már legendák születtek, de van egy egészen friss példa is: beidézték tárgyalásra Szász Jenő székelyudvarhelyi polgármestert, és mindjárt ki is küldték a teremből. (Valaki felvethetné, hogy akik kiküldték Szász Jenőt, azok nem RMDSZ-esek. Ugyan! RMDSZ-es vagy MSZP-s vezér – egykutya.)
Egyszóval le a kalappal, az SZKT-n elhangzott értékelés, bár a környezethez képest is mintha nagyképűnek tűnne, mégis tízpontos telitalálat. A tehetségesek mind ott maradtak az RMDSZ-ben, szerencsére, mert így feltehetjük nekik a kérdést, hogy éleslátóan mondják meg pontosan, meddig tart Szász Jenő zaklatása azzal a már elszámolt alapítványi pénzzel. Lássuk, kinek lesz igaza, mert mi ebben a lapban egyszer már megadtuk a választ: a választási kampány végéig. Akár sikerül teljesen holtvágányra állítani a Magyar Polgári Szövetséget, akár nem. Mert a gazdaságinak álcázott hercehurca nem egyéb negatív korteskedésnél, a politikai ellenfél kigittelésére irányuló vagdalkozásnál. Így volt ez Szőcs Géza eltávolításakor is. Mitől változott volna a zsenik technológiája az utóbbi évtizedben?

Azt mondták az SZKT-n, hogy az RMDSZ tisztességtelen ajánlatot kapott, amikor Szász Jenő elképzelhetőnek tartotta a Magyar Polgári Szövetség 50 százalékos részesedését a romániai magyarságnak jutó parlamenti mandátumokból. Válaszképpen az MPSZ-nek megint azt javasolták, hogy jelöltjei vegyenek részt bátran az RMDSZ által szervezett belső választásokon.
Emlékeztetnénk, hogy a Szövetségi Képviselők Tanácsát kezdetben az egész romániai magyarság belső parlamentjének nevezték. Azért belsőnek, nehogy az istenért megbántsák a többségi nemzet túlérzékenységét. A romániai magyarság előválasztását is valami hasonlóan homályos meggondolásból nevezik belsőnek. Időközben az SZKT a köztudatban, főleg a magyarországi sajtóban, az RMDSZ belső vagy miniparlamentjévé vált, és ez ellen senki sem tiltakozik, divatosan: ettől nem határolódik el. Ami tehát belső, az már nem az egész romániai magyarságé, hanem az RMDSZ-é. Mit keresnének az RMDSZ előválasztásain kívülálló jelöltek? Elég keveset – ebben bizonyosak lehetünk annak alapján, ahogy az eddigi előválasztásokon a koncot elosztogatták a megbízható jófiúk között.
Ezek után feltehetjük a kérdést: vajon ki tett tisztességtelen ajánlatot?
Vegyük szemügyre más oldalról is Szász Jenő ajánlatát. Mi történne, ha az RMDSZ nem fogadná el, és ősszel két magyar párt indítana jelölteket a parlamenti választásokon? Természetesen mindkettő csúfos kudarcot vallana. Legalább akkorát, mint az RMDSZ a marosvásárhelyi polgármester-választáson. És mi lenne az eredmény, ha az RMDSZ egyedül maradna a porondon? Természetesen szintén kiesne, mert másfél évtizedes léte alatt csontmerevvé vált vezetősége annyi kudarcot halmozott fel, hogy a közömbösség sokakat otthon tartana a választás napján. Ehhez társul az a kellemetlen jelenség, hogy az RMDSZ által futtatott egyes politikusok annyira ellenszenvesekké váltak a választók szemében, hogy inkább a kezüket vágnák le, mintsem a szerintük kompromittált személyekre szavazzanak. Bonyolultabb a válasz arra a kérdésre, hogy mi lenne, ha az MPSZ maradna a romániai magyarság egyedüli jelöltindító szervezete. Nem biztos, hogy kiesne. Sokan fontolgatnák, hogy el sem mennek szavazni, ha a szavazólapokon nincs ott a megszokott tulipán, de jóval nagyobb többség úgy vélekedhetne, hogy próbáljuk meg, hátha az új seprű jól fog seperni. Ezek az új fiúk az MPSZ-ből még nem koccintottak Năstaséval a Kempinszki szállóban december elsején, és főleg az MSZP–SZDSZ-szel naponta, és hátha nem is fognak. Tehát érdemes kipróbálni őket – mondhatnánk nagyon sokan.
Bevallom, amikor Szász Jenő ajánlatát először hallottam, arra gondoltam, ez azért túlzás. Az RMDSZ-képviselőknek és -szenátoroknak nem éppen a fele játszotta el a választók bizalmát. Talán 45 százalékos játékoscsere is eléggé jótékony hatással lenne a romániai magyar közéletre. Ám az MPSZ-javaslat fogadtatása hallatán végiggondoltam: ha egy politikai szervezet olyan erős alkupozícióban van, mint a Magyar Polgári Szövetség, akkor semmilyen ajánlata sem lehet tisztességtelen. Bármilyen szerződésjavaslatát komolyan kell vennie annak, aki szorult helyzetbe kényszerítette saját magát.
Esetleg azért esdekelhetne, hogy partnere legyen kissé még nagylelkűbb.

Cseretanulót fogadott egy magyarországi család. Az újratalálkozás jó hangulatban kezdődött, a fiúk felidézték a tavaszi vakációban Erdélyben együtt töltött napokat, és megbeszélték volna a mostani együttlét programját, de amikor az erdélyi vendég kifejezte vágyát, hogy látni szeretné a Terror Házát, a mama közbeszólt:
– Ó, ti határon túli magyarkák...
– Ne, anyám, hagyd... – próbálta megelőzni a helyzet elmérgesítését a budapesti kamasz, de össznemzeti érdekösszehangolási kísérlete nem járt sikerrel. Anyja folytatta:
– Ti, főleg az erdélyiek, úgy el vagytok telve mindennel, amit az Orbán Viktor csinált. Pedig az egy közönséges cigány.
Szokványos körülmények között fagyos csönd telepedett volna a banktisztviselő család jómódról árulkodó nappali szobájába, ám az erdélyi fiút nem először rázták meg erősáramú ellenvélemények. Idehaza, ugye, nemrég zajlott le a helyi választási sárdobálás, amikor a Magyar Polgári Szövetség vezetőinek megfelelő helyen őrzött káderlapjaira annyi fekete festéket fröcsköltek, amennyitől a legelnézőbb bíróság sem adta volna életfogytiglaninál alább – ha a rágalmakat komolyan veheti. Nem először aláztak porig az erdélyi legény jelenlétében olyan embereket, akikre felnézett, és ilyenkor nyomasztó tehetetlenséget érzett, mert a nagyok szóhoz sem engedték jutni. Most sem próbált vitatkozni, hanem furfangosan azt kérdezte:
– És tessék mondani, Medgyessy Péter magyar?
– Hát persze! – vágta rá diadalmasan a barátja mamája, és érvelni kezdett amellett, hogy a határon túli közhiedelemmel ellentétben a mostani kormány igenis segíti a szomszédos országokban élő magyarokat, ki fogja fizetni a tanulói támogatást is... Az erdélyi vendég azonban nem erre volt kíváncsi, hanem arra, hogy:
– És akkor tessék mondani, ha Medgyessy magyar, miért nem tanul meg magyarul?
*
Kedves gyerekek, fiatalok és más kisebbségiek, ezt a történetet nem ajánljuk követendő példának. Felnőttekkel kizárólag tisztelettudóan, udvariasan szabad viselkedni, még akkor is, ha… Na jó, nem folytatjuk, nehogy bennünket vádoljanak tiszteletlenséggel.
De a felnőttek számára is volna egy tanácsunk. Vigyázattal mérjék eszüket a fiatalokéhoz. Nehogy túlságosan felül akarjanak kerekedni, mert könnyen alul maradnak.
Jó párszor beleeshettek ebbe a kelepcébe, mert most fiatalítani akarnak az MSZP-ben. Legalábbis újra így nyilatkoztak az EP-választási kudarc elemzése során. Ha ezt komolyan gondolják, akkor kérdés marad, honnan szerzik be a matériát. A székely észjárású erdélyi vendéghez hasonló fiatalokat csak akkor tudnak beszervezni, ha valamilyen módszerrel meggörbítik azok gerincét. Ha pedig az egykori kakaócsemeték köreiben keresgélnek, az eredmény kétséges. Az SZDSZ példája is bizonyítja, hogy az apák megtagadása csak nonkonformizmus, hóbort, divatirányzat volt. Amint a politikai, gazdasági, társadalmi helyezkedési érdek úgy kívánta, lecsatlakoztak apáik és apáik barátai pártjához. A kakaócsemeték nem sokáig játsszák meg a reformert, a forradalmárt, a tejbeaprítanivalóért gyorsan eltanulják tanítómestereik viselkedési normáit, és gátlástalanul lecigányozzák politikai ellenfeleiket. Akkor pedig az történik, hogy a romák is rádöbbennek tévedésükre, és többé nem pazarolják bizalmukat azokra, akik magukat baloldaliaknak nevezik.
Talán ezzel kellett volna kezdeni a választási kudarc elemzését.
A jelenség külön érdekessége, hogy a lecigányozás a szerencsétlen kimenetelű 2002-es magyarországi választások kampányában együtt futott azzal a rágalommal, hogy a magyar jobboldal antiszemita. Az utóbbira a világ közismert túlérzékenységével reagált, még átmeneti nagykövetet is kész volt Budapestre küldeni, aki szüntelenül hajtogatta, hogy nem szabad antiszemitának lenni, de a lecigányozással senkinek semmi baja sem volt. És most sincs. Nemzetközi emberjogi szervezetek nem vetik az MSZP szemére, hogy roma jelöltjét miért vetette olyan hátra az EP-listán, hogy az csak akkor jutott volna mandátumhoz, ha a Fidesz visszalép.
Egyébként figyelemre méltó, hogy a Fidesz-lista nyolcadik helyéről biztosan bejutott Járóka Lívia roma EU-képviselő szónoki képességeit tekintve sokkal sikeresebben betölthetné a miniszterelnöki tisztséget, mint a jelenlegi. Aki újabban mintha azt igyekezne bizonygatni, hogy ő igenis tud magyarul. Még a jelbeszéd terén is határozott fejlődést mutat – lásd soproni mutogatását az ujjával. És aktív szókincse is egyre gazdagabb. Azon a bizonyos kudarcelemző összejövetelen például úgy indokolta mallorcai üdülését, hogy „sokat dolgoztam, a kampányban napi 16 órát, b…tok meg, megérdemlem!” És nyomatékosítás végett szokása szerint minden szónál bólogatott.
Szóval nincs baj a mostani miniszterelnök magyartudásával, csak a szavakat nem a maguk helyén használja. Amit miniszterelnökként mond vagy mutogat, annak esetleg külvárosi kocsmai balhéban volna helye.
Magával a személlyel sincs különösebb baj, csak annyi a bökkenő, hogy nincs a helyén. Faragatlan titkos tisztnek most is jobban mutatna.

Történelmi jelentőségű tézis hangzott el a magyarországi EP-szavazás első eredményhirdetése után. Azt mondta Kovács László pártelnök (majd ezt Mudura Péter pártonkívüli miniszterelnök megismételte), hogy az MSZP azért kapott kevés szavazatot, mert akik elégedettek a szocialista kormány teljesítményével, azok nem tartották fontosnak a bizalom megerősítését.
Ebbe az észfuttatásba belegondolva messzemenő következtetésekre juthatunk.
Mivel a jelenlegi kormánynak liberális összetevője is van, az SZDSZ azért kapott váratlanul két mandátumot, mert a szavazók törték össze magukat, hogy újszerű módon fejezzék ki nemtetszésüket. De mi lett volna, ha túlságosan jól sikerül az SZDSZ-miniszterek szavazatok általi ösztökélése a jobb munkára? Akkor bizony olyan sokan elmennek szavazni, hogy a 7 százalékos részarány megfeleződik, és fuccs a két mandátumnak. Miért nem következett be a liberális katasztrófa? Azért, mert a szavazói elégedettség mértéke és a távolmaradás közötti összefüggés tudományos elmélete szerint a szavazó sem hülye, tudja, hogy ha Kuncze Gáborékat túlságosan biztatja vesszőparipájuk hajszolására, az adócsökkentésre, akkor kiderül, hogy blöff az egész, és a baloldalon semmi sem marad, amiért érdemes lenne nem menni el szavazni.
Ilyen megközelítésben az is világossá válik, miért emelték a gázárakat. Ha betartják választási ígéretüket, az egész ország olyan elégedett lett volna velük, hogy egyetlen szavazatot sem kapnak, mind a 24 mandátumot az ellenzék viszi el. (Ez álomnak is túl szép, de kissé nagyobb választói megelégedettség valóban jól fogott volna, hogy a brüsszeli vonatról maradjon le még több baloldali képviselő, aki nem akarja túlszeretni a magyarokat, a határon túliakat meg pláne.)
És most kanyarodjunk hazai vizekre. Az RMDSZ vezetőségének ama bizonyos jóval nagyobbik fele, amely szívesen követi az MSZP útmutatásait, ezek szerint tudományos előrelátásból találta ki például a Petőfi–Schiller fantomegyetemet. Képzeljük el, mi történt volna, ha vezetőink következetesen küzdenek az önálló állami, autonóm, magyar Bolyai Egyetem helyreállításáért. Emlékezzünk vissza, annak idején a többségi hatalom az utolsó alsóneműjét is nekünk adta volna, csak mondjuk azt a NATO-nak, hogy jól vagyunk, mindenünk megvan. Nem kértünk egy lyukas zoknit sem, mondtuk magunktól, illetve mondták, de ez most mellékes, térjünk vissza az MSZP-s gondolatmenethez: ha visszaállítják a Bolyai Egyetemet, az akkora siker lett volna, hogy az RMDSZ-szavazók teljes megelégedettségükben a legközelebbi választáskor mind otthon maradnak.
Az is világossá vált, hogy Tőkés László eltávolítása ugyanazt a stratégiát szolgálta. Legyen a szavazóbázis legalább egy része annyira elégedetlen, hogy felháborodásától váljék megrögzött szavazóvá. Akár ha Kelemen Attila is a jelölt. Miért ne? Hátha a nagy zsörtölődésben elfelejtődik a koccintásos nagyjelenet.
Most már az is nyilvánvaló, hogy a Magyar Polgári Szövetség övön aluli kiütésével az őszi parlamenti választásokra akarták mozgósítani a szavazókat.
Csak nehogy célt tévesztenének ezek az intézkedések. Nehogy az ellenfelek gátlástalan elgáncsolása és a temérdek félsikertörténet miatt a romániai magyar választók olyan elégedettekké váljanak az RMDSZ-szel, hogy már semmire se akarják majd ösztökélni képviselőit.

Borzasztóan szomorúak lennénk, ha bevált volna a bankárpárt óhaja, az a bizonyos ÚJRA MSZP jelszó. Túlzás veszélye nélkül állíthatjuk, hogy akkor felhagyhatnánk minden reménnyel. Az alagút végéből eltűnt volna a kiszabadulást ígérő pisla fény, megismétlődtek volna a két évvel ezelőtti rémálmok, amelyek főszereplői magyarul beszélő politikusok voltak, akik arról biztosították a világot, hogy nem fogják túlszeretni a nemzetet, pláne a határon túli magyarokat, és minden erejükkel elnyomják azokat a határon túli magyar szervezeteket, amelyek nem hajlandóak velük egy húron pendülni.
Nagyon örvendünk a FIDESZ győzelmének. Kárpótolva érezzük magunkat a mérhetetlen csalódásért, amelyet a magyarországi választók többsége okozott két évvel ezelőtt. Az akkori MSZP-győzelmet úgy éltük meg, hogy nemzettársaink ellenünk is szavaztak, amikor a polgári kormányt leváltották. Orbán Viktornak kétségkívül azért is kellett mennie, mert szeret minket, mert egyetemet létesített, mert odahaza nem akart turistaként fogadni bennünket – és sorolhatnánk hosszasan a támadási felületeket, amelyeket a polgári kormány irántunk tanúsított bánásmódjából képeztek ki aljas módon az akkor ellenzéki „szocialisták”, eljutva a 23 millió román vendégmunkás nevezetű nevetséges, de hatásos jómadárijesztőig.
Lelkesedésünk azonban nem lehet felhőtlen. A keserves két év alatt rádöbbenhettünk, hogy milyen gyorsan lerombolható minden, ami lassan és nehezen felépült. Tollvonásba került az érmindszenti Ady-emlékhely létrehozásának elgáncsolása és az arra kiutalt magyar kincstári pénzösszeg átutalása egy olyan alapítványnak, amelynek nyilvánosan kifejtett célja román diákok támogatása azzal a feltétellel, hogy Erdélyben telepedjenek le. A magyar adófizető így közvetlenül hozzájárul az erdélyi etnikai arányok gyorsított megváltoztatásához a magyar népelem kárára – egyébként nem először a történelem folyamán. Medgyessy- és Draskovics-csomagok nyirbálják a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem költségvetését, a Partium Keresztény Egyetem is tengődik. Cinikusan „kiharcolják”, hogy egy gyermek után is járjon oktatási segély, és több gyermek után sem folyósítják.
A kedvező folyamatok újraindítása éppolyan hosszas és nehéz lesz, mint elkezdésük volt a múlt század végén. Sőt, ez a választási győzelem még nem is képezheti az újrakezdés első lépését, csupán feltétel az elinduláshoz. Talán még annyi sem, hanem mindössze a romboló sátáni erők lendületének megfékezése, nagy mellényük lehámozása.
Ha pedig elkezdődik a java, a változás inkább csak Magyarországon lesz érzékelhető. Akik minket nem hajlandóak szeretni, de az érdekeinket hamisan képviselő vezetőnket kampányolással is képesek túlszeretni, azok még elmozdíthatatlanul a kormányrúdba kapaszkodnak. Hogy meddig, azt senki sem tudja megjövendölni. De bármilyen közel volna a lényegi változás, az elorzott pénzeket nem lehet eredeti nemes céljukra visszaforgatni, a befagyasztott folyamatokat nem lehet egyik napról a másikra újraéleszteni.
Egyelőre mindössze annyi a biztos nyereségünk, hogy az Európai Parlament 24 tagú magyar delegációjában kisebbségben vannak azok, akik a szomszédok, a kontinens, a földkerekség, a naprendszer, a világmindenség érzékenységét többre tartják nemzetük szomorúbb sorsú tagjainak bajainál.

Alaposan kivitatkoztuk magunkat a kolozsvári polgármester-választásról, összehordtunk hetet-havat a saját jelölt szavazatgyarapító előnyeiről, a kormánypárti nagyágyú melletti korteskedés ellentmondásosságáról, a marosvásárhelyi mentőangyal egyedüli üdvözítő voltáról, és természetesen a jelenlegi polgármester nacionalizmusáról meg mindenről, de most kis időre hagyjuk abba a részleges igazságok osztogatását, és ismerjük el, hogy az RMDSZ Kolozs megyei szervezete helyesen döntött, készüljünk fel arra, hogy a választás napján Ioan Rus nevére ütjük a pecsétet.
Nem azért, mert ő jobb lenne hozzánk. Belügyminiszterkedésének számtalan mozzanata bizonyítja, hogy benne is rejtőzködik egy adag Funar. Ha nem kettő… Hiába próbálkozott szívhez szólóan meggyőzni magyarbarátságáról az örök hatalompárti publicista, mondván, hogy évfolyamtársa volt Rusnak, aki kommunista diákszövetségi vezérként néha magyar diákoknak is adott üdülőjegyet. Egy ilyen személyleírásból csak annyit remélhetünk, hogy polgármesterként néha magyaroknak is fog adományozni kedvezményes trolibuszjegyeket. (Zárójelben jegyezzük meg, hogy ilyen vérszegény érvek pláne nem hatnak meg senkit, ha felsorolásukat magyartalan sutaságok tarkítják, például olyan, hogy a szerző megalázta magát. Talán azt akarta írni, hogy megalázkodott.)
És még csak azért sem érdemes Rusra szavazni, mert nagyvállalkozóként és kormányzati összeköttetései felhasználásával kimozdítja Kolozsvárt a gazdasági tévelygésből. Az kétségtelen, hogy sokkal nagyvonalúbb üzleti élet veszi kezdetét, mint a stoplámpa- és zászlótermelés napfényes korszakában, de abból nekünk csak a morzsa jut. Ahogy a kis Funar épülő szállodájában esetleg portásnak alkalmaznak magyar embert, ha megbízható, úgy a Rus-konszernben sem leszünk társtulajdonosok. Hát még társnemzetiségek!
Ha mindebben tévednék, örömmel fogok bocsánatot kérni, de pillanatnyilag ne a kolozsvári fényes jövő reményében szavazzunk Rusra. Hanem azért, hogy szerezzünk érvényt a polgári demokrácia egyik nagy előnyének, annak, hogy a népakarat megakadályozhatja a politikusok égig nyurgulását. Az idősebbek emlékeznek, mit nem adtunk volna, ha Ceauºescut ki lehetett volna füstölni a hatalomból, amikor minden normális ember már úgy unta, mint a mindennapi sorban állást a betevőért. Azt sem bántuk volna, ha a következő sem jobb egy -escunál (lásd Iliescut), csak a scorniceºti-i géniusz savanyú képét ne lássuk már. A fiatalabbak pedig napjainkban érzékelhetik, hogy milyen hátrányos, ha valaki belebüdösödik bársonyszékébe. Évek óta ugyanazok a provinciális furfangok, ostoba faviccek keserítik meg a kolozsváriak életét. Ki ne vágyna a változatosságra? Ilyen megfontolásból mindegy, hogy ki a következő, csak jöjjön már valaki más. Aztán meglátjuk, mit hoz.
Végül hadd dicsérjük meg a megyei szervezet vezetőségét azért is, hogy visszaléptette saját polgármesterjelöltjét. Bár kényszerhelyzetben hozta meg a döntést, mégis gratulálunk, hogy nem teszi oda megint grimaszkodni a kolozsvári magyarságot. A dobbantásból esélytelen jelöltnek szurkolni olyan, mint azt a maratoni futót biztatni, akiről mindenki tudja, hogy csak a kiírt táv 20 százalékáig vergődhet el. A legjobb esetben.
Mivel nemsokára nyakig benne leszünk a következő kampányban, talán remélhetjük, hogy a kolozsvári szervezet példáját felkarolják mások is, és nem fognak államelnök-jelöltet állítani, aki a hosszútévfutás 5 százalékánál légszomjasan összecsuklik, és lihegve áradozni kezd kis lépésének kimagasló sikeréről.

Gyimesközéplokon 10 magyar tanácsosjelölt indul a kormánypárt (SZDP) listáján.
A hír nyomán a következő események valószínűsíthetők:
1. Valamelyik etnikai szervezet (más, mint az RMDSZ) parlamenti képviselője törvénytervezetet nyújt be, amelynek lényege, hogy politikai pártok csak akkor létesíthetnek nemzetiségi alapszervezeteket, ha 41 megyéből és a fővárosból 1-1 millió tagot toboroznak. Az SZDP tiltakozik, hogy nincs is annyi megye, de kifogását a szakbizottságban elutasítják, mondván, hogy csináljon magának újabb megyét, járuljon hozzá az ország további gyarapításához, vagy szervezze meg az ország közigazgatási újrafelosztását.
Amikor a tagtoborzással mindenki elképedésére az SZDP-aktivisták megbirkóznak, a választási főbizottság közli a hivatalos űrlapot, amely természetesen nem egyezik az SZDP 42 millió aláírást tartalmazó listáival. (Ebben benne van az MSZP 23 millió romániai vendégmunkása is.)
A listák visszautasítása után az SZDP – az MSZP és az SZDSZ közvetítésével – nemzetközi intézmények támogatását kéri a romániai jogállamiság helyreállítása érdekében. Minden ígéretet megszereznek, de a záros határidőn belül semmi sem történik. A dialektikus materializmus törvényszerűségeit alkalmazva, miszerint a belső és a külső tényezők közül mindig a belsők az elsődlegesek, az SZDP a Legfelsőbb Törvényszékhez fordul panaszával, de a Német Demokrata Fórum óvását figyelembe véve, az is elutasítja a kormánypárti fellebbezést.
Végül az RMDSZ siet szövetségese segítségére, átvállalva magyar jelöltjeit a maga listáira, mondván, hogy úgy is az SZDP politikájának valóra váltásáért szállhatnak síkra.
2. Nem történik semmi, mert annak a bizonyos etnikai szervezetnek (természetesen másnak, mit az RMDSZ-nek) egyáltalán nem fáj, ha magyar jelöltek román pártot képviselnek. Annak egyetlen célja van: a Magyar Polgári Szövetség ne juthasson levegőhöz.

Ösztönösen érezzük, hogy a francia–német megbékélési modell nem talál a mi helyzetünkre. Magyar csizma nem tiporta Bukarestet, miként német hadsereg Párizst, hogy aztán önsanyargatásból Elzászban végérvényesen lemondjanak bármely német autonómiagondolatról. Ellenkezőleg, Budapest „felszabadításában” szorgoskodott kétszer is a román hadsereg.
De ne bonyolódjunk történelmi vitákba, inkább azt vizsgáljuk meg, kik javasolják számunkra követendő példaként a német önfeladást. Na ki is az első, aki valamikor, engedelmünkkel, utolsó volt a listán? Hát persze, Ion Iliescu, a nagy autonómia-szakértő, aki szerint kisebbségi önkormányzat a világon sehol sincs, és ha van, akkor sem jó. Vele akkor lesz érdemes vitába szállni, ha Románia az Európai Unió tagjaként kirobbantja a háborút a nemzeti önrendelkezésért, miként azt megtette a KGST-ben is, amikor az összes többi tagállam beadta a derekát a nagytérségi szakosodás tervének, a magyar Orion gyár már át is költöztette a rádiórészleget Bulgáriába, de a román kommunisták a póréhagyma-termesztés jogáról sem mondtak le. (Mellesleg: nagyon helyesen tették!) Ha a globalizált Európában újra rájön a függetlenkedés, Románia etnikai jellegű területi autonómiáért fog küzdeni, és majd joggal csodálkozik, hogy mások azt hajtogatják, hogy sehol a világon…
Iliescu nincs egyedül a román politikai intelligenciában, aki isteníti a francia–német modellt. 1990 elején megkeresett egy fiatal román jobboldali politikusjelölt, hogy vezessem el őt Bukarestben az RMDSZ székházához. Szeretne protokollmentes, emberközeli kapcsolatba kerülni a romániai magyarság vezetőivel. A fordulat idején végezte az egyetemet, elmondása szerint a román és a magyar nép évszázados viszálykodásának megszüntetésében látta pályafutásának egyik célját. Kifejtette véleményét a francia–német megbékélés üdvözítő voltáról, amely a mi esetünkben is súrlódásmentes együttélést biztosítana. A jó megjelenésű, magas, megnyerő modorú Serban Suruval később a maratoni Egyetem téri tüntetésen is jó párszor összefutottam, ilyenkor mindig előhozakodott kedvenc modelljével. Felvetette, hogy a romániai magyar sajtóban miért nem kapjuk fel a témát egy részletesebb interjú keretében. Akkoriban az RMDSZ a dél-tiroli együttélési modell iránt érdeklődött behatóbban, világért sem vállaltam volna az eszmei-szervezeti egységbontás ódiumát, néhány év múlva pedig Serban Suru felkötötte a megújult Vasgárda egyes számú átlós nadrágszíját, úgyhogy a téma esett.
Most megint terítékre került, mégpedig Medgyessy Péter magyar miniszterelnök pendítette meg Aradon a szoboravatáskor. Ez önmagában nem volna nagy baj; ha a szocialista magyar kormány a Vasgárda útmutatásainak szellemében akar cselekedni, lelke rajta. Még attól sem esnénk nagyon kétségbe, ha emiatt nem csökkenne méretarányosan a Magyar Szocialista Párt népszerűsége. Nem mintha nem fájna, de már megszoktuk. (Május 1-jén például a baloldali magyar kormány feje bebizonyította, hogy 1-ig sem tud számolni, ha az egész országot magával vinné a Közös Piacba, de a fél országot otthon hagyná, a közvélemény-kutatók mégsem jelezték már másnap hívei számának közelítését a nullához.) Számunkra a baj ott kezdődik, hogy újabban az RMDSZ vakon követi a jelenlegi magyar kormányzat ideológiai (?), politikai, szövetségesi, kegyosztogatási stb. irányvonalát. Nagyon nem szeretnénk megérni, hogy érdekvédelminek nevezett szervezetünk egy vasgárdista vezér elgondolásának alapján állítaná szembe a francia–német modellt jogos autonómiatörekvéseinkkel.

Most kapkodhatja igazán az ember a fejét, amikor a sok egymásnak ellentmondó hír röpköd a médiákban. Reggelizéskor a Magyar Polgári Szövetség viszi a bejegyzéshez szükséges aláírásokat a bíróságra, a tízórai elköltésekor már arról igyekeznek biztosítani bennünket, hogy az RMDSZ-nek semmi köze az MPSZ bejegyzési folyamodványának elutasításához, amikor pedig „ezen a héten minden délben” harangszót hallgatjuk, részleteket tudhatunk meg arról, hogy Markó Béla RMDSZ-elnök mit kifogásolt az MPSZ-aláírások begyűjtésében. Hogy van ez? Előbb nem gáncsoskodott, aztán mégis? Az uzsonna idején jön a hideg zuhany, hogy tessékelik kifelé az RMDSZ-ből azokat, akik részt vettek az aláírásgyűjtésben. Nem csoda, ha a vacsorához némi undorral ülünk le: vajon mivel akarnak még beetetni?
Jó, tudjuk, mert hozzászoktattak, hogy a romániai jogbiztonságban egyetlen dolog biztos: a bizonytalanság. A helyhatósági választások előtt néhány héttel dől el, hogy milyen pártok, szervezetek állíthatnak jelölteket, milyen eséllyel indulhatnak függetlenek stb. Vagy itt van a választási évben felébredő miniszterelnök, aki főállásvesztéssel sújtaná a pártjukat elhagyó képviselőket, miután az ő pártját éveken át duzzasztották a karrierpolitikusok. Mivel a jelek szerint a következő négy évben is ő osztogatja a politikai, gazdasági, társadalmi pozíciókat és vele együtt a pénzeket, érthetetlen ez a röghöz kötés. Tán attól tart, hogy pártja túlsúlyos lesz? Vagy szövetségese kérte meg, hogy a Magyar Polgári Szövetségbe átigazoló tagjaival könnyűszerrel elbánhasson?
Lassan, de biztosan belefásultunk a mesterkedések hátterének találgatásába, az embereket kezdi hidegen hagyni a kérdés, hogy mit miért csinálnak. Csak annyit szeretnének, hogy akik túlkavarják a politikai közéletet, tűnjenek el a süllyesztőben. Ennek egyik eszköze a négyévenkénti választás. A romániai magyarok ezért akarják végre megtudni, hogy lesz-e választás az idén, vagy most is csak a szavazatainkat akarják begyűjteni a szent és sérthetetlen egység mögött rejtőzködő ködös célok jegyében. Amíg ezt nem tudjuk, a választótestület csak várakozó álláspontra helyezkedhet. A tántoríthatatlan RMDSZ-hívek tanácstalanul állnak a páratlan jelenség előtt: vajon „pártunk” vezetőinek sikerül-e „jobb belátásra” bírni a „szakadárokat”, avagy magukra maradnak (99.98 százaléknyian – a fizetett közvélemény-kutatások szerint). Vannak, akik a megbomlott egység veszélyének eltúlozása miatt azt fontolgatják, hogy el sem fáradnak a választókörzetbe, mert szavazatuk elvész. Akik eltökélten az MPSZ jelöltjeire szeretnének szavazni, egy dologban biztosak: RMDSZ-jelöltre semmi pénzért sem fognak áthangolódni.
Az RMDSZ vezetői nem látnák be, hogy az MPSZ akadályozása lényegében önsanyargatás? Hihetetlen. Jól képzett politológusi tanácsadó testület veszi őket körül, akik ebben a helyzetben egyetlen épeszű javaslatot tehetnek: az RMDSZ ne akadályozza, hanem ellenkezőleg, akár titkos csatornák felhasználásával támogassa az MPSZ bejegyzését a bíróságon, mert ha nem, akkor a magyarság tekintélyes mennyiségű szavazatot elveszít a helyhatósági választáskor. Hogy mennyit, azt pontosan még nem tudhatjuk.
A parlamenti választás vesztesége azonban máris hajszálpontosan megmondható: az MPSZ nélkül belebotlanak a küszöbbe.

Népszabadságos, Népszavás és a „Néphírlapos” ki- és továbbképző tanfolyamokon edzett kolléga nekünk esett a múlt heti lapszámunk láttán, amelyben, mi tagadás, a szovátai események alapos tükrözése miatt kissé túltengett az autonómia. A kolléga azt kérdezte: a téma túlpörgetésével koszovói állapotokat akarunk előidézni?
Ezt úgy értette, hogy amint elolvassák lapunkat, olvasóink előveszik a surgyé alól fegyvereiket (amelyekről 1990 elején még ijedősebb RMDSZ-aktivisták is suttogtak, tápszert szolgáltatva a Vatrának), és az albánokhoz, baszkokhoz, írekhez, palesztinokhoz stb. hasonlóan megkezdik a nemzeti felszabadító harcot.
A rémkép tökéletesen megegyezik a nevezett sajtótermékek testvérlapjának, a Scânteia utódlapjának a hangvételével. Az is minduntalan azzal ijesztgeti olvasóit, hogy romániai magyar „radikálisok” nyüzsgése óhatatlanul elvezet olyan etnikai összecsapásokhoz, amilyeneket napjainkban Koszovóból közvetít a házimozi. Azért különösképpen elkeserítő a hasonlóság a két ország baloldali sajtója között, mert míg az egyik intelligensen összekacsint az olvasóival, jelezve, hogy szó sincs veszélyről, csupán azért verik félre a harangot, hogy az erdélyi magyarság húzza meg magát (még jobban), addig magyarországi társaik komolyan hiszik a koszovói veszély kiterjedésének lehetőségét.
Honnan ez a nagyfokú eltájolódás? Pedig olyan nyilvánvaló, hogy ahol magyar kisebbség létezik, ott nem a Koszovó-szindróma, hanem a Vajdaság-szindróma lappang. Az utóbbinak a tüneteit mostanában újfent vegytisztán megfigyelhetjük. Koszovóban elpáholják a szerbeket, mire azok nem mernek visszaütni az albánoknak, mert azok kemény legények, hanem keresnek egy mamlasz partnert a verekedéshez, és jól kitöltik rajta a mérgüket. Beverik az újvidéki magyar színház ablakait, betörnek néhány magyar fejet, amire a válasz mindössze annyi, hogy Kovács László magyar külügyminiszter telefonon elbeszélget szerb kollégájával a két ország baráti, együttműködési, jószomszédi, hagyományos, történelmi stb. kapcsolatát egyáltalán nem befolyásoló helyzetről.
A puliszka nem robban – mondogattuk egykor négyszemközt, teljes jobb- és baloldali egyetértésben, a többségi lakosságra célozva, amelynek nemzeti eledele az említett finomság. Nos, eljött az ideje annak beismerésére, hogy az ízletes, fehér vagy barna, magyar lisztből sütött kenyér sokkal bombabiztosabb. Nem robbant, amikor a tanácsköztársaságoskodás miatt az antikommunisták szétszedték az országot, és akkor sem, amikor az antikapitalisták újból megtanították kicsinek lenni. A kivételeket a veterán favágó is megszámlálhatja néhány megmaradt ujján: Magyarország ’56-ban mutatta meg a világnak, hogy Góliát is megfenyíthető, Marosvásárhely magyarsága pedig 1990-ben szállt szembe a félkatonai pogrommal. De egyébként néma csend.
Persze mindezért nem a nép okolható. A népek között csak a fajelméletekben van különbség. A nemzetsorsért a vezetők a felelősek. A zsidóknak például jó vezetőik vannak: azonnal riadóztatják a világot, ha valahol egy nemzettársuknak meggörbül a haja szála. A magyarság vezetői ezzel szemben koccintgatnak és telefonálgatnak. Ha pedig a szerencse úgy hozza, hogy rátermett emberek kerülnek a nemzet élére, akkor rövid négy év múlva 19 ezer forintos nyugdíjpótléknak nevezett júdáspénzért meneszti őket a tömeg. Vagy elnézi, hogy úgynevezett érdekvédelmi szervezetünkből kisemmizzék. Ez az igazi nemzetbetegség, amelynek mély gyökerei vannak, és amelynek következtében másfél százada békésen eltűri a magyar az áldozat szerepét.
Miért történne ez másként éppen most, amikor a világ nagyhatalmai terroristának bélyegzik és tankkal tiporják el azt, aki akár csak egy parittyával vissza mer lőni az elnyomó hatalomra? Aki ilyen szentszövetségi körülmények között lázadásra serkentené népét, nemzetöngyilkosságot követne el. Az autonómiaértekezlet dokumentumaiban nem is találna senki egyetlen szó bátorítást sem erőszakos cselekményekre, kizárólag törvényes, parlamenti eszközökről szólnak az autonómiastatútumok vagy az Erdélyben hasznosítható nemzetközi tapasztalatok. Érdemes lenne alaposabban belenézni dokumentumszámunkba. Néhányan megspórolhatnák a hüledezést.

Kolozsváron hetek óta folyik a találgatás, hogy vajon sikerül-e leváltani a szélsőségesen magyarellenes polgármestert. A jelek szerint nem. Éspedig azért nem, mert a többségi lakosság még mindig azt hiszi, hogy Funar a magyarok számára a lehető leggonoszabb városatya. Ez ennek a városnak a tragédiája. Vagy szerencséje – ez akkor válik el a gyakorlatban, ha majd egyszer egy látszólag kevésbé szélsőséges magyarellenes jelöltnek sikerül felülkerekednie.
Aki ezt nem hiszi, gondoljon bele: mi lenne, ha most Ioan Rus, a jelenlegi belügyminiszter ülne Funar helyében? (Bevallom, a kérdést a keserűség mondatja ki velem, mivel annak idején nyíltan kampányoltam neki Funar ellenében.)
Aki tehát szeretné megszabadítani Kolozsvárt Funártól, annak meg kellene győznie a többségbe került választókat arról, hogy a megmaradt magyarság számára sokkal rosszabb polgármestert is lehetne találni. Könnyen beláttatható, hogy ha szegény Funar kétszer születne meg, és második életében is egyvégtében polgármester lenne, akkor sem okozhatna annyi kárt nekünk, mint az az „ellenfele”, aki látszólag barátsággal (protokollal) fordul felénk, de kissé lassúbb vízként mossa ki a partot lábunk alól.
Vegyünk néhány példát. A jelenlegi polgármester úgy igyekszik zaklatni a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemet, hogy megtiltja az intézmény nevének kifüggesztését az épület homlokzatára. Ebből a világ azt látja, hogy a Sapientiát etnikai alapon üldözik, tehát segítségre szorul. Egy mérsékelten szélsőséges polgármester saját kezűleg festené meg a magyar intézménytáblát, de közben alattomosan elintézné, hogy valakik csapolják meg az erdélyi magyar magánegyetem pénzügyi forrásait. Ha ennél is furfangosabb észjárása lenne, azt is kijárná, hogy az elsinkófált pénzt fordítsák az erdélyi magyar televízió létrehozására.
Vagy itt van az autonómia. Funar, ugye, hűbelebalázs módjára letartóztatná az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács vezetőségét. Ioan Rus, az óvatosabb duhaj csak a plakátragasztókat és az aláírásgyűjtőket idézteti a rendőrségre. Mindkettő azt éri el, hogy az autonómia ügye az európai fórumok elé azzal a megjegyzéssel jut el, hogy pláne szükséges a támogatása, mert a zaklatásból még sohasem származott békesség. Ezzel szemben egy kevésbé szélsőséges polgármester úgy intézné el az erdélyi magyar autonomisták dolgát, hogy Jászberényben fórumot rendeztetne a szovátai nemzetközi autonómiaértekezlettel egyidejűleg, a szocialista „szakértőkkel” „felvállaltatná” az autonómia ügyét, ezt az akciót az RMDSZ elnökének jelenlétével hitelesíttetné, aki soron kívül újfent kinyilatkozná, hogy éppen most semmit sem lehet megvalósítani stb., stb. Ez a rafinált polgármester azt érné el, hogy a világ megnyugodna: semmi baj Erdélyben, az autonómiát maga az anyaországi kormány és az erdélyi magyarság demokratikusnak, legitimnek, mindennek elismert szervezete vette a kezébe, tehát a „forrófejűeket”, „radikálisokat” le kell csillapítani, el kell némítani. És az autonómia ügye újabb halasztást szenvedne, míg nem maradna alanya.
Funar több mint egy évtizede szeretné rávenni a magyarokat, hogy tanuljanak meg kicsik lenni. Neki nem sikerül. Sokkal okosabb meggyőző munkát folytat ilyen tekintetben egy másik párt, amelyik azt a jelszót is zászlajára tűzte, hogy az erdélyi magyarokat nem szabad túlszeretni.
Minek feszegessük e cikk kereteit, mondjuk ki röviden: ha a kolozsvári románok Funárnál magyarellenesebb polgármestert szeretnének, a jelenlegi magyar kormánypártok berkeiben keresnének jelöltet maguknak. Ha ismertebb személyeket – mondjuk Kovács Lászlót, Medgyessy Pétert, Kuncze Gábort – megnyerhetnének ügyüknek, még azt is elérhetnék, hogy néhány kolozsvári magyar polgár, szemében a belehintett propagandaporral és a megilletődöttség könnyeivel, gyanútlanul az új fiúra adná szavazatát.

Tőkés László állásfoglalásával kapcsolatban (lásd a 4. oldalon A sajtószabadság... című cikket) egy kis RMDSZ-aktivista azt mondta a minap, hogy a püspök úr fizikai és lelki fájdalmat érez mások sikere láttán.
Nagyon haragudhatnak Tőkésre a pártaktivisták, ha ilyen szellemeskedésekre ragadtatják magukat. A múltkor ennek az úrnak vagy elvtársnak egy szintén vidéki vagy vidékies barátja például nem bírta kiejteni a nevét, azt mondta helyette, hogy „a műsorszerkesztő által említett személy...”
Ha jól körülnézünk a prérin, szinte mindenkinek akad valami osztanivalója Tőkés Lászlóval. Van, aki azért nem szereti, mert túlságosan radikális, mások viszont azt vetik a szemére, hogy egyáltalán nem radikális, mert ha olyan beállítottságú lenne, akkor közvetlenül a ’89-es fordulat után mindenkit kiseper a magyarság szervezetének vezetőségéből, aki nem odavaló. Egy valóban radikális politikus már ilyen, az nem várja meg, amíg fölébe kerekednek azok az ügyeskedők, akik vészhelyzetben ugyancsak lapítottak.
A Tőkéssel perlekedők más szempont szerint is csoportosíthatók. Van, aki eleresztett gyeplővel eregeti kiro-hanásait, és van, aki még gondolatban sem képes szitokszavakat kiejteni róla. Az utóbbi réteg annyira szenve-dett a szocialista diktatúra utolsó napjaiban, hónapjaiban, fényéves éveiben, hogy képtelen volna akár egyetlen kemény szót társítani annak az embernek a nevéhez, aki a pártaktivisták és a szekusok alagútjának végén az első fénysugarat jelentette. Akik nem így éreznek, azok bizonyára sokkal jobban érezték magukat 1989 előtt. Nem fuldokoltak a primitív személy kultuszának levegőtlenségében, szégyentelenül bólogattak az erdélyi magyarság felszámolására tett utolsó hatósági intézkedésekre, ezért bejárásuk lehetett a pártbüfékbe, egyszóval elemükben voltak.
Hát csak gyalázzák tovább bátran Tőkést, legalább tudjuk, kik azok, akik éppen ilyen lelkesen és sikeresen tevékenykednének a Romániai Magyar Nemzetiségű Román Dolgozók Tanácsában, Ceauşescu elvtársuk bölcs vezetése alatt, ha nem lőtték volna le elvtársai.
No de visszatérve az eredeti gondolatra. Ha igaz az, hogy az RMDSZ-vezetőség sikerei fizikai és lelki fájdal-mat okoznak Tőkés Lászlónak, akkor világos, hogy pusztán emberbaráti szeretetből puskázták el a Bolyai Egyetem ügyét, és találták ki a Petőfi–Schillert, úgyszintén a püspök kíméléséből alkották meg a protokollumpo-litikát, benne a Szabadság-szobor körüli monumentumparkkal és egyéb gyalázattal. Az egyházi javak visszaszerzésében 14 év alatt szintén azért értek el olyan szerény eredményeket, hogy Tőkés László fájdalomküszöbét meg se közelítsék. Egyik csodálatos vívmánynak tekintik az erdőtörvényt és benne a közbirtokossági tulajdon rendezését, azt, amelyért Vasile Lupu kezdte el a harcot, de az eddigi alkalmazás láttán mit mondhatnánk. Mint a földműves a kolhozosítás hajnalán: Miénk a föld! Csak a termést kell beadni. A székely erdőtulajdonosok is kint vannak az összes vizekből. Övék az erdő, csak a fát nem lehet megmenteni az állami vállalattól és a többi tolvajtól.
Ezek a sikerek valóban fájnak. Nemcsak Tőkés Lászlónak. És nem amiatt, amire a pártaktivisták szeretnék irányítani a gondolatainkat. Ekkora sikerek láttán mindenkitől távol áll az irigység.

Ó, miért nem rendelt az élet nekünk is egy Bélát?
Ebbéli bánatunkban nem vagyunk egyedül, a többségi nemzet ama kisebbik, tehát értelmesebbik része 1990 elejének heves bukaresti tüntetésein arról sóhajtozott ütemesen, hogy a Gondviselés miért nem adott Romániának is egy Havelt. Ez akkor következett be, amikor az emberek rájöttek, hogy Iliescu kiknek az embere.
De térjünk vissza a mi szomorúságunkra. Ha lenne egy karakán Bélánk, akkor az bizony nem bratyizna oly-anokkal, akik az anyagi támogatást kitüntetésekkel próbálják pótolni.
Valaki közbevethetné (felkészített propagandisták fel is vetették már), hogy egy vendégnek nem illik dupla kávét kérni, ha a házigazdának csak szimplára futja. Ebben a földhözragadt párhuzamban az a hiba, hogy a házigazdának mindenre, még nélkülözhető luxusra, például utántöltős Grippenekre, meg állam által bérelt és lízingelt magánvillákra is telik. Az a kis kávé igazán nem oszt és nem szoroz. Továbbá a vendéglátónak nevezett mindenkori kormányt alkotmányos előírás kötelezi, hogy ne fukarkodjon éppen az életmentő átutalásokkal, tehát a dupla kávé alaptörvényesen kijár.
Ó, ha nekünk egy olyan Bélánk lenne, az bizony azt mondta volna, hogy kell az ördögnek egy újabb tévé, inkább folyósítsák tovább a Sapientia Egyetem járandóságát. És azt is mondaná, hogy vizsgálják már meg ala-posan a kettős állampolgárságot, és félóra múlva adjanak pozitív választ. (Hogyhogy kevés annyi idő? Csak nem lassú észjárásúak azok a jól túlfizetett köztisztviselők?)
És hosszasan sorolhatnánk a mi eszményi Bélánkhoz fűzött reményeinket, míg valaki közbevethetné, hogy mit akarunk, hiszen már van egy... Van, persze hogy van. De mi Bugár Bélára gondolunk.

Helyesírásra érzékeny olvasóink többször felszisszenhettek előző lapszámunk láttán. A jó néhány hiba olvasószerkesztőért, korrektorért kiált. Az egy szerkesztői főre eső sajtóhibák tekintetében egyelőre meg sem próbáljuk felvenni a versenyt az előző csapattal, ígérni azonban megígérjük, hogy mindent megteszünk. Elvégre választási kampányban vagyunk, nem mi lennénk az egyetlen szolgáltatók a be nem tartható ígéretek piacán.
Egy akadémiailag hibás szóért azonban nem kell vállalnunk a felelősséget. Szocialustákra tettünk célzást előző lapszámunkban, és ez nem volt mellégépelés következménye. Hosszas megfigyelésünk eredményét próbáltuk jelezni, hogy a szocialistákra a lustaság a jellemző, amikor számukra nehéz diót szolgáltat a történelem. Hogy divatosra koptatott kifejezéssel éljünk: ilyen kihívás volt a Bolyai Egyetem. (Néha eltöprengünk, hogy miért veszett ki teljesen a politikai köznyelvből az erőpróba. De hát ahol nincs erő, ott próbáról sem beszélhetünk.) Ugye a Bolyai-ügyben is sietve pótcselekvésbe menekültek a szocialusták, kitalálták maguknak a Petőfi–Schillert, majd az önálló karokat.
Mielőtt felkeltenénk valaki vitakedvét, hogy ugyan már, ezeket a reprodukcióra képtelen öszvérgondolatokat nem is szocialisták találták ki, hanem tisztességes RMDSZ-politikusok, akik se nem jobbosok, se nem balosok, hanem ernyősök, nos, mielőtt ennek az elméleti kérdésnek a boncolgatásába mélyednénk, tisztázzuk a követ-kezőket: valóban ők óvnak bennünket a magyarországi politikai helyzet erdélyi leképzése ellen, de csak sza-vaikban. A valóságban elsőkként gratuláltak a magyarországi szocialustáknak, miután azok újból megkaparintották a hatalmat. Tudták, miért. Meg is jegyezték a mi szocialustáink, milyen jó, hogy az új kormányban is-merőseik vannak. Ezek az „ismerősök” a négy évvel korábbi balszerencsés ciklusban sem akartak 15 millió magyar érdekvédelmezői lenni, még lélekben sem. Az „ismerősöknek” sem kellett Bolyai Egyetem, sőt tőlük jöttek az első és legsúlyosabb ellenjelzések. Szépen összeillenek: a magyarországi szocialistáknak a mi autonómiánk sem kell, mert azért nekik is dolgozni kellene, ehelyett olyan pótcselekvésbe menekülnek, mint a EU-parlamenti közös lista és a többi közjogi kabaré.
Az olvasó elnézését kérve, egy néhai román szocialusta hasonló taktikai húzására emlékeztetnénk. Amikor Ceauşescu kissé nyomasztónak érezte a gazdasági helyzet romlását, bedobta a köztudatba, hogy ezután Románia államformája a proletár diktatúra helyett legyen szocialista demokrácia. A nép bárgyúbbik fele a hosszú sorállásokban ezen elrágódott egy darabig, ahelyett hogy előbbre hozta volna az 1989-es decemberi eseményeket.
Tizennégy éves kudarctörténelmünk bizonyítja, hogy ha valamit el lehetett szabotálni, akkor a mi szocialustáink késedelem nélkül működésbe léptek, míg a kezdeményezés, az ösztökélés, a tettre késztetés jobbára a jobboldalra hárult és hárul napjainkban is, mindaddig, amíg teljesen kiebrudalják a radikálisnak pecsételt követelőzőket az RMDSZ-ből, majd elláttatják a bajukat a román belüggyel. A következő fejlődési szakaszban erre sem lesz szükség, mert előbb-utóbb csak felépül az RMDSZ autonóm börtöne. Arra a szocialusták sem restek.