Nits Árpád

Nem is sejti a kolozsvári polgármester, hogy milyen veszedelem leselkedik rá. Miközben vasárnap Aradon a Szabadság-szobor ellen heccelte megmaradt híveit, többek között beolvasztással fenyegetőzve, amennyiben nem szállítják azt Magyarországra, és azon törte a fejét, hogy főhadiszállására, Kolozsvárra visszatérve hogyan fogja megsokszorozni kitűzött zászlóinak számát – ha ez még lehetséges –, szóval eközben elfelejtett fekete szalagot kötni az országosan elrendelt gyásznapon a lobogórudak végére.
Ha arra gondolunk, hogy Spanyolországban egy rendőr se szó, se beszéd, agyonlőtt egy baszkot, mert az nem helyezett gyásszalagot boltja kirakatába, komolyan aggódunk: mi lesz, ha egy idegesebb közeg túlbuzgósága miatt polgármester nélkül marad a város a választásokig? Addig nincs sok hátra, de akkor is...
Meg aztán más is eszünkbe jutott. Ha egyeseknek megtiltanák, hogy „éppen most” az autonómiával foglalkozzanak, mondván, hogy ezzel szavazatokat szereznek a (még) szélsőségesebb román nacionalistáknak, akkor miért nem kérik meg Adrian Năstase miniszterelnököt, hogy a választások előtt ne hergelje ún. politikai ellenfe-leit a szoborállítás újbóli ígérgetésével?
Nem is merünk arra gondolni, hogy a szobor látványával vagy legalább talapzatra emelésének távlatával apró piros pontokat lehet szerezni az európai betagolódás folyamatában, és mi, ugye, mindent megteszünk, ha arra megkér a kormánypárt.

Eckstein-Kovács Péter kolozsvári szenátor neves társadalomkutatók, politológusok, közéleti személyiségek részvételével tanácskozást szervezett az autonómiáról. Az elképzelés szerint szembesültek volna a vélemények és ellenvélemények, találkoztak volna azok, akik akarják és azok, akik szintén akarják az autonómiát, de másként, máskor és csakis az RMDSZ ernyője alatt. Objektív és szubjektív okok (lebetegedés, miegymás) miatt azonban hamarosan nyomasztó túlsúlyba kerültek azok az érvek, amelyek szerint az erdélyi magyarság önigazgatása tiszta utópia, pláne most, választások előtt, az autonómia-statútumok pedig halvaszületett, megvalósíthatatlan fércmunkák stb., stb. Ettől működésbe lépett szelektív hallásunk, és úgy döntöttünk, hogy nem untatjuk az olvasót a beszámolóval. Az idestova tizennégy éve megjátszott visszafogósdiból, vágyaink szegre akasztásából elegünk van. Akárcsak a semmitmondó választási ígéretekkel, tele a padlás a figyelmeztetéssel, hogy ne ringassuk az erdélyi magyarságot túl merész álmokba.
A rendezvényen is megmutatkozott jelenség mellett azonban nem mehetünk el szó nélkül. Amit korábban szinte kizárólag politikusoktól hallottunk, azt most tudományos köntösbe csomagolva kaptuk meg. Társadalomdoktoroktól azt várná az ember, hogy gyógyítsanak, és ne azt hajtogassák, hogy miért alkalmazhatatlan az a gyógymód, amelytől Európa számos nemzeti kisebbsége sikeresen felépült. Társadalomkutatóknak nem nézhető el, ha olyan ellentmondásokba keverednek, mint amilyen az autonómia feszegetésének optimális időpontja. Választások előtt nem lehet, mondják egyes politikusok, de korában azt mondták, hogy választások után sem lehet. Kutatók is ezt mondják? Ha sem ekkor, sem akkor, akkor mikor?
Tudományosnak tekintett elemzés keretében vetődött fel, hogy a különböző autonómiaformák világszerte valamilyen katarzis nyomán jöttek létre. Háború után, békekötés előtt, polgárháború alatt, polgárbékekötés idején... Ilyen helyzet most nincs – állapították meg lakonikusan, anélkül, hogy belegondoltak volna abba, hogy vajon az Európai Unió kiterjesztése nem tekinthető-e katarzisos állapotnak. Továbbá tudományosan rámutattak, hogy az autonómia harcosai ne nagyon hivatkozzanak történelmi háttérre, mert az erdélyi autonómiát éppen az Osztrák–Magyar Monarchia számolta fel. Valóban? A kiegyezés után Erdélyben gombamód elszaporodtak a román bankok, amely az etnikai alapú gazdasági autonómia legbiztosabb jele, és a bankjegyeken románul is olvasható volt azok névértéke – erre azonban az előadók és a moderátorok nem akartak emlékezni és emlékeztetni.
Az etnikai jellegű autonómiát se nagyon emlegessük – intettek tudományosan –, mert az nagyon egybecseng a nemzetállami ideológiával, és így óhatatlanul nacionalistákká válunk. A dél-tiroliak, a finnországi svédek is nacionalistákká váltak? Óvakodjunk tőlük, mint a leprásoktól? Ne gondoljunk inkább a többségi és a kisebbségi nacionalizmus között lényeges különbségre? (Az egyik elnyomó, a másik védekező.)
Ha politikusoktól halljuk, hogy valamely nehéz feladat megoldhatatlan, akkor arra gyanakodhatunk, hogy az emberek általában szeretnek a könnyebbik ellenállás ösvényén haladni. Ha a szerény parlamenti honoráriumot fel lehet csípni kevesebb erőfeszítésért, ki bolond strapálni magát. Aztán hogy a történelem a szocialustákat igazolja vagy sem, az a jövő és a választás kérdése. Társadalomkutatóknál azonban más a helyzet. A doktorság nem választott tisztség. Igényes kutatóknak vigyázniuk kellene szakmai reputációjukra. Annál is inkább, mert közülük néhányan az utóbbi évtizedben csúnyán ráfáztak bizonyos politikai érdekek kiszolgálására. Érvekkel, közvéleményfejtéssel bizonygatták például, hogy nincs szükség önálló Bolyai-egyetemre. Nekik is tulajdonítható, hogy most itt állunk, ahol a part szakad. A nehezen összehozott Sapientia magánegyetem költségvetését jelenleg egy olyan nemzetellenes budapesti kormány nyirbálja, amely inkább költi az adófizetők pénzét egy erdélyi politikai televízió létrehozására, mint a magyar nyelvű felsőoktatásra.
(Bár eltér az eredeti gondolatmenettől, nem állhatjuk meg, hogy el ne szomorodjunk helyzetünk fonákságán. A román állam által finanszírozott Bolyai-egyetem nagyobb biztonsággal szolgálná megmaradásunkat, mint a magyar állam oktatáspolitikája.)

Kolozsváron ülésezett az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Állandó Bizottsága. A megbeszélés utáni sajtótájékoztatón Szilágyi Zsolt elmondotta, hogy időszerű szervezési kérdéseken kívül tárgyaltak az autonómiatervezetek parlamenti benyújtásáról, a törvénytervezetek román fordításának véglegesítéséről, szakbizottságok létrehozásáról, román pártokhoz intézendő meghívásról a párbeszéd megindításához, az internetes honlap elkészítéséről. Tőkés László többek között arról beszélt, hogy a mindennapi ellenpropagandában, amikor összemosódik a politika és az autonómia, újabb nyilatkozatban szögezik le, hogy az EMNT nem vesz részt a választásokon, hanem erkölcsileg támogat minden olyan szervezetet, amely felvállalja az autonómiakezdeményezéseket. A pártegység helyett értékközpontú egység megteremtésére törekednek az autonómia körül. Miután Izsák Balázs ismertette az ezzel kapcsolatos elvi állásfoglalást, hangsúlyozva, hogy támogatásuk kiterjed mind az RMDSZ-, mind pedig az MPSZ-szervezetekre, de ismert anyagi okokból ez a támogatás nem lépheti túl az erkölcsi szintet, Szilágyi Zsolt hozzátette, hogy a román és a magyar kormánytól érkező támogatás elosztási rendszerét újra kellene gondolni, mert az RMDSZ már nem egyedüli szervezete az erdélyi magyarságnak, de Markó Béla elutasítja a párbeszédet. A helyhatósági választások után ez a helyzet megváltozhat.
Kérdésre válaszolva Szilágyi Zsolt elmondta, hogy autonómiaértekezletet terveznek, amelyet áprilisban valahol a Székelyföldön tartanak a téma hazai és nemzetközi szaktekintélyeinek részvételével, akiknek a személyéről még nem nyilatkozhat. A kezdeményezés kezdeti stádiumban van, a megkeresésekre még nem érkezhetett válasz.

Marosvásárhelyen a polgármester érdekes tervet ötölt ki a koldusok kizsuppolására: ad nekik fejenként 15 millió lejt, ha kötelezvényt írnak alá, miszerint ezután csak kurta látogatásokkal tisztelik meg a várost. Ha a világ koldusai ezt a páratlan „pradzsekt”-et megtudják, a fejpénz megpályázására nemzetközi fesztivált rendeznek Marosvásárhelyen – ennyit az ötlet ésszerűségéről.
A hír azonban eszünkbe juttatja, hogy az RMDSZ vezetősége újabb kurta látogatást tett Budapesten. Hogy mekkora a méretarányos alamizsna, azt nem tudjuk számszerűsíteni, de annyi bizonyos, hogy 30 százaléknyi pénzért lobbiznak a fiúk, gondterhelt ábrázattal esdekelve, hogy ne csökkentsék a magyar kormánytámogatást éppen most. (Itt olyan nincs, hogy ne legyen éppen most. Ennek magasabb foka a döntő év. Az éppen most ezúttal arra vonatkozik, hogy Románia választásokra készül, és az RMDSZ-nek vetélytársa akadt, tehát borzasztóan döntő évben vagyunk.)
Vajon az RMDSZ vezetői a 30 százalékos támogatásmegvonástól miért estek rögtön pánikba? Igaz, hogy az előző választási kampányban hozzászoktak a méregdrága dzsipek és limuzinok lobogós felvonultatásához, de reméljük, azok a kimondottan politikai személyszállító eszközök nem koptak el fizikailag és erkölcsileg négy év alatt. Tehát újabb kiadások miatt lehet égetően szükség minden fillérre. Talán buszokkal akarják szállítani a szavazás színhelyére azokat, akik maguktól nem vennék a fáradságot vagy a kocsikísérő aktivista rábeszélése nélkül nem tudnák, hova illik ütni a pecsétet. Ilyen téren eredményes MSZP-tapasztalat áll rendelkezésre. És ha a magyar kormány megfelelően átérzi az RMDSZ nehéz helyzetét, még egy-egy korsó sörre is kiutalhatna némi forintot. Meg aztán a sárga sálakat sem adják ingyen, ha a ronwerberes ötleteket is meg akarnák honosítani az erdélyi tájakon. Az igazi nagy húzás az lenne, ha a nyugdíjasoknak 19 ezer forintos kormányváltót tudnának adni. Az a legbiztosabb csali. Egy kis fejpénzért nemcsak a maguk hátralévő éveit, hanem unokáik jövőjét is képesek kockáztatni, ilyenek a mai öregek – ezt bizonyította a két évvel ezelőtti szomorú választási kampány. Egyszóval volna helye a pénznek éppen most, ebben a döntő évben, érthető tehát a szorgalmas lobbizás a kijelölt pénzügyminiszter drasztikus intézkedései ellen. Azok sújtsák csak a belhoni magyarokat, a külhoni nemzettársaktól – főleg azok legitim vezetőitől – ne sajnálják a pénzt.
Mindez érthető, ha nem is elfogadható.
Az viszont magyarázatra szorul, hogy ha a Magyar Polgári Szövetség a magyar állami milliókból egy huncut garast sem kap, még a MÁÉRT-ra sem küldenek neki néhány kedvezményes vonatjegyet, akkor mitől mégis olyan rettegett ellenfél, hogy hónapok óta vele ijesztgetik az erdélyi magyarság apraját-nagyját? Miért van az, hogy az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács kolozsvári alakuló gyűlésére érkező küldöttek útiköltségét nem térítették meg, mégis alig volt hiányzó, viszont az az RMDSZ-kongresszus, amely megfosztotta Tőkés Lászlót a tiszteletbeli elnöki tisztségtől, szavazatképtelen lett volna napidíj- és vendéglőjegy-osztogatás nélkül? A válasz egyszerű: egyik oldalon az érték, a másikon az érdek.

Világossá vált, hogy kik azok, akiket túlszeretnek Magyarország jelenlegi kormánypártjai. Amikor Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke Strasbourgban az Európa Tanács közgyűlésén szóvá tette a Székely Nemzeti Tanács tagjainak román hatósági zaklatását és politikai üldözését, többek között azt, hogy Adrian Nastase miniszterelnök és Mircea Geoana külügyminiszter kiutasítással fenyegette meg az autonómiatörekvések támogatóit, szóval amikor a Fidesz képviselője megtette azt, ami állítólagos érdekvédelmi szervezetünk, az RMDSZ EU-küldöttjének alapvető kötelessége lenne, akkor Eörsi Mátyás (SZDSZ) felszólalásában meghazudtolta képviselőtársát. Azt állította, hogy az SZNT provokálja a román hatóságokat. Jól „felvilágosította” Európát.
Bravó!
Tehetünk egy javaslatot? Eörsi Mátyás legközelebb szálljon síkra az Európa Tanácsban Ion Iliescu újraválaszthatósága érdekében, hogy az a következő négy (vagy öt) évben a román hatósági piramis legtetejéről folytathassa az autonómisták üldözését, ilyen irányú nemzetközi „szakértelmének” csillogtatását. Ebben már van tapasztalata a hírhedt SZDSZ-képviselőnek. A napokban a Tilos rádió szólásszabadságának ügyében is felemelte szavát Strasbourgban. Tehát még van mondanivaló a felaprítandó keresztekről, a fattyúelméletről, a keresztényirtásról, ezeknek a magasröptű gondolatoknak az SZDSZ éppúgy nagy nyilvánosságot akar biztosítani, mint annak a hazugságnak, hogy az autonómia idegen Európától.
Hogy is mondta Szekeres Imre MSZP-alelnök, amikor bemutatta pártja uniós parlamenti választásának listavezetőjét? Kovács László elvtárs. Igen, elvtársat mondott és utána még csak nem is pislogott, el sem pirult. Tehát komolyan gondolta, hogy a nagyobbik kormánypárt leendő EU-parlamenti tagjait elvtárs vezeti. Azokat, akik szerint nem szabad túlszeretni a határon túli magyarokat. Inkább azok elnyomóit szeretik túlságosan is túl, és védelmükbe veszik őket valahányszor elhangzik az a tény, hogy Romániában még koránt sincs modellértékűen megoldva a kisebbségi kérdés.
De akkor legyenek elvtársak saját magukkal, ne papoljanak nemzeti egyetértésről. Még minimumról sem.

Terpeszkedő város apadó magyarságának ama érdeklődőbb része könyvbemutatón azt hallotta, hogy a szerző mondanivalójáról a recenzensnek eszébe jutott a kettős állampolgárság, amire semmi szükség, sőt, bajnokait észhez kellene téríteni, mert ez a populista találmány kiürítené Erdélyt a magyaroktól. Nem mondta el, hogy a kiürülést hogyan lehet elképzelni, vagyis a magyar útlevélre kicsoda vagy miféle intézmény adna nekünk lakást, munkahelyet, beilleszkedési előleget (esetleg diákhitelt, megemelt kamattal). A recenzens azt sem mondta el, hogy a kettős állampolgár mennyivel könnyebben települhet majd át Magyarországra, mint az a sorstársa, aki előbb dobbant és csak azután intézi átiratkozását. (Jó, tudjuk amúgy is, hogy semmivel. Sőt, mindkettő egyformán nehezebben honosul meg Magyarországon, mint egy vietnami vagy kínai polgár, hogy közelebbi ázsiai példát ne is említsünk.)
Az RMDSZ-vezetőség propagandistái nem magyaráznak semmit, csak fújják a magukét. Úgy, mint évekkel ezelőtt, amikor a kettős állampolgárságról azt tartották, hogy nem jó, mert hol teljesítsenek katonai szolgálatot a sorköteles fiatalok. Meg sem próbálták megmagyarázni, hogy miként kézbesítheti a behívót a romániai román-magyar állampolgár romániai lakásán a magyar állam postása. El sem próbálták képzelni, mekkora badarságot eszeltek ki, csak fújták a magukét, hogy nekik nem kell kettős állampolgárság.
Nekik persze hogy nem kellett és nem kell, mert van. Nemcsak kettős, hanem többes. Kedvükre járják a világot. Az egyszerű embereknek azonban kellett volna, és az ellenacsarkodást látva, azt mondták, hogy választottjaik ugyan miért akarják megfosztani őket valami jótól. És emiatt jó páran nem mentek el szavazni. Most a készülő nyugat-európai vasfüggöny miatt még élesebben tevődik fel a kettős állampolgárság ügye, és ha az RMDSZ szócsövei megint ellene agitálnak, az nem nevezhető célravezető kampányolásnak.
A könyvbemutatón a státustörvény is szóba került, és elhangzott az agitprop-osztályon kidolgozott tézis, hogy most, na végre most ér valamit, mert megtisztult a naivságoktól. Ezt sem kellene hangosan mondogatni mostanában. A mezei tagok az egyre pártosabb sajtópropaganda ellenére jól tudják, hogy a Fidesz-kormány státustörvénye nem volt délibáb, sokan élvezték előnyeit, semmi szükség sem volt arra, hogy a szoclibek Bukaresttel együttműködve kilúgozzák. Az előző magyar kormányzat jótéteményire az emberek élénken emlékeznek, és aki a Fideszt Erdélyben gyalázza, az szavazókat veszít.
Meg aztán itt van napjaink legforróbb témája, az autonómia, a Székely Nemzeti Tanács, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács. A mozgalom legvérmesebb román ellenzői is csak a fenyegetésig mentek el, aztán az államfő kimondta, hogy nem tehet semmit, mert véleményszabadság van. Bár nem érti – tette hozzá –, milyen kisebbségi jogokért küzdenek azok, akiknek van parlamenti képviseletük. Elfelejtette, hogy Ceauşescu idején is volt parlamenti képviseletünk, és az magában semmit sem ért? Pedig mint ellenállónak, ismernie kellett volna a társadalmi rendszert. Ám legyen, mondjon, amit akar, tőlünk szavazatokat ebben az életben úgysem remélhet.
Az RMDSZ részéről sokkal fájdalmasabb állásfoglalások hangzanak el. A román parlamentben nem fogják megszavazni az SZNT autonómia-törvénytervezetét – mondják azok, akik máris számlálgatják gondolatban a megszerezhető mandátumokat. Vagyis nem támogatják a szövetség programjában 12 éve lefektetett stratégiai célt, de ősszel mégis szavazzunk rájuk? A kezdeményező testületekről hallani sem akarnak, nevüket ki sem ejtik. Jellemző volt a Duna tévében az interjú, amelyben a műsorvezető Tőkés László korábban elhangzott véleményéről faggatott egy RMDSZ-aktivistát. Az illető így kezdte válaszát: Az ön által megnevezett személy… Mások legalább kinyögik, hogy „popa Tokes”.
Vigyázni kellene ezekre a megnyilatkozásokra, nem kellene a rossz emlékeket – például a december 1-jei koccintásokat – felidézni és újabbakkal szaporítani. Igaz, hogy nehéz egyeztetni a bukaresti és a budapesti elvárásokat a választótestületi kívánságokkal, de akkor jobb messzire kikerülni a „kihívásokat”. A nagy testvér példáját követve, télen jókat lehet nyaralni Kubában vagy Thaiföldön.

Megütközve figyeli a közvélemény azt a háborút, amely az Illyés Közalapítvány mostani kuratóriuma és a Székelyudvarhely Alapítvány között robbant ki. A Markó-féle RMDSZ-vezetőséghez lélekben közel álló erdélyi magyarok felhördültek: hogyan lehetett ilyen szemérmetlenül ilyen sok forintot ellopni a szegény magyar adófizetők közpénzéből, míg a székelyudvarhelyi polgármester, Szász Jenő szavahihetőségét, az előző kormányzat idején tevékenykedő Illyés-kuratórium döntését meg nem kérdőjelező szintén erdélyi magyarok pedig azon zsörtölődnek, hogy a visszakövetelt forintmilliókat vajon milyen Mudura-féle vállalkozásnak akarják átutalni. (Lásd az érmindszenti Ady-zarándokhely esetét a Medgyessy-kormánnyal.)
Tegyük fel, hogy egy kívülálló ebben a kérdésben teljesen érzelemmentesen, kizárólag a tények ismeretében szeretne valamelyik oldal mellett állást foglalni. A közembert erről gyorsan lebeszélnénk, mert emberfeletti könyvelői képességekkel megáldott szakértő sem áshatja bele magát eléggé mélyen az alapítványi pénzosztogatások és -fosztogatások dzsungelébe. Temérdek pályázat (magyarul kérvény), bonyolult feltételrendszer, szekértáborok, ismeretségi és érdekköröcskék összekuszált hálózata sokszor tudatosan teszi lehetetlenné a tisztánlátást. Az érvek és ellenérvek összecsapásából pedig csak annyi látható, hogy egyik fél mindenáron el akarja áztatni a másikat, míg a másik fél természetesen mindenáron menekülni szeretne a szorongatásból.
Akinek van némi érzéke a politikai hamishangokhoz, annak a fülét megüti az ilyen megoldássugallat, hogy a Székelyudvarhely Alapítvány adja el a vitatott ingatlant és abból fizesse vissza a (már elszámolt) támogatást. Az Illyés Közalapítvány mostani kuratóriuma amikor ezt a javaslatot megfogalmazta, bizonyára nem tette fel a kérdést, hogy vajon milyen fizetőképes ingatlankeresletre lehet számítani. Vagy céltudatosan akar újabb csereháti árvaházat létesíttetni, ezúttal Erdély legmagyarabb városának központjában?
De van ennél sokkal egyszerűbb eszköz is annak eldöntésére, hogy melyik oldalon áll az igazság. Emlékezzünk az utóbbi tizennégy esztendő egyik legocsmányabb politikai-pénzügyi botránysorozatára, Szőcs Géza sorozatos besározására. Az egykori RMDSZ-főtitkár ugye akkorákat lopott egyesek szerint, hogy az összeget ki sem lehetett mondani, de a bizonyítékok megvannak, és alkalomadtán… Az alkalomadta sohasem jött el. Szőcs Géza nem került börtönbe, egyrészt azért, mert még nem épült fel az erdélyi magyar nemzeti közösség első autonóm intézménye, az RMDSZ-börtön, másrészt azért, mert azok a bizonyítékok nem léteztek.
Egyszer félhangosan megjegyeztem az RMDSZ szolgálatos feljelentésügyi könyvelőjének, hogy percnyi pontossággal meg tudom mondani, mikor fejeződik be az Ügyvezető Elnökség keretében megalakult Szőcs-kivizsgáló bizottság tevékenysége, természetesen eredményhirdetés nélkül. Az illetékes felháborodott, hogy ugyan már miért jósolok eredménytelenséget, de azért kíváncsi volt a dátumra. Megmondtam: a választási jelöltlista lezárásának pillanatában. A feljelentésügyi Keller-klón ettől még inkább felháborodott, de az akkori választások óta kerüli a találkozást, pedig nem várnám el, hogy igazolja telitalálatomat. Axiómát nem kell bizonyítani. A Szőcs Gézát bemocskoló botrányok csak ahhoz kellettek, hogy őt távol tartsák a választási kampánytól. Igaz, hogy a sárdobálás közben bőven fröccsent a mocsokból a kezdeményezőkre is, mert milyen a szavazó: azt mondta, hogy ha Szőcs Géza sokat lopott és nem gazdagodott meg, akkor mennyit lophattak azok, akik meggazdagodtak. Az ilyen önrajzolta szeplők miatt is évről évre apadt az RMDSZ szavazótábora, míg elérte a mai mélypontot. De sajnos aki kampányokban gondolkozik, az nem gondol a jövőjére. Az általa képviselt nemzetiségére sem.
No de térjünk vissza a Székelyudvarhely Alapítvány ügyére. Meddig lesz napirenden, meddig fogják zaklatni Szász Jenőt? Mindaddig, amíg a szomszédos és baráti szocialista állam szükségét érzi annak, hogy minden eszközzel az RMDSZ-t támogassa választási kampányában. Ha a szorongatással Szász Jenőt nem tudják meghátráltatni, akkor a helyhatósági választásokig fokozódó ütemben fogják rágalmazni, hogy minél több szavazót szédítsenek el mellőle. Aztán az eredménytől függetlenül hirtelen elnémul a zümmögő kórus. Más problémák kerülnek előtérbe, más témát dob a politika a közvélemény elé, hogy legyen amin rágódjon.
Ha maradt hozzá kedve.

Két alapigazságot igazolnak az elmúlt év politikai eseményei:
1. Magyarországnak kommunistákból a legalja jutott (Bayer Zsolt);
2. A baj nem jár egyedül. Úgy értve, hogy a magyar kommunisták közül éppen az a réteg festette át magát balközepesnek, amely miatt az egész párt rászolgált a legalja minősítésre. Így „emelkedett ki” az ál-szociáldemokrata politikus, a magát szegénységpártinak nevező miniszterelnök, a szavatoltan Kádár-szellemű egészségügyi káderes, az államra fejőgépet szerelő nagytőkés miniszter, a közvagyonvédelmi elméleten felnevelkedett magánbankár és -bróker, a proletár nemzetköziségről a globális szomszédérzékenység kielégítésre átképzett külügyminiszter stb., stb.
Nem csoda, hogy ebben a társaságban jobb érzésű emberek nem érezték jól magukat. Szűrös Mátyás ellenszavazataival tudatosan kidobatta magát az MSZP-ből, amikor az aljanépség a 23 millió román vendégmunkás jelszavával elindította offenzíváját a határon túli magyarok ellen. Pozsgay Imre, akinek volt bátorsága MSZMP-aktivistaként kimondani, hogy 1956-ban népfölkelés volt, nincs jelen az MSZP-s rendezvényeken, amelyeken álszenték a forradalomra emlékeznek. Még Thürmer Gyula, a megrögzött Kádár-csodáló is képtelen lenyelni egykori elvtársai mesterkedéseit az egészségügy elárulásában. Németh Miklós, a Kádár-rendszer utolsó miniszterelnöke sem volt képes elvállalni az MSZP miniszterelnök-jelöltségét 2001-ben, amikor Londonból hazatérve azt tapasztalta, hogy Magyarországon nincs kormányváltó hangulat.
Mivel erre a mozzanatra manapság kevesen emlékeznek és emlékeztetnek, hadd gondoljuk végig az akkori jelölés visszautasításának jelentőségét. Egy valóban jól képzett és az ország sorsáról felelősen gondolkozó gazdasági szakember, ha nem tartozik az elvtelen karrieristák közé, végiggondolja, mit kell tennie egy kampánystábnak a néphangulat megfordításáért. Már az első lépéstől megretten: a túllicitált ígéretektől, főleg azok teljesítésétől az önkormányzati választások kényszerében összeomolhat a gazdaság. Aztán megfigyelhette az előkészületeket: az Izraelből meghívott szakértőt, az import sárga sálakat, a gyűlöletbeszédeket, a leantiszemitázást, a lecigányozást, a politikai ellenfél és vele együtt az ország bemószerolását Bukarestben és más európai fővárosokban, meg Strasbourgban. Ilyen áron gerinces politikusnak nem kellett a miniszterelnöki szék. Inkább kivonult a politikai életből, helyét pedig betöltötte az, akinek semmi sem drága, ha az ország vagyonát és nemzetközi pozícióját kell kockáztatni.
A legaljának a holdudvarát is ugyanolyan masszából gyúrták: mindegy, hogy mi az ára, csak csorogjon a honorárium. A legfrissebb példa erre az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács megalakulása utáni nyilvános feljelentések sorozata. Miután a román Legfelsőbb Törvényszék a tények mérlegelése nyomán kénytelen volt alaptalannak minősíteni a funári vádakat, a Népszabadság Kövér László beszédéből kiragadott és megfejelt részleteket közölt annak bizonygatására, hogy igenis, Kolozsváron Románia alkotmányos rendje ellen uszítottak. Az esztendő utolsó napjaiban Kövér László ellen ugyanolyan forrásból feljelentés jelent meg a kolozsvári Szabadságban is, ajándéknak Funar télifája alá. Aztán a bukaresti magyar rádióadás jegyzetírója kutatott összefüggéseket a Magyar Nemzeti Tanács megalakulása, valamint Kövér László kolozsvári beszéde és az RMDSZ esetleges választási veresége között. Tehát ha a szerbiai magyarok sorsára jutunk, annak nem az RMDSZ-stáb hivalkodó életmódja és a nép nyomora közötti szakadék, nem az RMDSZ-ben folyó politikai tisztogatás, nem a Bolyai-egyetem Petőfi–Schiller-féle értéktelenpapírra való átváltása, nem a többi politikai kudarc lesz az oka, hanem egy-két bűnbak. Legalábbis a bértollnokok diverziója, véleménynek álcázott rémhírkampánya szerint.
A magyar politika legaljának mélyrepülését már kimutatják a közvélemény-kutatók. A kontraszelekció termékének áldatlan ügyködését látva, a választók undorral fordulnak el a politikától. A holdudvar haszonélvezői azonban még vígan repdesnek. Fenntartja őket a tehetetlenségi és a mecénási, alapítványi erő, valamint az érthetetlenül megnyúlt médiafogyasztói reakcióidő. De ami késik, nem múlik.

VIP-üdülés
Tavaly decemberben Medgyessy Péter magyar miniszterelnök titokban Kubában üdült. Nem azért, hogy a még létező szocializmust tanulmányozza, egy bankár-bróker kormány főjétől ez cinizmus is lenne, hanem mert azt mérlegelte, „hol süt a nap és lehet-e jó koktélt kapni”. Amikor holléte kitudódott, a politikai vihart azzal csendesítette, hogy ezután közzé teszik, ha két napnál hosszabb időre elutazik.
Ez az elhatározása is a változatlan gázár, a lakáshitel, a jóléti társadalomépítés, a többi választási ígéret, valamint annak a fogadkozásának a sorsára jutott, hogy megtanul magyarul. („El kell érnünk, hogy a jelenlegi helyzethez képest ne változzon a mostani szituáció” – idézet tőle.) A legfrissebb sajtóhírekre, hogy újfent Kubába készül, hivatalosan közölte: ezután nem mondja meg, hol tölti szabadidejét.
Felvetődik a kérdés: joga van-e egy kormányfőnek elbújni? Nyilvánvaló, hogy nem, mert a miniszterelnök, amíg hivatalában van, nem viselkedhet egyszerű átlagpolgárként. A miniszterelnökség olyan, mint a sportolók edzőtábora: megbízatásának idején a kapitány egy órácskára sem vonulhat félre, minden energiájával, minden idegszálával a döntő küzdelmekre kell hogy összpontosítson, csapatával együtt. Majd ha jön a (le)váltás, annyit napozhat és koktélozhat, amíg az ózonlyukat is nagybőgőnek látja és cukornád nő ki a füléből
Inkognitózni azért sem egészséges egy miniszterelnöknek, mert hogyan értesítsék az éppen esedékes kormányválságtünetekről, ha nem tudják a postacímét. Például kitudódhatnak a kabinet tagjainak kedvezményes kastélyépítési hitelei, vagy nemzetközi botrányt robbanthat ki egy hátsó szándékoktól terhelt kérdőív. Ha csak hűséges szóvivői testületének súgja meg ideiglenes postacímét (nem a miniszterelnökségit, hanem a még ideiglenesebbet), az már nem titok; ha valamit két hivatali alosztály tud, elkerülhetetlen a kiszivárogtatás.
Hosszasan sorolhatnánk az okokat, amelyek miatt egy miniszterelnök egy hetecskére sem rejtőzhet el, de tegyük fel a kérdést a konkrét példával kapcsolatban: joga van-e Medgyessy Péter miniszterelnöknek elbújni? Így már másként hangzik. Neki nemcsak joga, hanem kötelessége is lenne távoli, lehetőleg lakatlan szigeten bujkálni minél több ideig, mégpedig nem csak azért, mert sok a szégyellnivalója, különösképpen decemberben, a koccintások havában. Hanem azért is, mert amíg a távolban koktélozik a napsütésben, addig nem okoz kárt Magyarországnak és közvetve nekünk sem. Amíg lefoglalja magát, addig például nem jut eszébe már jóváhagyott beruházási alapokat Érmindszenttől elorozni és átutalni egyik plázaépítő barátjának.
Nemzetközi tapasztalat is felhalmozódott arról, hogy alkalmatlan miniszterelnökök távolléte a kormányrúdtól kifejezetten üdvös az ország számára. Olaszországban egy időben egymást érték a kormánybukások, a kilincset egymás kezéből elragadó miniszterelnököknek nem volt idejük 100 napos és egyéb helyhatóság-választási kampányprogramok lebonyolítására. És az volt Olaszország legsikeresebb gazdasági fellendülésének korszaka. Nem volt, aki akadályozza a vállalkozókat.
Senki se irigyelje hát Medgyessytől a titkos kubai napozást, sőt akik tehetik, akiktől az újabb adókkal, kamatokkal, áremelésekkel nem vont el minden nélkülözhető fillért, fizessenek neki egy-egy koktélt.

Közvélemény-kutatóink bizonyára javában töltögetik a kérdőíveket, amelyekkel bebizonyítják, hogy a romániai magyarság 99,89 százalékának leghőbb kívánsága egy olyan erdélyi magyar tévé, amelynek hangvilláját Medgyessy, kasszakulcsát pedig Markó tartja a kezében, avagy fordítva, de ez teljesen mindegy. A tudományos szocialista kutatásokkal egyben azt is szemléltetni igyekeznek, hogy mindazok, akik kétségbe vonják az RMDSZ kampánytévéjének szükségességét, az erdélyi magyarságnak mindössze 0,01 teszik ki (a 0,10 százalékot fenntartják a nem válaszol, nem tudja kategóriáknak).
Vannak, akik szociologizáló felmérések nélkül is pontosan tudják, hogy kiknek kell ez az újabb balliberális találmány. Újabb, mert korábban születtek már olyan ötletek, hogy a magyarországi kereskedelmi tévéadókat át kellene sugározni a határon túliaknak, hadd butuljanak ők is, ne csak az anyaországi szavazók. Erről a tervről aztán letettek, mert szerencsétlenségünkre megnyerték a választást, és a kereskedelmi adók pártszimpátiáját gátlástalanul átvihették a közszolgálati tévékbe és egyre inkább rákényszerítik a Dunára is.
De térjünk vissza az alapkérdéshez: kiknek kell az EMTV? Nyilvánvalóan elsősorban azoknak, akiket Markó Béla olyan értelmiségieknek nevezett, akik kiállnak az „autonómia eme intézménye” mellett. (Legyünk felkészülve, hogy ezután minden RMDSZ-kezdeményezés „ama autonómiaépítés” jegyében fog megszületni vagy legalább vajúdni.) Ahogy ezeknek a „magas szintű” tanácskozásoknak a részvevőit ismerjük, azok a bizonyos értelmiségiek az EMTV vezérigazgatói, alapítványelnöki, főszerkesztői, főrovatvezetői, főmunkatársi, fősegédmunkatársi stb. tisztségeire pályáznak. Akad, aki Sztálint is kiszolgálta volna a képernyőn, ha annak idején a világ legfejlettebbnek kikiáltott társadalmai ismerték volna a képtovábbítási technikát, de ezen ne akadjunk fenn. Nem a kor a fontos, hanem a kór, a beteges dörgölőzés a hatalom birtokosaihoz.
Ugyanakkor a Duna TV évtizedes kitartó munkával és nem jelentéktelen anyagi ráfordítással kiépítette erdélyi hálózatát, és ha tovább folyik a Magyarok Világszövetsége által életre hívott televízió elleni áskálódás, ezek a káderek légüres térbe kerülhetnek. Nekik is érdekük lehet támogatni egy menedékhelyet, amely sokkal biztonságosabb ideológiai alapokon nyugszik, mint az Éjjeli menedék...
Az erdélyi magyar „köztévében” érdekelt másik réteg a romániai magyarnak nevezett politikai kaszt, amely retteg a közelgő választásoktól, a várható térvesztéstől. És kész, ezzel a lista lezárult. Aki nem hiszi, kérdezze meg rokonaitól, barátaitól, szomszédaitól, ismerőseitől, hogy az időjárás-jelentést melyik tévéadón szeretné megtekinteni, a Dunán vagy az erdélyi magyaron. Ha a kapott válaszokból véletlenül nem kerekedne ki világos kép, tegyük fel azt a kérdést is magunknak, hogy vajon az erdélyi magyar tévében naponta hányszor kapnánk meg az évszázad kiemelkedő hírét, például azt, hogy a román vagy a magyar szocialista miniszterelnök találkozott az RMDSZ szövetségi elnökével, és a tudósító értékelése szerint a találkozó jelentősen hozzájárult a kétoldalú találkozók további fejlesztéséhez. Ezenkívül képzeljünk el még néhány állandó rovatot, mint amilyen a Nap-kelte mintájára készülő Nap-kelet, amelynek keretében a Népszabadság, a Magyar Hírlap, a Népszava által kitanított erdélyi ideológusok, politológusok, szociológusok tömnék a fejünket az egyedül üdvözítő RMDSZ-politikával, ha hagynánk.
A mezei magyar Erdélyben sokkal szerényebb kívánságot fogalmazna meg, ha valaki őszintén érdeklődne vágyairól. Régecske, amikor az RMDSZ vezetői még meghallgatták az általuk képviseltek véleményét, a kolozsvári kétágú templomban egy fórum részvevői elpanaszolták, hogy Horn Gyula kormánya megszüntette a Kossuth Rádió éjszakai műsorát. Markó Béla, akinek egyébként erről nem volt tudomása, megígérte, hogy közbenjár az erdélyi rádióhallgatók érdekében. Nem tudjuk, mit intézett, de azóta oda jutottunk, hogy a Kossuth adó Kolozsváron már nappal is alig hallható. A határtól néhány kilométerre, Máramarosszigetig sem sugároz el. Mi juthat a rádióhullámokból a csángóknak? A magyar rádió segítségével az elszakadt nemzetrészek ma is tarthatnák a kapcsolatot az anyaországgal, az anyanyelvvel anélkül, hogy lecövekelnének a tévékészülék elé.
Nem akarunk okulni abból, hogy a nemzet összetartozásáért felelősen cselekvő román politikusok a rádió feltalálása óta sikeresen törekednek arra, hogy a román főműsor foltok nélkül besugározza a Dnyesztertől a Tiszáig, sőt Budapestig terjedő térséget.

Lendvai Ildikó egy óvatlan pillanatban kitalálta, hogy a gyűlöletbeszéd elleni törvénnyel a határon túli magyarok érdekeit is szolgálja az MSZP, mert minél jobban védelmezik Magyarországon a kisebbségeket, annál szebb példát szolgáltatnak a szomszédoknak.
Kitalálmánya enyhén szólva fülsértően cseng egy olyan párt aktivistájának a szájából, amelynek ideológiájában bőven akadnak ellentétes előjelű tézisek, mint például a határon túli magyarok túlszeretése vagy a 23 millió román vendégmunkás közé való besorolása, hogy csupán kettőt említsünk Marx–Engels–Lenin–Kádár elvtárs eszmei örökségéből.
De nem csak ez a bökkenőnk, amiért határozottan felkérjük, hogy a gyűlöletbeszéd-törvényről többé ne jussunk eszébe. A nagy zsivajjal készülő törvénynek azért se szánjanak határon túli mellékterméket, mert ilyesmiből nekünk semmi jó sem származik. A hasonló iskolában nevelkedett magyar miniszterelnök például a nyáron gyönyörű példát szolgáltatott récevadászatból, és annak számunkra az lett a következménye, hogy a szomszéd másnap betiltotta az aradi Szabadság-szobor helyreállítását.
Továbbá nagyon jól tudjuk, hogy a gyűlöletbeszéd elleni törvényt megalkotói úgy képzelik el, hogy azt kivételes esetben sem alkalmazhatják majd a magyarországi magyar kisebbség védelmében. Amikor például a parlamentben őrzött nemzeti ereklyét lemicisapkázzák, az a szólásszabadság demokratikus megnyilvánulása marad továbbra is. Orbán Viktort is büntetlenül lehet majd tovább lecigányozni, az sem számít valamely etnikai csoport elleni uszításnak. Ha valakit lemagyaroznak, az nem gyűlöletbeszéd. A gyűlöletbeszéd ott kezdődik, ha valakit lezsidóznak. Azt már a törvénytervezet elővitájában leszögezték szorgalmazói, hogy úgy kell megalkotni, hogy nehogy az antiszemitizmust elítélők ellen lehessen felhasználni. Kiagyalói szerint addig kell „finomítani”, amíg bárki szemrebbenés nélkül kijelentheti, hogy csak a zsidó fájdalom az igazi, és aki más etnikai csoport sérelmét ahhoz merészeli hasonlítani, az hitvány antiszemita, bilincsbe vele.
Egy ilyen törvénynek az lesz a következménye, hogy még harsányabb lesz a világon a zsidó panaszok visszhangja, amely már így is elnyomja minden más etnikum vagy nemzeti kisebbség sérelmét. A világ legvédettebb kisebbsége még védettebb lesz, a többi panasza pedig még kevésbé hallatszik majd el „Európáig”. És ebben rejlik Lendvai Ildikó nemzetideológiai találmányának álsága: ezeket az összefüggéseket az előző életében általa megcenzúrázott, letiltott könyvekből ismerheti. Nagyon jól tudja, hogy a képzelt antiszemitizmus felpörgetése közepette a C. V. Tudorok, a Funárok és társaik még vadabbul uszíthatnak az erdélyi magyarság ellen, és mégis megjátssza az érzékeny lelkületű magyar politikust, akinek még a gyűlöletről is a határon túli magyarság védelme jut eszébe.
Egy alkalommal kifejezte örömét, hogy a Duna Televízió nézői előtt is kifejtheti a gyűlölettörvénnyel kapcsolatos gondolatait. Csak rajta. Szólaltassanak meg minél több ilyen hamis hangot a Dunában, ha a nézőszám csökkenése a cél. Az autonómiatervezetekből a kenyérpolitikusok gúnyt űzhetnek, de a televíziókészülék fölötti személyi autonómiát egyénenként máris megvalósíthatjuk. A kezünkben a távirányító, és nem engedünk be akárkit a szobánkba.

Panaszözön árad egyik ultrarövidhullámú rádióból az utasszállító társaságokban uralkodó állapotok miatt. A vitavezető nem is próbálja palástolni meghökkenését, hogy mennyire gátlástalanul folyik a távolabbi országokból érkező vendégmunkások dézsmálása. A csúszópénz – amely a határon segít átcsúszni – újabban jóval meghaladja a vámosnak lepengetett „vámmentességi” jutalékot. A szállítási társaságok vérszemet kaptak. A sofőrök már attól sem riadnak vissza, hogy fellázítsák a busz mikroközösségét olyan idealisták ellen, akik netán sokallnák az extraprofit volumenét. Ezután szállítási vállalat menedzsere kapcsolódik a vitába, és mintha nem is hallotta volna az „előtte felszólalókat”, arról panaszkodik, hogy elképesztő méreteket öltött a korrupció. Távolsági fuvarengedélyek kibocsátásáért a hivatalnokok csillagászati összegeket várnak el, amelyekre nem adnak számlát. Ezeket a költségeket nem számolhatják el termelési ráfordításként, a különdíjakat svarcpénzből kell kigazdálkodniuk, ha nem akarnak csődbe jutni.
A szállítási vállalkozók áthárítják kiadásaikat az utasokra, tehát a sofőrök munkáltatói sugallatra tartják a markukat – derül ki a vallatásnál. Persze, mint az ilyen informális pénzforgalmi ügyleteknél lenni szokott, saját szakállra is dolgoznak. Miként azok is, akiknek a sofőrök leadják a sápot. Végső soron tehát az utasok soron kívül hizlalnak sofőröket, vámosokat, szállítási vállalkozókat, közhivatalnokokat stb.
A rádióstúdió vitavezetője azt kérdi a fuvarozótól, hogy ha ilyen általános a fuvarengedély körüli vámszedés, miért nem fognak össze a szállítási vállalkozók, miért nem tagadják meg a sarcfizetést, hiszen nem lehetne egyszerre minden fuvarozótól megtagadni a menetlevelet. Elakadna a kapitalizmus építése távoli országokban... A szállítási vállalkozó erre azt mondja: engedje meg a vitavezető, hogy mosolyogjon a naivságán, a tisztelt szerkesztőnek tudnia kellene, hogy akad néhány kivétel, olyan szállítási vállalkozó, aki minisztériumokban dolgozik, illetve ott van. Ezek a vállalkozók természetesen nem fizetnek saját maguknak csúszópénzt, mégis megkapják a fuvarengedélyeket. És megkapják az anyósaik, keresztapáik, unokasógoraik nevére bejegyzett társaságok is. Vagy úgy. Hát úgy kell nekünk, választópolgároknak, ha kétlaki politikusokra szavaztunk, akik „szabad” idejükben tárcájukhoz, parlamenti szakbizottságukhoz közel álló ágazatokban pénzforgatással foglalkoznak, „munkaidejükben” pedig olyan határozatokat és törvényeket csúsztatnak az aláírandó akták mappájába, amelyekben a maguk számára extraprofitot biztosítanak.
Hogyan is mondta Orbán Viktor a szomorú emlékű választási kampányban? Nagy szükség van bankárokra és nagytőkésekre a piacgazdaságban, de nem a kormányban. Ha oda bejutnak...
Bejutottak. Aztán hozták magukkal az ingatlanspekulánsokat, az ONT-sofőröket és a többi vámszedőt, kifejlesztették a kft-kormány típusát. A korlátlan felelőtlenségű társaságok kormányát.

Elképesztő (el)nyomás alatt fejtette ki elképzeléseit az autonómiáról Szilágyi Zsolt képviselő szerda este a fővárosi B-1 televízió stúdiójában. A román fővárosról van ezúttal szó. Szorongva figyelhettük, mi történne, ha csak pillanatra cserben hagyná lélekjelenléte, beszédkészsége, felkészültsége. Antonie Iorgovan, a nemzetállami alkotmány atyjaként ismert jogász-politikus nagy gyakorlatával és szakmai tekintélyével igyekezett zavarba hozni vitapartnerét, és mert ez nem sikerült, minduntalan megismétlődött a fenyegetés az alkotmányellenes bűncselekménnyel, a börtönnel, a bilinccsel, a politikai rendőrséggel.
Mindez várható volt. Egyetlen alkalommal hatott az újszerűség varázsával a vita, amikor az alkotmányatya elmondta, milyen forró helyzetekbe került a népszavazás előtt. Sok, nagyon sok településen megfordult, és szinte mindenütt nekiszegezték a kérdést, hogy miért engedik meg az új alkotmányban a magyaroknak nyelvük használatát a bíróságokon. És neki mennyi energiájába került annak ecsetelése, hogy ezt most meg kell tenni.
Iorgovan és párthívei csakis magukra vethetnek, ha népi ellenállásba ütköznek, amikor nyugati integrációs törekvéseik megtámasztására tessék-lássék engedményeket tesznek. A nép nem hibás azért, amiért ilyennek nevelték politikusai a 19. század közepétől, főleg az utóbbi 50 évben és különösképpen a sokoldalúan fejlett nemzeti-kapitalizmus építése során. És nevelik folyamatosan tovább napjainkban is. Bizonyság erre az autonómia-statútumok körül gerjesztett hisztéria. Mint a vitavezető megjegyezte, olyan képtelenségek is szárnyra kaptak, hogy mi lesz a Székelyföld területi autonómiájának megteremtése után, talán oda útlevéllel utazhat román ember? Ekkora ostobaság a „népben” nem születik magától, a nép egyszerű fiai annál értelmesebbek, és tudják, ha majd útlevél nélkül utazhatunk Dublinig, akkor a Gyimesekben senki nem állíthat fel határsorompót. Ha a „népben” mégis ilyen álkérdőjelek ágaskodnak, az csakis annak tudható be, hogy valakik a fejébe ültették a bogarat. Épp úgy, mint a Székely Nemzeti Tanács mögött létező fegyveres kommandót és a többi agyrémet, amelyeknek a terjesztésétől Iorgovan a tévévitán sem riadt vissza. És még ő volt megsértődve, amikor Funárral egy napon emlegették.
Miközben zajlott a vita, a tévéstúdió egyirányú panorámaablakán beszűrődött a bukaresti Győzelem út késő esti pezsgése. Szilágyi Zsoltnak oda kellett kilépnie a rászabadított oroszlán karmai közül. Aggódhattunk érte. Egyszer már bántalmazta a csőcselék a bányászjárások divatja idején. Valamelyik szekus felismerhette... Értesüléseink szerint most megúszta, a B-1 tévéstúdió bejáratánál nem várta a Iorgovan és társai által felheccelt tömeg.
A román nép megunta? Már nem vevő az uszításra? Talán nem is igaz az, hogy sokan kifogásolnák az anyanyelv használatát a bíróságokon?
Ha ez igaz volna, a nép sokkal inkább megérdemelné az európai integrációt, mint nemzetállamista politikusai.

Ragályosan terjed a történelmietlen találgatás divatja. Az ’56-os évforduló kapcsán Kende Péternek jutott eszébe, hogy játszadozzon a gondolattal: mi lett volna Magyarországból, ha akkor győz a forradalom?
Tűkön ülve vártuk a közírónak is nevezett történész fejtegetését. Vajon hova akar kilyukadni? Hiszen ő csak tudhatja a kézenfekvő választ, a kérdésfelvetés pusztán szónoki fogás lehet. Ha 1956-ban, kevéssel Ausztria szovjet megszállásának megszűnése után Magyarország kivívja függetlenségét, akkor ma ugyanott lenne, mint Ausztria. Esetleg fél lépéssel előbbre vagy hátrébb, ez azonban nem módosít a képleten. De nem, nem ezt a választ kaptuk a történész-közírótól. Hanem azt, hogy ugyanaz a cirkusz következett volna be, mint az 1989-es fordulat után, vagyis az évfordulós ünnepségeken egyesek fütyülgettek volna. Majd homályos célzást hallhattunk a 40-es évek elejéről, mert Kende szerint azokra vezethető vissza a magyar társadalom frusztráltsága. Az a hibás. Az a horthysta Horthy. Miatta nem tudnak kibékülni az egykori áldozatok, a leszármazottak és az ’56-os forradalom őszinte tisztelői az egykori hóhérokkal, a bankárokká, nagyvállalkozókká, ingatlan-spekulánsokká továbbképzett jogutódokkal és ezek jól megfizetett kiszolgálóival.

Miközben hanyatt-homlok rohangáltunk a szavazókörzetekbe, hogy ki ne maradjunk a világ legröhejesebb referendumából, a Deák Ferenc-évforduló kapcsán elhangzott egy felszólítás: a román–magyar megbékélést meg kell előznie a magyar–magyar kiegyezésnek.
Hát jó, egyezzünk ki. De ki egyezkedjen, és kivel?
Deák Ferenc idején is felvetődött a magyar–magyar kiegyezés szükségessége, hiszen sohasem volt úgy, hogy ne legyen némi nézetkülönbség. A magyar politikusok egy része a forradalom és szabadságharc emlékének meggyalázását látta a sógorokkal való megbékélésben, mások a legtájbasimulóbb labanchagyományok felújítását tartották célravezetőnek. Az Osztrák–Magyar Monarchia létrehozását a szögesen ellentétes felfogások közelítése nélkül elképzelni sem lehetett. Ám mi történt volna, ha a magyar–magyar kiegyezést olyanok kezdeményezik, akik az aradi vértanúk kivégzésének évfordulóján sörrel koccintgatnak?
Célzásunkkal arra emlékeztetünk, hogy 154 évvel ezelőtt a magyar történelem egyik legsötétebb napján az aradi várban osztrák törzstisztek diadalittasan sörözgettek. Azóta magyar ember sörrel nem koccint. 153 évvel később pezsgőzés is folyt a magyarság számára szomorú napok egyikén a Kempinszki Szállóban, ezért jobb emberek megfogadták, hogy többé pezsgővel sem koccintanak. Szeretnénk remélni, hogy nem következik be a teljes koccintás-bojkott, ám hatalommámoros politikusainktól erre nem kaphatunk garanciát. ők bármikor hajlandók bármivel és bárkivel koccintani, csak hogy megőrizzék politikai pozícióikat és gyarapíthassák vagyonukat. (Amelyet most már nemcsak testőrség, hanem alkotmány is véd a visszaállamosítástól – micsoda boldogság!)
A baj nem jár egyedül. A nyár óta jobb érzésű vadászok lelkiismereti válsággal küszködnek, ha eljön a tőkésréce idénye, ugyanis ennek az állatfajnak a tömeges hortobágyi lemészárlása előzte meg az újabb román győzelmet a magyar önérzet fölött, mikor is azt mondták, hogy a Szabadság-szobor esztétikailag sem felel meg egyesek kényes ízlésének és érzékenységének.
Az osztrák–magyar kiegyezés mai szóhasználattal élve Magyarország belső autonómiáját teremtette meg. A deáki gondolat az akkori viszonyok közötti maximumot célozta meg, érthető, ha körülötte megvalósult a magyar–magyar megegyezés. Napjainkban azonban hol vannak az autonómiaeszme elkötelezett hívei? Nos, valahol a pálya legszélén. Szűrüket évek óta kitették az RMDSZ pitvarába, mert szűk körben eldöntötték, hogy éppen rájuk nincs szüksége az erdélyi magyarságnak. (Azon sem csodálkoznánk, hogy a friss tapasztalattal felvértezve, Communitas és Illyés alapítványi pénzekből népszavazást szerveznének, amelyen a részvevők 55 százalékának 90 százalékos többsége követelné a kis lépések kompromisszumos politikájának folytatását.)
Ami a legfájdalmasabb: a felszólítás éppen az autonómia híveinek szólt. Mielőbb egyezzenek ki, vagy vállalják az örök bűnbak szerepét, mert minden félsikert és kudarcot az ő radikalizmusukra fognak kenni, mint eddig.
Miért nem hallgathatunk azok szavára, akik a mindenkori történelmi megbékéléseket, kiegyezéseket a nemzeti önérzet feladása nélkül próbálnák megvalósítani? Miért nézzük tétlenül, hogy éppen a jobb sorsra érdemes potenciális vezetőinket a szemünk láttára „bedarálják” az örök koccintók?
Mikor lesz végre egy választás, amikor nem csak szavazunk?