Nits Árpád

Kettőnél több, de négynél kevesebb értelmiségi javában rágja ceruzája végét, miközben újabb nyílt levelet ír azért, hogy vezetőinknek nevezett személyek nehogy eltántorodjanak az alkotmány megnépszavaztatásától, még azután sem, hogy a Székely Nemzeti Tanács hirdetésének több plakátragasztóját az alkotmányos rend megbontására irányuló cselekménynek nevezett ürüggyel molesztálták órákon át a román rendőrségen.
A nyílt levél megfogalmazói szerint egy ilyen apró interetnikai koccanásért igazán kár volna cserben hagyni Adrian Paunescu pártját, valamint szeplőt pöttyenteni az ország nemzetközi megítélésre kikent-kifent arculatára.
A levelezők bizonyára külön kitérnek arra, hogy a napokban Kolozsváron egy polgármester szintén értelmiségi levelezésbe kezdett annak érdekében, hogy az emberek ne szavazzanak az új alkotmányra, mert az Románia elmagyarosításához vezetne. Mivel az utóbbi 13 szerencsétlen évben tartósan beállt tendenciák közepette ilyesmi a Mindenhatónak sem sikerülne, nemhogy egy átmeneti alkotmánynak, a nagyromán nemzetféltő szerepét eljátszó polgármester levelének tartalmát pillanatig sem szabad komolyan venni. Viszont jól lehet vele fenyegetőzni: aki nem népszavaz, vagy az alkotmány ellen szavaz, az a román nacionalisták malmára hajtja a vizet. (Mellesleg: mutassanak már egy malomárkot ezen a környéken, amely nem román nacionalista kereplőt üzemeltet.)
Szóval van mit összehordaniuk értelmiségi nyíltlevelezőinknek, de mielőtt elkábulnánk tisztánlátásuktól, jusson eszünkbe, hogy három évvel ezelőtt milyen lélekszakadva tolakodtunk az urnákhoz azért, hogy Ion Iliescu elnököt minél több szavazattal emeljük olyan pozícióba, ahol könnyűszerrel lepöccintethet bármilyen magas szobrot. Akkor is attól féltettek bennünket, nehogy egy másik, valamivel nacionalistább román párt malmára hajtsuk a vizet. Mintha nekünk örökösen a kevésbé rosszat kellene választanunk az egyformán rossz lehetőségek közül.
Amennyi ravaszsággal törnek létünkre, az is elképzelhető, hogy Nagy-Románia Párt nincs is. Az csak spanyolfalnak használt alapszervezete a mindenkori román kormánypártnak, és mostani acsarkodása az állítólag európaibb alkotmány ellen csak arra való, hogy a romániai magyarságot a szavazóurnákhoz hajtsák.

Pergő nyelvű képviselőink úton-útfélen a kettős állampolgárság ellen háborognak, akárcsak hat évvel ezelőtt, amikor ez a megváltási ötlet felvetődött. Akkor azt mondták, hogy az állampolgári kettősségünktől tudathasadásunk keletkezik adózáskor, katonai szolgálatteljesítéskor stb. Most az a legfőbb ellenérvük, hogy ha magyar útlevél bizseregne a zsebünkben, azonnal áttelepülnénk. Talán már az alkotmány népszavazásakor sem maradna belőlünk hírmondónak. Helyesebben: szavazónak.
Hat évvel ezelőtt előbb beszéltek és azután gondolkoztak, most már nem is gondolkoznak, csak beszélnek. Sőt, hallásukat is kikapcsolták. Nem akarnak tudni arról, hogy a magyar állampolgárság tömeges megadása csak úgy lenne lehetséges, ha a kérvényezőknek nem kellene magyarországi lakhellyel és biztos egzisztenciával rendelkezniük. Így az azonnali áttelepülés kísérlete a következőképpen képzelhető el:
– Bocsánat, hogy magánjellegű kérdéssel háborgatom itt, a gyepű közelében. Ez már Magyarország?
– Mit óhajt!?
– Válaszának hangsúlyából arra következtetek, hogy kivételes szerencsém van, ön hatósági ember. Határon túli magyar állampolgárként szeretnék azonnal letelepedni.
– Óh, hát miért nem mindjárt így kezdte? Történetesen van egy szép üdülőházam. Az államtól vásároltam részletre, átmenetileg bérbe adtam az államnak, abból fizetem a részleteket, de ha tisztességtelenebb ajánlatot tetszik tenni, úgy kirúgom az államomat, hogy a lába sem éri az anyaszülőföldet.
– Ez itt így megy? Nekem mindegy, nem akarok beleszólni a politikába. Nos, nem tudok ajánlatot tenni. Még tisztességest sem. Ugyanis teljesen átlagos határon túli magyar vagyok.
– Ja? És otthon nem akad semmi felszámolni való vagyontárgy? Villa, dzsip, hétvégi vityilló?
– Ne tréfáljon velem, átlagember vagyok, nem élképviselő.
– No de odahaza csak lakott valahol. Legalább egy panellakásban. Annak az árából esetleg megvásárolhatná az üdülőszállóm kertjében lévő kutyaólat.
– Ez valóban megoldhatná a helyzetet, de ilyen áron magyar állampolgárság nélkül is áttelepülhetnék.
– Ha nem akar áldozatot hozni, próbáljon ebben a vízáteresztő betoncsőben helyet szorítani magának. Vagy várja meg, amíg Demszky megnyit egy luxusszállót a hontalan hajléktalanoknak. Bár nem valószínű, hogy éppen magukat akarná elkényeztetni, hiszen nincs is szavazójoguk.
– Vegyük úgy, hogy a lakhatásomat megoldottuk. Most kérek valami egzisztenciát. Nyugdíjat, napidíjat, életjáradékot, ilyesmit.
– Ördöge van, tudok egy megüresedett bróker állást. Ha megy így, egyenesen balra, lát egy olyan firmát, hogy K&H… De ebből a szórakozásból elég legyen, mert mindjárt megmutatom, milyen a megemelt bérszintű, balos magyar közhivatalnok modortalansága!
Most beleér a kezünk az ébresztőedénybe, és rádöbbenünk, hogy ez a szomorú jelenet is csak derűsebb álomban játszódhat le. „Még egy ilyen évtized, mint a kilencvenes évek”, és már a magyar útlevél sem segít az erdélyi magyarok sanyarú sorsán. Az átlagember a határig sem jut el, számára hiábavaló a vízummentesség, amivel évek óta henceg a kormánypárt csatlósa (RMDSZ), mert ugyan honnan vegye legalább kölcsön azokat a százeurósokat, amelyeket a határon mutogatni kell. Aki azt állítja, hogy a magyar útlevéllel a zsebünkben csak egyet gondolunk és átrepülünk, az elképzelni sem képes, hogyan lehet szárnyalni a romániai minibérből és -nyugdíjból.
Néha nem ártana legalább átmenetileg szerepet cserélni. Vagy legalább diplomata-útlevelet.

Mindkét magyarországi politikai oldalon súlyos kihagyásokat észlelhettünk a közelmúltban. A jobboldalon elmulasztották néhány hamis dokumentum megírását. Nem jutott eszükbe vagy szégyelltek ilyen eszközhöz nyúlni? Mindegy, magukra vessenek. A későn kelő, restelkedő koldusnak üres a tarisznyája. Bombaként robbant volna, ha a Magyar Nemzet a megfelelő időben közli Rotschild végrendeletét, amelyben már a múlt század elején felszólítja a magyarországi választókat, hogy majd ne pártolják az MSZP politikusait, mert a szemük sem fog jól állni.
Az élet bebizonyította, hogy valós kompromittáló dokumentumokkal csak ellentétes hatást lehet elérni, lásd D-209 személyleírását. Ilyen megfontolásból irogatták a baloldalon – pontosabban a bankárok és brókerek oldalán – a Teller-levelet meg az ügynökigazolványokat. Az alapötlet ügyes, de nem lehetett volna életszagúvá tenni azokat a papírokat? Nem volt elegendő 13 esztendő néhány hamisítvány tökéletes megkomponálására? Miért vittek be a Teller-levélbe tipikus Népszabadság-kliséket? És Kondor Katalint miért akarták német kémekre ráállítani, ha nem tud németül?
Szóval, elvtársak, vannak még hiányosságok a száznapos pünkösdi királyság négyéves határidő előtti teljesítésében.

Szél ellenében is, legyen az a Nemere vagy a Krivec – tehát fújdogáljon a Kárpátokon innen vagy túl –, fel lehet ismerni az RMDSZ csúcsvezetőségéhez közel álló romániai magyar politikusokat. Az ismertetőjelek között találjuk az anyagi helyzetet. Villa, dzsip, nyaraló, miegymás… Mivel a posztkommunista szocialista korszakban még hangsúlyosabban a lét határozza meg a tudatot, az állásfoglalások hangneme is ennek megfelelően alakul fenntartás nélküli egyetértéssé, amennyiben a hivatalos nézetre vonatkozik, és utálkozó elutasítássá, amennyiben Tőkés László valamely nyilatkozatát kell értékelni. Egy másik jellegzetesség az egyenlő közelségtartás a román, illetve a magyar szocialista hatalomhoz. Például december 1-jei koccintáskor. A hortobágyi vadászatról nem jelentek meg szemléltető eszközök, nem láthattuk a háttérstatisztákat, így nem állíthatunk semmi bizonyosat, viszont Iliescut budapesti kirándulására elkísérte Hajdú Győző is. Időközben visszafogadták volna? Semmi sem lehetetlen, a dörgölőzési ismertetőjel mégis fenntartásokkal alkalmazandó.
Nem is érdemes erőltetni, amikor van egy sokkal megbízhatóbb jellemvonás. Figyeljük meg a következő kijelentést: „Ne áltassuk a romániai magyarságot elérhetetlen célokkal”. Aki ezt kimondja, az az. Vagyis Markó-párti.
Ehhez a stratégiai visszafogáshoz különös elméletet fabrikáltak. Hangoztatói azt tartják, hogy a nagyravágyók, a „nagyotmondók” elérhetetlen vágyálmaikkal kétszeresen is kárt okoznak, mert elterelik a emberek figyelmét az elérhető célokról, majd az utópiák kútba ejtésével elkedvetlenítik a népet, amely aztán a nyakába veszi a világot. Ejsze a gyermekvállalási kedv is miattuk hanyatlik...
A különleges ismertetőjelnek immár évtizedes történelme van. Az első autonómiatörekvések megfékezésekor már javában lappangott, majd a Bolyai-egyetem újralétesítésének elszabotálásakor (emlékeztetőül: az SZDSZ segítségével) legmagasabb ügyvezetői szinteken hangzott el, hogy ne ringassák egyesek túl merész álomba a tagságot, mert szörnyű csalódásra fogunk ébredni. Honnan tudták? Onnan, hogy ők maguk húzták fel az ébresztőórát.
A későbbiekben az RMDSZ-programban szereplő tételek számonkérésére is az volt a válasz, hogy ez aztán már igazán tűrhetetlen nagyotmondás. Így vált a közvetlen vezetőségválasztás olyan utópiává, amely ürügyet szolgáltathatott a tiszteletbeli elnöki tisztség megszüntetésére.
Napjainkban megint felerősödött a kis lépések szocreál-politikusainak hangja, méghozzá a kettős állampolgárság ügyében. Óva intenek mindenkit, hogy ne ábrándozzanak, mert nincs nemzetközi jogi lehetősége annak, aminek alkalmazását Románia, Horvátország, Németország, Izrael stb., stb. garanciával vállalja.
A különleges ismertetőjel viselőinek mostani megnyilatkozása megzavarhatna, ha nem tudnánk, hogy a történelem mindig a szemünk láttára ismétli önmagát. A kettős állampolgárságról nemrégiben kedvezően nyilatkozott több olyan romániai magyar politikus, akinek hivatalos elkötelezettségét egyéb ismertetőjelek alapján biztosra vehetjük. Megoszlott volna az RMDSZ csúcsvezetősége körüli szekértábor? Ugyan! Csak az történik, ami három évvel ezelőtt a státustörvény melletti aláírásgyűjtéssel. Ahhoz kötötték a választási kampány szekerét, aztán a fogatot lóval – vagy inkább szamárral – együtt az útszélén hagyták, és visszaültek a dzsipekbe. Később azt sem tartották fontosnak megjegyezni Budapesten, hogy az RMDSZ-tagok nem abban a formában álltak ki a státustörvény mellett, ahogyan Kovács László és csapata kilúgozta.

Első rektorának, Tonk Sándornak a váratlan, korai halála új helyzet elé állította az alapítványi hátterű Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemet. Szeptember 4-én a történelmi magyar egyházak vezetőinek értekezlete döntött az egyházi alapítású egyetem további vezetéséről. Az intézményt működtető Sapientia Alapítvány elnökének kinevezték Kató Bélát, az Erdélyi Református Egyházkerület főjegyzőjét, püspökhelyettesét. Új tagot nem neveztek ki a kuratóriumba, így az kilenctagú maradt. Ezután a kuratórium egyhangú szavazattal Szilágyi Pál professzort választotta rektornak. Az egyházfők tudomásul vették a határozatot.
Másnap megtartotta első sajtóértekezletét az új rektor és az alapítvány új elnöke. A jelenlévők Tánczos Vilmos, az alapítvány alelnöke javaslatára egypercnyi néma felállással adóztak Tonk Sándor, az első erdélyi magyar magánegyetem rektora emlékének.
Az egyházfők előző napi értekezletén eldöntötték alapvető dokumentumok kidolgozását. Elemzik az EMTE eddigi tevékenységét, leszögezik az egyetem stratégiai céljait és Tőkés püspök javaslatára elemzik a pénzügyi helyzetet, az évi kétmilliárd forintos magyarországi támogatási keret növelésének szükségességét.
Kató Béla kiemelte annak jelentőségét, hogy Tonk Sándor helyébe két embert kellett állítani. Az első rektor két poszton állta a sarat az egyetemépítés legnehezebb időszakában. Az alapítvány új elnöke az egyetem pénzügyi forrásainak biztosításában látja legfőbb feladatát. Mint elmondta, meggyőződése szerint az amerikai magyarság azért vesztette el fiatal nemzedékét, mert szüntelenül hazavágyott, és közben nem teremtett magyar iskolát az óvodától az egyetemig. Erdélyi magyar élet sem létezhet felsőoktatás nélkül.
Szilágyi Pál, aki 1996–2000 között a Babeş–Bolyai Tudományegyetem rektorhelyettese, 2000-től pedig az EMTE szenátusa oktatási bizottságának elnöke volt, három pontba foglalta egyetemvezetési elképzelését: 1. az erdélyi hálózat bővítése, erősítése; 2. felsőoktatási képzés lehetősége szerény jövedelmű családok gyermekei számára; 3. keresztény szellemű nevelés mellett magyar szellemű nevelés.
Az egyetemalapító egyházak vezetőinek értekezletén is elhangzott az elvárás, hogy a korábbinál jobban érvényesüljön a keresztény szellemiség. A rektor a magyar jelleget is hangsúlyozta. Ha bizonyos körökben ettől felszisszennek, hogy miféle dolog ez a kirekesztősdi, elég rámutatni a multikulturális kötélhúzásra, az állami Babeş–Bolyai magyar tanszékeinek, karainak létrehozása elé tornyosított műakadályokra.

Decemberben még csak sejteni lehetett, de mostanra világossá vált, hogy Thürmer Gyula választási szlogenje kezd beigazolódni: Kádár idején jobb volt. Valóban, Kovács László, Medgyessy Péter és társaik egykori főnökének eszébe sem jutott volna meghívni Ceauşescut a román nemzeti ünnepen Budapestre. Vadászni még annyira sem, pláne természetvédelmi területre, vadászati tilalom idején és védett vadra. Így aztán azt sem tudhatjuk, mit tett volna Kádár, ha a történtek után, vagyis a Kempinski-beli koccintás és a magas szintű hortobágyi vadorzás után kap egy akkora pofont, amilyen az aradi Szabadság-szobor helyreállításának megtagadása.
Nem lehet tudni, hogy Kádár alaposan végiggondolta-e, mennyire szabad megalázkodni olyan szomszéd előtt, akinek nem adósa, sőt. Továbbá arra sincs adatunk, hogy ismerte-e a történelmi tapasztalatot a diplomáciai gyengeség babértalanságáról. Állítólag nem volt lángész, de ekkora baklövéseket nem követett el. Akár fentről, akár odalentről figyeli a mostani fejleményeket, szörnyülködve állapíthatja meg, milyen kétbalkezes tanítványokra pazarolta idejét.
Ha a továbbiakban fokozódik a választási alamizsna visszavonása kamatostól, valamint a szocialista érzékenységű magánbankárok, hamiskártyás tőzsdeügynökök és miniszterek ingatlanhalmozása, Thürmernek egyéb vonatkozásokban is igaza lesz.
Persze választási szlogenje kis módosításra szorul. Nem Kádár idején volt jobb, hanem az MSZP idején még rosszabb.

Következetesen Orbán–Torgyán-kormánynak nevezik Magyarország előző kabinetjét a Népszabadság ál- és üzemmérnökökből ideológusokká átképződött és Erdélyben is ügynökösködő egyes publicistái.
Bizonyára nem tudják, hogy a kormányokat kizárólag azok miniszterelnökeiről szokás elnevezni. De akkor a 2002-ben hatalomba ügyeskedett kormányt miért nem fémjelzik a Kovács–Kuncze valódi sziámi ikerpár nevével? Meglehet, azt akarják, hogy a kudarchalmaz majd egyedül a Medgyessy nevéhez tapadjon.
És még egy izgalmas kérdés: miért nem Orbán–Torgyán–Dávid-kormányt emlegetnek? Vajon ez is annak a jele, hogy az előző kormányszövetség egyik tagjával az MSZP-nek taktikai (értsd: tisztességtelen) tervei vannak?

Bolygóközi vizsgálóbizottság érkezett egy közép-európai országba, hogy megvizsgálja, mi okozhatja a Tejút háttérsugárzásának emelkedését.
A vendégek hosszas tartózkodásra berendezkedtek a globális felmelegedéstől kiszikkadó közép-európai tenger partján az évi esedékes árrobbanás miatt üresen kongó szállodában, és belemélyedtek a napi sajtó tanulmányozásába.
– Micsodaaaa? El kell adni a kórházakat azért, hogy legyen pénz a betegek gondozására? – kiáltott fel kisvártatva egyikük. – És akkor majd az utcán folyik a betegápolás?
– Ez semmi! Né, mit találtam én – mondta egy másik atomellenőr. – Azért nyílik egyre több magántemető, mert a hatalmas nyereséggel működő temetkezési vállalkozók nem tudják, mit kezdjenek a pénzükkel. Az újságok mégis tele vannak siránkozással, hogy fogy a népesség. Ezek a földi teremtmények miért nem úgy intézik, hogy élni legyen érdemesebb, mint meghalni?
Ezen még elmorfondíroztak egy darabig, aztán más furcsaságra bukkantak. A mezőgazdasági termelők az árvíz, a szárazság és az EU-csatlakozás miatt sorra mennek tönkre, miközben az élelmiszerek bel- és külkereskedői betegre keresik magukat.
A következő információktól erős késztetést kaptak, hogy azonnal lapozzák fel az értelmező szótárt, de semmi kétség, érzékük nem csalt, a bank- és biztosítási szektor valóban nem nevezhető létfontosságúnak, sőt akár parazitának tekinthető, mégis a pénzforgatók csípik le a legnagyobb részt a társadalmi haszonból, mert a politikusok rájuk bízzák részesedésük megállapítását. Mi több, ha a társadalmilag elfogadottnál sokkal mélyebben nyúlnak a kasszába, a lopott pénzből sztárügyvédeket alkalmazhatnak, akik azt tanácsolják nekik, hogy amíg csak lehet, ne térjenek haza külföldről.
Azt aztán végképp nem értették, hogyan kerülhetnek a parlamentbe bankárok és bankárokhoz közel álló egyének, miért szavaznak egyszerű, munkájukban megcsúfolt, kisemmizett emberek olyan állampolgártársaikra, akikről messziről bűzlik, hogy egyetlen ideológiájuk a pénz, a profit, az adóbevasalás.
Ezek után a Tejút háttérsugárzásának növekedését vizsgáló bizottság tagjai el sem mentek az atomerőműhöz. Interglobális e-mailen megírták feletteseiknek, hogy ilyen szellemileg elmaradott népességnek nem lenne szabad megengedni az atomenergia alkalmazását.

Kielemezték Orbán Viktor Tusnádon elhangzott szavait. No nem az egész beszédet, mert ahhoz nehéz felemelkedni, hanem csak azt a részletet, amelyben a jelenlegi exminiszterelnök azt találta mondani, hogy nehéz odáig süllyedni, ahova a mostani magyar diplomácia zuhant a vajdasági magyarok kettős állampolgárságra vonatkozó igényének elhárításával.
Előbb hadd fejezzük ki újra elképedésünket, hogy az axióma boncolgatása nemcsak a magyarországi balliberális sajtóban láthatott napvilágot, hanem Erdélyben is, olyan olvasóközönség lapjában, amely nemrégiben könnyekig meghatódva fogadta a nemzet miniszterelnökét Kolozsváron. Ez az olvasótábor hogyan tűri meg imádott politikusának nyilvános becsmérlését az általa fenntartott lapban? Óriási rejtély marad.
Az elemző elővette – vagy tálcán szolgálták neki kenyéradói – az Orbán-kormány idején elhangzott véleményeket a kettős állampolgárságról, és színlelt felháborodással bizonygatja, hogy bezzeg 1998–2002 között is elvetették a kettős állampolgárság gondolatát. Az idézetek között gyakran előfordul a megjegyzés, hogy a jelenlegi ellenzék szerint az akkori politikai helyzet nem volt alkalmas az állampolgársági kettősség bevezetésére, de az „elemző” nem firtatja, melyek voltak annak a fránya politikai helyzetnek az összetevői.
Jó, hogy eszünkbe juttatta.
Többek között volt egy nemzetellenes ellenzék, amely most kormányon van, és amely az Orbán-kormány minden egyes nemzetvédő intézkedésére televisította a világot nacionalizmussal, antiszemitizmussal és hasonló nyalánksággal, amelyért a világ és főleg a szomszédság úgy állt sorba, mint Ceauşescu idején a leendő 23 millió román vendégmunkás cukorért. Az Orbán-kormány diplomáciája még nem is reagálhatott a kettős állampolgárság ötletére, amikor a jelenleg másodállásban külügyminiszterként aktiváló szocialista pártvezér már megkezdte visszaverését, mondván, hogy a kettős állampolgár majd nem tudja, hol kell szavaznia, adóznia, sorkatonaságot viselnie stb. Mozgott a szája, miközben elhallgatta azt az „apróságot”, hogy a szavazólisták, az adónyilvántartások lakóhelyhez kötődnek, és úgyszintén pontos lakcímre érkeznek a behívócédulák is. Kovács László „mellébeszédjét” kritikátlanul felkarolták balra húzó erdélyi vezetőink is, úgy szajkózták a kettős állampolgárság hamis ellenérveit, mintha ezért fizették volna őket (bár ki tudja...). Mindehhez társult a balliberális kezekben maradt sajtó központilag irányított kampánya, melyben a szólót Magyarországon és Erdélyben egyaránt olyan kappanhangú publicisták harsonázták, akik a maguk számára már rég elintézték a kettős állampolgárságot, a magyar útlevelet.
Ilyen mesterségesen generált – degenerált – közhangulatban az Orbán-kormány csak egyet tehetett: valamilyen pótlékkal tartani a lelket a határon kívül rekedt magyarokban addig, amíg a politikai helyzet alkalmassá válik a magyar útlevél megadására minden magyarnak – ahogy napjainkban minden zsidó megkaphatja Izrael útlevelét és minden horvát a Horvátországét. Hogy mikor érkezett volna el ennek az ideje? Egy második mandátum idején, amikor a nemzetegyesítéssel járó országépítés meghozza a döntő többséget is meggyőző eredményeket.
A sors fintora, hogy még ebbe a pótlékba, a státustörvénybe is bele tudták buktatni a nemzeti-polgári kormányt ellenfelei. Akadtak szavazójoggal rendelkező magyar állampolgárok, akik az álszocialista propaganda hatására eldöntötték, hogy évi adójukból nem hajlandók két üveg sör árával többet áldozni a határon túli nemzettársaikra. Inkább annak százszorosát adományozzák bankároknak, brókereknek és hozzájuk közel álló politikusoknak gázár-, áfa-, adóemelés és más jövedelem-elvonás formájában.

Kisiparos panaszkodik a suttyomban kihirdetett nagytőkés-védelmező jogszabályokra. Jellemző példaként említi, hogy egy átmenő osztályzattal végzett almérnök frissen kinevezett szakellenőrként súlyos bírságot róhat ki az ő szakmában megőszült fejére, ha dinamóméteres csavarkulcs nélkül szerel fel egy autókereket. Újabban kis műhelyektől megkövetelik, hogy olyan elektronikus, digitális, szuperszonikus meg mifenés felszerelésük legyen, mint a multinacionális autógyárak kihelyezett szervizhálózatainak. Bizonyos esetekben különleges műszerekre szükség lehet, de azt senki se állítsa neki, hogy az országúton kereket cserélő autósok nem utazhatnak tovább, ha nincs kézügyükben dinamóméteres csavarkulcs. Az ilyen szőrszálhasogatás csak arra való, hogy a kisiparosokat leseperjék a piacról a nagyobb vállalkozók kedvéért.
A szakmai zsörtölődés után a kisvállalkozó kifejezte eltökéltségét, hogy legközelebb bizony nem megy el szavazni ezekre, akik ilyen törvényeket fogadnak el a parlamentben. A jelenség számunkra azért különösképpen izgalmas, mert a panaszkodó kisiparos eddig az RMDSZ szavazója volt. A potenciális tartózkodók táborát tehát nemcsak eszmei csalódások, hanem gazdasági szorongatások is duzzasztják. Nem csoda, ha bizonyos körökben fokozódik a pánik és az egységféltés.
Az egyszerű szavazópolgárnak szerencsére még majdnem másfél éve van annak sok szempontú fontolgatására, hogyan jár jobban: ha a sorsra (másokra) bízza a parlamenti összetételt, vagy ha újraválasztja azokat, akiket számára kijelölnek legitimnek kinevezett kijelöltjei.
Egyesek szerint az RMDSZ kiesése a parlamentből egyet jelentene a romániai magyar politikai képviselet világvégével. Ez természetesen korántsem igaz. Ha az RMDSZ nem lesz parlamenti párt, vezetői majd emlékeztetik az illetékeseket (közeli ismerőseiket) azokra a nemzetközi egyezményekre, amelyek előírják a nemzeti kisebbségek arányos képviseletét az államhatalmi szervekben, főleg azokban az intézményekben, amelyeknek kiemelt szerepük van a nemzeti önazonosság megtartásában. Például a művelődési, oktatási, egyházügyi, tömegtájékoztatási tárcáknál nemcsak alacsonyabb beosztású aktatologatók, hanem államtitkárok kell hogy legyenek a bizonyos részarányt meghaladó nemzeti kisebbségek képviselői, függetlenül attól, hogy részük van vagy nincs a törvényhozásban. Az államhatalom helyi szerveiben hasonlóképpen kellene eljárni. Ezek a dokumentumok már akkor is érvényben voltak, amikor az 1996-os kormányballépés (így!) előnyeiről folyt a hozsanna, de akkor a nagyobb politikai és gazdasági haszon feledtette az egyszerűen intézményesíthető eljárást. Pedig egyetlen rátermett oktatási államtitkárunknak sokkal életrevalóbb ötlete támadhatott volna a pártközi kormányegyeztető tanácsban kihordott lombikbébinél, a Petőfi–Schillernél.
Egyszóval a parlamenti kiesés után az RMDSZ-csúcs megrázza magát, és követeli jussát az államhatalom szerveiben. És megkapja, mert jó fiú volt és mert Romániának még inkább politikai és gazdasági előnyére válik a kedvező nemzetközi megítélés. A világ szemében az lesz a legfrissebb balkáni modell, a nemzetiségi kérdés igazán végérvényes megoldása, amikor az RMDSZ nem lesz a parlamentben és mégis mindenben benne lesz!
Csakhogy gondoljunk bele: kik közül toborozzák majd a romániai magyarok államhatalmi képviselőit? Ugye, milyen könnyű eltalálni! A valamivel kevesebb főtisztviselői állásba garantáltan nem neveznek ki olyanokat, akik a tizennégy év alatt nem bizonyították minden kétséget kizáróan lojalitásukat állami pártunk vezetői iránt. Az RMDSZ szavazógépezeteiben, a képviselőjelölt-listákon még elfér 10–15 százaléknyi ellenzék szemszúrásból, de az államhatalom az más. Oda kizárólag elvtársak kellenek. Olyanok, akik nem tagadják meg a koccintást Medgyessyvel és Nastaséval nemzeti ünnepeiken. Sőt kezdeményezik, ha másoknak nem jut eszükbe.
Az RMDSZ kiesése a parlamentből egyet jelentene az RMDSZ jelenlegi vezető rétegének teljes hatalomátvételével. Tehát válasszunk: ha elmegyünk szavazni, újraválasztjuk a mérsékelten eredményes parlamenti képviseletet, ha nem megyünk el szavazni, kineveztetjük zsíros állásokba azt a csoportot, amellyel a legkevésbé lehetünk elégedettek.
Most térjünk vissza a kiindulóponthoz, a kisvállalkozó érdekvédelméhez. A törvények jobbára nem a parlamentben készülnek, hanem a kormányhivatalokban. Főleg ott lobbizzák ki magukat különböző érdekcsoportok. Hogy milyen eszközökkel, azt a korrupcióellenes országos (nemzeti?) központi bizottságok szükségessége jelzi. És a temérdek, sebtében megszerkesztett kormányhatározat is jelez valamit. A parlamentben esetleg meg lehet torpedózni a kisembereket megnyomorító jogi normák alkalmazását – ha akadnak jóérzésű képviselők, akik nem felejtették el, kiknek köszönhetik magas pozíciójukat. Valószínűleg nem rájuk célzott a kisvállalkozó, amikor azt mondta, ezekre többé nem szavaz.
Nem is olyan könnyű, ugye, a választás a szavazás és a tartózkodás között.
Persze az itt felsorolt érvek nem kizárólagosak. A mérlegelésnek roppant sok szempontúnak kell lennie, és szerencsére még van hozzá majdnem másfél év.
Utóiratként emlékeztetnünk kell arra, hogy térségünkben egyetlen olyan párt jutott el a hatalom csúcsára, amely programszerűen védte a kis- és középvállalkozók érdekeit. A világuralomra törekvő multikapitalisták ezt nem tűrték, és mindent megmozgattak megbuktatására. Céljuk eléréséhez azt a pártot használták fel, amely valamikor a szocialista világrend megteremtésének előretolt bástyája volt – micsoda nevetséges ellentmondás! A Fidesz félreállítása néhány ezer szavazaton múlott. Talán azokén, akik a Széchenyi-terv haszonélvezői voltak, de választáskor otthon maradtak. Vagy akik hagyták magukat megtéveszteni a szocik demagógiájától.

Bizonyos körök igyekeztek messzemenő következtetésekre jutni abból, hogy nevezett Gheorghe Funar alperes ellen megfellebbezhetetlen törvényszéki ítélet született. Bizonyos sajtótermékek világgá röpítették a választójogi szakvéleményt, miszerint az immár büntetett előéletű személy többé nem jelöltetheti magát polgármesternek, és akkor Kolozsvár végre megszabadul a legjellegzetesebb román demokrácia évtizedes szorongatásából.
Olyan ez, mint az európai csatlakozásba vetett erdélyi ábránd, amelyet az „együtt-împreuna” ideológusai gerjesztenek Budapesten, Bukarestben és a marosvásárhelyi kultúrpalotában tanyát vert SZKT-ban. Szerintük minden megoldódik, ha eltűnik a határ, csak arra nem adnak választ, hogy az autonómia kivívása nélkül megáll-e a Székelyföld etnikai arányainak erőszakos megváltoztatása rendőrökkel, katonákkal, apácákkal, tanárokkal, ház- és földvásárlókkal és egyéb telepesekkel. Azt sem mernék állítani, hogy megszűnik a magyar szórvány gyorsított asszimilációja pusztán attól a ténytől, hogy Borsnál leszerelik a határsorompót.
Így van ez Funarral is. Egyesek állítják (némelyek hiszik is), hogy egy határeset felszámolásával egy csapásra minden megoldódik. Nem akarják számításba venni azt a nyilvánvaló tényt, hogy rengeteg tartalékfunár várakozik tettre készen a kispadon, és ha valamelyikük átveszi elődje helyét, talán még nagyobb rössel esik neki a történelmi városközpont szétrombolásának, feltúrásának, a maradék magyarság megfélemlítésének, elűzésének. És a mindenkori hivatalos román nagypolitika – amely a világ szemében a nemzetiségi kérdés megoldásának balkáni modellje lett az RMDSZ segítségével – éppúgy karba tett kézzel hagyja jóvá a rasszista népgyűléseken elhangzó uszításokat, mint I. Funar kiskirályoskodása idején, éppúgy érintetlenül hagyja törvénytelenül létrehozott „műremekeit”, például a járdákat szegélyező ormótlan cölöpöket vagy az építési engedély nélkül felállított szoborbeharangozó szobrokat. A II., a III. és a sokadik Funárt is időnként megintik, hogy nono, nem szabadna Eddig a demokrácia, innentől a Monostor jellegű táblákkal csúfítani a várost és kavarni a közhangulatot, de egy-két nap múlva ugyanúgy elhalkulna a hivatalos figyelmeztetés és maradna minden Funar-alkotás a helyén. Illetve ott, ahova teszik.
A jövő azonban nem ilyen sötét, hanem sokkal feketébb. A helyi propagandagépezet máris igyekszik megnyugtatni Kolozsvár eddigi leghatékonyabb etnikai tisztogatójának szavazóit, hogy 2004-ben újra megerősíthetik hivatalában. És meg is fogják választani. Nekik nem az a fontos szempont, hogy büntetett, hanem az, hogy bevált, megfelel annak a célnak, amelyre a családban, az iskolában, a közéletben évtizedek óta tudatosan folyik a ráhangolás.

Pártgyűlést tartott az MSZP. Az elnök értékelte az elért eredményeket és elemezte a még jelentkező hibákat. (Természetesen a saját eredményeit és az ellenzék hibáit.) Elpanaszolta többek között, hogy míg ők éjjel-nappal az országot kettéválasztó árok betömésén fáradoznak, a Fidesz minduntalan visszaássa a gödröt azzal, hogy viszályt kelt, hergeli a lakosságot, ahelyett, hogy betöltené az építő ellenzék szerepét.
Hát tényleg! Miért nem követi a Fidesz a pozitív példát, ahogyan az szokás volt a létező szocializmusban?! Ott van az előző törvényhozási ciklus ellenzéke építő szerepének ragyogó példája. Ha nem találnák az adattárolókban, emlékeztetünk néhány mozzanatára.
Kivételes társadalomnyugtató hatással bírt az MSZP akciója, amelyben arra hívták fel a lakosság figyelmét, hogy a 23 millió román idénymunkás meg sem kottyan a magyarországi munkapiacnak, sőt hozhatják a Pruton túli testvéreket is. Ezzel egy időben zajlott a kisebbik Pig Brother kezdeményezése, amelynek keretében azzal csillapították a kedélyeket, hogy a Fidesz hiába erőltette be a kedvezménytörvénybe a határon túli magyarok egészségügyi ellátására vonatkozó passzust, attól a fejenkénti három aszpirintől nem omlik össze a társadalombiztosítási pénztár, a váratlan kiadás miatt nem kell majd eladni a kórházakat (illetve: majd nem emiatt kell törvénybe iktatni a kórházak végkiárusítását). Voltak ennél látványosabb társadalmi kedélynyugtató jelenetek is. Az egyik újdonsült SZDSZ-es kastélytulajdonos ellenzéki korában LOP-STOP táblával álldogált köztereken, és a járókelők arcán azért jelent meg felhőtlen derű, mert amíg az illető a táblát szorongatta, a kezéhez nem tapadhatott semmi más. Meg aztán ott van a kormánypárti szakszervezeti aktivista szép példája, aki ellenzéki korában búzát égetett a nyilvánosság előtt. Azt is csak azért csinálta, hogy felmelegítse a strandolók hangulatát, á, dehogy akart volna áthatolhatatlan lángfalakat emelni a gazdák és a téesz-bárók közé.
Milyen szép lenne, ha most is az MSZP és az SZDSZ ellenzéki nyugalomárasztó akcióitól lenne hangos a magyarországi közélet! Akkor talán a Marosvásárhelyen többnyire régi arcokból megújult SZKT-n nem mondhatták volna, hogy a státustörvény jaj de jól alkalmazható megcsonkított formájában.

Tökéletesen egyetértünk Markó Béla RMDSZ-elnökkel abban, hogy nem helyes, ha a magyarországi politikai közélet legalja beleszól az erdélyi magyarság dolgaiba.
Ennek kártékonyságát szemléltette június első felében az a lejárató hírözön, amely elárasztotta a romániai magyar sajtót a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemről. Olyasmit is olvashattunk, amit a tények ismeretében pillanatig sem kellett volna komolyan venni. Például azt, hogy a Sapientia vezetősége építkezéssel foglalkozik, ahelyett hogy az egyetem akkreditálását sürgetné. Az akkreditálás határideje a létrehozástól számított hét kerek év, ezt lecsökkenteni nem lehet, mert nem olyan, mint a szocialista építés ötéves vagy száznapos terve. Ha az egyetem hét év alatt teljesíti a feltételeket – többek között építkezéssel –, akkor megkapja a végleges oktatási jogot, ha nem, akkor kezdhet mindent elölről.
A politikai erkölcs mélyedéseit ismerve, mi már régóta nem arra figyelünk, hogy mit mondanak, hanem hogy ki és főleg miért mond valamit. A Sapientia akkreditálásának állítólagos lassúságáról a magyar oktatási minisztérium politikai államtitkára nyilatkozta el magát erdélyi munkalátogatásán. Hogy miért? Többen védelmére keltek, hogy nem ismerte az itteni helyzetet, ezért fogott mellé. A jelenlegi magyar kormány egyik legszakértőbbnek tartott minisztériumában egy politikai alapkáder tájékozatlan lenne? Ilyen rosszindulatú feltételezés távol áll tőlünk, így kénytelenek vagyunk más magyarázatot keresni. Például a következőt: felvételik előtt azért dobták be a köztudatba, hogy valami baj van az Erdélyi Magyar Tudományegyetem jövőjével, hogy kevesebb legyen a jelentkező, a karokat ne tölthessék fel, emiatt az egyetem ne igényelhessen több támogatást, sőt az évi kétmilliárd forintot is alávethessék a Medgyessy-csomag megszorításainak. Ezt a folyamatot idővel fokozva, a Sapientiát a Széchenyi-terv sorsára lehet juttatni.
Ugyancsak magyarországi hivatalos körökből jött a Sapientia ingatlanügyeire vonatkozó célozgatás. Az MTI szórta tele vele nemcsak a magyarországi, hanem az erdélyi magyar sajtót. Igaz, lapszemle formájában, de vajon miért éppen ezt a cikket szemelte ki az Adevarul gazdag felhozatalából? Az MTI-nél nem tudnák, hogy amit a legkedveltebb román napilap magyar vonatkozásban megír, annak az ellenkezője sem igaz? Nem lehet ennyire tájékozatlan a legtapasztaltabb magyar hírügynökség. Ebben az esetben is más irányban kell keresgélnünk. A Fidesz kezdeményezésére létrejött önálló magyar egyetem ingatlanügyeinek felkavarása olyan ciklikussággal ismétlődik, mint egykoron Szőcs Géza pénzügyeinek piszkálása. Választások előtt mindig felpörgették, hogy a politikai vetélytársat távol tartsák a pályától, aztán az újra bebiztosított pozíciók langymelegében hirtelen lecsillapodtak a kedélykavarók. Most a Sapientia háza táján kell valamiért borzolni a hangulatot. A magyar oktatási minisztériummal összehangolt akciónak lehetünk tanúi? Vagy többfrontos letámadás szenvedő alanya az alapítvány és egyeteme?
Ezért örvendezünk annak, ha érdekvédelmi szervezetünk igyekszik megóvni az erdélyi közéletet a magyarországi politikai aljvilág mesterkedéseitől – ha jól értettük Markó elnöknek a sepsiszentgyörgyi fórumot követő kijelentését. De aki á-t mond, mondjon b-t is! Ha már elhangzott, hogy a Sapientia tanerői nem jól végzik a feladatukat, szeretnénk látni a tényekre alapozott felvetéseket. Többek között azt, hogy vajon minden esetben jó kezekre bízzák az erdélyi magyar fiatalok nevelését? Vajon nincs-e a tanárok között olyan, aki korábban az erdélyi és a magyarországi sajtóban egyaránt megkérdőjelezte a Bolyai-egyetem visszaállítását, mondván, hogy a multikulturalitásnál nincs üdvözítőbb? Ha akkor demokratikusan kifejtett véleményével hozzájárult a régi jog visszaszerzésének megtorpedózásához, most miért fogadja el egy unikulturális intézmény professzori fizetését? És mielőtt mindenki gyanússá válna, aki még mozog, tényleg jó volna tudni: meggazdagodott-e valaki abból a pénzből, amit Magyarország előző kormánya juttatott az önálló erdélyi magyar felsőoktatás megalapozásához? Ezeknek a dolgoknak a tárgyilagos feltárásához a magyar kormány megfelelő eszközökkel és hatáskörökkel rendelkezik. Van feljelentésügyi minisztere, kormányzati kontrollhivatala meg mindene, és joga is van az alapos kutatgatáshoz, hiszen adófizetői pénzek felhasználásáról van szó. Mindössze annyi az elvárásunk, hogy semmit se titkoljanak el, tegyék közzé kíméletlenül a hét év múlva esedékes akkreditálást veszélyeztető illetéktelen oktatók és a meggazdagodott ingatlankereskedők névjegyzékét, még akkor is, ha az illetők szíve baloldalt dobog liberálisan vagy RMDSZ-esen.
Ameddig ez nem történik meg, csak abban lehetünk bizonyosak, hogy ha a leghalványabb bizonyíték létezne a Fideszhez közeli gyanúsítottak ellen, azoknak a nyakát már rég kitörték volna.

Amikor Dávid Ibolya azt mondta, hogy megsértették nemzeti önérzetét, azt hittem, hogy na végre, megint egy húron pendülünk. Elképzeltem, milyen oldalról ragadja meg a Greenpeace-aktivisták elleni magyar hatósági erőszakot. Például így: hogyan is merészelik Kovácsék és Kunczéék kétségbe vonni a jogsértéseket feltáró lisszaboni határozatot éppen azon a héten, amikor nemzetközi polgári szervezet – szökést pillanatig sem fontolgató – tagjait bilincsbe verve ültették vádlottak padjára Lamperth Mónika rendőrei?
Hogy saját szavainkkal folytathassuk a nemzetiségi önérzetünket sértő incidenst, előbb be kell vallanunk, hogy nem ismerjük közelebbről a jelenlegi magyar belügyminisztert, családneve nem sokat mond. Számunkra beiktatása óta Pauker Annuskát juttatja eszünkbe, azt a tenyeres-talpas bukaresti aktivistát, akit a szintén Moszkvában képzett elvtársai sem viseltek el sokáig. Nos, Pauker Mónika rendőrei – akiknek eszük ágába sem jut a sokkal kártékonyabb vadkendermagosokat megfékezni vagy a bankrablókkal durváskodni – nem először bizonyítják „szakmai” eltökéltségüket, ha szocialista-liberális érdekeket kell védelmezni. A jelenleg hatalmon lévő pártoknak nem is kell befolyásolniuk a rendőröket, azok minden ráhatás nélkül részrehajlók. Mintha szocialistábbak és liberálisabbak lennének gazdáiknál.
Hogy miért bántja nemzetiségi önérzetünket a magyar rendőrség brutalitása? Azért, mert valamikor azt hittük, hogy nemzetünk megmaradt országrészében civilizáltabb a közeg, és most újfent csalódnunk kellett. Emlékeztünk azokra napokra, amikor a Greenpeace ugyanolyan békés eszközökkel sietett a Tisza – a részben még mindig legmagyarabb folyó – védelmére Nagybánya környékén, és a román rendőrség nem törte hátra a tiltakozók karját. A Greenpeace napjainkban is rendszeresen felbukkan Romániában, de tagjainak útlevelét nem veszik el. Pedig román gazdasági érdekeket is sértenek, talán nem kisebb mértékben, mint ahogy a paksi MSZP-s atomigazgató csőrét birizgálták a birodalma előtti magánjellegű közterületen.
Szóval azt hittük, hogy Dávid Ibolyát is a szocialista magyar és a szintén szocialista román rendőrség civilizációs foka közötti különbség bántja. De sajnos kiderült, hogy az MDF megint az MSZP-vel együtt szavazott. A legnépszerűbb politikusnak kinevezett pártelnök nemzeti önérzetét az bántja, ha ilyen jelenségeket valaki szóvá tesz. Mit tegyünk? Talán tanácsos volna álnév mögé rejtőzni?

Vajon mi történne Szlovákiában, ha a határon túli szlovákokra vonatkozó törvény alkalmazását évek óta akadályoznák a lengyelek, az ukránok, a csehek, az osztrákok? (A magyarok nem, azok túl jámborak.) És mit szólnának a szlovákok, ha egy holland segédkönyvelő a szomszédok szuperérzékenységére tekintettel azt mondaná, hogy egységes nemzetük márpedig nincs is, és ezt a tételt a szlovák parlament szavazza meg, ha jót akar? Vajon eltűrnék, hogy kedvezménytörvényükbe boldog-boldogtalan beleütheti az orrát, és kikényszerítheti annak megváltoztatását?
Nem lehet tudni, mert az országhatáron kívül élő szlovákokra vonatkozó törvényt annak idején a legnagyobb nyugalomban kidolgozták, megszavazták és alkalmazzák. Ugyanígy nem lehet tudni, mit tennének a horvátok, ha az ő kedvezménytörvényükbe holmi botcsinálta kisebbségpolitikusok belekotnyeleskednének. A kettős állampolgársággal is járó (!) törvényt az illetékes, vagyis a horvát parlament jóváhagyása óta zavartalanul alkalmazzák.
Senki sem pimaszkodik a román kedvezménytörvénnyel sem, amely eddig egymillió moldovai állampolgárnak biztosította a kettős állampolgárságot, így nem tudhatjuk, hogyan járna el a román politikai kaszt, ha bárki kétségbe vonná a Pruton túli nemzettársaknak nyújtott támogatás jogosságát.
Biztosan semmit sem tudhatunk, de sejthetjük, hogy ha a szlovák, a horvát, a román vagy bármely más kedvezménytörvény körül akkora cirkusz keletkezett volna, mint a magyar státustörvény körül, akkor az érintettek megkeresnék a zajforrás okát. És ha felfedeznének egy-két politikai pártot, amely külpolitizálta a nemzet belügyét, vagyis televisította a világot a szlovák, a horvát, illetve a román nacionalizmus, sőt antiszemitizmus veszélyével, akkor a nemzet ügyét elszabotáló pártokat rövid úton kirugdosnák a politikai életből.
Egyedül a határon túli magyarok vannak olyan hátrányos helyzetben, hogy a rájuk vonatkozó törvény kilúgozott változatának parlamenti előterjesztésére a legkisebb következménytől sem tartva készülődhetnek azok a pártok, amelyek eddig is mindent elkövettek megtorpedózásáért.