Nits Árpád

A múlt hét végén felavatták a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári központi épületét. Akadt egy tévéhíradó, amely szerint az esemény jelentősége abban merült ki, hogy Medgyessy Péter levélben megmagyarázta távolmaradásának okát. A kolozsváriak ezzel szemben tapsukkal és ovációjukkal azt fejezték ki, hogy az esemény fénypontja az egyetemalapítónak tekinthető Orbán Viktor személyes megjelenése volt, aki beszédében többek között arra emlékeztetett, hogy amikor a kétmilliárd forintot a történelmi magyar egyházak által kezdeményezett, alapított erdélyi magánegyetem (kényszerűségből magán, mert a román állam máig nem volt hajlandó visszaállítani az 1959-ben megszüntetett magyar tannyelvű állami Bolyai Egyetemet) számára elkülönítették, Magyarország árvízzel küszködött, de az akkori kormány véleménye szerint a jövőépítéstől sohasem szabad sajnálni a pénzt. Majd kifejtette, hogy az erdélyi magyar egyetem hasznos az erdélyi magyaroknak, a román és a magyar államnak egyaránt.
A csanálosi határátkelő átadásának fontosságát is hasonlóképpen magyarázta levelében Magyarország jelenlegi miniszterelnöke. Hozzátennénk: nemcsak a magyar és a román nép érdekeit szolgálja az új határátkelő – a maga módján, hiszen a jövő évtől a schengeni vasfüggöny egyik legerősebb bástyája lesz –, hanem jól jött Medgyessynek és a kolozsváriaknak egyaránt. Hogy miért, annak kifejtését az olvasókra bízzuk. Mint ahogy annak a találgatását is, hogy Dávid Ibolya vajon miért nem szánt pár órát a hétvégéből Kolozsvárra. Pedig az Orbán-kormány minisztereként és akkori rokonszenves megnyilatkozásaiért neki is kijárt volna a vastaps a Mátyás-szülőház előtti terecskén. Tőkés László püspököt például osztatlan rokonszenvvel fogadta a tömeg, úgy is mint az egyetem egyik legfőbb cölöpverőjét.
És végül Markó Bélának, az RMDSZ elnökének szavaiból idéznénk szabadon: a Sapientia nem valósult volna meg több tényező, köztük az RMDSZ cselekvő részvétele nélkül, ez is azt igazolja, hogy összefogásra, szolidaritásra és nem széthúzásra van szükség. Újabb oldalvágást kapott tehát mindenki, aki azt képzeli, hogy létezik élet az RMDSZ-en kívül. El is hinnénk, ha valaki bebizonyítaná, hogy az RMDSZ korábbi nagy egyetem-ötlete, a Petőfi–Schiller azért bukott meg, mert nem állt melléje az RMDSZ.

Azt mondta a napokban Magyarország ama bizonyos felének első embere, hogy tovább csökkentik a költségvetési hiányt.
Amióta a szocialisták visszakapaszkodtak a hatalomba, az államkassza kiürítésének folyamata állandó és töretlen, tehát a nyelvújító Medgyessy szótárában a tovább valami egészen szokatlan dolgot jelenthet. Ha nemsokára azt halljuk, hogy tovább csökkentik a gázárakat, a munkanélküliséget, a bezárandó iskolák számát stb., stb., akkor nem kell pánikba esni, nem a felfogóképességünkkel van baj. Sőt, a szocialista magánosítás hátralévő szakaszában megérhetjük, hogy hivatalos nyilatkozatok szerint Magyarország legidősebb emberei a következő években tovább fognak fiatalodni, pedig már alig tartja bennük a lelket annak a 19 ezer forintnak az emléke, amelyet kormányváltóban kaptak a választáskor.
És ha a közvélemény-kutatások ezek után az MSZP népszerűségének további növekedését mutatják ki, akkor arra egyetlen épkézláb magyarázat lehetséges: nem elég hülyének lenni, annak is kell látszani.

1989 végén egy emberként Tőkés László mellé állt az egész ország – mondta a hivatalos közvélemény, és mert az akkori nemzetközi megítélésnek nem tett volna jót a forradalom általános népi megalapozottságának megkérdőjelezése, hát elhallgatta, hogy azért akadtak kivételek. Például pártállami hatóságiak és állampárti aktivisták, karhatalmisták stb.
Most Tőkés László ellen felsorakozik az egész ország népe, nemzetiségi különbség nélkül – mondják a hivatalos közvélemény-alkotók, és elhallgatják, hogy kivételek azért akadnak. Méghozzá bőségesen. De most nem velük foglalkozunk, hanem az elpártolókkal.
Elsőként a román nemzetiségű román állampolgárok fordítottak hátat a forradalom szikrájának (ennél a tételnél a kivételek száma statisztikailag elhanyagolható). Aztán előjöttek a föld alól azok a magyar nemzetiségű román állampolgárok, akik újgazdag-jelöltekként korábban restellték bevallani, hogy ellenkező barikádoldalon állnak. Elég hamar észrevették, hogy semmi szégyellnivaló sincs a diktatúrák utódpártjai iránti vonzalomban, az csak olyan, mint a melegek vagy a vadkendertermesztők vasárnapi díszszemléje: belesimul a sokszínűségbe. Eddig semmi különösebb vész; az ún. mérsékeltek neptuni akcióikkal pusztán eszmei síkon szálltak szembe a forradalmi lendülettel. Még akkor is egyszerű volt a képlet, amikor magyar nemzetiségű magyar állampolgárok szóltak át a határon, hogy egy magyar püspök ne szóljon bele a magyarság ügyeibe. Igen, van olyan ideológia, amelynek követői azt vélik összmagyar érdeknek, ha a magyarok nem avatkoznak saját belügyeikbe.
Ezután a Tőkés-ellenesség alakulásának görbéje hirtelen az égbe szökött. Átmeneti megtorpanás csak 1998 és 2002 között volt tapasztalható, de miután a magyarországi baloldal újra megkaparintotta a hatalmat és helyreállította a romániai kormánypárttal és segédjével (az RMDSZ-szel) a szívélyes, baráti, jószomszédi és szocialista szolidaritási kapcsolatot, megteremtődött a lehetőség a romániai ellenforradalom végső győzelméhez.
Miért tűri ezt az emberek többsége? Miért nem érzékelik a különbséget az eszmei jó és gonosz, a fehér és a fekete között? Hova tűnt az 1989-es tisztánlátás? Ezek a kérdések természetesen szónokiak. A pozícióharc Romániában – akárcsak az egész „felszabadult” térségben – már rég nem az ideológiák között zajlik, már rég nem az eszmék meggyőző ereje dönt a vitákban, hanem a pénz. A pénz pedig – az árutermelés ötezer éves történetéből tudjuk – olyan arctalan és arcátlan hatalom, amellyel sokkal nehezebb megküzdeni, mint a legelvetemültebb diktatúra leggátlástalanabb titkosrendőrségével. Amikor az érmindszenti református nagyberuházástól elutalták a már odaítélt támogatást, a pénzforrások fölött állítólag népakaratból rendelkező hatalmasok szemérmetlenül megüzenték a világnak: aki nincs velük, az előtt légmentesen bezárulnak az anyagi érvényesülés kapui.
Akik tehát elfordultak Tőkés Lászlótól, azok nem feltétlenül tartják az abszolút igazság megtestesítőjének azt a politikai irányt, amely alázatosan követi a Kovács–Nastase-tengely határozatait (többek között a kedvezménytörvény kilúgozásában). Hanem egzisztenciájukra gondolnak. Nem alaptalanul félnek attól, hogy elesnek valamilyen anyagi haszontól, ha részt vesznek egy-egy polgári fórumon, vagy ami még veszélyesebb számukra: bekapcsolódnak egy olyan testület tevékenységébe, amelyre nem adta áldását az RMDSZ vezetősége. Akik tehát nem voltak ott a sepsiszentgyörgyi fórumon legalább lélekben, azok nagy valószínűség szerint júdáspénzt szorongattak a markukban.
Természetesen most nem szóltunk azokról, akiket jó ideje teljesen kiábrándított a politizálásból az az egyszerű tény, hogy mind egyéni, mind közösségi sorsuk jobbra fordulását a belátható jövőtől nem remélhetik.

Az V. Civil Fórum keretében vitafórumot tartottak a politikai és a civil szektor kapcsolatáról kisebbségi társadalmunkban. A vita során BODÓ BARNA moderátor többek között arra hívta fel a jelen lévő érdekeltek figyelmét, hogy akár tetszik, akár nem, az alapítványoknak jó kapcsolatot kell kialakítaniuk az illetékes kormányszervekkel, mert az Európai Unió támogatásainak címzettjei a kormányok.
– Hogy is van ez? Aki nem akar kimaradni az osztozkodásból, adja fel a civil szervezetek politikai függetlenségébe vetett hitét? – vágtunk bele kertelés nélkül az interjúba.
– A nyugati finanszírozási filozófia az illetékes ország kormányát tekinti partnernek. Ez tény, amelyet nem szabad figyelmen kívül hagyni. A 90-es évek közepén volt ugyan kísérlet a közvetlen finanszírozásra, például létrehozták a PHARE Credo-programot, amely a helyi közösségek határokon átívelő együttműködését szolgálta volna. Kuratóriumok is alakultak román és magyar oldalon, de a kormányok visszautasították a támogatást. 2000 októberében Brüsszelben egy nemzetközi szemináriumon felvetettem, hogy miért szüntették meg a támogatás közvetlen formáját. A válasz valahogy úgy hangzott, hogy a félelmek jogosak lehetnek. A kormányok egyre inkább tartanak jogosítványaik elvesztésétől.
– Nem féltik szuverenitásukat, amikor bérbe adják légterüket, katonai bázisaikat, de hirtelen éberekké válnak, ha egy határ menti falu közvetítésük nélkül jutna pár szász euróhoz? De bár csak ennyi furcsaság lenne napjaink világában. Térjünk vissza a mi problémánkhoz. Hova forduljanak a magyar civil szervezetek, milyen kormánykörökkel legyenek jóban?
– A román kormány mellett létezik egy NGO-főosztály. A nyugatról érkező programokat, miután azokba beleegyezik a kormány, ez a főosztály olyan szervezethez helyezi ki, amely jó viszonyban van a kormánnyal.
– Ha jól értem, tovább távolodunk a politikai semlegességtől.
– Nyugati demokráciákban ez úgy működik, hogy a szolgáltatásokat szerződés alapján kihelyezik a civil szférának. Ez a kormányok érdeke is, hiszen bizonyos társadalmi tevékenységeket a civil szervezetek képesek a legjobban lefedni.
– Ha a politikum, főleg a kormány, vagyis a hatalmon lévő párt hivatalból beleszólhat a támogatási pénzek elosztásába, nem valószínű, hogy például valamelyik történelmi magyar egyház olyan könnyedén építtethetne árvaházat a Csereháton, mint ama bizonyos román egyház.
– Az egyházak nem is folyamodhatnak ilyen támogatásokért, mivel nem civil szervezetek.
– Az V. Civil Fórumon külön tanácskozott az egyházi szekció.
– A mi sajátos helyzetünk miatt. Egyébként a civil szervezetek az önkéntesség elve alapján napjainkban létesülnek közösségi ügyek szolgálatára. Egyházaink több száz éve léteznek. De ez annyira elméleti jellegű probléma, hogy az öt eddigi civil fórumon fel sem vetődött.
– Akkor keressünk más példát arra, hogy egy civil szervezet kivel legyen jó viszonyban, ha el akar érni valamit. Például az Erdélyi Napló polgári hetilapot kiadó alapítvány hogyan juthatna támogatáshoz a Communitas Alapítványtól?
– Nem az egyedüli kiadvány, amely lemarad a támogatottak listájáról. A Civil Fórum című kiadvány sem kap... A pályázatok nyertesei mellett közölni kellene a vesztesek névsorát is. Ebből következtetni lehetne arra, hogy az egyik oldalon állók valakik számára esetleg nem kedvesek. Pedig a Communitas Alapítványt éppen azért létesítette az RMDSZ, hogy a román Kisebbségi Tanácstól kapott pénzalapot a romániai magyar nemzetiség önépítkezésének érdekében ossza el.
– Az Erdélyi Napló olvasótábora is a romániai magyar nemzetiséghez tartozik...
– Kétségtelenül. Korábban az EMKE végezte az elosztást, de működési elvet sértett. Önmagának is osztott...
– Az V. Civil Fórumon több RMDSZ-vezető is megjelent. Ez sem a civil szervezetek politikai függetlenségének a tünete.
– Több parlamenti képviselő itt volt, de leszögezték, hogy kizárólag szakértői minőségükben és főként a szekciók munkájában vettek részt. Markó Béla jelenlétéről azt mondhatom, hogy jóban kell lenni azzal a hatalommal, amely valamilyen formában mandátumot nyert a források, a Communitas Alapítvány és az Illyés Közalapítvány forrásai fölötti rendelkezésre. Az RMDSZ vezetőinek mostani jelenléte azt is jelenti, hogy az erdélyi magyarságban lezajlott egy folyamat, amely önvizsgálatra kellene késztesse a politikumot és a civil szférát egyaránt. A több mint kétezer civil szervezetben legalább annyi ember tevékenykedik, ahány tagdíjfizetője van az RMDSZ-nek. Létrejött az RMDSZ-en kívül egy olyan problémaérzékeny, cselekvő szektor, amelynek tisztáznia kell a szerepét a szövetséggel – egyesek szerint a Párttal – szemben. A brassói kongresszuson tíz évvel ezelőtt kialakított egységes szövetségi struktúra túlhaladott. A Szövetségi Egyeztető Tanács ma már nem képviseli a civil szektort. A néhány SZET-tagot nem az a kétezer civil szervezet delegálja, hanem a politikai vezetés nevezi ki. Ezért is volt fontos a politikum és a civil szféra találkozása ezen a fórumon, ezért volt jelen Markó RMDSZ-elnök és Kelemen Hunor, a SZET elnöke.
– Ennek a találkozónak volt-e azonnali eredménye?
– Előadásában Markó Béla úgy vélte, hogy alapvetően minden rendben van, az RMDSZ odafigyel, és politikájába beépíti a civil szándékokat. Ezzel szemben Kolumbán Gábor, aki az egyik legsikeresebb civil szervezet, a Civitas Alapítvány elnöke, nem mellékesen az egyik történelmi magyar egyházunk, az unitárius főgondnoka, úgy értékelte a helyzetet, hogy ha az RMDSZ nem vizsgálja felül politikáját, az erdélyi magyar építkezés gátjává válhat.
– Elnézést, de Kolumbán ennél is tovább ment. Szerinte az V. Civil Fórum történelmi fordulópont, amelyen Markó Béla bejelentette, hogy az RMDSZ politikai párt. Kolumbán azt is állította, hogy az erdélyi magyarság most olyan úton halad, amely a parlamenti küszöb alá vezet.
– Szavaiban a tapasztalt politikus megszólalását fedezhetjük fel, neki az RMDSZ-szel komoly elszámolnivalói vannak. A döntés, amellyel 2000-ben megfosztották a felsőházi tagság esélyétől, enyhén szólva vitatható. Kolumbán az RMDSZ által kirekesztett politikus talán legjellemzőbb példája. De a civil szférát nem szabad politikai ellenzékként felfogni, a civil szféra nagyon sokrétűen tagolt világ. Nem szabad a polgári, értelmiségi elégedetlenséget és a politikai ellenzékiséget összekeverni. A politikai ellenzék akkor bírál, ha szerinte valamit rosszul csinál az RMDSZ, és ő azt jobban csinálná. A civil szféra akkor fejezi ki elégedetlenségét, ha az RMDSZ rosszul viszonyul hozzá. Ha az RMDSZ hibásan választja meg választási stratégiáját, ha elvadítja-elidegeníti a szavazókat és emiatt kiesik a parlamentből, ezzel a civil szférának is árt, mert elveszti a támogatási alapok jelentős részét.

Vadkapitalizmusunk hajnalán egy közismert banktulajdonos, aki teniszbajnoki hírnevét nem polgármesterkedéssel próbálta kamatoztatni, panaszkodott, hogy Romániában nem képes eléggé gyorsan haladni. A közúti állapotokkal példálózott: kevés a négypályás út, és a meglévőkön rossz a közlekedési morál, a sofőrök gonoszak, irigyek, az úttest közepén döcögnek ócska járgányaikkal, hogy ne tudjanak nagyobb sebességre kapcsolni azok, akik korszerűbb autókkal közlekednek és mernek is hajtani.
Azóta teljesült a kívánsága. A módosított közlekedési törvény rendőri piszkálódás terhe mellett tiltja a gyorshajtás szándékának akadályozását. A második sávot nem szabad huzamosan használni; aki csak törvényes sebességgel bátorkodik közlekedni, annak az úttest szélére kell takarodnia, ahol a jóval több kátyú nemcsak a megengedett, hanem a gazdaságos sebesség elérését sem teszi lehetővé.
Jobban jártunk volna, ha a parlamenti tagok megszavazzák maguknak a kékfény használatát. Úgy csak néhány száz tolakodót kellene elviselni az országutakon. Ha azonban a gyorsítósávot elvben állandóan üresen kell tartani, az újgazdagok villódzással, tülköléssel, szirénázással éppen a törvény „szellemében” mindenkit félreseperhetnek maguk előtt, és ha a hatóságok véletlenül észreveszik gyorshajtási kihágásukat, magas összeköttetéseik, a legnagyobb bírságot is könnyedén elviselő pénztárcáik fedezékében jót röhögnek a kalandon.
A kockázatvállalóknak fenntartott gyorshajtási sáv szellemét a közéletbe is bevitték. Nagystílű zsebesek rakétasebességgel érkeznek a társadalmi csúcsra a börtön helyett. Újabban a politikai röppályára is kitették a táblát: akinek nincs minden megyére kiterjedő mechanizmusa, ne merészeljen a nagyok útjába állni. Számunkra különösképpen fájdalmas, hogy ebben a gátlástalan tolakodásban olyanok is, akikben valamikor bíztunk, akikben a romániai magyar nemzetiség megmaradásának letéteményeseit láttuk, ma a román gyorshajtókkal egy bolyban száguldozva igyekeznek mellékösvényre taszítani kisebbségi létükben amúgy is szorongatott nemzettársaikat.
A közlekedési törvényt időnként megpróbálják foltozgatni. Aki a törvényes határt jelentősen meghaladó sebességgel hetvenkedik az országutakon, júniustól hosszabb időre elveszítheti vezetői jogosítványát. Annyi baj legyen. Újgazdagék legfeljebb libériás sofőrt alkalmaznak.
Miután közéleti közlekedésünknek a kormány számára fontos megfigyelői, az amerikai nagykövettel az élen, megjegyzéseket fűztek ezekhez az állapotokhoz, más törvényeket is megpróbálnak szeplőteleníteni. Hogy mi lesz ennek az antikorrupciós pártakciónak az eredménye? Kb. ugyanaz, mint a közlekedési törvény esetében. Megnövekszik a vállalkozói csendestársak (libériás sofőrök) száma és átszámítják a kenőpénz alapegységét. A politikában is. Már hangzott el ajánlat bejegyzett párt részéről, hogy kiadja magát albérletbe olyanoknak, akiket a pártmonopóliumi törvény eltilt a pályától. Az albérleti díjról majd megegyeznének, mint egyes pártokban a mandátumok áráról.
A demokratikus esélyegyenlőség helyreállításához a törvényfoltozgatásnál sokkal több kellene. Például egy sikeres forradalom. Hogy milyen legyen, azon hosszasan el lehetne vitatkozni. Lehetne társadalmi vagy gazdaságirányítási, kibernetikai, műszaki, természettörvény-védelmi, bármilyen, csak utána ne lehessen azt mondani, hogy tetszettek volna igazi forradalmat csinálni.

Amikor Bayer Zsolt Kolozsváron azt találta mondani, hogy Magyarországnak a kommunistákból a legalja jutott, akadtak, akik kétségbe vonták ezt az axiómát. Azt mondták, aki ilyesmit állít, az nem is író. Mert ugye, aki nem lehet legalább a Nobel-díj várományosa, az már nem író. Felemelték a mércét, ellenben nem mélyültek el annak elemzésében, hogy ugyan vajon mitől lettek volna jobbak a magyar kommunisták, mint román elvtársaik. Pedig mindannyiukat nemzetidegen és nemzetellenes egyedekből klónozták Moszkvában, de a románok már 1933-ban megkezdték újraoltásukat, és 1962-ben odáig jutottak, hogy szembeszegültek a KGST globalizációs terveivel. Ezzel szemben Magyarországon még napjainkban is a nemzeti érdekekért (státustörvényért) aggódó útitársakat rekesztik ki a baloldalból – lásd Szűrös Mátyás esetét az MSZP-vel.
Évezredünk másik sarkigazsága szerint roppant szerencsétlen dolog nemzetellenes és nemzetidegen kormánnyal bevonulni olyan táborba, amelyben alig titkolt kárörömmel várják a hajlongó, lakájlelkű balekokat. Természetes, hogy ezt az alaptételt is megkérdőjelezik azok, akik akár az egyszeregyet is átírnák, ha érdekeik úgy kívánják. Ezért zúdítottak össztüzet határon onnan és innen Patrubány Miklósra, aki a Magyarok Világszövetsége elnökeként vette a bátorságot, hogy arra kérje fel a magyarországi választókat: szavazzanak nemmel a csatlakozási népszavazáson. (Persze sokkal célszerűbb lett volna a tavalyi választáskor ösztönözni az egész nemzet szócsöveként a magyar választópolgárt arra, hogy ne szavazzon saját érdekei ellen.)
Egyébként érthetetlen ez a hisztérikus visítozás minden alkalommal, amikor valaki kétségbe vonja az „egyetlen út járhatóságát”. Akárhányan szavazzanak a csatlakozás ellen, a végeredmény úgyis az lesz, hogy Magyarország a belépés mellett dönt. Most ilyen a választói többség. Nemzetidegen kormányt választott, ezzel akar menetelni a Népligetben és az európai sörkertekben egyaránt. Hogy meddig, az majd elválik. De addig miért ez a rettegés, miért a kiátkozás, mi szükség volt arra, hogy a Magyarországra szakadt erdélyieket is felszólították a csatlakozás melletti szavazásra?
A hátrányos helyzetű csatlakozást nehezményezőknek sincs okuk a túlzott aggodalomra. Három év múlva Magyarországnak újra normális kormánya lehet, amely helyrehozhat bizonyos dolgokat. És ha nem, akkor négy év múlva belép Románia is, és lesz aki kiszedje a gesztenyét a parázsból. Történelmi tény, hogy a románoknak kommunistákból sem a legalja jutott. Most még ők is hajlonganak, szolgálatkészek, de ha országuk teljes jogú tag lesz, hamarosan elkezdődik a függetlenkedési haddelhadd. És akkor majd a magyarországi háztáji disznóólakból is kiszerelhetik a játékszereket. De ez már a jövő axiómája, amelyre beteljesedése után várunk cáfolatokat.

1989. december 21-én a Román Kommunista Párt bukaresti Központi Bizottsága előtti tömegben többen nemtetszésüket fejezték ki, mire a tér mikrofonjait kikapcsolták és konzervtapsot montíroztak az adásba, a szocialista szónok pedig megígérte, hogy felemeli a fizetéseket 100 lejjel. Lassan mondta, hogy mindenki megértse, mégis elzavarták, majd nemsokára kivégezték.
2003. március 15-én az RMDSZ marosvásárhelyi Központi Bizottságának ünnepségén többen nemtetszésüket fejezték ki, mire a szocialista szónok még száz forintot sem ígért, hanem politikai műveletlenséggel sértegette a személye ellen tiltakozókat. Lassan beszélt, hogy ő is megértse saját szavait, mégsem kellett kereket oldania, sőt dicstelen közszereplése után előkelő szalonokban hajlongtak előtte.
A legfájdalmasabb, hogy az ellenzéki hangokat a sajtószabadság forradalmának évfordulóján is elnémították, és a mikrofonokat csak akkor kapcsolták vissza, amikor a kiválasztottak és megtévesztettek tapsa felülkerekedett. És az éberelvtársak éppen a nekünk sugárzó tévében dolgoznak. A Kossuth Rádió után tehát a Duna-tévétől is megfosztottak. Az MTV2 megszállása már jóval korábban beteljesedett, az MSZP-zsoldosok abban nem lassan, hanem kétszer mondanak el mindent a reggeli és a délutáni Nap-tévéjükben.
Tuca és Paunescu szárnyai alá nem menekülhetünk, mi marad hát nekünk? A rajzfilmcsatorna. Bár az ellen is készül valami merénylet. Állítólag némely mesejátékot a jövőben csak gyermekek felügyelete mellett tekinthetünk meg.

Néhány percig tegyük magunkat naivnak, és gondolkozzunk el azon, hogy egynéhány romániai magyar kisebb-nagyobb személyiség vajon miért látja és láttatja helyesnek, bölcsnek, megfontoltnak, célravezetőnek az RMDSZ jelenlegi vezetőségének a politikáját.
Ragadjunk ki találomra egy példát. Marosvásárhelyen járt március 15-én Kovács László. Mert meghívták. Ez nem akkora illetlenség, mintha akasztott ember házában kötélről beszélnének, hanem sokkal nagyobb. Olyan, mintha a siralomházban sorsára váró családhoz a vigasztalás szándékával kopogtatna be a hóhér, akinek pártja pálcát tört azok fölött, akik „túlszerették” az áldozatot, és mindennek a tetejében a hóhérinasok elvárnák, hogy a legutolsó polgári körtag is díszvendégként üdvözölje, mert ha nem, akkor az egyet jelentene az egész rokonság ünnepének megzavarásával. Ennek ellenére nyomban akadtak bértollnokok és bérnyilatkozók, akik egyhangúan harsonázták, hogy végtelen megtiszteltetés az erdélyi magyarság számára, ha Magyarország külügyminisztere elfárad közénk.
A 23 millió román vendégmunkás rémének kiagyalása, a Kempinski szállodai hajlongás és az érte kapott pozsonyi frász, a kedvezménytörvény elleni áskálódás és a Kovács László nevéhez fűződő sok más politikai bűncselekmény után ekkora ostobaságot állítani nem lehet ingyen. Aki ennek a díszvendégségnek az ötletét dicsérni képes, az különleges szemüvegekkel és óriási erőkifejtéssel altatja el józan eszét, rengeteg energiát veszít. Mivel lehet pótolni a szellemi erőtartalékot? Természetesen azzal az eszközzel, amivel bármi vásárolható a becsületen kívül, ezt mindenki sejti, érzi, ám a honorárium méretéről kevés az információ.
Felbecsléséhez segít néha egy-egy önfeledt megnyilatkozás. Ilyen volt a minap egy kedélyeskedő rádiócsevegés arról, hogy miként tölti napjait egyik állami főtisztviselőnk, aki az RMDSZ vezetőségének jóvoltából került közepesen magas polcra.
Karrierjét szerénykedéssel kezdte, kijelentve, hogy bizottságbeli társaival ellentétben neki nem kell sofőr a hivatali Ford Mondeóhoz. (Egy munkanélkülivel több. Még nagyobb baj, hogy megtakarított fizetése nem jut el a nyugdíjpénztárhoz. Útközben eldézsmálják.) Aztán szorongással folytatta, mert unatkozik egyedül a háromszobás bukaresti lakásban. Társasági életet nem folytat, de gyakran jár moziba és színházba. Stb., stb. Tegyük hozzá, hogy biztosan a munkájával is olyan elégedett, mint államtitkári fizetésével. Hogy mi a dolga? Az égvilágon semmilyen hasznos tevékenységet sem végez, nélküle pontosan ilyen gyorsan épülne a vadkapitalizmus, és pontosan ennyire nem oldódnának meg a kisebbségi ügyek. Viszont belekotnyeleskedik mindenbe, amihez semmi köze, neki mindent elnéznek és tőle semmit sem kérnek számon, mert ő akár van, akár nincs, kenyéradóit úgyis szilárdan újraválasztják.
Vajon hány ilyen „közhivatalnokunk” lézeng Bukarestben? (Külön réteget alkotnak azok, akiket átvettek és megőriztek az előző diktatúra kultúragitációs brigádjából.) Annak idején, amikor nyíltan kormányszövetséges volt az RMDSZ, négyszáz „emberünk” állását féltették, ha a koalíció elhagyása került szóba a Bolyai-egyetem miatt. Azóta a kormányhivatalok megizmosodtak, főnököcskéik fizetése pedig úgy megközelítette a legfejlettebb országok főtisztviselőinek járandóságát, mint a romániai munkásé az albán kollégáét.
Az dobja rájuk az első követ, aki a helyükben nem így viselkedne. Gondoljunk bele, mit tenne bármelyik átlagpolgár, aki a középszerűségből hirtelen arra ébredne, hogy Ford Mondeóban élvezkedik a főváros gödrös, de széles egyéni távlatokat megnyitó utcácskáin. Nem dicsérné úton-útfélen kenyéradóját? Ó, dehogynem! Ilyen az átlagemberi természet. Változást az hozna, ha másfajta vezetőgarnitúra nevezne ki másfajta átlagembereket luxusautós állásokba. Egy olyan garnitúra, amely – példánknál maradva – március 15-én nem hozta volna kellemetlen helyzetbe híveit, hanem titkos diplomáciai csatornákon megbeszéli Kovács Lászlóval, hogy a saját érdekében is jobb, ha az idén szűk, autonóm családi körben ünnepelünk. Attól még folytathatnák a támogatást, amellyel kapcsolatban marosvásárhelyi beszédében a szocialista pártelnök stílusához híven oldalvágást intézett az előző kormány ellen, mondván, hogy a juttatások rendszere most átlátható, nem a klientúraépítést szolgálja. Nem is gondolta, mekkora igazságot mondott. A pénzosztogató kuratóriumok valóban átlátszóan RMDSZ-kezekben összpontosulnak, tehát a támogatások nem szolgálják klientúra építését. Az már rég tető alá került.
Állítólag azért kellett Kovács Lászlót a központi ünnepségre meghívni, mert a román kormány a külügyminiszterét küldte Marosvásárhelyre arra a napra, és a diplomáciai szabályok előírják a kölcsönösséget. Nos, a román külügyminisztert még könnyebb lett volna meggyőzni arról, hogy a hétvégét máshol töltse. Egy marosvásárhelyi rendezvény a román állam szemszögéből nem lehet külügy.
Visszatérve a másfajta vezetői magatartásmodellre, abba az is beleférne, hogy ha már muszáj a mondeós állásokat betölteni, akkor ne a sofőr fizetésével takarékoskodjunk. Az Európai Unióban sem kergetnék az asztal körül az országot, ha a különböző kis bizottságok nagy tisztviselői hazai Daciákkal vagy a szintén olcsóbb magyarországi Suzukikkal fontoskodnák be magukat délelőtt a munkahelyükre, délután pedig a moziba.

Kitartó suttogópropagandát és sajtóhíresztelést cáfoltak meg a múlt heti kolozsvári események: a történelmi egyházak kolozsvári főpapjai teljes egyetértésben karolták fel a Királyhágómelléki Református Egyházkerület kezdeményezését az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács létrehozásának előkészítésére vonatkozóan. Azt már a hétfői sajtóértekezleten megtudtuk, hogy Tőkés László református püspök Czirják Árpád római katolikus érseki helynökkel együtt intézkedett, hogy a Márciusi Fórum színhelye a kolozsvári Magyar Színház lehessen. „Felsőbb” utasításra azonban a teremdíjat már nem fizethették ki, ezért lett a helyszín a Farkas utcai református templom, ahol pénteken március 15-ének Szent Mihály-templombeli ökumenikus ünneplése után Pap Géza, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke ütötte le az alaphangot mondván, hogy az egyház nem hajlandó a kispadon maradni, amikor a romániai magyarság érdekében bele kell szólnia a közügyek intézésébe.
Az előző hónapok közönybe fulladt kolozsvári rendezvényei után meglepően nagy érdeklődés övezte a Márciusi Fórumot, és a lelkesedés másnap, március 15-én is megtöltötte a Farkas utcai templomot, ahonnan az ünneplő tömeg magyar zászlókkal vonult a Petőfi-emléktábla megkoszorúzásához. Beláthatatlan következményei lennének, ha újra csalódás következne. A Fórum előkészítése azonban bizakodásra ad okot. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Kezdeményező Testülete megalakulásának módja, a későbbi kiegészítésére, valamint tanácsadó testületének létrehozására, az erdélyi magyar nemzeti és egyházi figyelőszolgálat megalakítására vonatkozó elképzelés alaposan átgondolt lépésekre utal. A Fórumra előkészítették a nemzeti tanács létrehozásához szükséges alkotmánymódosításokat is, amelyeket Csapó József ismertetett a helyszínen.
Felszólalásra válaszolva Tőkés László kijelentette, hogy ellenzéki pártot nem akarnak létrehozni. Ezért tárgyát vesztette egy későbbi hozzászólás, amelyben befogadási ajánlat hangzott el a Romániai Magyar Szabaddemokrata Párt részéről.
A Kezdeményező Testületnek a Fórumon megszavazott tagjai: András Imre, Bodó Barna, Borsos Géza, Csapó József, Fodor Imre, Gazda József, Katona Ádám, Kincses Előd, Király Károly, Kónya Ádám, Kovács Zoltán, Nagy Pál, Pécsi Ferenc, Somai József, Szász Jenő, Szilágyi Zsolt, Toró T. Tibor, Vanek Ferenc, Vekov Károly. Egyaránt vannak közöttük egykori parlamenti tagok és olyanok, akiket még nem sikerült kitaszítani.

Óriási veszély leselkedik Funárra. Rohamléptekkel közelednek a helyhatósági választások, és vele nem foglalkoznak eléggé. Néhány csip-csup civakodástól, pereskedéstől, pénzügyőri elmarasztalástól eltekintve, hiányoznak azok a botrányos beidézések, rendőri elővezetések, prefektusi fenyegetőzések a felfüggesztéssel stb., amelyekből mindig győztesen került ki.
A régi szép idők közelmúltjában a kolozsvári bíró még olyan eseménynél is főszerepre számíthatott, amilyen a százéves Mátyás-szobor ünneplése volt. Állítólag jól odamondtak neki, holott elégedetten somolygott befelé, hiszen bármilyen dörgedelmeket szórjanak is rá az „udémérések”, ő a nyertes, mert szilárdan állnak az ormótlan szondacsövei az állítólag védett történelmi környezetben, tankcsapdái zavartalanul tátonganak, és egy kerti törpéhez hasonlító műtárggyal tovább ígérgetheti Traianus oszlopa másolatának betelepítését az eredeti középkori műemlékek közé.
A mellőzés még nem minden. Talán szélárnyékban is megőrizné hivatalát, de újraválasztási esélyeit az a fordulat rontja, hogy másokkal kezdtek sokkal behatóbban foglalkozni. Most nem Funar megfékezését kéri a román kormány leghűségesebb szövetségese, hanem a székelyudvarhelyi polgármesterét. Most sem a kolozsvári Főtér helyreállítását próbálja kijárni a kormányhivataloknál a sok pragmatista magyar politikus, hanem Szász Jenő ellen szerveznek népszavazást, és a Hargita megyei prefektust veszik rá, hogy mielőbb indítsa el az eljárást, nehogy a jövő nyári választás a hivatalában találja az RMDSZ jelöltjeit folyton legyőző udvarhelyi polgármestert. És micsoda vádak alapján! Ha azokat – többek között az államosított ingatlanok késedelmes visszaszolgáltatását, a lassú földbirtokrendezést, az ügyvédeket hizlaló félresikerült törvények alkalmazásából fakadó további visszásságokat – máshol is az elöljárók főbenjáró bűneként kezelnék, Románia egyik napról a másikra polgármestermentes övezetté válna.
A mellőzés azért is rosszkor jött Funárnak, mert a népszámlálás igazolta jóslatát: Kolozsvár magyarsága 20 százalék alá csökkent. A magyar veszély elmúlt. Bezárult a vastag gyűrű, amely a Székelyföldet elhatárolja a magyar határtól. A mór küldetése bevégeztetett, mégpedig úgy, hogy ebben neki alig van érdeme. Nem ő zavarta el a kolozsváriakat, hanem az erdélyi magyarság vezérei (állítólag legitim vezetői) fújtak takarodót, és vonultak önként a sziget belseje felé főhadiszállásaikkal, villáikkal, dzsipjeikkel. Ez nem azért fájdalmas, mintha olyan nagyon hiányoznának, de például a Bolyai-egyetem várának és járulékos bástyáinak feladása azt az érzést keltette a kolozsváriakban, hogy itt a vég kezdete.
Most a sziget egyik végvárában folyik az ostrom. Azt a polgármestert akarják félreállítani, aki helyi politikai ellenfeleivel ellentétben nem lenne hajlandó december 1-jén a Kempinski Szállóban pezsgőzni. (1849 óta magyar ember nem koccint sörrel, 2002 után nem kellene pezsgővel sem ünnepelnie. Ha így haladunk, nemsokára bekövetkezik a teljes absztinencia.)
Kolozsvár valamikor örökösnek elképzelt polgármestere tehát munkanélküli lett, megfogyatkozott politikai cselekvésének tárgya, és a homogén nemzetállam megteremtésének arcvonalát kétszáz kilométerrel keletebbre tolták. Választói között mindig szép számban akadtak olyanok, akik szégyellték magukat miatta, de úgy vélték, hogy a magyarság kordában tartásához szükség van rá. Ez a fajta választó úgy volt vele, mint a szükséges rosszal. Nem kétséges, hogyan fog viszonyulni a szükségtelen rosszhoz. Talán érdemei elismerése mellett küldenék nyugállományba, de mit értékeljenek rajta, ha legfőbb céljának elérését is másnak köszönheti?

Kolozsvár vendége volt Bayer Zsolt budapesti és György Attila csíkszeredai író a Nemzetpolitika és integráció témával megrendezett fórumon, amelyet a Reform Klub hirdetett meg. A városi művelődési ház nagytermének minden ülőhelye gazdára talált, és ami még meglepőbb: az érdeklődők kétharmados többségét fiatalok alkották.
Miután Mátis-Halmágyi Jenő, a Reform Tömörülés alelnöke, a fórum moderátora átadta a szót a vendégeknek, hamarosan kitűnt, hogy szerintük Magyarország nincs felkészülve az integrációra, mert nincs nemzetpolitikája, márpedig az Európai Unióban, korábbi nevén a Közös Piacban megfelelő protekcionista politika nélkül a nemzet felmorzsolódhat, az ország területe idegen tőkeérdekeltség eszközévé válhat. Bayer Zsolt egyébként sincs jó véleménnyel az EU-ról, az intézményeiben tevékenykedő, elhájasodott agyú bürokratákról. A nyugati fiatalok hatalmas tömegeit megmozgató tüntetéseket figyelve arra a következtetésre jutott, hogy ha a jövő nemzedékei ennyire elutasítják a globalizációt, nincs kizárva, hogy nemsokára ellentétes folyamatok indulnak meg, és akkor Magyarországnak gazdaságilag megtépázva kell majd újrakezdenie a független nemzeti létet. György Attila többek között az erdélyi magyarság asszimiláció elleni immunitásának hiányáról beszélt, és átformálódó világunkban különösen veszélyesnek tartja, hogy nincs megfelelő közösségi erő, amely az ellenálló képesség helyreállításán eredményesen munkálkodna.
Mi történne, ha egy évvel ezelőtt nem következett volna be a kormányváltás? Bayer Zsolt a kérdésre válaszolva elmondotta: nyugodt lélekkel szavazna a csatlakozásra, mert a Fidesz-kormányzatnak volt megfelelő nemzet- és gazdaságpolitikája, míg a jelenlegi kormány annak lerombolására fordítja minden energiáját. Az MSZP–SZDSZ-nemzetpolitikáját egyetlen mondattal jellemezni lehet, amely hatalomátvételük idején hangzott el: a Fidesz-kormányzat túlszerette a határon túli magyarokat.
Látható-e az alagút vége? Bayer Zsolt a következő választástól sokat vár, ugyanis a magyar állampolgárok közül egymilliónyian minden választáskor a hatalom ellen szavaznak. Mindegy, hogy ki van kormányon, azt feltétlenül le akarják váltani. Ha rosszul megy soruk, akkor azért, ha jól, akkor azért, hogy miért nem jut nekik egy üveg sörrel több. Ha meg is történik 2004-ben a belépés az Unióba, a nemzeti érdekeket előtérbe állító kormánynak módja lesz a további káros hatások elkerülésére, és akkor Magyarország, az egész magyar nemzet nem annyira megtépázva éli túl a kalandot.
A múlt hét végén, amikor a fórum lezajlott, már olvasható volt az interneten a Gallup és Medián legfrissebb felmérése. Mindkét közvélemény-kutató az előző két hónap tendenciájával ellentétben a Fidesz népszerűségének csökkenését jelzi. Bizonyára a gázáremelés hírétől. Pedig egy évvel ezelőtt a kádári pártaktivisták lassan mondták, hogy mindenki megértse: nem lesz...
Vajon alagútban vagyunk egyáltalán? Ez nem valami generálsötét éjszaka?

Kolozsváron a hídelvei kerületi RMDSZ-szervezetben 13. évét tölti a hagyomány, hogy időnként eszmecserére, baráti csevegésre gyűlnek össze a tagok, ismerősök, érdeklődők a református templom lelkészi tanácstermében. Valamikor a „hőskorban” többnyire politikai események, jelenségek képezték vita tárgyát, az új évezredben viszont szociális, egészségügyi, kulturális témák kerültek az érdeklődés középpontjába. Nem azért, mintha a politikai ügyek egytől egyig megoldódtak volna...
A múlt héten a tragikus sorsú hóstáti közösségről húsz évvel ezelőtt, illetve tavaly megjelent könyvek szerzőivel találkoztak a hídelviek Géczi Róbert körzeti alelnök, a Kriterion Könyvkiadó szerkesztője szervezőmunkájának köszönhetően.
Előbb Pillich László ismertette a 20 évvel ezelőtti könyvszenzáció történetét. Akkoriban mérte a kegyelemdöfést a szocialista iparosítás (értsd: nacionalista homogenizálás) a hóstátiakra. Házaikat ledózerolták, kertjeiket feltúrták, a város örökké tevékeny zöldségellátóit betonketrecekbe kényszerítették, arra törekedve, hogy minél jobban elvegyüljenek a betelepített többségiek tengerében. A szomorú eseményeket szociológiai eszközökkel írta le a vakmerő kutatócsoport, a cenzúra éberségét azzal a könyvtervvel altatva el, hogy a tanulmány a „municípium” szédületes iramú urbanizációjával foglalkozik. Hajszálon múlott, hogy a már kinyomtatott könyvet nem zúzták be. Valakinek nem tetszett, hogy a hóstátiak egykori lakcímei – Kolozsvár régi utcanevei – ellentmondtak a kontinuitás-elméletnek, és megtiltotta a nyomdának a könyv forgalmazását, de egy nappal korábban Pillich László már átvette és egy Trabanttal elszállította.
Ezután Diószegi Anna elmesélte, mi késztette naplóregényének megírására, amely tavaly év végén Életem története címmel jelent meg a Kriterionnál. Rekita Rozália színművésznő részleteket olvasott fel a megrázó könyvből.
Az összejövetel alkalmat szolgáltatott arra, hogy oklevéllel ismerjék el Bokor János tevékenységét, aki 13 évig ellátta a körzeti elnöki teendőket, de most személyes okok visszavonulásra kényszerítették. Az aprósütemény, hűsítő és kávé szerény svédasztalának napirendi pontja következett, előbb azonban felvetődött, hogy ha valakinek kérdése vagy mondanivalója lenne a szatmárnémeti RMDSZ-kongresszussal kapcsolatban... A részvevők közül többen hangosan tiltakoztak, hogy bármiről hajlandók beszélgetni, csak a kongresszusról nem.
Az összejövetel tehát megtartotta politikamentességét. Bár a politikai témák teljes elutasítása is politikai állásfoglalás lehet.

Óriási üzletet ütött nyélbe Magyarország balszocialista hadügyese. Potom harmincmilliárd forint árkülönbözet lepengetéséért a Grippeneket tíz év múlva nem kell visszaadni Svédországnak.
Ehhez hasonlatos saját tapasztalatom. Tíz évvel ezelőtt nem béreltem, hanem örökre megvásároltam egy 286-os számítógépet. Most az égvilágon semmire sem használhatom, fejlesztésre alkalmatlan, mert újabb alaplaphoz nem találna a tápegysége, a dobozba nem férne CD-meghajtó stb. Esetleg kivárhatom, amíg múzeumi értéke akkorára növekedik, hogy valami újgazdag őrült megveszi térelválasztó szobadísznek.
A számítógépek erkölcsi kopása kivételesen gyors, emiatt a párhuzam torznak tűnhet, de az iraki háborús készülődés (netán konkrét háború) úgy felgyorsíthatja a harci repülőgépek fejlesztését, hogy a Grippeneket tíz év múlva csak régiségként lehet imádni.

Vajon miért van az, hogy némely RMDSZ-vezető szája akkor is a füléig ér, ha Tőkés László száműzésének esetleges negatív következményeire terelődik a szó? Ma már senki sem lehet biztos abban, hogy az erdélyi magyarság újfent egy emberként járul a választóurnákhoz. A közömbösség riasztó jelei az előző választások idején is megmutatkoztak. Matematikai analfabétának kell lennie annak, aki a botrányos kongresszusi történtek után biztonságban érzi parlamenti vagy államhivatalnoki bársonyszékét. És mégis, egyeseknek felhőtlen örömre szolgáltatott alkalmat az 1989. decemberi forradalom szikrájának, a romániai magyarság lelkiismeretének kiszorítása az RMDSZ vezetőségéből. Vajon miért?
A választ könnyen megkaphatjuk, ha a VII. kongresszus filmjét megállítjuk egy mozzanatnál, és megfigyelünk két „küldöttet”, akik a tiszteletbeli elnöki tisztség megszüntetése után öntelt vigyorral gratuláltak egymásnak. Az egyik mindig feltűnően szerény, szinte szegényes öltözékével tüntet, mondván, hogy nem a ruha, hanem a tőke teszi az embert, a másik pedig dagadó méreteivel szemlélteti, hogy aki okos, az nem töltötte hiábavalóan az időt a pártbüfében. Tömören: mindkét gratuláló jól megszedte magát. Mit fájjon nekik, ha az erdélyi magyarság parlamenti képviselet nélkül marad? Utánuk az özönvíz. Tizenhárom év alatt felhalmozhattak annyit, amennyit mások százharminc évnyi kemény munkával sem tudnának összehozni.
Hát csak örvendezzenek tovább, urak. Legalább tudjuk, kik azok.

Rohamosan növekvő népszerűtlensége ellenére a taszári ellenzékképző tolmácstanfolyam nem rossz dolog. Hallgatóit azonban nagyobb körültekintéssel kellene kiválasztani. Előbb Európában illene körülnézni, hátha itt is akadnak tanulni vágyó ellenzékiek. Az irakiak még várhatnának, ha már több évtizedet mukk nélkül kibírtak egy olyan uralkodó alatt, akinek köztereken felállított óriás poszterei erősen emlékeztetnek Ceauşescu primitív lelkivilágára. Inkább ott kellene hatalomra segíteni az ellenzéket, ahol az legalább megpróbált szembeszegülni.
Példáért ne menjünk messzire: román–amerikai tolmácsokra feltétlenül szükség lesz, ha a Biztonsági Tanács jóváhagyásával végre tengerészgyalogosok szállnak partra a Dâmbovita középső szakaszán. A katonai beavatkozásra egyszer már megérett az idő, hiszen a romániai diktátor legalább annyi okot szolgáltatott rá, mint az iraki. Éheztette, fagyasztotta a népet, ezzel is fokozta az emigrációs nyomást a nyugati országokra, végső delíriumában pedig kifecsegte, hogy a román ipart alkalmassá tette atombomba előállítására. Ezzel kapcsolatban a nagyhatalmaknak régi elszámolnivalójuk is volt Románia géniuszával. Amikor a világszervezetnek még lett volna módja az atomfegyver-forgalom megakadályozására, a román külügy, a jelenlegi miniszterelnök egykori hivatala – kínai érdekeknek hódolva – amellett kardoskodott, hogy az államok a tömeggyilkolás terén rendelkezzenek egyenlő jogokkal. Ennek az okoskodásnak is tulajdonítható, hogy ma már a legcsóróbb országok is játszadozhatnak a világvégével, sőt kisebb terrorista csoportok jelentős készleteket szerezhetnek be hasadóanyagokból a bolhapiac-gazdaságban. Atomfegyverrel szórakozó törpétől mentették meg tehát a világot a romániai forradalmárok 1989 decemberében, és ma hol vannak? Még ellenzékben sem találják a helyüket, mert onnan is kirekesztették a néhai diktátor udvari dalnokai, kutyasétáltatói, titkosrendőrei, külügyi és külkereskedelmi hivatalnokai, akik egyszer bányászjárással, máskor etnikai feszültségkeltéssel és állandósult életszínvonal-csökkentéssel veszélyeztetik a térség békéjét.
Még mindig a közelben maradva: magyar–amerikai tolmácsképzésre is hasznosan lehetne felhasználni a munkaidőt Taszáron. A közvetlen tanár–diák kapcsolatban a kiképzőtisztek számára is világossá válhatna, hogy az 1956-os forradalmat elfojtó Kádár munkás-paraszt-bankár aktivistái, akiknek szívélyes vendéglátásától tökéletesen otthon érezte magát Magyarországon a Sakálnak becézett Carlos, nem megbízható szövetségesek. A D–200-as típusjelzésű tartalékos főhadnagyoknak bármikor felmutathatnak egy elintézetlen váltót, és akkor éppúgy elárulják a NATO-t, mint szükség esetén hátat fordítottak a Varsói Szerződésnek. Érdekes dolgok derülhetnének ki akkor is, ha lengyel–amerikai lakosságkapcsolati szakembereket kezdenének kiképezni. Vendégelőadónak meghívhatnák többek között a jelenlegi román belügyminisztert, aki nemrégiben, amikor még csak a kolozsvári polgármesteri székre pályázott, elpanaszolta, hogy milyen furcsa az élet. A lengyel elnök – a Nyugat jelenlegi kedvence – valamikor vidéki kommunista diákegyesületi vezetőféleként kollégája volt, most pedig államfő, miközben őneki egy Funarral kell mérkőznie pártfeladatból. Ilyen gátlástalan karrieristák sikertörténeteinek ismeretében hátha ismét a Szolidarnoszttal lennének szolidárisak a nyugatiak.
De ébredjünk fel. Ilyen tanfolyamokra belátható időn belül nem toboroznak hallgatókat. A Nyugat a kisujját sem mozdította annak érdekében, hogy Romániában a forradalom után ne kerülhessenek hatalomra a néhai diktátor közeli munkatársai, majd pedig amikor a véletlen menesztette őket, a jobboldaliakat a legcsekélyebb támogatásban sem részesítette. Kiképzés helyett kelepcékbe csalta, például NATO-tagsági ígérettel, majd cserben hagyta a jobboldalt. Pedig abban is volt elég sok balos... A nagy kielégülésben Nastasét részesítette, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy az egykori kommunisták hadd teljesítsék ki a sokoldalúan fejlett kapitalizmus építését. A magyarországi jobboldallal szembeni még nyilvánvalóbb nyugati ellenszenvet példázza a legújabb hivatalos uniós állítás a magyar sajtóról, amelyet állítólag nem befolyásol a hatalom, amióta megint a baloldal kormányoz. Pedig azóta a jobboldali – tehát most ellenzéki – sajtó teljes megfojtását mi, erdélyiek is érzékeljük a tévé nézhetetlenségéből és a rádió hallgathatatlanságából. Bezzeg az Orbán-kormány idején, amikor a baloldali, tehát akkori ellenzéki sajtó a hírközlés 80 százalékát uralta, az országjelentésekben a nyugati megfigyelők Tamás Gáspár Miklóst igazolták, aki szerint Romániában nagyobb volt a sajtószabadság. Akkor miért nem repatriált? Talán mert annyira mégsem volt helytálló a helyzetértékelése?
Sokan azt mondják, hogy a Nyugat azért nem kedveli a jobboldali pártokat, mert azok a nemzeti érdekek fokozottabb érvényesítésével gátolják a globalizációt, míg a baloldaliak rejtett bűntudatuk miatt kezes bárányként viselkednek. Ez érvényes lehet Kelet-Európára, de vajon mi a baj az osztrák, az olasz, a német, a francia stb. jobboldallal? A nyugati balosok bűntudat hiányában éppúgy nyíltan ellenállnak a globalizációnak, mint ellenpólusaik, és mégis, csak a jobboldal népszerűségének növekedését kíséri olyan hisztéria, hogy az már-már hasonlít az iraki belügyekbe avatkozáshoz.
De milyen bonyolult a világ? Ebből a törvényszerűségből is kilóg egy ország. Izraelben a jobboldal fölényes újraválasztását olyan gratulációk követik, amilyenekben Medgyessyt részesítették a Vatikántól Washingtonig, és fel sem vetődik egy izraeli–amerikai tolmácstábor létesítése.