Bevégeztetett


Tehát Markóéknak sikerült az, amibe Ceauşescu belebukott. Tőkés Lászlót a bal-kereszténydemokraták körbecsaholták, mint annak idején a szekusok, majd képzeletbeli politikai Menyőbe száműzték, de most nem dőlt azonnal össze az egypártrendszer.
Csakhogy a parlamenti választásokon a kongresszusi kiválogatottak („küldöttek”) szavazata nem lesz elegendő az 5 százalékos küszöb átlépéséhez, és az amúgy is megfogyatkozott mezei tagok közül nagyon sokan nem lesznek hajlandók olyan jelöltlistákra pecsételni, amelyeken a színt vallott állampárti aktivisták nevei virítanak.
Annyi baj legyen. Próbáljuk ki a következő politikai útvesztőt is. Az RMDSZ volt már második legnagyobb parlamenti párt, megfordult a neptunfürdői szalonokban, bejutott egy jobbos kormányszövetségbe, majd a balos háttérkoalícióba, és egyik kísérletbe se szakadtunk bele. Kétszázezerrel megfogyva, de törve nem, még létezünk. Biztosan átvészeljük a parlamenten kívüliséget is.
A cigányok megosztására kezdettől fogva nagyobb figyelmet fordított a román hatalom, ugye van elnökük, királyuk, császáruk, vajdájuk és néhány száz önálló politikai jellegű szervezetük, a parlamentben egyetlen, hivatalból kinevezett képviselőjük emelgeti a kezét, és dehogyis pusztultak bele. Lélekszámuk nem csökken, hanem növekedik. A sokat hangoztatott vagyonvisszaszerzés terén azzal az egy szál képviselővel is nagyobb eredményt értek el, ha pusztán a visszanyert arany mennyiségét vesszük számításba. Nem kérkednek az összes román állampolgárnak megadott vízummentességgel, körbejárják anélkül is a világot, sőt, ha ügyesek, és főleg ha jobboldali kormányon akarnak ütni egyet, nemzetközi utazási támogatást is kapnak (lásd a zámolyi esetet). Szemlátomást több pagodát építettek, mint ahány RMDSZ-kastély készült az utóbbi 13 ragyogó évben. Etnikai szolidaritás hiányában rohamosan mélyül ugyan a szakadék a gazdag és a szegény romák között, de egymás sarcolásában parlamenten belül vagy kívül egyaránt hatalmas tapasztalatkészletet lehet felhalmozni – lásd a mi példánkat. Tehát mi, közemberek, egyszerű választópolgárok nem sok jóra számíthatunk, de sokkal több rosszra sem.
Legyünk hát optimisták, ne áruljuk el szomorúságunkat amiatt, hogy az RMDSZ VII. kongresszusán bevégeztetett az 1989. decemberi forradalom kisajátítása.

Végrendeletek


Sokunk számára az előző aranykorszak egyik legsötétebb rémálma az volt, hogy Ceauşescu természetes halállal vonul vissza a hatalomból, a nemzeti gyászt pedig tudós özvegye és alkoholista fiacskája szervezi meg, olyan könnyáradatot és jajveszékelést szabva meg pártfeladatként, hogy ahhoz képest Kim Ir-szen temetése illedelmesen visszafogott anglikán gyászszertartásnak tűnjék. Körülbelül egy hét múlva menetrendszerűen következett volna a karmesteri beintés, hogy no most már elég a sírás-rívásból, álljunk neki keményen dolgozni és főleg az új vezért dicsőíteni, mert a régivel nem volt éppen minden rendjén. Van, aki még emlékszik rá, hogy így történt ez Gheorghiu-Dejzsel is, akinek politikai végrendeletét gyorsan el kellett felejteni.
Mindebből alacsonyabb szintű ízelítőt szolgáltatnak január 1-jétől az Adevărul (magyarul Igazság) főszerkesztőjének halálával kapcsolatban. Gyászoltak a politikusok, a lapok, az elektronikus tömegtájékoztatók, az olvasók. Még az államfő és a miniszterelnök is felcsapott siratóasszonynak. Szocialista munkaversenyszerűen méltatták a megboldogult érdemeit, egybemosva a legkedveltebb napilapok közül bükkfanyelvével messze kimagasló Scânteiánál (magyarul Szikra) kifejtett jegyzőkönyv-fogalmazói tevékenységét az Adevarul köpönyegfordítással kezdődő sajtópiac-gazdasági sikertörténetével. Aztán bekövetkezett a törvénytelen fiú színre léptetése, aki részesedni akar az örökségből. Ami nem lehet csekély összeg, ha az ügyvéd is beállt érte a sorba. Aki a Scânteia-Adevarul főszerkesztője volt átmenetileg.
Gusztusos.
Mély történelmi gyökerei lehetnek a gyász hullagyalázásig elmenő túlhajtásának, de ennek fejtegetése nem a mi dolgunk. Mi csak távolról csodáltuk az emlékek megszépülését egy olyan napilapról, amelynek időjárás-jelentését olvasva sem maradt nyugalmi állapotban a gyomor, majd az új korszakról, amely azzal kezdődött, hogy bukaresti diákok szerették volna megetetni a szerkesztőkkel a Scânteia poporului (A Nép Szikrája) első és utolsó lapszámát, de azok idejében kereket oldottak. Az is különös, hogy államférfiak, kollégák, újságolvasók elfelejtették, milyen dicstelen szerepet játszott a legkedveltebb román napilap az 1990. júniusi bányászjáráskor, amikor szerkesztői a bukaresti Lomonoszov-palota ablakaiban tapssal üdvözölték a kommandósokat, és megmutatták, melyik épületszárnyban keressék Gabriel Liiceanut és Petre Mihai Băcanut lincselés céljából. Erre is csak azt mondtuk: lelkük rajta, milyen jó, hogy nekünk nem írhatják elő, hogy csak a szépre emlékezzünk.
De hirtelen arra ébredtünk, hogy erdélyi magyar lapban is méltató nekrológ jelenik meg Dumitru Tinuról, aki a cikkíró szerint bizalmatlanul tekintett ugyan a magyarokra, de a hatalmat óvta a szélsőséges román nacionalistáktól, a velük való együttműködéstől. Nafene! Ha az Adevărul szószátyár vezércikkírójának intelmeire hallgatott volna a román politikai elit, aligha tolonganak a részvétnyilvánítók sorában a kormánypárti politikusok. Előbb felteszik a szónoki kérdést, hogyan kell értelmezni azt az Adevărul-cikket, amely fölött ilyen cím harsogott az első oldalon: Cluj-Napoca nu mai este Kolozsvár. Vajon nem azt jelenti ez a cím, hogy a legkedveltebb román napilap együtt kárörvendezik a Nagy-Románia Párt főtitkárával, hogy immár nem kell kitenni a város határában a magyar helynévtáblát? Vajon nem jelenti egyben azt is, hogy az Adevărul a leghírhedtebb magyarfalókkal egy asztalnál ünnepli az etnikai tisztogatás, a beolvasztás újabb jelentős sikerét?
Volt idő, amikor az RMDSZ vezérkarában úgy nyilatkoztak, hogy tovább nem tűrik az Adevărul magyarellenes uszítását, minden gyalázkodásra bírósághoz fordulnak. Ebből a fogadkozásból semmi sem lett, inkább a székelyudvarhelyi városvezetés ellen fordították haragjukat, újabban pedig a Neptun-vonallal ellenkező magyar lapokat fenyegetik sajtóperekkel. Így biztosabb a sikerélmény... És különben is: a Tinuhoz hasonló közvélemény-formálók mostanában enyhítették a magyarság iránti gyanakvásukat. Miért? Azért – olvashatjuk a romániai magyar lapban megjelent cikkben, amelynek szerzőjét azért nem említjük, mivel ez nem a reklám helye –, mert a román politikában pozitív tapasztalat halmozódott fel 1996 óta, amióta az RMDSZ a kormányzás meg nem kerülhető tényezőjévé vált. Áhá! Szóval azért kellett nekünk is belekapcsolódnunk a nemzeti gyászba, hogy méltányoljuk pártunk és államunk sikeres bel- és külpolitikáját.
Jót nevethetnénk a kongresszusköszöntő nekrológ csattanóján, amely Tinu végrendeletére tesz félreérthetetlen célzást. Miként a Gheorghiu-Dej végrendeletével is baj volt, mert kifelejtette belőle nevelt fiához, Ceauşescuhoz intézett dísztáviratát, úgy a Tinu végrendeletére sem illik már hivatkozni. Derűnket azonban beárnyékolja, hogy ezekben a napokban a legkedveltebb román napilapot csak tisztes távolból ismerő erdélyi magyarok olyasmiket sóhajtoztak, hogy szegény Tinu, milyen kár érte, mert ő olyan jó és mérsékelt volt stb. A kérdésre, hogy ez az információ honnan származik, az volt a válasz, hogy hát kiírták az újságba.
Éljen a szabad(on manipulált) sajtó!

Hazatért a Kálvineum


Telt házzal ünnepelte szombaton a zilahi és környékbeli magyarság a Kálvineum visszanyerését. Püsök Sándor Csaba, a belvárosi egyházközség lelkésze bevezetőjében az 1947-ben befejezett és 1948-ban államosított református művelődési ház történetét ismertette, majd Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület főjegyzője tartott hálaadó istentiszteletet, kifejezve reményét, hogy az elorzott többi egyházi ingatlan is visszakerül jogos tulajdonosához.
Tőkés László püspök helyzetértékelő előadásában jelezte, hogy az egyházkerülettől eltulajdonított 300 ingatlan közül az első a Kálvineum, amelynek visszanyerését tizenhárom év harca előzte meg, és átadását most is ünneprontó felhangok próbálják megzavarni. Amíg ilyen szemlélet uralkodik az országban, a közösségi vagyon európai szintű jogi rendezésének folyamata többször 13 évet vesz igénybe. Köszönetet mondott mindazoknak, akik az RMDSZ keretében, a városi tanácsban előmozdították a Kálvineum tulajdonjogának rendezését, de kifejezte ellenérzését azokkal szemben, akik szeretnék kisajátítani és politikai sikerként elkönyvelni ezt az eredményt. Mint mondotta, a politikai helyzet kedvezőtlenül alakult, ennek ellenére a hit embere bízik, járja a maga útját, nem hódol be idegen érdekeknek, nem alkuszik meg, nem elégszik meg morzsákkal, pillanatnyi eredményekkel. Hozzátette: sajnos a 13 év alatt népünk kebelében is találtak cinkosokat közösségünk erodálásához, így megfogyatkozva kell törekednünk célunk elérésére, amely nem lehet más, mint önállóságunk kivívása kulturális, oktatási intézményeink vezetésében.
A köszöntők sorában Molnár Kálmán, a zilahi egyházmegye esperese a szép számban megjelenteket üdvözölte, kiemelve Fekete Károly alpolgármester és Csóka Tibor kormánymegbízott-helyettes személyét, de nem hallgatta el a román és magyar nyelvű sajtóban egyaránt megjelenő hangulatkeltő álhíreket. A helyzet szemléltetésére állította: míg régen a hallgatás falát kellett lebontani, most minduntalan a hazugság falába ütközünk. Lukács József, a szilágysomlyói egyházmegye esperese azzal köszöntötte az eseményt, hogy ezután ez a ház betöltheti eredeti küldetését, Máthé Edit, az egyházkerület jogtanácsosa pedig azt a küzdelmet ismertette, amelyet a törvényszékeken kellett lefolytatni a kormányhatározat érvényesítéséért.
A Zilahi Református Wesselényi Kollégium művészi műsorának bejelentésekor Szilágyi Zoltán lelkész-tanár kifejtette, miért van az, hogy egyik szeme még mindig sír. A kollégium épületének visszaszerzése – bizonyos politikusi nyilatkozatokkal és sajtóhírekkel ellentétben – nem történt meg, mi több, az egyháznak alig van beleszólása saját iskolájának irányításába. Feltette a kérdést: meddig engedi az Úr, hogy a bársonyszék fontosabb legyen az iskolapadnál?
Az ünnepségen jelen volt Tunyogi Ferenc és Molnár Sándor. Mindketten dolgoztak a Kálvineum építésénél, a legendás Kraszna utcai fuvarosok sorában jutányos áron szállították a homokot, kavicsot. Érthető megilletődöttséggel fejezték ki örömüket, hogy megérhették ezt a napot.

Bársonyos nemzetiszocializmus


Amikor Magyarország jelenlegi első embere közép-nemzetiszocialistaként határozta meg kormányát, azt hittük, ez is olyan nyelvi baleset, mint az a kinyilatkozása, hogy ő transzparens akar lenni. A 2002. december 1-jei események azonban élesebb megvilágításba helyezik a problémát. A mostani magyar kormány tényleg nemzetiszocialista és terroristapárti, sőt antiszemita.
Erre akkor döbbenhettünk rá, amikor Bársony András külügyi államtitkár azt vágta az Erdély elszakításának budapesti ünneplését sérelmező magyarok fejéhez, hogy ne feledjék, melyik ország lobbantotta lángra a világot 1914-ben. Pontosan Magyarország, ugye. A dualista monarchia részeként, de akkor is úgy kellett neki.
Tehát mégsem a szarajevói pisztolylövés okozta a világégést? Ezek szerint érvényesek még azok a történelmi materialista következtetések, hogy a gaz, kapitalista, monopolista, imperialista központi hatalmak nem fértek a bőrükben, mert kimaradtak a gyarmatok elosztásából. És ha így állnak a dolgok, akkor jól tette a világ többi része, hogy létrehozta az antantot, és amint az Osztrák–Magyar Monarchia elindította büntető hadjáratát a terrorizmus melegágya ellen, hogy megbosszulja trónörökösét, azonnal rátámadtak és szétszedték.
A jelenlegi magyar külpolitika történelmi logikája szerint 2001 szeptemberében késedelem nélkül meg kellett volna alakulnia egy új antantnak, amelynek tagállamai sorra hadat üzennek Amerikának, amikor az Afganisztánban hajkurászni kezdi a terroristákat, hogy megbosszulja ikertornyait. A harmadik világégés kirobbantását a végén rá lehetne kenni a fogyasztóinak vagy jólétinek nevezett társadalom belső ellentmondásaira, a győzteseknek pedig Béke Nobel-díjat lehetne átadni, miután az USA déli államait Mexikóhoz, Kubához és Irakhoz, az északkeleti régiókat pedig Grönlandon keresztül Dániához, vagyis az EU-hoz csatolnák.
Mai értékítélet szerint azonban aki a terroristáknak statisztaszerepet tulajdonít, az nemcsak fasiszta, hanem antiszemita, mivel Izrael állam létét is veszélyezteti. Ha ugyanis az amerikai ikertornyok lerombolásáért nem jár büntetés, hanem ellenkezőleg, területi gyarapodás, akkor minden egyes büntetőexpedíció után Izraelt ízekre kellene szedni.
Most csak az a kérdés, milyen színezetű az MSZP–SZDSZ-kormány nemzetiszocializmusa. Ennek eldöntésében a december 15-ét követő bukaresti sajtó segített. Azt írták a román lapok, hogy Budapesten románellenes tüntetést rendeztek. Ha jól emlékszünk, a tüntetők transzparensein az volt olvasható, hogy vesszen Medgyessy. A magyar miniszterelnök tehát román. Vagy legalább románérzelmű. Nem is csoda, hiszen 23 millió román vendégmunkás vállán vonult be hivatalába, és azóta minden igyekezetével azon van, hogy lélekben legalább a létező 20 millió román miniszterelnöke legyen.

Alapműveletek nagyoknak és még nagyobbaknak


Végre az ősz elején az MSZP elnöke beismerte, hogy tévedtek, amikor a 23 millió román vendégmunkás veszélyére hívták fel a közfigyelmet, de hozzátette: jóhiszeműen, mert tényleg aggódtak Magyarországért, a magyar munkavállalókért. A múlt héten az is elhangzott a magyar parlament baloldalán, hogy a 23 millió román nem választási kampányhazugság volt, hanem téves jóslat. Minden igyekezetükkel azt bizonygatják, hogy komolyan gondolták, ezek szerint főbenjáró alapismeret- és információhiány esete forog fenn, amit képességeink szerint igyekszünk pótolni.
Románia lakosságát úgy számítják ki, hogy egy lakos meg egy lakos, az két lakos és így tovább, egészen a népszámlálási adatok véglegesítéséig, ami egyelőre nem történt meg, de abban már tavaly decemberben is biztosak lehettek az MSZP vezérei, hogy a keleti szomszédnak összesen sincs 23 millió lakosa. Mert köztudomásúan beindult a lakosságfogyás, amely nem véletlen egy olyan országban, ahol szintén a létező szocializmus egykori építői támasztják fel a kapitalizmust – természetesen maguknak.
A számtani alapműveletek gyakorlását folytassuk a kivonással. A románok lélekszámát úgy kapjuk meg, hogy a lakosság összlétszámából kivonjuk a más nemzetiségűek számát. A végleges népszámlálási adatok híján ezt a műveletet sem tudjuk még pontosan elvégezni, de abban máris biztosak lehetünk, hogy az előző népszámlálási eredményekhez képest kevesebb magyart és németet kell kivonni, mert az általános nyomor ezt a két kisebbséget is apasztja, egy másik kisebbség létszáma viszont szemlátomást növekszik, úgyhogy mindent egybevetve esetleg 18 millió románnal lehet számolni.
Lépjünk tovább. Romániában is van felső tízezer. Arra a választási kampány hevében is mérget lehetett venni, hogy egyetlen romániai magyar konzulátus dolgát sem fogja szaporítani három hónapos munkavállalói kérvénnyel például a román miniszterelnök és rokonsága. Hasonlóképpen ki kell vonni a magyar alkalmi munkaerőpiac egyensúlyát veszélyeztető román összlakosságból a többi költségvetési politikust, a közepes–, nagy- és még nagyobb vállalkozókat, a bankárokat, a befektetési ügynökségek tulajdonosait (a rangrejtett hólabdajátékosokat), mindazokat, akik a kezdetleges tőkefelhalmozás virágkorát élvezik. Meg aztán összegezzük a korrupciógyanús eseteket, becsüljük fel a keskeny romániai országutakon furikázó széles dzsipeknek, az újgazdagok gombamód emelkedő, kétes ízlésű villáinak, kastélyainak számát, és eljutunk arra a következtetésre, hogy legalább 5 millió románnak esze ágába sem jutna Magyarországra ingázni évente egyszer, és pláne ott még dolgozni is három hónapig.
Marad tehát 13 millió, de velük is gond van. Egyesek annyira kiskorúak, hogy esetleg pedofil bűnszervezetnél lehetne munkavállalási esélyük, mások pedig második gyermekkorukat élik. A magas halálozási és az alacsony születési arányszám miatt a demográfiai piramis alapja keskeny és csúcsa tompa ugyan, mégis legalább 6 millió időst, illetve gyermeket kell levonni a románok összlétszámából.
A maradék 7 millióból azonban – bármilyen hihetetlen – elég sokan dolgoznak. Fizetésükből csak azért nem érdemes éhen halniuk, mert a temetkezési költségek magasak, de ezt a nyomorúságos egzisztenciát sem veszélyeztetik évente három hónapi alkalmi keresetért. És vegyünk figyelembe egy lélektani tényezőt is. A román nevelés az óvodában, az iskolában, az egyetemen, a felnőttoktatásban (újabban tömegtájékoztatási eszközöket is bevetve) kétszáz éve ősi ellenségként határozza meg a magyar nemzetet. Néhány millió munkaképes román polgár kétszer meggondolná, mielőtt a gyűlölt, de rettegett nemzet fészkében kutatna aranytojásokért. Van, persze hogy van egy jelentős kalandvágyó réteg, főleg a fiatalok sorában, amelyet az előítéletekkel még nem sikerült megfertőzni, ők azonban sokkal távolabbra tekintenek. Az óceánon is túlra.
Marad tehát a legalsó tízezer, amelynek lejárt a munkanélküli-segélye, elfogyott az ószeren értékesíthető holmija, felgyűlt lakáshasználati tartozása, kolduláshoz nincs képesítése vagy hiányzó végtagja, és bármilyen szalmaszálba belekapaszkodna. Ebből a tízezerből 9900 nem olvas újságot, nem hallgat rádiót. Mert már nincs rádiója, újságra pénze. Azt sem tudja, hogy létezik magyar kedvezménytörvény, amelyből a Năstase–Orbán-megállapodásnak köszönhetően neki is származna némi haszna. A feltételezett 23 millió románból tehát előre kiszámíthatóan mindösszesen 100 veszélyeztethette volna a magyar munkaerőpiacot, de véletlenül még ennyinek sem volt hozzá kedve.
Tudjuk, már hogyne tudnánk, hogy az MSZP vezérkara a 23 millió román közé bennünket, erdélyi magyarokat is belekedveskedett, mert öt évtizedes agitpropos munkájának köszönhetően a magyar közvélemény félrevezetett részét velünk talán még jobban ijesztgetheti, mint a románokkal. Tehát a másfél milliónyira zsugorodott magyar kisebbséggel is számoljunk el. Az algoritmus hajszálra ugyanaz, csak a méretek változnak. Nekünk is van felső ezrünk, és százezernyi azok száma, akiknek az erdélyi magyarság legmélyebb elszegényedése közben is akad tejbeaprítanivalója. Köztünk is vannak gyermekek és aggok, „pozícióikat” féltő éhbérmunkások és olyanok, akik irtóznak a magyarországi közhangulattól, attól, hogy minduntalan lerománozzák őket. Pláne a régi-új hatalom pöffeszkedése óta. Marad tehát mindösszesen 100 erdélyi magyar abszolút proletár, de ebből 90-nek már nincs rádiója, sem tévéje, mert eladta a ószeren vagy elromlott és nincs miből megjavíttassa. Erről a 12 esztendeje körvonalazódó nyomorról érdekes módon sem az itteni, sem az ottani szocialista érzékenységű politikusok nem igyekeztek aggodalmaskodó jóslatokba bocsátkozni. Pedig ezen a téren szerény matematikai ismereteikkel sem trafáltak volna 22.999.900-zal a végösszeg mellé.

Álnokfogadások


Elképzelni is borzalmas, mi történne egy román miniszterelnökkel, ha a bukaresti Intercontinental Szállodában rendezett állófogadáson megjelenne és keleti kollégájával együtt ünnepelné a Besszarábia elcsatolását szentesítő Molotov–Ribbentrop-egyezmény valahányadik évfordulóját.
De ez még semmi. Képzeljük el a következő helyzetet. Magyarországon hatalomra kerül egy olyan párt, amelyik a szomszédokhoz hasonlóan a nemzeti érdekek mindenekfeletti érvényesítését tartja elsődleges feladatának. Most ilyen párt nem létezik, mert még Csurkáék sem mennének el odáig, hogy kétségbe vonják az anyaországok jogát elszakított rokonaik megajándékozásához szerény mikuláscsomagokkal. Nos, tegyük fel, hogy egy ilyen vehemens párt miniszterelnökét, akit egyébként túlhajtott nacionalizmusa miatt a román határon álruhában sem engednének át, a jövő nyáron Bukarestbe invitálnák, hogy ott ünnepelhesse a második bécsi döntés 63. évfordulóját. Képzeljük el, mi történne, ha Adrian Năstase készségesen megjelenne ezen a bensőséges összejövetelen, sőt magával vinné mindenkori pártelnökét, Ion Iliescut, valamint az MRDSZ (Magyarországi Román Demokrata Szövetség) több kimagasló személyiségét.
Ne találgassuk, hogy milyen méretű politikai földrengés következne. Úgysem találnánk el. Ilyesmire a román történelemben nincs példa, nincs mihez hasonítsuk a várható következményeket. A románok ezért érdemlik meg Erdélyt. Megérdemelnék a Balkánt egészen a Tiszáig. Vagy akár a Dunáig. Sőt, ha D-209 népszerűsége a december 1-jén történtek után is növekszik, akár az Alpok lábáig is.
*
Kovács László volt olyan kedves, hogy elárulta: a fogadáson megjelent az RMDSZ néhány képviselője is. Kérjük szépen, ha már á-t mondott, mondjon b-t is. Vagyis lássuk a vendéglistát. Kongresszusi és egyéb választásokon tudnunk kell, kikre adjuk lelkesen szavazatainkat.

A gyalázkodás történelmi gyökerei


Valahányszor jelzőt ragasztanak Tőkés László nevéhez, felötlik bennem egy kép 1990 áprilisából, amikor az RMDSZ bukaresti székházában valaki magából kikelve háborgott azon, hogy az a búsképű lovag nem akar politikailag tisztán látni. Az akkori sajtóérdeklődés témáját az alig egy hónapja lezajlott marosvásárhelyi véres események képezték. Ki lehet az a személy, aki ebben a halálosan komoly ügyben buta akar maradni? Hát Tőkés – hangzott a válasz, majd az illetékes megmagyarázta: – Csak ül magába roskadva, lógatja azt a világfájdalmas orrát, és nem hajlandó kimozdulni a rögeszméjéből, hogy pogrom volt, nem akar meghallgatni minket, akik azt mondjuk, hogy a politikában néha engedni is kell.
Valószínűleg ez volt az a fordulópont, amikor a szekusok gyalázkodásának kórusába magyar hangok kezdtek vegyülni. Ennek oka az volt, hogy Tőkés nem fogadta el a hivatalos álláspontot, miszerint az áldozat legalább 50 százalékban felelős az eseményekért. Mint később szállóigévé vált, Tőkésnek nem volt igaza, csak lett. Nem volt igaza, mert a legelső parlamenti vizsgálóbizottság RMDSZ-es tagjai nem akarták, hogy igaza legyen, de sajnos igaza lett, mert az akkor elkezdett kompromisszumpolitika egyenesen vezetett a 2002-es népszámlálás számunkra katasztrofális adataihoz.
Annak, hogy 1990-ben vezetőink hamut szórtak a fejünkre, határainkon jóval túlmutató következményei lettek. A pogrom első nemzetközi visszhangjai még védelmet követeltek a romániai magyarságnak, a parlamenti jelentés elfogadása után megjelenő kommentárokba azonban már olyan hangok vegyültek, hogy a magyarok is megérik a pénzüket, nacionalisták, szeparatisták, zöldpulóveresek, a többségi érzékenységre fittyet hánynak, kavarják a térség hangulatát stb., stb.
Az 1990-es marosvásárhelyi események parlamenti jelentését további számtalan hamuszórási bravúr követte határainkon innen és túl. És talán az a súlyosabb, hogy túl is. A liberális-internacionalista alapeszme stréber tanítványai anyaországi ösztönzésre is piszkálják a mi szemünkben a szálkát, hogy szüntelenül sajogjon és közben ne törődhessünk a mások gerendájával. Ezek az önsanyargató – pontosabban: a vezetett tömegeket sanyargató – gesztusok vezettek oda, hogy a határon túli magyarok kedvezményeibe a világon bárki beleköthet, viszont senki sem biztatja a magyar hatóságokat arra, hogy kobozzák el a szlovákigazolványokat.
Nem látták volna mindezt előre az első igavállaló kompromisszum hívei? Ha ennyire rövidlátóak lettek volna, aligha eresztenek gyökeret a politikai pálya ingoványán. Tudták ők, mit tesznek, hogy ne tudták volna, megvolt már akkor a magukhoz való eszük. Komoly politikai és gazdasági érvényesülési érdekek fűződtek annak a parlamenti jelentésnek az elfogadásához. Akkor alakult ki az a kollaboráns szekértábor, amely azóta is minden támogatást megkap az RMDSZ úgynevezett radikálisainak, szélsőségeseinek legyűréséhez, kitaszításához.
Ugyancsak attól az időponttól kezdve a romániai magyarok kétféle megítélését szabványosították a román tömegtájékoztatás durvább, tehát őszintébb felében: vannak jobbacska és vannak nagyon gonosz magyarok. Addig – a „felszabadulás” után mintegy három hónapig – egyformák voltunk. Minden lépésünket gyanakvás, fenyegetőzés kísérte, például olyasmi, hogy kilopjuk külföldre a drága román fát a Székelyföldről, de hamarosan megütik a bokánkat, azóta azonban inkább csak a korondiak körömvizsgálatát tartják fontosnak.
Feltéve, hogy az emberekből nem veszett ki teljesen a szégyenérzet, komoly ok nélkül senki sem tette volna ki magát annak, hogy számon kérjék: mondja csak, uram, hol lapított, amikor az ön által gyalázott ember a bőrét vitte vásárra? A korabeli sajtólevelek arról tanúskodnak, hogy a felemás parlamenti jelentés elfogadásának hívei és Tőkés letorkolói a korabeli RMDSZ-tagok osztatlan elmarasztalásában részesültek, mégis érvényesítették akaratukat (vagy a másokét).
Azóta Tőkés ellenségei a gyalázkodás sohasem látott mélységeit hódították meg. Nevezik tudathasadásosnak, Göbbels utódjának, nőpecérnek (a kifejezést szalonképesítve), homoszexuálisnak és a többinek. A lista bővülése egyben a romániai magyarság esélyeinek csökkenését is jelzi, mert minél harsányabbak a kompromisszumpolitika hívei, annál biztosabban alakul át az RMDSZ a Romániai Magyar Nemzetiségű Román Dolgozók Tanácsává. És a gyalázatlista növekedésének megállítására nincs esély. Tőkés ellenségeinek tábora nem csökken, sőt! Szép nyugdíjuknak vagy túlfizetett agitpropos állásaiknak köszönhetően csak lassan halnak ki azok, akik 1989 előtt jól érezték magukat a bőrükben, az érdekemberek száma pedig növekszik, és maholnap a felcseperedő fiatalokkal elhitetik, hogy Tőkés egyebet sem tud, mint politikailag éppen most, vagyis mindig a legrosszabbkor tévedni. És mindennek a tetejében Magyarországon még mindig növekedik a magát szocialista nemzeti középnek vagy nemzeti közép-szocialistának, esetleg közép-nemzetiszocialistának nevező kormány népszerűsége. De elkeseredni nem szabad. Hátha holnap arra a hírre ébredünk, hogy Albániában megalakult az első polgári kör, és valami elkezdődik a térségben.

Szabad a viccvásár


Más lapok olvasói is kedvelhetik az Erdélyi Naplóban megjelenő politikai vicceket, különben nem tekintették volna közkincsnek azt a poént, hogy azért nem lehet a kolozsvári magyar színházban megrendezni a moszkvai túszdrámát, mert nincs hozzá közönség.
Politikailag újra viccelődünk, hátha kollégáink erre is ráharapnak. Azt mondta régen reggelente a pekingi rádió, hogy Mao elvtárs felébredt, ébredjetek ti is, kedves hallgatóink. Most Mao elvtárs nyújtózik egyet, nyújtózzatok ti is, egyszerű kis kínaiak. Most Mao elvtárs átússza a Sárga folyót, sportoljatok ti is valamit. Mao elvtárs ezután hozzáfog reggelije elköltéséhez, kívánjatok neki jó étvágyat.
No, ennek a régi viccnek a mintájára képzeljük el egyik reggeli ébredésünket az össz-szövetségi marosvásárhelyi rádió hangjára: Markó úr ma is nyújtózik egyet, ti, kedves rádióhallgatók húzzátok meg magatokat akkorára, ameddig az RMDSZ támogatását élvező kormányok által elszabott takarótok ér. Markó úr most átrobog Budapestre, ti eredjetek a nyomába biciklivel, amelyre nem kell félhavi fizetésnek megfelelő biztosítást fizetni (még!). Markó úr hazatérése után azonnal interjút ad a Népszabadságnak a MÁÉRT-ről és újra bebizonyítja, hogy neki mindenről Tőkés jut eszébe, ti, kedves hallgatók, írjatok a helyi lapoknak halálozási apróhirdetéseket demográfiai helyzetünk jellemzésére. Markó úr most Kuncze Gábort rendkívül kedves vendégként fogadja, és azt mondja neki, hogy az RMDSZ és az SZDSZ között mindig a legjobb volt a kapcsolat, ti, egyszerű kis mezei RMDSZ-tagok emlékezzetek arra, hogy Kuncze úr pártja a választási kampányban tőlünk féltette a magyarországi egészségügy anyagi helyzetét. Kedves hallgatóink, nagy szerencse, hogy nem rohantuk meg a 23 millió román alkalmi munkással Kovács és Kuncze urak Magyarországát. Most Markó úr mit mondhatna viszonyairól legkedvesebb vendégeinek? Ezzel véget is ért napi 24 órás adásidőnk, Markó úr holnap is felébred, majd ébredjetek ti is. Ja, de ne teljesen, mert akkor hallgató nélkül maradunk.

A szeretetszolgálatok napjai


Diakónia-napokat tartottak a hétvégén Kolozsváron. A találkozó legfőbb célja az Erdélyi Református Egyházkerület szeretetszolgálatainak kapcsolatteremtése, tapasztalatcseréje volt. Mint Kovács Istvántól, az egyházkerület diakóniai ügyosztályának előadótanácsosától megtudtuk, Katalin napjának közeledtével – Bethlen Kata emlékének tisztelegve – minden évben szeretnék megrendezni a diakónia-napokat, amelyekre a szeretetszolgálatok kiterjesztésével egyre nagyobb szükség mutatkozik.
A diakonisszatézis népszerűsítése érdekében az idén egy gyermek költséges műtétjéhez szerveztek gyűjtést egész Erdélyre kiterjedő körlevéllel, a következő években sorra kerülő diakónia-napokon hasonlóan nehéz helyzetben lévők megsegítését tűzik ki konkrét célként.
Az egyházkerület tanácsosa kitért a szeretetszolgálat erdélyi történelmére, jelezve, hogy az eszmét már II. Apafi Mihály fejedelem is felkarolta, öt egyházi ösztöndíj anyagi fedezetét biztosította árva és szegény diákok számára. Kolozsváron a 19. században a Farkas utcai templom mellett idős és beteg asszonyoknak biztosítottak otthont és ellátást, a 20. század elején pedig Trianon kényszerére bővítette az egyház szeretetszolgálati tevékenységét, hogy az kiterjedt a Bukarestbe vetődött székely szolgálólányok érdekvédelmére – ahogy ma mondanánk –, szükség esetén pedig hazautaztatására. Öregotthonok épültek többek között Szászvárosban és Székelyudvarhelyen, amelyek egyelőre mind a múlté, mert mint köztudomású, az Erdélyi Református Egyházkerület még egyetlen ingatlanját sem kapta vissza. Pedig egykori ingatlanjainak mindössze 20 százalékára tarthat igényt, ugyanis a 19. századvég nagy nemzeti fellendülésének idején a magyar államra ruházta át vagyonának jelentős részét, így az Trianonnal végérvényesen elveszett.
A szeretetszolgálat jelenleg teljes mértékben az utóbbi tizenkét évben létesített intézményekben zajlik. Az árvagondozás legjelentősebb létesítménye az illyefalvi gyermekfalu, amelyben a gyermekeket családi környezetben nevelik városi és falusi életre. Illyefalván gyermektelen családok kaptak lakást, a férjeknek állást biztosítottak, a feleségek pedig a legkevesebb négy-négy gyermek neveléséért tanári fizetést kapnak nyugdíjkorhatárig. Költséges vállalkozás, szívesen fogadják az anyagi támogatást itthonról és külföldről egyaránt, akárcsak más szeretetszolgálati tevékenységükhöz. A másik nagy gyermekgondozási intézmény a zsoboki árvaház és szórványközpont, amelyben a legnagyobbak már középiskolások és a kolozsvári református kollégiumban folytathatják tanulmányaikat. Ezenkívül vannak gyermektáborok, például Erdőcsinádon, nevelőközpontok, amilyen a kolozsvári Betánia Alapítvány. Az idősek számára öregotthonokat létesítettek az aranyosszéki Bágyonban, a Brassó megyei Szentpéteren, a kolozsvári kakasos templom udvarán, a Diakónia Alapítványnál és Marosvásárhelyen. Építik a hatodikat Farnason, Zsobok szomszédságában. Két éve működik Kolozsváron a rászoruló betegek házi gondozása, Sepsiszentgyörgyön alakulóban van a fiókintézmény, Székelyudvarhelyen és Marosvásárhelyen folytatódik a hálózat kiépítése.
A szeretetszolgálatoknak korunk újabb feladatot talált ki: a hajléktalanok felkarolását. Kovács István erről röviden csak annyit szólt, hogy terveik között szerepel, megvalósításokról, pláne sikerekről még nem számolhat be. A legnagyobb gondot szerinte az jelenti, hogy az állami árvaházak egyenesen az utcának „dolgoznak”, hajléktalannak nevelik a fiatalokat.
A mostani diakónia-napokon a szeretetszolgálatok között létrejött kapcsolat működését egyszerű példával szemléltette: ha valamelyikük címére érkezik egy nagyobb adomány például takarókból, értesíti a többi intézményt, egyben megjegyzi, hogy gondozottjai számára szívesen fogadna jobb állapotban lévő lepedőket... Néha ilyen apróságokon is múlik a szeretetszolgálatok tevékenysége.

Forradalomrablók


Baloldalon kitalálták, hogy 1956-ban voltaképpen szocialista forradalom zajlott le Magyarországon. Ezt a kavicsot is főleg azért dobták be a zavarosba, hogy a jobboldalon legyen min rágódni, bár ebben a témakörben a képlet nem egyszerűsíthető le közönséges polgárpukkasztásra. Ha fellapozzuk a korabeli sajtót, meggyőződhetünk arról, hogy a mai szocialisták nem is tudnák letagadni jogelődjeik (esetenként saját maguk) tevékeny részvételét az 56-os forradalomban, mégpedig nem csak a barikád szovjet oldalán.
1956. október 23-ai számának vezércikkében ezt írta a Szabad Nép az egyetemisták gyűléseiről: A mostani gyűlések sokban hasonlítanak a magyar egyetemek és főiskolák fiatalságának felszabadulás utáni harcaihoz. (...) Van azonban különbség is a felszabadulás utáni gyűlések és a mostani gyűlések képe között. Egy ilyen különbségre nagy nyomatékkal kell itt rámutatni. A felszabadulás utáni gyűléseken a diákságnak még csak egy kis hányada vett részt a szocializmus híveként a marxista világnézet birtokában. (...) A kép ma alapvetően megváltozott. Ezeken a gyűléseken az egyetemi hallgatóság hatalmas többsége vesz részt a szocializmus híveként.
A szocreál publicisztika e gyöngyszeme megjelenésének napján, mint tudjuk, felgyorsultak az események, amelyeknek sokkal célratörőbben ment elébe az Irodalmi Újság, az Írószövetség lapja. „Külön kiadásában” (akkor ilyen volt a „helyes írás”?) a magyar írók kiáltványában ez olvasható: Mi, magyar írók a következő hét pontban fogalmaztuk meg, mit kíván a magyar nemzet? (Állító mondat végén kérdőjel? Ez már fölöttébb gyanús. Mintha a magyar írók nyilatkozatát egy korabeli D-209-es jegyezte volna vallatólámpák hátterében.) Na, vajon mit kívánt a magyar nemzet a kor vezető írói szerint? Íme: 1. Önálló nemzeti politikát a szocializmus eszméje alapján. A lenini elvek alapján rendezni kell a viszonyunkat valamennyi országgal, mindenekelőtt a Szovjetunióval és a népi demokráciákkal.
A következő lapszámhoz senki sem vállalkozott vezércikkírásra a Szabad Nép szerkesztőségében. A lapból megtudjuk viszont, hogy a Központi Vezetőség éjszaka is ülésezett, tehát emiatt maradtak el az útmutatások. A szerkesztők politikai-ideológiai alapképzésükre hagyatkozva találták ki, hogy miért vonult az utcára a tömeg:Szocialista demokráciát akarunk – harsogta a cím a beszámoló fölött, amelybe azt is beleszőtték, hogy Nagy Imre elvtárs úgy kezdte beszédét a parlament előtt: Elvtársak. Arra célzást sem tettek, hogy nem folytathatta ilyen stílusban. Mellesleg: a Népszava és a korabeli Magyar Nemzet riportja is hasonló nagyvonalúsággal siklott át a korántsem lényegtelen mozzanaton. Ha nem így járnak el, október 26-án aligha jelenhettek volna meg a következő sorok: Magyarország legyen független, demokratikus ország, amely a maga magyar útján halad a szocializmus felé.
Számunkra különösen döbbenetes a Szabad Nép 1956. október 27-ei lapszámának címoldala. Majdnem úgy néz ki, mint a Scânteia Poporului hírhedt 1989. december 24-ei plakátszerű lapszáma a felhívással az ország kommunistáihoz. (Emlékeztetünk: bukaresti fiatalok egy csoportja akkor szerette volna megetetni az újságot a szerkesztőkkel, de azok idejében elpucoltak. Azóta a Népszabadság román testvérlapja új címmel mint Adevărul jelenik meg.)
A Szabad Nép következő lapszáma tájba simulóan, a forradalmároknak hízelegve elemzi az eseményeket. De bármennyire nem értett egyet a lap azokkal, akik az elmúlt napok eseményeit sommásan ellenforradalmi, fasiszta puccskísérletnek minősítik, a vezércikk névtelen szerzőjének végül erről is ugyanaz jut eszébe, hogy a szocialista demokratizmusért, a nemzeti függetlenség biztosításáért folyik a harc.
Október 29-én hajnalodik a Szabad Népben. Ezzel a címmel írta vezércikkét a névtelen propagandista, aki politikai óvatosságból már nem elvtársazta Nagy Imrét. Aztán a nagy hajnalhasadásban hirtelen elhallgatott a zászlóshajóknak becézett szocialista napilapok magyarországi testvére. Meg sem mukkant november 2-áig, amikor az átkeresztelt Népszabadságban már a szintén átkeresztelt párt, az MSZMP védi nemzeti becsületünket, a demokrácia és a szocializmus ügyét. Megint rázendítettek a forradalom szocialista jellegének hangoztatására, mint akik nem akarták látni és hallani, mi történik a pesti utcán. Ezzel szemben november 3-ai lapszámában a Népszabadság vezércikkírója „felismeri”: Elvesztettük az egypártrendszerből adódó abszolút hatalmat. (...) Sokat vesztettünk, de visszanyerhetjük a szocializmus becsületét.
Eddig tartott tehát a szocialista forradalom, ezután megkezdődött volna a szocialisták beilleszkedése a többpártrendszerbe. Pontosan ezt a forradalomrablási stratégiát követte Ion Iliescu hálózata is 1990-ben. Akik a szocialista társadalomszervezés (magyarán: globális államkapitalizmus) mechanizmusának gyakorlóiként szemrebbenés nélkül állították, hogy elfogadják a pluralizmust, azok két lehetőséget forgattak a fejükben: 1. a többpártrendszert addig mélyítik, amíg visszaáll az egypártrendszer; 2. ha ez nem megy, a szocialista párt átnyergel a kapitalizmus (magyarán: gátlástalan elsődleges tőkehalmozási „rendszer”) felépítésére.
Az MSZMP-nek 1956-ban nem adatott meg a lehetőség, hogy a két út közül válasszon. Az akkori Nagy Testvér döntött helyette: tessék egyből visszaállítani a pártaktivisták proletár diktatúráját.
Az újra átkeresztelt párt, az MSZP a hatalomváltás után 12 évvel megint kacérkodik a többpártrendszeres szocializmus utópiájával. És ehhez a mostani Big Brother nem szól semmit. Sőt Medgyessy szavaival: verik a hátát. Értsd: veregetik a vállát. Hogy mivel szolgálta meg ez a színváltó párt a kivételes bizalmat, azt csak a Nyugat tudja. De egyszer minden kiderül.

Másodállásban


Nagy F. István, az RMDSZ egyik ügyvezető alelnöke, oktatásügyi „minisztere” a Kossuth rádió múlt heti 16 órájában nehezményezte, hogy Németh Zsolt miért most, ellenzékből hívja fel a figyelmet az erdélyi magyar diákok kint tanulásának veszélyeire, miért nem korábban, kormánytisztségben vette észre a tennivalókat.
Ebből a kérdésfelvetésből is kitetszik, hogy az RMDSZ-aktivisták nemcsak Năstaseékat támogatják árnyékból, hanem az MSZP–SZDSZ-kormányt is. Igaz, hogy mindkét kabinet szocialista és mindkettő bármikor kész feláldozni a magyarság érdekeit a térség állítólagos nyugalmának az oltárán, ez az álláshalmozás mégis nagyon fárasztó lehet. Ezért hangozhatott el ez a faramuci kérdés. Mert ki gondolná, hogy a kérdező nem tudja a választ. Tudja, csak szeretné elfeledni és elfelejtetni, hogy mi mindent tett az Orbán-kormány azért, hogy a határon kívüli magyar fiatalok szülőföldjükön maradjanak. Például egyetemet létesített Erdélyben, amire az RMDSZ 12 évig nem volt képes. És megalkotta a kedvezménytörvényt. Stb., stb. Azt is tudhatná a szónoki kérdés feltevője, hogy ezek csak startlépések voltak, amelyek a múlt évszázadban és különösképpen az utóbbi tizenkét katasztrofális évben elindított folyamatokat nem voltak képesek egyből megtorpantani, de következtek volna a nemzetmentési stratégia további szakaszai. Azok helyett azonban bekövetkezett Magyarország újbóli megszállása azok által, akik régebben keleti érdekek gátlástalan kiszolgálói voltak, most pedig Nyugat felé hajlonganak, és külpolitikájukban a szomszédok többségi mimózaérzékenységét tekintik a legfőbb szempontnak.
Németh Zsolt és társai tehát látták a tennivalókat és cselekedtek is, de miután a kezükből kiütötték a kormányzás eszközeit, most, ellenzékből nem tehetnek mást, mint figyelmeztetnek a veszélyekre, hátha... Hátha nem tépnek ki bizonyos lapokat a magyarigazolványból, hátha nem zárják el az önálló egyetem tápvezetékét stb., stb. Ezek? Ugyan mit lehet ezektől várni, akik korábban Bukarestben is rossz hírét keltették a polgári kormánynak, és ezzel a mi helyzetünket is rontották? Szorongással kísérjük figyelemmel a már-már szélmalomharcnak tűnő viaskodást, mégis egyetlen túlélési reményünk a magyarországi ellenzéki ellenálláshoz fűződik. Ezért kell tiltakozzunk hevesen minden alkalommal, amikor RMDSZ-aktivisták jobb híján a magyarországi jobboldallal szemben védelmezik érdekeinket.

Salamoni döntetlen


Salamon király arról ismerte fel az igazi édesanyát, hogy az inkább vetélytársnőjének engedte volna át a gyermekét, mintsem hogy kettévágják. Nem lehetne ezt a bölcsességet az RMDSZ vezetéséért versengők esetében is alkalmazni? – kérdezte valaki Tőkés Lászlótól a Transforum megainterjúja keretében. Az RMDSZ tiszteletbeli elnöke azt válaszolta, hogy erőltetett a bibliai párhuzam.
Nem kellett volna ilyen sommásan elintézni a kérdezőt. Hátha mégis mocorog valami megszívlelnivaló a meglátásában. Próbáljuk meg összevetni a jelenlegi és a bibliai helyzetet.
Előbb azonosítsuk a szereplőket. A gyermek kétségkívül az RMDSZ. Már tizenkét éves, napról napra soványabb, csak a feje dagad aránytalanul nagyra, de bármilyen torz, ő az, akihez a kérdésbeli mindkét anya ragaszkodik. Esetünkben az anyák férfiúk, sőt az egyik államférfiú, amitől döcögni kezd a párhuzam, de segítsünk rajta. Mondjuk, hogy nem anyasági, hanem apasági jogvitáról szól a perlekedés. Így sem egészen stimmel a dolog, mert 1989-ben, amikor valaki bontogatta a hallgatás falát, hol volt az egyik és mit csinált a másik. Micsoda perdöntő különbség – mondaná egy másik legenda szereplője, de ne merüljünk ennyire a történelem homályába, tételezzük fel, hogy Salamon király mindkettőről elhiheti, hogy természetes, napjaink alapítványi szóhasználatával élve: legitim szülő. Hogy ki lenne Salamon? Természetesen a kérdező.
Ezennel elkezdhetjük a bibliai jelenet újrajátszását. Napjaink Salamonja felteszi a kérdést: vágja-e ketté a gyermeket, hogy mindkettőnek jusson belőle? Az igazi szülő most is inkább leharapná a nyelvét, de nem kívánná gyermeke halálát. Viszont pusztán a birtoklásért hadakozó szülő a pár ezer évnyi társadalmi tapasztalat birtokában szintén nem fogja azt mondani, hogy ő beéri a felével. Tudja, hogy ha a kriminális óhaj kiszalad a száján, a salamoni döntés a vetélytársának ítéli a gyermeket, neki még káröröm sem jut, nemhogy pártkassza.
Napjaink döntőbírája tehát kutyaszorítóba kerülne, amikor Tőkés László azt mondaná, hogy drága Salamon úr vagy elvtárs (nem ismeri közelebbről), hagyja ezt a gyermeket egészben-egységben Markónál. Mert akkor az RMDSZ-t azonnali hatállyal át kellene költöztetni a tiszteletbeli elnöki székházba. A kérdezőnek bizonyára nem ez volt a célja, amikor Tőkést édesanyai gondosságra intette. Markó Béla könyörgése pedig, hogy a gyermek épségére tekintettel lemond legitimitásáról, beállítaná a mérkőzés végeredményét, a salamoni döntetlent.
Salamon úgy nyerhetné vissza döntőbírói tekintélyét, ha a hosszabbításban kilépne a bibliai keretből és megkérdezné: mit tenne a gyermekkel az egyik, és mit a másik szülő? Az egyik azt válaszolná, hogy erre már megvan az SZKT-határozat, nemsokára megtartják a gyermek hetedik kongresszusát, bekapcsolják a szülőújraválasztási gépezetet, míg a másik szülő azt mondaná, hogy első adandó alkalommal megkérdezné a gyermektől, milyen akarna lenni, ha nagy lesz, nemcsak a feje. Vagyis megtartaná a közvetlen választásokat.
Ettől Salamon védence kiáltana fel, hogy ez a párhuzam előzménytelen (helyesen: példátlan, páratlan), annyira erőltetett, és hagyjuk már abba.
Készséggel. Nem mi kezdtük.

Kegyeletsértés elkerüléséért


Fokozódó szomorúsággal olvastam az Erdélyi Napló múlt heti számában az interjút Cseresznyés Pállal, az 1990-es marosvásárhelyi pogrom bűnbakjával. Nyomorúságos nyugdíja mindazok együttérzését kiválthatja, akiket az átmeneti konjunktúra nem repített a tízezer legmenőbb vállalkozó és politikus közé. Az a megjegyzése is lehangoló, hogy az RMDSZ lemondott róla. De hát kiről (és miről) nem mondott le az RMDSZ? Talán az elhagyatottság mondatta aztán vele a további keserű szavakat: „A fogságom alatt a címemre külföldről jött támogatások szőrén-szálán eltűntek. Kapom a leveleket, hogy vajon Cseresznyésnek még nem volt ideje, hogy köszönőlevelet írjon?! Hát kinek köszönjem meg, amikor sem támogatást, sem címet nem kaptam? A küldeményekből semmi sem érkezett hozzám.”
Cseresznyés Pál fogházbüntetésének letöltése idején az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke Zonda Attila volt, akiről méltatlanul feledkezett meg az utókor. Az pedig kimondottan kegyeletsértés volna, ha pénzügyi mismásolás gyanújának árnyékát engednénk rávetíteni. Tapasztalatból tudom, hogy a Cseresznyésnek érkezett adományokat alapítványi folyószámlán gyűjtötte, ide került többek között annak a 450 dollárnak a fele is, amelyet Bíró Zsigmond rádióműsor-szerkesztő a kanadai Edmontonban gyűjtött a marosvásárhelyi pogrom áldozatainak (az összeg másik felét az összecsapásban vagy a fogházi bánásmód miatt meghalt Tóth Árpád, Gemes István, Csipor Antal, Szilveszter Kiss Péter és Kiss Zoltán családja között osztottuk szét). A Cseresznyés Alapítvány kuratóriuma fedezte többek között Cseresznyés lakásának költségeit, ugyanabból a keretből havonta tartalmas csomagot állítottak össze azzal a céllal, hogy a raboskodónak legyen miből lekenyereznie a cellatársakat. Szintén alapítványi pénzből színes tévét vásároltak, és Zonda kijárta a börtönparancsnoknál, hogy Cseresznyés Pál cellájában nézhessék a műsort a vele barátságosan viselkedő „társbérlők”. Édesanyjának havi apanázst juttattak, törlesztették a Cofariunak megítélt kártérítést – egyszóval az alapítványi kuratórium elszámolhatóan gondoskodott védencéről.
Kiszabadulásakor megindult a politikai versenyfutás, hogy ki szerepeljen a sajtófotókon a börtönajtóban az áldozat mellett. A sebtében lebonyolított akcióból kimaradtak azok, akik a börtönévek idején gondoskodtak róla, vagyis akik tudták, mire van szüksége annak az embernek, akire hirtelen rászakadt a szabadság. Hazaengedték az üres lakásba. Majd rávették, hogy pénzecskéjét ne hagyja „azoknál”. Zonda Attilának az volt az elképzelése, hogy az alapítvány folyószámláján lévő összeget egyelőre érintetlenül hagyják, a napi megélhetés költségeit annak kamataiból fedezheti, ha pedig valami vállalkozásba kezdene, akkor gazdasági és jogi tanácsadást biztosítanak számára. De a jogos tulajdonos függetlenedési szándéka ellen semmit sem tehetett. Nem sokkal Cseresznyés szabadulása után újabb küldemény érkezett Edmontonból. Az 1900 kanadai dollárnak megfelelő összeg 1997. január 9-én már közvetlenül Cseresznyés Pálhoz jutott el – amint azt az átvételi elismervény bizonyítja. Korabeli újságcikk tanúsítja azonban, hogy Zonda még ekkor is kísérletet tett arra, hogy az adomány ne tűnjön el szőrén-szálán. Az 1690 kanadai dollárt tartalmazó következő küldemény átadásánál, 1997. június 12-én, Zonda Attila már nem lehetett jelen. Az egykori Cseresznyés Alapítvány gondnoka, Jung Ildikó jelenlétében történt meg a beváltás és a szatyornyi lej letétbe helyezése éves lekötéssel, hogy legalább részben érvényesüljön Zonda szándéka.

Zsarolhatatlan forradalmár


Október végén minden évben találkoznak a kolozsvári Heltai-klubban azok, akik behatóbban érdeklődnek az 1956-os események történelméről. A hagyományt a néhai Gagyi Balla István teremtette meg. Az idén Pongrácz Gergely, a legendás Corvin-közi parancsnok emlékezett bajtársaira, akikkel 46 évvel ezelőtt szembeszállt a szovjet tankokkal.
Az 56-os szervezetek egyedüli olyan vezetője, aki a bocsánatkérés elmaradása miatt nem volt hajlandó egy asztalhoz ülni Medgyessy Péter miniszterelnökkel, senkit sem kímél, ha rászolgált az elmarasztalásra. Emlékeztetett arra, hogy Maléter Pál legalább 40 forradalmárt öletett meg, és pisztolyával maga is lövöldözött a pesti srácokra, mielőtt elvállalta a honvédelmi miniszterséget a forradalmi kormányban. Az akkori törzstisztekről általában nincs jó véleménye. November 4-én mintha elnyelte volna őket a föld, most pedig elsők a kitüntetések osztogatásánál.
Az MSZP-politikusok úgy próbálják beállítani, hogy 1956-ban a reformkommunisták játszották a főszerepet, a melléjük csapódott huligánok csak úgy lövöldöztek – mondta Pongrácz Gergely. Akik ilyen szemlélettel közelítenek a mártírok emlékhelyeihez, ne csodálkozzanak, ha kifütyülik őket.
Pongrácz Gergely egyébként Szamosújváron született, 12 éves korában, a háború után sodródott át a magyarörmény család Magyarországra, öt testvérével együtt harcolt a forradalomban, amely után emigrációba kényszerült. 1990-ben tért haza, a maga erejéből létesített 56-os múzeumot, kápolnát, nincs magyarországi jövedelme, pozíciója, semmivel sem zsarolható – hangsúlyozta. Ez sok mindent megmagyaráz.
A klubtermet zsúfolásig megtöltő közönség meleg nagyrabecsülését emelte a mozzanat, hogy Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének elnöke a vendégnek adományozta a Kossuth-emlékzászlót. Pongrácz Gergelynek ugyanakkor átadták a Gagyi Balla István 56-os emlékezéseit tartalmazó kompakt lemezt.

Tárgyalási témák rögtönítélő bírónak


Közismerten lassú a román igazságszolgáltatás, ezért nem nehéz messzemenő találgatásokba kezdeni: vajon kitől kapta a bukaresti 2. kerület bírósága az útmutatást, hogy az SZKT-ülés megkezdése előtt néhány órával feltétlenül lásson napvilágot a Tőkés Lászlót elmarasztaló döntés? A szolgálatkész bíró sietségében az indoklást is hajlandó volt későbbre halasztani, csakhogy határidőre igaza legyen az RMDSZ-nek. Pardon: az RMDSZ operatív vezetőségének.
De ne legyünk rosszak. Örvendezzünk, hogy végre felgyorsíthatók az események. Az érdekvédelmi szervezet vezetőségének érdekeit védelmező ügyvéd számára a lehetőségek végeláthatatlan távlata nyílt meg, ezt a helyzetet feltétlenül ki kell használni.
Az egyik legsürgősebb feladat az lenne, hogy az 1989. december 22-ei amnesztia után ártatlanul elítélt, meghurcolt, kifosztott magyarokat egy-két nap alatt rehabilitálja ez a rögtönítélő bíróság. A hét második felében rendezni lehetne az összes egyházi és más közösségi ingatlan visszaszolgáltatását. Erre egyébként van jogi példa. Az államosítás idején nem sokat bíbelődtek olyan szervezési aprósággal, hogy a jogos tulajdonost az utca jobb vagy bal oldalára tegyék ki. A jogtalan bitorlóval miért bánna kíméletesebben az igazság bajnoka? A székelyföldi közösségi erdőket úgyszintén tollvonással juttathatná vissza a jogos örökösöknek, mielőtt a sokoldalúan fejlődő kapitalisták végképp kiirtják azokat, együtt-împreuna. A magántulajdonban volt ingatlanok helyzetének rendezésében ez a rendkívül hatékony bíróság azzal is jó példát szolgáltathatna, hogy nem azok idejét és pénzét rabolná, akik idejében leadták visszaigénylési okmányaikat, hanem azokat dugná rács mögé, akik elszabotálják az Európa szemkiszúrásáért készült törvények alkalmazását. És ha már itt tartunk: a kolozsvári polgármester rétestészta-pereit néhány óra alatt elintézhetné, a főtéri gödröket betömethetné, hogy majd a 200. évfordulón a bíró arcát ne lehessen dörgedelmes szónoklattal pirongatni.