Mécs-kommandó


Október 26-án keltezett világhálós levelemmel igazolhatom, hogy közvetve megjósoltam a moszkvai túszdráma utolsó felvonását. Idézem magamat:
„Haver, felteszek egy találós kérdést, jól figyelj, mert csak egyszer írom le. Mi történt volna, ha 1956 novemberében Mécs Imre megszervezi a moszkvai Balsoj Tyeátr megszállását, túszul ejti a nézőket, valamint a Hattyúk tava balerináit, és bejelenti, hogy mindaddig szünetel az intézmény kulturális nevelő jellegű tevékenysége, amíg nem vonják ki Magyarországról a szovjet csapatokat és Kádárékat?
Haver, gondold meg, ne nevess ki. Ha Mécs Imrének van némi jövőbelátó képessége, sejthette volna, hogy jelenlegi kormánypárti kollégái halálra ítélik, és csak akkor mentik meg a bőrét, ha többek között megígéri, hogy néhány évtized múlva közreműködik Kádár egyik titkosrendőrének előléptetéséhez miniszterelnökké. Vagyis kellemetlenségek érik, ha nem győz a forradalom. Továbbá gyaníthatta volna, hogy a rendszerváltás után minden koszorúzási ünnepségen valamiért kifütyülik, lehurrogják, ezért érdekelt volt egy világraszóló haditett kifundálásában. Mindezek tudatában, és ha valóban annyira szívén viselte a magyar forradalom ügyét, ahogy el nem mondhatott szónoklataiban állította volna, belevág a kommandó-akcióba, hidd el nekem, haver. És ha belevág, mi történik? – ez itt a találós kérdés.
Ne törd magad, haver, megmondom a helyes választ. Hruscsovnak esze ágába se jutott volna kivonulni Magyarországról. Hát még hogy Kádárékat is visszavonja!? Akkor miből lett volna az MSZP, amelynek támogatásába később az USA budapesti nagykövete is bekapcsolódik? És mi lett volna a terrorizmus elleni globális terrorizmussal? Ezek távlatokban gondolkoznak, haver, ha a saját érdekükről van szó, ezért Hruscsov megbeszélte volna nyugati ellenségeivel, akiket éppen utolérni készült a békés egymás mellett élésben, hogy Mécs Imrét szóhoz sem engedi jutni, úgy felrobbantja a Balsoj Tyeátrot, mint a pinty, de erről ne beszéljenek a nyugati szabad sajtóban, mert úgyis marad elég néző és balerina, és különben is mindez Magyarország belügye.
Hát nem pontosan hasonló dolog történt? Putyin most sem vonult ki Csecsnyából, és azt sem tűrte el, hogy holmi forradalmárok ártatlan túszokat gyilkoljanak halomra. Kinyírta őket ő maga gázzal, a kipróbált módszerrel. Ilyen a nagyhatalmi büszkeség. Nincs kizárva, hogy ha a CIA idejében értesül a világkereskedelmi központ elleni támadásról, saját kezűleg robbantotta volna fel a tornyokat, mondván, hogy alá voltak aknázva, és így kisebb a kár. A repülők a nagy semmibe suhantak volna, csak azért is.”
Eddig az idézet levelemből.
A haver kertelés nélkül megírta, hogy előzetes tiltakozásom ellenére kiröhögött. Hát azt hiszem én – idézek a válasz-találóskérdésből –, hogy csecsenek működtek a kultúrpajtában? Vajon nem kellett megerősíteni a terrorizmus elleni világháború keleti szövetségesének az elszántságát, hogy a Biztonsági Tanácsban nehogy leszavazza az Irak elleni hadüzenetet? Tudjam meg – olvashattam a válaszlevélben –, ha a világközvélemény ilyen naiv, mint én, az Eiffel-torony is könnyen veszélybe kerülhet. Ledöntésével és a gaztett ráfogásával valamely terrorista szervezetre a berzenkedő Párizst is betagolhatják az antiterrorista arcvonalba.
Különben – tette hozzá internetes levelezőtársam – a logikus most az volna, ha Bush ugyanúgy hadat üzenne Putyinnak, mint Szaddámnak, mert mindkettőnek van tömegpusztító fegyvere és mindkettő gáztámadást vezényelt saját népe ellen. Hát nem? Végül is nemcsak a túszok, hanem a csecsenek is saját állampolgárai.
Hm. Azért az én találós kérdésem a Mécs-kommandóról még állhat a lábán. 1956-ban nem volt ennyire bonyolult a világ.
És ha már annyira benne vagyunk a találóskérdezésben: miért nem lehetne megrendezni a túszdrámát a Tompa Gábor igazgatta Kolozsvári Magyar Színházban? Erre maholnap csak a kitüntetés-osztogatók nem tudják a választ. Nekik megsúgjuk: azért, mert nincs hozzá közönség.

Útmutatások hatótávolsága


Tóth Ilonáról az ’56-os megemlékezések sorában nemcsak megemlékeztek, hanem elvitatkoztak. Vajon tényleg ártatlanul...? Vajon nem lehetett valami vaj a fején...? – kételkedtek egyes történészek, mi pedig kézügybe helyeztük a távirányítót, hogy idejében megszakítsuk a kapcsolatot a Duna-tévével, mielőtt a balliberális sajtóból ismerős szitkok elhangzanának az Orbán-kormány címére, amely úgymond gyilkosnak állított szobrot.
A történészek odáig éppen nem jutottak el, viszont amikor a vita egyik jóérzésű részvevője a korabeli sajtóban megjelent forgatókönyvek és az ügyészi dörgedelmek közötti gyanús hasonlóságokat firtatta, balosabb kollégája azzal cselezte ki, hogy újságírói fantáziálásoknak nem szabad jelentőséget tulajdonítani.
És a közelben senki sem akadt, aki emlékeztette volna a nézőket, hogy az újságírók abban az időben nem fantáziálhattak. Akkoriban a létező szocializmust építtető párt székházából az újságok menetrendszerűen megkapták a részletes útmutatásokat. Például a Szabad Népben és a Népszavában ugyanakkor kezdődött meg a tavaszi mezőgazdasági kampány, mint később a Népszabadságban. Tóth Ilona rémtörténetének előzetes megszellőztetése a sajtóban éppen azt bizonyítja, hogy azt a megtorló gépezet találta ki és pártfeladatként küldte el a szerkesztőségeknek és a bíróságnak.
Kár, ha ezek az apró árnyalatok kiesnek a történelmi tudatból. Ha a történészek nem emlékeztetnek a kézi vezérlés primitív, visszataszító gyakorlatára, az suttyomban tovább él, anélkül hogy kiváltaná legalább a szavazópolgárok jobbik felének az ellenérzését. A társadalmi felejtésnek tulajdonítható, hogy a Fidesz és az MSZP elnökeinek tavaszi kampánycsörtéjében Kovács László elszólását saját magán kívül alig néhányan vették észre. Azt mondta, hogy a Fidesz-kormányzat egyik piszkos ügyének megszellőztetése másnap várható a Népszabadságban, majd meglátják, nagy lesz a meglepetés, éppen szólt is az újságíróknak, hogy... Ekkor hirtelen elnémult és jó ideig olyan sandán pislogott, mintha odacsinált volna. Rádöbbent, hogy túlfecsegte magát. A nyilvános vita közönségéből többen hangosan felnevettek. De nem elég sokan. Nem vették észre elegen, hogy a Fidesz kivégzésére a forgatókönyvet az MSZP-sajtó számára épp úgy a párt megfelelő ügyosztályán írták, mint annak idején Tóth Ilona halálos ítéletét.
Bizonyos sajtótermékeknél az újságírói fantázia tartós hiányára a mi tapasztalatunk alapján is következtethetünk. Az MSZP-hez és SZDSZ-hez közel álló RMDSZ-körök viselt dolgairól sohasem lódul meg a balliberális magyar sajtó képzelőereje, de amikor Tőkés László, a Reform Tömörülés vagy a székelyudvarhelyi polgármesteri hivatal még ki sem gondol valamit, annak az állítólagos következményeiről rögtön televisítják a közhangulatot, és gondoskodnak arról, hogy a pártfeladat alól kibújni nem tudó vagy nem akaró erdélyi lapok is közöljék a gyalázkodásokat. Ezeknek a sajtóanyagoknak a forrását sajnos az erdélyi újságolvasók sem mindig ismerik fel, és az útmutatásra szerkesztett újságok vevői maradnak. Mintha itthon is működne a történelmi emlékezettörlés.

Tízéves a Kolozsvári Nyilatkozat


Előadások a dokumentum elfogadásának színhelyén
Pénteken a kolozsvári unitárius püspökség imatermében előadásokat tartottak az RMDSZ egykor alapvetőnek hitt dokumentumáról. Megnyitó szavaiban Kónya-Hamar Sándor képviselő, a rendezvénysorozatot lebonyolító Kolozs megyei szervezet elnöke emlékeztetett arra, hogy 10 évvel ezelőtt ugyanebben a teremben fogadták el a Kolozsvári Nyilatkozatot. Ezután Pap Géza, az erdélyi református egyházkerület püspöke imával áldotta meg a tanácskozás részvevőit. Felolvasták Németh Zsoltnak, a magyar országgyűlés külügyi bizottsága elnökének üzenetét, amelyben többek között hangsúlyozta, hogy a napi küzdelmek közepette néha meg kell állni, körül kell nézni, merre haladunk, és erre az ünnepi megemlékezések jó alkalmat szolgáltatnak. Ezután megkezdődtek az előadások.
Az alaphangot Kónya-Hamar Sándor ütötte le, amikor tömör előterjesztésében feltette a kérdést: mi történt az eltelt tíz évben, mi valósult meg a Kolozsvári Nyilatkozatból? Helyzetértékelésének öszszegzéseképpen eljutott napjainkhoz, amikor a „kis lépések nagy léptékben való bemutatásának” lehetünk tanúi.
Tőkés László sajnálattal állapította meg, hogy sokan a párhuzamos rendezvényt, a Marosvásárhelyen zajló SZKT-ülést választották. Emlékeztetett arra, hogy 10 évvel ezelőtt Tokay György riogató beszédében véráldozatot helyezett kilátásba abban az esetben, ha elfogadják a Kolozsvári Nyilatkozatot, mégis megszületett a konszenzus, mert annak idején senki sem mert azok ellen szavazni, akik láthatatlanul az autonómia-nyilatkozat mellett álltak egész Erdélyben. Akkor az egység a tartalomban nyilvánult meg, mostanra megmaradt a forma, a cinkossággá fajult érdekszövetség. A Kolozsvári Nyilatkozathoz vissza kell térni, mert az a megújhodást jelentő örökség, mondjon valaki ennél jobbat, ha tud – hangsúlyozta a tiszteletbeli elnök.
Szabó Tibor a Határon Túli Magyarok Hivatalában eltöltött tíz esztendő tapasztalatairól most magánemberként beszélt. Szerinte ez az évtized három időszakra osztható. A 90-es évek elején a Kárpát-medencei magyarok szervezetei megfogalmazták autonómiatörekvéseiket, amelyeknek kedvezett a nyugati politikai hangulat. Ekkor fogadták el az Európa Tanács 1201-es ajánlását a nemzeti közösségek önkormányzatáról. Ezután visszakozás következett, mert például a francia politikusok a gyarmati korban áttelepült arabok, a németek a letelepedett török vendégmunkások követeléseitől tartottak. Ugyanakkor a Magyarországon hatalomra került első MSZP–SZDSZ-kormány, valamint az egyes szomszédos országokban kormányzási szerepet vállaló magyar szervezetek politikája a többséggel való egyezkedést részesítette előnyben. A harmadik szakasz 1998 után következik, amikor megalakult a Magyar Állandó Értekezlet, amely kívülálló erőktől nagyrészt függetlenül képes dönteni a magyar nemzet ügyeiben.
Borbély Imre előadásában hangsúlyozta, hogy Markó Béla a Kolozsvári Nyilatkozat teljesítésére kapott megbízatást a brassói kongresszuson, de abból semmit sem valósított meg. 1995-ben nyíltan szembeszegült a nyilatkozattal, 1996-ban, a kormányba lépéskor végképp jegelte az autonómiatörekvéseket, lemondott az önálló erdélyi magyar külpolitikáról, az állami magyar egyetem feltételéhez kapcsolódó ultimátumának visszavonásával az érdekvédelmet is feladta. Azóta az RMDSZ a román politikai akarat közvetítője a magyarság felé. Ezt többek között azért teheti – hangsúlyozta az előadó –, mert kizárólagos hatalommal rendelkezik a szövetség pénzügyei felett.
Csapó I. József többek között a romániai magyarság önmeghatározásának fontosságáról beszélt. A nemzeti közösség fogalma ellen 1993-ban az RMDSZ tekintélyes személyiségei emelték fel szavukat, és így maradt ugyanolyan kisebbség a magyar, mint a nyugati világ bevándorlóinak, vendégmunkásainak tömege. Eddig az autonómia igénylésének számos lehetőségét kihagyta az RMDSZ. Az utolsó hajó Csapó szerint az EU-integráció.
Patrubány Miklós előadásában arra emlékeztetett, hogy a Kolozsvári Nyilatkozat elfogadása után az autonómia ellenzői a brassói kongresszusig látszólag feladták állásaikat, de a valóságban azt tették, hogy amit nem tudtak megakadályozni, annak élére álltak. Nemsokára koncepciós támadásba lendültek Cs. Gyimesi Évával az élen az RMDSZ olyan vezetői ellen, akik őszintén támogatták a Kolozsvári Nyilatkozat megvalósítását. Begyűrűzött a magyarországi szabaddemokrata ideológia, Kolozsváron megalakult az annak megfelelő platform, és a visszakozásban súlyos politikai hibákat követtek el az erdélyi magyarság ellen. Patrubány ezek között említette az oktatási autonómiát szolgáló törvénytervezet feladását, semmibe véve a népszavazással felérő ötszázezer aláírást.
Borbély Zsolt Attila a belső választásokra tett kísérleteknek és akadályozásuknak történetét elevenítette fel egészen napjainkig, „a bukaresti rögtönítélő bíróságnak” az SZKT napirendi pontjaihoz igazodó döntéséig. Hangsúlyozta, hogy a közvetlen választások megszervezése napjainkban is jelentős előnyökkel járna. Áthidalná a szakadékot a tagság és a vezetőség között, megvalósítaná a reális pluralizmust, a magyar politikai akarat megnyilvánulását Bukarestből Erdélybe helyezné át.
Szilágyi Zsolt többek között arról beszélt, hogy miközben az RMDSZ vezetősége türelmetlenül szervezi önmaga újraválasztását, egyre inkább teret veszít. Az egyházak például – mint nehéz történelmi időszakokban máskor is – már átvették a külpolitikai cselekvés funkcióját, amikor arra kérték az illetékes európai intézményeket, hogy halasszák el Románia integrációját, amíg nem rendezi az egyházi vagyon visszaszolgáltatását. Szónoki kérdéssel fejezte be előadását: Románia uniós betagolódása során ki fogja képviselni az erdélyi magyarságot? Hozzátette: az RMDSZ nem tényező a külpolitika terén.
Borsos Géza a Székelyföld segélykiáltását tolmácsolta. Szerinte felborult a tájegység erkölcsi értékrendje, bomlásnak indult társadalma. Fogy a népessége, letargikus állapotba kerültek az otthon maradottak, felgyorsult a románosítás üteme, gazdaságilag tehetetlenné, kétes figurák kiszolgáltatottjává válik a térség lakossága.
A hallgatóság sorából felkiáltó Boér Ferenc színművész kérdésére, hogy mi a teendő, Toró T. Tibor igyekezett volna válaszolni, de tekintettel az idő előrehaladtára, csak annyit mondott: alternatívát kell állítani a román hatalmi körök által körülhatárolt kisebbségi politikával szemben. Ilyen értelemben hívta fel a figyelmet az összejövetelen bemutatott Amire felesküdtünk Isten és ember előtt – A Kolozsvári Nyilatkozat 10 esztendeje című kötetre, amelyben szerinte jó néhány válasz megtalálható.
Ünnepi gyűlés a színházban
Szombat délelőtt a sétatéri színházban folytatódott az emlékeztetés az RMDSZ eredeti programjára. A hátteret Amire fölesküdtünk Isten és ember előtt felirat uralta. A rövid művészi műsorban Sebesi Tünde népdalokat énekelt, Sebesi Karen Attila Kós Károly Kiáltó szó című írásából olvasott fel részleteket, Boér Ferenc elszavalta Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versét, majd a Zurboló együttes előadása következett. Kónya-Hamar Sándor bemutatta II. Rákóczi Ferenc egyenes ágú leszármazottait, akik Franciaországból, illetve Amerikából érkeztek Kolozsvárra, hogy az erdélyi magyarság autonómiatörekvéseit támogassák. Kónya keserűen állapította meg, hogy elég sok helybéli sem vette ehhez a fáradságot.
Beszédében Tőkés László kiemelte: 10 év után újabb kísérletet kell tenni az RMDSZ-politika hibáinak kiigazítására a belső önrendelkezés útján, szemben az önfeladás politikájával, mert ami 1989 óta történik, az Trianon új korszaka. Az erdélyi magyarságnak Béke Nobel-díjat kellene adni – mondta a tiszteletbeli elnök –, türelménél, ahogyan szenvedéseit viseli, talán csak bárgyúsága nagyobb. Ennek felismerése helyett folyik a sikerpropaganda, az egység- és békedemagógia, miközben román demokraták is kétségbe vonják az RMDSZ-vezetőség feltétlen kormánytámogatásának helyességét. Somai József a civil társadalmi szervezetek tevékenységét összehangoló szövetségek létrehozásának szükségességéről tartott előadást, hivatkozva a nemzetközi tapasztalatokra, amelyek különösképpen fontosak egy nemzeti kisebbség esetében. Jakab István a Magyar Ifjúsági Tanács tapasztalatai alapján kijelentette: belső demokrácia helyett belső diktatúra uralkodik az RMDSZ-ben, a MIT-et azért lökték ki az SZKT-ból, mert más véleménye van. A fiatalok ezért is tartják fontosnak a visszatérést a Kolozsvári Nyilatkozat szelleméhez. Toró T. Tiborszerint jelenleg annak vagyunk tanúi, hogy az óriáskígyó emészti az elefántot, az érdekvédő szervezet fojtogatja saját társadalmát. A megemlékezésre szóló meghívók kézbesítése során szomorú tapasztalatokat szerzett. Képviselőtársa azzal mentette ki magát, hogy nem szeretne feketelistára kerülni, mert akkor bezárulnak előtte a minisztériumok, és választóinak nem képes kijárni bizonyos dolgokat. Polgármester ismerőse, aki lélekben szintén a Kolozsvári Nyilatkozat mellett áll, attól tart, hogy ha a „nagyok” megorrolnak rá, települése elesik a megyei költségvetés kiutalásaitól, egy megyei elnök pedig a Communitas Alapítványtól remélt juttatást féltette. Felsorolásában újságszerkesztőig jutott el, aki a meghívást nem közölte, mondván, hogy a lap így is nehéz anyagi helyzetben van. Ne hagyjuk tovább épülni a félelem falát – vonta le a következtetést Toró.
Kövér László, a Fidesz–Magyar Polgári Párt elnökségi tagja azzal kezdte beszédét: Magyarország politikai kultúrája felzárkózott a romániaihoz, de ebben nem vagyunk egyedül. A környékbeli népek szeretnek felejteni, elnyomóikat visszaválasztják a hatalomba. A polgári kormány megkezdte a határon túli kis magyar világok megteremtését, amelyekben jó élni, és még nem lehet biztosan tudni, hogy az új kormány hajlandó-e folytatni ezt az építést. Mivel a kommunisták nem hisznek az örökkévalóságban, nem tudnak 100 napoknál tovább számolni. Az előjelek más szempontból sem jók. A szocialisták megváltoztatták a Magyar Állandó Értekezlet összetételét, lefejezték a Határon Túli Magyarok Hivatalát, megfosztották szakembereitől. Az erdélyi magyarság harcát magának kell megvívnia, de maga mögött tudhatja Magyarország támogatását. Ez alatt nem 49 vagy 51 százalékot, nem pártokat kell érteni – hangsúlyozta Kövér –, hanem magát az anyaországot, annak polgárait.
A tájegységeket képviselők sorában felszólalt Tóth József (Szamos vidéke), Fodor Imre (Maros megye), Vekov Károly (Kolozsvár), Sípos Miklós (Szatmárnémeti), Farkas Csaba (Székelyudvarhely), Árus Zsolt (Gyergyószentmiklós).
Végezetül felolvasták és a megjelentek elfogadták a Kolozsvári Üzenet című dokumentumot.
Ökumenikus istentisztelet a Szent Mihály-templomban
A jubileumi rendezvénysorozat szombat délután istentisztelettel zárult a kolozsvári Szent Mihály-templomban, ott, ahol tíz évvel ezelőtt hatalmas tömeg jelenlétében, az akkori RMDSZ-vezetőség hiánytalan részvételével a romániai magyarság képviselői „Isten és ember előtt” felesküdtek a Kolozsvári Nyilatkozatra. A jóval szerényebb mostani rendezvényt is Czirják Árpád kanonok, érseki helynök nyitotta meg, igét hirdetett Kovács Attila evangélikus teológiai tanár és Ötvös József, az Erdélyi Református Egyházkerület generális direktora.

Szexváltás


Férfivá operáltak egy nőt valahol Magyarországon, és az átalakítás feljogosította a Csaba név használatára. Személyi okmányait jóval az orvosi beavatkozás előtt átíratta, amikor még Ibolyának szólították, de mint kezelőorvosa mondta, ezen nem kell megütközni, hiszen bármit el lehet intézni.
Ugye, milyen egyszerű volt a Magyar Szocialista Munkáspártnak is nevet és nemet cserélni?
No, azért vannak lényegbevágó különbségek. Az MSZMP a korábbi viszony utolsó pillanatáig készségesen lefeküdt Moszkvának, míg Csaba régóta nem szeretkezett a férjével. A rendszer-, köpönyeg- és névváltás után tíz évvel az MSZP elnöke a NATO-val való huncutkodás közben is Varsói Szerződést emlegetett a parlamentben Washingtoni szerződés helyett. Csabával nem fordulhat elő, hogy nőbarátjai fülébe valamelyik korábbi fiúbarátja nevét suttogja. Zsenge bakfiskorától fiú akart lenni, majd felnőttként hosszasan és kitartóan készülődött nemének kicserélésére, hormonkezelésnek vetette alá magát stb., míg az MSZMP a Tanácsköztársaságig visszavezethető történelme során legperverzebb pillanataiban sem álmodozott arról, hogy egyszer eljön az emberiség aranyálma, a létező kapitalizmus.
A helyhatósági választások bebizonyították, hogy a nemtelen párt iránti növekvő tömegimádat nem a közvélemény-kutatók rémálma, Csabáról, az immár legitim férfiúról viszont a társadalom hátborzongással vesz tudomást, társaságban megfagy körülötte a levegő. Hol a méltányosság?

Célirányos tagdíjfizetés


Tőkés Lászlónak már megint nincs igaza. Csak lesz. Mint mindig. De a közvetlen választásokért folytatott hadakozásában borzasztó későre lesz igaza. Állítólag az út nem a bukaresti bíróságon át vezet céljainkhoz. Ez az út csak akkor járható, amikor az RMDSZ vezetősége saját ellenzékével akar elbánni, például Kincses Előddel vagy Szász Jenővel és a székelyudvarhelyi városi tanáccsal.
Tőkés Lászlónak ebben az esetben majd akkor lesz igaza, ha a mindenkori román hatalom számára kényelmetlenné válik a jelenlegi RMDSZ-vezetőség, márpedig ennek a leghalványabb előjele sem mutatkozik. Vagy ha az RMDSZ-tagság új vezetőséget választ, és az megszervezi az úgynevezett belső választásokat, csakhogy ez olyan utópia, mint az örökmozgó. Belátható ideig tehát a következő a képlet: griffes-indásnak álcázott, de lényegében dzsipes-villás és alapítványos képhordozóink, akik érdekeinket jó ideje csak velünk szemben védelmezik, nem kockáztatják politikai és társadalmi pozícióikat annak kipróbálásával, hogy a plebsz esetleg nem őket akarja.
Volna viszont egy sokkal egyszerűbb módja a politikai preferenciák kinyilvánításának: a célirányos tagdíjfizetés. Az RMDSZ-tag nem az ernyőszervezetnek, hanem valamely belső pártnak, platformnak juttatná a tagdíjat, és ezt a nyugta hátlapján aláírásával igazolná. Akik nem tudnak dönteni, azok a tagdíjbeszedőnek nem diktálnák be adományaik címzettjét. Ezek lennének a tartózkodók szavazatai. Vagy az elrontott, „többpecsétes” szavazatok... A tagszervezetek jelképes folyószámlája minden hónap végén kimutatná népszerűségük alakulását, amelynek alapján pofonegyszerűen megállapítható az SZKT összetétele, a kongresszusi küldöttek megoszlása, eloszthatók a képviselőjelölt-listák befutó helyei stb. Parlamenti küszöböt is meg lehetne határozni. Amelyik platform nem éri el a begyűlt tagsági díj 5 százalékát, nem kapna mandátumot az SZKT-ban.
Idővel azt is bevezethetnék, hogy a tagdíjak 51 százalékát begyűjtő tagszervezet vagy szervezetkoalíció nevezné ki a szövetségi elnököt, az ügyvezető elnökséget, határozna arról, hogy az erdélyi magyarságot kik képviseljék a többségi politikusokkal folytatott egyezkedésekben Bukarestben, Budapesten vagy akár Neptunfürdőn. Továbbá döntene annak személyéről, aki Strasbourgban és más nemzetközi fórumokon arról tájékoztatná a világot, hogy Romániában pillanatnyilag mennyire tekinthető végérvényesnek a nemzetiségi kérdés megoldása. A mi szempontunkból!
Az első hónapokban nagyon sok lenne a „tartózkodó”, vagyis az, aki nem akarna visszaszokni a tagdíjfizetésre, illetve nem tudná, mi az a belső párt vagy platform, hát még azt, hogy közöttük mi a különbség. Ezért a célirányos tagdíjfizetésnél is szükség volna választási kampányra. Az elfásult „szavazótestületre” tekintettel a platformok jól tennék, ha nem kötetnyi programokkal, stratégiákkal, projektekkel stb. terhelnék a közvéleményt, hanem világosan, tömören kijelentenék, hol dobog a szívük. Baloldalon, jobboldalon, középen, balközépen, esetleg „nemzetiközépen”, de előbb megkérnék az MSZP-t, tisztázza, hogy ez voltaképpen mit is jelent.
A politikai vonzalmakról Kolozsváron érdekes tapasztalatot szerezhettünk 1992-ben, amikor a képviselőjelölteket zsúfolt iskolai díszteremben gyomrozták keresztkérdésekkel egyszerű mezei tagok (hja, akkor még volt közérdeklődés és tömeges részvétel, nem úgy, mint a múlt szombaton a Mátyás-szobornál). Az egyik kérdés így hangzott: melyik magyarországi párttal rokonszenvez? Akkor is voltak, akik kormányoldali pártokat neveztek meg, mások pedig ellenzéki politikusokat, például taxisblokád-szervezőket találtak szimpatikusabbaknak. A jelenlévők szavazatuk mérlegelésekor ezt is figyelembe vették. Most is hasonlóképpen állna a közvélemény bizonyos része egy olyan belső párt vagy platform mellé, amely nyíltan felvállalja, hogy örvend az MSZP–SZDSZ-pártszövetség győzelmének, a tagdíjfizetők ama másik bizonyos része viszont inkább együtt érezne az RMDSZ olyan politikusaival, akik fájlalják a magyarországi polgári oldal félreállítását a tavaszi választási csalással. A vesztesek oldalán állni általában sem kifizetődő, most pedig éppenséggel ráfizetéssel jár, amikor az MSZP a kollaboráns határon túli szervezeti vezetők kezében központosítja a forintmilliókat, de a célirányos tagdíjjal szavazó „mezei tagok” ebben úgysem érdekeltek. ők a „pályázatokból” semmit sem látnak. Azt viszont egyre inkább a bőrükön érzékelik, hogy sorsuk nem a guruló forintokon, hanem azon múlik, hogy az anyaország mer-e kiállni az érdekükben, vagy csak látszatbékességet akar szomszédjaival. Képzeljük el, mikor lett volna Sapientia-egyetem, ha Medgyessy Pétertől és romániai barátaitól függött volna a döntés. Vagy mikor jutott volna Kovács László eszébe a Benes-dekrétumok megpiszkálása? A határon túli magyarokért felelősséget érző magyarországi pártokra alapozott politikát egyelőre jegelni kell, mégis sokan úgy érezhetjük, hogy érdemesebb kiböjtölni a három és fél évet, mint jobb híján elfogadni újabb megalázó alapszerződéseket és Petőfi– Schiller-szerű pótcselekvés-ötleteket.
Természetesen olyan platform is akadhat, amely azt gondolja vagy mondja, hogy nem szabad leképezni a magyarországi politikai modellt, mivel nálunk egészen más a politikai csatatér, és nekünk minden „odaáti” parlamenti csoporttól egyenlő közelségben vagy távolságban kell pártunk körüli szoros egységben felzárkóznunk. Ez is egyfajta politikai magatartás kifejeződése lehet, mint ahogy akadnak egyesek, akik szerint a magyar irodalom sem egységes, hanem létezik külön magyar magyar irodalom, román magyar irodalom stb., stb., mint régen, amikor ezt párthatározatba foglalták. Ilyen és hasonló álláspontokról hosszasan el lehet vitatkozni falusi, körzeti, városi szervezetekben, és főleg az újságokban, amelyekben állandó lehetne az időközi választási kampány, fizetett választási hirdetésekkel – hogy haza is beszéljünk.
A célirányos tagdíjfizetés járulékos haszonnal is járna. A véleménynyilvánítás lehetősége láttán visszatérne a szervezetbe a lemorzsolódott tagság jelentős része. A platformok bemutatkozásával, folyamatos közszereplésével megpezsdülne a szervezeti élet, ugyanakkor többé senki sem kelthetne pánikot azzal, hogy a belső ellenzék szétszakítja az erdélyi magyarság egységét. Marad az egység, de ezen belül tisztázzuk, kiket, milyen erőket lát az erdélyi magyarság céljai letéteményeseinek.
A célirányos tagdíjfizetés másik előnye, hogy veszélytelenül lehetne kísérletezni vele. Nem kellene egyből, országosan elindítani, elég volna egyetlen területi egységben, például a közvetlen választásokat az utóbbi SZKT-ülésen is eredménytelenül szorgalmazó Kolozs megyei szervezetben kipróbálni. Siker esetén máshol is elkezdhetnék. Vagy a közvetlen szavazás más formájával próbálkozhatnának. Persze olyan területi szervezetek is akadhatnak, amelyek elnökei az első adandó alkalommal hevesen tiltakoznának az 1993-as brassói kongresszus határozatának teljesítésére irányuló bármely „tett” ellen, sőt ennek az újságcikknek a visszavonását is követelnék, mert nekik valamilyen okból tökéletesen megfelel az RMDSZ jelenlegi helyzete. Az is könnyen megtörténhet, hogy sajtókorifeussá előléptetett színész és bármilyen aranykornak megfelelő kultúraktivista újból „szakértői” véleményt mond az Erdélyi Naplóról. Ezt is tartalmazza a jelenlegi képlet. De általános és közvetlen választásokról lévén szó, mi inkább azok véleményére vagyunk kíváncsiak, akik nem hivatalból olvassák a lapot.

A Tinivár kalendáriuma


Megjelent az első kalendárium, tehát semmi kétség, közeledik az ősz. A legszorgalmasabb évkönyvkiadó az idén is a kolozsvári Tinivár, amely nevéhez híven a diákok számára gyűjt csokorba immár tizedik alkalommal általános és sajátosan a következő esztendőre vonatkozó ismereteket. Az 1993-ban elkezdett sorozat a térségben egyedülálló, Bartha Zoltán felelős kiadó ismeretei szerint Magyarországon sincs folyamatosan megjelenő diákévkönyv.
A kezdeti lendületben hétezres példányszámmal indultak, a csúcsra 1996-ban, a millecentenárium évében jutottak tízezer példánnyal. Ezután elkezdődött a „leépítés”. 1997-től a Diákévkönyv nem kap magyarországi támogatást, mert „ha valami sikeres, az álljon meg a maga lábán”. Megállni megáll, de az idén már csak 3000 példányra futotta a nyomdai költségek megelőlegezése. A forgalmazásból származó bevétel minimális hasznot eredményez. A 2003-as Diákévkönyv árát mindössze 50.000 lej körül határozzák meg, igazodva a „milliomos” szülők tűrőképességéhez.
A Tinivár Kiadónak 220 iskolában vannak terjesztői a tanárok és tanítók sorában. A hálózat egész Erdélyre kiterjed. A Diákévkönyv iránti keresletet jellemzi, hogy az eddigi kiadványokból alig néhány példány maradt meg mutatóba.

Magyar egyetemi tanévnyitó


Múlt hétfőn Kolozsváron is évnyitót tartott a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, amelyre aligha került volna sor az előző magyar kormány intézményépítő és -támogató döntései nélkül.
A meglehetősen szűk körűre sikeredett ünnepségen az unitárius egyház dísztermében a környezettudományi szak húsz elsőéves diákja, egyelőre hiányos tanári kara, kolozsvári közéleti személyiségek és más meghívottak, Entz Géza magyarországi egyetemi tanár jelenlétében Mózes Árpád unitárius püspök áldotta meg az évnyitót. Tonk Sándor rektor beszédében hangsúlyozta, hogy az esemény azt bizonyítja, Kolozsvár minden áskálódás ellenére sem szűnt meg az erdélyi magyar szellemi élet központja lenni. Berki Anna a Határon Túli Magyarok Hivatalának nevében köszöntötte az egybegyűlteket, Mócsy Ildikó tanszékvezető pedig bemutatta a tudományágat. Végül Pap Géza református püspök beszédében a hit és az ismeret összefüggéseire hívta fel a figyelmet.
Az ünnepség végén a környezettudományi szak első hallgatóinak kiosztották a diákigazolványokat, amelyekhez Sapientia-tasakokat mellékeltek programfüzettel, feliratos pólóval. Az évnyitó ünnepélyességét a Református Kollégium énekkarának fellépése emelte.
*
A Moldvából repülővel Marosvásárhelyre érkező Mádl Ferenc köztársasági elnök útja október 4-én délután a Kultúrpalotába vezetett, ahol részt vett a Sapientia EMTE központinak mondott tanévnyitóján. A három erdélyi városban – Csíkszeredában, Marosvásárhelyen, Kolozsvárott – különböző karokkal rendelkező erdélyi magánegyetem ezer diákkal és másfél száz tanárral kezdte az új tanévet. A szónokok méltatták a magyar állam egyetemépítő támogatását, a politikusok saját érdemeiket igyekeztek kidomborítani, miközben furcsa módon szinte alig esett szó arról, hogy a Sapientiát a román hatalom által fölöslegesnek tartott magyar tannyelvű önálló állami egyetemet pótlandó kezdeményezték és hozták létre az erdélyi magyar történelmi egyházak.

Mit vétettünk?


A Napkelte visszaköltözött a magyar közszolgálati tévébe, így nekünk, közép- és kelet-erdélyieknek is alkalmunk volt megismerni. Hát ilyen és ekkora? Tényleg ezek kellenek a magyar népnek? Ezek a borostás, megfiatalított, elhájasodott, öregesen bölcsködő arcformák? Ezek a közhelyek bagórekedt hangon a szaunában? Ezek a lapos fordulatok, mint amilyen az ez egy dolog? Vagy: Orbán Viktorból nem lehetett volna jó cipőt készíteni? És ezek az ostobaságban mélyrepülési rekordokat döntögető reklámok?
Szóval ezután mi is ezt kapjuk reggelire az MTV 2-n. Azon a csatornán, amelynek kábelhálózati közvetítéséért „piaci fogyasztókként” kiálltunk, követelőztünk, fenyegetőztünk. És ha nem esszük meg reggel, uzsonnára is feltálalják. Miközben az Aranyfüst és más kedvelt műsorok adásidejét csökkentik és sugárzási időpontját láthatatlansági szférába toszogatják. És még mi várható a közszolgálati tévében (is) zajló politikai tisztogatástól?! Mintha az MSZP–SZDSZ-cenzúra azt a célt tűzte volna maga elé, hogy az erdélyi magyarokat átterelje a román tévécsatornákra.
Nem lesz nehéz. Itt is akad ugyan jó pár, madárijesztőnek alkalmas politikai publicista, de rajtuk néha derülni tudunk. A magyarországi baloldalon kitermelődött ripacsok produkciójától azonban az embert a sírás környékezi. A magyarországi választóknak állítólag ezek visszajövetele kellett. De mi mit vétettünk? Mi lélekben egészen másként szavaztunk.
Vajon nincs mód arra, hogy a közszolgálati polgári tévécsatornáról folyó vitában, esetleg népszavazáson a mi véleményünket is figyelembe vegyék?

Zilahi évfordulók – tüntető távolléttel


Egész napos ünnepség volt Zilahon szeptember 18-án a Református Egyházmegye Esperesi Hivatala és Presbiteri Szövetsége szervezésében a Wesselényi-szobor leleplezésének 100. évfordulója, a Református Wesselényi Kollégium épülete alapkőletételének 100. évfordulója, Ady Endre születésének 125. és Kossuth Lajos születésének 200. évfordulója alkalmából.
Délelőtt a belvárosi református templomban Csűry István egyházkerületi főjegyző hirdetett igét, majd Molnár Kálmán esperes beszélt többek között a kollégium jelenlegi, válságos helyzetéről, amelyet az is szemléltet, hogy tanárainak és diákjainak nagy része nem vesz részt egyházi rendezvényeken, az iskola ünneplésén sem. A nevében református tanintézményt az RMDSZ helyi és központi vezetőségének évek óta tartó áskálódása egyre inkább visszarendezi állami iskolának. Püsök Sándor Csaba, a belvárosi templom lelkésze ezután felolvasta Németh Zsoltnak, a magyar országgyűlés külügyi bizottsága elnökének az ünneplő egyházmegyéhez intézett levelét. Starmüller Géza művészettörténész a Wesselényi-szoborról és annak megalkotójáról, Fadrusz Jánosról tartott előadást. Szilágyi Zoltán, a kollégium lelkész-tanára arról beszélt, hogy a zilahi református iskola története három és fél évszázadra nyúlik vissza, a száz évvel ezelőtti esemény csak a kor követelményeinek megfelelő épület születésnapját jelöli. És hogy mennyire korszerű volt az akkori építők törekvése, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az épület így, homlokzati díszeitől megfosztva is a városközpont dísze. A templomi rendezvény a budapesti Budai Ilona imaénekével és Nagy Tímea Zita, a Partium Keresztény Egyetem hallgatójának szavalatával folytatódott, majd az egyházmegye nyilvános ünnepi közgyűlése határozatának felolvasásával és elfogadásával zárult.
A koszorúzásra vonuló tömeg építőtelepet talált a Wesselényi-szobornál. Felújítják a talapzatát. (Kolozsváron Fadrusz másik alkotásának, a Mátyás-szobornak a talapzata az évfordulós évben is tovább porlik. Ki vállalná a felelősséget, ha a megbontott szobor alkotóelemeit az éj leple alatt vagy akár fényes nappal elhordatná az a polgármester, akinek a mindenkori román kormány immár évtizede bármilyen törvénytelenséget elnéz?) A zilahi ünnepség részvevői számára ezután a főutcán zárta le a forgalmat a rendőrség, hogy zavartalanul átjussanak a Wesselényi-kollégium előterében lévő Ady-szoborhoz. A koszorúzás itt nem éppen látványosan zajlott le, ugyanis a „kiskertbe” a tisztelgő delegációk három-négy tagján kívül senki sem fért be. Az épületben egyébként még egyetlen tantermet sem adtak vissza a református kollégiumnak.
Délután a Kálvineumban Pomogáts Béla, a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságának elnöke felolvasta Ady-tanulmányát, Csetri Elek pedig Kossuth Lajos és Wesselényi Miklós életútjáról tartott előadást. Mindkét kutató a történelmi tények újszerű láttatásával, az elmúlt századok és napjaink eseményei közötti párhuzamokkal lepte meg a jobbára fiatalokból álló népes közönséget. Meleg Vilmos nagyváradi színművész verskompozíciója következett, majd a Kossuth rádió vasárnap délelőtti műsorából az erdélyiek számára közismert Budai Ilona dalestjével ért véget a rendezvénysorozat.
Amelyről távol maradtak az RMDSZ meghívott képviselői.
A város magyarságának megosztottsága nem csak az ünnepekre nyomja rá a bélyegét. Van, aki úgy véli, hogy az egyháznak feltétel nélkül támogatnia kell az RMDSZ-t, vagyis semmilyen körülmények között sem szabad megvonnia bizalmát annak vezetőitől, parlamenti képviselőitől, és van, aki tarthatatlannak tartja az egyházi értékek alárendelését RMDSZ-káderek személyes érdekeinek. Kinek van igaza? A kérdés eldöntéséhez emlékeztetni kell arra, hogy tizenkét évvel ezelőtt nem az egyházak ígérték elmozdíthatatlan politikusok odaadó szolgálatát, hanem ellenkezőleg, az RMDSZ vállalkozott a magyar történelmi egyházak érdekeinek védelmére és képviseletére.

Orbán Viktor Erdélyben


Drágán mért történelem
Kétségtelen, hogy nem következett volna be a 2002. évi magyarországi választások szerencsétlen kimenetele, ha a második világháborút lezáró párizsi békeszerződések nem állítják vissza a trianoni határokat – ezt az alaptézist igazolta augusztus 24-én a mezőségi Szék lakossága. Az idén ezeréves település alapításának megünneplése és az utolsó tatárdúlásra való Szent Bertalan-napi emlékezés alkalmából Székre látogató Orbán Viktort a kétnyelvű helységnévtáblánál akkora tömeg várta, amilyen legutóbb 1940-ben fogadta a visszatérő magyar hatóságokat. Később az ünnepség során el is hangzott, hogy a helybéliek a Fideszre szavaztak volna a magyarországi választásokon, ha alkalmuk lett volna.
Az önkormányzat kezdeményezésére ezen a napon jeles személyiségek tisztelték meg jelenlétükkel a székieket. Délelőtt Pap Géza erdélyi, délután Tőkés László királyhágó-melléki református püspök hirdetett igét. Utóbbi Szék példájával szemléltette Orbán Viktor augusztus 20-ai beszédében elhangzott állítását, miszerint a magyarság drágán fizette meg történelmét. Most ugyanis a székieket újabb veszély fenyegeti: háromszor annyian halnak meg, mint ahányan születnek. A jelenség sajnos nem elszigetelt, az utóbbi tíz évben többen fogytunk, mint korábban nyolc évtizeden keresztül. Kevesebben vagyunk, de még elegen ahhoz, hogy megmaradjon az erdélyi magyarság. Talán még elegen – hangsúlyozta Tőkés ezzel is azt, hogy érdekvédelmi szervezetünknek sürgősen meg kell újulnia.
Az istentisztelet után az egykori szabad királyi város főterén ezernyi ember gyűlt össze, hogy meghallgassa az eseményt méltatókat. Többek között felszólalt Kónya-Hamar Sándor képviselő, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke, Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének elnöke, Markó Béla, az RMDSZ szövetségi elnöke. Hosszas, ütemes taps kísérte Orbán Viktor szavait, aki méltatta a székiek haza- és helyszeretetét, ismertette a nemzet határokon átívelő egyesítését szolgáló folyamatot, amely el kell hogy vezessen egy olyan Magyarország megteremtéséhez, amelyre minden magyar számíthat és amely minden magyarra számít. „Ó, milyen szépen beszél, be szívesen hallgattam volna reggelig” – sóhajtott egy széki asszony, majd elindult a templom melletti kapaszkodón felfelé, a sötét éjszakába.
Odahaza hiába kapcsolta be a Kossuth rádiót, ezen a hullámhosszon már kevés az esélye, hogy Orbán Viktor szavait hallja. A hozzánk besugárzó tévéadók sem kényeztették el. Másnap a híradóműsorokban a nemzet miniszterelnökének, immár Szék díszpolgárának lelkes fogadtatásából egy filmkockányit sem láthatott, a település központjában összegyűlt tömegből pedig csak néhány arcot mutatott alulnézetből az érdekből vagy félszből balra húzó köztájékoztatás.
*
A hivatalától két hónapja megválni kényszerült magyar miniszterelnök Nagyváradon kezdte hétvégi erdélyi látogatását, ahol is egy nagyszabású polgári fórum részvevője és egyik szónoka volt szombaton délelőtt. A szűknek bizonyult új rogériuszi református templomban előbb átvette Tőkés László püspöktől és Kovács Zoltán főgondnoktól a Királyhágómelléki Református Egyházkerület korábban neki ítélt, de eddig megfelelő alkalom híján át nem adott Pro Partium-díját, majd meghallgatta a Polgári Együttműködési Mozgalom szervezte partiumi fórumon felszólalókat, végül a nemzet sorskérdéseit taglaló, új megközelítéseket és terminológiai tisztázást sürgető, a határokon túli nemzetrészeket méltató, a politikai eliteket bíráló, végkicsengésében optimistán realisztikus beszédet mondott. Orbán Viktor sietett megköszönni a Magyarország határain túl élő magyarságnak – azon belül külön is azerdélyieknek – azt a sokrétű (elsősorban erkölcsi) támogatást, amit az egész anyaország és annak kormánya kapott az ő miniszterelnöksége idején.

Kutyavilág


Egy jólelkű állatbarát ezt a szegény korcs kutyát állatorvoshoz vitte, mert megharapta egy közveszélyes pitbull. Az állat szabályos műtéten esett át: megborotválták a seb körül, érzéstelenítették, kitakarították a sebet, körbe-körbe kivágták az elpusztult szövetet, belenyomtak antibiotikumot, antitetanuszt, antisatöbbit. Több mint háromnegyed órát igényelt a bestoppolása.
Az állatbarátot akkor érte a meglepetés, amikor benyújtották a számlát: 50 ezer lej a műtét és 80 ezer az oltások díja. Eszébe jutott, hogy a fogorvosnál tízpercnyi szenvedése után 350 ezer lejt mutatott ki a láthatatlan taxaméter. Az anyagi költségre, a gombostűfejnyi cement árára nem tudott következtetni, mert számlát nem kapott.
Hát nem érdemesebb manapság kutyának lenni?
Avagy nem kellene előírni a szájkosarat pitbullság és kapzsiság esetén?

Rémhírterjesztő tudósok


Kényszergombaszedők népesítik be az erdőket, a mezőket és a belgyógyászati klinikákat, mint minden nyáron, amióta sokoldalúan fejlett szocializmus, illetve ugyanolyan kapitalizmus tombol drága hazánkban. Mint köztudomású, 1989 előtt a gyomorkorgás azért kényszerítette gombagyűjtésre az embereket, mert az üzletekben nem akadt ennivaló, most pedig, amikor a piacgazdaságot építik ugyanazok a szocialisták, kapható minden, de kiürítették a dolgozói és nyugdíjas zsebeket. Ezzel szemben a tudósok azt állítják, hogy azért gyakori a gombamérgezés, mert kereszteződnek a gombák. Hogyan? Ha a bocskoros, fehér galóca spórája megtermékenyíti a csiperke-micéliumot, akkor létrejön egy vegyileg semleges gyilkos galóca és egy halálosan mérgező csiperke? Tudálékosabb tudósok genetikai mutációkra is célozgatnak. Szerintük kozmikus és atomsugárzás hatására új gombafajok keletkeznek, ezért a korábban ehetőnek ismert gombáktól is mindenkit elriasztanának. Ha valaki mégis ellenállhatatlan étvágyat érezne gombára, az feltétlenül állami, nagyvállalkozói, szövetkezeti vagy importált terméket vásároljon – teszik hozzá a doktor C. Elena mérnök, akadémikus stb. emlőin nevelkedett micsurinisták.
Az állami és kiskereskedelmi televíziókban terjesztett zagyvaságokból nem kapunk magyarázatot arra, hogy általános biológiai törvényszerűségek miért nem érvényesülnének a termesztett és az importált gombák esetében. Pedig nagyon érdekes lenne megtudni, mi akadályozza meg a szelek szárnyán száguldó spórákat abban, hogy gombatenyésztő pincékbe is betévedjenek. Legalább olyankor, amikor a személyzet a munka mezejére lép. Vagyis kinyitja az ajtót. Továbbá hogyan lehet az, hogy a kozmikus sugárzás csak a Balkánon tördeli a gombagéneket, Törökország ázsiai részében már nem, tehát onnan bátran lehet importálni?
Azért sem kellene játszani az áltudományos rémhírterjesztéssel, mert az erdélyi hegyekből tekintélyes mennyiségű rókagomba kerül ki a nyugati piacokra. Annak kevés a valószínűsége, hogy a tanultabb, tehát kevésbé hiszékeny fogyasztó leszokik a rókagombáról, de az nagyon könnyen elképzelhető, hogy műpánikunkat a megrendelő felhasználja az árak letörésére. Nem is várhatjuk el, hogy a mi keresztezett, mutáns árunkért változatlanul megfizetik a gombaszedők éhbérét.
Szerencsétlenül kezdődött évezredünk másik horrorszkópikus szenzációja a földrengés-előrejelzők lódítási versenye. Egy magáncég kezdte el homályos üzleti megfontolásból, amire az állami tudományos intézet előbb lekezelően reagált, majd népszerűségi indexének zuhanását látva és berezelve a konkurencia találati lehetőségétől, azt állította, hogy műszerei valóban jeleznek némi elektromosmező-változást, ami belátható időn belüli legfeljebb 6-os erősségű földrengés előjele lehet, ez azonban nem ok az aggodalomra, mert az ősi rögön csak a 7-esnél erősebb földrengések szoktak rombolni. Hogyan értelmezhető egy ilyen szakértői állásfoglalás? Ha történik valami a föld gyomrában, akkor a magáncég nem egyedül aratja le a világon párját ritkító siker babérjait. Ha 7-es földrengés következik be, akkor az állami – mai kifejezéssel: közszolgálati – tudósok csak 1-gyel tévedtek, ami a társadalomtudományok terén az elfogadott tűréshatáron belül van. Ha a teljesen véletlenül kipattanó földrengés 6-os lesz, és mégis összedől fél Bukarest, arra az esetre kéznél van a magyarázat: a román földrengések újabban kereszteződnek a török földmozgásokkal, ahol a 6-os erősség bőven elég a katasztrófához. Ha szintén teljesen véletlenül egyáltalán nem lesz földrengés a közeljövőben, akkor sincs tudományos kudarc, mert megmondták, hogy mindez csak a lehetőség szintjén értendő.
A meteorológia terén még nem kezdődött el az árveréses piachódítás, így a havasalföldi tornádót senki sem próbálta előre jelezni tavaly vagy idén legalább Medárd idején, pedig a globális felmelegedésről több hazai napilap közölt már ismeretterjesztő cikkeket, amelyeket fel lehetett volna használni bibliográfiai hivatkozásra. Elaludták a nagy lehetőséget, így utólagos előrejelzésekre kellett szorítkozniuk. Például ilyenekre: ha a meteorológiai radar közelebb lett volna a forgószél kialakulásának övezetéhez, akkor értesíthették volna a lakosságot. Ugyancsak szólhattak volna, hogy nemsokára elrepül a tető a házakról, ha a forgószél a radarállomás közelében alakul ki, és nem a síkság másik végén. No, ami késik, nem múlik, lesznek itt ezután akkora előrejelzések Bermuda-típusú ciklonokról, hogy a porfelhők eltakarják a szemünk elől a gazdasági és társadalmi mélyrepülést!
A tudományos rémhírterjesztés jellegzetesen politikai vonatkozásait figyelhetjük meg egy szomszédos, baráti, szintén szocialista államban is, ahol fél évvel ezelőtt arról szólt az előrejelzés, hogy 23 millió román árasztja el az országot. Szó sem esett arról, hogy megint folyóvízből lesz több a kelleténél, tehát megállás nélkül folytatni kellene a védelmi vonalak kiépítését. Ehelyett folyt és folyik a pénz mindenre, ami szavazatokat hoz a kormánypártoknak a helyhatósági választásokon. No, ott is lesz október után pánikszerű előrejelzés minden alkalommal, amikor a 100 meg 50 napos ígéretek visszavonását kell magyarázni azzal, hogy katasztrófa-elhárításra kell a pénz. Nem arra fogják használni, mert másfajta lyukakat kell betömni, és további busás honoráriumukat türelmetlenül várják a hálózati munkatársak, de kifogásnak nem lesz rossz a vészhangulat.

A szigorúan titkos tervváltozat


Magyarország 1956-os cserbenhagyásának 46. évfordulója előtt egy különc amerikai magánlevéltár-tulajdonos szigorúan titkos dosszié borítóját juttatta el az American Nation című napilaphoz. Az iratcsomó katonai beavatkozás tervét tartalmazza, borítóján elutasítási pecsét virít.
A nem érintettek oldalán ülő képviselők szorgalmazására azonnal megalakult a kongresszusi kivizsgáló bizottság a tervet elutasító személyek felelősségének megállapítására. Az érintettek oldalának képviselői is sietve megszavazták a parlamenti bizottság létrehozását, mert ez a kényes ügyek elmázolásának legegyszerűbb módja. Ugyanakkor kikényszerítették egy párhuzamos bizottság létrehozását, amely az összes dosszié elutasítási körülményeit firtatja, az amerikai demokrácia kezdeteitől.
Mindkét bizottság többnyire zárt ajtók mögött tevékenykedett, így senkit sem ért váratlanul az értesülés, miszerint már Lincoln Ábrahám is elutasított egy tervet, amely áttételesen előmozdíthatta volna a CIA és a KGB majdani szorosabb tapasztalatcseréit, de ezt a hírt a bizottság elnöke nem tudta megerősíteni, mivel elutazott nyaralni.
A magyarországi beavatkozási terv dossziéját tanulmányozó bizottság a meghallgatások során meglepődve tapasztalta, hogy az elképzelés bizonyos részleteit a későbbiekben Jugoszláviában hajtották végre. Az 1956-os tervben szerepelt például a budapesti hidak lebombázása, hogy a szovjet tankok ne tehessék tönkre a majdan az MSZMP közbeszerzési megrendelésére nyugati cégek által építendő dunántúli autópályák altalaját. Viszont a taktikai célpontok között nem szerepelt Kádár főhadiszállása. A központi vezetőséggel a Nyugatnak más terve volt, mint az a későbbiekben kiderült.
Vizsgálódás közben előkerült egy levél, amelyben a magyar kormány nevében valaki felkéri az amerikai hadsereget a fiatal magyar kapitalizmus vívmányainak megvédésére. A név és aláírás helyét üresen hagyták. A meghallgatott levélfogalmazó elárulta, hogy a meghívóhoz akkor kerestek volna életben maradt forradalmárt vagy inkább fejlett életösztönnel rendelkező reformkommunistát, ha a szovjetek felmutatják a fiatal magyar szocializmus vívmányainak megvédelmezéséért esedező meghívólevelet. A terv szerint ez ilyen egyszerűen ment volna 1956-ban, mint ahogy negyven évvel később nemcsak Oroszország, hanem a romániai közvélemény rosszallásától sem csinált oda a világ csendőre, amikor jugoszláviai beavatkozási tervet léptetett életbe-halálba.
Az 1956-os beavatkozási terv a magyar forradalom győzelme utáni időszakra is kiterjedt. Az elképzelés szerint az első szabad választásokat nem a Magyar Szocialista Munkáspárt nyerte volna meg, hiszen éppen ellene robbant ki a forradalom. Ám némi külső segítséggel és átfestéssel négy év múlva újra hatalomra került volna a liberalizált szocialista kormány színeiben. Ez azért volt kívánatos – jegyezték meg diszkréten a beavatkozási terv kidolgozói –, mert az egykori tudatos társadalomépítők bűntudatosan képesek viszonyulni Magyarország új szövetségeseihez. Erre az alaphelyzetre szükség lehetett volna például a cement- és kekszipar, az energetika, a termőföld stb. külföldi érdekeltségű privatizációjához.
A távlati elképzelések között szerepelt annak a valószínűsége, hogy Magyarországon újra olyan politikusok jutnak kormányra, akik korábban nem pocskondiázták a Nyugatot. Kissé kellemetlen volna – lábjegyzeteli a beavatkozási terv –, de a polgári erők nyakát nem olyan nehéz kitekerni. A Nyugat szerinti helyes vágányra való visszafordítást olyan részletes program szolgálta volna, amelyben a Strasbourgba utaztatott roma családok botránykeltésétől az ötpercenként antiszemitizmust sikoltozó amerikai nagykövet megbízóleveléig minden apróság szerepelt. Még az is, hogy az új szegfűszínű kormányt népi középnek nevezzék, ellentétben azzal a helyhatósági (magyarországi) ötlettel, hogy nemzeti közép legyen a neve. Ehhez ugyanis nehezen illeszthető a szocialista jelző. A nemzetiszocialista közép-szerűséget éppen hogy a jobboldal nyakába szeretnék varrni, a nemzeti középszocialista pedig olyan, mintha egy szigorúan titkos rendőrtiszt ötölte volna ki szótorzító tabletta hatása alatt.
De mi lett volna, ha a nagy kavarodásban véletlenül – vagy szükségszerűen – a magyarokkal miniszterelnökké választatják a szovjet titkosszolgálattal együttműködő ávósok valamelyik titkos ti-tisztjét? (Aki ráadásul dadog is.) Semmi probléma. Első nemzetközi találkozóján meg kell szervezni, hogy a kollégák jól veregessék hátba (nem vállon, mert az nem lenne képzavaros), és rá kell beszélni a pápát, hogy soron kívül fogadja az ateista állampárt egykori aktivistáját és titkosrendőrét stb., stb. A világgal bármit meg lehet etetni, azt is, amitől kifordul a gyomra – szögezi le a titkos beavatkozási terv még titkosabb záradéka.
A kivizsgálást szorgalmazó képviselők ezen a ponton elismerték, hogy 1956-ban helyesen döntöttek azok az amerikai politikusok, akik a katonai beavatkozás tervét elutasították és szabad utat engedtek az egyszerű cserbenhagyási tervnek. Mindkettő hasonló zsákutca felé terelte az eseményeket, viszont a történelemből jól ismert változat legalább nem járt annyi cécóval.

A sátán békessége


Ki hitte volna, hogy ebben a baljós évben Tőkés László jóakarójává válik Markó Béla? Mert képzeljük el, mi történt volna, ha a tiszteletbeli elnököt is bevonja a Magyar Állandó Értekezlet D–209-es által összehívott tanácskozásának RMDSZ-küldöttségébe. Fölöttébb kényelmetlen elutasítani egy ilyen ajánlatot, de egy püspök számára még kényelmetlenebb részt venni olyan összejövetelen, amelyen egy sátáni intézmény hadnagya elnököl és nem szónoki kormányról, meg legbékésebb MÁÉRT-ról szónoklatot olvas fel szabadon.
Valószínű, hogy a küldöttségek összetételének eldöntését a nemkívánatos személyek távol tartásának általános szándékával hárították a határon túli magyar szervezetekre, Duray Miklós jelenlétét mégis el kellett viselniük a szervezőknek. A felvidékieknek még nem lehet ukázokat sugallni. Ám gondoskodtak arról, hogy vita így se legyen. Egyszerűen törölték a napirendi pontok közül. Ebben gyakorlatuk van a Horn-kormány idejéből, amikor a román–magyar alapszerződés parlamenti vitájára a legfőbb érdekeltek képviselőit néma szemlélőknek hívták meg.
A mostani MÁÉRT-összehívás másik érdekessége: nem küldtek meghívót a Romániai Magyar Szabaddemokrata Pártnak. Pedig 1990 óta bejegyzett, és mint neve is mutatja, a romániai magyarságot képviselő, felkapott idegen szóval: legitim szervezet. Néha még választásokon is hallunk róla, eredményhirdetéskor már kevésbé, mert olyankor az RMDSZ eget ostromló üdvrivalgása minden mellékzörejt elnyom. Kárpátalján viszont a konkurens szervezet sokkal fiatalabb, választáson nem mérettetett meg, küldöttei mégis ott voltak a butapesti tanácskozáson. (A Butapest nem félregépelés. Az áprilisi választások után olyan természetű vírus került a szövegszerkesztőbe, amilyen 1990 májusa után ütötte fel a fejét Bukarestben. Ion Iliescu nevét sem lehetett helyesen leírni, mert a kurzor visszaugrott a Ionra és átírta Josnak.)
A zárójel után térjünk vissza a meghívásokra. Vajon a szervezők miért részesítették hátrányos megkülönböztetésben a mi RMSZDP-nket és miért tüntették ki figyelmükkel kárpátaljai testvérpártját? Vajon kinek akartak kellemetlenkedni és kinek nem? Ezek szerint az MSZP–SZDSZ-kormány Kovács Miklós KMKSZ-elnököt nem kedveli.
Úgy tűnik, ennek a MÁÉRT-tanácskozásnak egyetlen napirendi pontja volt, a borstörés a politikai ellenfelek orra alá.
Ennek ellenére sokan úgy vélhetik, hogy olyan személyiséget, aki több mint tizenkét éve letűnt és mai diktátorokkal szembeszállva, nyíltan, politikai és személyes fondorlatoktól mentesen kiállt és kiáll az erdélyi magyarság érdekében, még egy ilyen kisiklatott intézményből sem szabad kirekeszteni, mellőzését az erdélyi magyarság nem tűrheti el. De ahogy Duray Miklós végigszenvedte az ún. tanácskozást, abból arra következtethetünk, hogy ilyen beszűkített mozgástérben kár bármilyen erőfeszítésért és megalázkodásért. Nem érdemes statisztaként végighallgatni a különböző forgalmi rendszámú D-tisztek ígérgetéseit, például azt, hogy nem módosítják lényegesen a kedvezménytörvényt. Ha tényleg őszinte mostani szándékuk, korábban miért ásták alá státusunkat otthon és minden nemzetközi találkozójukon? Ezt a választási kampánytémát feketére hazudva használták ki április előtt, most fehérre meszelve rángatják elő a helyhatósági választásokra. Kit akarnak megfogni vele? A butapestieket és „legitim” vezetőinket talán sikerülhet. Mert azok készségesen hagyják magukat meggyőzni.
Elkeserednünk mégsem szabad. A mostaninál hosszabb böjtöt is átvészeltünk. Sőt az erdélyi magyarság lélekszáma éppen akkor növekedett látványosan, amikor az ÁVH-uralta Magyarországra nem számíthattunk. Nem azért, mert visszatoloncolták a menekülőket. Most sem kell arra buzdítani a butapesti hatóságokat, hogy akadályozzák meg az erdélyi magyarok kivándorlását. Az MSZP Magyarországába ki akarna menekülni? A mindenre elszánt kishitűeket azonban nehéz lebeszélni, így útjuk legfeljebb megnyúlik egy határral. Várhatóan fellendül a magyarországi emigráció is. Nálunk etnikai és gazdasági, az anyaországban politikai tisztogatás folyik, amely nem maradhat következmény nélkül. Ha tovább fokozódik a választási kampány, Magyarország örökös állampolgárai maradnak a 19 ezer forinttal megvásárolt nyugdíjasok, akik ezért a néhány tallérért képesek tönkretenni unokáik jövőjét, továbbá a megélhetési gyermekvállalók, a gátlástalan segély- és bérkiáramoltatás más, pillanatnyi haszonélvezői és természetesen a hatalomba visszaültetett kormánypártok hűbéresei. A lefasisztázott, rendőrpajzzsal taszigált fiatalok válaszreakciója kétséges. Iliescu újraválasztása sem kedvezett az itthon maradási ösztönnek. De ezzel ellentétes folyamatok is elindulhatnak. Etnikai és politikai kisebbségi létben egyaránt súlya lehet a dacos elkötelezettségnek.
Egyébként ha igaz az, hogy az erdélyi magyarság fogyatkozásának legfőbb oka az anyaországba való áttelepülés, vajon a vérátömlesztés nélkül hány plusz hány magyar miniszterelnöke lenne a D–209-es?

Folt a pártjelvény helyén


Roppant nehéz megszabadulni a Szabad Demokraták Szövetségének öntapadós jelvényétől. Megpróbáltam eltávolítani körömmel, késsel, oldószerrel, pörköléssel, végső elkeseredésemben csiszolóvászonnal, aminek az lett a vége, hogy végérvényesen nyomot hagyott az asztalom oldalán.
Hogy miként került oda, és ha már ott volt, miért nem hagytam a helyén? A múlt évszázad egyik legboldogabb pillanata volt családunkban, amikor megszereztük a reményteljes magyarországi rendszerváltó párt jelvényét a szabadon repdeső madarakkal, amelyek színei is melengették szívünket. Ennyi a felragasztás magyarázata. A jelvény levakarására régóta rászolgált az SZDSZ, de az asztalnak az a bizonyos oldala az utóbbi években a fal felé nézett, senkit sem zavart. A tavaszi szobaátrendezéskor azonban szemet szúrt. Éppen akkor torzult tűrhetetlenné a szabad demokraták kampányricsaja a lop-stoppal, az ápolónők szex-rudas táncoltatásával, a magyar egészségügyi ellátás féltésével az erdélyi magyarok néhány aszpirin-igényétől stb., stb., vagyis mindazzal, amivel alájátszottak az MSZP pánikkeltésének. Erdélyi átlagmagyar – vagyis aki anyagilag nem érdekelt az SZDSZ-szimpátia kinyilvánításában – a történtek után félszeg szabadkozással magyarázgathatta szókimondó látogatóinak, hogy mit keres az asztalán az egykor ígéretes szimbólum.
Az külön történet, hogy az SZDSZ valós színei nem is maradtak olyanok, mint az 1989-ben stancolt jelvényen. A mintegy évtizede liberális polgármester által uralt Budapesten majdnem annyi piros-sárga-kék zászlót lenget a szél, mint egy másik Kárpát-medencei, de a Balkánra sodródott városban, ahol választások idején szintén földalatti-építéssel eteti a polgármester a szavazókat. Ám a kolozsvári polgármester nemzete zászlószíneivel és nem hűbéri felségjelével díszíti a várost. (A díszítés módját most nem firtatjuk.)
Hosszasan tovább sorolhatnám a jelvény eltávolításának objektív szükségességét, mégis attól tartok, elhamarkodtam. Magyarország története második természetellenes kormányszövetségének kezdeti ellentmondásai nyomán a pártban egyre erősebbek a hangok, amelyek az 1989-es politikai vonalhoz való visszatérést sürgetik, és ha ez bekövetkezik, asztalomon a foltot ugyanolyan jelvénnyel takarhatom le.
Ennek persze komoly akadályai vannak. Az SZDSZ-t nemcsak egyes vezetőinek balkezessége, hanem meg nem érdemelt sérelmek sorozata sodorta azok oldalára, akik a rendszerváltáskor a barikád másik oldalán küzdöttek a létező szocializmus vívmányainak megőrzéséért (sőt küzdenek ma is, lásd a téesz-tulajdonosok érdekvédelmét a földtörvény módosításakor). Az SZDSZ pedig nem éppen kenyérdobálással válaszolt a gyalázkodásokra, a kisemmizésre. A taxisblokád durvasága a romániai bányászjárásokéhoz hasonlítható, amelyek ugyanúgy nem tartoznak a szalonképes politikai eszközök tárába.
Az SZDSZ-jelvény régi becsületének visszanyerése azonban létfontosságú lehet a párt számára. Nehezen elképzelhető például az ’56-os üldözöttek békés egymás mellett élése azokkal, akik titkosrendőrségi kínzóeszközökkel is védték tőlük Kádár diktatúráját. Eddig „csak” az egykori táborparancsnokokkal – komcsiaktivistákkal – kötöttek szövetséget, a Gestapónak, KGB-nek, ÁVH-nak és mindennemű állami terrorszervezetnek azonban sokkal rosszabb a megítélése a pártban, az országban és a világban. A titkos ügynökök III. évezredi karrierje és kierőszakolt támogatása annyira felfokozhatja a pártban az ellentéteket, hogy azokat majd nem lehet elsimítani bizonyos engedményekkel, például egy gyenge polgármester-ellenjelölt kijelölésével és egyébbel, amit egyelőre sikerült titkokban tartani. Márpedig a szakadás katasztrofális lehet az amúgy is küszöbmagasságúra zsugorodott párt számára.
A SZDSZ első balra tolódása jelentős választótestületi veszteséget okozott, a második pedig, a menetelés a szigorúan titkos tiszt vezetése alatt, olyan végzetes lehet, mint Torgyán kacérkodása a szocialistákkal a választási kampány előtt. Ezzel szemben a polgári oldalhoz való közeledésével az SZDSZ megvalósítaná a visszakanyarodást 1989-es politikájához – ahogy ezt a párt ifjúsági szervezete is szorgalmazza. Hiszen valamikor egy másik ifjúsági szervezettel, a Fidesszel közös platformról indultak. Hogy közben hetet-havat összehordtak egymásról, az megint külön történet, de ilyen a politika. Valamikor az MDF sem emelte maga mellé a hatalomba a Fideszt, és a Fidesz sem válogatta meg szavait a parlament ellenzéki padsoraiban és a Magyar Narancsban, de hol vagyunk már azoktól az időktől...
A Fidesz–MDF–SZDSZ-pártszövetség létrejöttétől is messze vagyunk. De nem biztos, hogy időben, meglehet, hogy csak térben, amelyet a gyorsulás gyorsulásának évezredében könnyű áthidalni. Egyelőre javában folytatódik a kölcsönös címkézés. Fidesz-politikusokról leprásoknak kijáró undorral nyilatkoznak olyan tekintélyes SZDSZ-ideológusok is, akik szabadulni szeretnének az erkölcsi válságból. Szóval most még úgy tűnik, az SZDSZ jelvénye eltávolíthatatlanul odatapadt az MSZP szekerére. Az asztalomon lévő foltot mégsem sietek más pártjelvénnyel takarni. A szegfűben, tulipánban, pláne a rózsában vagy rózsákban mikroszkóppal sem lehet távlatokat látni.
Ha pedig minden balul üt ki, majd akad egy jó bútorfényező.