Nits Árpád

Elképedve figyeltük a múlt heti budapesti eseményeket, a rendőri brutalitást, a tüntetők és riporterek (!) földre teperését, a fejek beverését, a pisztoly előrántását a farzsebből... Ez nem lehet igaz, ezeket a tömegjeleneteket biztosan valami vadnyugati filmhez készítik bérmunkában – gondoltuk volna, ha tizenkét évvel korábban nem esünk át hasonló döbbeneteken, amikor a bukaresti Egyetem téri tüntetést oszlatták fel szintén fölöttébb gyanús eszközökkel és módszerekkel.
Bukarestben is temérdek megoldás kínálkozott volna a forgalom helyreállítására, ehelyett összeszedtek és elhurcoltak néhány embert. Mintha az állampárti aktivisták újraválasztása ellen tiltakozóknak közvetlen célt akartak volna felkínálni mozgalmuk folytatásához: szabadítsák ki a bajtársakat. Az akciót még meg is könnyítették azzal, hogy a Belügyminisztérium alagsorát átmenetileg átjáróházzá változtatták. Közben néhány autóbusz felgyújtásával és szélsőjobboldali erőkre való célozgatással megadták a jelt a rendszerváltás bevált alkalmi rendfenntartóinak. A neoszocreál alkotás pedig azzal zárult, hogy a bányászoknak megköszönték buzgóságukat. (Mellékesen emlékeztetnénk arra, hogy a bányászok között tényleges bányászok is akadtak. Olyanok, akikkel aztán a romániai kapitalizmus szocialista építői a legkegyetlenebb módon elbántak. A magyarországi MSZP-szavazók többségére vajon milyen sors vár?)
A bukaresti Egyetem téri mozgalom brutális felszámolásának kétségkívül az volt a célja, hogy a politikai hatalom „új” birtokosai erőfitogtatással is megszilárdítsák helyzetüket, jelezzék, hogy nem tűrnek ellenszegülést. A budapesti Erzsébet hídon is látszólag feleslegesen csavargatták a tömegből kiemelt néhány fiatalember karját, holott a cél pontosan az volt, mint tizenkét évvel ezelőtt Bukarestben: többé senki se merészelje kétségbe vonni a választások eredményét.
A bukaresti bányászjárás és a budapesti kommandóakció aprólékos összehasonlítása persze nem működne. Már csak azért sem, mert Bukarestben nem volt „békés” taxisblokád-előzmény. A forgatókönyv céljának azonosságát tekintve azonban nem sok kétségünk lehet, miután Budapest rendőrfőkapitánya nyilvánosan megköszönte a rendőröknek azt a fajta rendteremtést, amely csak méreteiben maradt el Iliescu 1990-es karhatalmi beiktatásától, és amely hosszú évekre megpecsételte Románia diplomáciai helyzetét.
A történtek ellenére (vagy épp azokért?) Adrian Năstase román miniszterelnök a magyar kollégájával tartott kolozsvári sajtóértekezleten azt mondta, hogy Medgyessy Péter növekvő támogatottságához hozzá kell számítani az ő személyes és kormánya támogatását is. Mivel ebben a példabeszédben matematikailag értelmezhetetlen mennyiségek szerepelnek, és azt sem lehet tudni, hogy összeadásról, kivonásról avagy a D–209-es ügycsomóhoz tartozó bevonásról van-e szó, térjünk át inkább egy másik beszédtémára: vajon miért nem érvénytelenítették az Orbán–Năstase-paktumot a kolozsvári találkozón? Hiszen ennél jobb alkalomról álmodni sem lehetett az MSZP egyik leghangosabban harsogott választási ígéretének teljesítéséhez.
Ez a probléma matematikai eszközökkel felvezethető. Ugyanis az MSZP a választási kampányban többek között azzal ejtette kétségbe választóit, hogy Orbán Viktor olyan előnytelen megállapodást kötött, amelynek következtében 23 millió román vendégmunkás (nemzetiségre, vagyonra, politikai beágyazódottságra való tekintet nélkül) elözönli Magyarországot. Most viszont a legfrissebb népszámlálási adatok ismeretében a paktumot át lehet keresztelni Medgyessy–Năstase-egyezményre. A 21 milliónál alig valamivel több román vendégmunkást megrázkódtatás nélkül elviseli a magyar alkalmimunkaerő-piac. És ha nem, akkor is annyi. A választásokon túl vannak, sőt a karhatalmi beiktatás is megtörtént.

Alig tucatnyi évvel ezelőtt az is izgalomba tudott hozni bennünket, ha Kim Ir-szen észak-koreai önkénykormányzati főálnok meghűlt. Reménykedni kezdtünk, hátha némi szövődmény megszabadítja a világot Ceauşescu utolsó barátjától, és elérhetőbb álommá válik a romániai primitivisszimusz hanyatlása. Tudtuk, hogy a diktátorfióka utódképezését már rég elkezdte az észak-koreai főkáderosztály, de akkor is, legalább történjen valami.
Gondoljunk bele: az egyik utolsó diktátor a földteke túlsó oldalán élt vissza hatalmával, mégis összefüggést láttunk egészségi állapota és saját sorsunk között.
Annál meglepőbb az a közömbösség, amellyel egyesek közülünk a szomszédos, baráti és szintén szocialista ország fejleményeire nagyokat legyintenek: nem a mi dolgunk.
Az első döbbenetet az váltotta ki, amikor a magyar szocialista kapitalisták különös körülmények között ismét hatalomra jutottak, és erre elhangzottak olyan erdélyi vélemények, hogy ettől nem függ a mi fizetésünk vagy nyugdíjunk. Megbocsásson a világ, de hogy ne függne. Hiszen az MSZP-sek már kampánynyilatkozataikban is azt ígérték román kollégáiknak, hogy mindenben támogatják őket, pártjukat besegítik Internacionáléjukba (Föl, föl, bankárjai a Földnek!), kormányukat a NATO-ba, az EU-ba, mindenbe. Vagyis ezek hatalmát annyira bebetonozzák, hogy egy véletlenül felbukkanó ellenzéknek esélye se legyen. Márpedig amíg ezeknek nincs konkurenciájuk, a szemünket is kilopják és kilopatják korrupt holdudvarukkal.
(Mellesleg: mi értelme volt kivégezni az egykori fővadászt, ha az országnak el kell tűrnie, hogy ez a másik fővadász a nagy nyilvánosság előtt kedvtelésének hódoljon? Már teljesen felépítette a kapitalizmust, nincs mit kezdenie a kezével?)
Az is a rossz előjelek közé tartozik, hogy a mindenkori román kormányzatot látszólagos megállapodásokkal, de valójában feltétel nélkül kiszolgáló RMDSZ-vezérek köré az alapítványi támogatások úgymond központosításával a meglévőnél még erősebb támfalat épít a jelenlegi magyarországi kormányzat. A Fidesz sem ösztönözte eléggé egyéni villáikat és közösségi kudarcaikat halmozó politikusaink leváltását, az MSZP és az SZDSZ azonban kifejezetten ezeket támogatja. Mintha a magyar baloldal érdekelt volna állóvizes tengetésünkben.
A kormányalakítást követő események tovább növelik közömböseink (elfásultjaink?) csoportját. Már jobbra való politikusaink között is akad, aki azt vallja, hogy lényegében mindegy, melyik párt került Magyarországon hatalomra, a lényeg az, hogy valamit mozgasson érdekünkben. Valóban? Vegyük szemügyre Tabajdi Csaba mostani strassburgi ügyködését. Tényleg úgy néz ki, hogy a lelkét kiteszi a kedvezménytörvény elleni áskálódás leszereléséért. De ki táplálta be a Jürgens nevű hollandusba azokat a hiedelmeket, hogy a polgári kormányzat idején Magyarország feszültséggóccá változott? És ki harsogja napjainkban is azt, hogy a Fidesz a nagy Magyarország ábrándjával szédítette híveit? Kinek a leleménye az, hogy a Fidesz túlszerette a határon túli magyarokat? Jürgens nem a légből és a szomszédos államok országimázs-központjaitól szerezte be ellenérveit, hanem Tabajditól, valamint egész pártjától (az egyetlen kivétel, Szűrös Mátyás nem hozott tavaszt) és a csatlós SZDSZ-től kapta tálcán.
A titkosrendőri botrányra is azt mondják egyesek – nem csak Magyarországon –, hogy: na és... Pedig ha egy szomszédos és baráti szocialista ország miniszterelnöki hivatalában maradhat egy fedett tiszt, ez a tény önmagában is erősíti az itteni szekusok politikai és gazdasági hatalmát az alvilágban és a felszínen egyaránt. Hát még ha tekintetbe vesszük a KGST-ben meggyökerezett összefonódásokat! Érdekes, hogy Medgyessy Péter nem tanult meg angolul, amikor a Nemzetközi Valutaalappal folyó tárgyalásokon kellett állítólag a fülét hegyeznie, viszont jól tud románul. Vajon milyen célból tartotta aktívan éppen a bukaresti tárgyalások nyelvének szókincsét?
Az MSZP választási győzelmére különös fényt vetít Medgyessy megkésett és kényszerű vallomása. Emlékezzünk vissza az egy évvel korábbi eseményekre, amikor az MSZP Németh Miklóst próbálta beszervezni a polgári kormány elleni offenzívához. A londoni bankárvilágból hazatért egykori miniszterelnök körülnézett országában, és azt tapasztalta, hogy nincs kormányváltási hangulat, ezért nem vállalta az edzőzsák szerepét. Az MSZP más jelölt után nézett és megtalálta Medgyessyt, aki addigi karrierje során bármit elvállalt. Akár volt, akár nem volt valamihez tehetsége. Ilyesmire mások is kaphatók, de őket inkább kalandoroknak tartja a közvélekedés. Medgyessy viszont sikeres pártaktivista és bankár. Neki minden bejött eddig. Mintha őrangyal állt volna a háta mögött. Vagy őrnagyangyal... Jelölésével például kormányváltó hangulat támadt. Nem fokozatosan, hanem egyből, az első választási forduló végén, eredményhirdetéskor. Addig senki sem érzékelte, még a közvélemény-kutatók sem, pedig a jóslatuktól a kenyerük függ. Ez a fránya kormányváltó hangulat mintha a föld alól bújt volna elő. Az alvilágból. Ahova visszavonult az egykori titkosrendőrség, és ahonnan most is mozgatja a szálakat.
Azt sem nehéz elképzelni, hogy az ügynökbotrány kirobbanása után az MSZP–SZDSZ-pártszövetség miért nem dobta ki azonnal a hajóból az elviselhetetlenné vált koloncot. Mert nem hagyják azok, akik úgymond kormányváltóvá változtatták az ország hangulatát. Megdolgoztak érte, tehát most várják a jutalmat, mindazt, amit a miniszterelnöki székbe segített jelölt és pártja megígért nekik. Az egykori (?) elvtársak amúgy is türelmetlenek és telhetetlenek. Nem véletlenül seper végig Magyarországon a leváltások hulláma.
Eddig elképzelhetetlen, hátborzongató távlatok nyílnak meg a diktatúrák titkosrendőrségei számára, ha a magyar precedenst elfogadja a közvélemény. Ha ez bekövetkezik, Európa felkészülhet a Gestapo-tisztek, a KGB-ügynökök, a szekusok és általában a világ legsötétebb erőinek nyilvános megdicsőülésére. Ne legyünk ebben közömbösségünkkel bűntársai a szocialista maskarába öltözött nagytőkéseknek, azok alapítványi támogatottjainak és megtévesztett szavazótömegeinek.

Amikor Tony Blair brit miniszterelnök április elején, rögvest az első választási forduló után a magyarországi szavazók befolyásolási szándékát pillanatra sem leplezve meghívta Medgyessy Pétert, hogy a máris biztosra vett beiktatása után látogasson el Londonba, óva intettük Angliát. Úgy látszik, londoni kormánykörökben nem olvassák lapunkat. De az is meglehet, hogy a bankárvilág érdekvédelmi szempontjai miatt nem követték tanácsunkat. Pedig emlékeztettük az angol politikusokat, hogy már Ceauşescu kényeztetésére is mennyire ráfáztak. Ugye, a királyi hintót, amelybe a Kárpátok géniuszát annak idején beültették, alaposan fertőtleníteniük kellett.
Most a világ egyik leghagyományosabb királysága szocialista hajlamú kormányának szalonjaiban, ahol a D–209-es ügynök megfordult, ÁVH-szagtalanító vegyszert kell szétpermetezni.
Mit kellene tenniük, hogy harmadszor ne lépjenek ugyanabba az iszapba? A magyar modell segíthetne. Alakítsanak polgári köröket és fizessenek elő valamely polgári lapra. Például az Erdélyi Naplóra. És vegyék komolyan újabb figyelmeztetésünket: ne örvendezzenek RMDSZ-vezetők módjára, amikor térségünkben szocialisták ragadják meg a hatalmat. Ezek nem olyanok, mint a nyugati szocdemek. Ezeknek szinte kivétel nélkül vaj van a fejükön. A következő miniszterelnök, ha szintén az MSZP káderosztálya javasolja, talán éppen a D–210-es lesz. Hogy rangrejtve vagy a létező szocialista Magyarország érdekeinek egykori védelmezőjeként büszkén cserepedik fel (sic!) a szónoki dobogóra, az erkölcsileg szinte teljesen közömbös.

Kónya-Hamar Sándor parlamenti küldöttség tagjaként május végén Kínában járt. A 20. századból magunkkal hurcolt előítéleteket gyökeresen megcáfoló élményeiről részletesen beszámolni készül. Íme egy mozzanat, előzetesnek.
Pekingben, Sanghajban, Hongkongban is előfordult, hogy névjegykártyájának átnyújtásakor a román küldöttséget fogadó hivatalos személynek felcsillant a szeme:
– Ön magyar?
– Igen. Miből gondolja?
– A Sándorból. Petőfi is Sándor.
És elmondták, hogy tizenhárom évvel ezelőtt, június 4-én, a pekingi Tien An-men téren Petőfi Szabadság, szerelem című versét szavalva, abból elszántságot merítve várták a halált a fiatalok. Kónya pedig elmondta, hogy június 4. a magyar történelemnek is szomorú évfordulója, és a véletlenek egybecsengését példázza az is, hogy Trianon ugyancsak t-vel kezdődik.
Óriási dolog – mondta később a Nagy-Románia Párt küldöttségi tagja, Mitzura Arghezi –, hogy egy költőt hazájától ilyen messzire is ismernek.

Gyanús, hogy a statisztika szerint gyarapodik a hazai össztermék, holott a kormányzó szocialisták és a kormányt támogató szintén szocialista szimpatizánsok híresztelése ellenére gyors ütemben folytatódik a gazdasági leépülés. A korábbi aranykor felhalmozási termékei, a mamutvállalatok egy része még óriási ráfizetéssel üzemel, mert nem merik szélnek ereszteni a maradék munkásosztályt, vagyis a szavazóbázist, másik része a kapitalizmust építő szocialisták felhalmozási alapját képezi. A széthordott gyárakból komoly összegeket ócskavasalnak be a nyugati piacgazdaságoktól. A hazai termelés csökkenésének további jeleit a belső piacgazdaságban tapasztalhatjuk: a gyökérzöldségtől az utolsó dzsipig minden made in nyugat vagy távol-kelet. Ma már a határon túli (azaz bukaresti) magyarok szemére sem vethetik azt, hogy román kenyeret esznek.
A statisztikai számadatok mégsem színtiszta hazugságok. Bizonyos ágazatok tényleg fejlődnek. De ezek jó része társadalmilag haszontalan. A zavarosban felpörögtetett parazita iparágak nélkül nagyon könnyen elképzelhető lenne az élet.
Ilyen ágazat például az építőiparnak az a része, amely a földszinti lakások üzlethelyiségekké alakításával foglalkozik. Üzletekben régen sem volt hiány, csak a raktárak és a polcok voltak üresek. A 12 évnyi fényesnél fényévesebb éven túl vagyunk, elértük azt, hogy a polcok minden üzletben roskadoznak az árutól, mert fizetésképtelen kereslettel nem érdemes sorba állni, a felülről felkapaszkodott réteg igényeit tehát tumultus nélkül kielégíthetné az egykori üzlethálózat.
Egy másik parazita ágazat felfutását különösképpen Kolozsváron lehet megfigyelni. A polgármesteri Zászlógyártó Kft. egész termelése áfával együtt szerepel a hazai össztermékben, úgy, ahogy a svéd GDP-ben is benne van a Volvo gyár termelése. De micsoda különbség...
Kisebb-nagyobb városok minden utcasarkán felbukkantak a magánhőerőmu- és vízóraszerelő vállalkozások. Ezek nélkül vígan megvoltak a panelházak több évtizedig, amíg a demokratikusan megválasztott központi és helyi vezetők az egekig nem emelték a futés és a víz árát. A megsarcolt kényszerfogyasztók megpróbáltak szabadulni a közköltségi terhektől, ezért tömegesen fogadták el az újszeru vállalatok szolgáltatásait. Ezek a háztáji beruházások is jelentkeznek a hazai össztermékben, mint a szerelő kft.-k bevételei. De hol a társadalmi haszon? Létrejött-e valami új használati érték? Növekedett-e a panelházlakók kényelme? A magánhőerőmuvek tulajdonosai szorongva hallgatják a híreket a szaporodó robbanásokról, és dühösen hárítják el a felettük lakó szomszédok követelését, hogy a magánkéményeket magasítsák a háztetőig. Érdekes látvány lesz. Az egyéni vízórák beszerelése is kellemetlen szövődménnyel jár. Minél több egy-egy lépcsőházban a magánvízóra, annál nyilvánvalóbb a különbség a vízmuvek számlája és a lakásokban leolvasott vízfogyasztás összege között. És mit mondanak erre a helyi és központi bölcsek, akik elnézték az eszméletlen áremeléseket? Azt tanácsolják, hogy az egyéni vízórák adatait tekintsék tájékoztató jellegunek, és a blokk vízfogyasztását osszák el méltányosan egymás között a lakók. Úgy, mintha a vízórák beszerelésére ki sem dobtak volna két-három havi minimálbért.
És a feketeleves még hátra van.
Kolozsváron már beütött az első mennykő. Egy vízóraszerelő beadta a kulcsot. Kifutói hónap végén nem járják többé a háztömböket, nem olvassák le az általuk beszerelt magánvízórákat. A lakószövetségek pedig nem fogadják el a lakók által leolvasott fogyasztást, mert ugyan ki szavatolja, hogy azok megfelelnek a valóságnak. Arra nincs sok remény, hogy a blokkbizottságok létrehoznak albizottságokat az egyéni vízórák leolvasására. A kárvallottak előtt tehát két út áll: más szerelővállalkozóval újratelepíttetik a vízórákat, ha pedig erre nincs pénzük, fizetnek, mint egyéni vízóra nélküli szomszédaik.
Ezek után mit mondhatunk? Nem olyan nagy baj, ha fejlődik a román gazdaság, de nem ártana kissé visszafogni. Nehogy a nagy igyekezetben elhagyjunk más országokat, mert kilátszik a lyukas alsógatyánk.

Azt mondta a napokban egy romániai magyar értelmiségi, pontosabban egyetemi káder vagy kádár – nem ismerem közelebbről –, hogy Szász Jenő nem ingyen űzi az eszét, fáradozását a román állam bőségesen megfizeti. Megdöbbenésem leplezésére azt firtattam, hogy melyik Szász Jenőről van szó. Arról, aki nyugati balliberális körökben hangoztatja, hogy Romániát kisebbségjogi szempontból már nem kell megfigyelés alatt tartani, mert elképesztő módon túlteljesített minden elvárást? Egy ilyen agitátor – ha véletlenül Szász Jenőnek hívják – valóban rászolgál némi román állami közpénzre, többek között a mi adónkból.
A keresztkérdésre a legőszintébb felháborodással jött a válasz: természetesen a székelyudvarhelyi polgármesterre gondol. Akkor viszont melyik az a román kormány – tettem tovább az értetlent –, amely pénzelné a legmagyarabbnak megmaradt erdélyi város első emberét? Talán létezik egy árnyékkormány? Tehát van remény a román ellenzék feléledésére? Ugyan, hagyjuk a tréfát, mert az ügy halálosan komoly – hangzott a türelmetlen replika –, a Năstase-kormány érdeke az RMDSZ szétzilálása, és ezért támogatja minden eszközzel annak belső ellenzékét.
Áhá! Ha eddig nem vettük volna észre, a kormányzó román szocialisták anyagi áldozatot sem kímélve törekednek annak az RMDSZ-vezetőségnek a kigittelésére, amely az egyetlen és legbiztosabb szövetségesük a parlamentben és másutt. Továbbá a kormányellenőrök feltűnően gyakori, rajtaütésszerű látogatása a székelyudvarhelyi polgármesteri hivatalban nem zaklatás, hanem ellenkezőleg: színtiszta örömszerzés. Azok nem pénzért jönnek, amit büntetés formájában esetleg elvinnének, hanem pénzt hoznak. Júdáspénzt az RMDSZ elárulásáért.
Egyszóval Szász Jenő román kormány általi támogatása pontosan akkora kreténség, mint a 23 millió román vendégmunkás Magyarországra özönlése. Meg akarnak etetni úgy, ahogy az égbekiáltó ostobaságokat betáplálták jó néhány magyarországi szavazóba, mint valami primitív számítógépbe, amelynek nincs víruskereső programja.
Nem fog menni. Nekünk könnyebb átlátni a szitán. Mi nem éltünk gulyáskommunizmusban, ezért nem hisszük el a rémhíreket, ahogy sajnos elhitték egyes magyarországi véreink a baloldali pártaktivisták szakmai ártalomtól ördögivé torzult vigyorgásával feltálalt ijesztgetéseit (1. ábra: Kovács László, 2. ábra: Lendvai Ildikó stb.). Rajtunk nem fog a suttogó propaganda – mondhatnánk, ha nem volna ellentétes tapasztalatunk is. Nem olyan sok, de akad.
Emlékezzünk például azokra a hősi időkre, amikor még azt hittük, hogy társadalmi összforradalom történt Romániában. Jöttek, ugye, a nyugati kamionok a segélyekkel, és nemsokára elindultak a suttogók rémhírei is, miszerint a magyar kamionok tele vannak fegyverekkel, a székelyek már hadgyakorlatoznak, vér fog folyni stb. A régi rendszer apparátusa ilyen szalmaszálakba kapaszkodott – mint később kiderült, nem is eredménytelenül. A szekuskórusba különös felhang keveredett. RMDSZ-körökben egyesek arról hírharangoztak, hogy a Kolozsvár melletti Gyalu község határában felborult egy magyarországi kamion, és a mezőt teleszórta géppisztollyal meg lőszerrel. Rettenetes, hogyan járatják le a románok magyarokkal együtt-împreună kivívott forradalmának nemes eszméit – mondták az egyesek, majd hozzáfűzték, hogy ebben Tőkés László és Szőcs Géza keze is benne van.
Az a rettenetes, hogy ezek az egyesek 12 évet számonkérés nélkül eltölthettek az RMDSZ-ben, sőt tisztségeket is betölthettek. Senki sem faggatta őket, hogy hol vannak azok a fegyverszállítmányok, amelyek álhírét csak azért kapták fel, hogy megkezdjék a politikai vetélytársak félreállítását. Mint mostani kilátástalan szervezettségi állapotunk bizonyítja, nem is eredménytelenül.
A suttogópropagandisták ellen nehéz harcolni. Kérdőre vonás esetén rángatnák a vállukat, hogy ők is csak hallottak valamit valakitől, az is hallotta másvalakitől stb. Választáskor lehetne megszabadulni azoktól, akik ellenőrizetlen és főleg ostoba rémhírek terjesztésével mételyezik a közvéleményt, de nekünk nem adatik meg a lehetőség, hogy közvetlenül válasszuk meg képviselőinket. A Szövetségi Képviselők Tanácsának legutóbbi ülésén sem a belső választások mielőbbi megszervezéséről tanácskoztak, hanem arról ideologizáltak, hogy az erdélyi magyarokat pártsemlegességre ítélte a sors. Vagyis miután állítólagos legitim vezetőink másfél éve a román baloldalt, Ceauşescu egykori aktivistáit támogatják politizálásukkal és elsők között gratuláltak az MSZP–SZDSZ kódnevű ikerklónnak, szálljunk csak magunkba, és ismerjük be, hogy sorsunkkal szembeszegülve szurkoltunk a polgári Magyarországnak...
Nem így látjuk. Mint ahogy nem vesszük be a Szász Jenő elleni diverziót sem.
Úgyhogy ha nem változik valami, számunkra nem marad más hátra, mint mellőzzük az olyan választási listákat, amelyeken az MSZP és az SZDSZ módszereivel azonosuló vaklármázók szerepelnek. Sajnálni fogjuk a listák becsületes jelöltjeit, de rajtuk is múlik, ha korpa közé keverednek.

Minden előzetes értesítés nélkül betessékeltek az antianyag világába, amelyben az atommag töltése negatív és az elektroné pozitív, a mágneses déli pólus úgy viselkedik, mintha északi lenne és helyet követel magának a NATO-ban, a kék újra vörösbe váltott stb., egyszóval minden a feje tetején áll, mint Marx piszkozataiban a hegeli filozófia.
Az általános pólusváltás jeleit naponta tapasztalhatjuk:
Szélsőjobboldalinak címkézett holland pártvezér a nyílt utcán baloldali golyóktól terül el. Az volt a bűne, hogy szerette volna, ha országa a holland munkavállalók, vagyis azok élettere marad, akik az egykori baloldali elméletek szerint csak láncaikat tehetik pénzzé. Ám a mostani szélsőbaloldalon tömörülő nagytőkések érdeke azt kívánja, hogy mennél több idegen éhenkórász rohamozza a munkaerőpiacot.
Szélsőjobboldali szervezetek tagjai tüntetnek a nemzetközi nagytőke térhódítása ellen, baloldali kormányok bankárok és tőzsdespekulánsok testőrzésére kirendelt rendőrei pedig szétverik a pofájukat.
A világ különböző városligeteiben segédmunkások és munkanélküliek áhítattal csüggnek baloldali szónokok ajkán, akik átmeneti korszakok maguk keltette mocsaras zavarosában dúsgazdagra szedték meg magukat. És a csórók elhiszik, hogy a bankárok direkt azért vannak, hogy az ő javukat szolgálják.
Jobboldali politikusok kiállnak a szerény anyagi lehetőséggel rendelkező, de dolgozni és vállalkozni akaró gazdászcsaládok mellett, a baloldaliak ezzel szemben alig várják a hatalom megkaparintását, hogy a termőfölddel az egykori kolhozaktivisták vagyonát gyarapítsák. Többek között. Mert jutna más jogi személyeknek is. Persze nem ingyen.
És ha már itt tartunk: két egymást követő magyar kormány korrupciós ügyeit összevetve, a rekordteljesítmény kétségkívül a szegfűszíntiszta Tocsik-ügy. És még hol vannak azok a sötétkék ügyletek, amelyek feltárását a jobboldali kormány valamilyen okból nem fejezte be? Vajon mekkora összeg ütötte például azok markát, akik levezényelték a magyar cementipar elkótyavetyélését, majd leépítését, utat nyitva az idegen cementnek a hazai piachoz? Régen ez is másként volt. A nagy panamákat, államkasszafúrásokat jobboldaliak hajtották végre a baloldaliak visszafojtott vagy hangosabb tiltakozásától kísérve.
Magyarország puccsszerű választással leváltott jobboldali kormánya okos stratégiát dolgozott ki a munkanélküliség csökkentésére, ezt a liberális baloldal ellenzékként minden eszközzel gáncsolta, majd pedig hatalomra jövet azonnal hozzákezdett leépítéséhez. Ez valamikor éppen fordítva történt: az iparmágnások szolgálatába szegődött jobboldali politikusok voltak azok, akik minden törvényes és törvénytelen eszközzel duzzasztották a tartalékmunkások osztagát, mert a munkaerő ára is a kereslet–kínálat függvénye. Ennek a társadalmi méretű manipulációnak a hatását valamikor a szakszervezetek a baloldali politikusokkal összefogva próbálták mérsékelni.
Apropó, szakszervezetek. Vajon az antivilágban ők töltik be a neutron szerepét? Aktív politizálásuk láttán inkább azt mondhatnánk, hogy előjelük hol plusz, hol mínusz. Az újabban létesült szakszervezetek tagságuk oldalán állnak – mást nem tehetnek. A régebbiek attól függően kapnak pozitív vagy negatív töltést, hogy vezetőiket felveszi-e a parlamenti jelöltlistára a baloldal vagy valamilyen más módon kitünteti-e figyelmével. Például budai házikóval. Ha igen, akkor ezek a szakszervezetek pontosan úgy viselkednek, mint a lenini áttételi hajtószíjak: tagságukat bármiről meggyőzik, ami a baloldal érdeke, például arról, hogy mennyire rossz a minimálbér kétszeres növelése, majd elhajtják szavazni. És a tagság „öntudatosan” megy is.
Az antivilág jeleit még hosszasan sorolhatnánk, és csak azzal vigasztalhatjuk magunkat, hogy minden rosszban van valami még rosszabb. De legalább hozzászokunk a pólusváltásokhoz, és majd nem fog meglepni, amikor egy zsidó telepes úgy teremt magának életteret, hogy felrobbantja magát egy palesztin mulatóban.

Kevesen tudják, hogy Ceauşescu is kényesen vigyázott a választások tisztaságának nemzetközi megítélésére. Annak a képtelenségnek a bizonyítására, hogy őt és az udvartartása által kiszemelt nagynemzetgyűlési jelölteket a szavazók 99,5 százalékban támogatják, egy ideig irattárban őriztette a szavazólapokat és szavazókörzeti jegyzőkönyveket. Ha netán valamely nemzetközi szervezet utólag kíváncsiskodott demokráciájának elmélyültségéről, bármikor kész volt semleges megfigyelők előtt újraszámláltatni néhány község, város vagy akár egy egész megye népakaratának voksokban kifejezett méreteit. Biztos volt a dolgában. Pontosan tudta például azt is, hogy a székelyföldi urnákban valamivel több ellenszavazat található, mint a már homogenizáltabb tájegységeken. Nem sokkal, csak pontosan annyival, amennyiből a szocialista román nemzet számára még világosabbá válik, hogy itt-ott még vannak tennivalók a horthysta maradványok felszámolásában.
Vágyainak urnabeli pontos tükröződését aktivistái a nemzetközi és a hazai szocialista építésben felhalmozott tapasztalatok alkotó alkalmazásával valósították meg. Voltak szavazókörzetek, ahol urnazárás után fáradságos szavazólap-pecsételéssel és -cserével oldották meg a pártfeladatot. Máshol „kifinomultabb” eljárásokhoz folyamodtak. Suttogópropagandával ijesztgették a lakosságot, hogy nem jó viccelni a szavazólappal, nem ajánlatos mindenféle hülyeségeket ráfirkálni, mert fejlett módszereivel a szeku könnyedén megtalálja az elkövetőt. Így helyenként a szavazókörzet zárása után ellenszavazatot kellett becsempészni az urnába – a hitelesség kedvéért.
Egy „nagyvonalú” módszert Bukaresttől alig száz kilométerre, egykori rajoni székhelyből községi szintre lefokozott városkában alkalmaztak a látszatdemokrácia mesterei. Szavazókörzet-zárás után az urnát egyszerűen behajították a néhány lakótömböt kiszolgáló fűtőház kazánjába, az irattárba pedig elküldték azt az urnát, amelyet napokkal korábban előkészítettek 99,5 százaléknyi szavazattal. Mivel az összesítő jegyzőkönyv megírásának feladatát is jóval határidő előtt teljesítették, a szavazás fáradságos napján idejekorán tértek nyugovóra.
A sokoldalúan fejletlen szocializmus építőinek ilyen rugóra járt az eszük, és erről nem is restelltek dicsekedni némi alkohol befolyása alatt.
Az ördögnek jutnának eszébe ezek a kreténségek, ha napjainkban egy szomszédos és baráti, immár szintén újra szocialista pártvezetésű államban nem jön ki a 99,5 százalékoshoz feltűnően hasonló választási eredmény. Egy hajszálnyival sem több szavazattal, mert ha az MSZP túlnyeri magát, azzal kilöki a parlamentből a választás tulajdonképpeni nyertesét, az SZDSZ-t, amelynek kormányba való visszajuttatásáért kerek négy évig folyt a hazai, határon túli és nemzetközi liberálisnak nevezett sajtóban a Fidesz mocskolása. És hajszálnyival sem kevesebb vokssal, mert akkor a polgári jobbik oldal eléri a kormányalakításhoz szükséges parlamenti többséget. Ez így volt kiszámítva, és a rossz emlékű múlt század hazai és nemzetközi szocialista hatalombitorlásában szerzett tapasztalatok felhasználásával sikerült is megvalósítani.
A legszomorúbb, hogy a patikamérlegen előtervezett választási eredmények mit sem érnének valós tömegtámogatás nélkül. Ceauşescu rendszerének totális tömegellenállás-hiányát végső soron össznépi támogatásnak foghatjuk fel, sőt, az a néhány ember, aki életét kockára téve szót emelt a szocialista diktatúra ellen, távolról sem adta ki a hatalmilag jóváhagyott 0,5 százalékos ellenszegülést. A magyarországi választásokon is lophattak-csalhattak volna napestig a szocialista aktivisták, ha nincs az a jelentős létszámú tömeg, amely elhiszi bankárok és főrészvényesek, valamint globális tőkés-érdekképviselők balról (!) jövő ígéreteit, miszerint nem lesz gázáremelés, adónövelés, tandíj-visszaállítás, nyugdíjcsökkentés és mindenféle Bokros-nyalánkság.

Ha újraszámlálás, szavazásismétlés vagy időközi választás nem állítja félre a haladás útjából a szocliberókat, akkor kereken négy évig folytatódik a válaszkeresés a kínzó kérdésre, hogy vajon mi hiányzott Magyarországon a sikeres polgári kormány újraválasztásához.
A nemzetkatasztrófa elhárításának egyik tényezője kétségkívül a történelmi egyházak hathatós besegítése lett volna, amelyről kiderült, hogy csak az MSZP hazudozásában létezett. Bár törvény nem tiltja a lelkészek politizálását, a magyarországi egyházfők óvakodtak annak kerek perec kimondásától, hogy aki az országnak jót akar, szavazzon a Fidesz–MDF választási pártszövetségre. Olyan elvont utalásokra szorítkoztak, hogy azokra kell szavazni, akikben a hívek kezességet látnak az ország, a nemzet napfényes jövőjének biztosítására. Ha pedig egyes hívek biztonságos jövőképébe az elviselhető gázáremelés és a lágy kábítószerek ígérete is belefért, akkor az egyházak felhívását úgy értelmezhették, hogy mindenki szavazzon az MSZP-re vagy az SZDSZ-re.
A történelmi egyházak most szomorúak és azzal vigasztalódnak, hogy betartották a jóérzés maguk szabta kereteit. A magyarság érdekeihez kevésbé kötődő szekták papjai ezzel szemben diadalmaskodnak. ők bezzeg nem sejtelmeskedtek, sőt a pokol kínjaival fenyegették azokat, akik a szektáknak nem tetsző polgári pártokra szavaznak. Fohászkodásaikba olyan szaporán szőtték bele kedvenc politikusaik nevét, mint 1989 előtt a görögkeleti egyház papjai a Ceauşescuét, tisztségeivel együtt. És most prófétákként ágálhatnak: hatékonyan imádkoztak. E látványos „siker” miatt nem valószínű, hogy ezekben a napokban valamely importált hitvilágkép akár egyetlen megszédítettje visszatér eredeti egyházához. Ellenkezőleg, a következő négy évben tömeges átkeresztelés várható.
A történelmi egyházak attól tartottak, hogy határozott állásfoglalásukkal elriaszthatják a baloldal templomba járó híveit, holott visszafogottságukkal éppen maguk teremtették meg a további lemorzsolódás feltételeit. A szekták politikai hátterének megerősödése, az alakuló kormány várható anyagi ellenszolgáltatása nem sok jóval kecsegtet. Hacsak nem lesz újraszámlálás, szavazásismétlés vagy időközi választás...
A választási kampány másik igazolatlan hiányzója a Magyarok Világszövetsége volt. Valami belső hang a választások előtti időszakban is azt súgta, hogy nem teljesen tiszta a nagy csend az MVSZ háza táján, nem volt egészen világos, mit akarhatott volna Patrubány Miklós elnök Medgyessy Péter jelenlétében megbeszélni Orbán Viktorral, amikor a kormány és az MVSZ viszonya nem tartozik egy ellenzéki jelöltre. A választások után azonban minden világossá vált. Az MVSZ vezetősége előre megfontolt szándékkal nem szólt bele a választási küzdelembe, hogy a megalakuló új kormánynak nyújthassa a markát: Medgyessy adja vissza azt a kormánytámogatást, amelyet Orbán megvont (ennek okait most ne firtassuk). Ez tehát a hallgatás ára. Miközben bizonyos rétegeket képviselő civil szerveződések sorra tették le nyilvános állásfoglalásukat a polgári erők mellett, az összmagyar érdekek képviseletére hivatott Világszövetség a háttérben lapított. Úgy számolt, hogy kivárja, ki lesz a győztes, és akkor ő lesz a nyertes.
Vajon tényleg nyertes lesz? Ebben az ügyben olyan beugrató tánclépések sora következik, hogy csak győzzük figyelni. Az MSZP legcsahosabb médiakutyái sohasem tüntették ki rokonszenvvel a Világszövetséget, személyiségeit lesvihákolták, minden kezdeményezésének ellendrukkerei voltak, kenyéradóik útmutatásai szerint. Miért változna meg hirtelen a baloldal MVSZ iránti érzelme? Csak azért, mert Orbánék sem rokonszenveztek az MVSZ jelenlegi vezetőségével? Az érzelmi indítékok nem elegendőek a politikai köpönyeg kifordításához. Ám az ellenség ellensége kihasználható csatlóssá válhat. Például akkor, ha az MVSZ széles sugarú körben fényesíti az MSZP arculatát. Ilyen szempontból szolgálatai többet érhetnek, mint az RMDSZ operatív vezetőségének gyors gratulációja és együttműködési készségének kinyilvánítása. A választások befejezése óta ugyanis a nyugati régiókból kiábrándult üzenetek áradnak az anyaországba, hogy ha a kádári kádereket visszasegítették a hatalomba, ne várjanak anyagi és erkölcsi támogatást. Rokoni kapcsolatok is veszélybe kerültek, miután a nyugatiak megtudták, hogy az otthon maradottak bankárokká és főrészvényesekké átképzett kommunista aktivistákra szavaztak. Ennek a hangulatnak a csillapítására jól fogna egy szerecsenmosdató, akinek bejárása van a nyugati magyarság köreibe. Ilyen ellenszolgáltatásért az MVSZ megkaphatja a szoclib kormány támogatását. Éppen úgy, ahogy a rendszerváltás előtt is a magyar adófizetők zsebéből finanszírozták a Magyarok Világszövetségét. Akkor is egy forradalmi lendületet elfojtó kormányzat, a Kádár-rendszer megítélését kellett javítani a világban.
Az MSZP és az SZDSZ nagy dérrel-dúrral igyekszik felszámolni az Országimázs Központot, helyette szolgálatba állítaná az MVSZ-t.
Ha ez bekövetkezik, az MVSZ-ben is elkezdődik a múlt.
Akár így történik, akár úgy, hogy a szocialista-liberális kormánytól sem kap támogatást, kampánybeli hallgatásával a Világszövetség saját lemorzsolódását idézte elő.
Hacsak nem lesz újraszámlálás, szavazásismétlés vagy időközi választás. Akkor minden helyrehozható és minden politikai hiba leírható.

Magyarország aktív választópolgárainak mintegy 51 százaléka, az, amelyik kormányváltásra szavazott, nagy örömet szerzett a román kormányzó pártnak és a vele szövetkezett RMDSZ-vezetőségnek, valamint a román ellenzéknek, továbbá a szlovák vezető politikai erőknek és ellenzéknek. Az eddigi jelek szerint a szlovákiai magyarok politikusai kimaradnak a gyászos felsorolásból. A szerbiai nacionalista, magyarellenes erők is üdvrivalgásban törnének ki, ha figyelmüket nem kötné le háborús bűnöseik öngyilkolása. A kutatgatási kör tágításával bizonyára Moszkvában is találunk MSZP-szurkolókat a régi ismerősök sorában. Távolabb szintén…
Iliescu-szerű somolygásukat citromnyalogatás közben sem tudják elrejteni azok, akik a romániai magyar sajtóban is végigszurkolták a múlt savanyú figuráinak visszatérését a magyar kormányhivatalokba. Az MSZP–SZDSZ-kormány hálájára eddigi honoráriumuk alapján bizton számíthatnak, csakhogy ezután a magyar adófizető közvetlenül állja a cechet. Mint a gázárak növekedését, a tandíjak visszaállítását, a magas adókat, amelyeket még egyetlen Bokros-szerű csomag sem csökkentett, hanem csak növelt stb.
Úgy kell neki, ha ilyen vak és süket! – mondhatnánk, csakhogy a nép sohasem hibás, mindig a vezetőit terheli a felelősség. Márpedig vezetői kis megszakításokkal fél évszázadon keresztül ugyanazok voltak, akik most learatták népnevelésük gyümölcsét. Elhitették Magyarország aktív szavazópolgárainak 51 százalékával többek között azt, hogy aki 23 millió román vendégmunkással fenyegetőzik, azt komoly kormányalkotó erőnek lehet tekinteni. Aligha akad a világon még egy ország, ahol ilyen politikusokat nem hagynak faképnél a választók.
Korábbi balsejtelmem miatti fogadkozásomat betartva lemondok hát a magyarigazolványról. Nincs szükségem olyan okmányra, amelyre MSZP–SZDSZ-hivatal tenné rá a pecsétet. Nem szeretném mások kedvét is elvenni az igazolványtól, de attól tartok, a hajszálnyi többséggel végrehajtó hatalomba jutott pártok gondoskodnak arról, hogy ne sokat érjen. Megint mostohaanyaországunk lett.
De van egy mentő ötletem. Akik újra elárvultaknak érzik magukat, kapjanak Fidesz-igazolványt, címerrel a borítóján. Ne járjon vele semmilyen anyagi kedvezmény, csak legyen valami, ami köti az embert Magyarországhoz. Egy jövőbeli vagy magasságbeli Magyarországhoz.

Érdekvédelmező szövetségünk legfelsőbb vezetősége meg sem próbálta leplezni határtalan örömét afölött, hogy Magyarországon visszatérhetnek a hatalomba a balliberósok. Mivel állítólag bennünket képvisel, bizonyára a mi életérzésünket is tükrözni akarta, próbáljunk meg hát együtt örvendezni az RMDSZ csúcsvezetőségével.
Mindjárt a legelején azonban értetlenül állunk a kijelentés előtt, hogy a szélsőség kiszorításával nagyot győzött a demokrácia. Valóban kiszorult? Az egyik szélsőségesen magyarellenes párt, a Szabad Demokraták Szövetsége újra bejutott a parlamentbe, sőt a kormányban is bársonyszékeket követel. És ezt a tényt is üdvözli Markó Béla. Nyilatkozatbeli ellentmondásra gondoltunk, de aztán kipuhatoltuk, hogy szélsőség alatt a Magyar Igazság és Élet Pártját kell érteni. Hát jó. Ebben a problémában következzen be történelmi kiegyezés. Tényleg nagy eredmény, hogy a MIÉP a második fordulóban nem játszhat mumus-szerepet. Hatásosra sikeredett alakítása. Nemcsak az MSZP és az SZDSZ írta meg neki a forgatókönyvet, hanem műkedvelő színjátszóként ő maga is kiadósan hajtotta a vizet a „Magyar Szabadszocialista Pártszövetség” malmára és rontotta a Fidesz esélyeit azzal, hogy hetek óta célozgatott megkerülhetetlenségére a kormányalakítás idején. Ha valóban a nemzet érdekeit tartotta volna szem előtt, nem tolakszik ennyire, sőt januárban kilép a választási versenyből. Kárba veszett négy és fél százaléka elegendő lett volna a nemzetárulók partvonalon kívülre küldéséhez.
Lépjünk tovább. Azt mondta a szövetségi vezetés, hogy az MSZP– SZDSZ-kormánnyal jól fog együttműködni, mert e pártok vezetőségében sok az ismerőse. Naná! Régi jó ismerőse. Például maga a pártelnök, aki összeráncolt homlokával elkísérte az RMDSZ-csúcs másik közeli ismerősét, az akkori miniszterelnököt, Horn Gyulát Temesvárra a román–magyar alapszerződés aláírása alkalmából, amikor mindketten legalább annyira megalázkodtak Iliescu előtt, mint Grósz Károly korábban Ceauşescu előtt. Most Magyarországnak megint olyan külpolitikára van kilátása, amely halomra gyűjti a babérokat. A szomszédoknak.
Aztán itt van a másik ismerős, Tabajdi Csaba, a határon túli magyarok kérdésének doktora, aki a kedvezménytörvényt a munkavállalás oldaláról azért támadta, mert a környező országokból szerinte hárommillió magyar rohamozza meg a magyarországi munkapiacot. Már nem nagyon emlékszünk erre a fejszámoló-bűvészi mutatványra, mert azóta rálicitáltak 23 milliós ostobasággal. Különben csak most látjuk: nem is voltak olyan buták a cirkuszi mutatványosok, csak tették magukat. Tudták, hogy ennél nagyobb lódításért sem neveti ki őket a magyar közvélemény ama bizonyos fele, amelynek ők kellenek. Akárcsak az RMDSZ csúcsvezetőségének. De minket ne abajgasson Tabajdi doktor úr! Ha bekövetkezik a választási katasztrófa, és őt visszahelyezik egykori hivatalába, a tartásos, gerinces Szabó Tibor helyébe, akkor üljön ott négy évig békében, ki se mozduljon inkább, minthogy minden lépésével kárt okozzon, asszisztensével, Törzsök Erikával együtt, aki az önálló Bolyai-egyetem helyreállításának szándékos akadályozásában szerzett helyrehozhatatlan érdemeket.
Vagy itt van Bokros Lajos, aki a magyarországi nyugdíjasokat megtanította gyorsfalatozásra önkiszolgáló üzletekben, hogy mire a pénztárhoz érnek, ne legyen fizetésképtelenséget okozó blokkolnivaló a kosárban. Meg az egykori belügyminiszter, Kuncze Gábor, aki a társadalmi fogyókúrához feltalálta a megélhetési bűnözés fogalmát. Ezekre az urakra mi is emlékszünk, de nem olyan előjellel, mint az RMDSZ-csúcs, mert 1994 és 1998 között elborzadva figyeltük, hova vezetik azt a Magyarországot, amelynek felemelkedésétől mi is reméltünk valamit. Ha egyebet nem, akkor azt a vigaszt, hogy legalább az anyaországban élő véreink jobban élnek és a térségnek példát mutatnak.
Hosszasan sorolhatnánk ama bizonyos ismerősöket, hiszen egy hagyományos tömegpárt elképzelhetetlen népes aktivistaosztagok nélkül, de a lényeg: madarat tolláról, embert ismerőseiről – ha már Markó Béla nem mondta ki azt, hogy ezek voltaképpen a barátai.
Mindenesetre, ha az RMDSZ-csúcs az erdélyi magyarság véleményének megfelelően óhajtott állást foglalni a magyarországi választások első fordulója után kialakult helyzettel kapcsolatban, akkor pontosan eltalálta szarva közt a tőgyét. De biztosak lehetünk abban, hogy nem a mi életérzésünknek akart hangot adni, hanem a sajátjának. Leplezetlen öröme érthető: a szabadszocialisták visszatértével úgy bebetonozhatja hatalmát a következő négy vagy nyolc évben, hogy a mostaninál is nagyobb mértékben függetlenítheti magát az erdélyi magyarságtól. Ha ez még egyáltalán lehetséges.
Persze falvédőtartozékok lennénk, ha mindezen csodálkoznánk.
És természetesen azon sem csodálkozunk, hogy ezúttal is Tőkés László mondotta ki azt, amit az erdélyi magyarság érez. És hogy a távolabb élő Duray Miklós gondolatai is sokkal közelebb állnak a miénkhez.

Hízik a mája az átlagos MSZP-választónak: Tony Blair brit miniszterelnök meghívta Medgyessy Péter miniszterelnök-jelöltet, hogy látogasson Londonba rögvest a második forduló után. Mivel a politikában minden érdekekhez kapcsolódik, könnyű átlátni a szitán. Az angolok most annak drukkolnak – és annak segítik a választási kampányát! –, akiről azt remélhetik, hogy könnyebb vitapartner lesz az integrációs egyeztetések idején. Meg aztán a világ bankárjainak egyesülése is könnyebben megvalósulna, ha Magyarországon rögzülne az első választási forduló eredménye.
Bizonyára más nyugati államok politikusai is éltetnek hasonló reményeket, de azok kinyilatkozását nem kapkodják el. Őszintén csodálkozunk az angolokon. Nem volt elég, hogy ráfáztak Ceauşescu kényeztetésére? A legnyitottabbnak nevezett Románia piacáról ők aratták a legsoványabb termést, de a királyi hintót, amelybe a Kárpátok géniuszát beültették, alaposan fertőtleníteniük kellett.

Keményebb vitapartnert érdemelt volna Kovács László, az MSZP elnöke azért a mérhetetlen szennyért, amelyet az utóbbi négy évben és különösképpen karácsony óta pártja az ő vezetésével a magyarországi közéletbe ömlesztett. Nagy kár, hogy Pokorni Zoltán szokásához híven mindvégig úriemberként viselkedett a két legnagyobb párt elnökeinek vitaestjén. Kovács legalább három tiszta öngólt lőtt, de a Fidesz elnöke tette magát, hogy nem látja a háló rezdülését.
Az egyik a diákhitel jellegzetesen MSZP-s piszkálása közben született. Jó, de..., igen, ám..., hasznos, csakhogy... Szóval a diákhitel is jó dolog, de az MSZP ezt is másként csinálná. Többek között csökkentené a hitel kamatját. Pokorni megkérdezte, tudja-e, mekkora a diákhitel kamatja? Nem – hangzott a válasz, valami savanyú szagú szellemességgel megtoldva. Mire a Fidesz elnöke magyarázni kezdte, hogy a diákhitel kamatja azért pontosan annyi, amennyit megszabtak, hogy ez a hitelrendszer önállóan is működőképes maradjon. És nem kérdezte meg, hogyan akarja Kovács László csökkenteni azt, amiről nem tudja, hogy mennyi. Erre is mondhatott volna egy viccet a hajóskapitányról, aki arról faggatja a gépmestert, hogy mennyi az annyi.
Lehet, hogy Pokorni arra gondolt, hogy így is verőfénybe került az MSZP ígérgetéseinek alaptalansága. Minden kellemetlenséget – adót, áfát, kamatot, munkaidőt stb. – csökkentene, és minden kellemes dolgot – fizetést, szabad szombatot, tizenharmadik nyugdíjat stb. – növelne. A határ a csillagos ég, illetve a bányabéka alja.
A másik öngól a Népszabadság újabb találmányának, a tűzijátékpénzek állítólagos elsinkófálásának perszagú oknyomozásával kapcsolatban gurult a hálóba, amikor Kovács László – aduja keménységének tudatában – eleresztette magát, és jellegzetes tudálékosságával megjegyezte, hogy miként erről az újságírókkal elbeszélgetett... A közönség értelmesebbik felének ösztönszerű felnevetésétől az MSZP elnöke észbe kapott, és félszemmel a diákok reagálására figyelve olyan megszeppenve ecsetelte a jól begyakorolt, szenzációsnak remélt bejelentését, mintha odacsinált volna. Egy minden áron győzni akaró vitapartner mit tett volna Pokorni helyében? Nyilván megkérdezi: ilyen jól működő munkaviszony létezik az MSZP és a Népszabadság között? Ha még inkább kellemetlenkedni akart volna, megkéri elnöktársát, mondja már el, mi a különbség a kádári MSZMP és a kovácsi MSZP sajtópolitikája között. Vajon hasonlóképpen kapják az útmutatásokat a bértollnokok, mint egykoron a Duna-parti Fehér Házból? (Ennek a fejlett tapasztalatnak az ismertetése bennünket azért is érdekelne, mert napjainkban az RMDSZ Szövetségi Elnöki Hivatalában is el-elbeszélgetnek az újságírókkal, mi több, minősítések is elhangzanak. Aki nem az útmutatások szellemében írogat, az tehetségtelen frusztrált, jobb esetben az egykori kommunista sajtó kiszolgálója. És ilyen értékítéleteket az egykori kommunista sajtó pátyolgatott hangadói, mesterségükre nézve örökös kultúraparatcsikok harsonáznak. Vajon milyen jogon?)
Aztán jött a bombaöngól. Azt mondta Kovács, hogy akkor lesz jó világ Magyarországon, amikor a nép jobban fog élni, mint 1989 előtt. Itt lett volna az alkalom emlékeztetni arra, hogy a sörös-trabantos gulyáskommunizmust nyugati adósságból finanszírozták. Továbbá figyelmeztetni kellett volna az MSZP elnökét arra, hogy a Kádár idején jobb volt választási szlogen a mostohatestvérpárté. Nem illik olyan idegen tollakkal ékeskedni, amelyek jogos viselőjét nem tartják szalonképes partnernek.
Pokorni azonban most is úriembernek bizonyult.
És vitapartnere hogyan viszonozta? A Fidesz elnökének beismerésére, miszerint nem tudja, mit válaszolhatna az MSZP elnökének éppen elhangzott kötekedéseire, mert gondolata elkalandozott, Kovács László azonnal lecsapott: nem csoda, hisz már elmúlt negyed tizenegy (romániai idő szerint negyed tizenkettő). Vagyis ilyenkor a gyerekek lefeküdtek már, csak a hétpróbás, egykor a Fehér Házban éjt nappallá tevő MSZMP-aktivisták bírják szusszal.
Így hát kétkedve fogadtuk a Duna Tévé stúdiójába meghívott politológusok eredményhirdetését a döntetlenről.

Szakminisztériumi alkalmazottként, tehát bennfentesként Murvai László hatalmas adatbankot hozott össze, amelyből ízelítőt ad a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága kiadásában megjelent könyvében. A számok hermeneutikája – A romániai magyar oktatás tíz éve – 1990–2000 című kötet fejezetei a bevezető elemzések után a beiskolázási évek adataira épülnek, így tanúi lehetünk bizonyos tendenciáknak. Mindjárt az elején felidéződik a diktatúra kézjegye: 1989-ben a 7 százaléknyi (?) magyar lakosság magyarul tanuló gyermekei a diákösszlétszámnak már csak 4,3 százalékát tették ki. Egy-két ötéves terv talán elegendő lett volna a „munka nyelvének” általánosításához, ám az 1990–1991-es tanévben hirtelen 4,9 százalékra ugrott a magyarul tanulók részaránya. Kitört a szabadság, ugye, eltűnt a főhomogenizáló, tehát azt várnánk, hogy legalább 7 százalékig folyamatosan visszagyarapodik a romániai magyar oktatás. Ehelyett 1994-ig csökönyösen megmarad a 4,9 százalékos részarány, sőt ezután újra csökkenő tendenciába kezd.
A szerző nem részletezi az okokat, csak a tényekkel szembesít. Gondolkozzunk el fölöttük.
A román neonacionalizmus erőszakosságán és rafináltságán, az RMDSZ iskolapolitikájának sikertelenségén megannyiszor elmerengtünk. Azon is keseregtünk eleget, hogy mekkora szerepet játszott a szülők megrettenése a piacgazdasági mélyrepülés, az érvényesülési lehetőségek beszűkülése láttán. Legalább az utódoknak legyen könnyebb – mondták, és ezekben a „szabad” években valósult meg az, amit a nemzetállami diktátor legmerészebb álmában sem remélt: közeli magyar iskolából távolabbi, esetenként más falubeli román iskolába írattak át tanulókat olyan szülők, akik néhány évvel korábban a hatalmi terrorgépezet fenyegetésével dacolva követeltek magyar iskolát.
Most inkább örvendezzünk.
Óriási szerencsénkre a 20. század végén, a romániai magyar oktatás újabb mélypontjának elérésekor erősödött meg Magyarországon a polgári kormány annyira, hogy testvéri kezet nyújthatott a határon kívül rekedt nemzetrészeknek. Pedig olyan ellenzékkel állt szemben, amely nem szégyellte fennhangon követelni, hogy ne legyen érdemes magyarnak lenni a Magyarországgal szomszédos államokban. Az otthon és külföldön, többek között Bukarestben kifejtett nemzetellenes aknamunka ellenére mégis lett erdélyi magyar magánegyetem, magyarságot igazoló okmány, felcsillant a remény, hogy az egyesült Európában könnyebben szót értenek nemzettársaikkal azok, akik nem adták fel magyarságukat, vagyis nem csak konyhai szinten beszélik a magyart stb., stb.
Bizonyára már gyűlnek a 21. század beiskolázási éveinek adatai, amelyek az idei előjelek szerint újabb – ezúttal megint kedvező – tendenciatörést mutatnak ki.
Megjegyzem: a könyv sajnálatos hibája, hogy a valószínűleg színes monitoron készített grafikonok fehér-feketében, pontosabban szürke-szürkében nem mutatnak, helyenként kifürkészhetetlenek. Kárpótol az, hogy a szövegben vagy a táblázatokban minden adat megtalálható.

Befejeződött a népszámlálás és elkezdődött a kétségbeesett sminkelés. A kormányhoz közel álló szociológusok borúlátóbb becslései szerint ugyanis a számlálóbiztosok mintegy 0,001 százalékkal kevesebb magyar nemzetiségű lakost írtak össze, mint tíz évvel korábban, és ha ez az eredmény napvilágot látna, felbecsülhetetlen károkat okozna az észak-atlanti és nyugat-európai államszövetségekbe törekvő országnak...
Különösképpen nagy bajban lenne a kormány, miután épp a napokban hangzott el, hogy a fejével (kormányfőjével) fizet, ha nem sikerül az őszi NATO-betagolódás. Márpedig a NATO nem kedveli az etnikai tisztogatással vádolható országokat. Nem csoda hát, ha felsőbb körökben az a hír járja, hogy a miniszterelnök személyesen vezényli a statisztikai korrekciót annak bizonyítása érdekében, hogy Romániában a nemzeti kisebbségeket semmi sem kényszeríti elvándorlásra, felszívódásra, eltűnésre.
Az összesítés első fázisában azokat a személyi adatlapokat írják át, amelyekben a számlálóbiztosoknak sikerült ceruzával kitölteni a román nemzetiségre és anyanyelvre vonatkozó rubrikákat. Radírozás után magyar nemzetiséget, illetve anyanyelvet írnak be. Hasonlóképpen járnak el a ceruzával bejegyzett vallásfelekezeti besorolással: a görögkeleti vallást valamely nyugatibb történelmi egyházzal helyettesítik.
Külön problémaként kezelik a moldvai magyarok elfogadható létszámának kimutatását. Erre a célra különleges papírfehérítőt szereztek be, hogy a „ceangau” beírást akkor is magyarra módosíthassák, ha a biztos a legkeményebb golyóstollal dolgozott. Amennyiben ez a korrekció nem elegendő, a moldvai katolikusokat kivétel nélkül magyarnak nevezik ki. Ha több lesz belőlük a valóságosnál, abból nem lehet baj. De ha kevesebb, akkor a világ felkaphatja a fejét: miért fél a húszmilliós többség a néhány ezernyi főt számláló kisebbségi csoporttól? Milyen NATO-katona lenne egy ilyen rettegő nép fiaiból?
Jól értesült források szerint úgyszintén külön problémaként kezeli a statisztikai kormányzat a kolozsvári polgármestert, aki előbb nem akarta pezsgővel ünnepelni a város magyar lakosságának növekedését az előző népszámláláshoz képest, de aztán belátta, hogy ezzel szolgálja országa érdekét. Igaz, csak azután, hogy a kormányfő megfenyegette: előveszi a Caritas-ügyben játszott szerepének tévéarchívumban őrzött bizonyítékait.
………………………
Hogyan? Hogy mindennek az ellenkezőjét tapasztaljuk? Természetesen. De állította valaki, hogy normális világban élünk? Azt még kevésbé, hogy normális emberek között.